Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Jan Maria Rokita, Hanna Suchocka kormányfő egykori kabinetfőnöke szerint a lengyel politikai palettán jelenleg négy alapszín található: a posztkommunista vörös, a parasztpárti zöld, a Demokratikus Unió (UD) és a Liberális Demokrata Kongresszus (KLD) egyesüléséből létrejött Szabadság Unió (UW) kékje és a lengyel jobboldali pártok feketéje. Az 1993. szeptember 19-i választások óta a magyar tömegkommunikáció figyelmét szinte kizárólag az első kettőre összpontosította. E kritika részben ránk is vonatkozik, mert bár a parlamenten kívül rekedt „feketékkel” az elmúlt év szeptemberében viszonylag hosszú cikkben foglalkoztunk (Beszélő, 1994. szeptember 22.), alig-alig adtunk hírt arról, milyen változásokon mentek keresztül az egykor kormánypozícióban, ma ellenzékben lévő kékek.

Azzal, hogy a tavaly tavasszal megalakult Szabadság Unió (UW) – a legnagyobb lengyel ellenzéki párt – április eleji II. kongresszusán első számú vezetőjének 313:174 arányban a lengyel reformok atyját, Leszek Balcerowiczot, helyettesének a konzervatív liberális Tadeusz Syryjczyket, a párt elnökjelöltjének pedig 242:231 arányos szavazással a szociálliberális Jacek Kuront választotta meg, 1993 óta valószínűleg a legnagyobb politikai fordulat vette kezdetét Lengyelországban. A választással nemcsak az unió esélye nőtt meg jelentősen az őszre tervezett elnökválasztáson, de az is eldőlt, hogy a párt keresztény-konzervatív-liberális (Hanna Suchocka, Tadeusz Mazowiecki, Donald Tusk, Tadeusz Syryjczyk), szociálliberális (Jacek Kuron, Zofia Kuratowska) és liberális (Wladyslaw Frasyniuk) frakciói közötti állandósult viták ellenére az UW egysége fennmarad. Balcerowicz pedig valószínűleg új dinamizmust kölcsönöz az immár több mint másfél éve hullámvölgyben lévő politikai formációnak.

A lengyel sokkterápia atyjának neve egyébként nem először merült fel a potenciális pártelnökjelöltek névsorában. Éppen egy éve, az egyesülési kongresszus előtt, a Demokratikus Unió jobb- és baloldala is megváltóként tekintett Balcerowiczra. Az egykori pénzügyminiszter már akkor minden tekintetben ideálisnak tűnt a pártelnöki szerepkörre: liberális gazdaságpolitikus; gyors döntésekre képes sikerember; olyan politikus személyiség, aki az ország sorskérdéseinek megoldását nem adja fel a népszerűségi listák pontjaiért; kiválóan szerepel a nyilvánosság előtt, „elbűvöli” az embereket, még azokat is, akik egyébként nem túlzottan szimpatizálnak vele. A helyzet is látszólag neki kedvezett: alig fél évvel a választási kudarcot követően az UD nem találta ellenzéki szerepkörét, képtelen volt feldolgozni vereségét (ennek tekintette ugyanis, hogy csak 74 képviselője jutott a szejmbe), és nem volt képes „elszámolni” a Suchocka-kormány idején folytatott politikájával sem. Komoly kritikák érték akkoriban Tadeusz Mazowieckit is, mondván: a pártelnök nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a KLD liberálisaival tervezett szövetség még a választások előtt létrejöjjön.

A Demokratikus Unióban tehát rendkívül népszerű volt az a nézet, hogy a fúzióval együtt kerüljön sor a vezetés megújítására is. Ráadásul Tadeusz Mazowiecki is kijelentette: elege van abból, hogy állandóan ő legyen a párton belüli „villámhárító”, s nem indul az új párt elnöki tisztségéért. Hogy azután mégiscsak ő maradt az egyesülés nyomán létrejött Szabadság Unió (UW) első elnöke, az részben Balcerowiczon múlt: a volt pénzügyminiszter ugyanis – jóllehet a konzervatív-liberális Jan Maria Rokita, illetve a szociálliberálisokhoz közel álló Wladyslaw Frasyniuk is javaslatot tett pártelnöki jelölésére – végül mégsem lépett be az unióba.

Az egyesülést követően azután rövid ideig úgy tűnt, hogy a KLD liberálisai elsősorban az UW konzervatív szárnyát erősítették meg, véglegesen háttérbe szorítva a Zofia Kuratowska és Jacek Kuron vezette szociálliberális frakciót. Olyannyira, hogy az utóbbiak néhány képviselőjében már a pártszakadás lehetősége is felmerült. Az, hogy erre mégsem került sor, részben a Demokratikus Unió tovább élő ethoszának, részben pedig a lengyel belpolitikai erőviszonyok változatlanságának köszönhető.

Az UD-n alapuló Szabadság Unió ugyanis a lengyel politikai paletta egyetlen olyan formációja, amelyben már kezdetektől igen nagy belső nézetkülönbségek élnek és élhetnek együtt, a pártszakadás tényleges veszélye nélkül. Ilyen értelemben az unió kétségtelenül a lengyel belpolitika legliberálisabb képződménye. Tagjai és vezetői a legélesebb viták ellenére és mellett is lojálisak egymáshoz. (Ez egyébként akkor is így volt, amikor a párt, illetve annak elődei kormányon voltak.)

Másrészről viszont igaz az is, hogy a szövetségkeresés kérdését – mely az elmúlt évben a párton belüli viták központi problémája volt – elsősorban a lengyel belpolitika „döntötte el”: a politikai jobboldalhoz való közeledés párton belüli keresztény, illetve konzervatív-liberális opcióját egyelőre az teszi irreálissá, hogy a lengyel politikai jobboldal határai rendkívül képlékenyek, s az irányzat ez ideig képtelen volt megteremteni akár csak időleges egységét is; a UW szociálliberálisai és liberálisai által szorgalmazott javaslatot viszont – a posztkommunisták liberálisaival való szövetséget – elsősorban az, hogy az Aleksander Kwasniewski vezette csoport korántsem bizonyult olyan erősnek, mint azt 1993 őszén sokan hitték.

Az április elejei kongresszuson egyébként sokak szerint az utóbbi lehetőség felerősödött. A párt szociálliberális frakciójához tartozó, a népszerűségi listákat vezető Jacek Kuron köztársaságielnök-jelöltsége, illetve a pragmatikus, gazdasági értelemben pedig reformdoktriner Leszek Balcerowicz pártelnökké választása kétségtelenül ezt jelzi. Noha jelenleg még egyikük sem tartja reális lehetőségnek a „liberális szocdemekkel” való összefogást, de egyrészt mindketten a jelenlegi politikai felállás megváltoztatása mellett kötelezték el magukat, másrészt számos ponton elfogadhatatlannak tekintik az egyéb lehetséges szövetségesek – széttagolt jobboldal és a Lengyel Néppárt (PSL) – politikai programját. Márpedig ha az unió – a következő parlamenti választás után – nem lesz képes egyedül kormányozni, a jobboldal pedig nem szedi össze magát, akkor aligha marad más, mint valamifajta kiegyezés Kwasniewskiékkel. Emellett aligha kétséges, hogy Leszek Balcerowicz – jobban, mint Mazowiecki – addig is a reformok folytatásától igyekszik majd függővé tenni az uniónak a jelenlegi koalícióhoz való viszonyát.

Talán éppen ennek a felismerésnek köszönhető, hogy a kongresszuson az egykori pénzügyminiszternek végül is meg kellett mérkőznie Tadeusz Mazowieckivel, akit a párt jobboldala – a korábbi tervekkel ellentétben – mégis pártelnöknek jelölt; s az is, hogy Jacek Kuron az elnökjelölt-választás első fordulója után (J. Kuron – 225, J. Onyszkiewicz – 145, H. Suchocka – 109) mindössze 11 szavazattal győzte le a Suchocka-hívek nagy részének szavazatait is elnyerő Janusz Onyszkiewiczet. De ezt volt hivatott ellensúlyozni az is, hogy az UW elnökhelyettesének a konzervatív liberális nézeteiről közismert Tadeusz Syryjczyket, a Mazowiecki- s a Suchocka-kormány egykori miniszterét választotta meg a kongresszus.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az UW egésze ne állna Kuron mellett az elkövetkezendőkben: mint már mondottuk volt: az unió az egymáshoz lojális emberek pártja. Emellett Kuron minden bizonnyal számíthat a Munka Unió (UP) támogatására, sőt akár még a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) hívei egy részének szavazataira is. (Nem véletlenül vetette fel a múlt héten W. Cimoszewícz azt, hogy az SLD ne indítson önálló jelöltet, hanem támogassa Kuront.) S ugyanez vonatkozik a szövetségkeresés kérdésére is: annál is inkább, mert ezt csak részben határozzák meg ideológiai kérdések az unióban: Donald Tusk, a konzervatív-liberálisok egyik vezéralakja például, miközben elismeri, hogy számára jobb lenne a jobboldallal való szövetség, végső soron nem zárkózik el a „magyar modelltől” sem.

• Külföld