Cigány történetek tisztaságról és tisztességről

1.

Az út bal oldalán hárman megyünk. A két cigány asszony hatalmas batyut visz a hátán. Hetenként többször is átvonatoznak a szomszéd faluba, hogy a kukákból összeszedjék a kidobott kenyeret a disznóknak. Ezt saját falujukban szégyellnék megtenni, hiszen a gázsók kicsúfolnák őket azért, mert úgymond, guberálnak.

A másik oldalon idős parasztasszony halad velünk párhuzamos irányba. Sűrűn nézeget felénk, majd egyszer csak átkiabál:

– Erzsikém! Mi van abban a batyuban?

– Hagyma – kiált vissza Erzsi, és a szeme sarkából rám néz, hogy értem-e a viccet.

A parasztasszony mélyen elgondolkozik. Még meg is áll egy pillanatra. Minek ezeknek a cigányoknak ennyi hagyma? És főleg: hogyan bírják el?

– Pedig rendes ez a gázsi – mondja nekem Erzsi cigányul. – Amikor anyám beteg volt, mindennap hozott neki ebédet. Persze anyám nem ette meg, mert az nem tiszta.

2.

Pesti szociológus barátnőm elborult arccal hallgatja a történetet:

– Nálam sem esznek soha a cigányok – mondja szomorúan. – Egyszerűen piszkosak vagyunk nekik.

De hogyan vagyunk mi, gázsók piszkosak? Nyilvánvaló, hogy nem higiéniai szempontból. A cigányok vásárolnak a boltjainkban, és jóízűen esznek az éttermeinkben. Nem is olyan régen még faluhelyen élelemért dolgoztak, jósoltak vagy koldultak a parasztoknál. Miért más az az étel, amit ők kérnek maguknak, és miért más az, amit ingyen kínálunk föl nekik? Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, lássunk még néhány, ehhez kapcsolódó történetet.

Hosszú évekig rendszeresen együtt dolgoztam Jánossal, egy idős, falusi cigány emberrel, akit valamilyen módon a tanáromnak tekintek. Azt a keveset, amit a cigányokról sikerült megtudnom, jórészt neki köszönhetem. Ételt természetesen ő sem fogadott el tőlem, csak egy kevés pálinkát. Pedig fiatal korában falusi házakhoz járt és élelemért dolgozott. Később ipari munkát vállalt, meglehetősen alacsony fizetésért.

Rendszeres időközönként kisebb kölcsönöket kért tőlem, amelyeket természetesen sose fizetett vissza. Az elején rögtön odaadtam a pénzt, hiszen magam is beláttam, hogy szegény, és a kívánt összegre valóban szüksége van. Hamarosan rájöttem azonban, hogy ennek a „munka nélkül” szerzett pénznek a számára nincs értéke. Nem telt bele ugyanis néhány nap, és máris újra jelentkezett. Ekkor már sokkal öntudatosabb volt, és úgy csinált, mintha neki kifejezetten járna az a pénz.

Furcsa viselkedésének oka az a meggondolás volt, hogy ahol ilyen könnyen adják a pénzt, ott valószínűleg van még bőven. Közös munkánk során igyekezett a kérdéseimre őszintén válaszolni, és sok bizalmas titkát megosztotta velem, mert érezte, hogy nem fogom továbbadni őket. Az elmondott dalok, történetek a számára nem jelentettek munkát. Ezeket mintegy szívességből adta nekem. Együttléteink akkor váltak izgalmasabbá, és értékelődtek föl, amikor, nem egészen tiszta lelkiismerettel bár, de a pénzügyekben elkezdtem gázsó módon viselkedni. A néprajzi adatszolgáltatásért előre megbeszélt munkabért mindig pontosan megadtam, ami viszont azon fölül volt, azért „meg kellett dolgoznia”. Így mindig csak annyi plusz pénzt tudott kialkudni tőlem, amennyit még nélkülözni tudtam a háztartásban. Ezzel természetesen tovább erősítettem azt a meggyőződést, hogy a gázsónál a baráti érzés nem terjed ki az anyagi javakra.

