Kis János, Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Jelen vannak: Havas Gábor, Lengyel Gabriella, Nagy András, Solt Ottilia (Szeta) – Kis János, Kőszeg Ferenc (Beszélő).

1984. november 15-ét írunk. Öt éve már, hogy létrejött a Szegényeket Támogató Alap. Hogyan került sor a Szeta megalapítására?

SOLT: Némi túlzással azt mondhatnám, hogy a Szetát a szegények alapították. Vagyis két nagyszájú, a gyerekei mindennapi kenyeréért és fűtött szobájáért hadakozó budapesti szegény asszony. A Szeta magvát alkotó szociológusok, mi, akik itt ülünk, és még néhányan, többek között szegény Matolay Magdi, a Kemény István-féle nagy vizsgálatokban – a szegényvizsgálatban, cigányvizsgálatban, munkásvizsgálatban – iskolázódtunk a ’70-es évek elején, és Kemény példáját követve az első perctől belefolytunk a munka közben megismert családok életébe. Szerény lehetőségeinkhez mérten segítettünk intézni ügyeiket, és baráti körünkből gyűjtögettünk ruhát a gyerekeiknek. Néhány ilyen kapcsolat tartósan fennmaradt.

LENGYEL: Kemény nemcsak munkatársainak, de a tanítványainak is tekintett bennünket. 1970–71-től hosszú évekig tartott hétről hétre előadássorozatokat, mindig a közös munkához kapcsolódva. Ez a kurzus a Hétfői Szabadegyetem egyik előfutárának is tekinthető. Persze, csak részben, mert közös munkát is jelentett, s az akkori politikai viszonyok miatt jóval szűkebb körben folyt. Ez a közös iskolázódás adott nekünk olyan társadalomszemléleti alapot és csoportélményt, amely a Szeta kezdeményezése felé vitt minket.

SOLT: Egyik asszony, akivel a munkánk során ismerkedtünk meg, többször is megkeresett az ügyeivel, beépített az életébe, mint egyet a lehetséges „intézmények” közül, amelyektől kikövetelhet a családjának valamit. Egyszer, éppen 1979 októberében, azért telefonált, mert a szomszédnője kétségbeejtő helyzetbe került. Regináék – mert így hívták a nevezetes szomszédasszonyt, az első „szegényt”, akit nem mi kerestünk, hanem ő keresett minket – szóval Regináék akkori patthelyzete annyira tipikus „Szeta-eset”, hogy érdemes felidézni. A férfi is, meg az asszony is vidékről jött Pestre, rokonságuk nincs a közelben, nincs kire támaszkodniuk. Hosszú albérleti kínlódás után, már három gyerekkel kapnak egy lakótelepi lakást. A rezsi magas. Az asszony gyesen van, egyébként betanított munkás, a férfi szakmunkás. De üzemi baleset éri, súlyos sérüléseket szenved, a hosszú kórház, műtétek után alig dolgozik, amikor kitör rajta a skizofrénia. Újabb hónapok betegállományban. Elektrosokk-kezelések hatására átmenetileg rendbe jön, aztán kezdődik minden elölről, azzal a különbséggel, hogy most már retteg is a mentőktől meg a kórháztól. Leszázalékolják. Csakhogy a leszázalékolási processzus kezdetétől az első nyugdíj folyósításáig nagyon sok idő eltelhet, akár hónapok is. Mivel a beteg évek óta nem dolgozott, egyszer csak megszakad a táppénz. A család összes jövedelme a gyes lesz, még családi pótlékkal sem egészül ki, hiszen ezt a férfi munkaviszonyának jogán kapták. Még a rezsit sem tudják fizetni. A kerületi tanács egy alkalommal kiutal rendkívüli szociális segélyt, ebből tejet, kenyeret, krumplit, tésztát vehetnek vagy két hétre – és kész. Három apró gyerek, a legkisebb ráadásul asztmás – csoda lenne, ha az elmúlt éveket a gyerekek épen vészelték volna át –, szorongó, hallucináló, vizionáló, rettegő apa és átkozódó, férjét a mentőkkel fenyegető, gúzsba kötött anya. Nyugdíj, családi pótlék, segély – mindennek utána kell járnia, esetleg undok, ellenséges hivatalnokokkal kerül szembe, és mindenhová cipelheti a gyerekeket, akiket nem mer a férjére hagyni. Könnyű kiszámítani, Regina jobban járna, ha a szerencsétlen férfit eltenné láb alól... Itt még nem tart, de azért megsokkoltatja a férjét, bár szereztem neki helyet egy nem sokkoló pszichiátriai intézetben. Mit tudtam segíteni? Sürgethettem a nyugdíjat, vihettem ruhát-cipőt a gyerekeknek, megvitathattam a távlati megoldás terveit az asszonnyal, beszélgethettem a férfival – Regina azonban világosan megmondta: ez mind szép, de neki pénz kell, azonnal, nem tud kenyeret és tejet venni másnapra! Mikor Regináékhoz igyekeztem, véletlenül összetalálkoztam Iványi Gáborral, az akkor éppen legalitási küzdelmüket vívó „szakadár metodisták” egyik lelkészével. Felajánlotta, hogy gyülekezete segít, ha kell. Ők maguk is támogatnak rászoruló családokat, gyűjtenek jó minőségű használt ruhát. Másnap szóltam neki, s ő nemcsak megfelelő méretű gyerekruhákat hozott, hanem 500 Ft készpénzt is Regináék számára.

LENGYEL: Úgy gondoltuk, ha ezt egy kisegyház három nap alatt meg tudja oldani a saját erejéből, akkor erre talán mi is képesek leszünk.

Ottilia, azt mondtad, éppen 1979 októbere volt. Miért fontos az időpont?

SOLT: Ekkor zajlott le az első tömeges aláírásgyűjtési akció a perbe fogott Chartások védelmében. Mindannyiunkat meglegyintett az értelmiséget átjáró lelkesedés. Még az aláírásgyűjtés lendületében összehívtunk egy többé-kevésbé ötletszerű kis gyülekezetet. Miután majdnem tíz év alatt semmi eredményt nem sikerült elérni az állami szerveknek benyújtott javaslatainkkal, próbáljuk a társadalmat, a közvéleményt mozgósítani a szegények érdekében! Ezek persze borzasztó nagy szavak, inkább a „szegénység”, a „társadalom”, a „közvélemény” mikroszkopikus méretű darabkáira gondolhattunk. Úgy gondoltuk, a legelnyomottabb, legkizsákmányoltabb rétegek melletti egyéni elkötelezettségünk mögé most felsorakoztathatjuk mások segítőkészségét és talán elkötelezettségét is. Jelentősen megnövelhetjük azt az érdekvédelmi tevékenységet, amit eddig is folytattunk, bár továbbra is csak néhány családon tudunk segíteni. Pénzt fogunk gyűjteni, mert a szegényeknek mindenekelőtt pénz kell. Ez minden értelemben nagyon-nagyon szerény program, de egyelőre fogalmunk sem volt, hogy akár ennyi is megvalósítható-e. Akkor, 1979 novemberében ez a gyülekezet elhatározta, hogy tartunk egy próbanapot; ki-ki az ismerősei körében gyűjt és tapogatózik. Egy hónap múlva összegezzük a tapasztalatainkat.

LENGYEL: Éppen Mikuláskor jöttünk össze újra, majdnem mindenki, aki az első megbeszélésen ott volt, de jöttek új emberek is. Tízezer forint gyűlt össze; úgy ítéltük meg, ez az összeg lehetővé teszi szerény programunk megkezdését. Az első segélyezett családok már karácsony előtt pénzt kaptak. Összegyűlt egy névjegyzék is: orvosok, jogászok, tanárok, újságírók, akik vállalták, hogy együttműködnek velünk a maguk szakterületén.

SOLT: Ez a siker igen nagy részben annak volt köszönhető, hogy az akkoriban „kulturális ellenzéknek” nevezett – s az értelmiség előtt tekintélynek örvendő – laza csoport mellénk állt.

NAGY: Nem tudtuk, hogy tartós munkára mennyire lehet egy ilyen laza csoportosulást összefogni. Erősen szorongtunk, hogy hamar föloszlik ez az egész. Ezért rettenetesen óvatosan kezdtük, és talán túlságosan is az aggályos precizitásra tettük a hangsúlyt, hogy bebizonyítsuk: igenis képesek vagyunk üzemelni. A nagyobb nyilvánosság elé csak akkor mertünk kilépni, amikor meggyőződtünk róla, hogy képesek vagyunk a folyamatos munkára, és hogy ennek van értelme.

LENGYEL: Jó pillanatban jött ez az egész. Valamilyen nagy tevékenységéhség volt az emberekben ’79 végén, sokan várták a cselekvési lehetőséget, és kaptak az alkalmon, amikor adódott.

Mindez úgy hangzik, mintha a szegények megsegítését lényegében a Szeta kezdeményezte volna Magyarországon. Pedig egyházi körökben (nemcsak a kisegyházakban) régen is folyt karitatív munka. Mi a viszonyotok ehhez a tevékenységhez? És mi újat hozott – hozott-e újat – az egyházi jótékonykodáshoz képest a Szeta?

NAGY: Szerintem mindenki tudja, hogy az egyházak karitatív munkája, szerencsére, még a mai Magyarországon is nagyságrendekkel a miénk felett van. Azt is mindenki tudja, hogy a szetásoknak még az ükszülei sem éltek, amikor az egyházak már segítették a rászorulókat. A mi szorosan vett karitatív munkánk csak annyiban különbözik az övékétől, hogy ők – nem mindig, de általában – a gyülekezeteken belül igyekeznek segíteni. A Szeta viszont mint világi és liberális érzelmű társulás, vallási felekezetre való tekintet nélkül igyekszik felkutatni és támogatni az ország legszegényebbjeit. De ezzel legfeljebb kiegészítjük, nem helyettesítjük az egyházak munkáját. Időről időre kapcsolatban állunk hívő fiatalokkal, a legjobb, a legodaadóbb munkásaink közülük kerültek ki. Nemcsak a bázisközösségek[SZJ] és kisegyházak tagjai segítettek bennünket; volt rá eset, hogy a hivatalos katolikus egyház hívei kerestek meg. Lényeges különbség viszont, hogy az egyháziak inkább csendben, diszkréten dolgoznak, mi pedig elsősorban azt akartuk elérni, hogy a magyarországi szegénykérdés a nyilvánosság elé kerüljön. Fel akartuk hívni rá a figyelmet, hogy a hivatalos állítások dacára a hagyományos szegénység tovább él a mai magyar társadalomban. Hogy még ma is hatalmas tömegeket érint, és valaminek történnie kell, mert a hivatali rutinra alapozó állami szociálpolitika nem mutat a megoldás irányába.

Tehát a társadalmi jótékonykodásnak kell magasabb szintre kerülnie?

NAGY: Soha nem képzeltük, hogy a helyzet magánszemélyek adakozásával érdemben befolyásolható. Végeredményben államosított társadalomban élünk, ahol az anyagi források a hivatal kezében vannak. Azt reméltük azonban, hogy ha fel tudjuk kelteni a közvélemény figyelmét, ha megindul valamilyen társadalmi mozgolódás a szegényügy területén, akkor ez a hivatalokra is hatással lesz. Érezzenek valami odafigyelést és nyomást az állam emberei! És közben gyűjtögetünk és elosztunk. Ez mindenképpen hasznos dolog, és megfoghatóbb, mint arról vitatkozni, hogy a szocialista fejlődés automatikusan megoldja-e a szegénység problémáját.

Amit elmondasz, nagyon hasonlít a KOR[SZJ] 1976 utáni programjára. Lehet-e arról beszélni, hogy a Szeta létrejöttében része volt a lengyel demokratikus mozgalomnak?

SOLT: Tudtunk a KOR-ról – legtöbbet a gépiratos szamizdat jóvoltából –, és példája inspirált bennünket, bár nyilvánvaló volt, hogy a két kezdeményezés között óriási különbség van: a KOR politikailag üldözött munkásokat védelmezett, mi pedig a társadalmi diszkrimináció áldozatain igyekeztünk segíteni.

NAGY: Magyarországon az a fajta politikai feszültség, amely a KOR-t életre hívta, nem volt jelen 1979-ben, és azóta sem jött létre. Ezzel szemben a munkásosztály legalsó, marginalizált rétege szociális konfliktusgócot képez, és főleg képezni fog a gazdasági krízis hatására. Ennek a rétegnek az elemi problémái a szociálpolitika síkjába esnek. Mellesleg, az őket sújtó represszió egy részét is szociálpolitikai köntösbe öltöztetik. Úgy gondoltuk, erre reagálni kell, méghozzá autonóm módon. Ebben nagyon hatott ránk a KOR példája.

Hogyan és mikor lett a ’79 novemberében elindult kísérleti üzemből Szeta?

SOLT: Politikailag is igen óvatosan kezdtük. Fontosnak tartottuk, hogy ne lehessen azonnal megfojtani bennünket mint „illegális szervezetet”. Különben 1979 óta ugyanezt a játékot próbálta játszani minden autonóm csoportosulás, a Dialógus, a Duna-kör...[SZJ]

HAVAS: Fölmerült az is, hogy próbáljuk meg a csoportunkat legalizálni. Hónapokon át folytak a viták, hogy ne adjunk-e be egyesületalapítási kérvényt az illetékesekhez. Ezt végül azzal vetettük el, hogy még mindig jobb nem engedélyezett szervezetnek lenni, mint betiltott szervezetnek.

SOLT: Kezdetben valamilyen alapítványi formát tartottunk a legígéretesebbnek, és sokáig rágódtunk a megvalósításán. Ez az ötlet még terítéken volt, amikor egy újabb, számunkra addig ismeretlen csoport jelent meg körünkben: Nagy Bálint és néhány barátja. Ők sürgették a legjobban, hogy vessünk véget a kísérleti szakasznak, nyíltan deklaráljuk a létezésünket, így, ahogy vagyunk, a közvéleménynek, mert ez növelni fogja a hatékonyságunkat. Ezek után megszületett a Felhívás a magyarországi szegények támogatására c. röpirat; ebben neveztük magunkat először Szegényeket Támogató Alapnak. A felhívást 1980. márciusi dátummal bocsátottuk ki. Nyolcan írtuk alá: Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdi, Nagy András, Nagy Bálint, Pik Katalin meg én.

Miért éppen ez a nyolc?

SOLT: Önként jelentkeztünk, nem választottak bennünket, mindenki rajta van a listán, aki vállalta, hogy rajta legyen. Tehát nemcsak a politikai felelősséget, hanem a pénz kezelését, a ruhagyűjtést meg a többit is. Ami a nevet illeti: a „szegényeknek” benne kellett lenni, mert fontos volt, hogy felrúgjuk a tabut, és nevükön nevezzük a dolgokat. Az említett taktikai megfontolásból nem akartuk magunkat „társaságnak” vagy „szervezetnek” nevezni. A „bizottság” túlságosan pöffeszkedőnek tűnt, elvégre a szegények nem hatalmaztak meg az érdekeik képviseletével, így választoltuk az „alap” szót, az alapítványtevéshez asszociálva, és diszkréten utalva a pénzre.

Mit jelent ez a bizonyos „tabu”?

HAVAS: Abban az időben ezt a szót, hogy „szegény”, Magyarországon hivatalosan nem lehetett használni. Emlékezetes, hogy Keménynek valamikor 1970 táján volt egy előadása az Akadémián,[SZJ] amikor használta ezt a szót, és ez a tabuszegés volt az elindítója annak a folyamatnak, amelynek végén Keményt kisöprűzték a magyar szociológiából. A témával foglalkozó hivatalos jelentéseket néhány példányban, szigorúan titkosítva „forgalmazták” a hivatali és pártapparátus felső régióiban. A KSH-nak volt egy ilyen anyaga, meg azt hiszem, az OT-nek is.[SZJ] De még ezek a titkosított anyagok sem írták le sehol azt a szót, hogy „szegény”. A legjobb esetben is csak „többoldalúan hátrányos helyzet’’-ről beszéltek. Ennek megfelelően a magyar szociálpolitika sem vett tudomást a szegényekről. Semmi olyan intézménye, juttatási formája, törekvése nem volt, ami kifejezetten és egyértelműen a szegénység és az ezzel összefüggő problémák kezelését célozta volna.

SOLT: Mindezt kevés módosítással mondhattad volna jelen időben is.

Térjünk vissza a Szetához. A felhívást nyolcan írtátok alá, de egy jóval szélesebb kör nevében. Mi volt a kapcsolat az aláírók és a körülöttük lévők között? Ki döntött a Szeta ügyeiben és hogyan?

SOLT: A próbahónap után megállapodtunk, hogy minden hónap harmadik keddjén este találkozunk Lengyel Gabi lakásán. Azért havonta, és azért a harmadik héten, mert a segélyeket is havonta akartuk folyósítani és épp a hónap végén, amikor a szegényeknél már minden pénz elfogy. Bárki eljöhet, bárki kérdezhet, javasolhat, hozhat „esetet”. Ez a gyűlés tehát nem volt állandó testület. Kialakult egy 20-30 fős gárda, amelyik majdnem mindig ott volt, és mindig jöttek újak, akik aztán vagy maradtak, vagy többé nem láttuk őket. Eleinte minden jelenlévőnek szavazati joga volt, és mindenről szavaztunk. De kicsit visszás volt, hogy véletlenül odacsöppent emberek halálos komolyan elbírálják, hogy Lidi néni kapjon-e 300 Ft-ot és Pista bácsi 400 Ft-ot, vagy mindkettő 350-et. Rövidesen úgy szabályoztuk az ügyrendnek ezt a részét, hogy segélyezési és érdekvédelmi ügyekben azoknak van szavazati joga, akik maguk is hoztak „esetet”. Aki pénzt vagy más segítséget akar kérni valakinek, annak okvetlenül el kell jönnie. Ez az eljárás nagyon hamar belterjességre vezetett, mert persze a „hivatásos szegénykutatók” hozták az eseteket.

HAVAS: Nekem panaszolták is egyesek, akik egy-egy ilyen összejövetelen részt vettek, hogy az volt a benyomásuk: néhány bennfentes rébuszokban beszél, és ők nem nagyon tudnak ehhez közel kerülni és hozzászólni.

SOLT: Ebben biztosan volt valami, biztosan túl kínosan ragaszkodtunk ahhoz, hogy mindent nyilvánosan csináljunk, az esetek megvitatását is. Kicsit abban is reménykedtünk, hogy az alapos esetmegbeszélések szakmai útmutatót is adnak azoknak, akik be akarnak kapcsolódni az érdemi munkába. Mégis, ma már elgondolkodtatónak találom, hogy maga a szegénység tulajdonképpen milyen kevés embert érdekelt. Az elvi-taktikai kérdések jóval több embert hoztak lázba, mint maguk a szegények. Ezekben a dolgokban mindenki szavazhatott. Később – szintén szavazással – azt a megszorítást tettük, hogy annak van szavazati joga, aki legalább másodszor van jelen.

Hányan fordultak meg a Szeta-keddeken?

SOLT: Néhány százan egészen biztosan.

Mi hozta őket ide?

SOLT: A kisebbik részük a szociális problémák és általában a társadalmi igazságtalanság kérdései iránt fogékony ember. Többnyire ilyen területen is dolgoztak. Több tartós segítőtársunk is kikerült ebből a csoportból, aki nem nagyon járt el az összejöveteleinkre (például azért, mert nem nagyon tud két fárasztó munkanap között késő éjszakáig vitázni). A többiek olyan politizáló hajlamú értelmiségiek – ritkábban nem értelmiségiek – voltak, akiknek alapjában mindegy volt, hogy mi a tevékenységünk tartalma. Őket az autonómia vonzotta a Szetában. Az, hogy itt az emberek maguk döntik el, mit és hogyan csináljanak.

HAVAS: A két szárny, tehát az inkább politikai indítékokból és az inkább szociális érzékenységből csatlakozók között éles viták voltak. Mindenki a maga irányultságának megfelelően próbálta befolyásolni a Szetát. Végül is azt lehet mondani, hogy valahol félúton álltunk meg, ami a gyakorlatban kisült, az a két szélsőség kompromisszuma volt. Idővel azonban mindkét szélső szárny leszakadt. Az egyik túl politikusnak tartotta a Szetát, a másik túl karitatívnak.

NAGY: Bocsánat, én nem így mondanám. Mindig az volt az elvünk, hogy addig megyünk a politizálásban, amíg az megfogható módon a szegények javát célozza. Azt hiszem, ezt az alapelvet nem sértettük meg.

LENGYEL: Voltak barátaink, akik nem elégedtek meg ezzel a politizálással, és az első év heves vitái után ki is váltak, bár azóta is rokonszenvvel kísérik működésünket.

A Szeta-keddeken eldöntöttétek, hogy ki kapjon pénzt és mennyit. De honnan jött össze a pénz, amit szétosztottatok?

HAVAS: Amikor ezt az egészet elhatároztuk, mi kezdeményezők végigjártunk egy csomó embert, elmondtuk a gondolatot, és megkérdeztük, hajlandók volnának-e pénzt adni. Azt hiszem, mindenki talált olyanokat, akik azt mondták, hogy igen, hajlandók. Voltak, akik nagyúri gesztussal tették le a pénzt, voltak, akik kötözködtek, feltételeket szabtak vagy az ellenérzéseiket fejezték ki, de tény, hogy sok embert találtam, aki vitatkozva vagy nem vitatkozva azt mondta, hajlandó valamennyit adni. Mégis, később úgy kellett kipasszírozni az emberekből a pénzt. Egyeseknél az elvi ellenérzés annyira megnövekedett, hogy nyíltan megmondták: ők tovább nem adakoznak. Mások az anyagi helyzetükre hivatkoztak. De aki nem zárkózott el, az sem keresett meg maga a pénzzel. Minden fillérnek utána kellett járni.

SOLT: A felhívástól azt reméltük, hogy legalább részben személytelenné teszi a kapcsolatot az adakozók és a Szeta között, de elenyésző az az összeg, amely postán érkezett valamelyikünk címére. Azért akadnak néhányan, akik mindmáig havonta elküldik a felajánlott összeget. A Szeta második évében a gyűjtögetésnél nagyobb szerepet játszottak a kulturális rendezvények. De akár így, akár úgy, átlagosan havi tízezer forintból gazdálkodtunk.

Mire hivatkoztak azok, akik kifogásokat emeltek a Szeta ellen?

HAVAS: Elsősorban a közkézen forgó szegényellenes ideológiákkal jöttek: ez a rendszer gazdasági prosperitást hozott (még 1979–80-ban vagyunk!), aki megteszi a magáét, az boldogul. Tehát ha valaki szegény, az maga tehet a helyzetéről. Külön sokat hallottam a cigányokról; a legtöbb szegény cigány, és ők aztán nagyon is vétkesek a lehetetlen helyzetükben. Ezeket olyanok is mondták, akik egyébként adakoztak. Azok, akik nem adtak, a legkacifántosabb dolgokkal álltak elő. Voltak illusztris értelmiségiek, akik azt mondták: Magyarországon ez az egész probléma nem lényeges; ha már alakul autonóm szervezet, akkor elsősorban a határon túl élő magyarok problémáival foglalkozzon. Más azt fejtegette, hogy talán létezik anyagi nélkülözés is Magyarországon, de az igazi probléma a kulturális szegénység. Széles rétegek hirtelen meggazdagodtak, és ehhez a gazdagsághoz nincs megfelelő kultúrájuk. Életmódjuk torz és primitív, hiányoznak belőle a valódi értékek – ezt a problémát kellene megcélozni.

LENGYEL: Azt is gyakran mondták, hogy a segélyezés demoralizálja a szegényeket. Ha ellenszolgáltatás nélkül pénzt kapnak, még úgy se fognak dolgozni és a helyzetük nem változik. Volt olyan ellenérv, hogy az így összegyűjthető pénz nevetségesen kevés, ezért nem érdemes olyan nagy hűhót csapni.

