Budai Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Az iskola a Hármashatár-hegy oldalában, az erdő alján, meredek lejtő tetején bérelt családi házban működik. A látogatót itt nem a megszokott iskolakép fogadja. Nincs csengő, nincs hagyományos értelemben vett tanári szoba, s a tanteremül szolgáló szobák között sincsenek merev határok. Tanárok és gyerekek együtt készülődnek az előttük álló napra. Ezt a hangulatot sugallja a ház falán lévő felirat is: Carpe diem! – Ragadd meg a napot! A Kincsesház esetében ez azt is jelenti: Ne hagyd elveszni a gyerekben rejlő lehetőségeket, segítsd kibontakoztatni a képességeit!

A feladat nem más, mint örömet és sikerélményt szerezni a gyerekeknek – mindennap, ha lehet. Ebben az iskolában ha egyetlen könny is elcsordul, akkor azonnal meg kell állnunk. Voltaképp nagyon nagy baj, hogy a szentimentalizmust kiöltük a pedagógiából. Egy pedagógus túlfűtött érzelmek nélkül nem lehet sikeres, habár ebbéli véleményemre nagyon sok visszavágást kaptam kollégáimtól: hol van akkor a tanmenet hatékonysága, hol van a logopédusok, gyógypedagógusok, pszichológusok által profi módon irányított fejlesztési menet hatékonysága, hol van a következetesség? Hogy lehet az, hogy ha kisüt a nap és kibújik a hóvirág, akkor elmarad 2-3 óra, mert kimegyünk az erdőbe? Erre csak azt mondhatom, hogy a jó iskola halálát jelenti, ha ilyenekre nem figyelünk, ha veszni hagyjuk például az évszakok örömeit. Gondoljunk bele: a mai gyerekeknek mi örömük van az évszakokból, különösen a városiaknak! Vagy: az emberi kapcsolatokból adódó örömnek milyen formáit tapasztalhatják meg közvetlenül? Semmilyet, mert egy nagyon rosszul felépített, torz kapcsolatrendszerben élnek. Az ember a saját személyiségét csak abból tudja felépíteni, amit a környezetéből merít, abból próbálhat magának valami jót, örömtelit megalkotni. Baj, ha ez az öröm elmarad. A személyiség nem épül öröm nélkül. A napot nem elég nézni, vagy lefeküdni és napozni alatta – meg kell ragadni, át kell ölelni, voltaképp ezt jelenti a felirat. De valóban szentimentalizmusként hat, ha nem valósul meg tiszta formákban. Ez a tiszta forma pedig nem más, mint egy iskola.

Milyen igények, szükségletek hozták létre a Kincsesház iskolát?

Elsősorban az a szülői igény hívta életre, amely normál iskolát követel ép értelmű, ám tanulási vagy egyéb nehézségekkel küzdő gyermekek számára.

A gyerekpopuláció 8-10 százalékát alkotják azok a gyerekek, akik ép értelműek, sőt szellemi képességeik gyakran az átlagosnál jobbak, mégis sorozatosan kudarcot vallanak tanulási és magatartási nehézségeik miatt. Miben különböznek társaiktól, miben rejlik másságuk?

Sokkal érzékenyebbek, ezért nehezen viselik a közoktatásban megszokott 30-35 fős osztályokat. Jobb esetben, csendben ülnek, nem okoznak bajt, nem bontják a rendet, de nem úgy haladnak, ahogy az személyiségüknek megfelelne, és lemaradnak. A sorozatos kudarcok gyakran kiválthatnak agresszivitást, viselkedésbeli zavarokat is.

Kíván-e különleges pedagógusi hozzáállást, más nevelési-oktatási módszereket a Kincsesházban tanuló gyerekekkel való foglalkozás?

A Kincsesház egy nagyon tiszta rendszerű iskola, ahol normál tanórák folynak 9-től 4-ig. A gyerekek 5-8 fős osztályokban tanulnak. (Jelenleg egy második, egy harmadik, két negyedik és egy ötödik osztályunk van. Új első osztályt csak akkor indítunk, ha jelenlegi ötödikeseink a nyolcadik, illetve a tizedik osztályt befejezik.) A pedagógusok dolgoznak, a gyógypedagógiának és a pszichológiának még csak a fuvallatát sem érezni, nincs „fehér köpeny”, nincs „felzárkóztatás”, de akkor mi van? Van egy nagyon-nagyon erős tehetséggondozás. Alapelvem – érdekes módon ezzel is sokan vitatkoznak –, hogy a tehetséggondozás, mint módszer mindenre alkalmas. Vegyük megint a Nap-példát! Ott van a Nap. Ugorj fel odáig, fogd meg, nézd meg, mi van ott! Aztán visszafelé esve rájössz arra, milyen dolgok vannak a világban, amelyeket te még nem tudsz. Akarod megtudni? Akkor juss el odáig, de magadtól. Nem lehet úgy fejlődéshez segíteni gyereket, hogy nem láttatom meg vele, nem éreztetem meg vele sejtetéssel vagy tapasztalással, hogy hova juthat el. Beszélhetünk dyslexiáról, dysgraphiáról, dyscalculiáról, tanulási teljesítményzavarról, beszélhetünk neurózisról, viselkedészavarról és komoly pszichiátriai gondokról is. Ezek a gyerekek mind-mind bent maradnak saját kis kátyújukban, ha nem rántjuk ki őket erőteljesen – egészen a fellegekig. Ott fönt már maguk is eldönthetik, hogy akarnak-e visszaesni, vagy megküzdenek azért, hogy ott maradjanak. Ebben kell segítenünk őket a tantárgyak révén. Szerintem a matematikaóra, a történelemóra, a biológiaóra arra való, hogy a gyerekekben ablakot nyissanak: mit lehet megismerni a világból. Ezeket a gyerekeket meg kell tanítani arra, hogy a világ nem olyan zaklatott és zavarbaejtő, mint érzik, hanem olyan, amilyennek ők akarják; s akkor lesz számukra megfelelő, ha úgy alakítják, hogy igenis az ő tempójukat kövesse, az ő igényeiket elégítse ki.

Milyen feltételeket kell teremteni az iskolában a jó közérzethez és a sikeres tanuláshoz?

Egy intézmény toleranciaszintjét természetesen nem lehet előre meghatározni. A benne dolgozók értékrendje, tűréshatára szab mértéket a lehetőségeknek. A szervezeti keretek kialakítása, a tér és idő jó beosztása, gondos szabályozása teheti örömtelivé és sikeressé a munkát pedagógus és gyerek számára egyaránt. A három legfontosabb feltétel: a gyerek szeressen minden pedagógust kivétel nélkül, aki az iskolában van. Szeresse azokat a könyveket, amelyek a kezébe kerülnek, érezze a könyvek illatát, ha kinyitja azokat. Végül pedig szeresse az osztálytársait. Ha nem sikerül ezt megoldani, bármelyiket a három közül, akkor valami nem stimmel, és ez kizárólag az iskola vezetőségének a hibája. Az iskolavezetőség ilyen szempontból nem más, mint az a pedagóguscsapat, amely az iskolában dolgozik. Iskolát gyártani pillanatok alatt lehet, de hogy az a bizonyos atmoszféra létrejöjjön, amelyben a szeretet tárgyiasulhat, az már hosszabb munka, apró gyakorlati lépések sorozata. Például lényeges szabály, ha az ember gyerekekkel foglalkozik, hogy 10-15 gyereknél ne legyen több egy légtérben. Nagyon fontos, hogy az osztályterem olyan hangulatos legyen, mint a gyerek otthoni kis szobája; hogy aki oda belép, és aki ott átmegy, ugyanolyan hatást keltsen a gyerekben, mint otthon bármelyik szülő vagy testvér. Ez persze teljességében kivitelezhetetlen, de efelé kell törekedni. Nem létezhet két világ egy gyerekben. Neurotizáló tényező, ha az iskola egy másik világ, amit a gyerek nehezen tud elviselni. A gyereknek reggel úgy kell iskolába mennie, hogy akar iskolába menni. Ha nem akar, akkor ne jöjjön. A Kincsesházban a szülőkkel megállapodtunk abban, hogy jelzik – telefonon vagy személyesen –, ha valami gond van. Ha probléma vagy változás van a családban, azt a gyerek egyértelműen beviszi az iskolába, és ha hagyják, akkor fel tudja ott oldani, de ha nem, akkor tovább pörög a neurózis felé. Ezt pedig nem szabad hagyni. Ám 30 gyerek esetében milyen esély lenne arra, hogy az érintett 5-6 gyerek neurotizáló élményeit fel tudjam dolgozni, amikor 45 perc van rá, plusz 10-15 perc szünet? Legalább félórányi szünet kellene minden óra után. És ez a fél óra is kevés arra, hogy adott esetben az öt gyerek mindegyikével tudjak beszélgetni. Ha a pedagógusok zöme úgy megy haza az iskolából, hogy egy gyerekkel sem ült le beszélgetni aznap, akkor miért megy be tanítani? Ha a gyerek nem élvezi az órámat, s nem érzem azt, hogy a következő órára is szívesen jön, akkor tevékenységem nagy része elveszett, akkor nem érdemes csinálni. Ha hiányzik a híd ember és ember között, akkor a tudást nem tudjuk átvinni. Egy zötykölődő, nyikorgó fahídon nem lehet átvinni a nehéz tudományokat.

Szerinted milyen a jó pedagógus?

Jól tanítani csak az a pedagógus tud, aki túllépi a tanár-diák kapcsolat szűkre szabott korlátait. Aki élvezi az iskolát, szereti a gyerekeket, örül minden napnak, amit ott eltölt. A gyerek az iskola falain belül maga a megtestesült szeretet, kreativitás, önállóság és tudás. Ezt ki kell hozni belőle, nincs mese. Megint csak szentimentálisan hangzik, de mindenkinek el kell hinnie, hogy így van. Mert ez így van. A gyerekekről le kell hántani azt a rengeteg csúnya beszédet és szemetet, amit mi felnőttek rakunk rájuk. Ehhez önértékelési zavaroktól mentes, kreativitásában sértetlen ember kell, csak ilyen pedagógus állhat a gyerekek elé. Ellenkező esetben bűnt követünk el, a sérült felnőtt hatására a gyerek is sérül. Ha egy pedagógus hozzánk úgy jön be reggel, hogy valami baj történt vele, vagy képtelen arra, hogy lélekben jelen legyen, akkor hazamegy, és inkább összevonjuk az osztályokat, nincs óra, csak hogy ne rongáljuk a gyerekeket. Ez ügyben nincs apelláta, nincs kivétel. Nem mondhatjuk, hogy egy jó pedagógus ezt is meg tudja csinálni, mert nem tudja. Boldogtalan, kiegyensúlyozatlan ember ne menjen tanítani. Ha egy tanárnak nincs határozott értékrendje, akkor nem engedhetem a gyerekek elé, mert nincs hitele sem. Márpedig a hitelesség a határozott és jól körvonalazott értékrendből épül fel.

És könnyen találsz ilyen pedagógusokat?

Nem. Majdnem hetven pedagógust próbáltam ki egyetlen nyáron. Próbatanításokat végeztek napközis gyerekekkel. Megdöbbentő volt számomra, hogy 20-25 éve tanító pedagógusok személyiségükben beteg emberek. Azt kérdeztem magamban, lehetséges-e, hogy ezeket az embereket valaki lebeszélje további munkájukról. Milyen a mi szakmánk, ha hetven emberből négy alkalmas arra, amit az előbb elmondtunk, négy tudja, mit jelent az, hogy Carpe diem!? Négy érti meg, hogy a személyiségfejlesztés nem a felzárkóztatás lépcsője, hanem a gyerek tehetségének kiaknázása. A Kincsesház nem véletlenül kincses ház. Voltaképp a gyerekekben rejlő értékekről van szó. Egy értékrend nélküli ember észrevenni sem tudja az értékeket, nemhogy kiaknázni. Az értékrend hiánya abból fakad, hogy belesüppedünk a közönybe, a fásultságba, az anyagi lét nyavalyáiba. De azért sem könnyű megfelelő embert találni, mert ebben az iskolában nemcsak tanítani kell, hanem takarítani, mosogatni is, vagy utánaszaladni a labdának, ha a gyerek elrúgja, mert miért a gyerek szaladjon utána, ha én rúgatom el vele, és átesik a szomszéd kertbe. Nem futtathatok körbe az iskolaudvaron húsz gyereket úgy, hogy közben tapsolok, és nagykabátban, kapucniban állok a kapuban. De vannak ilyen pedagógusok, vannak, akik nem öltöznek át a technikaórákhoz, nem öltöznek át a testnevelésórához, és nem „mosakszanak be” a matematikaórára. Át kell alakulni Picassóvá, Marc Spitzcé vagy éppen Einsteinné. Természetesen a pedagógus nem lehet világbajnok, de meg kell próbálni. Ezeket a gyerekeket ösztönözni kell arra, hogy törekedjenek, próbáljanak a csúcsra érni: „azt mondták rólad, hogy neurotikus vagy, beteg vagy, de ne törődj velük… nézd, fölértél velem a hegy tetejére, és megfogtad velem azt a kis virágot, letépted. Kibírtad? Akkor te már érsz valamit.” A siker az egyetlen, ami kihúzhatja a gyereket abból a kátyúból, amibe az oktatásról és a felnőttekről szerzett eddigi tapasztalatai süllyesztették. A pedagógiában viszont folyamatos kudarcgyártás folyik. Nemzedékek nőnek fel sorozatos kudarcok közepette, önbizalom és az önértékelés képessége nélkül. Nemrégiben nyolcadikos gyerekek és negyedikes gimnazisták önértékeléséről készítettünk felmérést. A feladat a következő szituációs játék volt: menjünk fel a sáncra, induljunk el, nem tudjuk még, hogy hova érkezünk, milyen lesz a széljárás, ám valahova majdcsak leérkezünk. Ki mer nekivágni? Egy nyugat-európai iskolában a gyerekek 80 százaléka felcsatolja a sílécet a szituációs játékban: induljunk, majdcsak leérünk valahova. A magyar gyerekek 95 százaléka azt mondta, hogy először is legyalogolna, megnézné, hogy mi van lent, megfogdosná a talajt, megnézné, hogy a hó alatt mi van, utána fölmenne, megvárná, míg elmegy a felhő, a szélviszonyokat is megkérdezné rádión, aztán indulna el. Szörnyű! S a legnagyobb hiba, hogy a gyerekekkel csináljuk ezt. Nem sarkalljuk őket arra, hogy túllépjenek önmagukon.

Miben látod ennek az okát?

A pedagógusok egyszerűen nem merik vállalni, hogy túllépjenek a pedagógus és a diák nagyon szűkre szabott és merev kapcsolatán, hogy ölbe vegyék, megsimogassák a gyereket. Vagy adott esetben ráordítsanak, mintha a saját gyerekükről lenne szó, sőt szájon vágják, mert olyan stílusban beszélt, amit nem tudnak elfogadni. Világos, hogy ezeket az emberi kapcsolatokat az iskola megöli, ha beleszorítja a maga didaktikai rendszerébe. Ezt a rendszert kell szétverni, és hál’ istennek azért jó néhány pedagógus profi módon szét tudja rúgni ezeket a kereteket, tud a gyerekekkel bánni, és a gyerekek nyolcadikra valóban eljutnak oda, hogy egy kis magot visznek magukkal, és az egy pillanat alatt kihajt, ha nem szorítják sarokba őket.

Mit rontott el az iskola az értékelési rendszerével?

Az értékelési rendszer a gyerekeket odáig juttatta, hogy semmi másban nem tudnak gondolkodni, mint az 1-től 5-ig terjedő számskálában, ami kiöli a tanulás és tudás szeretetét. Bizonyos mértékig a Kincsesházban is alkalmazkodnunk kell a megszokott értékelési rendszerhez. Ha az ellenőrzési és értékelési rendszert túlságosan megváltoztatjuk, akkor a továbblépés esélyét rontjuk. Ezért egyénre szabottan járunk el. Ha a gyerek hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumba szeretne menni, akkor már negyediktől osztályozzuk. Ha ebben az életkorban nem akar átlépni más iskolába, akkor marad a mi jól bevált rendszerünk, az ún. zsetonrendszer. A zsetonért különböző tárgyakat vásárolhatnak, és ez azonnal kézzelfoghatóan realizálja az értékeket. A gyerek visszajelzést kap mindenről. Ez nagyon jól bevált, s addig alkalmazzuk, amíg a gyerekek maguktól nem igénylik az osztályzást. Érdekes módon ötödiktől mindenki igényli. Ennek az az oka, hogy látja a szomszédot, látja a testvérét, aki másik iskolába jár. De mi a számszerű értékelést is megtöltjük tartalommal. A jegyek mellé konkrét, és részletes elemzést készítünk a gyerek tudásáról és előrehaladásáról. A szöveges értékelés a tantárgyi teljesítményen túl kiterjed a kapcsolatteremtésre, a viselkedésre és a mozgásra. Emellett megjelöljük a legsürgősebben fejlesztendő területeket. Mindaddig azonban nem értékelünk például egy felmérőt, amíg a gyerek teljesítménye nem éri el a kívánt mértéket. Időt hagyunk az anyag befogadására, kiforrására. Természetesen élünk a negatív értékelés eszközével is. Egyrészt a zsetonokat el is lehet veszíteni, másrészt a csúnya beszéd, a durvaság oly mértékű elmarasztalást von maga után, ami legalább olyan erővel hat, mint egy normál általános iskolában a kirúgás vagy az elbocsátás. A legnagyobb büntetés, ha a gyerek nem jöhet egy napig iskolába. Természetesen ezt azzal a gyerekkel tehetjük meg, akiről tudjuk, hogy szeret ebbe az iskolába járni. Az idén kétszer került erre sor.

Különleges iskola a Kincsesház?

Egyáltalán nem különleges iskola, szerintem ez az iskola, bocsánat, egy iskola. Ha rosszul csináljuk, tönkremegy, mert nem jönnek a gyerekek. Bárki csinálhat ilyet, ha szilárd értékrenddel, megerősödött igényszinttel rendelkezik, és úgy érzi, közvetíteni tudja mindezt, ha didaktikailag felkészült, és nem követ el pszichológiai baklövéseket. Akkor az iskola nyugodtan felvállalhat 20-30 ún. problémás gyereket.

Mit értesz azon, hogy problémás gyerek?

Bizonyos pszichiátriai, pszichológiai, logopédiai problémákat neveznek így, mint a POSZ (pszichoorganikus szindróma), az MCD (minimális celebrális diszfunkció), a dyslexia, dysgraphia stb. Egy gyerek vagy ép értelmű, s akkor minden további nélkül oktatható, fejleszthető és vihető a saját útján, pontosabban mehetünk mellette és fejlődhetünk vele, vagy pedig értelmi fogyatékos, s akkor egyértelműen a gyógypedagógia hatáskörébe tartozik.

És a részképességzavar?

Tanulási nehézségeket okozhatnak, de nagyon konkrétan meg kell határoznunk, hogy figyelemzavarról, mozgászavarról, koordinációs zavarról vagy a nyelvi fejlettség zavarairól van-e szó. Ezek határozzák meg a részképességzavar minőségét. Természetesen nem kell mind a négy tünetnek meglennie ahhoz, hogy részképességzavar alakuljon ki, s nem biztos, hogy a felsorolt képességek fejletlensége tanulási zavart okoz. A dyslexia például ma Magyarországon száz gyerek közül kettőnél jelentkezik, és nem harmincnál, mint azt egyes fórumokon állítják. A gyerekeknek 8 éves korukra dominalizálódik valamelyik agyféltekéjük, akkorra tehető voltaképpen a velőhüvelyesedés az agyban, akkorra fejeződik be az idegrendszer érése. Ekkor lesz képes a gyerek arra, hogy biztosan felismerje a d-t és a b-t, mert már képes memorizálni, és össze tudja kapcsolni egy verbális lánccal, tehát akár hangosan is olvasni. Magyarországon viszont már az első osztályos gyerekek hangos olvasását felmérik, sőt értékelik is. Őrületes baklövés! Magyarországon a 6-7 éves gyerekek emlékezetét és figyelmét oly mértékben megterhelik, hogy dyslexiás tüneteket mutatnak. Tehát a tünetegyüttes valóban megvan, de mi váltjuk ki. Ennyit a teljesítményzavarról. A viselkedészavart éppígy a felnőtt váltja ki.

Miért emlegetik ma sokan a liberalizmus csődjét, arra hivatkozva, hogy a liberális szellemű iskolában káosz uralkodik?

A szabadelvűség az egyetlen esély arra, hogy a gyerekek eljussanak a tudás kielégítéséig, a szabadság megérzéséig. A szabadság azt jelenti, hogy az ember értékrendje és igényei összhangban vannak egymással. De a kettő viszonya csak akkor harmonikus, ha megfelelő kereteket teremtünk hozzá. Erre pedig csak a liberalizmus képes. Két gyerek igényeit még ki lehet elégíteni mindenféle szervezeti keretben, tízét kevésbé, húszét még kevésbé, harmincét pedig csak úgy, hogy naponta módosítjuk az eredeti tervet. Aki egész évre készít órarendet, tanmenetet, és még májusban is betartja, az biztosan nem liberális.

A másik fontos elem a hitelesség. A gyerek ordítva kiszalad az osztályból, becsapja az ajtót, és közben esetleg még azt is mondja, hogy hülye, mert nagyon mérges. Az autokratikus iskolában a pedagógus utánamegy, megpofozza, s egy igazgatóival példát statuál. A liberális iskolában nincs recept. A pedagógus nem elveket alkalmaz. Ha zavarja, hogy a gyerek lehülyézi, rávágja az ajtót mások előtt, akkor csapjon az asztalra, menjen utána, és pofozza meg, vagy épp ellenkezőleg, üljön le, roskadjon magába és szomorkodjon. Színjátékot játszani azonban tilos! Az a fontos, hogy hiteles legyen. Ezt mindig vállalni lehet.

A Kincsesházban milyen pedagógiai elvek alapján szervezitek a munkátokat?

Alapelveink megválasztásánál különös figyelmet kell fordítanunk tanulóink mentális és intellektuális szintjére. Korunk változásai eleve nagyobb alkalmazkodást követelnek, és fokozott erőfeszítést igényelnek azoktól a gyerekektől, akiknek az életébe, mint áthághatatlan akadály robban be a tanulási tevékenység az óvodáskort követően. Legfontosabb alapelveink a differenciálás, a speciális tanulási ritmus kialakítása, a kapcsolatteremtő képesség fejlesztése, az integráció a tananyagon és a tantárgyakon belül, valamint a tananyag spirális felépítése. A tantárgyak megoszlását az általános iskolai rendszerhez igazítottuk. Ami speciális, hogy az integrálható tananyagegységeket tanmeneteinkben sem választjuk szét. Így az alaptantárgyak (az anyanyelv, természetismeret, földrajz, történelem, biológia, matematika, fizika, kémia) tartalmi átfedéseit időrendi tervezésünknél is figyelembe vesszük. Ez persze csak a tanárok nagyon szoros együttműködésével valósulhat meg. Fontos itt hangsúlyozni, hogy az integrációt permanensen kell követnie a differenciált oktatásnak, ami semmi mást nem jelent, mint egyéni beszélgetéseket, foglalkozásokat. Csoportban nem lehet differenciálni, és nem lehet öt gyereket korrepetálni egyszerre. Havonként minden gyerekre jut 7 óra, amikor egyedül van a magyartanárral, a biológiatanárral stb. Némi rugalmassággal, órakeret-, napirend-, órarend-változtatással ezt meg lehet oldani.

Az alaptantárgyak mellett milyen kiegészítő tárgyak és fejlesztő programok segítik a gyerekek tanulását?

Kiegészítő tárgyaink az emberismeret, a pantomim, a tánc, számítógép-ismeret és az újságkészítés. Az Ayres-terápia a térérzékelési zavarokon segít, míg a Dellacato-tréning a mozgáskoordinációban. De van logopédiai foglalkozás és beszédfejlesztés is. És mivel iskolánk Kincsesház, keressük a kincset erdőkben, mezőkön és mindenfelé, tehát ásunk is, engedély nélkül ugyan, de azzal a reménnyel, hogy egyszer rátalálunk a nagy kincsre.

Miből működik az iskola?

Az iskola állami támogatás híján a szülői befizetésekből tartja fenn magát. A fejkvótát csak a közoktatási szerződés megkötése után kaphatjuk meg, a megállapodás helyett azonban csak ígérgetések vannak, hiába vállalunk át feladatokat a közoktatástól.

Egy hibás törvényi szabályozás folytán bizonyos iskolák elesnek a normatív támogatástól, ami a Kincsesház esetében tehát azt jelenti, hogy az állami oktatás helyett lát el feladatokat, mégsem kapja meg a gyerekek után a fejkvótát. De jelenti azt is, hogy az önkormányzatok nem érzik, hogy az ilyen iskolák fenntartása is az ő felelősségi körükbe tartozik. Mennyibe kerül egy gyerek oktatása?

Ha harminc gyerekkel számolunk, akkor egy évre személyenként 200 ezer forint. Ez az összeg az oktatás-nevelés költségein túl tartalmazza a havi 180 ezer forintos épületbérleti díjat, a fűtést és az étkezést. Miután a költségek nyilvánvalóan emelkedni fognak, a szülők pedig már így is nehezen viselik a terheket, valami megoldást kell találnunk. Nem gazdag szülők gyerekeinek elitiskolájáról, hanem komoly szükségletet kielégítő miniiskoláról van szó. A megoldást a közoktatási megállapodás és egy alapítvány létrehozása jelentené. Tulajdonképpen kerületenként szükség lenne egy ilyen iskolára. Mint bázisiskola vállalnánk is ezeknek a kialakítását, koordinálását, a pedagógusok felkészítését, ha csak a legkisebb odafigyelést megkapnánk a minisztériumtól. Ez egy iszonyúan nehéz munka. 12 éves küzdelem van mögöttünk, tudom, mibe nem szabad belelépni, mi okoz előnyt, mi hátrányt, s azt mondom, érdemes csinálni.

• Gazdaság és társadalom