Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

A fontos az, helyesek-e az elvek, nem pedig annak a hamis sémának az ismételgetése, amely szerint a politikai gyakorlatban a közjóról alkotott vetélkedő elképzeléseink egyaránt megpimpósodnak, méghozzá szükségképpen. Ha a közjóról alkotott politikai elvrendszerek elkerülhetetlen sorsa a penész és a rothadás, akkor nem érdemes közügyekről ésszerűen gondolkodnunk. Ha pedig a fönnálló (a status quo) racionális bírálata lehetetlen vagy értelmetlen, akkor nem marad más, mint a jelenlegi állapotok spontán, lassú változásában bizakodni. A különös csak az, hogy a közjó valamilyen racionális megvilágításának hiányában a közállapotok változásának uralkodó módozata – egyértelmű történeti tapasztalatok szerint – a szétzüllés, a széthullás, az erkölcsi és szociális hanyatlás.

A csalódás, és a nosztalgia mindamellett uralkodó toposza (közhelye) a modern  európai politikai  közérzésnek. Stendhal melankóliája Napóleon végleges bukása  után, Flaubert undora 1848 elpazarolt öröksége láttán, a magyar liberalizmus házi költőjének és Kulturkampf-ideológusának (Különös házasság, A  fekete város!), Mikszáth Kálmánnak az elhatalmasodó ironikus viszolygása része és mintája úgynevezett „politikai kultúránknak”.

Az 1989-i fordulatnak kétféleképpen is középponti lelki tényezője a csalódottság –  sajnos. Egyrészt, a „rendszerváltás”, a „bársonyos forradalom” önmagában is forradalomellenes volt (ezért is mélységesen idegen a radikális-demokratikus bibói modelltől): a „tárgyalásos rendezés” megspórolt némi vért és világnézeti fanatizmust – és ennek persze örülhetünk –, ám szükségképpen rejtve hagyott sok mindent a kommunista parancsuralom rossz illatú hagyatékából, ami valódi forradalom esetén napvilágra került és a napfényen elenyészett volna. 1988 tüntetői és az 1989-i „négy-igenes” népszavazás forradalmi kampányának részvevői – nagyobbrészt az SZDSZ és a Fidesz hívei – kimaradtak a Pozsgay–Antall-féle kamarillapolitikából és a paktumos parlamentarizmus rendezett zűrzavarából is.

A valódi politikai konfliktust lefedte, majd betemette a „médiaháború” és a „Kulturkampf” hazug álcája – holott itt eredetileg az állampolgári jogegyenlőség, pluralizmus és a szabad nyilvánosság húsba vágó alapkérdései forogtak –, és a nyilvánvaló tények ellenére majdnem mindenki elhitte, hogy itt apró értelmiségi csoportok érdekkonfliktusáról van szó, mintha a küzdőfelek politikai elkötelezettségét nem a „szocialista rendszer” (a bolsevik pártállam) maradványaihoz fűződő viszony szabta volna meg, legalábbis kezdetben. A hamis látszat győzött. A „hatalomátmentés” és a „vagyonátmentés” körüli huzavona azt a benyomást keltette, mintha a kérdés nem az volna, hogyan számoljuk föl a kommunista berendezkedés maradványait, hanem az, kinek mekkora részt sikerült kiharapnia a bűzlő tetemből. A reformer-egyezkedő módszerben programozva volt a csalódás. „Tetszett volna forradalmat csinálni” – Antall Józsefnek ez az egy cinikus-keserű mondata marad meg a magyar történelemben.

Másrészt a „rendszerváltás” vezető szellemei és vezérlő technikusai a szocializmusban csalódott nemzedékből kerültek ki. A forradalomellenes „forradalom” vezetői számára „az elvek” a szocializmus elveit jelentették. Az egyetlen racionális politikai utópia, amelyet ismertek, a kommunista utópia volt. Megviselt idegeik számára a forradalmi retorika a szocialista forradalom kérlelhetetlenségét idézte. A forradalomellenes és antiutópikus „bársonyos forradalom” rettegése a jakobinus típusú forradalmi diktatúra kísértetétől szükségképpen a „pragmatizmus” és a „fontolva haladás” kultuszához, az adott imádatához vezetett. Hogy divatjamúlt terminusokat használjak: ez a „forradalom” eleve „reakciós” volt. Ennek folytán nem érhette el homályosan megfogalmazott céljait, és csúfosan meg is bukott.

A „rendszerváltás” radikálisai (SZDSZ, Fidesz) és mérsékeltjei (MDF, MSZP) közötti különbség elhomályosult, amikor megjelent a színen – az MDF peremén – az egyetlen valódi forradalmi erő: a nekivadult szélsőjobboldal. A „forradalom a forradalomban” minden új mozgalom és új rezsim öröktől fogva jellegzetes problémája. A szélsőjobboldal stratégia nélkül és fejetlenül ugyan, de alapvetően helyes ösztönnel a modern magyar tömegdemokrácia lényegi hatalmi szegmentumára, a rádióra és a televízióra koncentrált. Ez a „médiahatalom” a rendszerváltás két jellegzetes kompromisszumán nyugodott: a Pozsgay–Antall- és az Antall–Tölgyessy-paktumon vagy inkább osztozkodáson. Ahogy az manapság szokás, a politikai küzdelem – közvetlen állampolgári részvétel híján, amelyet csak igazi forradalom indíthatott volna be – a médiában folyik, bár persze (szemben a szélsőjobboldal és sok más csoportosulás hitével) nem a média birtoklásáról szól. A szélsőjobboldalnak teljesen igaza volt abban, hogy a médiaosztozkodás vacak kompromisszum volt, amely „szervesen” következett a „bársonyos forradalom” forradalomellenes, demokratikus szemszögből „reakciós” karakteréből.

Médiaforradalom

A szélsőjobboldal helytálló fölismeréséből és sikeres forradalmi taktikájából – elvégre 1992-ben nagyjából megszerezte a televíziót és később (noha már túl későn) a rádiót is – nem származtak további intelligens forradalmi fölismerések. Ennek több oka van. Először is képtelenség volt a rendszerváltást radikalizálni, ha szembefordulnak a demokratikus fordulat radikálisaival (SZDSZ, Fidesz) a levitézlett pártállami médiacsőcselék segítségével. A militáns antikommunizmust még amnéziás nemzetnek sem tudja eladni egy Moldoványi Ákos vagy Chrudinák Alajos. A tiszta vörösbarna antiliberalizmusnak pedig útjában állt az MSZP sajátosan formálódó politikai személyisége. De a fontosabb ok nem ez. A médiapolitika a valódi radikális politikát pótolja vagy helyettesíti: teljesen alkalmatlan forradalmi folyamatok beindítására. A televízió az elszigetelt, élvező magánember médiuma. A televízió (bármit mond) arra biztatja a tömegdemokrácia passzív polgárát, hogy bújjék papucsba, és ne moccanjon a karosszékéből: akcióra mozgósításhoz nem jó eszköz. A forradalmi televízió fogalmi ellentmondás (bár létező mozgalmakat bemutathat, regisztrálhat). 1994-ben a forradalmi televíziót szavazták le – ez volt ugyanis a düledező MDF/MIÉP-kurzus aktív magva. Mint a jobboldal be fogja látni, a jelenlegi pluralista televízió (akármit fantáziáinak össze róla) szavazatszerzőnek alkalmasabb, mint a sajátja volt. A tévé nem mozgósít, hanem a részvétel látszatának fölkeltésével leszerel. Ez a természete (szemben az újságéval).

A szélsőjobboldal radikális támadása megváltoztatta a politikai térképet: fölőrölte, majd tönkretette a Magyar Demokrata Fórumot, a radikális rendszerváltás hívéből mérsékeltté változtatta az SZDSZ-t, a szabadelvűekkel való parlamenti együttműködésre késztette a szocialistákat, katasztrofálisnak bizonyult cikcakkokra kényszerítette a Fideszt, jelentős tényezővé tette a középbal értelmiség antifasiszta népfrontját, a Chartát, a politikai harcok középpontjába erőltette az antiszemitizmust. De leglényegesebb hozzájárulása mai történelmünkhöz az volt, hogy a „forradalom a forradalomban” jakobinus technikájával a demokratikus fordulat átgondolására sarkallta a magyar népet.

A folytonosság és a szakítás hívei helyet cseréltek. A Pozsgay–Bíró Zoltán-variáns idején még a folytonosságot és a mérsékletet pártoló jövendő szélsőjobboldal (Csurka István és köre, de a jobboldali „történelmi” pártok vezérférfiai is) kezdte a „szakítás” és konfrontáció pártját fogni az 1988–89-ben még szélsőradikális szabad demokratákkal szemben, akik nyitottak a Csurka István találó kifejezésével travesztita nómenklatúra-burzsoáziának nevezett ancien régime-beli erők felé, a nacionáljakobinus forradalmi diktatúrától való érthető és jogos félelmükben. Az ugyanezen erők egyik csoportjának elkötelezett, ide-oda tántorgó MDF számára nem maradt játéktér. A Németh Miklós-féle zavaros pártállami végjáték iránt egyre fokozódó – teljesen oktalan és amnéziás – posztumusz nagyrabecsülés is mutatja: a nép elsöprő többsége a rendszerváltást, bár sikertelennek tartja, mint fátumot elfogadja, ezért a „mérsékelt rendszerváltók”, elsősorban a szocialisták mellett dönt. A rendszerváltás történetét a két 1994-ben győztes párt szavazói másként értékelik újra: a szocialista bázis minél többet mentene meg a reformkommunista status quóból – a liberális szavazótábor (amely a legstabilabb: öt országos erőpróbán maradt állandó nagyságú, szemben az MDF egy, az MSZP két sikerével) pedig a rendszerváltás újrakezdését reméli az MDF kudarcba fulladt első kísérlete után.

Az SZDSZ elfogadhatóvá válik a politika helyett köznyugalmat és „pragmatikus” hivatalnoki ügyintézést óhajtó véleménycsoportok számára, mindazok számára, akik – a modern európai történelemből fölöttébb ismerős módon – „a forradalom befejezését” sürgetik, noha el se nagyon kezdődött (habár persze a szélsőjobboldal produkált üres forradalmi izgalmakat forradalom nélkül). Az SZDSZ kommunistaellenes radikálisai vagy távoztak a közéletből, vagy megjuhászodtak, vagy a koalíciós kérdés körüli lelki gyötrelmeiket közszemlére téve marginalizálódtak.

