Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

A baloldali zarándoklat műfaját nem fenyegeti a kihalás veszélye; különféle csoportocskák ma is nagy csinnadrattával tesznek hitet az afrikai és ázsiai kvázi-kommunista diktatúrák mellett – egészen a legközelebbi vérfürdőig, mely után szégyenkezve keresnek új, másodkézből való forradalmi élményt. Még a kelet-európai bolsevik egypártrendszerek bukása sem vetett véget annak a gyermeteg tévhitnek, mely szerint a szerencsétlen Gorbacsov úr hozta volna létre azokat a változásokat, melyeknek – a rövidlátó Nyugat bűnsegédi bűnrészességével – végeredményben ma is ellenszegül.

Hogy miért zarándokolnak a baloldaliak a bűnös Szodomába és Gomorrába, arra megvan a magyarázat. A nyugati radikálisok ugyanis a szívük mélyért vallásos romantikusok, akik azért viszolyognak a liberális demokráciától és a kapitalizmustól, mert unalmasnak és prózainak találják. Minő csapásként érték őket a régi kommunista rezsimek megaláztatásai! A jobboldalnak persze minden árnyalata tapssal fogadta a kelet-európai változásokat, és megerősítve érezte magát általuk.

A történelemben most először a jobboldali politikai zarándokok indultak útnak, hogy eljussanak a „filozófus király udvarába”, ahogy egy képes magazin – igen találóan – Václav Havel udvartartását nevezte. A jobboldal új zarándokai úgy hiszik, végre olyan emberekre leltek, akik nem zúgolódnak, és megmutatják a nyugati kételkedőknek, hogy érdemes hinni világnézetük alapvető tételeiben. Az új zarándokok azonban könnyedén megfeledkeznek arról, hogy a Patyomkin-falvak építése kelet-európai hagyomány, és hogy itt, Kelet-Európában szokás szervilis módon megtéveszteni az egyébként mélyen megvetett feljebbvalókat. Tíz évvel ezelőtt a baloldal bizonyítékok nélkül is hitte, hogy a kelet-európai reformok hatékonyak – egyáltalán: hitt a realitásukban. Most a jobboldalon a sor: úgy tűnik, mindent készpénznek vesz, ami a Mintaállamból származik, függetlenül a (rendszerint zord) tényektől.

Vegyük sebtében szemügyre az új Kelet-Európa néhány jellemző vonását, lássuk, mi az, amiről az új zarándokok azt hiszik, értik.

Nemzetfogalom. A nyugati liberális nacionalizmus speciális intézményekbe, politikai gyakorlatba és szokásokba vetett hitek rendszere. Általában megvan a maga megkülönböztetett elképzelése az állampolgárságról – ez szemmel láthatóan más és más az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban. A kelet-európai nacionalista mozgalmak támogatóinak rá kell ébredniük: ha eszméik Nyugaton is teret nyernének, az oda vezetne, hogy sokan az írek kiűzését követelnék Londonból meg Liverpoolból, illetve a cudar ángliusok kiakolbólítását Glasgow-ból. A Munkáspártot lépten-nyomon Anglia-ellenes kelta összeesküvéssel vádolnák, illetőleg azt szorgalmaznák, hogy a kelta Bretagne és Normandia – Nagyobb-Britannia szerves részeként – haladéktalanul kapjon nemzetiségi autonómiát. A kelet-európai nacionalizmus vonatkoztatási pontja ugyanis nem az állam, hanem a nemzetiségi csoport; ez a nacionalizmus nem vesz tudomást arról, amit a Nyugat nemzeti szuverenitásnak nevez. A kelet-európaiak rá se rántanak a szovjet csapatok kivonulására: az ő ellenségeik nem a bolsevikok, hanem a szlovákok meg a magyarok. Horvátország, Litvánia és Moldávia új, félig független államocskái saját kisebbségeik elnyomásával vannak elfoglalva –pontosan olyan szenvedéseket okozva, melyeket annak idején saját „szövetségi” védelmezőjük gondoskodásából maguk is átéltek. Ha Kelet-Európában valaki Lady Thatcher módjára gondolkodik a nemzeti kérdésről, nyomban kozmopolita internacionalistának bélyegzik.

Államiság. A Kelet-Európát hatalmában tartó politikai szenvedélyek láttán a nyugati radikális baloldalnak több oka van az örömre, mint a még mindig kótyagos jobboldalnak. A kelet-európai közvélemény türelmetlen ez elitekkel szemben. Akárcsak a „politikailag illendő” (PC) ellenkultúra szószólói Amerikában, az én honfitársaim is rosszul tűrik, ha valakit vagy valamit jobbnak tartanak másnál. „Ez nem demokratikus” – hajtogatják. Egyúttal, paradox módon, a hatalom átruházására (a képviseleti választási rendszerre) is gyanakodva néznek. Az Országgyűlés, a politikai pártok, a szabad tömegkommunikációs eszközök egyre kevésbé népszerűek körükben. Az emberek egy lélegzetre utasítják el a hatalmi tekintélyt és a nyílt vitát; szüntelenül „határozott intézkedéseket” sürgetnek attól az államtól, amelyet el sem ismernek.

Egy friss közvélemény-kutatás azt mutatja: a magyarok 58 százaléka úgy érzi, jobban élt a kommunisták idején, a „Szocialista Pártot” pedig a „szemét gazdagok” gyülekezeteként intézi el. A közvélemény szerint az állam feladata, hogy biztosítsa és elossza a javakat és hogy parancsoljon, de a nép közvetlen ellenőrzése alatt kell állnia, hogy azonnal el lehessen csapni. Az intézményeket a magyarok csalók bűnszövetkezeteinek tartják. Úgy vélik, az ideológiai különbségek csupán a csoportérdekek megtévesztő álcái – ám a pártokat épp azért tartják semmirekellőknek, mert nincs „tömegbázisuk” (vagyis nem tudják képviselni a csoportérdekeket).

A kommunista állam mereven elitista és tekintélyelvű volt, ennek következtében ma soha nem látott egyenlősdinek lehetünk szemtanúi. A nyugati jobboldal zarándokai azt hiszik, hamarosan hazatérnek a hercegek, grófok, és visszaállítják az arisztokrácia kifinomultságát. Az igazság ezzel szemben az, hogy az osztó igazság és faji tisztaság bajnokai megrugdossák a nyugati gyártmányú autókat. Mások nézeteinek, érzéseinek tisztelete, bármiféle fölény elismerése elenyészőben van, a plebejus jakobinizmus – az újsütetű, cirillországi hangulatot idéző díszletek és jelmezek felbukkanása ellenére – egyre nagyobb méreteket ölt.

Piac. A felismerés, hogy a szocializmus nem működik, a kamat és a kereskedelem (az „uzsora”) már-már középkorias elutasításával párosul. A „kapitalizmus” ma is szalonképtelen kifejezés Kelet-Európában (egyetlen politikai mozgalom képviselője sem meri a szájára venni; hacsak nem egy nyugati televíziónak nyilatkozik). Az „üzlet” szó sötét üzelmeket jelent vagy egyszerűen csak lopást. A „kft.” a panama, a szélhámosság hétköznapi szinonimájává vált. Az új, demokratikusan megválasztott kormányok mindenütt leállították reformkommunista elődeik gyámoltalan piaci reformjait. Magyarországon, amely sok szempontból a térség gazdaságilag legelőbbre tartó országa, törvény tiltja a földek eladását – ez a privatizáció lehető leghatásosabb fékje. S eközben a nyugati tömegkommunikáció tényként közli, hogy Kelet-Európa országai máris kapitalisták, majd nyomban egy nem létező folyamat keserű következményeitől (a munkanélküliségtől) óv bennünket. Úgy látszik, senki sem vette észre a legnagyobb politikai szenzációt: először fordult elő, hogy a kommunisták szabad választásokat nyertek – Romániában, Bulgáriában, Albániában és négy jugoszláv tagköztársaságban.

Vajon hogyan tálalják majd a konzervatívok a hős kelet-európai dolgozók dicsőséges példamutatását a dekadens Nyugat számára? De ezt a lemezt hallottam már. Megint egy bosszantó Szent Ügy.

(Barabás András fordítása)


A cikk eredetileg a konzervatív The Spectator 1991. július 27-i számában jelent meg.

• Olvasónapló