Kis János

Nyomtatóbarát változat

A szovjetrendszer összeomlása hatalmas energiákat szabadított fel Magyarországon. Egy csapásra elismerést nyertek a klasszikus szabadságjogok. Megszületett a parlamentáris többpártrendszer. A gazdaságban túlsúlyra jutott a magántulajdon. Forradalom sem ért el ennél többet, ennyire rövid idő alatt.

Minderről most már múlt időben beszélhetünk, mert a nagy átalakulások kora lezárult. Elmúlt az a néhány év, amikor politikai mozgalmak, nemzeti kerekasztalok, demokratikusan választott kormányok még belenyúlhattak az alapvető társadalmi viszonyokba. A kollektív cselekvés mozgástere újra beszűkült. A rendszerváltásnak vége.

Ennek tulajdonképpen örülni kell. A forradalmak és rendszerváltások korszakai szédítő távlatokat nyitnak meg, nemegyszer erkölcsi felszabadulással is járnak, megrendítik a hamis tekintélyeket, esélyt adnak arra, amit Bibó István az emberi méltóság fölkelésének nevezett. De azon túl nagy méltánytalanságokra is alkalmat teremtenek, és majdnem mindenki számára kiszámíthatatlanná teszik az életet. Az átmenet vívmányait akkor kezdheti el élvezni a társadalom, amikor az új szabályok már megszilárdultak, amikor a politikai intézmények és társadalmi erők kölcsönös korlátozása már nem hagy teret radikális változások számára.

Elégedettségnek azonban nyoma sincs. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt mondom: nem pusztán azért nincs, mert az átalakulás nagyon sokba került. Nem csak azért nincs, mert a termelés és fogyasztás drámai visszaesésével, megugró inflációval, hatalmas munkanélküliséggel, az egészségügy, a közoktatás, a kultúra intézményeinek megroggyanásával kellett fizetni érte. Nem is csupán azért, mert az új fellendülés hat év eltelte után még mindig várat magára, s közben a szociális ellátórendszerek lebontása-átalakítása igazából még csak most kezdődik. Ennél alapvetőbb dologról van szó. 1989/90-ben a közvélemény nagy reményeket fűzött a demokráciához. Ez a bizalom elpárolgott. A demokratikus intézmények tekintélye mélyponton van, egész Kelet-Közép-Európában nálunk a leggyengébb. Ma nagyon kevesen hiszik, hogy a kormány és ellenzéke közötti folyamatos vita a hatalom nyilvános ellenőrzésének eszköze, s hogy a négyévenkénti kormányváltás meghozza a remélt korrekciókat. Kevesen hisznek a hatalmi ágak elválasztásának hatékonyságában. Kevesen várnak bármi jót a sajtó politikai szerepétől.

Azt gondolnánk, ez csak a mámort követő, szokásos másnaposság. Hisz a demokrácia működik. A parlamentet és az önkormányzatokat tisztességes eljárással választják meg, a kormányt le lehet váltani. Az országot törvényekkel kormányozzák, nem rendeleti úton, a törvényhozás alapvető procedurális szabályait betartják. A klasszikus alapjogokhoz, a szólás, gyülekezés, egyesülés és a politikai részvétel szabadságához nemigen lehet hozzányúlni. Igaz, van példa az egyesülési szabadság megsértésére (magam is leírtam egyet a Beszélő előző számában, és hozzáteszem: az ott összefoglalt eset nem egyedülálló – a Fővárosi Bíróság elfogadhatatlanul tágan értelmezi az egyesületek, pártok, alapítványok bejegyzésével kapcsolatos hatáskörét). Mégis, tipikus esetben az egyesülés szabad, állami beavatkozás nem zavarja meg. Van példa a szólásszabadság megsértésére (nemrég egy vidéki bíróság becsületsértés címén marasztalt el egy lapot, mely a Munkáspárt sajtóértekezletén elhangzott erős szavakról tudósított, és ez az ügy sem áll magában). Mégis, tipikus esetben a szólás szabad; az állam beavatkozása sokkal kevésbé fenyegeti, mint a közlési eszközök tulajdonának rendkívüli monopolizáltsága. A magántulajdon is nagyfokú védelmet élvez; önkényes tulajdonelvonásról, a magánszerződésekbe való önkényes beavatkozásról nem hallani. Bár az adózási szabályok gyakori és kiszámíthatatlan változtatása még mindig zavarja a tulajdon fölötti hosszú távú rendelkezést, a tulajdonjog alapjában biztosított, és kielégítő védelmet élvez.

Azonban az így kirajzolódó határok között a formális szabályok és az általánosan elfogadott szokások iránti közöny az uralkodó. A parlament tevékenységének írott normáit nagyjából betartják, az íratlan szokások azonban nem tudnak konszolidálódni. A sajtó közléseit nem büntetik, de működnek a telefonok. A piac önszabályozását nem zavarják meg a tulajdonjog hanyag kezelésével, annál inkább a nagy magántulajdon és az állam közötti patrónus-kliensi összefonódással.

1994 előtt a választó abban bízhatott: majd elküldi az Antall-kormányt, és az új hatalom megteremti a törvények uralmát az állam fölön. Ellenzékben nemcsak az SZDSZ, de az MSZP is azt ígérte, hogy véget vet a kormányhivatalok burjánzásának. Mindkét párt elvetette a politikusok gazdasági állásokba helyezésének gyakorlatát. Mindkét párt elkötelezte magát az összeférhetetlenségi törvény megalkotása mellett. Mindkét párt síkra szállt a privatizáció nyilvános ellenőrzéséért. Mégis, 1994 után lényegében folytatódott az MDF-kormány gyakorlata, és sovány vigasz, hogy a kisebbik kormánypárt inkább csak tehetetlennek mutatkozik az MSZP mohóságával szemben, mintsem a nagyobbik kormányzó párt aktív társtettesének.

Úgy tűnik, az átalakulás lendületét nem a szabályok megszilárdulása fékezte le. Hanem éppenséggel a demokratikus rendet alkotó szabályok és konvenciók gyöngesége.


Kisiklott az alkotmányozás, s ha sikerül is pályájára visszavonszolni: tekintélyén maradandó folt esett. Távoli szemlélő azt gondolná, bizonyára a konszenzuskényszer volt túl szigorú, bizonyára az eljárási szabályok követeltek túl sokat. Mi azonban tudjuk, hogy másként történt. Nem a szabályok betartásán akadt fönn a kísérlet, hanem egy íratlan szabály felrúgásán. A nagyobbik kormánypárt vezetői megengedték maguknak, hogy ne szavazzák meg a saját tárgyalóküldöttségük által is jóváhagyott, széles konszenzust élvező tervezetet.

Nem született meg az egyébként kívánatos házszabály-módosítás, de nem azért, mintha a kormánypártok belátták volna, hogy a parlament működési szabályait csak az ellenzékkel egyetértésben szabad megváltoztatni. A nagyobbik kormánypárt egy percig nem törődött ezzel a szokással, a kisebbik csak akkor döbbent rá, hogy törődni kellene vele, amikor szembekerült az alkotmányozási káosszal, melyet partnerének inkorrekt lépése idézett elő.

A rendőrség civilesítését nem pártközi alkuk akadályozták meg; kormányapparátusok vitték keresztül a maguk akaratát a késve ébredő kisebbik kormánypárt erőtlen neheztelésén. Azt hinnénk, az ilyesmi szinte lehetetlen, hisz a rendszerváltás során az állami bürokrácia meggyöngült és elbizonytalanodott. Ez persze igaz. De miről is van szó? A formális utasítási és számonkérési láncolatok gyöngültek meg, mégpedig abban a mértékben, ahogy erősödött a hivatalt működtető személyi kör képessége, hogy informális eszközeivel a maga céljainak rendelje alá a rá bízott szervezetet. Az állam ma jobban ki van szolgáltatva a hozzá kötődő érdekcsoportoknak, mint valaha. A fordulat előtt egy nagy hatalmú politikai apparátus tartotta ellenőrzése alatt, az állampárté. A demokratikus kormányzó pártok ereje jóval csekélyebb. Taglétszámuk alacsony, szervezetük vézna, önálló szakértői bázisuk alig van. Még annyira sem képesek ellenállni az apparátusok saját politikacsinálásának, mint egykor a Központi Bizottság szervei. Gyönge bürokráciák mozgatnak még gyöngébb kormánypártokat; ez az állam működésének képlete 1990 óta.

Az érdekvédelem állapota még lehangolóbb. A független szakszervezetek jobbára még az előző parlamenti ciklusban elvéreztek. A volt államszakszervezetek befolyása nem azon alapul, hogy képesek lennének mozgósítani a munkavállalókat. Túlnyomórészt egészen más forrásokból táplálkozik: átmentett vagyonukból, a társadalombiztosítás fölön visszaszerzett ellenőrzésükből, és abból, hogy komoly tényezőként vannak jelen a nagyobbik kormánypárt parlamenti frakciójában. A magánszférából lényegében eltűntek. Létük az államhoz kötődik. Jobbára nem a munkaadókkal birkóznak, hanem azzal vannak elfoglalva, hogy az államot visszatartsák a közszolgálatok és a társadalombiztosítás reformjától. Harci eszközük a folyosói alkudozás, nem a tömegsztrájk.

