Skip to main content

Az ellenfél leírása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Orosz–magyar 2:10


A magyarok győzelemre voltak kárhoztatva. Maguknak tartoztak vele? Ezzel a győzelemmel? Talán. A csapatuk gyönyörű volt. Annyira szép, mintha kizárólag bepörgött homokosokból válogatták volna össze, akik arra voltak hivatva, hogy megvédjék a nemzeti gay-klub becsületét. Testiség és hit teljes birtokában. E kettő együtt több minden reklámklipnél. Verhetetlen kettős.

Olcsó élet-metafora a foci. A foci az, amikor maradéktalanul elnyel az élet. Márpedig a magyarokat olyannyira elnyelte, hogy szikrányi transzenergiájuk se maradt. Beletemetkeztek a fociba. Beleolvadtak. Eggyé váltak a felfalt szalámiszsemlével, a mellé ivott vízzel, az előző nap elszívott cigarettával. Végleg eggyé váltak a d.-i ősszel, a magyar forradalommal, az agysejtjeiket feszítő könyvekkel. Különös immanencia tanúi lehettünk, egyszerre egymást metsző és körkörös immanenciáé: derűjük immanens volt iróniájukkal, iróniájuk a d.-i ősszel, a d.-i ősz viszont – a magyar forradalomnak, valamint a felfalt könyveknek hála – végleg eggyé vált a derűvel és e nagy általános ismétlődéssel. A foci – c’est les droits d’homme. A futball-labda birtoklása emberi jog, ami viszont a mérsékelt agresszivitás sportszerűségi alapszabályával korrelál. Ne öld meg, ne csonkítsd meg ellenfeled – de ne is játssz a kezére. Nem illik. De mért is nem illik megölni az ellenfél kapusát? Elvégre a such a murder, such a murder, such a murder révén a magyarok csillagászati arányban nyerhettek volna. Nyerés: pontos, lekerekített szó, semmi mágikus nincs benne. De történhetett volna az ellenkezője is: hogy az egész csapat a saját kapujába lövi a gólokat, amin persze a francia bíró kissé megütközött volna, ócska francia képregényekből kimásolt, bájos kacskalábain tipegve, miközben még jobban világított volna mellén a rejtélyes Zs. D. monogram, melyet (na ki) szerető cseh hitvese hímzett (na mivel) vörös fonállal.

A bíró azonban nyilván csak játszotta a megütközést. Mert különben miért súgta volna, rám kacsintva, a fülembe a meccs alatt (miközben épp oldalbedobást hajtottam végre), hogy „az önmagára eszmélő reflexió sohasem éri el Ithakát, bármily hosszan is halad célja felé”? Bármily vigasztalóan hangzott is ez a Sesztovból ismert közhely, az, hogy Zs. D. szabadidejében fekete egyenruhát öltve versenybíráskodik, merő önellentmondás volt számomra: az argumentáció minden általános szabályát megsértette. – Minden jöhet! Anything goes!

A magyarok viszont csak mentek, mentek, úgy kergették a labdát, mintha folyton cáfolni akarnának, s föltenni a kérdést: – Azt jelenti-e ez, hogy a heideggeri nagyság nem egyéb, mint hallgatni Auschwitz előtt?

S épp ez a szabálysértés volt az élvezés ama csúcspontja, amiből a magyarok kimaradtak. Mivel lopva megerőszakolták a „disszeminális” valóságot (amit a nyelvészeti fordulat megszállott harcosai mind nyelvinek tekintenek), és szigorúan ellenőrzésük alatt tartónak les effets du sens, már nem tudtak megállni. Vagy elbuknak, s ott fetrengenek a d.-i hegyekre néző pálya esőtől nedves gyepén, eleve lemondva arról, hogy akár csak meg is érintsék a labdát. Vagy legrosszabb esetben ott helyben kollektív homoszexuális aktust hajtanak végre, férfiúi testükből fűzve virágfüzért, építve pederaszta piramist, az isteni márki hazájában oly otthonosan, a Freuddal bélelt ernyőjét feledő szurkolóseregtől támogatva.

Az ész azonban, ha meg akarja őrizni legalább minimális diagnosztizáló hatályát, nem gyakorolhat totális bírálatot. Sercinteni, taknyot a láb alá lökni – tessék parancsolni, lehet. Izzadni szép férfias izzadással, majd dezodorral oldani – tessék parancsolni, lehet. De a végső dekonstrukció előtt ki kell tudni mondani a nagy magyar „nem”-et.

A magyarok mérsékelt agresszivitása egy amatőr mécsesen, mérsékelt előretöréseik, sima leadásaik, logocentrikus góljaik hegytől visszavert éljenzése az a diszkreditív jellegű életkontinuum olyan puha képzetét keltene, olyan életszövetet hozón létre, amelyen sem apró lyukat, sem apró rést nem lehetett felfedezni.

Az emberi méltóság és a szemantikai előrejelezhetőség eme maradéktalan életigenlő egybeesése aratott biztos győzelmet itt.
















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon