Nyomtatóbarát változat
A Népszava 1996. április 18-ai számában (124. évf. 91.) Bak Mihály kommentálja a Wesselényi utcai zsidó alapítványi iskola tanárai ellen elkövetett iszlám merényletet: „Kultúrák, mélyen gyökeredző [»dz«?] vallási különbségek csaptak össze…” A különbség összecsap, azaz az egyik különbség szúr, a másik különbség összeesik, „…etnikai féltékenység munkál a mélyben” – folytatja Bak hírmagyarázó. Féltékenység? Az afgán merénylő, az iskola higiénikusa fölháborodott a dél-libanoni nép szenvedésén, és elégtételt vőn két ártatlan zsidón. Nem volt rájuk féltékeny. „Bizonyára – megy tovább B. hírmagyarázó – még addig, amíg [helyesen: ameddig] Európa »perifériáján« is [is?] elfogadják a népek a szomszédok [a magyar zsidók és az afgánok szomszédok?] eltérő szokásait [az egyik ebédelni akar, a másik szúrni], tiszteletben tartják a másik olykor alapos [?] másságát [az Isten szerelmére! -a szerk.}. Közben persze nekünk is…” Nekünk is? Miért, a Wesselényi utca külföldön van? Kultúrkülönbség? Nem. Mind az afgánok, mind a zsidók szoktak ölni. Itt nem kultúrrelatív esemény történt, hanem – a rendőrség kissé merev, de helytálló megfogalmazása szerint – „aljas indokból elkövetett emberölés kísérlete”. Nem az afgánok kulturális sajátossága az ölés – ez rasszizmus! –, és nem is a „különbség/másság” [brrr] ölt – ez erkölcsi relatívizmus. És elsikkad a tragédia is: a méltányolható fölháborodásból és keserűségből arra következtet az alany, hogy ártatlanokat kell ölnie. Ez szörnyű, ez tragikus, ez emberi – nem „MÁS”. Ilyenfélék vagyunk, pokolbéli felebarátaim.
A néhai Lukács György akadémikusról azt szokták hajtogatni a terjedelmes könyvek olvasásától vissza-visszariadó belletristák, hogy nem volt ún. „minőségérzéke” és „irodalmi ízlése”. Ez olyan közhelye az irodalmi zsurnalizmusnak, mint az, hogy Krúdy „hangulatos”, Babits „poéta doctus” és Kosztolányi „stíliszta”. A jó közhely mindig friss. Sükösd Mihály, midőn melegen méltatja Poszler György akadémikus esszé-írói oeuvre-jét (az esszéíróknak mindig oeuvre-jük van, a trouvaielle-aikról nem is szólva: Mozgó Világ XXII, 1996/4, 97.), azt írja: „Másokkal együtt nem értettem, miért tartja Lukács nagy írónak a szinte olvashatatlan Wilhelm Reabet?” Reab, Reab… Ki lehet ez? Bár Sipulusz nem irodalomtörténész, nem kritikus, nem germanista, a maga dilettáló módján arra tippel, hogy ez Wilhelm Raabe lehet. No már most mi itt az olvashatatlan? A Der Hungerpastor? A Die schwarze Galeere? Az Abu Telfan? A Der Schüdderump? A Horacker? Emlékezetünk szerint ezek izgalmas, szórakoztató könyvek. Storm is olvashatatlan? Hebbel is? Gotthelf is? Keller is? A németek egyáltalán nem tudnak írni? Olvasni?
Ámde Sükösd Mihály nemcsak ítészként, hanem erkölcsbíróként (pardon: kényes ízlésű erkölcsbíróként) is fölhívja magára minden jóérzésű magyar ember figyelmét. „A besúgó árnyéka” c. alapvetésében (168 Óra VIII/15., 1996. április 16., 5.) azon a nevetséges vádon borong, amellyel az Antidemokrata c. szélsőjobboldali szenny- és hecclap illette Konrád Györgyöt. Sükösd a szoclib szolidaritás jegyében a nagy író segítségére siet. Először Martinovics apát, majd Zerffy [Zerffi] Gusztáv jut eszébe – ezek tudvalevőleg csakugyan spiclik voltak, habár jelentékeny emberek. Érdekes képzettársítás. Utána jön a szemantikai zuhatag. „1956 után a magyar értelmiség soraiban – írja – igen sok úgynevezett rendőrbesúgó bukkant fel. Többségüket a börtönben szervezték be…” Ám ha beszervezték, akkor miért úgynevezett? Utána S. M., az országos hírű pártonkívüli, független baloldali kohabitátor, Valóság-„old boy” előadja, hogy a magyar értelmiség ilyen & olyan körülmények között jelentéseket írt, elbeszélgetett, ezért az együttműködő, a beszervezett, a közömbös és a passzív ellenálló között nem volt semminő megállapítható különbség. „…Udvariasan behívott bennünket a művelődési miniszterhelyettes. Kicsit cseverészett, aztán jelezte, mindjárt jön egy elvtárs a külügyből…” Ez az intimitás! Ezt látjuk Illyés Gyula, Kiss Ferenc, Karinthy Ferenc naplójából, Szántó Piroska emlékezéseiből (vö. Révész Sándor kiváló Aczél/Illyés kettős portréjával a Mozgó Világban)… Sükösd ebbe az intimitásba szelídíti bele a boldog emlékezetű demokratikus ellenzéket. Mindig mindenki egyformán jóakaratú csibész volt… Hát örülünk, hogy Sükösd végre megbocsátott. Finoman alátámasztva „Lovas István” vádját, konstruktívan segíti a nagy történelmi kiengesztelődést.
De most hová tegyük egy bizonyos Mezei András Jelentés[ét] Benke elv. részére az Egyetemi Színpad f. hó 12-én tartott revizionista jellegű műsoráról” 1958. június 38-án [sic], lásd: 2000 VIII/4, Mcmxcvi április, 43.? És hova tegyük Koczka elvtárs jelentését a Hajdú-Bihar megyei pártbizottságról, amely azon kesereg, „…hogy az olyan írók, akik a párt politikájával egyetértenek, nincsenek fenntartásaik, nem vajúdnak [!] a párt politikájának elfogadását illetően sáncon kívül rekednek”? (Lásd 2000 VII/12, Mcmxcv december, 55.) Ezeken az egyértelműségeken túl a 2000 (Goudy Old Face, Nicolas Cochin és Walbaum betűkkel) a Sükösd-típusú kétértelműség eddigi legfontosabb dokumentumát közli már idézett Mcmxcvi áprilisi számában, besoroltatván ekként HOGYAN NE SZERKESSZÜNK FOLYÓIRATOT c. al-rovatunkba. Bojtár Endre szerkesztő – miközben két szerkesztőtársa, Margócsy István és Szilágyi Ákos széljegyzetben tamáskodik a közlés célirányossága felől – kommentálja és saját fordításában publikálja Tomasz Mianowicz jellegzetes kelet-európai paranoidját, amely a varsói keletnémet nagykövet teljesen megbízhatatlan egykorú jelentése és egyebek alapján nem kevesebbel vádolja Bronislaw Geremek professzort, a Szolidaritás és a Szabadság Unió egyik legnevezetesebb vezérét, mint hogy kvázi ő találta ki a Jaruzelski-féle „hadiállapotot” (és két és fél évre becsukatta saját magát). A Lenin-féle „plombált vagon” epizódja óta ezek a vádak régiónk állandó szellemi táplálékát jelentik. Geremek tárgyalásai az akkori szakszervezeti miniszterrel semmivel nem voltak szenzációsabbak, mint a Grósz Károlyhoz intézett Antall József-levél (bár az ellenzék nem hatalmazta föl Antallt ilyesmire, már csak azért sem, mert Antallt akkor még a kutya se ismerte), s még kevésbé voltak azok, mint Antall és Pozsgay „titkos” megbeszélései a kerekasztalos időkben (pedig ez utóbbiak se voltak ördögiek). Mianowicz azt akarja bebizonyítani, hogy Geremek és Walesa a LEMP révén szeretett volna megszabadulni a Szolidaritás „radikálisaitól” – és ez a bizonyítási kísérlet teljesen nyilvánvalóan nem sikerül; Mianowicz maga is azt írja, hogy dolgozata „nem történelmi munka, hanem publicisztikai cikk” (mintha ez mentség volna). Miért volt hiba ezt az egészet lenyomtatni? Azért, mert ez az első terjedelmesebb publikáció Geremekről anyanyelvünkön. A szamizdat olvasóin kívül senki nem tud nálunk a Szolidaritás történetéről (no meg pár polonista szakember és néhány hírszerző-újságíró). Ebből a szövegből ismeri meg a polgári liberális olvasótábor a kelet-európai szabadságmozgalom hőseit. Jó, jó, a 2000 nem honpolgárnevelési orgánum. Hanem?
SCOOP! Az Élet és Irodalomnak sikerült publikálnia 1996 szenzációját. Lelkesedésünket az sem hűti le, hogy a fantasztikus sztori maga látogatott el az ÉS szerkesztőségébe, nem az újságírók kutatómunkája derített rá fényt, és Kovács Zoltán főszerkesztő nem dokumentálja elég gondosan az egészet – vezércikket írt róla, nem riportot. Igaz, a történet csakugyan címlapra való (ÉS XL/16., 1996. április 19.). Íme az ügy dióhéjban: az ismert lélekidomár és guru, dr. Popper Péter vezérezredes, a miniszterelnök (Horn Gyula, MSZP) főtanácsadója telefonon figyelmeztette Tarnói Gizellát, az ÉS h. főszerkesztőjét (the plot thickens!), hogy aszongya egy ember meg fogja őt, Tarnóit keresni, hogy aszongya legyen ő, Tarnói, a tévé elnöke, és ő, Popper vezds., arra kéri Tarnóit, hallgassa meg őt, ti. azt az embert, méghozzá figyelmesen. Az ember, Kurucz Pál „építési vállalkozó” Popper szkv. vezérezredes (MSZP) ajánlásának birtokában sans géné közli Tarnóival, hogy ő ezt már levajazta Kovács András tévékuratóriumi elnökkel (MSZP) és feltehetőleg az ő, Kurucz feleségével, Árvái Jolán tévészemélyiséggel (MSZP), hogy miszerint az elnöki pályázat őáltala, azaz Kurucz által úgy lett (!) megfogalmazva, hogy az, aki azt (a pályázatot) mintegy lemásolva visszaküldi, azaz ő, Tarnói a tévé elnöke leend üstöllést. Az ember, Kurucz (MSZP) ráadásul gatyába rázná a tévé pénzügyeit is, két-három százalékért, „meg hozzátette, »szükség esetén kuratóriumi voksok is vásárolhatók«…” Majd azt az embert, Kuruczot, kirúgták az ÉS catói-cincinnatusi szellemű szerkesztőségéből.
Hű! Ez velőtrázó disznóság valóban. Kíváncsian várjuk a demokratikus (pl. szociáldemokratikus) közvélemény fölháborodott sikolyait, valamint Popper dr. szkv. vezds. elmés cáfolatait, az interpellációkat, Horn képviselő elhatárolódását, Kovács filmrendező lemondását. Watch this space!
Lelkesedésünk azonban mégis hűlni kényszerül, mert hiába intenek bennünket idősebb és bölcsebb barátaink, nem érjük be az ÉS címoldala (tkp. helyesen: címlapja) jobb(ik) felének élvezetével (a 24 újságlapból, mondják az ínyenc műélvezők, 23 többnyire fölösleges), de nem, de nem, mi beljebb lapoztunk. Ó jaj. Ezt nem lett volna szabad. Az ÉS, balszerencséjére, könyvismertetéseket is közöl (ezt nyilván a kuratórium követeli meg, hiszen egylapos újság- egy vezércikk, egy glossza, egy Szemethy – nem részesíthető támogatásban), ilyeneket: Greguss Sándor szerint, az Isten áldja meg, „Jung Chang… varázslatosan ír és (szépségét megmutató egyik arcképe alapján) valószínűleg csodálatos személy [a wonderful person]. Köszönet a fordítóknak, Kalmár Évának és Révész Ágotának is, akik választásukkal megajándékoztak bennünket ezekkel a szubjektív elfogultsággal ábrázolt, tehát személyességében [-gükben!] hiteles sorsokkal [itt a társ- és eszközhatározók kissé összegubancolódtak], amelyekből egy minden eddiginél valódibb [!] Kína rakható össze, remélhetőleg egyre emberibb, és így befejezhetetlen puzzle-ként.” No de azért komolyan, na; de tényleg! Greguss, alább: „A Száműzetés a sóvárgásnak, az eszmény elérhetetlenségének, a megvalósítás beteljesületlenségének [?!] elégiája.” Érdekes, hogyan válik groteszkké a mélyen banális. De ez még semmi. Gömöri György, a Cambridge-i