Koalíciós rendőrállam

Azok a szabad demokraták – közöttük e sorok írója –, akik azt tanácsolták: engedjünk a közvélemény erőteljes nyomásának, a Nyugat biztatásának, és hozzuk létre a szocialista/liberális kormánykoalíciót, abban bíztak, hogy a kedvezőtlen körülmények ellenére érdemes megpróbálkozni avval, hogy a rendszerváltás eredeti elveiből és célkitűzéseiből egyet-mást megmentsünk. Ez még kisebbségi helyzetben is sikerülhet – gondoltuk –, hiszen a koalíciós megállapodás parlamenti súlyához képest jelentős hatalmat adott a liberális párt kezébe.

A kézenfekvő ellenérvek súlyosak voltak és nyilvánvalóak. Az Antall–Boross-kurzus érintetlenül hagyta a kádári közhivatalnoki szervezetet mind személyzetében, mind működése jellegében, és a hivatal tehetetlenségi erejéhez most a világos népi fölhatalmazással rendelkező, demokratikus elhivatottsággal megerősödött, nagy önbizalomra szert tett Magyar Szocialista Párt hozzáteheti a reformeri-bürokratikus status quót nyíltan és elkötelezetten képviselő népszerű politikáját. A világias-modern reformszocializmus régi-új pártja képes ugyan tartalmilag liberális rendszabályokra, de a későkádári státus quóba való szinte természeti „beágyazottsága” növeli a változást lassító „gravitációs gyorsulást”. Az SZDSZ szerény föladata ebben a kontextusban aligha lehet több, mint a rendszerváltás állagmegőrzése – egy későbbi választási győzelem reményében –, államigazgatási tapasztalatszerzés, kapcsolatteremtés, erőgyűjtés, helyfoglalás az új establishmentben: először e hivatásos kívülállók számára. Ezen fölül nyilvánvalóan az SZDSZ-re hárult volna a restaurációs, visszarendező-visszaállamosító tendenciák megállítása. Különös jelentőséget kapott azonban a Belügyminisztérium – ehhez a tárcához a szabad demokraták (a történeti előzmények ismeretében érthetően) ragaszkodtak.

Az első világháború óta első liberális belügymiszter, a népszerű Kuncze Gábor működéséhez hatalmas remények kapcsolódtak. Az Antall–Boross-kurzus által érintetlenül hagyott – és olykor paralegális-„politikai” célokra fölhasznált – kommunista elnyomó apparátus gyökeres átalakítását vártuk tőle, és a közszolgálati közigazgatás reformját.  Elképzeléseink szerint az évtizedekig rettegett BM átalakult volna az emberi jogok minisztériumává, amelynek az ártatlanok – a törvénytisztelő állampolgárok – oltalmazójává, a humánus és humanista, makulátlan tisztességű hivatalnokok, a köz magasan kvalifikált, névtelen szolgái által irányított jogvédő quaestorrá és lictorrá kellett volna válnia. Ha már ezt az MDF–kisgazda–KDNP-kormány – nem véletlenül – elmulasztotta, itt volt az idő a magyar KGB komisszárjainak udvarias, de határozott nyugalomba vonultatására.

Amikor Kuncze Gábor – a magyar liberális politika sikerembere – letette hivatali esküjét, a BM-ben még ott ült Csikós ezredes, az MSZMP állambiztonsági főnöke. Helyén volt a sok kompromittált rendőrtábornok, Pintér, Bodrácska, Kacziba, Túrós, az oszlatós Balogh, Czégény Julcsa ezredes és a későpártállami alvilág sok más grószista figurája. Az MSZP aligha akadályozta volna távozásukat, hiszen ezek a szolgalelkű alakok egykori gazdáikat is készséggel elárulták, és alázatos eszközeivé váltak az MDF szélsőségeseinek – akár a már kipenderített nacionálbolsevik médiacanaille Pálfy G.–Győri típusú madárijesztői. Azt gondolta volna az ember, hogy az 1992. októberi szkinhedkísérgetőket napok alatt elnyeli a jótékony feledés, hiszen ezeknek az elvtársaknak még a lojális parancsértelmezése is veszélyes a demokráciára. Azt reméltük, hogy a sajnálatos rendőrségi törvényt – amely ordító ellentétben áll a nemzetközi és Európa-közi eredetű, ám magyar belső joggá honosított egyezségokmányokkal és szerződésekkel – hetek alatt módosítják. Abban bíztunk, hogy a fölháborító és jogsértő idegenrendészeti és határrendészeti vegzatúrának a liberális belügyminiszter heteken belül véget vet.

Mindebből, mint köztudomású, semmi se lett. A liberális belügyminiszter regnálása alatt az Egyesült Államok külügyminisztériuma újabb rasszista jogsértéseket regisztrál Magyarországon. Tavaly október 23-án hülyéskedő anarchista srácokat vesznek őrizetbe „államellenes izgatás” miatt (létezik még egyáltalán ez a paragrafus?), miközben hatósági engedéllyel nyilas tüntetés folyik Budapesten. A Magyarországon tanuló külföldi diákokat (többnyire kisebbségi magyarokat) elképesztő hivatali tortúrákkal akarják elriasztani, rokonaikat és barátaikat látogató külföldieket (többnyire kisebbségi magyarokat) megalázó bürokratikus procedúráknak vetnek alá, ismét szokássá válik a semmivel nem igazolható rutinszerű igazoltatás (a félénk ártatlanokat könnyű zaklatni, a nehézfiúk veszélyesek, és kitűnő rendőrségi kapcsolataik vannak), folytatódik a rutinszerű cigányverés. A debreceni zsinagóga elleni nyílt neonáci-nyilas merényletről a Hajdú-Bihar megyei demokratikus rendőrség úgy vélekedik, hogy az a „gyerekek” szerint „jó hecc”, és „rongálásnak” (!) minősíti…

Anélkül, hogy az SZDSZ minisztereitől és vezetőitől egy pisszenés hallatszanék, beterjesztik a gyalázatos „nemzetbiztonsági” törvénytervezetet, amelyből gondosan kiveszik mindazokat a polgárvédő garanciákat, amelyeket az ideiglenes szabályozásba annak idején az SZDSZ első megválasztott országgyűlési képviselője – e sorok írója – szuszakolt bele. (Utólagos köszönet Tölgyessy Péternek, Sárközy Tamásnak és Dornbach Alajosnak jogi tanácsaikért. Remélem, most sem fognak hallgatni. Köszönet továbbá Debreczeni József egykori MDF-es képviselőnek hajdani támogatásáért és Bogdán Tibor államtitkárnak kompromisszumkészségéért. Remélem… lásd, mint fönt. Egyébként azt hallom, hogy a héten megembereljük magunkat.) Az alkotmánysértő javaslat egyetlen paragrafusból állhatna: a titkosszolgálatnak mindent szabad.

Olvasom a vasárnapi lapban, hogy a BM Művelődési Házában (Duna-palota?) dr. Barsi Tomaj ezredes, a BM Sajtóosztály h. vez., az MSZMP XIII. kerületi bizottságának volt első titkára bemutatja a sajtó képviselőinek Nyíri Sándor dr. ügyészt, a BM h. államtitkárát, az MSZMP KB igazságügyi alosztály volt vez.-t. 1995 van vagy 1985? Horváth „Dunagate” István-e a belügyminiszter (MSZMP–HNF), avagy Kuncze Gábor miniszterelnök-helyettes (SZDSZ)? Barsi Tomaj, az egyik állítólagos 1992-i szkinhedkísérgető, még Gál Zoltánról és Boross–Kónyáról maradt, de Nyíri Sándor et. kinevezése Kuncze lelkén szárad (ezt egyébként az SZDSZ kifejezett rosszallása ellenére vitte végbe). Mellesleg: az 1992 októberében kopromittálódott Suha rendőrségi szóvivő ma a miniszterelnök sajtótitkára… Továbbá Szilvásy h. államtitkár (ex-KISZ, ex-HNF, ex-Pozsgay, ex-tévékuratórium [!], ex-Antall, ex-Boross) most kapott magas kormánykitüntetést… Horntól? Tőlünk?

Abban nincsen semmi meglepő, hogy a szocialista minisztériumokba és környékükre visszaszivárognak a régi reformkommunista káderek – a gazdasági és egyéb szaktárcáknál ez néha kifejezetten minőséget jelent. No de a liberális belügyben? A szabadságjogok védőbástyájában? (Nota bene, az említettek nem is reformerek voltak, hanem keményvonalasok, a miskolci gettóépítő Túrós állítólag Grósz bizalmasa.) A „káderhiány” érve nem meggyőző, hiszen ismeretes, hogy az országban számos demokratikus meggyőződésű, a Cseka-hagyománytól idegen, hazafias, gyakorlott, modernül kiképzett, megvesztegethetetlen fiatal rendőrtiszt található, akiknek már 1990-ben át kellett volna venniük a vezetést.

De nem.

A politikusok jönnek és mennek, a csekista apparátus marad.

Igazoltat és toloncol. Ám föltűnően toleráns, mondhatni gyöngéd magatartást tanúsít a hol „őrző-védő kft.”-nek, hol „testőrség”-nek, hol „polgárőrség”-nek, hol „nemzetőrség”-nek elkeresztelt zsaroló paramilitáris maffiákkal szemben, amelyek tagjai olykor – másodállásban, szabadnapjukon – rendőrök, néha rendőrkapitányok öccsei. Miközben a Legfölső Bíróság mint destruktívat (ó Sombor-Schweinitzer! ó Hain Péter!) eltanácsolja az édes Pató Pál Pártot, az MHSZ, az Ifjú Gárda (pardon, Ifjúsági Unió) és az „apródtagozatok” tagjai lövészklubokban készülnek a jövőre. A jog- és alkotmánysértéseket szaporító új rendőrségi szolgálati szabályzat hajmeresztő, hadiállapotban is udvariatlan előírásai mutatják, mit gondol a liberális Belügy a rendőrségi törvényről (amelyet így tovább szigorít) és a büdös cafka magyar állampolgárokról. A BM és a KÜM közös javaslata a FÁK polgáraival szemben bevezetendő vízumkényszerről bizonyossá teszi, hogy a maffiózók majd a Seremetyjevo és Ferihegy 2 VIP-várójában szürcsölik a vodka-martinit, diplomata-útlevél a farzsebükben, míg a világot látni vágyó orosz gimnáziumi tanárok fagyoskodhatnak a konzulátusok előtti kilométeres sorokban. Undor, émely, sipoly.

Gyulázkodás

Miért hozom föl mindezt?

Azért, mert erkölcsileg tarthatatlannak érzem az SZDSZ pozícióját a kormánykoalícióban.

Az SZDSZ folyamatosan bírálja a nagyobbik kormánypárt, a szocialisták intézkedéseit és állásfoglalásait. Bár ez – amint azt Tölgyessy Péter igen helyesen állapította meg a Beszélőben – teljesen ellentmond a parlamenti szokásoknak és a közös kormányzati felelősség intuitív fogalmának, a kormány/ellenzék megoszlásnak, és kínosan emlékeztet régi ellenfelünk, mai szövetségesünk, a rózsaszín reformer értelmiség „kint is, bent is” magatartására (ami – amint ugyancsak Tölgyessy jegyezte meg egy kitűnő beszédében – a későkádári beidegződésű választóknak lehet, hogy tetszik), önmagában nem baj, és a bírálat gyakran helytálló és okos.

Bár van különbség az akadémikus kritika és a politikai bírálat között. Másodéves hallgatóm teljes joggal bírálhatja Kantot akkor is, ha nem képes A tiszta ész kritikájához fogható művet írni. Ám egy kormányzati hatalommal rendelkező politikai párt csak akkor jogosult elvi bírálatra, ha ezeket az elveket maga is maradéktalanul betartja. Aki a nép bizalmából demokratikusan ellenőrzött és szabadelvűen korlátozott hatalmat, de mégiscsak hatalmat gyakorol, az nem szemlélő vagy megfigyelő, hanem cselekvő. Megítélése cselekedeteinek értékétől függ. Csak szavainak és tetteinek hiánytalan összhangja jogosíthatja föl arra, hogy tiltakozzék vagy „elhatárolódjék”. A politikában jogos – bár az irodalombírálatban például abszurd – a kérdés: „ki beszél?” Ameddig a szabadelvű Belügyminisztérium a Grósz–Németh Miklós–Boross–Kónya-féle elnyomó, etatista, bürokratikus rutint folytatja, ameddig a szabadelvű művelődési minisztériumnak sajnálatos leváltási és kinevezési kínjai vannak, mert elmulasztotta megteremteni a kulturális szféra autonómiáját (és ez, csak ez a dolga, nem pedig múzeum- és színigazgatók kétes érdemeinek mérlegelése), addig a bírálat aktusa erkölcsileg megkérdőjelezhető. Akkor is, ha intellektuálisan hibátlan.

De továbbmegyek: az SZDSZ, amelynek ma egyetlen nyilvánosan érzékelhető programelve a költségvetési egyensúly megteremtése a közkiadások (magyarán: az állami pazarlás) megfékezése révén – és szomorúan jellegzetes, hogy ez az egyetlen észlelhető programpont olyan területen fekszik, ahol a liberálisoknak nincs kormányzati felelősségük… –, vajon mit tenne, ha csoda folytán megkapná a pénzügyi tárcát? Hány hétig tartana a restrikciós szigor, hány hét múlva ébredne föl a liberális parlamenti képviselőcsoportban és az SZDSZ Országos Tanácsában a szociális lelkiismeret? Két hét? Három? (És amikor a kormány végre meghozza az SZDSZ-től állandóan követelt takarékossági intézkedéseket, Bauer képviselő csak fanyalog.)

Ennek a politikai magatartásnak a jellemzésére találták ki a „felelőtlen” szót.

Az SZDSZ éles konfliktusban született, és konfrontációhoz szokott. A harcias reflexek ellenfelet keresnek maguknak. Az SZDSZ-ről sokan mondták gyanakvólag, hogy örök ellenzéki. Ezt én mindig tagadtam, de a liberális politikusok Horn miniszterelnökkel szembeni viselkedése tápot ad ennek a gyanúnak. Horn Gyula semmi váratlant nem tesz. Szemben tehetségtelen hírmagyarázók legendáival a „rókáról”, Horn meggyőződéses, szenvedélyes, impulzív, rögtönzésekre hajlamos ember (alighanem magányos ember is, de ennyire nem ismerem) – képviselőtársai ezt jól tudhatták. Horn Gyula csakugyan ösztönös egalitárius szocialista: de ez csak nem meglepő a Magyar Szocialista Párt elnökétől? Horn démonizálása és szüntelen szurkálása bizonyára a koalíciókötés miatti rossz lelkiismeretből származik. De a rossz lelkiismeretet nem helyes kerülő úton megnyugtatni. A szabad demokrata vezetők nyilván úgy érzik, avval háríthatják el az egykori ellenféllel kötött szövetség erkölcsi ódiumát, hogy „karakának” Horn Gyulával szemben. Ám magának az „ódiumnak” a puszta sejtelme is azt sugallja, hogy a szövetkezés nem volt őszinte, nem volt jóhiszemű. Ez pedig a tisztességes politikában elviselhetetlen.

A koalíciós egyeztetés igen kényes dolog politikailag is, erkölcsileg is. Szerintem az adott mechanizmus igen kínos helyzetbe juttatta az ország egyik legrokonszenvesebb politikusát, Pető Iván pártelnököt és országgyűlési frakcióvezetőt. Attól tartok, hogy – mint Aleksander Kwasniewski Lengyelországban, bár ő a nagyobbik kormánypárt vezére, ami enyhíti a dilemmát – akaratlanul is „tárca nélküli miniszterelnökké” válik. Pető Iván a koalíciós egyeztető tanácsban betöltött, Hornéval majdnem egyenrangú pozíciója révén de facto vétójoggal rendelkezik számos kérdésben, kormánydöntésekért felelős, ugyanakkor nem interpellálható, nem beszámoltatható, hiszen nem a kormány tagja. Ez a pozíció teljesen ellentétes a parlamentarizmus szellemével. Alkotmányos-szabadelvű parlamenti demokráciában a végrehajtó hatalomnak (a felelős kormánynak) nem lehetnek „informális” vagy kivételes irányítói, akik mentesek a törvényhozás kontrolljától.

