Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

A legutóbbi hét-nyolc év Kelet-Európában a szocializmus legjelentősebb győzelmét hozta a magyar és a bajor tanácsköztársaság leverése óta. A közvélemény konzisztens viselkedése és az eszmegyártó értelmiség kettős pálfordulása minden értő elme számára bebizonyította, hogy a csatlós államokban (plusz a néhai Szovjetuniótól már rég függetlenné vált Jugoszláviában, Albániában és Romániában) és a nem orosz szovjet köztársaságokban nem a Vörös Hadsereg és a KGB tartotta fönn a bolsevik hatalmat. A nép a kilengéseket és őrültségeket nem kedvelte, de a Rendszert támogatta. Ezt onnan tudjuk, hogy ma is támogatja. A berlini fal leomlott, a Tien An Men téren összetörték a demokratikus mozgalmat, diadalharsonák és gyászsófárok tutultak – a nagy zengés, csöngés és bongás közepette igazán szép teljesítmény volt a szocializmustól, hogy (bár diffúz és szervezetlen erőként) fönnmaradt. A szegény szerencsétlen baloldaliak pedig épp akkorát tévedtek, mint nyolcvan évvel ezelőtt.

1917-ben azt hitték, minden rendben. Semmi se volt rendben. 1989-ben azt képzelték, minden elveszett. Semmi se veszett el.

A szocialista főnix persze különbözik némiképp a tetszhalála előtti avatarjától. A pozitív forradalmi utópia igen gyönge, a lenini pozitívizmus nem támad föl, de a marxi korrozív kritika elevenebb, mint valaha, s mivel a kommunista tanítóhivatal bezárt, az ortodoxiát nem őrzi többé Szuszlov, az elfojtott proudhoni, lassalle-i, bakunyini–piszarevi elemek a fölszínre bukkannak. Ezeknek az elveknek a sok ezer kelet-európai médiapropagandistája persze nem olvas sem Marxot, sem egyebet. Előítéleteiket a nagy eurázsiai kollektív politikai tudattalanból merítik. A „Búcsú a baloldaltól” egyéni szeszélynek bizonyult, bármennyire komolyan vette 1988/89 nemzedéke. Magának a jelenségnek a magyarázata – a közkeletű – is a szocialista monda- és eszmekincs szerves része.

1. A győzelmes szocialista hitrege


A bal- és jobboldali szocialisták (hiszen a nacionalista jobboldal is szocialista, s a kettő összefonódik Meciar, Iliescu, Milosevics, Sevardnadze, Tudjman, Csernomirgyin–Lebegy–Zjuganov–Anpilov–Zsirinovszkij, Alijev, Nyijazov, Akajev stb. tömegmozgalmaiban) a népjóléti diktatúra iránti leküzdhetetlen kelet-eurázsiai népvonzalmat is a vulgármarxizmus–leninizmus sémái szerint magyarázzák: eszerint attól antikapitalista és antidemokratikus a kelet-eurázsiai politikai magatartás Potsdamtól Hanoiig és Prágától Arhangelszkig, azért részesítjük előnyben az „informális alkukat” szemben a szerződéssel és a jogszerűséggel (hogy a magyar politikai szociológia vacak zsargonját használjam), mert kérem szépen az átkosban így lettünk szocializálva, erre nevelte a lényeket a pártállam.

Mármost ha ez a tézis igaz lenne, akkor soha semmilyen történelmi változás nem következett volna be: ha az emberek végzetszerűen olyanok lennének, amilyenné a gazdasági-jogi-politikai rendszer teszi őket, akkor a vadász-gyűjtögető életmód ma is domináns volna, se tudomány, se filozófia nem lenne, s ami ugyanaz, se reformációk, se forradalmak nem zúzták volna össze azt, amit a szociális kozmoszról gondolni szoktunk volt. Már a marxista elméletnek komoly gondokat okozott a gazdasági determinizmus és a forradalmi akció logikai kapcsolata. Az ismert paradoxon, amely szerint ugyan minek menne a proletár a barikádra, ha a történelem objektív törvényszerűségeinek föltartóztathatatlan görgetege amúgy is elhozza a közösségi társadalmat (s ezt a Komintern a lukácsi teória, a betudott [imputált, zugerechnet] osztálytudat segédkonstrukciójával oldotta meg), nem probléma a kelet-európai ösztönös neoszocialistának: hiszen az ő számára a szocializmus az ancien régime, amelyet nem kell megváltoztatni, sőt. Éppen a bekövetkezett „mesterkélt”, „a Nyugat (Amerika) által ránk kényszerített” változások mögötti azonosság a társadalmi technikákban a megmagyarázandó, az explicandum, amely egyszerűen úgy írható le, hogy azért van most is úgy, ahogy régen volt, mert régente is így volt. Az ösztönös kelet-eurázsiai neoszocialistának nincs utópiája, ennek folytán némi joggal érzi úgy, hogy a változás magyarázata nem rá tartozik.

Ennek a neo-vulgármarxista elméletnek a fő típusa a konverzió (de nem ám a hitbéli megtérés) tétele. Eszerint a mai kelet-európai gazdaság piaci-tőkés hányada az államszocializmusban létrejött politikai előnyök konvertálása: bolsevik hatalomgyakorlás más eszközökkel. Ez a tétel nálunk pártok és irányzatok fölötti. Bár nem tudható, hogyan és mennyiben azonos egy megyei KISZ-titkár hatalma és egy tőkés gyártulajdonos befolyása (akkor sem, ha a kettő netán egy és ugyanazon személy). Azt szokták erre mondani, hogy az új gyártulajdonos éppoly kevéssé mehet csődbe, ahogyan az egykori megyei KISZ-titkár, ha támogatják „odafent” a cimborák. De ebben az ún. érvben a „revival” és a „survival” összetévesztéséről van szó. Ahhoz, hogy a tétel – ti. hogy a szocializmus és a kapitalizmus voltaképpen ugyanaz – tartalmas legyen, előbb ki kellene mutatni, hogy a kapitalizmus csakugyan kapitalizmus. A valódi (versenyző, kockáztató stb.) kapitalista azonossága a hierarchikus apparátusi vezetővel (ha igaz) új és érdekes állítás lenne. De azt mondani, hogy az informális állami kedvezményekért kilincselő vállalati vezető (vagyis a kapitalista) azonos az informális állami kedvezményekért kilincselő vállalati vezetővel (vagyis a kommunistával) egyszerre üres, triviális és megtévesztő állítás. Ugyanis a pártállam szocialista elemek továbbélése („survival”) semmit nem mond az új kapitalizmusról. A változatlanról azt állítani, hogy változatlan – és persze az új demokratikus rendszerben sok a túlélő pártállamszocialista technika, állami nagyvállalat stb. stb. – nem nagy kunszt. De evvel csak azt mondtuk, hogy a szocializmus azonos a szocializmussal, nem pedig a kapitalizmussal.

A bürokratikus vezető és a tőkés tulajdonos pozíciója között persze van analógia: ez az egyenlőtlenség eleme. De a „hatalom” kifejezés differenciálatlan (proudhoni–soreli–foucault-i) használata majdnem mindig félrevezető. Szabad társadalomban a gazdasági egyenlőtlenség más, mint a politikai befolyás a kvázi-totalitárius hierarchiában. Hogy az állampolgárt jogaiban korlátozzák, vagy boldogulásának esélyei a másokéihoz képest korlátozottak, ez két különböző dolog, habár egyik sem különösebben kellemes. A kapitalista demokráciákban a politikai hatalom és a gazdasági befolyás normális körülmények között (tehát ha a mégiscsak kivételes korrupciótól eltekintünk) távol áll egymástól, a szocialista diktatúrában a kettő virtuálisan azonos (bár az egyes kommunista országokban a nómenklatúra tagjai által megszerezhető személyi vagyon mértéke változó volt).

Érdekes megfigyelni, hogy a neo-vulgármarxista érvelés hogyan változik forradalmiból „konzervatívvá”. Valaha ugyebár a fönnálló mint igazságtalanságok rendszere szétbontandó volt, s ki kellett róla mutatni, nem igaz, hogy „örök” (ezért a marxisták historista-historicista támadásai a condition humaine mindenfajta tana, pl. Freud ellen: „indirekt apologetika”). Ma a fönnállóról azt kell bizonyítani, hogy örök: a kap. is szoc., de már a szoc. is azért volt bajos, mert nem volt eléggé szoc. (egyenlőtlenség, melléküzemágak, háztáji, gmk: „kispolgárosodás”, „fogyasztás”), voltaképpen kap. volt, ez volt a baja. Az államszoc. – mondja a politikai szociológus, a politológus, a jelenkortörténész – kap. volt, ezért a rendszerváltás a kapitalizmust változtatta kapitalizmussá. Ez a kelet-európai társadalomtudomány éjszakája, amelyben minden tehén fekete. Ezt a roppant eredményt a posztkommunisták büszkén, a független baloldaliak (ergo a humaniórák és a médiák többsége) keserűen, a nacionalista jobboldal hörgő, ambivalens szeretettel trombitálják szerte. Kár, hogy marhaság.

A liberálisok – mint többnyire – csak néznek.

De hát ez mind semmi.

Mint mondám, a szocializmusból (kiesvén a feneke) kihullott a pozitív közösségi utópia, ám megmaradt a vén vakond (la vieille taupe) destruktív forradalmi munkája, amelynek a sikere csak a szólásszabadság körülményei között látható szabad szemmel. Alább fölsorolom a szocialista ideológiának azokat a főbb elemeit, amelyek a kelet-európai és közép-ázsiai, így pl. a magyar, szerb, bolgár, tadzsik elsöprő többség néphitének mintegy eszmei gerincét vagy mijét képezik. Ezek mind a forradalmi (pre-revizionista) szocializmus hagyatékához tartoznak, a kritikai hagyatékhoz, persze olyasformán folklorizálódva, ahogyan Platón a neoplatonikusokon és a görög egyházatyákon és a bizánci rétorokon keresztül fölbukkanhatott egy macedón pópa nagypénteki prédikációjában a XVI. században. A neoszocialista (pl. nemzeti konzervatoár, civil társadalmi érdekképviselő/értékhordozó, tudszocjobboldali és tudszocpolitológus, ill. KISZ-konzervatív, netán vb-antiszemita) vulgármarxista–leninista ugyan, de csak malgré lui (vagy malgré elle). Botcsinálta önfeledt.

2. A győzedelmes szocialista hitrege teoretikus alátámasztása


Nyájas olvasó alant megtalálja a forradalmi szocializmus folklorizálódott krédójának legfontosabb hittételeit, ám sajnos egyben kedvenc nemzeti-radikális, szélsőjobboldali romantikus, illetve szoclib lapjának összes múlt heti vezércikkeit. Dear, dear.

(a) Osztályelmélet. – A önfeledt kelet-európai és közép-ázsiai, valamint délnyugat-afrikai médiapropagandista számára az igazi kérdés: KIÉ VALÓJÁBAN A HATALOM? Tulajdonképpen – mondja a kelet-eurázsiai neovulgár – nem az MSZP (HDZ, PDSR etc.) van hatalmon, hanem a Fotex, a Globex, a Kordax, a Vico, a Postabank, a BB; a nép állítólagos pártját a komprádor tőke mozgatja hátulról. Haha, mondja Neovulgár II, ez látszat, hamis tudat (1. o.), valójában a Fotexet, a Globexet stb. stb. az MSZP (etc.) mozgatja hátulról, a komprádor tőke tulajdonképpen a politikai elit (1. o.) ügynöksége. Haha, mondja Neovulgár III, ez mind látszat, hamis tudat (1. o.), mind az MSZP-t (etc.), mind a Fotexet, MOL-t (stb.) a Gazprom, KGB & Co. tartja kézben. Haha, mondja Neovulgár IV, mindez hamis tudat (1. o.), mind az MSZP-t (etc.), mind a Fotexet (stb.), mind a Gazpromot (i tak dali) az amerikai bzw. multinacionális tőke rángatja dróton. Haha, mondja Neovulgár V, mind az MSZP-t (etc.), mind a Fotexet (stb.), mind a Gazpromot (i tak dali), mind az amerikai bzw. multinacionális tőkét a Jeruzsálem–New York–Párizs-tengely irányítja.

Ezt nevezhetjük (in memoriam Ludovici Für) körkörös osztályelméletnek.

Semminő közjogi-alkotmányos létező nem létezik – mondja a kriptonominalista neo-kváziszocialista –, mindez pusztán osztályérdekek racionalizálása. Mit kérdezünk meg legislegelőször, midőn valamely politikai párt ijesztő tüneményével „szembesít” bennünket a balsors? Azt kérdezzük, hogy mely társadalmi csoportok-rétegek érdekeit lesz szíves képviselni. Ha netán e p. p. veszi magának az arroganciát, hogy úgy vélje, a nézete szerinti közérdeket iparkodik szerény tehetségéhez képest reprezentálandani, akkor ezen aggasztó kórtünet magyarázatául vagy az ideologikus (azaz hamistudati, l. o.) naivságot hozzuk föl, vagy pedig utalunk a képmutatás ÖRÖK EMBERI kísértésére. A p. p. elvei (programja) helyett utaljunk – lehetőleg tévesen, vö. SZDSZ „budapesti értelmiségi párt”, holott bp. ért. MSZP-re, MDF-re szavaz – a p. p. társadalmi miliőjére. Olyannyira pl., hogy némely p. p.-k a saját zugerechnetes osztálytudatukat explicitté téve magukat áperté osztálypártokként definiálják – Magyar Polgári Párt! (2 db), polgári szövetség! –, midőn persze az ekként „megszólított” osztály pimaszul másra szavaz, a „polgári napilap” olvasói pedig deklasszált hivatalnokok és lumpenproletárok. De sőt, a magyar (tadzsik, abház, nyenyec) liberalizmus állítólag attól függ – mondja az ön vezércikkírója –, milyen, mekkora és hány a híres-nevezetes középosztály, hiszen – amint azt a kedves utas jól tudja – a liberalizmus nem más, mint a polgári-kistulajdonosi középosztály adekvát osztályideológiája, amelynek sajátos képe a szabadságról, az igazságosságról, az alkotmányos jogállamról etc. etc. nem más, mint hamis tudat (l. o.), amelynek naiv-öntudatlan vagy összeesküvő-hipokrita változata egyaránt a szabadelvű kliensek (szubvariáns: zsidóbérencek) osztályérdekének előmozdítására szolgál, és/vagy aztat leplezi.

A magyar és a lengyel etc. szocialisták dilemmájának azt szokás tekinteni, hogy ők egyrészt a népjóléti-szakszervezeti-regionális bürokráciák (id est: a Nép) képviselői, másrészt pedig a vagyonátmentő-hatalomátmentő transzvesztita nomenklatúra-burzsoázia szabadversenyes vadkapitalizmusának ispánjai („baloldali értékek” versus „mai rejalitás”). A „baloldali” szavazók eszerint a kompártállami szociálpolitika megzavarodott ex-haszonélvezői, a „baloldal” gazdái azonban a KISZpolgárság pénzeszsákjai. Innen az a sok-sok meghasonlás.

(b) Hamis tudat. – Lehet, mondja a neo-vulgármarxista–leninista, hogy a p. p.-knak, urambocsá’ pol. gondolkodóknak vannak elveik, illetve az illetők azt hiszik, szegények, hogy vannak nekik, ámde a tudományos-kritikai (azaz neoszoc.) gondolkodás – különösen a nacionalista-etnicista-rasszista jobboldalon – ezt történeti analízissel vezeti vissza gyökereire. (És tudjuk, az ember gyökere: az ember.) „Egy az egyben” elemezni politikai elveket nyilván idealista KISZpolgári előítélet. Mire „fut ki” a történeti elemzés manapság minálunk? Hogy aszongya, a politikai doktrína, az „jövőkép”.

Ez nagyon érdekes, és ortodox marxista szempontból végül is – a renegát Kautsky szerint – heterodox. Ugyanis Georges Sorel-i heterodox, „forradalmi opportunista” módon nem az osztálylényegre, hanem az osztályakaratra rekurrál, „megy vissza”. A jó, a helyes, az igazságos, az erkölcsileg indokolt téves („ideologikus”), amennyiben leírni kíván emberi állapotokat intellektualiter, ámde árulkodó („releváns”) mint TERV, amely bizonyos fajta világot (szociális kozmoszt) óhajt megalkotni saját korlátozott osztálykarakteréből (érdek, előítélet, preferencia, szokás, hagyomány) kiindulva. A neoszoc. (különösen a jobboldalon) az osztálydeterminizmus kalodájából kivezető utat itt véli megpillanthatni. Ha már egyszer az osztálymeghatározottság abszolút, a demokráciában ha a jelent nem is (hisz az mereven determinált, mint egy hasáb fa), a jövőt „játékba lehet hozni”, választásra lehet fölkínálni a választónak, akinek lehetnek jóslatai (predikciói) a saját jövendő osztályhelyzetéről, illetve az ivadékaiéról. A „jövőkép” mobilitási projektum. „Arról szól”, hogy milyen legyen – az államhatalmi eszközökkel, vö. oktatáspolitika – az osztálytagozódásban majdan bekövetkezendő elcsúszás, ennek folytán tehát az osztályok között többé-kevésbé szabadon lebegő, átmeneti helyzetű választó melyik osztálylogika mellé szegődjék, melyik osztálystratégia előnyös az átmeneti-mobilis rétegeknek.

Tehát ha pl. a liberálisok teszem azt ellenzik a rasszizmust, az egyrészt sajátosan definiálja a középosztályt (beleérti a zsidókat, tehát a republikanizmus, az etnikumok fölötti politikai nemzet mellett foglal állást), másrészt sajátosan definiálja az alsóbb néposztályokat (mert beléjük integrálja a cigányságot, ennélfogva antirepublikánus lesz és multikulturális): a liberálisok tehát eszerint nem (vagy nem egyszerűen) a rasszizmust ellenzik, hanem a középosztály, illetve az aljanép egy-egy szektorának a mobilitási érdekeit fogalmazzák meg mindenki számára vonzó „jövőkép”-ként. Ez a lényege a Fidex mai SZDSZ-kritikájának, amely szerint a szabad demokraták (faji) kisebbségi érdekeket képviselnek (Szájer). Ebben nem a kelet-európai politikai rágalom szokványos szerkezete és iránya az érdekes, hanem a nyers osztályérdekre való nyílt hivatkozás, amely persze a modern alkotmányos-szabadelvű demokrácia alaphiedelmeivel ellenkezik. De a VALÓDI HATALOM rejtélyének többi megfejtése is hasonló.

Azt a kérdést nem teszik föl, hogy a hatalomgyakorlás adott módja – amely 1989/90 óta a liberális-demokratikus törvényhozás és a privatizáció révén a redisztributív jogföladás technikáit jelenti – csakugyan az ún. ÖSSZEFONÓDÁSt szolgálja-e, avagy a valaha egységes gazdasági-politikai hatalom szóródását, diszperzióját. Magyarországon 1990-ben és 1994-ben is azt láthattuk, hogy a politikai erők által „kiajánlott” pénzek új, állítólag párthű birtokosai elrohantak a spórkasszával a szélrózsa minden irányába egyszerre, és megbízóikat nem ismerték meg többé – a konverzió nem sikerült, az ellenzékbe került politikai maffiózók kezdhették elölről. Ez a szánalmas história is mutatja, hogy az új demokratikus rendszer természete nem engedte, hogy a kompártállamszocializmus viszonyai egyszerűen megismétlődjenek.

Már 1992-ben leírtam, hogy a médiaértelmiség és a szavazóközönség egy részének nem az fáj, hogy az, amit a néhai MDF gondolt, az téves, hanem az, hogy egyáltalán gondolt valamit. Az „ideologikusság”-ot ért támadások – különösen 1990 és 1994 között – azon a meggyőződésen alapulnak, hogy a politika merő igazgatási technika (erről akkoriban sűrűn hánytam a borsót a falra, különösen a Magyar Narancsban), ennélfogva az „ideológia” minden elképzelhető szinonimája (hit, eszme, elv, „küldetéstudat”, filozófia, elmélet, elvhűség, politikai szolidaritás stb. stb.) anatéma alá esett. A „magyar ideológia”, az „oroszos platonizmus”, ahogy az effélét akkortájt neveztem, úgy fogta föl, hogy az „ideológia” mint a forradalmi-szubverzív politikai cselekvés potenciális ihletője, egyszerűen zavaró tényező. A szoclib újságírás akkoriban úgy hitte, hogy akkor lehet Csurkát (etc.) eliminálni, ha minden szubsztantív hitet gyakorlatilag betiltunk.

Ez a képtelennek tetsző húzás fényesen bevált.

A mai magyar újságnyelvben a „szakmai” az igaz & helyes, a „politikai” a téves & ártalmas jelölésére szolgál: maguk a politikusok is így beszélnek – a „szakmai vita” érdemi diszkussziót, a „politikai csatározás” az önzés diadalát jelenti. De 1990 és 1994 között ez a politikai szenvedélyek (talán valamennyire kívánatos) lehűtését szolgálta, ma azonban kiderült, alapvetően mire való: ez a politikai demokráciának MINT ILLÚZIÓNAK az elmarasztalása. A kritikai tudat – „szakmaiság”, „politológia” (?!) – egyrészt rámutat arra, hogy a politikai demokrácia a konfliktusos „érdekviszonyok” summája (ezért minden politikai nézet „partikuláris”, tehát ideologikus, Q. E. D., Marx Károly), másrészt arra, hogy ezek az érdekviszonyok önzők (hogy mely közjóhoz képest, arról persze nincs szó), ezért mind „az ideológia”, mind pedig az a valóság, amelyhez „az ideológia” leleplezése és redukciója után és révén jutunk, inherensen bűnös.

A politikai demokrácia Tartuffe: az is undorító, amit eltakar, s az is, amivel eltakarja – mondja a neoszoc. ortodoxia a 168 Órától a Magyar Fórumig, a HVG-től az (új) Antidemokratáig, A Szabadságtól a Hunniáig, a Moszkovszkij Komszomolectől az (új) Pravdáig, a Trybunától a Rzeczpospolitáig.

(c) Alap és fölépítmény. – A kelet-eurázsiai médiák nem rejtik véka alá, hogy mit tartanak a nyilvános beszéd státusáról. A nyilvános beszédnek kétféle „szponzora” lehet, úgymint az állam és a magántőke. A hőn áhított kritikai racionalitás – gesunkenes Kulturfrankfurt – lehetősége, mondják, csupán a közlés technikáinak társadalmasításával volna véghezvihető (decentralizáció, nonprofit-civil izé, uralommentes kommunikáció: WWW, Internet etc.), amely kizárja a kapitalistát és a demokratát az üzenetváltás kalauzolásából. A nyilvános beszéd, akár egypetéjű ikre, a demokratikus politika a neoszoc. Neovulgár szerint kétféleképpen is a „hatalmi diskurzus” alakváltozata. Először: a nyilvános beszéd nem szuverén, hanem „az érdekek artikulálása”, és minél erősebb a „partikuláris” csoportérdek, annál harsányabb állítólag a hangja (vulgármaterializmus), ennélfogva a nyilvános vitákban a siker esélye egyenesen arányos a szószólók mögött álló érdekcsoportok befolyásával (nonszensz), erősebb kutya kommunikál, reklámköltségvetés etc. etc. Másodszor: a nyilvános beszéd maga elnyomó hatalmi instancia, mert állítólag megszabja-előírja a magánbeszéd metaforakincsét és „értékhierarchiáját”; a nyilvános beszédet termelő intézményrendszerek kezében van az igazság, az orthosz logosz társadalmi tulajdonának mintegy a kezelői joga, így el tudják némítani a spontán-ösztönös-kisebbségi-szubverzív hangokat, illetve („represszív tolerancia”) integrálják, kooptálják, megszelídítik, megmiskárolják őket (a MÉDIAKACOR segélyével). „Ki maga, hogy asziszi, birtokába’ van a’ igazságnak?” – szól a kor nagy kérdése. Az adaequatio problémája itt „le lett nullázva”, az igazság a vulgárrelativista számára amúgy is csak racionalisztikus-elnyomó illúzió (hamis tudat, l. o.), a kérdés az: kinek van hatalma a maga illúzióját, a szentnek-is-maga-felé-hajlik-a-keze mítoszt terjeszteni. Ezért torkollik a kultúrfrankfurter a Kónya–Csúcs–Pokol–Everac típusú médiamegszállásba: a romantikus-baloldali kultúrkritika, amint elveszíti kritikai funkcióját, és pozitív mítoszba fordul, szükségképpen terrorisztikus akcionizmusba ájul, ez pedig – kurázsi híján – közröhejbe. A terrorisztikus médiamegszállás médiagerilla ellenfelei pedig a nyilvános beszéd politikamentesítésével akarják hatalommentesíteni a kommunikációt, a herrschaftsfrei duma pedig a dolog hatalmi jellegére való szüntelen és üres ironikus önreflexióval biztosíttatik.

Ámde tudatik, az alap és a fölépítmény dijalektikus viszonba’ van egymással.

A cölöpítmény visszahat az alagra.

Hogyan?

Hát úgy, hogy a hatalmi érdekcsoportozatok kénytelenek bizonyos fokig kiszolgálni önnön médiaklienseiket (a farok csóválja a fejét), ennek folytán – pedig – tehát – a médiasztárok direkt politikai hatalomra tesznek állítólag szert, amely politikai hatalom pedig ismét kommunikációs monopóliummá konvertálódik, hisz konvertibilis sat.

Így kerülhetett sor arra a meghökkentő episztemológiai (mi több, episztémikus) fordulatra (mi több, paradigmaváltásra), amelynek következményeképpen a „MI AZ IGAZSÁG?” kérdés ekvivalens lett a „KIT SZOLGÁL AZ ÉRTELMISÉG?” kérdéssel, mármint az észak-afgán (pastu) posztmodernben, amelyet Debrecentől Pécsig gebinben dekonstruálnak.

Mindez átvezet bennünket a következő ponthoz, amely nem más, mint az

(d) Elnyomás és kizsákmányolás. – A régiónkban megszokott hűbéri-szocialista/romantikus-antikapitalista előítéletek elsősorban az ún. „láthatatlan” tevékenységek (a hitel-, kamat- és kölcsönügyletek, a részvénypiac és a tőzsdei spekuláció) ellen, amelyek teljességgel érthetően bukkantak föl a keresztyénszociális „nemzeti” jobboldalon (a les extrêmes se touchent fárasztó logikája szerint), sajátosan színezik át a neo-vulgármarxista „survival” és „revival” e fontos mozzanatát. A tőkés magántulajdonon alapuló piacgazdaságot a posztkommunista kelet-európai közvélemény sans phrase mint igazságtalant ítéli el és meg, méghozzá nem csak egyszerűen (ami nem volna újdonság, hiszen a pénzforgalom erkölcsi elmarasztalása olyan régi, mint a filozófia és a zsidó-keresztyén hagyomány), hanem összehasonlítva az államszocializmus újraelosztási és tervezési rendszerével.

Föltűnő jelenség volt már a demokratikus fordulat (rendszerváltás) elején, hogy a liberális kapitalizmus hivatásos védelmezői sem állították azt, hogy ez morálisan fölsőbbrendű a szocialista rendszernél (ez az ún. liberális körökben is kisebbségi, habár létező álláspont), hanem csak azt, hogy a kap. hatékonyabb, mint a szoc., hogy alkalmatosabb eszköz magasabb élet- (főként fogyasztási) színvonal elérésére, hogy sajnos a szoc. amúgy persze SZEBB & NEMESEBB utópiája úgymond NEM MŰKÖDIK. Liberális demokraták és népi gyemokraták (előbb és később meg az utódpárti szocialisták) azt hirdették, hogy BELE KELL TÖRŐDNÜNK a „piac”-ba, főként azért, mert most EZ VAN, meg aztán a gorbacsovi Szovjetunió kidőlésével a világuralmi esztrádszínpadon egyedül maradt ún. Nyugat EZT VÁRJA EL a szovjet tömb posztkomcsi utódállamaitól.

Minekutána a kap. piacgazdasághoz fűzött egyetlen népi reménység (az egyéni fogyasztás növekedése változatlan népjóléti szolgáltatások és szociális biztonság mellett), mint várható volt, azonnal befuccsolt, a figyelem arra a szelekcióra terelődött, amely a piaci „mechanizmus” (!) révén érvényesül a kelet-európai demokratikus és az ázsiai reformkommunista rezsimekben. A közvélemény nyilvánvalóan úgy hiszi, hogy ez a szelekció (szemben az államszoc. szelekcióval, amely olyan pazar embereket lökött az élre, mint Péter Gábor, Biszku Béla, Draghici és Moczar, Szerov és Andropov, Mielke és Benkei) a legrosszabb embertípusokat favorizálja.

A közvéleménynek abban teljesen igaza van, hogy valamely politikai rendszer értékét a közerkölcs dönti el. Fabatkát sem ér valamely társadalmi reform, amely nem mozdítja elő a szótartás, a becsület, az együttérzés, a cselekvő részvét, a szellemi megvesztegethetetlenség, a magasrendűhöz való vonzódás sikerét az eredendő bűnnel és a nehézkedési erővel szemben.

A liberális kapitalizmustól előidézett morális állapotok szenvedélyes megvitatása háromszáz esztendeje folyik – nálunk ezt a legmagasabb intellektuális színvonalon Mikszáth műveiben lelhetjük meg –, és Kelet-Európa bekapcsolódása ebbe az elmondhatatlanul fontos ütközetbe több mint kívánatos.

Ám a baj az, hogy a kelet-európai közvélemény lezárta az erkölcsi vitát, mielőtt elkezdődött volna. A kérdést úgy teszik föl, hogy: – Mihez kezdjünk az erkölcsileg mindenképpen alsóbbrendű lib. kap. morális rendjében mink, akik az önzetlenség, igazságosság, szolidaritás sat. (vö. Recsk, 301-es parcella sat.) „értékszocializmusát” hordjuk a szívünkben, netán az irgalmas-gondoskodó állam „keresztyén értékeit” sat. dédelgetjük?

Az föl sem vetődik (no jó, alig), hogy a lib. kap. netán jó-e, csak az, hogy a vitathatatlanul gonosszal, amelyre szükségünk van, hogy „csatlakozhassunk Európáhol” (l. o.), mit tegyünk, hogyan kössünk véle kompromisszumot úgy, hogy megmaradjon nekünk a bévülső bensőséges. Némely kommentátoroknak olybá tetszik a lib. kap., mintha analogonja volna a gravitációs gyorsulásnak, „természet”, amely a (szoc.) „szellem” eltávolítása után nyers-közvetlenül érvényesülne. Más hasonlattal: mint ahogy a gutaütés, agyi vérszegénység-oxigénhiány által mentális irányítójától megfosztott emberi test fölött átveszik uralmukat a testi funkciók, meglazul a sphincter, a beteg nem jár, nem beszél, csak passzívan ürít. A „természet” mint szükségszerűség és a „természet” mint katasztrófa (gravitáció & gutman).

A kelet-európai neoszoc. közvélemény így száműzi a szubmorális szférába a piaci spontaneitás-önszabályozás megítélését, már csak azért is, mert a „magyar ideológiá”-ba beleszédült albánok (belorusz hatásra) az erkölcsöt artefactumnak, nem pedig az emberi természet leírásának tekintik. Ahol a „természet” (önzés, üzletiesség, szex, torkosság, jóra való restség, foci) áttör – vélik a hungaro-belorusszifíkált albánok –, ott a morálnak semmi keresnivalója: a morált (amely mesterséges alkotás, a törékeny civilizáció jege a szörnyekkel hemzsegő óperenciás tenger fölött) a lib. kap. természeties, testies démoniságával (vö. Blake, Marx, Dickens) szemben kell megvédeni.

Másfelől a kapitalizmus mindent föloldó, korrodáló, oxidáló, le-, szétromboló, elsöprő hatalma (Marx), amellyel minden szilárdat, röghöz kötöttet, hagyományosat, lokálisát elsöpör, szintén spontán-destruktív „természetként” értetődik magától, mint tájfun, orkán, szökőár (gravitáció & gutman & zegernye). A korai (prekapitalista/preliberális) és kései (kommunista, náci, fasiszta, korporatív, iszlám-forradalmi) rab társadalmak mint GÁTAK jelennek meg a nekiszabadult korláttalan spontaneitás cunamija előtt. A Központi Bizottság és a Politbüró mint kollektív fölöttes én a végső morális artefactum, amely GÁTat vet a szubmorális „természet” iránytalan szubverziójának. A posztkomcsi kelet-európai KISZpolgárság képzeletében az egyenlőtlenség „természetes”, tehát egyben „gonosz”; elkerülhetetlen, amennyiben „szabad folyást” (!) engedünk a „folyamatoknak” (!) – a magyar nyelv (ill. nyelvújítás) etimológiai tudattalanja itt lenyűgöző –, ami „természetes”, az igazságtalan; az igazságosságot tehát csakis mesterséges („tudatos”) beavatkozással lehet korrigálni. A szabadság, amely „szabad folyást” (!) enged a spontaneitásnak – a kelet-eurázsiai médiák szerint –, a gonoszt szabadítja el: ez többé nem a jó és gonosz közötti választást eszközlő döntés (Willkür, liberum arbitrium), hanem a rosszra való szabadság.

VAGY SZABADSÁG, VAGY ERKÖLCSI JÓ – véli a bal- és jobboldali KISZpolgár, aki a maga vulgár-neokantiánus módján nem hiszi, hogy a jó szintén természetünkben gyökereznék, akárcsak a gonosz. Ugyanakkor az antihellén és antibiblikus szoc. azt hiszi, a munka jó (holott Hésziodosztól és Arkhilokhosztól Trockijig és Freudig mindenki tudta, hogy a munka megtorlás a hübriszért, az eredendő bűnért), ennélfogva a munka gyümölcsének, netán az értéktöbbletnek az elsajátítása a henyélő gazdagok által: erkölcstelen, mind eredeténél fogva, mind eredményei miatt. A munkaérték-elméletnek ez a népies változata legföljebb azért hajlandó eltűrni a termelés és a tulajdon kapitalista szétválasztását, mert külső (mi több: külföldi) bizonyítékai vannak arra, hogy ez utóbbi hatékonyabb – alapvetően a kelet-európai közvélemény számára a tőkés piacgazdaság fölényét semmi más nem bizonyította (az is csak rövid ideig), mint a Nyugat sikere (l. o.).

Az a meghökkentően elterjedt benyomás, amely szerint a rendszerváltás óta nemcsak szegényebbek vagyunk (s itt figyelmen kívül hagyják, hogy a reformok és az ún. „megszorító intézkedések” nélkül már régen éhen pusztultunk volna), hanem kevésbé szabadok is, abból ered, hogy honfitársaink szemében a politikai és a gazdasági „hatalom” egyazon póluson látszik koncentrálódni – ráadásul az az ennek a benyomásnak intuitíve is ellentmondó tény, hogy a gazdaság önállósulóban van, az állami „ráhatás” inkább csak fiskális-monetáris technikákkal történhet, mintsem közvetlen tervező (ún. „kézivezérléses”) beavatkozással, azt az érzést erősíti, hogy a gazdaságot (ergo: az egyenlőtlenséget & kizsákmányolást) nem lehet úgymond befolyásolni. Amit pedig nem lehet befolyásolni, az erős. Aki-ami erős, annak hatalma van (hiszen az ún. „kisemberek” ténykedését, életstratégiáit stb. bezzeg lehet befolyásolni). A gazdaság egyrészt „elszabadult”, spontán, kontrollálhatatlan, IMMORÁLISAN SZABAD (gonosz), másrészt abban az értelemben is SZABAD, hogy SZABAD TŐLÜNK, független az erkölcsi akaratunktól, hiszen hatalmas: a gazdaságnak ez a kétfelé szabadsága egyenesen sátáninak tűnik föl.

Mivel a politikai autoritás megismerése (és de facto EL NEM ISMERÉSE) a gazdasági determinizmus és az osztályredukcionizmus alapján történik (az „osztályállam” állítólag a liberális tőkés burzsoáziát szolgálja), ezért az egyenlőtlenség, kizsákmányolás etc. etc. elnyomássá áll össze, hiszen a választók ugyebár csak a burzsoázia különféle (pl. „komprádor” versus „nemzeti”) szektorait képviselő, a közjó iránt állítólag közömbös osztálypártok között választhatnak és í. t., ráadásul ezek, ha kell, mindig össze is fognak az eccerű ember ellen stb. stb.

Mindehhöz hozzájön a gazdaság- és eszmetörténetből ismert jelenség: a polgárság nem kedveli a kapitalizmust.

Soros György sokakat megdöbbentett egy budapesti beszédével, amelyben azt találta mondani, hogy a „nyitott társadalom” (lib. kap.) egyik legfőbb ellensége önmaga.

Azon fölül, hogy a liberális demokrácia notóriusan képtelen megvédeni magát az autoritárius és totalitárius veszedelmekkel szemben, a polgárság mindig a céhes, védővámos, kartelles, rögzített áras, monopolista, biztosan „bejövő”, fix állami megrendeléseken alapuló privilégiumokat, kiváltsági hálókat preferálta, arra törekedvén, hogy kizárja a versenyt, a konkurenciát, a kockázatot, a technikai újítás (kutatás & fejlesztés) kényszerét. A szabad piacot a közjó érdekében a XVIII. és XIX. század szabadelvű államférfiai kényszerítették a polgárságra. Ma nálunk a munkáltatók egy része (különösen persze az állami nagyvállalatok apparatcsik menedzsmentje – szép kis szóösszetétel) még a szakszervezetekkel is összefog az állami garanciák érdekében, a kompetitív (versengő) struktúrákkal szemben. Gazdasági értelemben a bérből élő fiskális bürokrácia sokkal liberálisabb manapság, mint a létező (real existierende) polgárság.

A kapitalizmus eltűrését csak a deficit és az adósság indokolja: a „kemény” költségvetést addig tartják a politikai erők, ameddig fönnáll az egyensúlyi válság – a krízis maga ezért a kelet-európai tőkés piacgazdaság legfőbb démiurgosza: eszköznek, technikának tekintik, NEM RENDSZERNEK. Hiszen ha rendszer lenne, elnyomó volna: aztat pedig nem akarhassuk.

(e) Nyugati imperializmus. – A rendszerváltás honi értelmezőinek egy része (nemcsak az egyetemeken, kutatóintézetekben és szerkesztőségekben: a kocsmákban is), s mögöttük a kárvallott nyugati baloldal gyászkórusa különös összhangban az amerikai diplomácia kritikátlan apologétáival, úgy fogja föl az 1988–91-i demokratikus fordulatot, mintha csakugyan lett volna „hidegháború” (az a hetvenes években az „enyhüléssel” megszűnt, és Gorbacsov már az Egyesült Államok de facto szövetségeseként csinálta, amit csinált, hála többek között az igazságtalanul lenézett George Bush és a már-már elfeledett Mrs. Thatcher bölcsességének is), és mintha a „hidegháborút” a gazdasági fölényben lévő Amerika „nyerte” volna meg. Ennek a népszerű fantazmagóriának alapja ugyan nincs, de kávéházi stratégák tíz-, talán százmilliói hisznek benne. A fiktív konfliktus képzeletbeli győztesei – a Nyugat, s ezen belül a negatív teológiai rangra emelkedett McDonald’s Co., Inc. – persze diktálnak az ún. legyőzötteknek: mintha a vértelen, csodálatosan könnyű fölszabadulás vereség volna! Ez a mítosz még az egykori német tőrdöfés-legendánál is abszurdabb, de persze a transzcendencia iránti modern gyűlöletből a valóság gyűlölete következik – eltekintve persze a szimpla magyarázatok iránti előszeretettől, amely örök.

A győztes McWorld – hogy Benjamin Barber híressé vált terminusát használjam – ebben a mesében a saját előnyére használja ki új csatlósait. A szélsőbaloldal és szélsőjobboldal NATO- és EU-ellenessége (amelynek semmi köze nemzeti érdekünk józan mérlegeléséhez: magam is élesen ellenzem a kritikátlan és lihegő euromániát) azon a föltevésen alapul, hogy a nyugatiak – meg a New York–Tel Aviv–Párizs-tengely – majd kiszipolyoznak bennünket, és az utolsó magyar honvédig fognak küzdeni az üzbégek ellen.

A Négy Nagy (Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet) Amerika-ellenessége – amely legutóbb az atlantai olimpiai játékok alatt öltött groteszk méreteket (a jenki anyagiasság például kilencvenezer önkéntes áldozatos munkájában nyilvánult meg – nyilván Coca-Cola-mámorban fetrengtek) – csak szudáni, iraki, líbiai, népi kínai mértékegységekkel mérhető: ami nálunk mainstream, az Romániában, Ukrajnában, Szerbiában csak a legőrjöngőbb szélsőséges nacionálbolsevik hecclapokban olvasható; így írtak néha a RAF-hoz és a Vörös Brigádokhoz közel álló nyugatnémet és olasz fanzinok a hetvenes években. Olyan szerzőkről beszélek, akiket az Antidemokrata és a Pannon Bulldog mint urbánus kozmopolitákat szokott pertraktálni. Az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Világbank, a WTO, az EBRD stb. stb. mint a multinacionális (judeokozmopolita), ám amerikanizált világburzsoázia hatalmi „karja” jelenik meg, amely a Washington–Philadelphia–New York–New Haven–Providence–Boston-vasútvonal (Amtrak!) mentén elhelyezkedő protestáns-szabadkőműves-judeoliberális arisztokrácia szolgálatában – igénybe véve a Bel Air–Beverly Hills-tengely ideológiai-manipulációs-mediális szolgáltatásait – elnyomja a kelet-európai országokat, javaikat Nyugatra „ajánlja ki”, megvesztegeti a kelet-európai politikusokat, és nukleáris katonai fölényével (amely ellen – sajna! sajna! – nem véd már bennünket a Szovjetunió és a Varsói Szerződés) olcsó zsoldosaivá süllyeszt-zülleszt bennünket.

Mindehhöz ideológiát kínálnak az olyan univerzál-globális seggfejek, mint Jean Baudrillard és Paul Virilio, akiket nálunk az ökopopulisták és romantikus biofasiszták majmolnak. Mint mindig, a liberális információterjesztési düh látja el ideológiával a szabadság ellenségeit. Mit állít – a századfordulós német anglofóbia örökébe lépett – posztkommunista Amerika-ellenesség? Hát először is azt, hogy Amerika és/vagy az EU ránk akarja kényszeríteni – hagyományaink és meggyőződésünk ellenére – a kultúrálatlan, ízléstelen, önző, gyökértelen, nemzetközi, üzleties, tévé-, videó-, reklám- és Internet-centrikus POP-KAPITALISTA VILÁGRENDSZERÉT, amelyben az emberi jogok, az antirasszizmus, a feminizmus és a többi egalitárius trend nem szolgál egyebet, mint a „periféria” (a harmadik világ & a posztkommunista Kelet-Európa és Közép-Ázsia) kizsákmányolását, kulturális leigázását, Walt Disney-uniformizálódását, katonai kasztrálását, politikai-pénzügyi gyarmatosítását stb. stb. stb. Ebben a stratégiában a Pizza Hut & a Dunkin Donuts a mézeskalács, az IMF által „átvert” államháztartási reform a korbács. A magyar, szlovák és exjugoszláv médiák szerint a boszniai IFOR-békemisszió – amelyet a mi csöppet sem üzleties-anyagias-amerikaias hírlapíróink kizárólag Kaposvár és környéke bérleányainak gazdasági kilátásai szemszögéből elemeztek, mintha Kelet-Európa tenne itt szívességet az Egyesült Államoknak! – a trójai faló, amelyből majd az USA–NATO-megszállás fogyasztói hellénei fognak előpattanni. A gyűlölet olyan mértékű, hogy a moszkvai rundfunk magyar adásából honosított Kossuth rádió „Krónika” c. adása a hírek – NEM A KOMMENTÁROK – között beszélt Mrs. Clinton úgymond „üres szóvirágairól”, amikor az általam egyébként igazán nem kedvelt Hillary megtette a napnyugati világhatalom egyik legrokonszenvesebb gesztusát avval, hogy elment a budapesti VIII. kerületi roma központba. A magyar szoclib sajtó reakcióját így lehet összefoglalni: MÉ’ NEM ADOL INKÁB’ PÉNDZT? A román vasgárdista közlönyök finomabban fogalmaztak volna, ha Hillary netán az RMDSZ-nél tesz látogatást.

Amerikának magának az uralkodó interpretációja a megszokott Marcuse–Chomsky–Baudrillard-vonalon halad (ezt a doszt ugyanazt hajtogató szélsőjobboldali papíripari termékek észrevehetően a ballib. folyóiratokból merítik: merített papír). Finomul a kín – mondja a kelet-európai összmédiakolumna: a nevetséges túlzásokig moralista, moralizáló Amerikába belehazudják a jellegzetesen európai – érzékies, korrupt, nihilista – dekadenciát. A tévé és a modem előtt ücsörgő couch potato számára saját kizsákmányoltságát eltakarja az őt hencserburgonyává változtató, általa előfizetett repetitív-represszív, álkielégítő manipuláció.

Az a honunkban „magas művészetként” reklámozott, ronggyá szakadt avantgarde és dokumentarista kisrealizmus, amelynek minden centimétere züllöttebb, mint egy évtizednyi hollywoodi populáris megasiker, amely a demokrácia adófilléreiből tartaná el magát, miközben gyűlöli a demokráciát, a szabadságot és a hazát, megveti mindazokat, akik maguk keresik a pénzüket, és nem szorulnak kiutalásra (én csak reménytelenül csodálom őket). Amerikától azt várják „a mieink”, hogy ismerje el: szabadsága és patriotizmusa csak a fogyasztói keresletet földuzzasztó manipulatív reklám-trükk, másrészt ismerje el: TŐLÜNK GENYÁBB, és födözze a kőccségeinket. ’Sze’ ez mégse Csikágó – így az interjúalany –, mi nem fogjuk azér’ se csodálni őtet, csak azér’, mer ott ócsóbb a hasis.

Hát ha már nagyméltóztattunk megtenni a Nyugatnak azt a szívességet, hogy szabadok lettünk, hát akkor hogy jön ahhoz a Nyugat, hogy NE FIZESSEN, és még bírálgasson is bennünket, mert verjük a cigányokat, meg zsidózunk, ill. buzizunk az Országházban?

Hiszen mi csak azért lettünk szabadok, hogy „csatlakozhassunk Ejrópához” (jurop), azaz hogy megkapjunk egynémely fizetési haladékot, segélyt és kedvezményt: rendszerünk azért ejro-, ill. júrokonform, hogy adjanak NEKÜNK zsozsót, ám a tótnak és az oláhnak ne adjanak, NEKIJE csak ejrópatanácsi 1201. ajánlást adjanak, a trijanoni bestének. Ládde mán, cimbora, milyen anyagias ez a Csikágó? Ez a Mecsár is meg elraboltassa a salyát filyát.

(f) A tulajdon: lopás.[1] – A privatizációról (a. m. osztogatás, kótyavetye) az uralgó közfölfogás azt tartja, hogy az meglévő természeti (javarészt fizikai) létező (köz-, ill. össznépi tulajdon), amely – állama és forradalmi munkás-paraszt pártja közvetítésével – a dogozó népé. Ezt meg csak úgy odaadják mindenféle gyanús góréknak meg a bandájuknak. S miután a vagyonátmentés persze bús tényálladék, nehéz cáfolni a dolgot. Soha senki nem tisztázta kielégítően – még nem értem a végére Kornai János A szocialista rendszerének –, hogy mi is a szoc. köz- vagy állami tulajdon. Az állami tulajdon mibenléte a tőkés magántulajdon létrejöttével világossá vált: de az átmenet megértéséhez tudnunk kellene, mi volt.

De az a fix összegre becsülhető rozsdatemető, amely a népi fantázia szerint a gazdaság – az persze nem létezik: a marxisták szerint a modern hierarchiát az értéktöbblet elsajátításához való hozzáférés mértéke szabja meg (plusz földjáradék), nem pusztán fizikai munkaeszközök és pénzösszegek merő passzív birtoklása.

A puszta tőkejövedelem (kamat, osztalék stb.) dogozó népünknek csak porhintés, csalás, szélhámia, az árbevétel pedig tiszta lopás. A remény az volt, hogy ebből a magánbűnből származik majd a közhaszon, a magasabb bér, az olcsóbb élelmiszer, az ingyenesebb iskola. A rejtett-láthatatlan adó után a bevallott-nyilvános adó megjelenése azt a benyomást keltette még az átkosban, hogy az állam először von el (s épp a „piacos” reformok miatt) bármit is a dolgozóktól. Az adót ellopják, a pénzt elvonják a csontvelő-átültetettek szájától. A gyárakat ellopják, a pénzből hivatali és magánpaloták épülnek etc. etc.[2]

A közvélekedés a korrupció valóságos és gyakori eseteit összetéveszti magával a rendszerrel. A lib. kap. rendszert épp ezen az immorális-ellenséges módon fogadta el: ha ez a sok lopkodás előnnyel jár a magam és családom számára („nekem is leesik valami”), akkor Isten neki fakereszt. Akár az 1963 utáni Kádár-rezsimmel: ha a sok borzadály (és honfivér) után a represszív köznyugalom a civilizáció alacsonyabb szintű újjáépítéséhez vezet, s a nemzet fizikai túlélése, megmaradása jobb időkre lehetséges, akkor üsse kő. (Épp ezért volt a kommunisztikusan hitedének kiegyezése simább ügy, mint a kommunisztikusan hívőké – vö. Szilvási –, mert az utóbbiak lettek volna az „üsse kő” formulában a kő.)

Tehát: a kelet-európai népek a piacgazdaságba mint gonoszba TÖRŐDTEK BELE, márpedig a gonosztól elvárjuk – Faust! -, hogy működjék.

3. A diadalmas pszeudo-weberiánus hitrege


A demokratikus fordulat további magyarázatai e lazán relativizált, tudásszociologizált, historizált Max Webertől (-ból) erednek, aki persze nagy zseni volt – compliments pass when gentlefolk meet –, akárcsak Marx, és éppoly kevéssé tehet folklorizált utódairól. Magyarországon mindehhez hozzájárul a visszaneokantizált-weberizált fiatal Lukács hetvenes évekbeli kultusza („értékválasztás” és a többi abszurdum). Ez a dialmatos „objektivizmust” és „szcientizmust” ellensúlyozni óhajtó ideológiai hangulat természetesen ’68-as eredetű (a forradalmi szubjektivizmus és az „egzisztenciális döntés” újrafelfedezése); ideológjainknak ez maga a világnézeti kozmosz: mivel a dolog nem nyíltan marxista, a relativista-szubjektivista Zeitgeist sokkal agresszívabban, drabálisabban szókimondó, mint a korszellem egyértelműbben vulgármarxista komponensei. Más kelet-európai volt szocialista országokban, ahol – erős Lukács-hatás híján – a weberizáció haloványabb volt, a Zeitgeist mannheimi elemei talán erősebbek. De nem is a zűrös és bonyolult hatás-és eszmetörténet a fontos itt. A filozófiai és tudományos fogalmak leszivárognak (kontextus és teória nélkül) a tudatlan publicisztikába, ahol már szilárd ténynek és vitathatatlan köztudomásnak számítanak.

Amit itt az olvasó olvas, az a demokratikus rendszerváltás morális és politikai-közjogi méltatásának a HELYETTESÍTÉSÉRE jött létre, lényegében a fordulat forradalmi nóvumának közömbösítésére, trivializálására, „normalizálására”, végső soron eltagadására – majd reménybeli gyakorlati „visszavételére” (ez a terminus is a Doktor Faustus későlukácsista használatára utal vissza mellesleg). Persze nem szándékos világnézeti stratégiáról van itt szó, csak ösztönös értelmezési trendről.

A kizökkent világtól megrettent diplomás alkalmazott a revolúciót evolúcióvá, az evolúciót stagnálássá, a pangást pedig emberi állapottá (condition humaine) „magyarázza vissza” – a „nem változott semmi”, a „minden a régi”, „a rendszerváltás nem is történt meg” típusú szlogenek szépen összeférnek itt a „minden rosszabb lett”, „a pártállam/táncdalfesztivál/házgyár/VIT volt a boldog békeidő(k)” típusú szlogenekkel.[3]

(a) Polgárosodás. – Mint tudjuk, a „polgárosodás” kifejezés a „civilizáció” múlt századi fordítása. Nem jelentett egyebet, mint a barbár sötétségből való kivackolódást (jogállam, higiénia, közbiztonság, művelődés, a nyomorultak fölemelkedése, közvilágítás, vasút), alapvetően tehát a közerkölcsök fejlődését jó szándékú társadalmi reform révén. A fogalom tehát morális-politikai volt, NEM PEDIG; szociális. (Vö. pl. Csengery Antal szóhasználatával döntő jelentőségű Macaulay-fordításában és egyebütt.) Kihasználva a magyar „polgár” szó bourgeois-citoyen kétértelműségét, a magyar marxisták (pl. Szabó Ervin) a liberális civilizáltság-civilizálódást mint a polgárság diadalmenetét fejtették meg: tehát a szabadság, a törvényesség, a modern természetjog előretörését mint a burzsoázia osztályuralmát, illetve – marxi sémáik szerint, hiszen a magyar (brit stb.) szabadelvűséget a nemesség vezette – mint ki nem elégítő „polgáriságot” írták le. Az olyan történetileg tájékozatlan szociológusok, mint Szelényi Iván, az embourgeoisement (szó szerint: „elnyárspolgáriasodás”) terminust, ezt a magyar etimológiai zűrt, az Egyesült Államokba is exportálták. Félrefordítás-ferdítésből így lesz áltudomány. (A téma virtuózának, Erdélyi Ágnesnek szíves figyelmébe.)

A harcias osztályelméletet viszont a hetvenes-nyolcvanas években már kulturálissá szelídítik. A burzsoá-proletár ellentét látszólag kimegy a divatból, legalábbis a „polgár” lesz a „pozitív hős” (Révai József egyszerű megfordításával), ám nem annyira gazdasági tekintetben, mint korábban.

A „polgárt” mint kulturális attitűdök együttesét határozzák meg („protestáns etika”, nagymama, zongora, háziorvos, műgyűjtés, melankólia, házasságtörés), az Absolutismus gemildert durch Schlamperei helyét átveszi a diffúz homoerotikus mazochizmussal enyhített patriarchalizmus – kemény gallér, plüssdívány, dizőz lovaglócsizmában és kutyakorbáccsal, majd színházi vacsora a Café Centralban; a jelesen érett kisfiú a kuplerájban, Velencében, a testőrlaktanyában.

A liberális fejlődés többé nem az, ami – a vérszomjas, nyers hatalom törvényi korlátozása és a NEMES individualizmus, az önálló emberi lény büszkesége –, hanem a középosztály részaránya, a pénzgazdasági éthosz térhódítása, a békés-kommerciális félénkség győzelme a feudális és republikánus harciasság, marconaság, katonásság fölött. (A „civil” itt a „baka” ellentéte.)

A vulkanikus (forradalmi: szabadság, igazságosság) mozgás helyen a tektonikus (evolutív: osztályszerkezet, szokásrend, tradíció) változás; forradalmi aktivizmus, militáns elkötelezettség helyett determinizmus, fatalizmus, passzivitás.

(b) Legitimáció és hitelesség. – A kurrens publicisztika azt a tisztségviselőt tekinti „legitim”-nek, akit (valakik, valahogy) megválasztottak, azt, akit a megválasztottak kineveztek, már nem. Ez a demokráciának meglehetősen reduktív képe volna, ha nem sejtenénk mögötte az akarat glorifikálását (ez esetben a választók akaratáét). A törvény uralmával (joguralom, rule of law) –, amely személytelen, éppen ennek révén teszi lehetővé a honpolgárok szuverenitását – szembeállított, a mindenkori kollektív akaratnyilvánítás végeredményére koncentráló beállítása a jogosult (legitim) hatalomgyakorlásnak arra lyukad ki, hogy a legitimációéit kezeskedő szociális alaptény végső soron üres: az akaró alany bárki, az akarás tárgya bármi lehet.

Erre az ürességre vetül rá a már nem is csak rutinizált vagy szekularizált khariszma („karizma”): szemben a demokratikus választás üres szubjektivitásával íme hát megleltük a keresett kritériumot a meleg-bensőséges szubjektivitás alakjában. A hiteles (vagy autentikus) személyiség váratlan kultusza voltaképpen a médiákban refraktált személyes vonzalmat állítja a morális jóváhagyás helyére. Az erkölcsi helyeslésnek racionális-tárgyi ismérvekre és föltételekre kellene támaszkodnia, a hitelesség merő intuíción nyugszik. Ám a hiteles embernek három fő tulajdonsága van nálunkfelé: őszinte, barátságos és nézeteiben bizonytalan.

(c) Érdek- és értékkonfliktus. – Önreprezentáció. – Az uralkodó közfölfogás szerint embercsoportokat csak szenvedély és vágy mozgat (tehát belátás nem), amely az illető csoport viszonylagos helyzetének megjavítására irányul. Amiként a mai filozófia legnépszerűbb irányzatai elvetik a transzkontexruális tudás lehetőségét, ugyanúgy a regionális Zeitgeist nem tartja lehetségesnek (vagy valószínűnek), hogy az emberi indítékok („motivációk”) transzcendálhassák, mintegy „átugorhassák” az érdek egyébként teljesen meghatározatlan határát (érvényesülés? boldogulás? steksz? hatalom?).

Ugyanakkor persze a kelet-európai és közép-ázsiai hírmagyarázó is észleli a különféle eszmeáramlatok meglétének puszta tényét. Az empirikus nehézségek miatt (pl. azonos gazdasági helyzetű honpolgárok homlokegyenest ellenkező nézetei) ezeket az eszmehalmazokat nem lehet „csak úgy” érdekekre visszavezetni. Mi hát az idevágó magyarázat? Magyarázatként a hírmagyarázók rejtéllyel szolgálnak. Föltételezik, hogy némelyek (talán „szocializációs”, szokásszerű [habituális], „kulturális”, hagyomány megszabta [traditionsbedingt] okokból) különféle „érték”-együttesek mellett horgonyoznak le („keresztyén értékek”, „nemzeti értékek”, „liberális értékek” stb. stb. stb.), amelyek mellett irracionálisán kitartanak – minden transzkontextuális érvelés semmis. Itt emberek áthágják a szociokulturális meghatározottság sáncait (hébe-korba) irracionális hitszökkenés („leap of faith”) segélyével (az „értékválasztás” mítoszáról korábban hosszan írtam a Holmiban, l. o.).

Az érdekek és értékek hiteles (l. o.) képviselete, reprezentációja ezek szerint csak úgy képzelhető el, ha mindenki – a saját kontextusán belül – csak önmagáért „áll ki”. Az antiszemitizmus így azért hibás, mert bántja a zsidók érzékenységét, mintha a finnugor–türk–germán–szláv népesség erkölcsi érzékét nem sértené; a homofóbia állítólag azért helytelen, mert kényelmetlenül érinti a melegeket, mintha a heteroszexuális többséget ez nem zavarhatná (innen „a másság tiszteletének” vagy urambocsá’ „elfogadásának” szamársága, amely ellen már írtam a Beszélőben, l. o.), a nőket csak nők, a zsidókat csak zsidók képviselhetik (vö. Heller Ágnes újabb tanulmányaival és előadásaival). Ennek folytán pl. ha a liberálisok védik a kisebbségeket, nyilván titkos zsidók vagy titkos buzik, ha a szocialisták védik az ipari munkásságot, titkos szakszervezeti lobbysták stb. stb. Az „értékek” sorsát pedig a szavazás dönti majd el. Meg lehet állapítani, melyik eszme nyertes, de azt nem, melyik helytálló – a gonosz gazdasági-természeti spontaneitás pedig úgyis nézeteink módosítására kényszerít bennünket, tehát még ha igaznak is tetszik valamely állítás, csak időlegesen, ideiglenesen tűnhet föl olybá.

(d) Nyugatosodás és Európa. – A demokratikus rendszerváltás e legnépszerűbb értelmezési modellje, amely a legsikeresebben száll szembe a standard szabadelvű (morális-politikai-közjogi) modellel, azt tartja, hogy itt tkp. kulturális földcsuszamlás következett be. A REFORMSZOCIALISTA „új mechanizmus” a redisztribúció és a központi tervezés („naturális mutatók”) gyöngülése, a REJÁÁSZFÉRA módosulása (többek között a „fegyverkezési verseny” elnevezésű nyugati agresszió és az „olcsó hitel” nevezetű álnok nyugati furfang hatására) változásokat idézett elő a magatartásokban, attitűdökben, szociális technikákban, amelyek előhívták a KÉNYSZERVÁLLALKOZÓ botcsinálta újpolgári „jég-hátán-is-megélek-majd-csak-lesz-valami”, lopkovic, szubprotestáns „munka”-etikáját. A „második gazdaság” kriminális, ám energikus üzletiessége („kiskapuk” etc. etc.) előkészítette a „nyugatiasodást” (miközben persze a piac mint anómia éppen hogy keleties, de hagyjuk), amelyet az új szabadelvű-alkotmányos-demokratikus jogállam mintegy rendszerbe foglalt és legalizált. Ami EBBEN AZ ORSZÁGBAN, kérem szépen, bekövetkezett, az nem a szabadság (piha, minő naivság), hanem egy másik új fejlemény: ezentúl, pupákok, a tisztességtelenség MEG LETT ENGEDVE, akárcsak, ugye, Európában.

Ámde nem moralizálunk – mondja a regionális Zeitgeist –, hanem tudomásul vesszük, mintegy sztoikusan, hogy a nyugatias magatartásminta (anyagiasság, önzés, amoralizmus) győzött, illetve, s ez itt a lényeg, győzött le BENNÜNKET. A McWorld. A liberális carbonarik csak balekjai, öntudatlan ügynökei voltak világunk varázstalanodásának (Entzauberung): romantikus zendülésük végpontja a Fotex és a Postabank, amelytől amúgy személy szerint orruk fokhagymás. Alapvetően mégis Andropov et.-nak volt igaza: amerikai ügynökök voltunk, csak nem tudtunk róla.

A sztálini modernizáció (iparosítás, szekularizáció, a természettudományok elterjedése, tömegsport, ismeretterjesztés, korszerű hadsereg, erőltetett mobilitás, népjóléti fejlesztés, higiénia, infrastruktúra, Olcsó Könyvtár stb.) eszerint szintén a nyugatosítást készítette elő – ezért bízhatunk benne, hogy az ökopopulizmus egy ideig még nem csatlakozik a neosztálinista munkáspártokhoz, legföljebb csak NATO-ügyben –, ezért a nyolcvanas évek legvégén végbement kulturális eltolódás nem okozott nagyobb megrázkódtatást. Hiszen – mondja a posztkommunista Rimbaud – modernek voltunk mindenestül. És csakugyan.

A termelőerők így kicsinosíttatván, a termelési viszonyok se késhettek soká. A termelési viszonyokat kissé elhajló, revizionista módon mint fölépítményt (l. o.) jellemezték a kollégák, majd ezt kissé weberizálva–mannheimizálva mint kultúrát.

A zsarnokság fölváltása szabad társadalommal ilyesformán puszta látszat (ideológia, hamis tudat, l. o.) – itt valami „mélyebb” történt: kulturális identitást váltottunk.

Legbensőbb nemzeti és regionális sajátunk a rusztikus elmaradottság volt állítólag: az Európa felé hanyatlás pedig elmagyartalanított, elhorváttalanított, elcsecsentelenített bennünket. Boldogtalanok voltunk, de önmagunk: most pedig színültig vagyunk kólával és hamburgerrel.

Ezen persze lehet finomítani: a kommerciális Amerikával szemben mi voltunk (Gyula vitéz télen-nyáron, Kloss kapitány, A tavasz tizenkét pillanata [Stirlitz], „Megéneklünk, Románia! Nemzeti Fesztivál”, Korda György, Máté Péter, Karel Gott, Alla Pugacsova, Margareta Paslaru) a cluny-i és citeaux-i értelemben vett Vén Európa. (Clairvaux-i Szt. Bernát és Hofi Géza. Petrarca a Mont Ventoux-n, a Fékosz sízői az Alacsony-Tátrában; provanszál líra és táncházmozgalom.)

A RÁNK SZABADÍTOTT SZABADOSSÁG környülállásai között hogyan őrizhetendjük meg Váci Mihály-i sajátos európaiságunkat? Az ellenoldal szerint meg BELE KELL NYUGODNUNK, hogy az „Európához való csatlakozás” érdekében – habár fájdalmas – föl kell adnunk SAJÁTOS ÉRTÉKEINK (l. o.) egy részét. Tehát a politikai változás kommentátoraink szemében a jobb-, bal- és szélsőbaloldalon nem más, mint kulturális alkalmazkodás, ami a végzet eufemisztikus beceneve.

(e) Értéksemleges racionalitás: szakmaiság. – Ez semmi más, csak a par excellence „ideologikusénak látott szabadságpátosszal szembeállított üzleti kalkuláció és igazgatási logika (amely utóbbi a meg nem vitatott ún. teendők osztályozása és naptári fölbontása, amelynek gondolati csúcspontja a részföladatok „kiszignálása” a beosztottakra, határidővel, nemteljesítés esetén hierarchikus szankcióval); mindennek inherens belső célja a morális terv megszüntetése egyszerű osztályozással – a voltaképpeni politika a JÖVŐKÉP nevezetű lilaság jelentéktelen területére száműzetik, amely utóbbit ÉRTÉKEINK határoznak meg (tehát a racionális vita itt is kizárva). Az ún. „szakmai vita” arra vonatkozik, hogy a meg nem tárgyalt és meg nem tárgyalható célokat hogyan lehetne gyorsabban és kevesebb költséggel elérni. A „politikai vita” a mai magyar és abház nyelven azt jelenti, hogy a redukálhatatlan és irracionális „értékeket” akarják megvitatni, ami per def. lehetetlen, ennélfogva értelmetlen és destruktív, hiszen így aztán „elszabadulnak az indulatok” sat.

4. Liberális tévhitek és tévtanok


A korszellem befolyása alól a kelet-európai liberálisok sem képesek kivonni magukat, és a Zeitgeist hatására antiliberális (többnyire poszt-újbalos) irányban értelmezik át saját politikai világnézetüket, pedig a följebb vázolt antipolitikus trendek semminek nem ártanak inkább, mint a szabadelvűségnek. Evvel barátaink is tovább kavarintják a kelet-eurázsiai tohuvabohut, nehogy kimaradjanak a mulatságból (amelyet persze a Népszabadság „örömködés”-nek nevezne – az ég szerelmére –, amelyet viszont nyilván a „jópofizás” nevű nyomdafestéket nem tűrő jelenség vált ki).

(a) Civil társadalom. – Ez ellen már írtam több helyen, magyarul a Világosságban.

(b) „Másság”. – Ez ellen már írtam a Beszélőben.

(c) Államtalanítás. – A centralizáló-tervező gazdasági bürokrácia „leépítésével” persze magam is egyetértek, nem is szólva a kommunista pártapparátus szétzúzásáról (amely sajnos még nem fejeződön be: itt nem a párthivatalnokokról van szó, hanem a hivatalaikról). De a mai kelet-európai liberálisok ezt sokkal tágabban értik. Amikor a nyolcvanas évek végén nagy thatcherista–reaganista lendülettel hirdettük „az állam kivonulását” innen meg onnan, még tkp. saját magából is, „az állam” kifejezés differenciátlanul a bolseviki diktatúrát jelentette (épp oly differenciálatlan és ködös volt ez a képzet, mint a kommunista pártállam maga): a rendszerváltás forradalmi oldala természetesen romboló volt, annak is kellett lennie. A szabadság legfőbb garanciáját abban láttuk, hogy a közügyeket és a magánügyeket hajszálpontosan el kell választani egymástól (ez klasszikus szabadelvű követelés), meg abban, hogy az így elszigetelt közügyeket fölöttébb szűk térre kell visszaszorítani (ez huszadik századi, poszttotalitárius, neokonzervatív-libertárius követelés, amelynek a szellemébe könnyen beleélték magukat a leszakadt újbaloldaliak).

Annak ellenére, hogy a második követelést illetően – mint ismeretes – néhány éve komoly kételyeim támadtak, ez sem volna végzetes, ha egyszer az emberi spontaneitást nem tartjuk inherensen gonosznak, és nem gondoljuk, hogy az erkölcsi autoritást minden releváns esetben intézményes kényszerrel kell alátámasztani. (Ahogy Rejtő mondja, nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.) Félretéve most azt a gyanút, hogy az „állam”-nak ez a bárha negatív, mégis félreérthetetlen előtérbe állítása maga is az ún. etatista reflexek következménye, az államtalanítás gondolata több problémát okoz, mint amennyit megold. Ugyanis a közügyek dimenziójának visszaszorítása – a szabadság nevében – azt a (döntően fontos) látszatot kelti, hogy a közügyek alacsonyabbrendűek a magánügyeknél.

Ugyanis a nyolcvanas–kilencvenes évek kelet-európai neoliberalizmusa – amelynek előzménye mindenütt a sajátos politikai-kulturális karakterű demokratikus ellenzék („disszidencia”) Andersdenkenje, máskéntgondolkodása volt – hatása alatt van a kései modernség erkölcsi emotivizmusának: azaz a vágyait, indulatait, érzelmeit intenzíven megélő, a világban „autonóm”, önfejű módon tájékozódó, a hagyománnyal és az intézményes racionalitással szemben szkeptikusan tamáskodó, „szuverén” magánszemélyt tekinti A SZABAD EMBER-nek; ő a középpontja, a fókusza a negatív szabadságnak, amelynek ezúttal az a dolga, hogy a szenvedélyek eredőjeként elképzelt rögtönző, állhatatlan, szüntelen változásra áhítozó magánszemélyt az intézményes (korporatív és jogi, azaz chez nous: „állami”) beavatkozástól megóvja. Itt az állami-közjogi intézményrendszer legfőbb dolga saját magának a kordában tartása, szigorú elválasztása a magánszemélytől, akinek racionális nagykorúságot is „betudunk” emotív lényegétől függetlenül, tehát az önálló, ám személytelen-elfogulatlan-tárgyilagos erkölcsi eszmélkedésre való képességet (innen az „ideológiailag semleges állam” régiónkban egészen rendkívülien hangsúlyos követelése stb. stb.).

Maga a politikai közösség azonban a közügyek szférájában kell hogy elhelyezkedjék. Mivel azonban a közügyek hallgatólagosan mintegy „a szabadság ellensége” titulus birtokosává rukkoltak elő, a szabad szellemű és szabadság-szerető politikai közösség a maga legsajátabb társadalmi terét nyilvánította másodrendűvé. Márpedig a KÖZ szférája nem pusztán a jogi és igazgatási szabályozás tere (és a csoportérdek szabályozott és elismert képviselete a szó legszorosabb értelmében vett MAGÁNÜGY: a munkaadói, szakmai, munkavállalói stb. érdekképviseletek nem köz-, hanem vitathatatlanul csakis és kizárólag magánügyeket reprezentálnak), hanem a honpolgári beszédmódé (civic discourse) is, amelybe a szolidaritás, az önkéntes áldozat, a honpolgári lojalitás és honpolgári önértelmezés (ha tetszik: hazaszeretet) is szervesen beletartozik. A közügyeket (vagy ha bátorkodhatom ezt az obszcén kifejezést használni: a politikát, amely az arisztoteliánus-republikánus hagyományban a legmagasabbrendű emberi tevékenység – és csakugyan) nem lehet pusztán a kötelességek és jogok, ill. az őket kormányzó igazságosság terminusaival kimerítően leírni (az államtalanítók érzelmileg amúgy is a jogok oldalán állnak: a „kötelesség” szót ritkán halljuk).

A politikának azonban van olyan dimenziója, amelyre nézve az államtalanítás programja értelmezhetetlen.

Ez azoknak a cselekedeteknek, kötelezettségvállalásoknak a területe, amelyek önkéntesek.

Ez a terület nem azonos az ún. „civil társadalomiéval, még a szó hegeli–tocqueville-i értelmében sem (az ugyanezen a néven fungáló „posztmodern” utópiáról, amelyről kimutatni reméltem, hogy a kényszermentes, „államelhalásos” kommunisztikus ábránd funkcionális utóda, nem is szólva), holott persze az odasorolt önkéntes társulások is szolgálhatják a közjót. De a probléma nem terminológiai.

A demokratikus-republikánus politika (a szavazásban való részvételtől a – bizony! – önkéntes társadalmi munkáig) pusztán morális kötelesség, holott persze kihatásai jogiak (megvan bennük a kötelesség, a kényszer, az uniformitás és az intézményesség eleme). Ennek formája az áldozat.

Az áldozat aktusában a honpolgár önként lemond valamely javáról (idejéről, vagyonáról stb.) a közjó javára. A politika legkezdetlegesebb fogalma is szükségessé teszi, mi több, előföltételezi a hitet, miszerint politikai közösségünk JÓ. A KÖZ egyszerűen a nép nem empirikus fogalma, amelyről posztulátumszerűen állítjuk, hogy JÓ – ezen tapasztalatilag az igazságos törvényektől formált, közös honpolgári erkölccsel rendelkező politikai közösséget értjük, tehát nem valaminő véletlenszerűen összeverődött tömeget valamely tetszőleges földdarabon.

Az ősi republikánus metafora persze mindig a város, amelyet fallal vesznek körül, hogy megvédjék a törvénytelen és igazságtalan barbároktól, s amelynek szimbolikus és architektonikái középpontjában a kultuszhely áll, ahol a várost megszemélyesítő védelmező istenségnek (a közjónak qua transzcendenciának) mutatunk be áldozatot.

Amikor az athéni politész vagy a genfi bourgeois (ami éppen nem burzsoát, hanem citoyent jegyez) vagy a freeman of the City of London flottát szerel föl, színházat vagy tornacsarnokot, vagy templomot adományoz a városnak, gyarmatot alapít, esküdtbíráskodik, a népgyűlésben vagy a tanácsban ül, jótékonykodik és alamizsnálkodik, alapítványt tesz a szegény özvegyek és árvák vagy hadastyánok javára, ispotályt tart fönn vagy iskolát, saját maga vásárolta fölszerelésével hadba vonul etc. etc. – akkor a följebbi értelemben vallási cselekedetet végez, áldozatot mutat be annak, ami másokkal megosztott és másokéval közös hite szerint jó. (A Kr. e. V. századi Athén és Jeruzsálem szerint a szerzetesség és remeteség önzőnek és istentelennek tetszett volna – vö. a filozófiát érintő gyanakvással. A kolduló barát magának kéreget – az effajta kivonulás magánügy. A magánember, az idiotész, önkéntes nem-honpolgár.)

Itt nem pusztán közös ügyekről van szó: ezek lehetnek magánügyek (csatornázás, forgalomelterelés, polgárőrség a bűnözők ellen, nyugdíjasok vagy urambocsá’ kutyatulajdonosok érdekszövetsége), vagy lehetnek egyszerre magán-és közügyek (nem mindig könnyű őket a gyakorlatban szétválasztani).

Az államtalanítás antipolitikus retorikája az egyik oka annak, hogy a különféle részérdekek (ergo magánügyek) képviseletére és önző érvényesítésére szerveződött ún. „civilszféra” (???) – külön is borzongató a „Civil Parlament” elnevezésű gémlábú sas és kacsacsőrű emlős – apologétái számára a politika szintén holmi érdekérvényesítés (MERT MÁS NINCS – csak ez létezik a posztkommunista kelet-európai közvélemény számára, beleértve az ily módon agymosott politikusokat is), csak éppen hazug, mert nemlétező, fiktív, azaz – ó jaj – IDEOLOGIKUS érdekek érvényesítése. Korunk és régiónk naiv nominalistái számára csakis magánérdek létezik: a közérdek vagy képzelgés (vö. „papi butítás”, Sztálin–Zsdanov), vagy az osztályuralom álcája. Ez odáig megy, hogy az osztályönzést jelképező „polgári társadalom” eszménnyé válik, és a marxista–leninista szitok (polgári párt!) büszkén vállalt eposzi jelző.

Csak azért sincsenek eszményeink, viszont mink vagyunk a középosztály, beee, nem te vagyol a középosztály, nem is fogol nemzeti bolgárság lenni – mondják a fiúk.

Pöpec.

Ámde nemcsak a marxista, hanem a proudhonista szitkokat is büszkén vállalják – ezt inkább a médialiberálisok. Amikor a „vagyonátmentés”, a fantáziadús korrupció és barokkos adócsalás, szokásszerű szerződésszegés stb. lényeivel találkoznak, akkor az az ügyeletes klisé, hogy ezek az ún. „eredeti tőkefölhalmozás” elkerülhetetlen velejárói historice (HAZUGSÁG: a liberális társadalmakat többnyire moralizáló puritánok és messze tekintő arisztokrata államférfiak hozták létre, akiket megihletett a modern filozófia) – mintha ez specifikus volna, mintha a kései Bizánc és a kései bokharai fejedelemség nem lett volna korrupt, mintha csak a szabadság volna züllesztő, mintha a prolidiki tisztakezű lett volna. A tulajdon lopás – mosolyog a fausti ember a rétegműsorban –, majd meglepő fordulattal hozzáteszi: így van ez jól, emberek! A kisajátítókat kisajátították, a lovakat meglovasították, mindent legyűr a TEKNIKA meg a PÉNDZ, emmán így megy.

Persze mindez egyben önbeteljesítő prófécia: minek igyekezzék az államférfi – no jó, ne túlozzunk: az állampasi –, ha amúgy is a burzsoázia lakájának tekintik. Minek bízzék benne a „választópolgár” (szörnyű nyugat-berlini szakszó), ha az államürge hatalommániákus, megvesztegethető, részrehajló, hazug, bárgyú és műveletlen? A „politikai elit” és a dogozó nép meg a kisember (vö. Charlie: „aluggyee, kisem-bee, aluggyee”) megérdemlik egymást – ámde ebben ludas az államtalanító is, aki a közjót A LEKÜZDENDŐ VACAK birodalmába számkivetette, mert szereti az atomizáltságot csupán azért, mert Rousseau nem szerette.

Csakugyan mit gondoljon a honpolgár arról az államról, amely hagyja elpusztulni a közkönyvtárakat, de szubvencionálja a Vidám Színpadot, a Madách Kamarát, a „Nemzeti Színházat” (und wie!), a Mikroszkóp Színpadot, a pusztavacsi-pusztaszeri giccsparádét (amely – Szűrös Mátyás képv. elnökletével – csakugyan a magyar nemzet kigúnyolása)? Hát azt fogja gondolni, amit gondol. Ahol minden magánügy, ott Hofi Géza és Nagy Feró is „sajátos értékeket képvisel”, amelyek előtt meghajol az ideológiailag semleges állam, amely csak populáris magánügyeket támogathat, MERT NINCS SEMMI EGYÉB. Az intézményes-közjogi hatalom költséges, bár irreleváns, és kiveszett belőle a méltóság utolsó szikrája. Miért ne szponzoráljon a demokratikus állam egy Csoóri Sándor nevű magánembert milliárdokkal, ha az illetőnek módjában áll, hogy zajt csapjon, ha nem állíthat föl magánminisztériumot, magánköztévét, magánszínházat és magánvilágkongresszust közköltségen? Hiszen hiteles ember, és vannak értékei.

Az államtalanítás nagyon jól sikerült. Az antipolitika győzött. És a szabadság még sincs biztonságban.

(d) Önkormányzatiság. – Az, hogy a nép kormányozza önmagát, tehát ne tűrje egy tőle független, néki nem felelős, tőle idegen, saját zsoldosaira és vagyonára támaszkodó arisztokrácia uralmát: a liberális demokrácia első követelménye volt.

Ám a decentralizációt a szabadsággal összekeverő kelet-európai liberális demokratizmus e néven egészen sajátos intézményeket hozott létre. A dolog lényege az, hogy sem a területi, sem a népjóléti, sem a nemzetiségi önkormányzatok nem annak felelősek, akiktől a legtöbb pénzt kapják: az egész népnek mint politikai közösségnek, amely a költségvetést és az államkincstárt ellenőrzi. Ők csak saját választóiknak felelősek – és ezt nem tudta ellensúlyozni az országos pártok befolyása, amely a választási kampánnyal mindig véget is ér. A helyi önkormányzatokat nem érdekli a költségvetési egyensúly. Mindig csak kérnek, kérnek, kérnek, a pénz meg ömlik a feneketlen zsákba. A szubvencionált állami nagyvállalatok sem mernek úgy pazarolni, ahogyan azt a lényegében felelőtlen helyhatóságok rendszeresen megteszik. A helyi önkormányzatoknak kizárólag a helyi adókból volna csak szabad költeniük: akkor azonnal volna helyi népi kontroll és elszámoltatás.

De ez még mind semmi.

A helyi és a népjóléti (társadalombiztosítási) önkormányzatok egyszerre töltenek be hatósági, népképviseleti (a voltaképpen önkormányzati!), érdekképviseleti-korporációs és gazdálkodói-üzleti (!) funkciókat. Mint hatóság autonóm, mint népképviselet szuverén, mint érdekképviselet korlátlanul önző lehet és mint cég: nem mehet csődbe!

Az autonómia zászlaja alatt ez a felelőtlenség rendszere. Ámde nálunk a választás fétis: csak az tetszik „legitim”-nek, amire valaki valahogy szavazott. Megválasztunk embereket, akiket sohasem látunk többé – holott többnyire pártokra szavazunk, amelyekhez a helyi potentátoknak semmi belső közük nincs –, akik arra költenek, amire akarnak, nagyjából annyit, amennyit akarnak, és amikor a pénzügyi bürokrácia megelégeli a pénzszórást, a rongyrázást, a „testvérvárosi mozgalom” nevű hivatali ingyenturisztikát és a többit, akkor kitör a szabadságpárti ordítás, hogy aszongya „elnyomják a településeket”. A tb-önkormányzat annyi százmilliárd adósságot halmozhat föl, amekkora az aktív tagság nélküli óriásszakszervezetek boncainak tetszik, a „kerület” olyan luft-üzletekbe ömleszti át az adófilléreket, amilyenekbe akarja.

A bolsevik óriásállam után érthető a „small is beautiful” pátosza: a területi és ágazati lobbyk végül is nem végeztek rossz munkát a szocializmus szétverésében. De ezeknek a modern demokráciában semmi keresnivalójuk, az autonomizmussal azonban meghosszabbítottuk a létüket. A kisebbségi önkormányzatok is százmilliókba kerülnek, és némely pecsovics, kollaboráns tamásbátyák komoly befolyásra tesznek szert, és személyi testőrökkel furikáznak, de ebből nem lett egyetlen nemzetiségi osztály sem, iskoláról nem is beszélve, és a szomszédos államok teljes joggal kacagnak rajtunk (ott ugyanis a központi kormányzat az egészségesen rasszista-soviniszta helyi lakosság akarata ellenére is képes fönntartani nemzetiségi kultúrintézményeket, ha érdekei úgy kívánják – ha nem, hát nem). Az önkormányzatok funkcióhalmozása a korrupció melegágya, hiszen minden szabályozási rendszer logikájából ki tudnak bújni, valamelyik másikra hivatkozva.

A helyi önkormányzatok úgy viselkednek, mintha a fönnhatósági területükön található állami vagyon magántulajdonosai volnának, és amatőr üzletelést folytatnak vele, elidegenítve rengeteg létfontosságú, üzleti alapon fönn nem tartható létesítményt, amely így egyszerűen elillan. Ez a sokféle funkció semmiféle racionalitás alapján nem egységesül, de a megszokás „bebetonozhatja” képtelen együttesüket, ha a liberálisok – akiknek elvégre a Deák-párt centralistái az elődeik – bátran nem kezdeményezik az állami funkciók újraállamosítását, s evvel rá nem kényszerítik az autonóm önkormányzatokat, hogy csakugyan a helyi közösség érdekképviseleteként és honpolgári fórumaként működjenek, ne pedig egy csendőrőrs és egy rossz gmk kereszteződéseként.

Az autonómia (szó szerint: „öntörvényűség”, azaz önkormányzás) nem vonhatja ki magát az alól az általános szabály alól, amely az állami költekezés népi (választott parlamenti) ellenőrzését teszi a szabadság legfőbb zálogává – a szabad világban már évszázadok óta. Felelőtlen, pazarló, a gondokkal szemben közömbös (mert gyakorlatilag felelősségre nem vonható) fölsőbbség: ez ellen törtek ki anno az alkotmányos-szabadelvű forradalmak.

A felelős kormány elvének túl kell terjednie a Bp. V. Kossuth téren.

(Figyelemre méltó egyébként, hogy nálunk Nagy-Britannia legantidemokratikusabb intézményének, a BBC-nek a médiatörvényi leutánzásával sikerült a teljesen be-csődölt önkormányzati elvet továbbterjeszteni. Itt is ugyanaz a lényeg: az ún. közszolgálati rádiót és televíziót az adófizetők pénzéből tartják fönn, de mivel az intézmények autonómak, és a föléjük rendelt watchdog body is elég önálló, ezért nem lehetséges a politikai közösség ellenőrző szerepét betölteni. – Természetesen ez az ellenőrzés cenzúrává fajulhatna, ami a szabad társadalom egy másik elvét sértené. – Ám ugyanakkor „no taxation without representation”, tehát a közszolgálati autonómia tarthatatlan. A megoldás föltehetőleg a teljes privatizáció lenne. Tudom, hogy ilyenkor a „minőséget” féltik, bár nem értem, hogyan beszélhet valaki minőségről a televízió – bármelyik televízió – esetében. De hála a Magasságosnak, nincsenek nézeteim a tévéről. Csak az adóról.)

(e) „Értékpluralizmus.” – Természetesen nem lehet megakadályozni, hogy valamely politikai mozgalom hívei a világnézetükkel ellentétes filozófiákkal rokonszenvezzenek (föltételezem, hogy jelenlegi honvédelmi miniszterünk már kommunista párttag korában is látott ufókat, valamint azt is, hogy az SZKP legtöbb csukcs alapszervezete hitt a ludvércban). De az effélének vannak következményei; nyilván másképp volt liberális egy XIX. századi katolikus báró ötvenéves korában, és egy húszéves ateista zsidó lány a mai Budapesten.

A poszttotalitárius és posztforradalmi és antiutopikus korszellem különösen hat a szabadelvűségre, amely végtére is több száz éves tan.

Az ún. értékpluralizmus az egyazon elmében össze-összekoccanó koráramlatok összemérhetetlenségére kínál megoldást avval, hogy megnyugtat bennünket afelől: ez a kocódás normális, sőt, olykor kívánatos.

