Skip to main content

Az aranyhal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ha vannak még boldog emberek, azok bizonyosan a Kopaszi-gáton élnek. Vesznek egy lakóhajót, stégre épített faházat, kicserélnek néhány berozsdált olajoshordót a padló alatt, és nagy ívben tojnak a világra. Hajójukat merő öniróniából Titanicnak nevezik. Hajnalban horgásznak, délben alszanak, barométert kocogtatnak délután, és este az Aranyhalba mennek.

Boldog hely a Kopaszi-gát, mert minden bűnét letudta. Akik régóta élnek ott, azt mondják, vannak éjszakák, amikor az Aranyhalból kapatosan hazafelé igyekvőt hegymagasan egymásra torlódott jégtáblák látványa állítja meg. Lehet, hogy csak azokat a betongleccsereket nagyítja fel ilyenkor valami csalafinta démon és az agyban dolgozó szesz, amelyek a betongyárba visszatérő keverőkocsik partra öntött maradék rakományából növekednek, de az is lehet, hogy a félsziget emlékszik épp vissza hajdanvolt zátonykorára, amikor 1838 telén, egy szokatlanul hideg éjszakán megakasztotta a jégtáblákat. A feltorlódott jég gátként állta a víz útját, és ennek eredménye még ma is látszik némely belvárosi ház falán, a gót betűs táblácskán. Nem tudom. De akárhogy is álljon a dolog, elvarázsolt, avagy elátkozott hely lett a Kopaszi-gát, területén gonoszul, avagy bájosan megállt az idő, és aki az Aranyhalban tölti a délutánt, az idő alatt bizonyosan nem öregszik, avagy megöregszik teljesen.

Csönd van. Csak a lengőteke suhan néha, és tompa csattanással találja telibe a korhadt bábukat. Sirályok keringenek odaát, a Csepel-sziget csúcsánál, vágóhídi hulladékra lesve. Még a vastag falú feleses pohár is tompán landol a kockás terítőn. Az rögtön látszik, hogy komoly emberek járnak ide, mert az asztalon eleve ott van (törhetetlen kávéspohárban) az erőspaprikakrém. Jó az pacalba, Jókai-bablevesbe, még a resztelt májra is. Talán egyedül a rántott velőhöz nem ajánlatos, bár ki tudja. A hatalmas BAEG hangszóróból, amellyel tornatermet volt szokás kihangosítani az úttörőavatást követő szoft iskoladiszkóhoz, bármelyik pillanatban megszólalhat egy Máté Péter-szám (te jó isten, milyen gyönyörűen tudott énekelni az a fiú, gyerekkoromban pedig hogy utáltam!), de Abbával is lehet számolni, esetenként Beach Boysszal. Kitömött baglyok és fácánok figyelik a falról a nosztalgiától elérzékenyült vendéget. A Ttom Peakset kellett volna itt forgatni, nem pedig a Megint tanút: rövid vizsgálódás után kiderül, hogy a fogas is apró rézbagoly, és talán az a hang is bagolyé, ami a kerthelyiséget övező nyárfákról hallatszik. És akkor már az sincs messze, amikor a második feles után meghallja az ember a szabad strandon hancúrozók önfeledt kacagását, akik kilencszáztízben, a deszkaszagú kabinokban húzták magukra a fodros fürdőruhát, és ha valamelyikük történetesen nyitott szemmel úszott a víz alatt, még nem látta azt a Wartburg-roncsot, ami kis híján letépte rólam az oxigénvezetéket, amikor a búvárvizsgán túl közel merészkedtem hozzá. Mielőtt azonban fojtogatóvá válna a tápanyaghiány, már meg is érkezett a bableves, nagy mélytányérban, sok füstölt hússal, kellemes fokhagymaszagot árasztva. Konzisztenciája pontosan megfelelő, még nem áll meg benne a kanál, de már mutat rá hajlamot. Nagyon tudom tisztelni azokat, akik még kenyeret is darabolnak a bablevesbe, de én inkább csak töröm hozzá. Svarc intellektuelek érkeznek kiöregedett matrózok társaságában, és a szomszéd asztalhoz telepednek Gadamerről és kávécsempészetről beszélgetni. Szkanderparti lesz az este vége, látom előre. A Déli összekötő hídon gyorsvonat kattog végig, csodálkozva mocorognak urnáikban a légiósok, akik az albertfalvai katonai temetőben pihennek néhány szegényes családi ház alatt. A bableves abszolválva, ilyenkor kell kinézni az ablakon: az öböl túlsó partján, az erőmű tövében gyerekek bújócskáznak a kiszolgált és ide halmozott géppuskafészkek között, amelyek mint torz kis elefántbébik kuporognak a gazban, résnyire húzott szemmel. Zöld Holstent rendelek, de ne legyen túl hideg. Szeretem, amikor azt válaszolják: megoldható. Egy másik asztalhoz nagy töltött sertésbordákat visznek, lehet, hogy mégsem velős pacalt kellett volna rendelnem másodiknak? Feloldhatatlan vendéglői paranoia, hogy mindig a szomszéd asztalhoz viszik a finomabb kaját. Hab nélkül kérem a sört, ez ma a második kívánságom az aranyhaltól, a harmadikon még gondolkozom. Talán majd azt, hogy ne kelljen visszamenni a töltés túloldalára, ne kelljen visszamenni a városba. Százezer forintot, hogy lakóhajót vegyek. Ellenségeimnek azonnali halált. Több hajat. Kevesebb hajat. Szerelmet, forró kemencét És egy picivel több velőt a pacal közé, ha kérhetném.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon