Skip to main content

Hullafehérke

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Megnéztük a Hófehérkét a Bábszínházban négy és fél éves kislányommal. Aki most már harmadik hete igyekszik kibabázni magából a rémületet, hiába.

Szépen kérem, ne tessék a dolgot a perverz német meseíróra kenni. Ugyanaz a mese, más darab: a társulat a mostohára tett, nem a dolgos, anyukás királylányra és az erdei munkásosztályra. O. J. Mostoha tárgyalásán vagyunk, színfehér esküdtszékkel, és ehhez képesti ítélettel. A pert a gonosz mostoha tükre, színpadnyi tévéképernyő közvetíti. Hófehérkének annyi szerepe sincs, mint Nicole Brownnak, ő csak a társulat alibije a vérengzésre, elősápasztott hullajelölt. A bábosok ambicionálták, hogy a fiús apukák is bejöjjenek a Hófehérkére. Haláliskola, aljas-indok-tanfolyam. Hét kegyetlen gyilkosságot számoltam össze.

Bemelegítés gyanánt élő közvetítésben meghal az anya. Az édes, zsibongó gyerekek talán nem bánnának némi izgulást, szóba jöhet valami bánat is, az azonnal oldódó fajtából. De a nagy tévétükör bekonferálja, hogy az anya meg fog most halni. Érzem, magához szólít az úr, mondja az anya. Vigyázz a gyerekünkre, mondja az apának, tizenöt évig ne legyen anyja. Rebekka, Rebekka, ordít a király, de az anya lehanyatlik az ágyon. Hanyatlik, piheg, most! Meghalt, mondja a tükör. A nézőtéren gyermekszűkölés, riadt kérdezősködés, szipogás.

Ezt még nem számítottam be a hétbe. Madárölési kísérlettel indulunk, a mostoha két paradicsommadarat tépne szét élve, de Hófehérke megmenti őket.

Imigyen szól tehát a mostoha a fővadászhoz: vagy megölöd a lányt, vagy én öllek meg. Az egzisztencialista parancsuralmi dilemma német–magyar megoldásaként máris az erdőben vagyunk. Most meghalsz kisanyám, sziszegi a vadász az epizodisták hiperrealista indulatával. Ne is ide, inkább ahhoz a fához állj, lökdösi a lányt, ott jobb lesz a hóhérolás. S bár végül az erdei vadakra bízza a kivégzést, szerintem szép számban exkrementál a gyermeksereg.

Ez már nem a Bruno Bettelheim, mesesegítség a mindennapi félelmek feldolgozásához, hanem módszeres, nyolc napon túl sem gyógyuló fosatás. A picik kórusban kérdezősködnek, megakasztanák a darabot. Figyelj, mindjárt megmenekül, biztatják a szülők a gyereket.

Így lesz igazuk: a mostoha véres szívet tart a kezében. Hahaha, Hófehérke, itt a szíved, mondja. De a képernyő közli vele, hogy az nem emberé, hanem csak szarvasé, s a mostoha elhajítja, mint a gyorsfőzőtanárnő a libaepét a reggeli tévében.

Folytatásul fojtogatást választanak a művészek. A fehér esküdtbíróság értékelni fogja, hogy O. J. Mostohát azzal bosszantotta a képernyő: Hófehérkének fehérebb a bőre. Cigányasszonynak öltözik tehát, és érett roma kiejtéssel gagyizik törpéék portáján. Zöld övet próbál a lányra, hurok lesz belőle, és addig rángatja, amíg Hófehérke meg nem fullad. Részletesen meg is beszélik, mit csinálnak. De miért szorítod, hát nem érted, hogy nem kapok levegőt, sikoltja a lány. Az a jó, mondja a gyilkos. Attól fulladsz meg. Vergődés, lehanyatlás, a cigányasszony pedig meg is mondja, minek örül táncos léptekkel. A fulladásnak.

A mérgezett fésű következik, Grimm ezt horrorparódiának szánta a nehezen fésülhető lányok megnevettetésére. Itt azonban súlyosan életszerű fésűmérgezést látunk, a mostoha először megkapálja a kislány fejét a hatalmas szerszámmal, aztán gondos ütésekkel beleékeli a fellazított kislányfejbe, hadd dolgozzon az a méreg. Hófehérke immár szokásos hiábavaló menekülése, rángások, hulla letakarása, diadalmi tánc.

Nincs mese, szájon át kell dolgozni. Jöjjön az alma. Míg Hófehérke utoljára haldoklik, a mostoha az alma mérgezetlen felét fogyasztja rádiócsámcsogva. Hófehérke nehezen bírt lemészárolódni, de most koporsókirakatba kerül.

Említésre méltó még, amikor az éjszakai erdő lincseli a mostohát. A lányom eddig nem félt a sötétben, de hát semmi sem tart örökké. Ezt jól példázza, amikor a gonosz valódi lánggal és detonációval egy tóba robbantja magát, és ott vinnyogva megfullad. Immár fegyelmezetten várnak gyermekeink a megváltó botlásra, amikor is egy törpe véletlenül belerúg a koporsóba és a lány feltámad.

De elég legyen a halálcenzúrából! Nem is biztos, hogy a lányom a rémületet babázza ki magából, lehet, hogy az unalmat. Alighanem szüksége van a feltámadás gyorstalpaló kurzusaira, ahhoz pedig minél több halálra.

Igen, bennem lesz a hiba. Fel kellene már nőnöm. Meg kellene elégednem a televízió betiltásával, nem lenne jó bezárni a kedves Bábszínházat is.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon