Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Az augusztus szinte már hagyományosan a lengyel politikai nyár legmelegebb hónapja. 1988-ban a kerekasztal-tárgyalásokat kikényszerítő sztrájkok, 1989-ben a Szolidaritás hatalomra kerülése, az idén pedig egy pénzügyi botrány, majd a Bielecki-kormány lemondása forrósította fel a lengyel politikai légkört. Szerzőnk ennek hátterét és következményeit elemzi.

Úgy tűnik, a lengyel parlament megmakacsolta magát. Alig egy hét leforgása alatt Jan Krzysztof Bielecki kormányának négy fontos javaslatára mondott nemet: a költségvetés módosítására, a kormány lemondására, majd rendkívüli felhatalmazására és végül a kormány alkotmánymódosítási javaslatára.

„Nem” – a büdzsére


A szejm első „nem”-jét a kormány költségvetés módosítására adta. A javaslat valóban kellemetlen, már-már drasztikus intézkedések megtételét tervezi. Így az állami dotációknak (a bányászat, a vasúti közlekedés, a tankönyvek, közüzemi szolgáltatások és lakbérek támogatásának) 25, a tudományos kiadások 31, a hadsereg költségvetésének 18, a belügy kiadásainak 13, az oktatás költségvetésének több mint 10, az egészségügyre fordítandó pénzeknek pedig 3,2 százalékos csökkentésére tett javaslatot a 24 billió zlotys (2 milliárd dolláros) költségvetési hiány lefaragása érdekében.

Nem csoda hát, hogy az újraválasztásukért harcba induló lengyel honatyák igen éles kritikával illették a Kormány e tervezetét, amely a társadalom tűrőképességét kétségtelenül erősen igénybe veszi, s – egyes képviselők szerint – már-már az ország működőképességét is veszélyezteti. A képviselői kritikák azonban nemcsak a költségvetés módosításának, de legalább annyira a Leszek Balczerowicz nevével fémjelzett gazdasági program egészének szóltak, s nemegyszer felvetették a pénzügyminiszter távozását is.

A Szolidaritás egykori gazdasági „fenegyerekének”, a jelenlegi kormány „erős emberének” sokkterápiája valóban ellentmondásos eredményeket produkált az elmúlt két év során. Egyfelől kétségtelenül leszorította az inflációt, „konvertibilissé” tette a zlotyt és feltöltötte a korábban üres boltokat, másfelől viszont a lengyel munkanélküliek száma ma már jócskán meghaladja az 1 milliót, az ipar recessziója a múlt évi 30 százalékhoz képest újabb 8-10 százalékkal nőtt, s még a legmértéktartóbb becslések szerint is a társadalom mintegy 40-45 százaléka él a létminimum szintjén.

Kérdés persze – s ez a szejm vitájából nem derült ki –, hogy a társadalmi elégedetlenségre a választások előtt különösen érzékeny parlamenti képviselőknek a kritikán kívül van-e reális alternatív gazdasági program is a tarsolyukban, vagy egyszerűen csak kellemetlen intézkedések megtételétől igyekeztek menekülni azzal, hogy a kormány javaslatát a szejm költségvetési bizottságához utalták módosításra.

Botrányok és bankok


A gazdaságpolitikára azonban a honatyák kritikáján kívül más kellemetlenségek is árnyékot vetnek. Augusztus elejétől a lengyel napilapok első oldalait az ART-B magánvállalkozás által kirobbantott pénzügyi és bankbotrány hírei uralják. Az ügy jelentőségére jellemző, hogy az „ART-B sztorit” csak a Janajev-puccs szorította le néhány napra a címoldalakról. A szóban forgó magáncég, amelyet 1989. május 4-én, mindössze 100 ezer zlotys (sic!) alaptőkével indított útjára Boguslaw Bagsik, az elmúlt két év során Lengyelország talán legnagyobb magáncégévé nőtte ki magát. Alaptőkéje ez év elején már meghaladta a 11 millió dollárt, állítólagos forgalma a 300 millió dollárt, alkalmazottainak száma pedig a 15 ezret. A bökkenő mindössze annyi, hogy e fantasztikus karriert a cég a lengyel pénzügyi szabályzók „joghézagait” és a lengyel bankszektor elavult technikáját kihasználva – kamatspekulációkkal – érte el.

Az ügynek egyéb dolgok is különös pikantériát adnak. Az ART-B ugyanis „ügyleteibe” bevonta a Lengyel Nemzeti Bankot (NBP) és a Lengyel Takarékpénztárt (PKO) is, így a botrány természetesen nem hagyta érintetlenül a lengyel politika felhőrégiót sem. Az ügy kapcsán eddig letartóztatott 7 személy között ott található a Nemzeti Bank (korábban pedig a PKO) első elnökhelyettese, Wojciech Prokop, de lemondani kényszerült főnöke, Crzegorz Wojtowicz is. Az csak tetézi a problémát, hogy az ügy kipattanása csupán a véletlenen múlt.

Ugyancsak egy pénzügyi botrány miatt volt kénytelen távozni posztjáról Janusz Sawicki pénzügyminiszter-helyettes is. A miniszter felügyelete alá tartozott ugyanis a Külföldi Adósságszolgálati Alap (FOZZ), amelynek vezetői az eddigi számítások szerint vagy 70-80 millió dolláros kárt okoztak a lengyel gazdaságnak különböző tranzakcióikkal.

A bankbotrányok – most túl a lengyel gazdaságnak és a gazdasági vezetésnek okozott anyagi és erkölcsi káron – igen drasztikusan mutattak rá a lengyel pénzügyi infrastruktúra elmaradottságára is. A botrányoktól megrettent lengyel bankok máris vonakodnak a kormánygarancia nélküli hitelek folyósítására, most nem is beszélve arról, hogy a pénzügyi és bankinfrastruktúra jelen állapotában aligha lesz vonzó a külföldi tőke számára.

„Nem” – a rendkívüli felhatalmazásra

Augusztus 30-án Bielecki benyújtotta lemondását. A kormányfő azzal indokolta döntését, hogy nem tud együttműködni egy olyan parlamenttel, ahol a képviselők csak saját újraválasztásukra gondolnak, s akadályozzák a létfontosságú gazdasági intézkedések megtételét, így a szejm második „nem”-jét augusztus 31-én mondta ki, amikor 211:114 arányban elutasította a kabinet lemondását.

A bizalmat kapott kormányfő „az állam válságára és a kormányzás reális lehetőségének hiányára” hivatkozva még aznap megismételte egy júliusi indítványát, s rendkívüli felhatalmazást kért a parlamenttől kormánya számára. A szejm – látszólag igazolva a kormányfő korábbi kritikáját – ismét megmakacsolta magát. A képviselők döntését azonban ezúttal mégsem csak „saját újraválasztásuk” befolyásolta.

A kormány és a szejm vitája ugyanis, amely korábban látszólag gazdasági kérdésekről szólt, e pillanattól kezdve a lengyel belpolitika egyik neuralgikus politikai kérdésére terelődött: az elnök, a kormány és a szejm közötti hatalmi viszony problémájára, amely Lech Walesa elnökké választása óta borzolja a szejm kedélyeit.

A rendkívüli meghatalmazásról szóló törvényjavaslatot ugyanis a kormány és a mögötte álló Belweder-palota – a gazdasági kényszerintézkedések megtételéhez szükséges felhatalmazáson túl – az alkotmány módosítására, meg konkrétabban az elnöki hatalom megerősítésére is fel kívánta használni. Bár maga a törvényjavaslat mindmáig nem került nyilvánosságra, annyi ismertté vált belőle, hogy a tervezet szerint a rendkívüli meghatalmazás a kormánynak szabad kezet adott volna az állami hivatalok tisztségviselőinek lecserélésre, sőt Walesa elnök jogává tette volna a miniszterek kinevezését is.

Aligha csoda hát, hogy a szejm, amely már korábban is élesen kritizálta a lengyel elnök „nómenklatúra elleni harcának” terveit, s nem szívesen tenné Elysée-palotává a Belwedert – elvetve az alkotmánymódosítást – nemet mondott Walesa ambícióira, a kormány rendkívüli meghatalmazását pedig a szejm egy 54 tagú bizottsága elé utalta, hogy az „alaposan vizsgálja meg a kérdést”.

A szejm és a kormány (illetve mögötte az elnöki palota) közötti újabb politikai pengeváltás tehát ismét döntetlenre végződött. Marad tehát a régi felállás, s maradnak a régi gondok.

• Külföld