Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

Történt-e valami?


Közös állásfoglalás nélkül ért véget a fórum, látszólag semmi sem történt tehát, ami ne volna nyom nélkül eltakarítható a zárás után.

Ha szállodában nem is, magánlakáson[SZJ] nyugati és keleti független személyiségek a sajtó színe előtt heves szavakkal illethették a cenzúrát. A hatóságok megszüntették egy földalatti kiadó, dr. Krassó György rendőri felügyeletét. Útlevelet adtak addig itthon marasztalt szamizdatértelmiségieknek. Engedélyezték a beutazást addig kinnrekesztett emigránsoknak. Nyugati lapokat árusítottak néhány belvárosi standon pontosan a fórum első napja óta.

A belföldi sajtó e lépések egyikét sem adta hírül, de ezek mégis afféle beismerések, hogy az enyhített korlátozások mind törvénytelenek, európaiatlanok, kultúraellenesek voltak: s ráadásul könnyűszerrel megszüntethetők.

Ám ki emlékeztetné erre a beismerésre a hatóságokat, ha az ünnep véget ért, s a színen csupán a pártközpont, a kulturális rendőrség és a szovjet nagykövetség szentháromsága marad? S ha sikerült volna záróközleményt kiadni, az új közös elvárásokat miért, mitől tartották volna be inkább a kommunista országok, mint a helsinki harmadik kosár előírásait?[SZJ] S vajon a részvevő kulturális személyiségek javaslataiból megfogadtak volna-e bármit is az egyes keleti országok, ami nem következne amúgy is a politikájukból? Hiszen ma minden keleti országban kisebb a kulturális szabadság, mint Helsinki idején volt, s ha Magyarország kivétel, ez sem a „helsinki folyamat” eredménye.

Minden marad tehát a régiben Európában a Kulturális Fórum után? Nem: velünk marad a furcsa tanácskozás ténye.

Nem lehet meg nem történtté tenni, hogy totalitárius és demokratikus államok konszenzust célzó tanácskozást tartottak a kultúra jövőjéről. Velünk marad az a mód is, ahogyan a tanácskozást kivitelezték: ezt a technikát, a titkos diplomáciáét, eddig csupán a szocialista országokban használták kulturális célokra is. S velünk marad egy új kultúrafelfogás, amelynek szülőhelye tulajdonképpen nem Budapest, hanem Helsinki.

Ha a fiatal Lukácsnak igaza volt, a kultúra nem más, mint a tökéletes önmagunk iránti vágy kiművelése; Budapesten igazán nagy lépéssel jutottak közelebb az államok, pusztán a fórum ténye által, egy nagyon is lehetséges tökélyhez: Jalta–Európa közös hivatalos kultúrájához. Én ezt az új kultúrát Helsinki Giccsnek nevezném, s tudni vélem, hogy – mint önmaga iránti vágy – akkor is él és hat, ha egyelőre nem alkot zárónyilatkozatot.

A három Európa

Hogy a Helsinki Giccs ünnepe, a fórum egyáltalán létrejöhetett, annak valószínűleg ugyanaz a titka, mint a budapesti kudarcnak: hogy nem két fél, a Nyugat és a Kelet vendégelte meg és zsákmányolta ki az európai alkotókat, hanem három. Ha csupán menny és pokol küldöttei töltötték volna meg a jó szállodákat, aligha jöhetett volna létre a színjáték. Ám a harmadik kosárhoz, az emberi jogok és a kultúra európai állapotaihoz való viszonyban nem létezik egységes nyugati fél. Kétfajta nyugati álláspont rejlik a látszólagos erkölcsi szolidaritás mögött.

Kezdjük mégis a Kelettel: ez legalább egységes. Igaz, a románok és a magyarok szeretnének hintapolitikusnak tűnni, s közvetítőnek látszani a nemzeti függetlenség vagy a liberalizmus dolgában. De külön politikát csak egymással támadt vitájukban folytattak. Valójában minden szinten részt vettek a szovjet küldöttség szervezte egyeztető értekezleteken a tanácskozás előtt és alatt, s tartották is magukat a közös célokhoz. Ezek: a be nem avatkozás elvének érvényesítése a kultúrában; a szabadságjogok fogalmának relativizálása; az irányított kultúra koncepciójának és termékeinek terjesztése; a harmadik kosár „államellenes” tendenciáinak felszámolása, helyette az állam mint legitim kultúratermelő, -terjesztő és -felügyelő bevezetése az összeurópai kapcsolatokba.

