Esterházy Péter

Nyomtatóbarát változat

– a legmocskosabb egyszerűséget. Már bocsánat. Nem mintha az ellenkezőjét, az ellenkezőjüket, az ellenkezőjüket kevésbé tartaná hitelesnek vagy fontosnak, ezekről egyszerűen könnyebben és szívesebben beszél, a könnyűségről, a gyorsaságról, a pontosságról, a szemléletességről, a több-rétűségről és a tartósságról, illetve az utóbbiról már nem beszélt, mert meghalt, 1985 nyarán elhalt előle, a tartósság elől, Italo Calvino. Hat javaslat a következő évezredre, ez volt a hat, valójában öt előadás címe, mintegy végrendelet arról, mi fontos neki az irodalomban.

Tandorisan köthetnénk a hathoz, hatosfogat, oda-vissza befutóra, mert kispályán hatan van az ember, és mi kicsi pályán voltunk, ám ez fából vaskarika volna, vagy ha fából fa, akkor nem karika. G. és a könnyűség: pimf – noha G. mint fizikum nem érdektelen éca, amennyiben, tessék majd nézni az irodalomtörténetet, angyalarcú ifjúból átmenet nélkül leend aggastyán. Azt állítani, hogy ez ez idő szerint egy öngólban ölt testet: igaztalan hülyeség. Ne így kössünk, noha jutni azért arrafelé fogunk – de legalább nem igaztalanhoz.

Vonatkoztassuk a calvinói kritériumokat a játékra magára, ebben van kicsi ráció, akkora, mint a pálya. Jó talajú ráció, vezette, idézet vége. Calvino egész saját (vagy saját egész?) munkálkodását az un. súlytalanításban látja, a szavak könnyű csillagporát meglebegtetni a világ fölött, helyett, ó, érte. Mir gesagt. Mármost úgy hallom, fotók is lesznek mellékelve a játszókról: sok szépet lehetne, akár látatlanban is a látványról elmondani, az érettségről, az érett test sokrétű, szemléletes tartósságáról, de a könnyű szó nem törekednék böcsületes tollunk alá. Sajna nem vagyunk messziről jött ember, aki azt mond, amit akar.

A pontosságról vannak sportos emlékeink. Hogy milyen kévésen múlnak a dolgok. Hogy a majdnem gól, az nem gól. Szép tapasztalat az, hogy egy éppen csak túl hosszú labda, az ugyanarra való, mint a rekettyésben botrányosan kikötött: semmire. (A hajdani, atyai tanítás: vonatot nagyon vagy kicsit lekésni – secko jedno.) Leopardi, meséli Calvino, ezzel szemben éppen a pontatlanság mellett tör lándzsát, a homály, az elmosódott, a meghatározatlan, a még nem kész híveként. Kristály versus láng. Ki választana itt, ha nem muszáj, ha alkata engedi ezt a hezitálást? De mi van, ha a hezita fölfalja az alkatot? Legyünk, mint a férfiak, konkrétak: akkor jönnek az oroszok. (Jól választottuk meg az ellenfelet: az őszikék korában ez a legfontosabb. Derék orosz kollégák valahol a valejból és a vodka metszésében, a boncasztalunkon.)

Amit ott megjelenítettünk, a hegyek övezte, habzóborban gazdag pályácskán: az érzékletes volt és képszerű, szemléletes. De Calvino itt valami másra is gondolt: a magától értődőségre, arra, hogy valami nem kérdéses, hogy valami nagyon akar lenni, vagy ellenkezőleg, csak úgy van, és ez nem megkérdőjelezhető. Hát ez már így, ebben a formában: nem. Bár ha azt mondom, ottlétünk nem volt kézenfekvő, az megint jó fényt vet ránk, lám, élemedésünk nem felejttette el velünk, hogy ez olyan játék, melyet lábbal játszanak, főként. Jót álltunk magunkért. (Ó, nekem már senki ember nem fogja mondhatni: Fuss, kicsi. Se nem fuss, se nem kicsi.)

Ami a sokrétűséget illeti: fűcsomók; meglehet, itt félreértem a nagy olaszt. Azt mondja Hofmannsthal: Die Tiefe muss man verstecken, hogy el kell dugdosni a mélyet, a mélységet, és hogy hová, wo (szó szerint: hol), hát an der Ober-flache, a felületen, a tetejin. Bizony ilyen volt ez a pálya, dugdosott mélységű, elpattanós. A sokrét utáni vágy is motorja újabban a regénynek, az enciklopédusság vagy annak paródiája. (Minden kicsit önmaga paródiája felé tart. – Túl gyors megállapítás… Most látom csak, hogy a gyorsaság passzust kifelejtettem. Megkopott a régi lassúság satöbbi. Hajrá Akhilleusz.)

Flaubert, aki mindent ismert, ami ma egy, teszem azt, éket foglalkoztat, 1873 augusztusában a B. & P.-hez 194 könyvet olvasott el, 74 júniusában 294 az állás, öt évvel később pedig azt írja Zolának, hogy míg be nem fejezi a regényt, könyvet nem nyit föl, de ezt nem tartotta be. Ha igaz az a megfigyelés, hogy a mindentudás és a kisszerűség felé csorog az emberiség lélekvesztője, akkor itt kell megjegyeznem, hogy ugyanazt, miszerint K. az úgy objektíve, mint szubjektíve legfontosabb gól szerzőjének tolja föl magát, nem reflektálom, ám a szeptemberi légyfogás említése hangsúlyosabb, otrombább szerénységet kívánna. Ez a véleményem.

Az irodalom csak akkor él, ha képtelen célokat tűz maga elé, egy suhintásra öt légy! júniusban! (és akkor az aquiláról még nem is beszéltünk). Ahogy a költő mondja: Dieu-ban játszani: ilyen volt. Amikor azután egy váratlan, a felhők közt a lepusztult albán intim –

• Magyar tarka