Egyetem tanára, költő, irodalomtörténész, műfordító (lengyel–magyar–angol, oda-vissza), lapunk régi barátja Nádasdy Ádámról képes ilyeneket szövegszerkeszteni: „…a költő egy szerelmi kapcsolat koreográfiáját rajzolja föl finom meglátásokkal [sőt: felvállalja a meglátásokat a reálszférában! – a szerk.], kosztolányis nosztalgiákkal és beleérzésekkel.” „A korai Nádasdy egyébként főleg a szonettnek hódol.” „…Egyre gyakrabban vállal más szerepet, illeszt más maszkokat arcára. […] …Szó van a fővárosiak kiruccanásáról vidékre, ahol irgalmatlan nagy, szalonnás fatányérossal, öreg pincérrel és szomorú cigány bőgőssel kell szembesülniük. Hasonlóképpen szerepjátszó-zsánerkép a…” De nem bírjuk tovább másolni. Ám mikor épp azt hittük, lejjebb már nem lehet, olvashatjuk Károlyi Csabát kiről másról, mint Faragó Ferencről, aki Csaba szerint „…a Törökfürdő köréhez tartozó író, ennek a körnek Hazai Attila, Csejdy András, Péterfy és Ficsku Pál után ötödikként prózakötethez jutott tagja”. Hát legalább ezt tisztáztuk. „»Talán le se lehet írni és ki se lehet mondani« – ment föl minden további jelentéskeresés alól a vélhetően szerzői fülszöveg.” (Miért fogalmaznak a fiatal kritikusok mindig úgy, mint a XVI. ker. KISZ vb 1964-ben?) „Szellemes ötlet ez a floxozás. Kíváncsiságot kelt. [Yeah! Wow!] Az olvasni vágyó olvasó [!] csalogatására jól alkalmas [jól alkalmas!] a kötetcím [A flox]. Egyben szervesen kapcsolódik ehhez a 140 oldalnyi [helyesen: lapnyi – a szerk.] prózaanyaghoz. Rámutat a kötet írásainak egyik fontos sajátosságára: a keresés, a kutatás megszállottságával [hiya guys!] való szembenézés izgalmasságára.” Where are you. Hajdú Ráfis Gábor, when we need you? Ez remélhetőleg meggyőzi az ÉS szerkesztőit, nem érdemes irodalommal foglalkozniuk: elég, ha a korrupció, vmint a kapitalizmus ellentmondásai(nak a) leleplezésére, no meg a demokrácia látszatos jellegének felmutatására (!) szorítkoznak.
HOGY NE SZERKESSZÜNK FOLYÓIRATOT. A legmenőbb periodikum, a Café Bábel 15–16., 1995/1–2., tavasz-nyári (persze az angol szokás szerint Tavasz és Nyár, nagy kezdőbetűvel) száma a csúcsszínvonal és az ejrópaiság jegyében. Mi van itten összehordva „Vízió” címmel? Kapecz Zsuzsa ÉS-novellája, Sir Isaiah Berlin bájos, kissé fáradt díjátvételi hivatalosa, Raymond Áron meghökkentően unalmas és sekélyes memoárrészlete, Allan Bloom érthetetlenre rövidített-vágott szövegrészlete a Closingból, tök helyi érdekű berlini, német építészeti villongások az ideges provincializmus jegyében, egy csomó gimnáziumi dolgozat az utópiáról, valami hipnopédiás tudóskodás, régi recenziók Spenglerről – és szegény Kis János Michnik-tanulmánya, beleillesztve a fapados posztmodernbe. ISSN 1215-508X, előfizetés egy évre csak 1000 Ft, példányonkénti ár nincs föltüntetve. Köszönetet mondanak Péter Schweger hamburgi építésznek, ahelyett, hogy levélbombát küldenének neki.
Van nekünk azért még ejrópaibb folyóiratunk is, a Magyar Lettre Internationale (Európai kulturális folyóirat), ISSN 0866-692X, pld-ként 196 Ft. A Lettre 20. számában (1996. február?) Esterházy Péter Kossuth-díjas író vezéresszét közöl a Faust-,ról hegyesszögű háromszög alakban. Miután elkerülhetetlenül megállapítá, hogy „munkásfaust, vasfaust odasújt [,] ahová – köll”, áttér a mélyebb bölcselmi spenglerájra: „Így. Mondjuk – itt van sollen és könnyed pátosz –, mondjuk azt, amit Weizsäcker idéz, Platónon át Szókratésztől [-tól?]: Barátaim, mint látjátok, nem találtuk meg a keresett igazságot. Holnap folytatjuk.” A dolog jelentősége abból is kiderül, hogy a Faust-napi jelentőst („nem lehet egész nap fausztozni”) a jeles szerző Balassa Péternak, Szilágyi Ákosnak és Kertész Imrének ajánlja. Utána Pierre Bourdieu (aki „Libri” c. melléklapjával az ÉS-ben már nálunk is – mint sokfelé – médiahatalom) megmondja, mi a teendő: „Némileg megváltoztatva Machiavelli elképzelését, mely (amely) szerint az erény olyan közrend terméke, melyben (amelyben] a polgároknak érdeke fűződik az erényhez [?], fáradhatatlanul munkálkodnunk kell, méghozzá azokkal a leginkább célszerű és kézzelfogható eszközökkel, melyek [amelyek] fölött általában a politikusok rendelkeznek.” Miután az olvasó hazatért az SZTK-ügyeletről, ahol helyrerakták az ásítástól kiugrott állkapcsát, megtudhatja még Bourdieu-tól, hogy az új mandarinok – az új médiahatalmat gyakorló társadalomtudósok mínusz Bourdieu – „[a] hagyományos kultúrát így a »realizmus« nevében az olcsóba, a komolytalanba, egyszóval a nőibe száműzik”. Uff. Továbbiakban a Lettre Marija Sevcova nevét így írja: „Maria Shevtsova” (a rendszerv, óta orosz neveket nem tudnak leírni többé).
Néhány fülsiketítően unalmas finn mellett látjuk, hogyan találkoznak nagy szellemek az egyetemes konferencia-, szimpózium-, kollokvium-, fórum- & fogadás/koktélparti-kultúra Édenjében; Jorge Semprun: „Az ünnepség után, a hivatalos ebéden Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke mellé ültettek. [Wow!] Az ebéd nagy része alatt Hegelről meg Felipe Gonzálezről beszélt. [Yeah!] Hegelről, mert idéztem Konrád Györgyöt [wow!] méltató beszédemben.”
De a nagy szellemek belföldön is találkoznak. Bozóki András (CEU/ELTE) könyvének – társszerkesztő: Király Béla nyugállományú (nyá.) vezérezredes, a Nemzetőrség v. főparancsoka (1956), v. liberális országgyűlési képviselő, New York-i professzor – bemutatóján (cím: Awful Revolution in Hungary 1989–1995), április 29-én az MTA-tudósklubban méltat: Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Kovács László külügyminiszter (MSZP) és Magyar Bálint művelődési miniszter (SZDSZ). Eddig a jó hír. A rossz hír: a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a székesfőváros főpolgármestere, az esztergomi érsek, az országos főrabbi, a vezérkari főnök és özv. Kodelka Pálné távollétével tüntetett. Mire véljük a Bozóki-ellenesség, mondhatni antibozókizmus ezen megnyilvánulását?
Az április 20-ai Magyar Hírlapban Bolgár György megállapítja, hogy mi a lényege a Torgyán–Petri/Esterházy-ügynek (Pallagi Ferenc a Népszavában ezt Eszterházynak írja). A politikusok és az értelmiségiek közötti. No most mi a teendő avval a mintegy 200 politikussal, aki Torgyán ellen szavazott? Azok az értelmiségiek, akik a következő hat hónapban leírják az ÉRTELMISÉGI szót, ajándékozzanak két-két Beszélő-előfizetést ismerőseiknek, az adományozó neve helyén gondosan föltüntetve: Sipulus.
A Jelenkorra is (ISSN 0447-6425, l pld. 100 Ft) átterjedt a szerk.-től melegen üdvözölt Proust-mánia (Holmi, Atlantisz Kiadó, Világosság); újabb Proust-esszé Lóránt Zsuzsa szobrász (!) fordításában. Ez klassz. No de Schein Gábor azt írja, à propos Pilinszky, hogy (Jelenkor XXXIX, 1996/4., 361.) „…amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogyan történik meg e versekben a csend, és miként történnek meg ők maguk a csendben, mindvégig szembesülnünk [már megint! – a szerk.] kell azzal a problémával, hogy a hermészi természetű csend értelmezésének nincsenek – és ha figyelembe vesszük Wittgenstein korlátozását, talán nem is lehetnek – hermeneutikai szabályai. A csend a hermeneutika provokációja, hiszen a róla szóló kijelentések olyasminek az indexei, ami per definitionem kimondhatatlan.” Hát ez egy kicsit durva. – Vörös István azt nyilatkozza a minap megjelent összegyűjtött verseiről: „Nincs bennük olyan sor, amit [amelyet], [no jó, esetleg: amelyiket] ne lehetne vállalni, legfeljebb kihúzni és átírni kéne ezt-azt.” (371.) Tessék összehasonlítani az előző idézettel!
A Lettre pokoli finnjei után a Magyar Napló iszonytató norvégjai. Ezek a norvégok (Magyar Napló VIII/4., 1996. április) időnként a másfélszáz magyar kulturális folyóirat szintjére szárnyalnak föl. Inger Elisabeth Hansen nyilatkozik nem másnak, mint magának Alf van der Hagennak: „A művészetnek, a versnek egyben erőt is kell tartalmaznia, meghívást lépjünk be és éljük át a műalkotást! Erővel kell rendelkeznie, amellyel azonosulni tudunk. Ilyen erő a szépség.” (23., Somogyi Gyula fordítása.)
Uo., ua., 29.: „A konyhaasztalon papírlap hevert. »Holnap vagy valamikor felhívlak. Lucy.« Így lépett ki az életemből. Nyolc év után. Nem akartam elhinni. Idő kell neki, hogy belássa, ugyanúgy szüksége van rám, mint ahogy nekem őrá…” (Kjell Askildsen; Merke Hilda fordítása.) Ó, ó.
Cs. H. a Magyar Nemzet 1996. április 20-ai számában, a friss József Attila-díjas Földényi F. Lászlót kérdezi a „sorsszerű találkozásokról.” A feltehetően nőnemű újságíró már attól is retteg, hogy elkésik. Vajon mit szól majd a Mester? Aki később „a kapuban egy picit hagyott magyarázkodni, aztán hangulatos polgárotthonba vezetett. [NB: a polgár szó nagyjából tizennyolcszor fordul elő, 1 cikkben.] Egyenesen a könyvtárszobába. Idegenként nem mertem alaposabban körülnézni. Csak azt éreztem, igen, itt lehet igazán írni, tűnődni a világ dolgairól.”
Mi illik a leginkább Földényihez? Németországi „hófehér tengerparti villa”, benne a „kék szemű, biztonságot sugárzó polgár”. Iszonyodik a mocsoktól. Pedig, jaj, az mindent elborít. Még jó, hogy van egy „sziget, a Magyar írók Könyvesboltja”, a többi merő sár. Piha! Mindamellett esztétánk hisz a sorsszerű találkozásokban: „Sorsszerűen akkor élek meg valamit, ha az élmény mélyen érinti meg a lényemet.” A József Attila-díj érzékelhetően nem tartozik az ilyesfajta élmények közé. Mert: „Egy díj nem tud megszólítani.” És megint a tisztaságvágy: „a legeslegtisztább” irodalmi díjat „Nádas Péter alapította a 80-as évek végén, a Mozgó Világ betiltása után”. [Eddig úgy tudtuk, a illető folyóiratot már jóval előbb, egész pontosan 1984-ben tiltották be.] „Erről kizárólag ő és a díjazott tudott…” Ez valóban nagy megtiszteltetés lehetett. Hozzátehetjük: elképzelhető ennél nagyobb is, ha a kitüntetésről még maga a díjazott sem értesül. Ez a tiszta ezotéria birodalma. Nyilván ez a cél.
A cikk végén aztán teljesen nyíltan szólal meg a tiszta kezű giccsértelmiségi: „A döntő pillanatok mégis azok, amelyeket az ember egymaga él meg… Rádöbben, hogy ilyenkor tökéletesen egyedül van, magára marad, magának kell megoldania a megoldhatatlant…” [Kiemelés nem tőlünk – a szerk.]
Ugyanebben a számban közölt esszéjében Csoóri Sándor is a giccsértelmiségi szenvelgő, önimádó hangján szól: „A betegség mélyebb értelméről.” Fiatalkorában májgyulladást kapott. „Ijesztő voltam, mint a töklámpás kísértetek vagy a halni induló istenfiak[!].” De ez még semmi: „Minden erőltetés nélkül odaillettem volna a Sixtus-kápolna lefelé zuhanó kárhozottjai közé.” Ki lehet egy kárhozott magyar istenfi ideálja? Természetesen Ady! [kiemelés ismét nem tőlünk.]„Igen. Ő, a Halál rokona jutott eszembe egyre gyakrabban.” Fekszik az ágyban cipőben, „megtépázott angyalszárnyak körülötte az újságok”. Erre a metaforára különösen büszke lehetett. Akár Juhász Ferenc, aki ugyancsak nem adja az angyaloknál alább: „Ó, de jobb volt a gyerekkor-régi, ingem alá tűrt szárnnyal remélni” (Tekintet, VIII. 1996. 1–2. 155.). És Csoóri egyre-másra idézi fel a „beteg” zseniket: Dosztojevszkijt, József Attilát, Nietzschét, Hölderlint, Széchenyit. Utóbbi Naplójában „mintha Adyt hallanánk.” És egyébként: „Hova tűntek el az ilyen férfiak a politikából? Kiiktatódtak, mint a töprengés, mint a vergődő erkölcs [!] vagy bevallható gyötrődés? Ki, mint a szégyen és a bűntudat a nyilvános közéletből?” Megint a régi verkli, a Földényi-féle tisztaság másik oldala, a moralizáló politizálás tenorja. És persze az obligát, tépelődő, dosztojevszkiji mélységűnek szánt felkiáltás: „Hát mégiscsak megfertőzött engem is a politika, bárhogy tagadom?” Csoóri eszménye a bűntudat görcseiben fetrengő parlament, a frakcióvezetők felváltva szórják a fejükre az előre odakészített hamut, minden interjú egy nyilvános gyónás: „igen, bűnös vagyok bátyuska, köpjél szemen!”
A Tekintet említett száma egy részletet közöl Gyurkó László készülő művéből, amelynek címe 1956. Itt hívjuk fel fiatalabb olvasóink figyelmét a szerző néhány korábbi munkájára: Lenin, október, (Szépirodalmi, Bp. 1967); Arcképvázlat történelmi háttérrel [Kádár János életrajza – a szerk.], (Magvető, Bp.–1982).
Az 1956-os forradalom a témája Végh Antal legújabb könyvének is. A cím, a merész képzavar Fekete szivárvány (a szerző kiadása, ISBN 963 650 348 6, a nyomdai munkálatokat Kiskunlacházán, a Kossuth L. u 9.-ben végezték, megítélésünk szerint korrektor nem látta a levonatot, 360 oldal, 498 Ft), nyilván némi magyarázatot igényel. Meg is adja a szerző a könyv 230. oldalán. A forradalmi bizottság éppen ülésezik Gáborjánban, amikor valaki a folyosóról hatalmas botütést mér az ajtóra, aztán elszalad. Az expresszív kommentár: „Az a botütés megváltoztatta Gáborjánban a forradalmi bizottság teljes eddigi derűlátását. Az a botütés, mint egy nagy, fekete szivárvány jelent meg a forradalmi bizottság életében.”
Figyelemre méltó a mérhetetlen mennyiségű paratextus (Genette) jelenléte, ez némi szerzői bizonytalanságra vall. Először is a regényt, akár némely nemesebb szalámikat, vékonyka papírszalaggal felövezve árulják, rajta a felirat: „Megjelent az 1956-os forradalom 40. évfordulójára.” (Ez a szöveg a belső szennylapon is megismétlődik, nagyon fontos tehát.) A belső fedőlapon Végh Antal összes eddig publikált munkájának listája; ott díszeleg mind a negyvenkét mű, ez megerősíti sejtésünket: Végh Antal egyik legtermékenyebb szocialista realista írónk. Mielőtt belemélyednénk a regénybe, túl kell vergődnünk a versszerűen tördelt Ajánláson, mely ekképpen kezdődik: „Próbálj meg eltávolodni. És próbáld meg ezt az írást regényként olvasni Te is.” Ha végigszenvedtük ezt a förtelmesen dilettáns hablatyolást a „mi szent és gyönyörű 1956-os forradalmunkról”, még mindig nem érnek véget szenvedéseink, egy Utóirat is kapcsolódik a könyvhöz. Persze hogy sérelemtörténet, belőle megtudjuk, hogy a rádió visszautasította a korábban hangjátéknak elfogadott kéziratot. „A közlésre elfogadott írás pár nap alatt megváltozott volna? Alkalmatlanná vált, avagy új típusú ceruza [!!!] a láthatáron?” Ez a sajtóhiba freudi mélységű. Végh szerint a régi cenzorok, Aczél, Kardos György, Tóth Dezső, Illés Endre legalább „Valakik” voltak, míg az újak, például Körösi Zoltán már „Senkik”. Végh ajánlata szerint megpróbáltuk elolvasni a regényt, és abban ilyesfajta mondatokat találtunk: „Minden pohár után egyre inkább kimutatták a foguk fehérjét.” (252.) Vad erotika: „Először csak enyhén kezdtek el csókolózni, mintha pusztán az idő gyorsabb eltelésének érdekében tették volna.” (324.) De tud ő ennél fűszeresebb, rafináltabb erotikáról is: És Júlia – az életben először [!] – engedett. Mint amikor egy tüzérezred megadja magát, és félárbócra engedik a csapatzászlót.” Egy félig-meddig ártatlan, falusi kislány: „– Nézd meg, milyen gyönyörű a pinám szőre! Erre vagyok a legbüszkébb. Hogy ilyen szép… Ugye, fontos ez?” (69.)
Végh regénye gyomorforgató politikai giccs, mely az ízléstelenségben nem ismer semmiféle határt. A „forradalmár” Gombos Jani beszámolója: „– Megyek haza, kialszom magam. Nem aludtam egész úton… Egy gyászruhás nővel utaztam. Jött ő is hazafelé Pestről. Csak ketten voltunk a fülkében. Oltári jó nő volt. Szolnok körül sikerült eloltanom a villanyt a fülkében… Már éppen oda akartam tenni nekie [?]… Elsírta magát, hogy ne bántsam…
– De hát miért sírt?
– Mert az előző héten akasztották fel a férjét a Köztársaság téren!
– Az oroszok?
– Dehogy! A felkelők! A férje ÁVH-s hadnagy volt. Csak ne lett volna olyan jó nő. Vagy hogy a férje ne lett volna ÁVH-s. Vagy ne akasztották volna fel. Nem jött össze semmi…” (228–229.)
A főhős, a „tanító”, ez a suhanc, akinek egyébként Végh – egyetlenként a regény szereplői közül – elfelejtett nevet adni (talán koncepció?!) szánalomra méltó idióta. De mindenki az a forradalom szereplői közül? Az alábbi jelenetből nemigen következtethetünk másra. Gáborjánban a forradalmi bizottság az ENSZ-csapatokat várja… „Kiterítették a nagy térképet a tanácselnöki asztalra.
A tanító papírt, ceruzát vett elő. Írt és számolt.
– Itt van New York, itt meg vagyunk mi! A határozat után egy órával felszállnak a gépek. Mondjuk: két óra múlva. Mert nem biztos, hogy minden ENSZ-katona felszerelve várta az ENSZ határozatát. Vége a ruszki uralomnak Magyarországon. Milyen jó, hogy itt a berettyóújfalusi reptér, közel…”
A végén mindenki elégedett távozik: holnap délig csak kitartanak, ha fát vágnak is rajtuk!
A végső üzenet: „Mintha Nagy Imre a halálával megváltotta volna a további bűnhődéseket. [?] Mintha ő valóban az országért szenvedett volna nagy, jelképes mártíromságot. Merthogy neki [e] az országért, a népért, a nemzetért kellett meghalnia…
Jézus Krisztus édestestvéreként.”
Végh könyve elsősorban azért veszélyes, mert undort kelt a forradalom iránt.
Mondatok a Kritikából (1996/4., ISSN 0324 77 75, 98 Ft): „…valójában ez a nagybetűvel írott Élet alkatrésze. Azaz a film [Kern: Sztracsatella] gunyoros kalaplengetése a slusszpoén felé. Szóval: van mit nézni, röhögni, ám közben kattoghat az agyunk. Rég volt ilyen.” (19., Almási Miklós.) Esterházyról: „Gyors egymásutánban követték, s követik [egymást?] máig újabb s újabb kötetei. [Te jó ég! – a szerk.] Nem egyforma jellegűek [!] és tárgyúak [!], nem egyforma modorúak [!] és értékűek [!] volt, amelyiknek örültünk, volt, amelyiken jól mulattunk…” (23., Németh G. Béla.) Esterházyról: „De hogy mi lehetett a voltaképpeni motívuma annak, hogy Esterházy lefordított egy – az eredeti szerint – Esterházy című könyvecskét, azt meg nem mondhatom. Meg nem mondhatom.” (Uo., Radnóti Sándor.) Bada Dadáról és dr. Máriásról: „Legfőbb jellemzője a témaválasztást illető gátlástalanság és az a kifejezésbeli nyerseség, amit jómagam az utóbbi időszakban egyedül Blalla [!] W. Hallmann kölni újprimitív festő opusában tudtam kitapintani, aki a német történelem nácista [yeah] elferdüléseiből és a hollywoodi álomgyár ikonográfiai hőseiből űz gúnyt. De míg Hallmann szenvedő alanyai általában a Disney-rajzfigurák – Kacsa Pali, Miki Egér, Plútó Kutya, Golyhó –, illetve Marylin [helyesen: Marilyn] Monroe és Adolf Hitler /wow!], addig Bada Dada továbbra is a háztáji szemlélődés [wow!] elkötelezettje (Szabó Rozália, az Apa, a takarítónő, Eötvös Loránd [yeah!], a Röfi család), vagyis a törzsökös ihletforrásokat nagyobb előszeretettel kapacitálja [!!], mint az egyetemesség eszményképeit…” (27., Szombathy Bálint.) A Ligáról: „Bruszt Amerikába, Őry pedig Vietnamba utazott.” (33., Vásárhelyi Mária.) „A recenzensnek nem tiszte, hogy állást foglaljon az érték- és politikai vitákban.” (40., Schlett István.) Tompa Gábor „ezt a kukát [tessék figyelni, mert a szerk. nem érti – a szerk.] külsőre, öltözékre, kopaszságra duplikálta Eperjessel, bár természetesen néma szereplő marad.” (41.. Almási Miklós.) Öö…
A Vasárnapi Hírek április 21-ei száma (12. évf. 16.) kincsesbánya. Nikolits „Az Ember, Akinek Nincs Tárcája” István, titkosszolgálati miniszter (MSZP) nem tud dönteni, demagóg legyen-e vagy szofista. „Ha valaki az otthonában fegyverraktárt rendez be, kábítószert halmoz föl, embercsempészet céljából bújtat személyeket és még sorolhatnám, akkor vajon érvényes-e rá, alkotmányos alapon, a magánlakás sérthetetlensége? Innen kezdve lehet elgondolkodni azon, hogy mi az előbbrevaló: a tízmillió érdeke vagy az egyes emberé? Nem igaz, hogy az egyes ember alapjogainak halmazatából állhat csak össze az országos érdek!” Csacsi kis miniszterem. Hát melyik személyi jog áll fönn bűncselekmény esetén? Hát ki állítja azt, hogy fegyverraktárakra (szabályos házkutatási parancs birtokában, képviselő úr!) nem kell rátörni? Az egyes ember joga, buksikám, aki ellenzi, hogy ártatlanul zaklassák, lehallgassák, kövessék, bántalmazzák, lecsukják, internálják stb. stb., az országos érdek, Totya!
Az Antidemokrata és az Új Mao publikálta a Konrád Györggyel kapcsolatos rágalmakat, amelyekre az író szelíden és emberien válaszol a 168 Óra április 23-ai számában. – A lapban föltűnt nekünk Farkas Zoltán („16 óra”) kommentárja, aki a BBC-nek az öbölháború idején hozott kissé komikus döntését, amely szerint az akkori aggódó közönség érzéseit bántó (pl. véres) rockszámok közvetítését szünetelteti, így széljegyzeteli: „A cenzúra rendszersemleges, úgy látszik. Sebaj. Ne vegyünk róla tudomást.”
Hogy is van ez?
Tehát azokban a rendszerekben is van cenzúra, ahol nincs cenzúra. Ráadásul ha van cenzúra, akkor lehet róla nem venni tudomást – bizonyára ezért indították meg 1981-ben a Beszélőt.
Azt írja az újság, hogy „Gennagyij Zjuganov, aki a kommunista párt vezéreként a nemzeti hazafias erők jelöltje a júniusi elnökválasztáson… elmondta, hogy Lenin óriási mértékben járult hozzá a világ és az egész emberiség fejlődéséhez. Méltatta a nagy elődöt, aki 1917 áprilisában egy megnyomorított Oroszországba érkezett haza, 1924-ben bekövetkezett halálakor pedig erős rubelt, egységes szövetségi államot és új gazdasági politikát hagyott hátra az utódokra.”
Az irigylésre méltóan egységes radikális baloldal harci orgánuma, az Eszmélet (29., 1996. tavasz, ISSN 0865-2139, ISO Ft) egy NATO-ellenes kerekasztallal indít, majd (az antikommunista emigrációban marxistává lett) Szelényi Iván, Fodor Éva és Eric Hanley tanulmányát („Baloldali fordulat a volt szocialista országokban: újjáéled-e az osztályszemlélet?”) közli, eszerint 1993–94-ben a munkások szavaztak a baloldalra, „a hangsúly a liberális–konzervatív hasadásról a baloldali–jobboldali hasadásra került át”. (82.) Hm. Krausz Tamásnak a focirasszizmusról írt élménygazdag esszéje megmagyarázza uo., hogy értsük ezt. „A… »nagy átalakulás«, a neoliberális fordulat melléktermékeként a szabad piac hozta meg az erőszak igazi kultuszát… E fordulat legmélyebb üzenete: A SZABAD PIAC – SZABAD ERŐSZAK. Kelet-Európában bizonyosan ez, hiszen itt a régi állami tulajdon széthordása-szétosztogatása útján egy bűnben fogant »újpolgárság« keletkezett, amely általános morállá emelte a »szabad rablást«, az erő kultuszát. Ez az új osztály, amit [?] a köznyelv csak mély megvetéssel ejt ki, gyakorlatilag mindent kisajátított, ami korábban közösségi és kulturális célokat szolgált. Még a futballklubokat is.” (107.) Az Ajax–Fradi-ügyről: „A »magyar–holland« szembenállás egy másik rétege: a »nemzeti kapitalizmus* kulturális értékrendje szembekerült a ”multinacionális kapitalizmus« kulturális értékrendjével, ami mögött azután – számos áttételen keresztül – gazdasági, tőkeérdekek összeütközése húzódik meg…” (127.) De ez nem csak Magyarországon van így. Jonathan W. Moses marxista politológus szerint az 1993. októberi „puccs időzítése egyrészt a nemzetközi nagytőkétől való fokozódó függéssel, másrészt ezeknek a nyugati érdekcsoportoknak a növekvő türelmetlenségével magyarázható.”(173.) Miként Louis Bonaparte „törékeny szövetsége az ancien régime ellenfeleivel, úgy Jelcinnek az orosz és a külföldi tökével való együttműködése: az oroszországi rendpárt is szétesett a nemzetközi nagytőke igényeinek nyomása alatt”. (174.) Alekszandr Taraszov orosz marxista szerint Jelcin, Csernomirgyin és Gajdar a komprádor körök jelöltje volt, míg Ruckoj és Haszbulatov a nem komprádor nemzeti bürokrata burzsoáziáé. És Jelcin győzelme Ruckoj felett 1993 októberében nem egyebet jelentett, mint hogy a komprádor burzsoázia felülkerekedett… És az, hogy ugyanebben a hónapban a nemzeti burzsoá szerveződések egyesültek azokkal a szervezetekkel, amelyek… a bérmunkások érdekeit képviselték, teljesen természetes…” (188.) „…Felgyorsult Oroszország alávetése… a nyugati tőkének, mindenekelőtt a finánctőkének.1' (189.) A kiemelési technika is nosztalgiát ébreszt… Thoma László magyar önigazgatói neoleninista a liberálisokról uo.: „Ripp Zoltán… párttörténetet ír, adottnak veszi (…) azokat a nemzetközi összefüggéseket [hah], amelyeket dokumentumok hiányában [hah] nem tárgyal. Az álláspont méltányolható, noha az SZDSZ majdan megírandó teljes történetéhez hozzátartozik a nemzetközi politikai és pénzügyi szervezetek [hah!!!] közreműködése a magyar rendszerváltásban.” (97.)
A radikális baloldal nem csak egységes. Szorgalmas is. A Replika c. mérsékelten baloldali társadalomtudományi folyóirat 19–20. számában (1995. december, gyakorlatilag: 1996. március) – ISBN 0865-8188, floppylemezzel, csekkszámlaszámmal, de ár feltüntetése nélkül – orosz összeállítást közöl, az előrelátható-megjósolható Jazov-, Walicki- és Groys-cikkel; itt is Krausz: Oroszországban „(a) liberális demokraták szociális hátterét – szubjektív szándékuk ellenére – nem az önszerveződő társadalmi sejtek képezik, hanem a maffiaburzsoázia, a nómenkletúraburzsoázia [copyright by Sztyepan Petrovics Csurka] és az állami bürokrácia erői. Ezektől várni, hogy, mondjuk, a fejlődés angol modellje alapján mozduljanak a polgári demokrácia felé, nem kisebb vétek, mint Miljukov demokratikus illúziója volt hét évtizeddel ezelőtt: a brit típusú alkotmányos monarchia meghonosítása a fehérgárdisták és a császári német hadsereg szuronyaival.” (173.)
A szociológia persze baloldali műfaj. Az Esély c. igen nívós „társadalom- és szociálpolitikai folyóirat” (azaz: szociál- & szociálpolitikai folyóirat, ISSN 0865-0810, 180 Ft, szerk. biz. eln. Ferge Zsuzsa) 1996/1. számában Robert Castel nem kukoricázik: „A tulajdon… semmiképp nem redukálható puszta gazdasági értékére. Nem azonosítható azokkal a privát élvezetekkel sem, melyekhez birtoklóját juttathatja. Azt a talapzatot kell benne látnunk, amelyre minden társadalmi hovatartozás épül. Vagyis nem feltétlenül demagógiát, netán a politikai extremizmus elvakultságát kell látnunk a II. év venteuse 8-án kiadott rendeletben, mely [amely] konfiskálja a forradalom ellenségeinek vagyonát, hogy a nincstelen polgárok között ossza el. Saint-Just ennek kapcsán így nyilatkozik: »A forradalom elvezetett minket azon elv felismeréséhez, hogy aki hazája ellenségének mutatkozik, annak nem lehet tulajdona a hazában… A honfiak tulajdona szent és sérthetetlen, de az összeesküvők javai a szerencsétleneket illetik. Kíséreljük meg lefordítani: a tulajdon teszi a honpolgárt, de polgárnak lenni több, mint személyes javaink magánélvezetébe merülni; társadalmi kötelezettségek egész együttesét hívja életre. Ahogyan az ember nem lehet igazán polgár, ha nincs tulajdona, ugyanígy nincs joga ahhoz, hogy tulajdona legyen, ha egyszersmind nem polgár is, azaz – Saint-Just szavával – honfi. Magántulajdon? Igen, de terjedelmében korlátozottan, felhasználásában ellenőrzötten és társadalmi hasznosságára visszavezetetten.” (9., ford. Léderer Pál.) Nom du nom du nom du nom!
A Holmi (VIII/4., 1996. április, ISSN 0865-2864, 98 [!] Ft) édesbúsan érzelmes összeállítást közöl nekünk is kedvencünk, Mándy Iván emlékére. Karcsai Kulcsár István így írja le a sztálini totalitárius zsarnokság jeges poklában vergődő prózaköltő életének egy tragikus korszakát: „Az ötvenes években még nagyon nehéz idők következtek. Az Előadók, társszerzők-korszak. '56 után még filmklubok bevezető előadásait is kénytelen volt vállalni vidéken. Egy időben Bázakerettyére járt, a nyugati határra, valamilyen olajfúrásokhoz. Végtelen vonat-úton, ávósok zaklatása, igazoltatás, vonatról való leszállítás fűszerezte az odajutást. Egyszer másfél napi küzdelem után jutott oda, hogy tíz percig beszélhetett Michèle Morganról. Már Pest felé vonatozott vissza, [a]mikor villámcsapásként nyilallik belé a felismerés: de hiszen a bemutatott film főszereplője Gaby Morlay volt!” (545.)