A második típusú célokat nem csupán a semlegesek, hanem néhány NATO-ország is vallani látszott a tanácskozás előtt és alatt. Ezek az államok a „helsinki folyamattól” szabályozott, establishmentek és szakértők közvetítette érintkezést várnak a vasfüggönyön keresztül; biztosítani igyekeznek a keleti államokat, hogy más módon nem óhajtják gyengíteni a vasfüggönyt. Ahogyan a finn külügyminiszter mondta budapesti tévényilatkozatában: „A fórum célja mindazok érintkezése, akik valóságos befolyással bírnak országuk kulturális politikájára.”

Nyilvánvaló a találkozási pont: az állami kapcsolatok favorizálása. A kommunista országok szívesen bővítik a kulturális cserét, azzal a szigorú feltétellel, hogy ezáltal nem csorbulhat a kultúra feletti ellenőrzésük. Amíg ezzel nem fenyegetik őket, hajlandók akár az elveikkel és gyakorlatukkal ellentétes előírásokat is aláírni.

A második csoport ellentétes irányból jut el a találkapontra: ha az országok közötti kulturális érintkezés létrejön, nem bánják, ha a keleti államok figyelmen kívül hagyják azokat a korlátozásokat, amelyek – következetes végrehajtás esetén – valójában a Helsinki első és második kosarában rejlő status quót[SZJ] is felborítanák. Eltekintvén a független kulturális tevékenység garanciáinak számonkérésétől, valójában csupán az eredeti helsinki filozófiát viszik tovább; ehhez újabban a szuperhatalmakkal szemben összekapaszkodó Európa ideológiájának elemei keverednek.

Ezek az államok a harmadik kosárral olyan területeket kínáltak fel a szigor enyhítésére és a détente demonstrálására, amelyek nem közvetlenül hatalomérzékenyek. Az alattvalók életét óhajtották megkönnyíteni, anélkül, hogy ettől a kulturális vagy politikai pluralizmus előretörését remélték volna. Ellenkezőleg: ezt a tendenciát vagy illuzórikusnak, vagy destabilizálónak, s ezért veszélyesnek tartják; mindkettőnek azért, mert a jaltai rendet bírálhatatlannak, fenyegetőnek, ám egyszersmind számukra kedvezőnek ítélik meg. Mindez nem zárja ki, hogy saját hazájukban meleg fogadtatásban részesítsék a keleti független kultúrát.

A harmadik típusú kulturális stratégiát túlnyomórészt, de nem kizárólag NATO-államok alkotják. Nyilvánvalóan őket sem hagyják hidegen a második csoport humanitárius megfontolásai. De a Helsinki óta bekövetkezett fejlemények – elsősorban a szervezett pluralista ellenállás megjelenése, Lengyelországban viharosan, másutt elszigeteltebben – végképp elégtelen célkitűzéssé degradálták a szemükben a détente kultúráját.[SZJ] Azt remélték, a Kelet érdekeltsége ebben a fórumban erősebb, semhogy teljesen negatívak maradhassanak az állami befolyás csökkentésének követelésével szemben. Ha ünnepi elismertetést akarnak, bebocsátást a kulturális Európába a főkapun is, engedményeket kell tenniük a nem államtól fogant kultúra megtörésében, a zavartalan nemzetközi műsorszórásban stb.

Természetesen nem azért szorgalmazzák a független kultúra védelmét, mintha átértékelték volna a politikai esélyeket. Nyilván nem hiszik, hogy Lengyelországot kivéve bárhol is meggyengíthetnék a párt uralmát az utóbbi tíz év ellenzékei. Azt akarják biztosítani, hogy a földalatti, de valóságos pluralizmus túlélje a kommunista államnak adott más irányú elismeréseket; zálogaként egy valamikor talán mégis létrejövő demokratikus Európának.

Nyilvánvalóan ez volna a „vonala”, ha jelen lehetne a „helsinki folyamatban”, a kelet-európai kulturális ellenzék zömének is. Kisebbségben volna a fundamentalizmus, amely elvárná a Nyugattól, hogy éppen a kultúrában szóba se álljon az afgán nép mészárlóival, a börtönök és pszichiátriák mestereivel.[SZJ] Együttérzésem mellett is inkább Paul Thibaud-val értenék egyet, aki a francia küldöttség tagjaként kemény, de konstruktív magatartást pártol a Beszélőnek adott nyilatkozatában.

A fórum igazi mérkőzése mindezek miatt nem a Nyugat és a Kelet, hanem a kétfajta nyugati álláspont között zajlott. A Helsinki Giccs szabályai szerint láthatatlan és néma meccs volt, s nem a papírforma szerint végződött. Igaz, a kemények terve sem sikerült, hogy a független kultúra fogalmát bevezessék az éppen ettől rettegő keleti államok jogalkotásába. De a szovjet fél joggal számíthatott rá, hogy a puhább csoport kikényszeríti a keményebbtől az elvi engedményeket, hiszen maga a fórum képlete már jó előre depolitizálta a kultúra fogalmát, s a verbális szemrehányásoknak épp elég tér nyílt a zári üléseken. Mégsem billent el Kelet felé a kulturális Európa, melyet Helsinkiben a konszenzus mérlegére kényszerítenek.

Sok nagyszabású és ésszerű terv bukott meg ízléstelensége okán. Úgy tűnik, a delegátusok szép fővárosunkban túl sokáig voltak egybezárva, miközben mást sem szagolhattak és ízlelhettek, mint a zárt ajtók mögött dagadó Helsinki Giccset.

Egy új kultúra hajnalán

Miféle fórum volt ez? Gyönyörű példája az orwelli newspeaknek.[SZJ] A szocialista tévék szigorúan ellenőrzött kérdezz-felelekjének fóruma ez, nem a szótári, az ókori agora, ahol mindenki nyilvánosan, szabadon beszélhet.

Egyetlen nyugati küldöttség sem akadt, amely az európai kultúrából kizártak helyett a magyar demokratikus ellenzék követeléseit és a Charta 77 levelét saját dokumentumaként beterjesztette volna; ez utóbbit számos világirodalmi nagyság, többek között a tavalyi Nobel-díjas Seifert írta alá.

De a fórumozók sem jártak jobban. Sem vitatkozni, sem beszédüket a nyilvánosság elé tárni nem volt joguk. Tulajdonképpen a kirekesztetteknél is kevesebb esélyük volt, hogy álláspontjuk ismertté váljon.

Az Európai Kulturális Fórum alapjában véve elfogadta a kultúra kommunista felfogását, ha felépítéséből, működési elveiből ítélünk, s nem a részvevők üzenetéből.

Partnerként kormányok fogadták el egymást, s ez, tekintve a keleti kulturális személyiségek csekély önállóságát, gyakorlatilag az állami kulturális fennhatóság elfogadását jelentette már a fórum kezdetén is. Az is az állami felügyelet elismerését jelentette, hogy műfajonként tárgyalták az államok közötti csere feladatait. Partner és téma így eleve lehetetlenné tette, hogy a fórum komolyan vehesse a helsinki harmadik kosárban foglalt végcélt: hogy a kultúra és a kulturális csere mind szabadabb legyen az állami beavatkozástól („emberek és eszmék szabad áramlása”).

Bármi sokat tartunk is a Budapesten szerepelt nyugati kulturális személyiségekről, tény, hogy csak az államok által kiválogatott személyek jöhettek szóba a szabályok szerint. Független személyiségek még szállodában sem tárgyalhattak kultúráról. Eddig csak a hivatalos Kelet-Európa ignorálta az államtól független kultúrát, most az egész hivatalos Európa ezt tette, amikor „tudomásul vette” a magyarok magyarázkodását, miért nem engedhetik nyilvános helyre a független szimpóziumot, amit megengedni egyébként vendéglátói kötelességük volt.

Ezzel még nincs vége az európai állami ízléstelenségek listájának, melyet ily következetességgel csak egy érett, önelégült giccskultúra képes gyarapítani. Budapest a nyugati adminisztrációknak is olyan jogokat ajándékozott, amelyekkel azokat otthon aligha ruházták fel. Pluralistának mondott országokban kormányok döntötték el, ki eléggé hiteles és zseniális képviselője a nemzet kultúrájának. De Budapest azt is elérte, hogy kiváló európai írók és művészek formális delegációtagságot vállaljanak, s hivatalnokok módján zárt tárgyalásokon vegyenek részt. Nyilvánvaló cégérfestői és alibiszerzői szerepet vállaltak a show-ban, bemutatván egyúttal azt is, hogyan terjeszti ki az államközi kultúracsere eszméje az irányított kultúra befolyását egész Európára.

Finom eltolódásról van szó, és talán csak mifelőlünk nézve észrevehető. Susan Sontag azt mondta, nem azért választotta a nemhivatalos delegációt és a független szimpóziumot, mintha a hivatalos delegációban nem érezte volna magát szabadnak (ugyanis abba is meghívták). Sok művész Nyugatról így érezhette, s nyilván igaz is, hogy a kormánydelegációban vállalt tagságuk nem változtatta meg esetleg bíráló magatartásukat saját kormányukkal szemben; de vajon így van-e ez feltétlenül a keleti kormányok praktikáival szemben is? Amikor a folyosókon és az ülésteremben olyan keleti delegátusművészekkel beszélgetnek, akik nyilvánvalóan nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, s füllentenek maguk is, vajon ilyenkor is úgy vitatkoznak, ahogyan művészek egymás között egyébként szoktak? Találkoznak az irányított kultúra obsitosaival és megzsaroltjaival: vajon nem igyekeznek-e udvariasan, hogy ki-ki végül is önként vállalt játékát tiszteletben tartsák?

Kínos volt látni néhány nagy nyugati kritikus elme, szabad lélek Budapesten, itteni fogyasztásra adott újság- és tévényilatkozatait. Az öncenzúra legszokványosabb itteni forgatókönyve szerint beszéltek, sőt mozogtak, akármi szépet s igazat óhajtottak is átcsempészni. Következtetni lehetett kínos vergődésükből, hogy a termekben, a zárt ajtók mögött sem a határokat ledöntő kreativitás örömteli ötletrohama zajlik, hanem sorok közötti kakecolás.

A doblethink[SZJ] drillje, az agymosás szerkezete a bennszülöttek esetében sem igen különbözik attól, aminek most a Helsinki Giccs külföldi áldozatait alávetették. Amit még nem ismernek, az az alternatíva brutális hiánya. De a konszenzus kötelessége, amely a „helsinki folyamat” részvevőire nehezedik, hasonló kényszerítő eredménnyel járhatott volna Budapesten. Nem volt szükségszerű, hogy a szükségszerűen hazug közös közlemény ne jöjjön össze. Különös, hogy még a magát sajnáltató cenzor trükkje sem segített: „ne bántsuk ezt a szimpatikus Magyarországot, rajta csattan az ostor, ha mi itt önállóskodunk.

Azt hihetnénk, mindez csak a veszélyét jelzi az összeurópai állami giccsnek. Ám a fórum valójában ezt alkotta hat hétig; nem szignálta az alkotást, mert nem találta jónak, majd máskor befejezi.

Budapesten sikerült visszagyagyásítani a kultúra fogalmát a turisták nívójára. Állami turistaügynökségek alkudozása folyt, európai szekció, hogy mit vegyenek be a „gruppa” kötelező programjába, s mit a pusztán javasoltba. Miből mennyit kell cserélni a turistakultúra nem konvertibilis helsinki bazárjában? Csakis kölcsönösen elfogadható áru jön számításba, tehát államilag kóserolt, rendőrileg ellenőrzött tisztességes holmi. Persze mindig az erősebb szűrő a mérvadó, ez már csak így van, ahol szűrnek. Csak semmi titkos tipp, kulturális feketepiac, csempészet, illegális esztétikai játékbarlang, váratlan elcsábulás, ismeretlen értékek mámora.

Budapest tanulsága szerint az európai kultúra közös nevezőjét valami nivelláltban és mérhetőben keresik számunkra az államok. Mindig is ez volt a giccs egyik legfontosabb vonása: „Kérek két, na nem bánom, három jó kis műalkotást.” A legjobb esetben az európai kultúra jövője a múlt. Turistáknak múzeum való. Szabadidőre való, szigorúan nemzeti, ünnepélyes és számozott. Ezt a helsinki esztétikát foglalja össze az Inconnu Group fórumot köszöntő műve, a Mona Lisa Tizedes.

Nem is az az ijesztő mindebben, hogy Európa hivatalos konvergenciakultúrája giccs, hanem az, hogy mindez túlságosan ismerős. Ha leszámítjuk a kihalófélben levő harcos kommunista giccset, a termelési és forradalmi témát, akkor a fórum kultúráját kapjuk – ebben élünk, ez a hivatalos kultúránk.

Kezdjük érteni Mitterrand elnök nagylelkűségét, amellyel a fórum megrendezésének jogát elvette a fény városától, és átengedte Budapestnek. Ettől meg kellett szabadulni, ezt át kellett lökni a vasfüggönyön. Csak Budapest jöhetett számításba, mert itt elég jók az éttermek, s mégis biztosítható a tanácskozások titkossága, mely titkosság iránt a párizsi sajtó esetleg kevés megértést tanúsított volna. M. Lang csak Budapesten osztozkodhat M. Köpeczivel a turistafolklóron zárt ajtók mögött, mert itt nem kell szembenéznie azzal a rosszindulatú sajtóváddal, hogy a fórummal helsinkizálta Párizst. Ezzel szemben siker esetén osztozhat a dicsőségben, hogy helsinkizálta Budapestet; nos, ez a számítás – ha volt ilyen – elhamarkodottnak bizonyult.

• A kulturális fórumról