Bocsánatot kérek, nekem nem szóltak, hogy itt egy írással kell készülnöm, és kénytelen leszek rögtönözni. Kétségkívül nem tudom tanult barátaimmal fölvenni a versenyt, eltekintve attól az apróságtól, hogy Dlusztus Imrének föl kell hívnom a figyelmét arra, hogy az a tény, hogy a magyar föld minden négyzetcentimétere alkalmas bortermelésre, Trianonnak köszönhető: hogy elvette tőlünk azokat a hegyes területeinket, amelyek nem alkalmasak bortermelésre.
Előrebocsátom: mélyen együttérzek és egyetértek Petőfivel, a Fekete-piros dal szerzőjével. A fekete-piros az anarchoszindikalizmus színe, amelynek újraéledését mindannyiunknak kívánom. De most két másik dologról – két nagyon elterjedt és veszélyes tévedésről – szeretnék röviden szólni, s eközben nem versenghetek az előttem szólók szellemességével.
lapotok nagy sikerű sorozatában, a „Beszélő évek”-ben sor került 1988-ra, a demokratikus ellenzék életének egyik legfényesebb esztendejére. Sok mindenről szó esik szeptemberi összeállításotokban, de a kronológia egyetlen kurta mondatával zárjátok rá a históriai koporsófödelet az 1988 novemberében megalakult SZDSZ-re. A Beszélőben.
Tudom, tudom, ez afféle szubjektív krónika csupán.
Amikor a Beszélő szerkesztőségétől megkaptam a megtisztelő megbízást, hogy én írjam a nagyhírű sorozatban az összefoglaló alapsztorit vagy micsodát az 1990. esztendőről, gondolkodás nélkül (s mint kiderült, dőrén és fölületesen) elvállaltam.
De mint kiderült, fogalmam se volt róla, mire vállalkoztam. A kanonizált legenda, amelyet hosszú ideig magam se kérdőjeleztem meg, spontánul, lassan, észrevétlenül alakult ki, és hagytuk, hagytam, hogy porként lepje be valóságos emlékeinket.
A legenda azt mondja, hogy mindenféle bajok ellenére az 1990.
Az új társutazókhoz
A hála Istennek múlófélben lévő huszadik századnak jellegzetes figurája volt az útitárs* értelmiségi, a baloldali kávéházi mozgalmár, aki jól tudta ugyan, hogy a szovjet rendszer borzalmas és gyűlöletes, még azt is esetleg, hogy szűk szocialista-marxista szemszögből gyalázatos árulás, de tartózkodott a Komintern és a Kominform bírálatától, mert egységfrontot akart a fasizmus ellen, mert nehezére esett elismerni, hogy a szocializmus rosszabb lehet, mint a kapitalizmus, mert saját ellenfeleinek zöme egyben antikommunista volt, mert pas d’ennemi à
„Aki ősi, ösztönös dührohamot akar látni, hozzon csak ki a sodrából egy vérbeli emberbarátot”[1] – mondá az öreg bölcs. Észak-Amerika és Nyugat-Európa balközép kormányai – okleveles Róbert bácsi valahány – sok ezer tonna bombával és high-tech istennyilával szórják meg a hasraütésre kiválasztott jugoszláv célpontokat. Ebből a szillogizmusból indulnak ki:
(1) Véget kell vetnünk a koszovói terrornak.
(2) A bombázás nem vet véget a koszovói terrornak.
(3) Rajta, bombázzunk.
– Te egyáltalán nem változtál meg – mondta az egyéves önkéntes.
– Nem – felelte Švejk –, nem értem rá.
Jaroslav Hašek: Švejk, Réz Ádám ford.
(Szeretnék Pákozd, Isaszeg után
a Honvédmenhelyen
egy poloskamentes vaságyat,
egy karbolszagú folyosót,
ahol büszkén mélázva pöfékelem
a hálás haza csikkadományait.
Vagy – álmok netovábbja – gondolok
adókedvezményes
dohánytőzsde-bérletre.)
Petri György: Ha az ember
Egy nap majd ébredünk mindent feledve,
Szívünkben nem lelünk az éltető gyűlöletre.
A Beszélő minden olvasója ismeri a kínai demokratikus ellenzék vezető alakjának, a gondolatszabadság hősének nevét: Vej Csing-seng a név, amelyet mindannyiunknak örökre meg kell jegyeznünk.
Vej előző, tizenöt esztendei börtönbüntetésének kitöltése után most újabb tizennégy éves fegyházadagját fogyasztja.
Érdeklődjetek hogyléte iránt, küldjetek jókívánságokat, lehetőleg képeslapon. Vej Csin-seng címe:
Wei Jingsheng
Jidong No.
Tisztelt Szerkesztőség!
Előző számuk 30.
A legutóbbi hét-nyolc év Kelet-Európában a szocializmus legjelentősebb győzelmét hozta a magyar és a bajor tanácsköztársaság leverése óta. A közvélemény konzisztens viselkedése és az eszmegyártó értelmiség kettős pálfordulása minden értő elme számára bebizonyította, hogy a csatlós államokban (plusz a néhai Szovjetuniótól már rég függetlenné vált Jugoszláviában, Albániában és Romániában) és a nem orosz szovjet köztársaságokban nem a Vörös Hadsereg és a KGB tartotta fönn a bolsevik hatalmat. A nép a kilengéseket és őrültségeket nem kedvelte, de a Rendszert támogatta.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 33 hét
9 év 6 hét
9 év 10 hét
9 év 10 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 14 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét