Peer Krisztián

Nyomtatóbarát változat

Hasbeszélő


Nem tudok egy borozóra másképpen gondolni, csak mint nőre. Azt is mondhatnám – régi vicc –, hogy a borozó a bor azon része, mellyel az aktus után beszélgetni kell. Hiszen az ivás is lelkek cseréje (a természet praktikája), a palackban a szőlősgazda tervezget és tisztul – így lesz belőlem is szegény parasztivadék, egyenes ember, akit nem érdekel más, csak a talajminőség és a terméshozam. Csakhogy: hová lesz énem kölcsön vett fele, ha jő a józanodás? Visszatelepül az övéi közé; mondják, a jó gazda megérzi, bárhol is isszák a borát, és mosolyog; mondják, ha valakit túlélt a bora, nem ritka, hogy csontját töri, annyira akarja letornászni magáról a földet.

Nem tudok női bortermelőt elképzelni. Nyelvileg megoldhatatlan ellentmondásba keveredtem, pontosság kontra érthetőség; hogyan is lehetne másképp, mikor szívemnek kedvesről írok, közelebb van hozzám (benne ülök), mint a látótávolság innenső határa. Ugyan ki írna szerelmes verset szerelmesen? Állapotába zártan. Túlírt mondatok, kihúzni mégsem lehet, infarktus a medencében, történet kerekdedségre vágyik, pólyára: hálóban a légy; végül kicuppan a világra, síkosan és gömbölyűen. Legyen mégiscsak nő a bor, és legyen az a fogyasztására létesült hely is! (Van-e szomorúbb látvány, mint legénylakásban az üvegek végtelenje?) Joggal tehető hát fel a kérdés, mikor magasztosabb élmény benyitni egy borozóba, ha először tesszük ezt, tudva, hátrálni immár lehetetlen, ha nincs szimpatikus asztal, hát a pultra könyöklünk, litert rendülünk az ismeretlenből, mert egy pohár az semmi, mozdulatainkkal átvesszük a benti ritmust, feladatunk: elveszni, nehogy megbontsuk ezt a füstös kompozíciót. Vagy sokadszorra térni be, kitöltve az utánunk ácsingózó űrt, nevén szólítani memóriánkból szökött idők ismerőjét, a pincért, és kortyonként térni vissza igazi otthonunkba, honnan – tudjuk – újra elragadnak majd bizonyos munkák, boldogságok legitimálói, melyek nincsenek, csak nappali fényben és egészségben.

A Gresham nevű borozó különös hely, törlődött belőlem az első, mindent eldöntő találkozás, illetve keveredett frissebb emlékekkel, és nevet adott nekik, ahogy kiskoromban a fürdetővíznek a pisi. Talán nem is volt ilyen alkalom ismertem már akkor is, megvolt, mielőtt meglett volna, mint aki eltéveszti az ajtót, és a képzeletében találja magát. Mondom, nem emlékszem az első alkalomra, elgondolom tehát. Például tél vége, fölösleges, városi hideg, pazarlása villanynak és nyárnak; ráadásképp engesztelhetetlen másnaposság, bőrömön lemoshatatlan faggyúszkafander, az utcazaj különös hangokra esik szét, akár eltépett kötél végén a szálak, bántó reggeli napfény. Lenne okom kikötni bármilyen idegen kocsmában. Mit rendeltem, nem tudom már, de ismerős matériának kellett lennie, ha maradásra bírta lehasznált gyomromat Gondoltam rá, és előttem termett, csak sejthető, milyen túlvilági hatalmakkal áll kapcsolatban a pincér, bizonyíték nincs, de vannak erőteljes csodák – halászni zavaros szemekben. Érkezik a grátisz rágcsálnivaló, hogy legyen cigarettáim közt hiányzó láncszem. Megszabadítom a ropit a só uralmától, szétgurulnak az asztalon a fehér apróságok, miként törött lázmérőből a láz; s mintha egy félelmes háború mozgatná őket, hadirendbe állnak a térképes márványon.

Itt ragadtam, nem lehetett másképp, ledöntöttek a hűvös, gyógyító italok, az újjáépítésről idővel kiderült, hogy fegyverkezési verseny. Tudom, ez még nem ok, de ez alatt a néhány óra alatt annyira belekényelmesedtem a pincérnők jóféle anyáskodásába, mint aki hetekig húzza az influenzát, morzsás ágyban, kartávolságra távirányítóktól és a mézes főzettől. Nem maradt már jártányi erőm, és elég volt ez a talpalatnyi föld.

A piszoárban zöld szúnyogháló, biztosítandó az egészséges habarányt, a csikkeknek konzervdoboz. Vécéről jövet feltelefonáltam mozgósítható ismerőseimet, fröccsöket fogyasztottunk, és végre körbe mertem nézni. Az ivás öreg bajnokai, az egyik civilben rendőr, a másik már a nyugdíjra készül, előre gyűjti a hullámpapírt. Tiszta arcú gimnazisták a dohányzás bűvöletében.

Talán már az első juhtúrós palacsintámon is túl vagyok. Vagy bablevest ettem Erős Pistával. (Ilyen ember esetében, mint én, az étkezés a memória mankója, csak székletem állagából tudom, mi történt velem tegnap.) Mára persze belátom, választásomban nem volt semmi kockázat, a konyha jó, illetve nem mindig, és nem minden, de éppen ez lenne gyanús, mint az érzelmek nélküli ember, vagy a halleves szálka nélkül. Javasolt dolog itt a főzelék, ami minőségével a napközi misztériumát idézi (hogy lehet mindent elrontani, kivéve a kelkáposztát?), annak kontrasztjai nélkül; és a húsgombóc is mintaszerűen apró. (Könyörgöm, kedves Olvasó, próbáld ki a padlizsánkrémet, és értesíts, hogy milyen!)

Egyszóval embereimmel körülvéve mélyen benn jártam már a részegségben, sőt, elszívtunk egy olyan cigarettát is, melyet csak évtizedek múlva lesz szabad, mikor sokadszorra – náthámat kezelendő – vietnami balzsamot akartam kenni az orrom alá. A doboz persze beragadt, és a feszegetésbe ölt erő a hűtőpult mögé röpítette, kipiszkálása reménytelen vállalkozásnak tűnt. Így történt, hogy egy csöpp víztiszta takony csöppent a boromba, és fokonként elenyészett benne. Én valami homályos célú és groteszk vérszerződésnek vélhettem ezt, és megfontoltan, hangos és súlyos kortyokkal kiittam az egészet – a többire nem emlékszem. Az a balzsam pedig ott hever azóta is, a hűtőpult mögött, megfejthetetlen, belső világokba pazarolva illatát.

• Magyar tarka