Haraszti Miklós, Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint, Petri György

Nyomtatóbarát változat

E levél aláírói

ÁLLAMPOLGÁRI JAVASLATTAL fordulnak az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottságához. Indítványunk megfogalmazására a 21/1983. (VI. 15.) MT számú kormányrendelet kibocsátása késztetett. Közelebbről az, hogy a rendelet új szabálysértési esetet vezet be a Magyar Népköztársaság jogrendjébe: a „sajtórendészeti szabálysértés”-t, így nevezi a 42. § azt, amikor valaki „engedély nélkül állít elő, vagy terjeszt olyan sajtóterméket, amelynek előállításához engedély szükséges, ... feltéve ..., hogy a cselekményt csekély mennyiségű sajtótermékre követték el”. Az ilyen szabálysértés „tízezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható”; maga „az eljárás a rendőrség hatáskörébe tartozik”. A paragrafus nem határozza meg, hány példánynál kezdődik és végződik a „csekély mennyiség” – ez a pontatlanság önmagában is aggodalomra ad okot –, azt azonban világosan leszögezi, hogy „csekély mennyiség” előállítása és terjesztése is büntethető, méghozzá tetemes bírsággal, s hogy az eljáró hatóság a rendőrség, tehát bírósági tárgyalás követelésének nincs helye. Nyilvánvaló a cél: a büntető rendszabályok szigorításával kikényszeríteni a sajtójogi előírások megtartását.

Ha a társadalmi cselekvés valamilyen területen összeütközésbe kerül a jogi normákkal, a jogalkotó szervek kétféle módon kísérelhetik meg az összhang helyreállítását: vagy elrettentik az embereket a hatályos jogszabályok megsértésétől, vagy a jogszabályokat módosítják. Az utóbbi eljárást szokás követni akkor, ha az ellentmondást a jog elavulása okozza. S kiváltképp ez a helyes megoldás, ha a jogszabályok egy csoportja nemcsak a mindennapi élet fejlődését akadályozza, hanem az alkotmányos alapelvek megvalósulását is. Márpedig a magyar sajtójoggal ez a helyzet.

Az alkotmány 64. §-a kimondja: „A Magyar Népköztársaság a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot”. Ez a cikkely, sajnos, nyelvtani szerkezeténél fogva nem egyértelmű; érthető úgy is, hogy a Magyar Népköztársaság biztosítja a sajtószabadságot, mert ez megfelel „a szocializmus, a nép érdekeinek” – de úgy is érthető: a Magyar Népköztársaság biztosítja a sajtószabadságot feltéve, hogy ez megfelel „a szocializmus, a nép érdekeinek”. Mi magunk az első olvasattal rokonszenvezünk, azonban a hivatalos állásfoglalásokból világosan kitűnik, hogy a törvényhozói szándékot a második tükrözi. Ezért itt az utóbbit vesszük alapul: a sajtószabadság így értelmezett alkotmányos alapelvéről állítjuk azt, hogy nincs összhangban a hatályos sajtójoggal.

Mit tartalmaz ez az elv? Egyrészt azt a megállapítást, hogy a Magyar Népköztársaságban a sajtószabadság nem korlátlan – tilos sajtó útján terjeszteni azt, ami ellentmond „a szocializmus, a nép érdekeinek”. Másrészt azt tartalmazza, hogy e korlátok között sajtószabadság van, tehát ami nem mond ellent „a szocializmus, a nép érdekeinek”, annak a sajtó útján való terjesztését nem szabad megtiltani, vagy további feltételekhez kötni. Az alkotmány természetesen nem részletezi, hogy mi az, amit „a szocializmus, a nép érdekei” kizárnak. Ezt a részletezést elvégezni s a joggyakorlatban alkalmazható elhatárolási kritériumot adni: a sajtójog dolga volna.

A hatályos magyar sajtójog azonban nem teljesíti ezt a feladatát Mindenféle önálló szellemi termék sokszorosítását előzetes engedélyhez köti (26/1959. (V. 1.) MT); ám az egyedi kiadványok vonatkozásában semmiféle útmutatást nem ad arra nézve, hogy milyen esetekben tagadhatja meg az engedélyt az illetékes hatóság (4/1959. (V. 9.) MM és 3/1978. (VII. 7.) KM), az időszaki kiadványok vonatkozásában pedig olyan feltételeket szab az engedélyhez, amely nem „a szocializmus, a nép érdekeinek” meghatározása: „Az időszaki lap megjelenése csak akkor engedélyezhető, ha országos vagy helyi politikai, gazdasági, illetőleg kulturális szükségletet elégít ki.” Ez a követelmény ellentmond a sajtószabadság elvének, mert 1. a sajtó szabadsága azt jelenti, hogy ha egy állampolgár saját maga szükségét érzi, hogy a sajtó útján közölje gondolatait, akkor ezt – az alkotmányos megszorítások között – megteheti, tehát nem lehet arra hivatkozva megakadályozni gondolatai közlésében, hogy másoknak nincs szükségük a közlendőjére; és azért is ellentmond ez a követelmény a sajtószabadság elvének, mert 2. az engedélyező szerv előjogává teszi, hogy eldöntse: mire van és mire nincs szüksége más embereknek.

Röviden: a hatályos sajtójog kizárja, hogy előzetes hatósági engedély nélkül bárki önálló szellemi terméket sokszorosítson és terjesszen, miközben az illetékes hatóság önkényére bízza, hogy megadja-e az engedélyt. Ezért kifogásoljuk, hogy a kormány, mint jogalkotó szerv a sajtójog módosításának kezdeményezése helyett a sajtórendészeti büntetéseket szaporítja. Ha az állam a büntető szankciók súlyosbításával felel arra a társadalmi jelenségre, hogy ma többen, sűrűbben és feltűnőbb módon hagyják figyelmen kívül a sajtószabadságot megkurtító jogszabályokat, mint 10-15 évvel ezelőtt, úgy azt a benyomást keltheti polgáraiban, hogy nem veszi komolyan az alkotmányt. Ez nem csupán igazságtalan eljárás; hozzájárul a mai magyar társadalom egyik súlyos bajának, a jogi cinizmusnak a terjedéséhez is.

Azt javasoljuk tehát, hogy az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottsága kezdeményezze a 21/1983. (VI. 15.) MT sz. rendelet 42. §-ának visszavonását és a sajtójog korszerűsítését. Indítványozza az Országgyűlésnek, hogy a rendeleti úton hozott jogszabályok helyébe állítson egységes, átfogó sajtótörvényt. A megalkotandó sajtótörvénnyel kapcsolatban az alábbi javaslatokat tesszük:

1. A törvény az alkotmány 64. §-án alapuljon. Világosan határozza meg, mi az, ami ellentmond „a szocializmus, a nép érdekeinek”, és nyilvánítsa ki, hogy ami nem tartozik e meghatározás alá, azt szabadon közölni lehet. Ne tartalmazzon semmilyen kizáró okot, amely nem az idézett megszorítás alkalmazása vagy pedig úgy van megfogalmazva, hogy szabad kezet ad a tiltó hatóságnak.

2. Jelenleg a könyv- és lapkiadás túlnyomó részét csupán eljárásrendi kérdésekben szabályozza a sajtójog (hogyan kell engedélyért folyamodni, milyen kiadványtípus esetében milyen hatóság jogosult a kérelem elbírálására, mit tartalmazzon a kiadvány nyomdai impresszuma stb.). Az érdemi kérdések másfajta jogviszony alapján dőlnek el, azon az alapon, hogy a könyvkiadók és lapszerkesztőségek vezetőit valamilyen alkotmányos alapintézmény (a kormány, a párt, a népfront stb.) vagy ezek egyikének alárendelt szerv nevezi ki és váltja le. Csupán az egyházi kiadványok és az elenyésző jelentőségű szerzői magánkiadás esetében tér el ettől a gyakorlat.

Ha világosan meghatározzák, hogy mi az, aminek kinyomtatása és terjesztése megtiltható, akkor a jelenlegiek mellett új típusú könyv- és lapkiadó szervezetek jöhetnének létre, melyekre a sajtótörvény alapján felügyelne az állam. Például

– állami szerv alapíthatna könyvkiadót vagy lapot, s a vezető kinevezésével és beszámoltatásával kapcsolatos jogokat valamilyen önálló testületre (társadalmi, szakmai szervezetek, tudományos vagy kulturális intézmények képviselőiből álló felügyelői bizottságra) ruházhatná;

– az alapító lehetne valamilyen szakmai, kulturális vagy érdekvédelmi egyesület, s ennek az egyesületnek a választott testülete gyakorolná a munkaadói jogokat;

– magánszemélyek társulhatnának önálló kiadói vállalkozásra.

3. A hatályos sajtójog egyetlen módját ismeri a kiadványok tartalmi elbírálásának: az előzetes engedélyezést. Csak olyan sajtótermékek előállítását és terjesztését nem köti előzetes engedélyhez, amelyek nem minősülnek önálló szellemi terméknek. Ám a törvények megtartását mint köztudott, nemcsak előzetes engedélyezés által lehet biztosítani, hanem utólagos bírósági eljárás útján is. S mivel az utóbbi jobban megfelel a sajtószabadság alkotmányos alapelvének, ezért ahol csak lehetséges, indokolt ezt a megoldást választani. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy a különböző könyv- és lapkiadási formák ezen a téren is különbözzenek egymástól.

4. A hatályos sajtójog csupán egyféle megkülönböztetést tesz a „sajtótermék” általános fogalmán belül: alkalmi kiadvány és időszaki lap között. Egyébként azonban mindenféle sajtótermék előállítását és terjesztését azonos szabályoknak rendeli alá. Ezt nem tartjuk indokoltnak. Legalább egy fontos különbséget ismerünk még, amelyet a sajtójognak figyelembe kellene vennie: más a voltaképpeni nyomdai sajtótermék, és más a házilagos sokszorosítvány. Az utóbbit – mivel nem nyomdában készül és nem terjesztő vállalatok forgalmazzák – már pusztán eljárásjogi szempontból is célszerű külön kezelni. De komolyabb, elvi indok is szól a különválasztás mellett. Mivel a sokszorosítványok igen egyszerű technikával készülnek, példányszámuk felső határa jóval alacsonyabb, mint a nyomdai sajtótermékeké, és műszaki minőségük is messze elmarad az utóbbiakétól. Ha ehhez hozzátesszük, hogy forgalmazásukhoz nem áll rendelkezésre a terjesztő vállalatok kereskedelmi hálózata, akkor világos lesz: a sokszorosítványok társadalmi nyilvánossága viszonylag szűk körű és speciális. Másfelől – éppen az előállítási technikák és eszközök egyszerű, általánosan hozzáférhető volta miatt – sokszorosítványt gyakorlatilag bármely magánszemély képes készíteni. Ezért nemcsak szükségtelen, de nem is célravezető, hogy a sokszorosítványok előállítását és terjesztését ugyanolyan szigorú jogi keretek közé próbálják préselni, mint a nyomdai sajtótermékét. Itt mindenképpen be lehetne érni a kiadványok utólagos, bírósági vizsgálatával.

Javaslataink két elgondoláson alapulnak: 1. a sajtótörvényt a sajtószabadság alkotmányos alapelvének pontos, a gyakorlati esetekre alkalmazható értelmezésére kell építeni; 2. a sajtótörvénynek el kell ismernie és bátorítania kell a könyv- és lapkiadási formák gazdag sokféleségét. Nem csupán azért, mert a változatosság a kultúra javára van, hanem azért is, mert lehetővé teszi, hogy a sajtó fejlődése fokozatosan, megrázkódtatások nélkül menjen végbe. A szabályok differenciálódása ugyanis módot adna rá, hogy a jelenlegi könyv- és lapkiadó szervezeteket érintetlenül hagyva, a kiadási rendszer peremén induljon meg az új formák kikísérletezése. További biztosítéka volna a fejlődés stabilitásának, hogy a levelünkben javasolt intézményes megoldások nem ismeretlenek: a folyamatban lévő gazdasági reform kapcsán sok olyan megoldást gondoltak át (s ezek egy részét már a gyakorlatban is kipróbálták), amelyek párhuzamosak velük.

Ezekkel a megfontolásokkal ajánljuk indítványainkat az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottságának figyelmébe.

Budapest, 1983. szeptember 14.

• Levelek