Kántor Péter

Nyomtatóbarát változat

Mondjuk a domb közepén áll az imádott hölgy, a nagy Ő, akit nem meghódítani nem áll módodban, mert… mert nem elhatározás kérdése ez, és nem is intelligenciáé, hanem egyszerűen muszáj, és ha egyszer muszáj, akkor már teljesen mindegy; ezért minden, sícipő, síléc, síszemüveg; és hatalmas lendülettel megindulsz felé, merész, lécéli kanyarokkal, hogy a lába előtt majd elkápráztató fékezéssel borulj térdre, de épp ott, a cél előtt, felsikkan a kantni alatt a jég, és bár még sikerül a hölgy lába elé borulnod, a lendületeddel már nem bírsz, elszámítottad magad, nem számoltál a jéggel vagy valami más számolni valóval; leborultál ugyan, de hogy imádottad lábát gyengéden átkulcsold, arra már nincs lehetőség, mert térde megcsuklik, lába kibillen alóla, ő maga pedig tompa puffanással a hátadon landol. Kusza helyzet; érzed, ahogy a hirtelen támadt összevisszaságban áthengeredik rajtad, rövid küzdelem árán kibogozza magát és feláll; te is feltápászkodsz. A kurva anyád, mosolyogják a cseresznyepiros ajkak, és ahogy leporolod magadról a havat, a sok csillogó kristályszemecskét, az ifjúságot, már tudod, hogy nem lesz könnyű, neked nem lesz könnyű – de mit tehetnél? A felvonó tetején kiugrasz a liftből és látod: a domb közepén ott áll az imádott hölgy, a nagy Ő!

Egy nap kidugja a fejét valamilyen afrikai őserdőből egy vírus, nevezzük Ebolának, leöl pár száz vagy pár ezer embert, senki se tudja, miért, aztán visszabújik a bozótba, és nyoma vész, mintha sose lett volna.

Találkozunk még! – trillázza egy ismeretlen madár a magasból, de ki érti a madarak nyelvét? Hangja édes, mint a csöpögtetett akácméz, röpte elhomályosítja a szemet, és olthatatlan sóvárgást ébreszt a földön járóban.

A földön járó embert megölik nyolcezer forintjáért, kazettás magnójáért.

Keresztülfutja hosszában az Amerikai Egyesült Államokat.

A fogához erősítve húz el egy autót Budapesttől Szegedig.

Ellopja az Észak-Dunántúlt.

Samil Baszajev, és szakértők szerint viszonylag veszélytelen.

Szöllősi Istvánné, és bejelenti, hogy a tömeg soha nem téved.

Megpróbálkozik a szenna teával, amitől egész éjszaka iszonyatos görcsök kínozzák, és másnap a légynek se tudna ártani.

A Himalája csúcsai között hétszáz kilométert tesz meg teljesen egyedül.

Egy öreg nénit bevisz a kórházba, otthagyja egy folyosón, a néni vár, aztán kisétál a kórház kertjébe, leül egy padra, esik a hó, hideg van; három nap múlva veszik észre fagyott tetemét.

Hajléktalan, és ráadásul nem is pirospozsgás.

Egy tizenkét éves fiúnak levágja a fejét.

Azt állítja, hogy vannak megoldásai.

Vannak megoldásai.

Az ember például azt mondja magáról, hogy író. Ehhez nem kell sok – ehhez nem kell feltétlenül írónak lenni. Elég, ha szakmai szervezetbe tömörül, úgy ezredmagával, tisztségviselőket választ a tisztségekre áhítozók közül, aztán szakmai díjakat oszt, és gondosan ügyel rá, hogy ezek legalább hetven százalékban érdemteleneknek jussanak. Hogy miért? Azért, hogy ne sértődjenek meg a többiek. Hogy ne sértődjön meg senki. Egypáran mégis megsértődnek (szinte mindenki), de ha jól belegondolnak, maguk se tudják majd, miért.

Persze vannak az írók közt írók is. Az író számára az írás a megoldás. Vagy helyesebben nem is megoldás, mert az író nem kifejezetten a megoldások embere, íróként legalábbis, sokkal inkább feloldás számára az írás, feloldás akár a megoldások alól is, melyek vagy nincsenek, vagy olyanok, amilyenek – olyanok. (Ez idő tájt nem túl vonzóak, bárhonnan nézzük is őket.) Hanem azért mégis előfordulhat, hogy az író megoldásokra vadászik – ő is csak ember! –, és ilyenkor könnyen elviszi őt a ló. Egy írótárs például azt állította egy írótársáról, hogy az bárhová hajlandó jó pénzért írni, és ráadásul szeret fanyar borokat szürcsölni külföldön. Vagyis afféle jellemtelen kozmopolita. Az illető pedig egyáltalán nem hajlandó bárhová írni, a többi meg ökörség, semmi értelme, az ember ott iszik, ahol épp van. Egy másik írótárs meg, védelmébe véve a megtámadottat, akképp nyilatkozott, mintha az egész újságot, ahol az írás megjelent, Berija és egyenes ági szellemi örökösei írnák és szerkesztenék. Nyilván olyan erősen koncentrált valamilyen megoldásra, hogy szem elől tévesztette legfőbb írói tárgyát, az emberi természetet, mely nem okvetlenül szakosodik rendszerekre és politikákra. Hozzászólt az ügyhöz még egy harmadik írótárs is, akinek, ha kicsit rosszmájúak akarunk lenni, mindez csak ürügy volt egy friss sérelme megtorlására; sikerült is neki pompásan megfricskáznia az írótárs védelmére kelt írótársat.

Megoldás megoldás hátán. De hogy az írók, hogy ők is? Mármint hogy betegek. Még szép, hogy betegek! Azt szeretném tudni, hogy ne volnának betegek?! Talán ha makroközgazdászok lennének, akik épp kivezetik az országot a válságból. Vagy prosperáló vegyes vállalatok ügyvezető igazgatói, akiknek két hónapra előre minden szombati teniszpartijuk le van kötve. Vagy vallási fanatikusok, akik az ujjukon számolják a Messiás eljövetelének napját. Vagy megrögzött cinikusok, akik fütyülnek rá, hogy van-e különbség jó és rossz között, hogy nem tudják (ők se!), hogy mi a jó, és hogy fütyülnek rájuk. Talán ha látnának vagy hallanának valamit, amit még sose láttak, sose hallottak.

Én hallottam a hetvenes trolin egy öregembert hangosan beszélni. Azt mondta: Átkozott hülye! Átkozott hülye! Hogy lehet valaki ilyen átkozott hülye?! És nem lehetett tudni, kire vonatkozik az átkozott hülye. Lehet bármelyikünk éppúgy, mint valaki, aki nincs jelen, a múlthoz tartozik, az öregember múltjához, vagy talán a jövő embere ő, az átkozott hülye. Akárhogy is, úgy éreztem, szükségem van egy kis részvétre. Vagy ha az túl drága, akkor legalább egy szál cigarettára. És leszálltam az Andrássy útnál, és elszívtam egy cigarettát.

• Magyar tarka