A dolgot mindketten nagy beleéléssel csináltuk. A legfurcsább számomra az volt, amikor észrevettem, mennyire föl tudok háborodni azon az „igazságtalanságon”, hogy több pénzt akar belőlem „kihúzni”, mint amennyit erre a célra szánni tudok. Indulattal töltött el lesújtó pillantása, amikor a kívántnál kisebb összeggel „szúrtam ki” a szemét. Később persze mindig beláttam, hogy az, ami számomra még szükséges az életben, számára megvalósíthatatlan vágyálom. Hogy is lehetett volna ő tekintettel az én igényeimre, amelyek az övénél jóval magasabbak?!

3.

Ugyanazok az emberek, akik undorral utasítják vissza ételünket, és nehezen leplezett megvetéssel veszik tudomásul anyagi önzésünket, egészen másképp viselkednek, ha mi vagyunk az ő vendégeik. Ilyenkor kifejezetten elvárják tőlünk, hogy a felajánlott javakat elfogadjuk. Ez elsősorban az ételre vonatkozik, ahol a kínálási skála meglehetősen széles. Nyári melegben a fa alatt hűsölve a háziasszony, más nem lévén otthon, kihoz egy csomó összevágott, földes retket: „Kóstolja meg, ha nem utálja!” – biztat kissé szorongva. A másik szélsőség régi, kedves ismerősöm, aki legutóbb így pirongatott: „Legközelebb küldjél táviratot, hogy mikor jössz. Akkor rendesen fel tudok készülni. Még üdítő is lesz.”

Egy nap több házban megfordulni nem kis kockázattal jár a szívroham szempontjából. Legalább egy kávét mindenhol el kell fogadni. Az egyik helyen mélységes elítéléssel beszéltek egy magyar ismerősömről, aki a kínálásra ezt válaszolta: „Az előbb ittam.” Neki igazán tudnia kellett volna, magyarázták, hogy hogyan kell tisztességesen viselkedni, hiszen sokat forgolódik cigányok között.

Ugyanez megismétlődik akkor, ha közösen megyünk nyilvános helyre. Arról, hogy én bármit kifizessek, szó sem lehet. Vendéglátóim aggodalmasan érdeklődnek, hogy mindennel elégedett vagyok-e, és szomorúan veszik tudomásul, ha már nem kérek semmit. Egy este, amikor szokás szerint, korán megbontottam az asztaltársaságot arra hivatkozva, hogy tisztességes asszonynak ilyenkor már haza kell mennie, egyik cigány értelmiségi barátom, Feri kikísért az utcára. A kezembe nyomott egy ezrest, és azt mondta: „Menjél taxival. Ilyen sötétben már veszélyes az utcán sétálni.”

A minket nyilvános helyen vendégül látó emberek természetesen már nem a legszegényebbek. A retket kínáló asszony például biztos, hogy bármennyire is szeretné, mégse tudná a kávémat kifizetni. A legmegrendítőbb élményt ezzel kapcsolatban János szolgáltatta, aki időnként abból a pénzből hívott meg kávézni, amit előzőleg tőlem kapott. A becsületes alku árán nyert pénz ugyanis most már az ő tulajdona volt. Nem tehetett róla, hogy akkor éppen más forrásból nem tudta beszerezni. Így hát bátran meghívhatta belőle „másik énemet”, a nagylelkűségére érdemes gázsó asszonyt.

4.

Az elfogadásra ajánlott étel és pénz a számunkra próbatételek. A tisztességünk próbái. Vajon képesek vagyunk-e viszonozni azt a tiszteletet, amelyet ők, a lehetőségeikhez mérten, megadnak nekünk. Illetve: úgy fogadjuk-e el őket, ahogy vannak, vagy pedig elvárjuk tőlük, hogy a mi értékeink szerint éljenek és gondolkozzanak.

Erzsi anyját azért érte az a „megtiszteltetés, hogy a magyar szomszédasszony ebédet hozott neki, mert gazdag. A vagyont azonban nem paraszti, hanem „cigány” munkából, kereskedésből és „guberálásból” szerezte. Jóléte és alkalmazkodóképessége miatt a vagyon eredetéről csak ködös elképzelésekkel rendelkező szomszédasszony hajlandónak mutatkozik arra, hogy egyenrangúnak tekintse. Erzsiék viszont nem kérnek abból az egyenrangúságból, ami a számukra is elérhető javak átengedésében nyilvánul meg. Ha megenné az ételt, azzal azt bizonyítaná, hogy elfogadja a parasztasszony értékszemléletét a „rendes”, törekvő cigányról, aki már érdemesnek bizonyul arra, hogy közeledjünk hozzá. Konfliktusba sem keveredhet azonban a szomszédsággal, hiszen nem is lehet kérdéses, hogy ki húzná a rövidebbet. Ezért inkább mindennap elfogadja az ételt, és kiönti. Ez az ő bosszúja. Gazdag hiedelemvilága – amelyben a tisztaság nem higiéniai, hanem mágikus kategória – lehetővé teszi számára, hogy ezt az új helyzetet is beillessze a régi sémák közé. A mi nyelvünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy a kéretlen kegyként osztogatott javakon „erkölcsi kosz” van, tehát tisztátalanok.

Idős tanítómesterem erkölcsi fölénye abban mutatkozott meg, hogy noha én tipikus gázsóként viselkedtem, ő továbbra is őszintén, barátian közeledett hozzám. Soha eszébe sem jutott, hogy anyagi függőségéért bosszút álljon, például a munkában becsapjon. Mindig rendkívül megbízható volt, és ha észrevette, hogy valamilyen adatot nem értek pontosan, képes volt értelmiségiként elgondolkozni rajta, hogy minél világosabban elmagyarázhassa. Én az ő szemében egy gazdag és „fontos állásban” lévő, pesti magyar asszony voltam. Ez a hihetetlen magasságokban álló magyar asszony azonban éppen azt értékelte benne, amire a legbüszkébb volt: hatalmas népi műveltségét. Ezért ő is hajlandó volt kompromisszumot kötni és eltekinteni erkölcsi gyarlóságomtól, a pénzhez való irracionális ragaszkodástól.

A különböző élethelyzetekben bemutatott emberek mindegyike segítségre szorul. Problémáikat egyéni jószándékkal megoldani mégis képtelenség. Hiszen nem tudjuk gondját viselni a retket kínáló asszonynak, hogy mindennap jóllakjon, Jánosnak nem vagyunk képesek a megélhetéséhez elég pénzt biztosítani, nem tudjuk elintézni Erzsiéknek, hogy a magyar társadalom a guberálást munkának fogadja el, mint ahogy Ferinek sem, hogy értelmiségi küzdelmeihez valódi társadalmi megbecsülést kapjon. Csupán annyi segítséget tudunk nyújtani, hogy megértjük és kimondjuk mindnyájunk közös óhaját, az emberi méltóság megőrzésének vágyát.

Ez a vágy hajtja őket arra, hogy értékrendjükben a legmagasabb kategória a tiszteletadás legyen. Irántunk való tiszteletüket nagyvonalúságban és bizalomban fejezik ki, mintegy példát mutatva arra, hogyan kellene nekünk viselkedni, ha valóban elfogadnánk őket. Mivel alárendelt helyzetben vannak, kénytelenek gondosan mérlegelni minden szót és gesztust, hogy eldönthessék: nevetséges balekok, kegyet gyakorolni kívánó, önnön jószívűségünkben tetszelgő pártfogók vagy gondolkodásmódjukat és szándékaikat őszintén megérteni kívánó barátok vagyunk-e. Ha ez utóbbiak akarunk lenni, el kell viselnünk anyagilag nem indokolható nagylelkűségüket és erkölcsi fölényüket is. Próbáljuk csak megfordítani Feri történetét: elképzelhető-e, hogy egy magyar férfi minden érdek nélkül, és nem szánalomból, hanem kifejezetten az iránta való tiszteletből ad egy cigány asszonynak ezer forintot taxira?

5.

A főiskolás cigány lány évet halasztott gyermeke születése miatt. Házasságát nem verte nagy dobra, mivel azt nem a magyar, hanem a cigány törvények szerint kötötte. Az emberségesnek tartott tanár így kommentálta az eseményt:

– Fölvettük ezt a lányt, aztán tessék, máris itthagyta a főiskolát.

– Biztosan vissza fog jönni. Csak hát ilyen kicsi gyereket még nem hagyhat az apjára – feleltem.

– Ugyan! Van egyáltalán annak a gyereknek apja? – kérdezte az emberséges tanár.