Eszerint: a társadalomban mindenféle emberek lelhetők föl mindenféle hitekkel. Az egyes személyek hitei önellentmondók lehetnek, és igen gyakran különböznek ismerőseik, polgártársaik hiedelmeitől. Mivel a tudományos fejlődés tényei nem engedik meg, hogy holmi örök igazságok meglétét csak úgy ukk-mukk-fukk föltételezzük, ezért az intézményes indoktrináció – ha nem is teljesen elkerülhető, vö. állami közoktatás – kerülendő. Abból kell hát kiindulnunk, hogy kinek a pap, kinek a papné, ma nekem, holnap neked stb. stb. A kérdés az, hogy miként tudnak a pap hívei és a papné követői jó, tartalmas és békés életet élni együtt, egyazon politikai társadalomban.

Hiszen ha a békesség kedvéért letesznek elveikről (és itt a hallgatólagos fönntartások passzív-rejtett megőrzése nem sok vizet zavar: a fontos a nyilvános magatartás), akkor összeműködésük honfitársaikkal, meglehet, üdítően és megnyugtatóan békességes lesz, de üres. Hogyan lehet jelentőségteljes valamely meggyőződés, ha egyáltalán nincsenek „külső”, azaz életünket megváltoztató következményei?

Ilyenkor a toleráns dialógus orvosszerét szokták ajánlani, bár erre az egyetemes művelődéstörténetből nem túl sok tartalmas példát tudunk fölhozni.

De ennél sokkal érdekesebb az az állítás, amely szerint egyszerűen gazdagabb vagy teljesebb az az élet, amelyet más értékképzetek hívőinek és alkalmazóinak környezetében töltünk el. Ezek szerint az, hogy a szomszédunk semmibe se veszi azt, amit mi szentnek tartunk, nem kellene hogy fájdalmat vagy akár csak feszengést okozzon. Kritika és „kihívás” híján – mondják – saját „értékeink” merevek lesznek, gyakorlásuk rutinszerű: éppen a békés dialogikus konfliktus során fognak elmélyülni, amikor védeni kényszerülünk majd őket, érvekkel körülbástyázni stb. Ezen fölül persze fény derülhet tévedéseinkre, arra, hogy fölületesen vagy gondolattalanul fogadtuk el az esetlegesen épp a közelünkben uralkodó hagyományt. Más szóval: úgy szép az élet, ha zajlik.

Mindez csöppet sem hangzik ellenszenvesen, és jóval vonzóbb életmodell, mint bármi, ami egy huszadik századi kelet-európainak eddig osztályrészéül jutott.

Csakhogy: az egész leírás azon áll vagy bukik, hogy az „értékek” csak szolgálóleányai-e a szenvedélyeknek, pusztán kifejezései-e olyan belső lelki késztetéseknek, amelyek nincsenek hatalmunkban.

Ha igen, akkor a följebb sugallt izgékony, ám békés sokszínűség a legjobb, amire törekedhetünk.

Ám ebben az esetben az alapvető hiteinkről folytatott argumentáció abban az értelemben, hogy az érvelést döntésre lehet vinni (ezt „racionális értékvitá”-nak nevezték a neomarxista-revizionista erkölcsfilozófiában a hetvenes években), lehetetlen.

Miféle vita az, amelyben remény sincs rá, hogy kiderüljön – legalább –, hogy melyik a plauzibilisabb vagy hasznosabb álláspont? S ha erre nincs remény, mi az a racionális elem, amely összeköti a politikai közösség egymást személyesen nem ismerő tagjait? Nyilvánvalóan csakis a tér és az idő külsődleges szükségszerűsége: a véletlen.

Ha pedig ez így áll, akkor nincsen benső, racionális szükségszerűsége annak, hogy egymáshoz tartozunk (hegeliesen szólva: nincs pozitivitás); ennek folytán a közjó illúzió vagy terv (sartre-iasan szólva: projet), de soha nem lehet „szubsztancia”. Ergo: a szolidáris politikai közösség lehetetlen.

A kelet-európai szabadelvű politikával asszociált ilynemű érzésvilág – ha jól alátámasztott, ha nem – destruálja magát a szabadelvűséget. Komoly feszültség van a liberális tábor morálpszichológiai meggyőződése és a liberalizmus politikai hagyománya között. Akárkinek van is igaza ezekben a dolgokban, az „értékpluralizmus” és a többi jámbor dekadens-„posztmodern” hipotézis semmilyen politikához nem illik, így a szabadelvű politikához sem. A keserű irónia épp abban rejlik, hogy az egyszerű liberális médiadolgozók épp ezt tartják liberalizmusnak: az irracionális hitektől (értékképzetektől) szabályozott, kommunikálhatatlan magánügyek és magánélet szupremáciáját a KÖZ fölött.

Ez nem szabadelvűség. Ez hanyatlás. Amúgy erkölcsszociológiának megjárja.

Három cause célèbre a közelmúltból: három fontos eset a magyar közéletből – ezeken próbálom meg illusztrálni azt, amit följebb leírtam.


5. A Kenedi/Vicsek-paradigma


A nyáron a magyar rádió sugározta Kenedi János és Vicsek Ferenc kitűnő műsorát, a rendszerváltás egyik epizódjának oknyomozó történetét. A műsor nagyrészt „magukért beszélő” dokumentumokból áll; azt, hogy mi a szerzők véleménye a föltárt anyagról, Kenedi Jánosnak a BM-irattárban végzett kutatásairól szóló nyilatkozatából (Magyar Narancs) lehetett kihüvelyezni.

Itt be kell jelentenem elfogultságomat: én még az általában szokásosnál is jobban szeretem és tisztelem a nagyszerű Kenedi Jánost, akinek az új magyar demokrácia számtalan fontos dologban tartozik hálával (amit nem rótt le), és ez a pár sablonos dicsérő szó távol áll attól, hogy igazságot szolgáltasson neki úgy, ahogy megérdemelné. Kenedi for President – ez a legkevesebb, amit mondhatok.

(Mikor jön a „de”? Most.)

A műsorról már megjelent ez-az, pl. Langmár Ferenc és Gádor Iván (és SCHMIDT MARCSI!) cikke, de ez nem mutatja eléggé, milyen hatalmas volt a visszhang. Összevetve a műsort és Kenedi nyilatkozatát, a tárgyidőszakról a következő kép bontakozik ki (egyszerűsítek): a demokratikus rendszerváltást a magyar KGB (III/3, III/4… etc.) és gazdája, az MSZMP PB manipulálta (hogy milyen mértékben és mekkora sikerrel, azt a nyilatkozat a MaNcsban tragikusabbnak és félelmetesebbnek láttatja, mint a rádióműsor). Az ügy dimenzióit növeli, hogy Kenedi azon kivételezett kevesek közé tartozik, akik Kuncze liberális belügyminiszter, miniszterelnök-helyettes jóvoltából szétnézhettek a titkos állambiztonsági irattárban, és őszintén szólva a fene tudja, volt-e joga kifecsegni, amit kifecsegett (erről, mint hallom, nagy alkotó- és kávéházi viták folynak) – másrészt kérdéses, hogyan lehet tudományos bírálat tárgyává tenni valamit, amit csak privilegizált kutatók láthatnak; harmadrészt pedig talán nem baj, hogy valaki fütyül az illemszabályokra, és elkezdi feszegetni a titkokat (habár nem tudom, méltányos-e ez a szegény belügyminiszterrel szemben, akit hírek szerint szitává lőttek vagy fognak lőni emiatt a szoc. kartársak: valószínűleg nem).

Amennyire meg tudom ítélni, Kenedi (Vicsek véleménye nem derül ki világosan) nem bizonyítja be tézisét. Afelől semmi kétségem, hogy az MSZMP PB megpróbálta befolyása alatt tartani 1988/89-ben az eseményeket: voltak pénzek, beépített ügynökök stb., s mint az események egyik szerény részvevője, én is mesélhetnék egyet-mást álpártokról, külföldről (is) röpködő pénzecskékről, de bizonyítani nem tudnék semmit. Ma is sűrűn nyilatkozgató demokratikus szaktekintélyek dézsmálgatták a pártkasszát, de amennyire tudom, nem voltak roppantul hűségesek megbízóikhoz. A manipulálókat is manipulálták, s mint mindig, az emberi butaság és zavarosság roppant szerepet játszott. Az ágensek olykor megkapták a bankbetéteket, de már nem volt kinek jelenteniük: a szerv megszűnt, olyik esetben a megbízó állama eltűnt a térképről. Efféle minden forradalmi fölfordulásban megesik.

Ám mit bizonyít ez?

Szerintem az égvilágon semmit. A bomlófélben lévő diktatúra kapkodni kezdett, és ilyenkor kedvenc titkosrendőrségéhez és bértollnokaihoz szokott folyamodni. A lényeg mégis az, hogy semelyik trükk „nem jön be”, a létező szocializmus összeomlott, a Vörös Hadsereg végre kivonult, több-kevesebb rendben lezajlottak az első szabad választások.

Igen ám, csakhogy azóta az új alkotmányos demokrácia minden idők legnépszerűtlenebb politikai berendezkedésének bizonyult – egyrészt persze azért, mert ez a politikai modernség természete: a liberális kapitalizmus az első rezsim, amellyel ellenségesen áll szemben a saját kultúrája; ilyesmi persze csak szabad és világias társadalomban lehetséges.

Másrészt pedig a kelet-európai népek nem a demokratikus politika megszületését, hanem mindenféle politika fölszámolását várták a szabadságtól.

A szabadságot – hiszen nálunk mély gyökerei voltak és vannak az első antipolitikus társadalmi mozgalomnak, a marxi szocializmusnak – térségünkben „az állam elhalásának” mintájára úgy értelmezték, hogy az majd megszünteti a magánemberrel szemben „kívülről” támasztott morális követeléseket. Azt remélték, hogy létrejön a magánember békéje: A SZABADSÁG A POLITIKÁTÓL, a fölszabadulás a politika ALÓL. Nem azt remélték, hogy létrejön, hanem azt, hogy elpusztul a közösség.

Ehelyett a demokrácia állandóan erkölcsi nézeteltéréseket hoz fölszínre, militáns állásfoglalásra és önkéntes tevékenységre késztet. A hamisan (és fönnen) hangoztatott politikai közöny mögött Kelet-Európában nem blazírt unottság van, hanem a politikai demokrácia iránti izzó gyűlölet.

Mivel azonban a demokráciának és az alkotmányos jogállamnak nincs alternatívája – nem saját belső ereje folytán, hanem az utópikus energiák kimerülése, a radikális filozófiák iránti fogékonyság megszűnése, a totalitárius forradalmi tömegmozgalmak tiszta lehetetlensége, tehát a potenciális ellenfél gyengesége miatt –, ezért csakis a demokrácia közhely- és jelképrendszerén belül zajlik a demokrácia elleni küzdelem.

Ez nem ravaszság: másképp nem lehetséges, hiszen a totalitárius mozgósítás emfázisa, amely annyira ércessé tette volt hajdan a radikális filozófia hangját (Bloch! Heidegger! Sartre!), most kizárt, nincs hozzá hit, szókészlet és elszánás. Ezért tehát – nem úgy, mint a 20-as, 30-as években – nem azt szokás mondani, hogy „a demokrácia rossz” (őszintén), hanem azt, hogy „ez nem demokrácia” (képmutatóan).

Nem azt mondják: KÁR, HOGY A DEMOKRATIKUS FORDULAT EGYÁLTALÁN BEKÖVETKEZETT, hanem azt, hogy: NEM IS VOLT RENDSZERVÁLTÁS.

Erre az utóbbi ideologémára a romániai viszonyok megfigyelői ébredhettek rá először. Romániában népvallás rangjára emelkedett az a jellegében kora bronzkori meggyőződés, hogy az 1989. decemberi forradalomra – amelyet az egész világ látott tévén – egyáltalán nem is került sor. A Securitate csinálta, a magyarok, Gorbacsov, a CNN, a Sky News, a Tel Aviv–New York–Párizs–Budapest-tengely stb. stb. stb. Nem is halt meg senki, Ceausescu él, és í. t.

Ez komikus lenne, ha nem volna rémisztő, hiszen azon az infantilis babonán nyugszik, hogy ha egyszer nem tetszenek nekünk a forradalom következményei, akkor nem is volt forradalom (ez a forradalmi mítosz még mindig szívós szimbolikus erejét is mutatja: a forradalom JÓ, hogyan lehetnének hát visszataszító folyományai? – ehhöz hasonlóan a hazai ultrabaloldal képviselői azt szokták hangoztatni: „nálunk nem is volt szocializmus”, itt a csecsemőkori gondolatmenet: a szoc. JÓ és „objektíve” diadalmas, ha rossznak bizonyult és vereséget szenvedett, akkor nyilván nem is volt szoc.). Vö. a hároméves kis Fruzsinával a játszótéren: „nem szeretlek, nem is vagy a mamám!”

Őszintén szólva Magyarország némi kultúrfölényét véltem fölfedezni abban, hogy szemben az össznépi román, lengyel, szerb-horvát és kubanyi kozák paranoiával, nálunk csak a szélsőséges zuglapok főhivatású tébolyultjai szokták ismételgetni azt, hogy „a rendszerváltást elsikkasztották” és í. t. Civilizált kis hazánkban nincs szükség összeesküvés-elméletre (különben is a fuck-up theory of history híve vagyok) és kora-bronzkori mítoszokra, gondoltam, itt egyenesen szidalmazzák a demokratikus jogállamot minden napi- és hetilap minden egyes számában és minden presszóban és a „politológia” szak minden egyetemi előadásnak álcázott anti-rendszerváltó munkásőr állománygyűlésén.

De hajh, esmeg csalódnom kellett.

A Kenedi/Vicsek-paradigmát dogozó népünk – talán a két kitűnő közéleti személyiség szándokától részben függetlenül – a következőképpen dekonstruálta: a III/3, III/4… etc. szervezte meg a demokratikus fordulatot, minden demokratikus antikommunista párt vezetői az ő embereik, voltaképpen ma is ők irányítják a háttérből a dolgokat, le volt az egész vajazva előre, az MDF csak a komcsik megbízásából és alárendeltségében kormányzott, minden magyar politikai áramlat a néhai KB/pártközpont valamelyik klikkjének-frakciójának a lerakata ma is, a keményvonalas médiapárttitkárok csak kamuból „álltak át” a szélsőjobboldalhoz, illetve – kevesebben – a szoc/lib népséghez, mert voltaképpen nem is volt kihez átállni, mert a szocialistaellenes osztályellenség is csak megbízásból volt az, ami; a pénzek kiosztása a vállalkozóvá vedlett pártfunkcionáriusoknak csak a változatlan monolit pártállami hatalom álcázása, tkp. semmi sem történt, 1990 óta is Kádár van hatalmon – s hogy a magamfajta ebből semmit nem vett észre, az a Káma-Szútrán iskolázott hosszú combú kémnők pézsmaillatú varázsának köszönhető meg annak a hipnotikus bájitalnak, amelyet a kismellű, ám kígyónyelvű ágens Chardonnay-mbe töltött. Ah.

A paranoid tünetcsoport (szindróma) zárt, egységes és szisztematikus, tehát az érvek nem használnak. A politikai paranoiás számára a titok – tehát az, amit nem ismerünk – érvényes bizonyíték arra, ami nyilvánvaló, de nem tetszik, habár ismeretes és valóságos.

Tehát a demokrácia gyűlölete abban az állításban kulminál, hogy EZ NEM DEMOKRÁCIA.

A szocializmus felsőbbrendűségét avval igazolják, hogy az alkotmányos-szabadelvű-demokratikus jogállam és a tőkés magántulajdonon alapuló piacgazdaság „nem más”, mint a kommunista parancsuralom.

Másfél évtizede azt nevezik Magyarországon „bolseviknak (no persze csak ideáltipikusan), aki elvhű, következetes és meggyőződéses, netán önzetlen – ez a „bolsevik magatartás” csupa erény, és természetesen megvető hangsúllyal említik.

Ezeknek a spiclihistóriáknak és az általuk sugallt átfogóbb dajkameséknek az a másik haszna, hogy nem kell senkit és semmit csodálni. Mennyivel jobb azt gondolni, hogy 1989 nemzedéke simlis, megszállott vagy pláne lefizetett ügynök – sokkal kellemesebb, mint bevallani: „gyűlölöm őket, mert gyűlölöm a szabadságot.” Brezsnyev meg Andropov meg Tito meg Mao meg Jaruzelski biztos, hogy nem volt lefizetett ügynök, ők fizették le az ügynököket.

A Kenedi/Vicsek-sztoriból sem Pozsgay vagy Németh Miklós vagy a diktatúra más csődgondnokai és cinikus vezetői jönnek ki rosszul, hanem az a néhány lótifuti, szarrágó újságírócska, akinek meg kellett írnia a musz-cikket, ha nem akarta, hogy áthelyezzék a mezőgazdasági rovathoz. De a Grósz meg a Berecz meg a Kulcsár Kálmán: az más, azok nagy emberek. A Szűrös meg (evvel az életrajzzal!) egyenesen erkölcsi tekintély és népszerű, és azok, akiket a zsarnokság e vezetői késztettek néhány rongyos kis megalkuvásra, azok szégyelljék magukat.

Érdekes elítélése a változásnak, hogy azt mondjuk róla: nem történt semmi. Csak fölnőtt embereknek áll egy kicsit rosszul.

6. Az alkotmányos fuccs


Mint ismeretes, néhány vezető szocialista képviselő szavazatával (tartózkodásával) megbukott az ellenzék zömének közreműködésével kidolgozott ún. alkotmánykoncepció: a baloldali vezetők egy része néhány szociálkorporatista elemet akart belefoglalni az alaptörvénybe; ezt a szándékot az előkészítés során az egykori rendszerváltók (SZDSZ, MDF/MDNP, Fidesz-MPP) meghiúsították; a kissé abszurd négyötödös többség nem jött létre.

Erre föl kitört a botrány, Hegyi Gyula fenyegetőzött, Eörsi és Haraszti átkokat szórt, a szocik zavarban, az ellenzék a piedesztálon, Kónya Imre „kerekasztal-nosztalgiát” érez az SZDSZ iránt (a Narancsban!), csinnadratta bumm.

Holott a történet sokkal esendőbb és tanulságosabb. Ha valakinek van némi parlamenti gyakorlata, tudja, hogy körülnézve a hatalmas teremben, szinte lehetetlen megszámolni, hányan vannak jelen, a jelzőtábla korábbi adatait pedig nem érdemes figyelembe venni, mert a képviselők jönnek-mennek.

Minden bizonnyal az történt, hogy a szocialista vezetők semmibe sem kerülő gesztust akartak tenni, és eszük ágában sem volt megakadályozni azt, hogy az alkotmánykoncepció „átmenjen” – csak meg akarták mutatni a radikalizálódó bázisnak és a szakszervezeteknek, hogy még vannak „baloldali értékeik”, és nem adták el magukat a liberális vadkapitalizmusnak – vagy nem nagyon. Tehát ami történt, az nem puccs, nem összeesküvés, nem „a kormány leszavazta a parlamentet”, hanem parlamenti inkompetenciából eredő baleset.

A pro és kontra átkozódások ezért kissé nevetségesek. Az MSZP zavara világosan mutatta, hogy nem készültek semmilyen akcióra, a dolog véletlenül történt. A jelképes gesztusból – puff – politikai valóság lett.

Ezt azonban nem lehet bevallani: az érintettek szívesebben mutatkoztak merénylőnek és szabotőrnek, mintsem ügyetlennek. Sikerült valódi kérdésről – milyen legyen az alkotmányos jogállam? – álvitát rendezni.

A szocialista vezetők nem vallhatták be, hogy szívbéli okokból töketlenkedtek – ami szerintem bocsánatos vétek –, mert el kellett kerülniük a világnézeti politizálás (conviction politics) népszerűtlen látszatát, és meg kellett őrizniük azt a NÉPSZERŰ hírüket, amely szerint álnokok, ravaszok és kíméletlenek.

A csodálok keménységnek, a bírálók „rögtönzés”-nek nevezik Horn Gyula szocialista miniszterelnöknek azt a szokását, hogy amikor távol érzi magát parlamenti és koalíciós kötöttségeitől, akkor posztkommunista-populista nézeteknek ad hangot – ami egyrészt sosem titkolt alapmeggyőződéséből fakad, másrészt pedig a választói pontosan ezt várják tőle. Mint annak idején az MDF esetében, most sem az a kommentátorok baja, hogy Horn Gyula mit gondol, hanem az a pokoli gyanú támadt föl, hogy a miniszterelnök hisz valamiben – ez tűrhetetlen.

Muszáj tehát rossz látszatot keltenünk, hogy a miénk legyen a siker.

7. A magyar–magyar csúcs


A Magyarok Világszövetsége (egy másik felelőtlen önkormányzat, amely állami dotációból él, azt csinál vele, amit akar, miközben államhelyettesítő funkciókat tölt be: miközben az etnicista jobb- és baloldal nemzetközi fedőpártja, „népfrontja”, egyben párhuzamos külügyminisztérium és a legösszetartóbb lobbysta klikk) rendezésében a csonkamagyar kormány és a magyarországi parlamenti pártok aláírtak egy közös közleményt az utódállami magyar kisebbségi politikusokkal, amelyben ígéretet tesznek ez utóbbiak autonómiatörekvéseinek támogatására – föltétel nélkül.

Ez az utóbbi két év jelentős külpolitikai sikereinek a teljes megsemmisítésére vezethet.

Efelől még lehetne helyes: ám mi indokolhat egy ilyen éles külpolitikai fordulatot, amelynek előkészítéséről senki sem hallott, amely ellentmond a kormány egyik legtekintélyesebb tagja, Kovács László külügyminiszter hosszú évek óta hangoztatott józan érveinek?

Regionális nagyhatalom lettünk hirtelen? Képesek lennénk az így létrejövő krajinákat táplálni és katonailag megvédeni? Van elég erőnk szembefordulni egyszerre a szomszédainkkal ÉS a Nyugattal? Szomszédaink hivatalos és nemzetteremtő államdoktrínája az autonómiaellenesség. Békés úton soha nem fognak beleegyezni – és ezt mindenki tudja. Maguk a kisebbségek is egyelőre a diszkrimináció ellen küzdenek – a jogegyenlőségért – meg több anyanyelvű kulturális intézményért (amiben Magyarország csöppet sem segíti őket), az autonómia inkább elvi fönntartás. Miközben a pesti sajtó megdicséri azokat a bosnyákokat, akik elég felvilágosultak ahhoz, hogy interetnikus politikai pártokba lépnek, ugyanakkor aggódik a külmagyar etnikai pártokért, amelyek abban az arányban hányadának, ahogy a magyar kisebbségek sikereket érnek el.

Autonómiát a többségi államhatalom akaratával szemben is ki lehet küzdeni. Jasszer Arafatnak sikerült az arab világ, az arab olaj és a harmadik világbeli ENSZ-többség és az arabbarát EU segítségével, és még így is negyvenévi szörnyű szenvedés és vérontás után – és a történetnek még most sincs vége.

Az erdélyi és másünneni külmagyarok semmi jelét nem adják annak, hogy efféle – talán csodálatra méltó – áldozatra volnának hajlandók.

Tehát tettünk egy politikailag üres – bár elveiben nem föltétlenül ellenszenves – nyilatkozatot, amelynek hátterében zajlott a nálunk teljesen agyonhallgatott fekete-tengeri közös amerikai–román–bolgár flottagyakorlat (eddig NATO-hajó nem nagyon jött át a Boszporuszon, ezen a dolog fontos), jött létre a brit–román védelmi egyezmény, állapodtak meg az amerikai Cobra harci helikopterek romániai (brassai–vidombáki) gyártásáról, fogadták el a Hank Brown-kiegészítést, amely Romániát is a NATO-tagjelöltek legelső csoportjába sorolja (ezt csak Jelcin, Lebegy, Rogyionov, Primakov akadályozhatja meg), ígérte meg Hervé de Charette francia külügyminiszter a románoknak azt, hogy a magyarokat nélkülük nem veszik be a NATO-ba – miután Kohl kancellár biztosította Iliescu elnököt arról, hogy a német kormány Romániát a nemzetiségi politika területén élenjáró reformországnak tekinti. Mindezekben mi még jobban állunk, de Románia nem pária többé, és az amerikai külügyminisztérium román–szlovák kérésre a magyar–magyar csúcs miatt finoman megdorgált bennünket Majd Christopher Smith, az amerikai kongresszus Helsinki Bizottságának elnöke ítélte el a magyar–magyar csúcsot, ő viszont élesen, miután Clinton elnök aláírta a legnagyobb kedvezmény (MFN) klauzulát Románia javára, javítva evvel Iliescu elnökválasztási esélyeit (Kíváncsi vagyok, lesz-e valami az önigazolásul ismét kezdeményezett magyar–román alapszerződésből. A magyar őrültek és a román soviniszták közül az utóbbiak vannak többségben.)

Románia és Szerbia irredenta ország, Magyarország nem az, de az alapszerződésekben lefektetett garanciák miatti indokolt jó hírünk – a szomszédságban és a világban – nyomtalanul elillanhat az üres és tét nélküli autonómiafecsegés miatt, amellyel csak a magyar államnak és a külhoni kisebbségeknek ártunk – ez legföljebb a tájékozatlan és felelőtlen nacionalista emigrációnak tetszik.

Miért vállalna a magyar kormány és – hogy G. Nagyné dr. Maczó Ágnes egyik klasszikusát idézzem – a hatpárti Központi Bizottság ekkora értelmetlen kockázatot semmiért? Nem is beszélve – amiről nálunk senki se mer – szomszédaink jogos biztonsági érdekeiről és a magyaroktól való irracionális rettegéséről, amelyet talán eloszlatni kéne, nem fokozni. (Hegyi Gyula dicséretet érdemel, mert – bár sok pontatlan állítással – volt bátorsága szembeszállni a magyar sajtó differenciálatlan szerbellenes uszításával.)

Miért csinálják?

Egyszerű: azért, mert a legnagyobb hatalmú magyar embernek (Csoóri Sándornak) van egy amúgy művészi téren nívósnak mondott állami magántelevíziója, amely dominálja a magyar–magyar kapcsolatokat.

Meg azért, mert a nemzeti érdemek területén a plecsniket még mindig a sokszorosan leszavazott etnicisták-nacionalisták osztják.

Meg azért, mert ha valaki egyszer sikeresen rátelepedett valamely adófillérekből fönntartott, de autonóm önkormányzatra, pláne ha kettőre-háromra, akkor a végtelenségig pingpongozhat a nemzeti érdekkel.

Meg azért, mert az utódállami magyar nemzeti kisebbségek voltaképpen senkit sem érdekelnek. Ha majd minden magyarországi könyv, periodikum, újság, lemez kapható lesz Marosvásárhelyen, akkor fölülvizsgálom ezt a kijelentésemet.

A mai kis zűr elkerüléséért kiprovokálni a holnaputáni nagy balhét: ez éretlenség.[4]

8. Csecsemők demokráciája


A csecsemő szeretetre, melegségre és gyönyörre vágyik. Ha fölnő egészségesen – nem neurotikus és nem mazochista –, akkor le tud mondani időlegesen egyikről-másikról morális vagy eszélyességi (prudenciális) megfontolásból. A fölnőtt integritásával a csecsemő érzelmi-érzéki függetlensége áll szemben. A csecsemő amorálisan bájos, a fölnőtt jó vagy rossz.

A demokrácia fölnőtteknek való, nem a thalasszális regresszió meleg pancsában ázó borostás csecsszopóknak.

Ez így nem fog menni.

Jegyzetek

[1]  „Tu as travaillé, propriétaire! Que parlais-tu donc d’occupation primitive? Quoi! n’étais-tu pas sur de ton droit, ou bien espérais-tu tromper les hommes et faire illusion à la justice? Hâte-toi de faire connaître tes moyens de défense, car l’arrêt sera sans appel, et tu sais qu’il s’agit de restitution. Tu as travaillé! mais qu’y a-t-il de commun entre le travail, auquel le devoir t’oblige, ée l’appropriation des choses communes?” P. J. Proudhon: Qu’est-ce que la propriété? Ch. III, ed. E. James, Párizs: Garnier-Flammaríon, 1966, p. 128.

[2]  A TÁRKI vizsgálata (Csontos László, Kornai János) bebizonyította, hogy a magyar honpolgárnak nincs ún. „adótudata ”; azt hiszi, a népjóléti (szociális) juttatások „ingyenesek”, a fizikai természetként fölfogott állami vagyon haszonélvezetének részecskéi: nem világos számunkra, hogy az állam az adókból származó kincstári bevételt osztja el újra.

[3]  – „Halló? Országos Béketanács? Duncsikné elvtársnő?” – „Itt doktor Duncsikné Ágika beszélek, az OBT Katolikus Bizottságától.” – „KABBE!” Oh die schönen alten Zeiten! Opus Pacis! Üzemi néccög! Tündérálom!

[4]  Korrupció s ellenszerei. – Mivel a korrupció az állam (pl. a közbeszerző) és a magángazdaság összeérésénél keletkezik, és a kettő közötti szürkezónában dúl, ezért ÁLLAMOSÍTANI kell a közigazgatást (tb-önkormányzat, magyar–magyar kapcsolatok), és MAGÁNOSÍTANI a gazdaságot. A felelősség nélküli autonómia (önkormányzat) pazarló, a gazdálkodó hatóság korrupt, a délibábos, ám szubvencionált magánpolitika halálosan veszedelmes.