SOLT: Reformértelmiségiektől azért kaptuk meg a magunkét, mert olyan illúziót keltünk, hogy a szegénység magánkezdeményezésből, önkéntes jótékonykodással megoldható, holott csakis állami eszközökkel lehet segíteni rajta. Tehát nem jótékonykodni kell, hanem reformjavaslatokat kidolgozni. Radikális ellenzőink pedig azt mondták, hogy ők ugyan egy büdös vasat sem adnak egy ilyen lagymatag társaságnak, mint a Szeta. Mert hiszen ők a jövedelmükből adót fizetnek az államnak, hát a Szeta inkább robbantson benzines palackot a Parlament előtt, és harcolja ki, hogy az állam az adókból többet fordítson szociális célokra. Mi ehelyett egyszerűen elfogadjuk a szociálpolitika jelenlegi, diszfunkcionális intézményrendszerét...

Elhangzott persze az is, hogy nem jótékonykodni kell a szegényekkel, hanem forradalmasítani őket. Bezzeg a kommunisták annak idején is megmondták, hogy a szegénység csak a társadalom radikális átalakításával szüntethető meg! De hogyan reagáltatok az ellenvetésekre?


HAVAS: Ellenvetése válogatja. Volt, amit egy kézlegyintéssel kellett elintézni, mert mit kezdjen az ember előítéletekkel. Más ellenvetéseket próbáltunk fontolóra venni. Például azt az észrevételt, hogy törődni kell a határon túli magyarok sorsával is, mert az adott helyzetben ez szociálpolitikai kérdés is. Próbáltunk ilyen akciókat kezdeményezni és bevonni az ilyen irányban elkötelezett embereket. Sajnos, amikor gyakorlati lépéseket kellett volna tenniük, általában kiderült, hogy ugyanazok az emberek, akiktől a sürgetés jött, már távolról sem mutatkoznak olyan készségesnek, és tulajdonképpen ugyanúgy nem hajlandók részt venni, mint ahogyan a hazai szegények megsegítésében sem.

SOLT: Azért a legmasszívabb ellenérzést az váltotta ki, hogy a Szeta főleg cigányokat segélyez. A jó magyar ember pénzét nem magyarokra költi.

NAGY: A felhívásban világosan leszögeztük, hogy a hivatalos szociálpolitika kritériumai diszkriminatívak – hiszen a juttatások döntő többségét munkaviszonyhoz kötik –, mi ezzel szembeszállunk, mi az abszolút szegénység és rászorultság kritériumát fogjuk alkalmazni, és minden esetben megkeressük a módját, hogy miként lehet mégis biztosítani a gyerekek ennivalóját, ruháját, a felnőtt családtagok érdemesültségétől függetlenül. A legszegényebbek főleg cigányok – ezt nem mi találtuk ki, ez így van. Így rögtön a legmasszívabb előítélet-tömeggel kerültünk szembe, amin a magunk szerény hírközlési eszközeivel nem nagyon tudtunk segíteni.

SOLT: Akármennyire rossz politika, hogy nem fáradozunk sokkal többet a közvélemény felvilágosításán, a helyzet az, hogy előttünk családok állnak, akik a következő hónapban nem tudják megvenni a tüzelőjüket, nem tudják elküldeni a gyereküket cipő nélkül az iskolába – egyszerűen nem lehet azt választani, hogy félre a tüzelővel meg a cipővel, írjuk meg az elvi tanulmányt, hanem rohangálni kezd az ember tüzelőért meg cipőért, és így telnek a hetek-hónapok, egymás után. Egyébként a kulturális cenzúra is gondoskodik róla, hogy ne érhessük el a szélesebb közvéleményt, én magam 1980 óta semmiféle hivatalos nyilvánosságot nem kapok, cikkeimet nem közlik, meghirdetett előadásaimat sorra betiltották, nevemet az sem említheti, aki akarná.

Mondtátok, hogy 1980–81-ben a Szeta fő bevételi forrását kulturális rendezvények jelentették. Hogyan kezdődött ez a dolog?

LENGYEL: Nagy Bálint ötlete volt és jórészt ő is szervezte meg a rendezvényeket.

SOLT: Bálint fontosnak tartotta, hogy létrejöjjön valamilyen független kulturális nyilvánosság, és ezt a tervet felajánlotta a Szetának. Nekünk viszont jó reklámnak és a körbekéregetésnél sokkal örömtelibb bevételi forrásnak ígérkezett ez az elképzelés. A program 1980 őszén Kocsis Zoltán koncertjével kezdődött volna, amihez Rajk megszerezte az Iparterv kultúrtermét. Az utolsó pillanatban észbe kapott a belügy, és lezáratta a termet. A közönséget egy tábla fogadta az utcai bejáratnál, hogy a „koncert elmarad”. Vagy kétszázan álldogáltunk egy ideig az utcán, megjelent egy URH-s kocsi is, de a járőrparancsnok tüntetően lecsatolta és az autóba tette a gumibotját, úgy szólította fel oszlásra a tömeget. Ez az eset megtanított rá, hogy magánlakásokba kell húzódnunk. Az első botrányos betiltás még jó propaganda, a második már kudarc. Egy kivételével aztán rendezvényeinket különböző magánlakásokban tartottuk; a lakás is felajánlás volt a Szetának. Először Eörsi tartott felolvasást, itt Jeney Zoltán is bemutatta egy hangszalagra készült zeneművét. Aztán Konrád olvasott fel a Cinkosból – az érdeklődők be sem fértek a lakásba; több százan jöttek el. Volt egy originális Dalos György-show, egyszemélyes kabaré. Bocsánat, szerepelt benne egy táncosnő is, tehát kétszemélyes. Adott egy estet Jávor István az erdélyi diáiból. Ő élvonalbeli zenészeket mozgósított, zongorázott Vukán György, énekelt Bontovics Kati, játszott a Muzsikás együttes. Háy Ágnes bemutatott egy összeállítást budapesti folklórgyűjtéséből. Már az AB Kiadóval közösen cégjeleztük Petri költői estjét, amely egyben az Örökhétfő szamizdatkiadásának könyvbemutatója volt.

Legnagyobb szabású kulturális vállalkozásunk s talán egyben a Szeta történetének legdiadalmasabb időszaka az egyhetes kiállítással egybekötött képzőművészeti aukció és iparművészeti vásár volt. Egyben ez volt az egyetlen nyilvános teremben tartott rendezvényünk. Az aukció is Nagy Bálint ötlete volt, és ő dolgozott a legtöbbet a tető alá hozásán. Abból indult ki, hogy a művészek ifjabb nemzedékei egyáltalán nincsenek megelégedve kiállítási és eladási lehetőségeikkel. Nekilátott, végigjárta a képzőművészvilágot. Fantasztikus sikerrel.

De hogyan jutottatok nyilvános teremhez?

NAGY: Kialkudtuk a pártközponttal. Erről sok szóbeszéd volt, úgyhogy egy kicsit részletesebben beszélnék róla. Szóval először is túlgyűjtöttük magunkat műtárgyakkal. Mondjuk száz megkeresett művészből kilencvenöt adott valamit. Annyi mindent kaptunk, hogy azt már nem egy, de három műteremben vagy magánlakáson sem tudtuk volna kiállítani. A Kocsis-koncert példájából viszont látható volt, hogy a kultúrházakat bizony elzárják előlünk. Attól is féltünk, hogy a pénzes közönséget megriasztják a magánaukciózás enyhén szólva rendezetlen jogi körülményei. Nem jönnek el, és nem vesznek. Mi meg leégünk a művészek előtt: csak gyűjtöttünk, de eladni nem tudtunk. Másfelől viszont aránylag jó pozícióban tudhattuk magunkat. Mert nemcsak sok művész állt mögöttünk, de köztük nagyhírű, az állam számára presztízst hozó mesterek is. Feltételezhető volt, hogy erről a hatalom emberei is tudnak valamit, és nem szívesen engednék rá a belügyet az eseményre. Ilyen alapon bejelentkeztünk a pártközpontba. És azt kell mondanom, hogy aránylag könnyen megegyeztünk. Mi, ugye, azt mondtuk, hogy nincs olyan erő, ami az aukciótól eltántorítana bennünket. De talán mindenkinek jobb lenne, ha botrány nélkül folynának az események. Ők azt mondták, jó, de talán mégsem megy, hogy a párt a Szetát reklámozza. De elképzelhető a dolog, ha maguk a művészek lennének a rendezők. Lépjünk vissza a rendezői szereptől, ennek fejében adnak egy termet, és az aukció legális. Először persze megpróbálták teljesen államosítani a vállalkozást. Legyen a Népfront vagy a Vöröskereszt a fővállalkozó! Mi azt mondtuk, hogy ne legyen! Vagy független művészek bizottsága, vagy itt sem voltunk.

Tehát megállapodtunk, hogy sem nem állam, sem nem Szeta, hanem egy harmadik. Igazából ez az elrendezés nem is volt ellenünkre. Már korábban is fontolgattuk, hogy a bevétel maradjon a művészeknél, mi pedig alkalmanként kérünk a pénzből, és kötelesek leszünk elszámolni. Végül is a művészek hozzák a bevételt.

Ezzel az alkuval persze nem szűnt meg a gyanakvás köztünk és a pártközpont között. Ők attól féltek, hogy beengedtek minket egy középületbe, amit majd egy kiadós tombolással honorálunk. Mi meg szorongtunk, hogy valahogyan mégiscsak államosítják az egészet. Vagy valami jogi furfanggal a bevételt szippantják el. Ez a gyanakvás végigkísérte az egész eseménysort. Ők kijelöltek egy kultúrházat. Megnéztük, és úgy találtuk, hogy a vezetőségét már túlságosan is eligazították. Erre az utolsó pillanatban átköltöztünk egy barátibb kultúrházba. Akkor például kétféle meghívó készült. Egy Népfront-meghívó meg egy magunkféle. A szöveg végül nem nagyon különbözött, de ezt mi nem tudtuk előre, és rohammunkában megcsináltuk a magunkét. Persze ők sem voltak nyugodtak: fél órával Mészöly Miklós megnyitóbeszéde előtt hosszú, tömött sorokban érkeztek azok a bizonyos egyenszabású fiatalemberek. Talán még sosem volt az országban olyan vernisszázs, ahol a publikum zsebében ekkora tűzerő lapult volna.

HAVAS: Ugyanez a zavar volt kiolvasható a tömegtájékoztatás híradásaiból. A Népszabadság úgy kapta az értesítést, hogy a IX. ker. Népfront helyiségében aukció lesz, így aztán minden további nélkül vette a hírt, és kiemelten adta le: benne lehetett a jótékony cél is, meg az is, hogy ez az első aukció, ahol a művészek saját műveiket aukcionálják. Nyilvánvalóan mit sem tudtak az előzményekről. Az aukció előtti napon még a tévében sem tudtak semmit, beleegyeztek, hogy a tv-híradó vagy egy másik osztály felvételeket készítsen. Délutánra azonban már megkapták az eligazítást, és nyomban le is tolták azokat, akik az aukción forgatni akartak.

Úgy tudom, az aukción egész jelentékeny összeg gyűlt össze. Hogyan használtátok fel?

LENGYEL: A teljes bevétel 180 000 Ft volt, levonások után olyan 165 000 maradt. Mivel karácsony előtt álltunk, ebből a pénzből most a szokásos havi segélyeknél valamivel többet tudtunk szétosztani. De volt ennél fontosabb is! Kiderült, hogy a művészbizottság néhány tagja nemcsak formálisan kíván részt venni a további munkában. Annak ellenére, hogy a pártközpontban azt tanácsolták nekik, osszák ki gyorsan a pénzt és felejtsék el az egészet. Különösen Somogyi Győző segített rengeteget. Ő vetette fel, hogy a pénzt olyan családok egyesítésére fordítsuk, akik anyagi okokból kénytelenek külön élni. Egy átmeneti munkásszállón talált is egy asszonyt, akinek a gyereke az otthontalanság miatt volt állami gondozásban. Ez az asszony vidékre is hajlandó lett volna leköltözni, csak visszakapja a gyerekét. Úgyhogy vettünk neki egy kis házat valamelyik kis nógrádi faluban, és ma is ott élnek. Mert sajnos a fővárosban ennyi pénzből egy szoba-konyhát sem lehet szerezni.

De mintha az egymillió fontos bankjegyet is eljátszottátok volna az aukció bevételével!

LENGYEL: Igen, ismertünk egy tulajdonképpen már felszámolt cigánytelepet, ahol azonban – mint már lenni szokott – ott maradt a három legszerencsétlenebb család. Félig földbe vájt putrikban, elképesztő körülmények között. Szerettük volna felszámolni ezt a telepmaradványt, bár ehhez az aukció bevétele egymagában nem lett volna elég. A művészek ezt a tervet is támogatták, különösképpen, miután meglátták a telepről készült fotókat. Demszky Gábor mint a művészbizottság „meghatalmazott” jogásza elment a helyszínre, és tárgyalni kezdett a helyi meg a megyei tanáccsal. A művészbizottság tud erről a borzalmas helyről, és a tanáccsal együttműködve szeretne hozzájárulni a felszámolásához. Demszky jött és ment, leveleket írt, és addig gyötörte a hatóságokat, míg végül a megyétől kapott egy mérges választ, hogy köszönjük, elvtársak, majd mi megoldjuk a telep felszámolását a saját erőnkből! És valóban, gyorsan fel is számolták ezt a sokéves telepmaradványt. Kiderült, hogy mégiscsak van rá állami pénz. Egyébként nem ritka eset, hogy a kedvezményes házépítésre szánt megyei kereteket nem használják fel.

Mi jött az aukció után?

SOLT: A nagyobb események sorában időrendileg a lengyel gyerekek nyaraltatása következett. Ennek majdnem egyéves előtörténete volt. A ’80 augusztusi gdanski sztrájk váratlan kihívás volt nekünk: becsukhatja-e a szemét és a fülét a Szeta a lengyel események előtt? Többen magától értetődőnek éreztük, hogy valami módon ki kell fejezni a szolidaritásunkat, már csak azért is, mert a lengyel sztrájkolók követeléseinek jó része a lengyelországi szegénységgel függött össze, meg azért is, mert a magyar közvéleményt nagyon felkavarták a lengyel események. Ismét viharos viták következtek: van-e köze a magyarországi Szetának Lengyelországhoz? Megint kompromisszumos döntés született: legyen akció, de a Szeta profiljának megfelelően szociális jellegű, és külön gyűjtésből oldjuk meg, ne vegyük el a pénzt a magyar szegényektől. Először ki akartuk küldeni a pénzt vagy a pénzért vásárolható létszükségleti cikkeket. Csakhogy a magyar kiviteli szabályok alapján hasznos holmit gyakorlatilag nem lehetett volna küldeni. Aztán bontakozott ki – ha jól emlékszem, Krassó György javaslatára – a másik verzió: hívjuk ide a lengyeleket. Üdültessünk rászoruló lengyel munkásgyerekeket. Megszervezni azonban igen nehéz volt a dolgot. Végül ’81 tavaszán Demszky azzal jött vissza Lengyelországból, hogy megvalósítható a terv. Sikerült kapcsolatba lépnie a Szolidaritás szociális irodájával, és vállalták, hogy lengyel részről megszervezik a gyerekcsoportot. Mi pedig vállaltuk az összes költségeket, megszerveztük a gyerekek korántsem egyszerű, az útlevél-előírásoknak megfelelő egyéni meghívását, berendeztük a nyaralótábort, gondoskodtunk az ellátásukról és változatos programjukról.

Végül hány gyereket sikerült idehozni?

SOLT: Huszonnégy gyereket. Nem egészen egy hónapig huszonnégy gyerek nyaralt Magyarországon, lengyel felnőtt kísérőkkel.[SZJ] A gyerekeket a Szolidaritás mazowszei tagozatának szociális ügyekkel foglalkozó aktivistái gyűjtötték össze, nagyon nehéz helyzetben lévő, rászoruló családokból. Zömmel Varsó környékiek voltak, falusiak, tanyasiak.

A hatóság hogyan viselkedett?

LENGYEL: A hatóság megpróbálta a kedvünket szegni, de kerülte a botrányt. A házban, amelyet a Balaton-felvidéken kölcsönkaptunk, egy hét után megjelentek a helyi hatóság legkülönbözőbb képviselői: előbb a tanácstól, aztán a Köjáltól, a legvégén a rendőrségtől. Próbáltak egy kicsit kötözködni, burkolt fenyegetéseket vetettek oda, de alapjában nem zavarták meg a tábort. Azért sor került komolyabb incidensre is. A tábor szervezésében és működtetésében nagyon intenzíven közreműködő Budapesten tanuló lengyel diákot, Wojciech Maziarskit a lakásáról elvitték, és azonnali hatállyal kiutasították az országból. Azóta sem engedik be. Az indoklás annyi volt, hogy „ne itt szervezd a Szolidaritást, hanem otthon!”

SOLT: Demszkynek pedig az állásába került az akció. Miután Varsóból hazajött, tartott egy tájékoztatót a lengyel helyzetről – kalapozós Szeta-rendezvény gyanánt, a nyaraltatás javára –, és erre hivatkozva felszólították, hogy lépjen ki a szerkesztőségből, ahol dolgozott.

NAGY: Azért mindenesetre elgondolkodtató, hogy akkoriban, a Szolidaritás sikereinek idején a magyarországi hatalom nem lépett fel határozottan egy ilyen rokonszenv-megnyilvánulással szemben. Alkalma bőven lett volna rá, hetekig tartott a szervezés, interurbánok mentek Budapest és Varsó között. Egyébként maga a gyerektábor már amolyan visszavonulásféle volt a részünkről. Mert eredetileg szélesebb körű segélyakciót próbáltunk kezdeményezni. Egy kicsit ravaszkodni próbáltunk. ’81 tavaszán írtunk egy felszólítást a Vöröskeresztnek: indítson gyűjtést a lengyelek javára. Hogy ne csak javasoljunk, fel is ajánlottunk ötvenezer forintot az induláshoz. Ezt a felhívást megküldtük a magyarországi egyházaknak is. Hátha megindul valami mozgás... Persze, nem indult meg semmi. A Vöröskereszt – egyébkent korrekten – visszaírta, hogy ők csak akkor tudnak lépni, ha vagy a nemzetközi központ, vagy a lengyel Vöröskereszt felszólítja őket. Az egyházfők némák maradtak. Nem úgy, mint a Jaruzelski-puccs után, akkor már az egyházak is gyűjteni kezdtek. Akkor már lehetett, már nem volt demokrácia ott sem.

Mi ’81 decemberében is indítottunk gyereküdültetési akciót. Azzal a különbséggel, hogy ekkor már családokhoz hívtunk meg gyerekeket, és a fő hajtóerő nem a Szeta volt, hanem más lengyelbarát csoportok. Elsősorban Kerényi Gráciának és Krassónak köszönhető, hogy ez a vállalkozás nem lett teljesen sikertelen. Mert hát nagyon megváltoztak az idők. Helyreállt a belügyek együttműködése. A magyarok nem engedték be, a lengyelek nem engedték ki a gyerekeket. Annyit azért sikerült elérni, hogy az összegyűjtött pénzen vett élelmiszert, gyógyszert, ruhaneműt legalább kiszállítsa a Vöröskereszt és átadja a címzettjeinknek.

Megváltoztak az idők, mondod, és a Szeta is megérezte az idők változását. ’81 decembere után tudomásom szerint már csak egy nagyobb kulturális akciója volt, a Feketében c. antológia.

SOLT: Ez volt a fénykorunk vége. Az elképzeléseinkben ez a vállalkozás az aukció párja lett volna, bevétel szempontjából is, de az elkészült példányoknak majdnem a kétharmada áldozatul esett a szamizdat elleni első rendőri támadásnak. Az antológia ötlete Kőszegé volt, és elsősorban az ő érdeme a kivitelezés is, bár Lengyel Gabi nagyon sokat segített neki. Ha az aukció hőse a két Nagy, Bálint és András, az antológiáé Kőszeg. De ha már itt vagy, Feri, ne csak kérdezz: meséld el te a történetet!

KŐSZEG: A körlevél 1981 tavaszán készült el, az antológia ’82 decemberében jelent meg. E két év históriáját, amennyire lehetett, részletesen elmondtam a kötet megjelenése alkalmából rendezett könyvpremieren, az ott elhangzott bevezető meg is jelent a 7-es Beszélőben.[SZJ] Itt csak néhány fontosabb részletet mondanék el. A címzettektől ajándékot kértünk, lehetőleg kiadatlan írást egy jótékony célú gyűjtemény számára. Azt ígértük, hogy a beérkezett írásokat nem szerkesztjük, nem válogatunk közülük: valóban ajándéknak tekintjük őket. A körlevelet mintegy 100-110 író kapta kézhez. A felkérésre 38 vers, novella, esszé érkezett, többségük teljesen politikamentes írás, és nagy részük utóbb meg is jelent a szerzők soron következő kötetében. Ugyanakkor persze a szerzők tudták: azzal, hogy a Szetának adják munkájukat, azzal, hogy részt vesznek egy cenzúrázatlan gyűjteményben, bármit írtak is, átlépték az államilag ellenőrzött irodalmi kommunikáció sorompóit. Az irodalmi gyűjteményhez később képzőművészektől grafikai lapokat kaptunk, összesen 21-et. A kötet összeállítása ’81 őszén fejeződött be, és karácsonyra meg is jelenhetett volna, nem nagyon sokkal a Beszélő 1. száma után és megelőzve a sokszorosított szamizdat elterjedését. Nagyrészt az én ügyetlenségemen és tapasztalatlanságomon múlott, hogy ez az első nekifutás nem sikerült és az antológia története kudarcok sorozata lett.

Az első fennakadás hónapokra megszakította a munkát, amire pedig a szedés elkészült, ’82 nyarára, megindult az első rendőrségi támadás a szamizdat ellen. Ez a szedés a rendőrség kezére jutott – szerencsére a nyomólemezek nagyrészt már készen voltak. A szamizdat szervezőit, köztük engem is, ’82 júniusában az emlékezetes követési cirkusszal próbálták elijeszteni a kiadói próbálkozásoktól. Ennél sokkal kellemetlenebb volt azonban, hogy az antológia ügyében a közreműködőkre gyakoroltak nyomást. A pártközpont, a Művelődési Minisztérium meg a Művészeti és az Irodalmi Alap tisztviselői sorra behívták a szerzőket, és némelyiküket valószínűtlenül durva fenyegetésekkel igyekeztek rábírni, hogy vonják vissza művüket. Végül mindössze négy író és egy grafikus lépett vissza, néhányan pedig megígérték visszalépésüket, elhatározásukról azonban nem értesítették sem Lengyel Gabit, sem engem, így aztán az ő művük maradt a kötetben. Mentségükre szolgáljon: a hivatalos emberek olyan magabiztosan ígérték nekik, hogy az antológia amúgy sem fog megjelenni, hogy a szabályos visszalépést nem is tartották fontosnak. Csakhogy az antológia – persze újabb késés árán – mégis megjelent. De mi is elbíztuk magunkat: a legnagyobb csapás az utolsó pillanatban érte a kiadványt. A Rajk-butik elleni akció során két autóban lefoglalták az elkészült – részben még bekötetlen – példányoknak több mint a felét, így a temérdek energiát felemésztő vállalkozás tiszta haszna, a felemelt ár ellenére, csak mintegy harmada volt a reméltnek. Mégis, ez a csekélyebb összeg is sokat segített abban, hogy a Szeta – megcsappant bevételei ellenére – életben maradhatott. És nem lebecsülendő a gyűjtemény kulturális jelentősége sem, hisz 54 írót és képzőművészt hozott össze egy nem cenzúrázott kiadványban, és közreadott néhány igazán jó írást, amelyek e nélkül asztalfiókban maradtak volna. Az antológiatörténet utolsó epizódja az említett könyvpremier, 1983. február 12-én. A mélypont ünnepélye – ezt a Pilinszkytől kölcsönzött címet viselte a rendezvény, mert nemcsak bemutató, de megemlékezés is volt: a felkéréstől a kötet megjelenéséig eltelt majdnem két év alatt szerzői közül Jékely Zoltán meghalt, Hervay Gizella öngyilkos lett, és 1982 decemberében öngyilkos lett Matolay Magdi, a Szeta alapító tagja.