Akármilyen örvendetesnek tartom tartalmi szempontból a kiváló és jellemes Pető Iván növekvő befolyását, formai szempontból (és egy liberális számára, szemben egy marxistával, ez a lényegesebb) az SZDSZ elnökének jelenlegi pozíciója elvi okokból nem védhető. Ezt az anomáliát a magyar szabadelvű tábornak már régen észre kellett volna vennie, és ki kellett volna küszöbölnie.

Sodródás

Az SZDSZ fő gondját még mindig a kormánykoalíció rejtélyeként szokás leírni. Háromnegyed év elteltével az engem nyilatkozatra bíró hírlapírók még mindig azt kérdezik tőlem: – Mit szól a koalícióhoz? – Ez rossz kérdés.

Tekintve, hogy nem pártfúzió történt, és a Szabad Demokraták Szövetsége nem mondott le saját programjáról és politikai hitvallásáról, az SZDSZ problémája nem „Horn-kérdés”, és a magyar liberalizmus sorsa nem keverhető össze a szocialista/liberális kormánykoalíció pályafutásával. A magyar liberális párt politikai egyénisége kormányzati pozícióban is megizmosodhat, ellenzékben is elillanhat. A bent maradás és a szakítás dilemmája választási és nyers hatalmi szemszögből persze jelentős, de nem ez a politika egyetlen ismérve. A Ki nyer ma? kérdéssel egyenértékű az a kérdés: Ki az, aki ma nyert?

Sajnos a választ befolyásolja egy meglehetősen szörnyű precedens: a liberális önkormányzatok tevékenysége 1990 és 1994 között. Az SZDSZ akkori szövetségesével, a Fidesszel megnyerte, méghozzá fényesen, az 1990. őszi helyhatósági választásokat. (Az idén csak második lett az MSZP mögött.) A sokezernyi liberális városatya – bár többségük tisztességesen dolgozott „az adott körülmények között” – napok alatt eltűnt a magyar szabadelvűség térképéről, sebesen belesimult a paternalista későkádári „ügyintézés” és „bonyolítás” kezdetleges durvaságába, a „vállalkozó önkormányzatok” jelszavával, „vagyonkezelői szervezetek” és „egyszemélyes kft.”-k létrehozásával besüppedt a korrupt osztrákos–antallista (Lueger! Seipel! Schuschnigg! Kreisky!) korporatizmus mocsarába. A szabad demokrata polgármesterek hetek alatt függetlenítették magukat a párttól, virtigli MDF-es erőszakossággal kezdték irányítgatni a helyi nyilvánosságot, elfeledve, hogy a választók nem a semmiből előbukott homo novusok személyére, hanem az SZDSZ programjára és az azt megtestesítő Demszky Gáborra szavaztak. A hivatal megmaradt értetlen, bürokratikus fölsőbbségnek és a „nép ellenségének”. A bibói önkormányzati elvből semmi se lett, a honpolgár továbbra is bejárt kérvényeivel a „tanácsra”, ahol töretlenül folytatódott a közutálatnak örvendő KIK- és IKV-hagyomány. A korrupciós botrányoktól és a többfelé szakadt testületi és közgyűlési SZDSZ-frakciók látványától megriadt liberális vezetők egészen Boross-huszáros válaszokat kaptak kifogásaikra hűtlen védenceiktől: „értelmiségi okvetetlenkedés”, „elvizés”, „tények”, „realitások” és a többi. Ahogy a „szabadelvű” kiskirályjelöltek némi helyi bázisra (például fölügyelőbizottsági és igazgatótanácsi tagságra) tettek szert, azonnal „centralizmussal” és „pártpolitikai beavatkozással” vádolták meg azokat a pártbéli elöljáróikat, akik bátorkodtak őket kötelességeikre figyelmeztetni. Ma néhányan közülük jobboldali és szélsőjobboldali támogatással, az SZDSZ-t odahagyva basáskodnak tovább.

A látszat az, mintha az SZDSZ liberalizmusa a kormányzati hatalom első leheletére elpárologna. Bizonyos az, hogy nem járunk úgy a minisztereinkkel és államtitkárainkkal, ahogy a polgármestereink jelentős részével jártunk? Nem intő jel az, hogy az SZDSZ egykori szellemi-szakmai fölényét nyújtó szakértői-értelmiségi kör munkátlanul, informálatlanul és tehetetlenül figyeli a liberális párt kormányzati ügyködését? AZ SZDSZ választási programjának végére nyomtatott, keblet dagasztó szerzői lista – a legjobb magyar jogászok, közgazdászok és szociológusok fényes névsora – nevei közül vajon hány olvasható a liberális irányítású minisztériumok és államtitkári stábok fizetési jegyzékén? Semmi jele annak, hogy a Magyar Szocialista Párt befolyása akadályozza meg részvételüket a kormányzati munkában. (Persze a liberális magyar értelmiség szégyenletes antipolitikus beállítottságának is van köze a dologhoz.)

Csurka István kartársam észrevételezte, hogy „az SZDSZ sötét erői átvették a teljhatalmat”. Úgy is mint sötét erő, tanúsíthatom, hogy erről szó sincs. A teljhatalom birtokosa továbbra is – mint mindig – a Neomagyar Ugar.