Garaczi Lászlóról egész skolasztikus vitákat folytatnak a fiatal kritikusok, külön Garaczi-interpretációs iskolák alakultak poszt-. A Nappali Ház VIII/1., 1996/1. számában (ISSN 0864-9480, 250 Ft) elolvastuk a novelláját („a belvár csajok stilizált U szöggel a hajukban flangálnak az Emkénél, és Mari Zsuzsa új számát dúdolják: »Csacsi fiú, szöget ütöttél a fejembe…«, he-he, 89.), és csakugyan poszt-. Poszt-Somogyi Tóth Sándor (Hogy állunk, fiatalember? – Szevasz, Vera!), poszt-szochumanista ifjúsági, poszt-Dalos György-memoár. De a fiatal kritikusok másképp értelmezik (Darvasi- és Szilasi-interpretációs iskolák is nyíltak), és nem jut eszükbe az átposzt-szochumanizált J. D. Salinger (ví züsz, ví er dí kinder kent – Karinthy Molnárról), hanem: Wirth Imre: „A múlt feletti ítélkezésről esetleg fellobbanó vita értelmetlenné válik abban a pillanatban, ahogy érzékeljük az emlékezés intim határait. A felkiáltások is jelzik ezt: »Mama! Mama!«, ill. »Hanga! Hanga!«” (95.; ez az „ill.”! megfizethetetlen!). Károlyi Csaba (már megint Csaba): „Tessék többször ránézni a borítóra, és kimondani lassan újra és újra: Mintha élnél. A Mintha olyan, mintha egy [?] ritka keresztnév lenne, egy lány neve [Csaba!], benne van a minta szó is (minták egy [?] életből?), aztán könnyedén kirakható belőle a hinta, és tényleg;” mikor az élnélt kimondjuk utána, mintha hintázna a nyelv.” (99.) Csaba!
A pozsonyi Kalligram (ISSN száma persze nincs, 100 Ft, 25 szlovák korona, 2000 lej) 4/1996. száma (sic!) „Éneklő Borz” itt nem magyarázandó alcímmel erdélyi ifjú ezek-azok heje-hujázását közli a retyerutyájukkal. „A sütő” c. rovatukban Visky András teljesen magyarhírlapos ahogytetszikes: „A művészetben belül működő totalitarizmus monokultúrát szül. […] Intoleráns, mert a másság tükrében létjogosultsága kérdőjeleződik meg.” (69.) Stb. stb. K. A. F. szórakoztató, és akkor Láng Zsolt: „Pina, picsa, fasz, baszás – itt az elején kimondom ezeket a szavakat, hogy egyértelmű legyen, nem kerülgetem őket. Utálom a körülírást, a kurzivált azutánokat. Mindazonáltal a felsorolt szavakat nem akarom a pennámra venni, sem a számra. [Ámde ez nehéz, mint azonnal látni fogjuk. – A szerk.] Baszni, csúf szó…” Aztán: „Ha már benne vagyok az enumerációban, nem fogok egy ágyról beszélni. Aki a szerelemről értekezik, végképp nem mondhat le a számbavevő [?!] felsorolás műveletéről. Hiszen a szerelem eo ipso [vő. Csohány Gabriella, anno, a szerk.]: enumeráció. l, 2, 3, 4, 5. De az 5 után ott a 6, tudható. Azután meg a 6666. És a 6667.” (95.) „Azt hiszem, megvan a tíz, jóllehet egy enumerációban törvényszerűek a missingek. [Zsolt!] A nő vádliján is találok minimum egy szőrszálat gyantázás után. Foggal kitépni nem szabad, mert akkor állítólag megerősödik. […] Tíz ágy, és mi ebben a lényeg?” (97.)
A Népszabadság ritkán pertraktál más lapokban fölbukkant szenzációkat. Az ÉS nagy sztorijáról (tv, Popper, Tarnói etc.) csak akkor írtak, amikor Pető képviselő (SZDSZ) szóvá tette az ügyet. Az Antidemokrata, az Új Mao és a 168 Óra Konrád-históriájáról azonban részletesen beszámoltak, beleértve „Lovas István” (?) szokásos zsidózását. Itt szerkesztve lett. „Lovas” azt írta, ha a Zentralblatt nem reprodukálja a förmedvényeit, azt bizonyítja, hogy van biboldó szolidaritás. Reprodukálták.
Hát magának semmi se tetszik? – De igen; Nádasdy Ádám téli-Ildikó-Balaton versét a Nappali Házban kisalakú laptársunk, a MaNcs már méltatta. Ám tetszett még az Enigma (1995/4–1996/1, 3. évf., ISSN 1218 8069, 380 Ft) Hölderlin/Celan különszáma; első osztályú válogatás, csodás Tandori- és istenkísértő Marno-fordításokkal és egy szív-szaggatóan gyönyörű Tandori-verssel („De Staël teraszát nézve…”); bár a ben kai pan formulában a kötőszó első írásjelét talán mégse kéne khi-vel szedetni kappa helyett; aki nem tud görögusul, ne beszéljen görögusul. Amúgy az Enigma 1995/1. számában is olvashatók lélegzetállító Tandori-fordítások Gertrude Steintól (-ból). A megint részint közhelyesen és kaotikusan válogatott Café Bábel („Ős”, 1996/1 [19], tavasz) közli Bene Sándor szellemes írását a Zrínyiek eredetéről; igen mulatságos.
A nagy ÉS-sztori (Popper vezds.–Kurucz P.–Kovács A.–Tarnói G.) nem durrant. Pető képviselő (SZDSZ) és Csépé képviselő (KDNP) magyarázatot kért és nem kapott. Egyetlen komoly publicisztika az ügyről: Bródy András közgazdászprofesszoré a Népszava április 30-ai számában (Bródy dr. ma az egyik legjobb magyar közíró a nagyszerű Révész Sándorral együtt: mindketten az e tekintetben legjobb Népszava populáris hasábjait ékesítik). A szolgálati törvényhez benyújtott módosító indítványok vitája, szavazása mindennemű sajtóvisszhang nélkül, mintegy titokban zajlott le. Demokratikus sajtó…
Demokratikus sajtó… A Népszabadság május 1-ji összeállítása (E. Fehér Pál! Bacher Iván! Szigethy Gábor!) fényében nem érthetetlen, hogy a munka ünnepén Eurázsia-szerte szélsőbaloldali és/vagy kommunista erőfölény volt észlelhető némi randalírral (Prágában egyenesen két kommunista párt tüntetett). Értjük már a megafont is a Városligetben, amely ezt harsogta: „Egész nap várja a kedves vendégeket a VISSZARENDEZŐSÉG.”
Friss hozzászólások
5 év 39 hét
8 év 12 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 20 hét
8 év 20 hét
8 év 21 hét