Kántor Péter

Nyomtatóbarát változat

Először is gyorsan szögezzük le!

Igen, ezt kell tenni, olyan természetességgel, ahogy az ember azt mondja: Jó napot!

Mert az mindig is problémánk volt, bemenni valahova, ahol nem jön elénk az anyánk, viszont ki tudja, esetleg hagymás salátával kínálgatnak, vagy egy nő arra kér, hogy tangózzunk vele, vagy egyéb rémes helyzetekbe keveredünk, holott nem vagyunk kínai légtornászok, és ami azt illeti, nem is a bridzspartira jöttünk (ha volna esetleg), hiszen egyáltalán nem is tudunk bridzsezni, azt pedig, hogy édes pezsgő is létezik, nem tagadjuk ugyan, ám hogy abból mi egy kortyot se, az biztos!

De azért bemegyünk, úgy, mint aki egyszerre rövidlátó is meg távollátó is, csak épp a középső tartományban mosódik el a szeme előtt a világ, ott, ahol a bilétákat osztogatják. Bemegyünk, mert nem ülhetünk örökké otthon mi sem, és nekitámaszkodunk a legközelebbi falnak, vagy leülünk a legtávolabbi székre, és lazán mosolygunk, miközben belül egy csöppet sem lazán azt gondoljuk: Szögezzük le! Te – te vagy, én pedig én vagyok.

Ezután akár ki is nyithatjuk a szánkat; előbb-utóbb muszáj lesz, hiszen bejöttünk, sőt beszélni jöttünk be.

---

Ó, ha mi egyszer elkezdünk beszélni!

De sajnos így vannak ezzel mások is, sokan.

Aztán csak tátogatjuk a szánkat, mint a tévé előtt.

A híradót például kész katasztrófa nézni az asszonnyal. Röpködnek a jesszusmáriák, ha odanézek, látom, épp eltakarja a szemét. A híradóban most egy véres húscafatot mutatnak, ami valamikor ember volt. Férfi vagy nő, kisfiú vagy kislány. Nem mondom, az én gyomrom is összehúzódik, de nem szólok egy szót se, a rézangyalát! Régebben, az átkosban, az ilyen képek előtt mindig bemondták, hogy a gyenge idegzetűek ne nézzék, hunyják be a szemüket. Most nem mondanak semmit, csak jó közel mennek a kamerával. Vagy azt mondják: Még a hetedik emeleten is találtak szétszóródott emberi végtagokat. Hm. Ezek szerint följebb kell költözni. Vagy ha nincs följebb (nálunk csak öt emelet van), akkor ne ájuldozzon az ember, hanem tanulja meg időben elfordítani a fejét, ne várja még ezt is az államtól, hogy minden elröpült kisujj mellé odaállítson valakit egy diszkrét lepedővel. Elkényelmesedtünk, de a demokrácia majd megtanít minket arra, hogy magunk gondoskodjunk a lepedőkről.

Én ma már ha végighallgatok egy koldust, akkor fizetek neki, de ha nem fizetek, akkor nem is hallgatom végig, csak legyintek, amikor belekezd, és már megyek is, de van, hogy még legyinteni se legyintek. Ez a technikám. Úgy két év alatt dolgoztam ki, teljesen egyedül, a saját tapasztalataim alapján. Mert tapasztalat nélkül nem megy. Vagy összevissza megy, és az rossz. Például volt, hogy a Pozsonyi úton kétszáz méteren belül három nő állított meg azzal, hogy erdélyi menekült, és adjak neki pénzt. Az elsőnek adtam, a másodiknak nem, a harmadiknak a szemébe néztem, aztán igyekeztem elkerülni a Pozsonyi utat. De nyilvánvaló, hogy ez nem megoldás, és ráadásul igazságtalan is. Az első erdélyi menekült talán erdélyibb volt, mint a második? Szó sincs róla. Viszont ha már végighallgatok valakit, akár szórakozottságból, akár félreértésből – mert azt hiszem, eltévedt, és tőlem szeretné megtudni, hogy jut a főpostára –, akkor már fizetek, mint egy énekszám után. Ez még mindig korrektebb hozzáállás, mintha a nyomorúságot próbálnám osztályozni csak úgy menet közben, esetlegesen a jobb vagy a bal lábamra támaszkodva. De azért túlzás lenne azt állítani, hogy mióta kialakítottam a technikámat, pompásan érzem magam. Ott én még nem tartok. Csak a Szent István körúton. Volt a Szent István körúton az a tizenöt éves forma román fiú, a sánta lába rongyokba bugyolálva, aki egész télen egyszer se állított meg, sose kért semmit, és tudom, minden alkalommal tudtam, hogy adnom kellett volna neki, de nem adtam egyszer se. Mert szégyelltem volna. Mert nem adhattam volna egy százast, de még ha egy ezrest, azt is szégyelltem volna. Inkább pocsékul éreztem magam. És pocsékul érzem magam most is, de ha nem érezném magam pocsékul, az még szörnyűbb lenne. Azt a sánta fiút nem akartam, nem akarom letudni. Nem szabad!

A híradó végén aztán, amikor az ember már túl van március 15-én is, az őrjöngve féregtelenítő Torgyánon is, akit valamiért sokan összekevernek a Hofival (különös, hogy egyeseket mi tud megnevettetni!), szóval a híradó végén, a háborúk, tűzvészek, vízözönök után gyakran van egy kis színes, lazításul. Például Ottó, a százötven kilós csavargó strucc. Nézem az asszonyt – mosolyog megkönnyebbülten. (Egész nap dolgozott, még hajat is akar mosni; tiszta szerencse ez az Ottó!)

Így megy ez.

És nekem még hátravan TGM eszmefuttatása három nyelven arról, hogy miért nem lehetnek hősök a szabadság igaz hívei, de bezzeg a sírásói igen, és hogy this is no cricket. Ez az a kritikus pont, amikor én is kis híján azt mondom, hogy… – de csitt. Legyen egy kis csönd, legalább két percre, mint a Szigetországban azután, hogy egy őrült skót megtette, amire a szíve vágyott.

• Magyar tarka