A liberális államfő környezetéből érkezett nemrég javaslat a büntető törvénykönyvnek a faji-felekezeti izgatást (hate speech) szabályozó cikkelyeinek módosítására. A javaslat – amelyet hírek szerint a szocialista igazságügy-miniszter fog előterjeszteni – tartalmazná az „egyesülési joggal való visszaélés” szabályozását is. (Btk. 212. § és 212/A. §) Közünk volna – akár a lélegzetelállító „nemzetbiztonsági törvényt”, a spiclitörvényt övező szabadelvű hallgatás esetében – a közszabadság újabb megkurtításához, amelyet majd a magyar KGB örökösei adminisztrálnának? Szeretett pártom „nyugatosító” törekvései is láthatólag kimerülnek a szocialista tervezés utolsó fellegvárának, az Európai Unió központi bürokráciájának való alárendelődés propagálásában.

Mi folyik itt?

Boross Péter azt nyilatkozta („ha kirekesztés, akkor kirekesztés”), hogy az SZDSZ kemény magját el kell szigetelni. Nyugodjék meg, főúr. El vagyunk szigetelve. És ehhöz kegyedre nincs is szükség. (A demokratikus ellenzék kemény magja kifejezés valószínűleg Aczél Györgytől – más források szerint Rényi Pétertől – származik. Hát igen.) Kulin Ferenctől a nagyszerű Orbán Viktorig (Nánási út, felelj neki!) és Szűrös Mátyásig sokan vélik úgy, hogy a Kossuthtal elkezdődött magyar szabadelvűséget most már aztán csakugyan el kell távolítani a hazai közéletből.

Távozik az magától is, fiúk.

Követné az SZDSZ a Fideszt, amely elsőként csatlakozott a Neomagyar Ugar négy pártjához? Létrejön a hatpárti ugarizmus?

A helytelen kérdés így hangzik: helyes-e, hogy az SZDSZ benne van a balközép kormánykoalícióban? A helyes kérdés pedig így: mit csinál az SZDSZ a balközép kormánykoalícióban? A válasz így szól: részint semmit, részint semmi jót. (És az a kiegészítés, miszerint az MSZP még annyit se, és még olyat se, teljesen érdektelen.)

Az olvasó megkérdezheti: most támadja meg TGM a Szabad Demokraták Szövetségét, amikor balról és jobbról pergőtűz zúdul rá? Miért?

A taktikai válasz: a pillanatnyi bal- és jobboldali „bírálat” a tehetetlenség, a koncepciótlanság és a hagymáz sajátos keveréke, amelyet épeszű ember nem vehet komolyan. A Fidesz gesztusa, amellyel – az SZDSZ lekommunistázása után! – összefog az ókádáristákkal (és bárkivel) egykori szövetségese ellen, éppolyan, mint Piszkos Fred, amint issza a málnaszőrt: víziószerű. És hát az is gyomorkavaró, ahogyan az MSZP némely körei asszisztálnak a Fodor Gábor elleni alantas hajszához.

A stratégiai válasz: mielőtt az SZDSZ tevékenysége kizárólagos terepének a szocialisták személyi politikájának és Horn miniszterelnök sajtónyilatkozatainak és beszédeinek kommentálását tekintené, miközben panaszos sóhajokat ereget a külvilágba („ezekkel nem lehet!”), talán még nem képtelenség – bár nem nagyon bízom benne –, hogy újra megbeszéljük, mi a dolga a szabadelvű politikának a mai Magyarországon a baloldali bűnbak szüntelen keresésén kívül. (És az nem mentség, hogy vezető szocialisták – Kósáné, Baja, Jánosi, Kovács P., Katona, Nagy, Paszternák, Géczi – sem lojálisak.)

Lévén a Magyar Szocialista Párt az, ami, és akkora, amekkora, a monetarista-restrikciós pénzügyi politika, a tervezett privatizáció (decentralizáció, holdingosítás, pánikos kótyavetye) és a szociáldemokrata korporatizmus elegyénél jobb nem várható. De akármennyire közel áll Bokros és Surányi politikája a szabad demokratákéhoz (a Békesié sem állt messzebb, vagy nem nagyon), a gazdaság ügye Lotz és Soós, Kovács Kálmán, Kis Zoltán jelenléte ellenére is a Magyar Szocialista Párton belül dől el. A Szabad Demokraták Szövetségére „csak” a politikai szabadság ügye marad. A szabad demokraták elérhetnék, hogy Magyarország kimaradjon az Európát pusztító rasszista, idegengyűlölő ragályból (és akkor Világosi liberális államtitkárnak nem kellene hazug érvekkel védenie a nyomorult csecsenek kitoloncolását). A szabad demokraták irányította, megújult, demokratikus szellemű rendőrség lecsaphatna a fegyveres maffiákra. A szabad demokraták valósággá változtathatnák a habeas corpus és a magánszféra (privacy) védelmét. A szabad demokraták kiküzdhetnék az államhatalom fokozott liberális-demokratikus ellenőrzését a közigazgatási bíráskodás kikényszerítésével. A belügyi és a kultuszkormányzat határozott lépéseket tehetne a hazai kisebbségek (elsősorban a cigányság) diszkriminációjának fölszámolására, a kisebbségek és a migránsok kriminalizálásának megállítására. Az összeférhetetlenség szigorúbb szabályozásával a szabad demokraták megálljt parancsolhatnának a korrupciónak. A liberális médiatörvény keresztülhajszolásával a szabad demokraták megakadályozhatnák a monopóliumok kialakulását, és el kellene érniük a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék médiapozícióinak megerősítését. A művelődési intézmények autonómiájának azonnali megteremtésével (ezt már rendeletekkel is meg lehet sürgetni, amíg új törvény nem születik) a szabad demokraták elejét vehetnék a nacionalisták ellen folytatott úgynevezett „Kulturkampf” hamis látszata meggyökeresedésének – és addig is tartózkodhatnának a politikailag meggyanúsítható személycseréktől. A szabad demokraták új intézményi megoldásokat találhatnának ki az üldözött vagy peremre szorult kisebbségek védelmére – a hivatalos antiszemitizmus megszűnése kétes értékűnek tetszhet, ha a magyarországi szlovák iskolahelyzet nem javul, ha meg nem szűnik a cigányok hatósági zaklatása, és ha a többségi gyűlölködéssel szemben a liberális belügy nem védi meg őket. (Mellesleg: miért nincs cigány tagja a kormánynak vagy valamilyen fontosabb liberális grémiumnak?) A szabad demokratáknak módszeresen át kellene tekinteniük a szabadságjogaink gyakorlásával összefüggő törvényeket, amelyek módosításával, megerősítésével ki lehetne küszöbölni azt a hajmeresztően diszkriminatív bírói gyakorlatot, amellyel legutóbb – manifeszt alkotmánysértéssel – a bíróság megtagadta a melegek jogvédő egyesületének bejegyzését. Az ilyen esetek megismétlődését, ha kell, törvényhozási eszközökkel muszáj megakadályozni. És így tovább.