SOLT: A Feketében bevételeiből is lett néhány lakás. Kifizettünk házvásárlási kölcsönökhöz előlegeket, lakásigénylési illetékeket, lakás-használatbavételi díjakat, és sorra kerültek olyan esetek, amikor fővárosi sokgyerekes családok közüzemi számláit kellett törleszteni, mielőtt kikapcsolják a közműveket és állami gondozásba veszik a gyerekeket. Néhány példány árából erdélyi magyarokat támogattunk.

Az antológiát tehát már komolyan érintette a hatósági üldözés. Ezt megelőzően milyen rendőri akciók voltak a Szeta ellen?

SOLT: Először is, voltak nem rendőri akciók, állásvesztések, de ezekről most ne beszéljünk. Rendőri akciót először Nagy Bálint ellen hajtottak végre, ’80 őszén. Javában folyt az aukció szervezése, mikor egy éjszaka az utcán feltartóztatta egy járőr. Nyilvánvaló volt, hogy biztosra mennek, és természetesen találtak is nála mindenféle papírokat. Akkoriban a rendőröknek még nem volt joguk az igazoltatott polgárok személyi holmijának átvizsgálására, de ezek a rendőrök nem zavartatták magukat. A motozás után bevitték Bálintot az őrszobára, és egész éjszakán át kihallgatták, hogy mi ez a Szeta és mik ezek a papírok a táskájában. Ennek alapján szabálysértési eljárás indult ellene, és bírságot róttak ki rá. Néhány nap múlva a Szeta-proklamáció többi aláíróját is kihallgatták, és rendőri figyelmeztetésben részesítették, azzal az indoklással, hogy egy illegális szervezet tagjai. Ez néhány héttel előzte meg a tervezett aukciót, és akkor úgy is fogtuk fel, hogy a rendezvény megtartásától próbálnak visszariasztani.

HAVAS: A rendőri figyelmeztetést azonban követte a kompromisszum a pártközpontban. A hatóságok akkoriban bizonytalanok voltak, még nem döntötték el, hogyan cselekedjenek. Az első időben inkább úgy látszott, hogy túlbecsülik a Szeta jelentőségét. Később inkább bagatellizálták és igyekeztek lejáratni.

Mégis, hatott-e szerintetek a viselkedésükre a Szeta kihívása?

HAVAS: Igen, azt hiszem, gyakoroltunk valamilyen nyomást. Abban, hogy a szegénység szóba került a hivatalos nyilvánosságban is, volt szerepe annak, hogy a Szeta létezett. Amikor a Magyar Szociológiai Társaság összehívta ’81 áprilisában a „többoldalúan hátrányos helyzet” kérdéseivel foglalkozó konferenciát, ehhez minden bizonnyal ösztönzést adott a Szeta. Ott egyébként lehetővé tették, hogy a Szeta legaktívabb tagjai megjelenjenek, néhányuknak szót is adtak.

SOLT: A konferencián is, enyhén szólva, bizonytalan volt a politika velünk szemben. Nem igazán tudták, mit kezdjenek az ottlétünkkel. Meghívtak, hozzászóltunk, de párbeszéd nem alakult ki. Gyanakvó és ellenséges légkört teremtettek körülöttünk. Egyébként sokáig magam is azt gondoltam, hogy ezt a konferenciát kimondottan a Szeta létezésére válaszul hívták össze. Egy idő óta nem egészen így látom. Mindaz, ami ’80–81-ben a szegénykérdés körül történt, szerintem három tényező együttes hatásával magyarázható. Az egyik: a lengyel események. A másik: a várható gazdasági válság. És csak a harmadik a Szeta. A legfontosabbnak a válságot tartom, és azt hiszem, hogy a konferencia is ahhoz a propagandakampányhoz tartozott, amely előkészítette a közhangulatot a helyzet romlására. A kormány azt az utat választotta, hogy szép csöndben szoktatja a lakosságot a gondolathoz, hogy van szegénység és növekszik. ’81 óta a magyar sajtóban időként már a szót is leírják, hogy „szegénység”. De hiába beszél ma már a sajtó is szegénységről, arról szó sincs, hogy a hatalom jobb szívvel viseltetne a Szeta iránt, mint akkor, amikor még a nevünk is kihívásnak számított. Sőt, rögtön a konferencia után utasításba adták a tudományos intézeteknek, hogy a Szeta tagjai semmiféle szociálpolitikai tárgyú kutatásban nem vehetnek részt. Később a tilalmat mindenféle kutatásra kiterjesztették.

NAGY: Ezek a Szeta legaktívabb magvát érintő lépések. Arra nagyon jók, hogy bennünket személyesen, családilag, pénzügyileg megbénítsanak, kifárasszanak. Ne legyen erőnk a kezdeményezésre, pótlólagos energiák bevetésére. De szeretném azért leszögezni, hogy a Szetát mint mozgalmat olyan arányú represszió nem érte, ami indokolná az általános visszaesést. Erre társadalmi magyarázatot kell keresni. Tudomásom szerint pusztán amiatt senkit nem zaklattak, mert adakozott, vagy valamilyen nem nagyon feltűnő formában segítette a munkánkat. Nem lehet mindenért a rendőrséget felelőssé tenni!

A visszaesés az 1981 decembere utáni időkben kezdődött. Szemmel látható, hogy a Jaruzelski-puccs utáni csüggedés, távlatvesztés érte el a Szetát is. Hiszen valljuk be: nemcsak az elnyomó intézkedések sűrűsödése hatott az emberekre, hanem a Szolidaritáshoz fűzött remények elvesztése is. A Szetát, ahogyan mondtátok, a ’79 végi általános csüggedés emelte magasba és a ’81 végi csüggedés törte meg a lendületét.

HAVAS: Ez igaz, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a Szeta még a virágkorában sem jutott túl egy nagyon körülhatárolható, szűk körön. Pedig egy időben elég nagy volt a propagandánk ahhoz képest, hogy hivatalosan nem engedélyezett csoport vagyunk. Ebből az a tanulság, hogy az elmúlt évtizedek meglehetősen kiölték a szolidaritást, az elesettek iránti együttérzést a magyar társadalomból.

NAGY: Általánosságban egyetértek Havassal. A Szeta mint testület egészében stagnáló kis csoport volt és maradt. Persze ez lenne a legkisebb baj, ha azt látnánk, hogy másutt szépen nő, terebélyesedik a szolidaritás, a kezdeményezőkészség. De azért ne feledjük el: a Szeta olyan területen kezdett munkálkodni, ahol különösen erős előítéletek uralkodnak. Azt se feledjük, hogy a vállvonogatás, az államra hagyatkozás szociális területen talán még erősebb, mint másutt. Annyi energiával és kapacitással, amennyi nekünk adatott, ebben a lassacskán nemcsak politikailag, de társadalmilag is konzervatívvá váló közegben átütő változásokat nemigen lehet elérni.

De azért elértünk egyet-mást, és ez szerintem mond valamit. Hogy azért teljes holtvágány és kilátástalanság sincs, hogy valamit mindig ki lehet vívni társadalmi önszerveződéssel. Gondoljanak egy nagyot a fiatalok, forduljanak a társadalmi problémák felé, szervezzék meg magukat, és dolgozzanak. Valami mindig kijön belőle.

SOLT: Hazai és kelet-európai környezetünk alaposan megváltozott öt év alatt. Öt évvel ezelőtti, igazából roppant szerény és jámbor programunk azonban éppen olyan időszerű és indokolt, mint akkor, összes korlátaival, sőt korlátozottságával együtt. A gazdasági válság veszélyezteti azt a nevezetes konszenzust, amely a hatalom és a társadalom nagy része között létrejött; elég nagy társadalmi csoportokat fenyeget az elszegényedés, korábbi életformájuk lehetetlenülése. Közvélemény, reformértelmiség és hatalom egyaránt erőteljes aggodalmának adott hangot, a hivatalos nyilvánosság szélesre tárta kapuit a probléma előtt. A nagy hűhóval beharangozott szociálpolitikai reform megkísérli betömködni a repedéseket, amelyek a társadalmi és politikai nyugalom bástyáján támadnak, juttat valamit a legveszélyeztetettebb csoportoknak, akiket ráadásul még a népszaporodásra is buzdítani kell. A masszív szegénység milliói azonban változatlanul „számon kívül maradtak”. Akik képtelenek rendszeres munkából megélni és eltartani a családjukat, mert csak nevetséges éhbérért jut nekik munka, vagy egyáltalán nem jut, vagy munkaképtelenek, azok számára változatlanul nincs családi pótlék, betegsegélyezés, gyes, munkanélküli-segély, garantált létminimum. Nekik kényszerintézkedések jutnak, ők a kényszermunkatörvényt kapják. Van tehát miért gyűjtögetni és osztogatni nevetséges fillérjeinket. De persze ennél sokkal többre volna szükség: politikai, de legalábbis érdekvédelmi szervezetre. A Szeta azonban nem ez a szervezet.

Azért a legutóbbi időkben is próbáltunk egy kicsit új irányba lépni. A nagyobb bevételt és növekedést már nem ígérő kulturális rendezvények helyett szemináriumot szerveztünk. Az elmúlt években folytak kutatások a szegénységről, a miénkkel rokon társadalomszemlélet talaján. Ezeket igyekszünk itt összegezni, megvitatni és megismertetni érdeklődő fiatalokkal, akiknek a számára a hatvanas évek végének, a hetvenes évek elejének szociológiai pezsgése már csak legenda.

Befejezésül még egy kérdést. Beszélgetésünk elején sok szó esett azokról a vitáitokról, hogy ellenzéki, politikai szervezet legyen-e a Szeta. Végül is milyen szervezet lett, mi a viszonya politikához, ellenzékiséghez?

LENGYEL: Azok között voltam, akik sokáig ragaszkodtak hozzá, hogy a Szeta még véletlenül se tűnjön politikai csoportosulásnak. Szeta-beli tevékenységemet cseppet sem érzem ellenzéki vagy nem ellenzéki politizálásnak, hanem egyszerűen szakmám nem hivatalos gyakorlásának. Sokan csatlakoztak hozzánk olyanok, akik csakis jótékonysági kezdeményezést láttak a Szetában. Féltettem őket, egy érdeklődő ismeretlent nem vihetünk bele a politizálásba, ahova ő nem akart menni eredetileg. Ez az aggályoskodás addig tartott, amíg a rendőrség nem közölte velem egyértelműen, nyomatékosan és ismételten, hogy illegális, ellenzéki szervezet tagja vagyok. Nem a véleményem vagy az óhajom változott meg, egyszerűen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bárminek szánjuk mi a Szetát, a hatóságok mindenképpen ellenzéki szervezetnek tekintik. A rendőrség számlájára írom, ha a Szeta nevének ma politikai felhangjai vannak. Ha én az ellenzéki nézeteimmel akarok fellépni, akkor kimegyek egy táblával az utcára, vagy megírom a véleményemet a szamizdatban, de nem bújok mások nyomorúsága mögé. A Szetának szerintem elvileg semmi köze az ellenzékhez, akármilyen beállítottságúak legyenek a képviselői: független polgári kezdeményezés a szociálpolitika korrigálására.

NAGY: Mint ellenzékinek, személyes elvárásom az egypártrendszerű diktatúráktól az, hogy minél előbb szűnjenek meg, adják át a helyüket a politikai ember normális állapotához igazodó demokráciának és pluralizmusnak. Ami szorosan politikai, azt az egypárti diktatúrák csak rosszul csinálhatják. Ebből azonban nem következik, hogy az alsóbb funkcióikat, amilyen például a szociálpolitika, szintén rosszul kell csinálniuk. Nagyon valószínű, hogy független érdekképviselet híján ezt sem csinálják jól. Teoretikusan azonban el tudom képzelni, hogy olyan szociális technikákat, elosztási, segélyezési eljárásokat alakítsanak ki, amelyek vetekszenek a demokrácia megoldásaival. Ilyen értelemben egy magát szociálpolitikai keretek közé záró társulás, amilyen a Szeta is, elvileg nem kell hogy frontálisan szemben álljon a politikai berendezkedéssel. Az ellentét, hogy úgy mondjam, nem antagonisztikus.

Más kérdés, hogy a totalitárius építmény fenntartója különösképpen hajlamos arra, hogy az itt maradt, afro-ázsiai szintű szegénység szemét kiütő, orrát facsaró testi valóját ideologikusan nemkívánatosnak, ezért nemlétezőnek minősítse. És ne szeresse az olyanokat, akik az angol filozófus, George Moore példájára odatartják a kezüket, mondván: ez egy kéz! Kiterjedt funkcionáriusi körök a legkezdetlegesebb, legódivatúbb karitatív kisegyletekben is olyan változások előszelét érzik, mely változásokból majd még az ő politikai járadékuk megvonása kerekedik ki! És a politikai járadékukat ezek az emberek annyira szeretik, hogy a változást már nem is szeretik.

Demokratikus társadalomban a Szeta a maga céljaival és módszereivel tökéletesen érdektelen, ismeretlenségre ítélt csoportocska maradna. A mai Magyarországon elkerülhetetlen politikai képződménnyé válik. Ez nem belőle, a Szetából, hanem a totalitárius környezeti feltételekből adódik. Itt egy autonóm vállalkozás legelemibb üzemgazdasági parancsai, az elfogadhatóbb kulturális kínálat létrehozása, a tájékoztatás javítása, a bevétel növelése, az önköltség csökkentése, a nyilvános terek betöltése iránti igény azonnal beleütközik a rendszer hatalmi szükségletektől diktált korlátaiba. A politikai hisztériák viszont már tőlünk független melléktermékei voltak a Szeta létének. Mind a hatalom, mind az ellenzékkel rokonszenvező értelmiségi – illetve elvétve nem értelmiségi – körök, mind a „hatalom ingerlésére” görcsös félelmi reakciókkal válaszoló értelmiségiek messze túlértékelték a Szeta tényleges jelentőségét, s olykor nevetségesen felfújt viharokat kavartak körülötte.

HAVAS: Ha azt nézzük, hogy mit csinált a Szeta a megalakulásától napjainkig, akkor abban nagyon kevés a kifejezetten politikai elem. Tevékenységének 70%-a karitatívnak tekinthető. Közvetlen politikai megfontolások csak a lengyel segélyezési akció és az abból kinövő gyereknyaraltatás megszervezésében játszottak közre, de még ott is szociális szempontokkal együtt. A Szeta ennek ellenére léte első pillanatától erős politikai tartalmakat hordoz, és erős politikai indulatokat kavar. Politikai lépés volt a megalakulás puszta ténye, mert a mai Magyarországon politikai tettnek számít egy mindenfajta hivatalos konstrukción kívül eső, nem engedélyezett szervezet létrehozása, bármilyen tartalmú célok érdekében történjen is, mert példát statuál: az autonóm társadalmi cselekvésnek az adott szűkös keretek között is vannak kihasználatlan lehetőségei. Ugyanilyen okokból közvetett politikai tartalmat hordozott valamennyi kulturális rendezvényünk és akciónk, különösen a képzőművészeti aukció és az antológia, mert ezeket is az erre a célra rendelt hivatalos intézmények megkerülésével bonyolítottuk le. Közvetett politikai tartalmat hordozott az is, hogy már akkor nyíltan beszéltünk a szegénységről, amikor a hatalom ezt még nem tartotta kívánatosnak. Végül politikai jelentősége volt annak is, hogy a Szeta a maga laza, nyitott, mindenfajta strukturálódástól mentes szervezeti kereteivel megteremtette a lehetőséget arra, hogy idővel a szegénység érdekeit védő, szélesebb társadalmi mozgalommá fejlődjék (más kérdés, hogy ez az elvi lehetőség nem vált valóra). Ezeknek a politikai vonatkozásoknak teljes mértékig tudatában voltunk, ebben az értelemben tehát vállaltuk a politikai szerepet is.

NAGY: Mégis, az autonómia és a politikai helyiérték nem azonos az ellenzékiséggel. A Szeta a javak, nem pedig a hatalom újraelosztásán munkálkodik. Ezt a munkát nem ellenzékiek ugyanolyan jól végezhetik, mint ellenzékiek. Várunk is mindenkit szeretettel!