A szabad demokraták nem halogathatják tovább liberális elveik megszabta kötelességeik teljesítését – még ki kell érdemelniük a szabadság nacionalista-autoritárius ellenségeinek egyelőre sajnos teljesen megalapozatlan gyűlöletét, és ki kell vívniuk a bolsevik maradványok kellően még meg nem szolgált bizalmatlanságát.

A gyűlölködők – akiknek a célja az Iliescu–Meciar-típusú bal–jobb soviniszta kontinuum hatalomra juttatása Magyarországon – „anomáliának” tekintik a hazai szabadelvűséget. Elképedt értetlenséggel fogadják, hogy magyar ember – akár egy holland, akár egy brit – komolyan veszi az emberi méltóságot, az egyéni szabadságot és a polgári (a honpolgári) patriotizmust. Ez a megrökönyödés mindig mosolyra késztetett, hiszen az elmúlt hat évben sokszor voltam tanúja a szabadságvágy elementáris – nem doktriner és nem manipulált – megnyilvánulásainak: nem a Holdban, hanem idehaza.

Finnugar

De most már jobban értem ezt a csodálkozást. A magyarázatot éppen az SZDSZ viselkedése kínálja. A magyar liberálisok fokozatos, de félreérthetetlen betagolódása a Neomagyar Ugarba – amelyre ezek szerint már 1990-ben sor kerülhetett volna egy MDF–SZDSZ-nagykoalíció esetén, ha Isten őrizz nyugati tanácsadóinkra hallgattunk volna – éles fénycsóvát vet a szélsőjobboldalnak arra az eddig kacagtatónak tetszett „politikai antropológiájára”, amely szerint magyar ember nem szereti a szabadságot, tehát a szabadelvű magyar – idegen. Quod erat demonstrandum. A tétel továbbra sem teljesen igaz, de a magyar szabadelvűség érzelmi mélységét illetően indokolt kételyünk támadhat.

Az ok – az idestova százesztendős antiliberális begyakorlás lelki következményei mellett – a korszellem sajátosságaiban is keresendő. 1989 óta minden kelet-európai politikai mozgalom és eszmeáramlat mélységesen antipolitikus. A szabadságot a háborítatlan, közerkölcstől nem befolyásolt magánéletben keressük, a nemzetet a kulturális azonosságban – mindenütt, csak nem a politikai közösségben. Mind az egyéni szabadság, mind a nemzeti szolidaritás (a modern politika két mozgatója) a közügyektől, a közélettől távol jelenik meg a nép képzeletében. Így a modern politika legfontosabb mozgatórugói éppen a politikában tűnnek föl irrelevánsnak. Azoknak a politikusoknak van sikerük, akik „pragmatikusan” elfordulnak e két alapelemtől, akik hallgatólagosan napirendre térnek a modern európai politika e két alapvető képzete fölött, amely a közvélemény irányítói számára „ideológia”, marxi értelemben: „hamis tudat”. Egy politikai pártnak, ha sikert óhajt, valamelyest alkalmazkodnia kell a korszellemhez.

A kérdés csak az, hogy mennyire.

A közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ-nek a saját alapelvei szemszögéből kétértelmű, ambivalens magatartása kifejezetten sikeres. A szabad demokraták mindenütt elvszerűek és következetesek, ahol a szocialistákkal kell szembeszállniuk – megjósolható, hogy az új privatizációs miniszter etatista-korporatív, osztogató-fosztogató „magánosítási” koncepciója újabb konfliktus forrása lesz –, de semmi újszerűt nem tesznek ott, ahol valódi befolyásuk van. Ez egyszerre kelti az önállóság és a gyakorlatias „pragmatizmus” benyomását.

Az SZDSZ szép lassan elfelejti önmagát. Nem nagy ügy. Csak éppen ráment az életünk.

• Gazdaság és társadalom