S a törvényhozás meg a végrehajtó hatalom ellenőrzésére rendelt, önálló hatalmi ágak? Tekintsük csak az Alkotmánybíróságot, az új demokrácia büszkeségét. Az Alkotmánybíróság nagy tekintélyt szerzett, s indokoltan, mert rászorította a parlamentet és a kormányt: vegyék tudomásul, hogy az alkotmány nem jókívánságok gyűjteménye, hanem korlát, melyet nem törhetnek át. Azonban tekintélyét el is bizonytalanította, mert ő maga bántó szabadsággal kezeli saját alkotmányőri szerepkörét. 1992-ben az Antall-kormány a miniszterelnöki hivatal kezelésébe vette az állami rádió és televízió költségvetését. Az Alkotmánybíróság kimondta ugyan, hogy az ilyen intézkedés sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, s ezért alkotmányellenes. De csak két év múlva, amikor a koalíció, mely ezt tette, már megbukott. 1993-ban az Antall-kormány több büntetőeljárást kezdeményezett „hivatalos személy megsértése” címén. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az eljárások számára alapul szolgáló paragrafust, de megint csak nem a perekkel egy időben, hanem másfél évvel később, amikor már egy másik kormány volt hatalmon. Az ilyen játékoknál is aggasztóbb, hogy a testület némely határozatával maga zavarja össze a hatalmi ágak döntési kompetenciáit. Ott a Bokros-csomag hírhedt története. Nem az a kérdés, hogy a tervbe vett szociális megszorítások végiggondoltak voltak-e. Rosszul, kapkodva készítették őket elő, vészhelyzetben, nyolc hónapos halogatás után: teli voltak szarvashibákkal. A kérdés az, hogy mindebből mi tartozott az Alkotmánybíróságra. Más szóval a taláros bírák kompetenciája-e eldönteni – mint állítják –, hogy valóban szükségesek-e a költségvetési megszorítások. Ha komolyan vesszük ezt a tézist, akkor az országnak két költségvetése lesz, egy, amelyet a József nádor téren szerkesztenek, és egy másik, mely a Donáti utcában készül. S a mindenkori politikai erőviszonyok döntik el, hogy ki az úr a másik területe fölött: a pénzügyminiszter értelmezi az alkotmányt, vagy az Alkotmánybíróság rendelkezik az állam bevételeiről.


Kádár bosszúja? Valóban, az intézmények megváltoztak, de a magatartási szokások kísértetiesen emlékeztetnek a bukott rezsim unt, utált gyakorlatára. Mi több, a vezető réteg is közelebb áll a régihez, mint azt a rendszerváltás előestéjén bárki jósolta volna. S nem 1994 óta: 1990-től folyamatosan. A volt nómenklatúra hatalmas előnnyel indult a politikai és gazdasági hatalom újraelosztásáért vívott versenyben: értékes személyi kapcsolatokkal, használható vezetői gyakorlattal rendelkezett, s az átalakulás pillanatában roppant állami és félállami vagyonokat tartott az ellenőrzése alatt. Nagyobbrészt az ő tagjaiból kerül ki a nagykapitalisták első generációja, nem a nyolcvanas évek pionír vállalkozói közül. Ők adják az új politikai vezető réteg meghatározó tömegét, nem a nyolcvanas évek ellenzéki és mozgalmi körei. Ők uralják a demokratikus állam viselkedési szokásait. Övék itt a tér.

És mégis: diadaluk pirruszi.

Publicisztikai közhely, hogy a mostani kurzust valójában a késő-kádári alku felújítása élteti: a volt káderek megígérik, hogy fenntartják a létbiztonság alapjait, a választók pedig cserében hagyják, hogy a nómenklatúra megszállja az új vezető posztokat az államban és a gazdaságban, s eltűrik, hogy ott újratermelődik a klientelizmus és a korrupció gyakorlata. Semmi kétség, ha volna ajánlat, mely ésszerűvé tenné az állampolgárok sokaságai számára, hogy tartósan elfogadják a „visszakádárosodást”, ez lenne az. Ám ehhez az elgondolás működőképes kellene legyen. És vegyük észre: nem az. A hozzá fűzött remények öncsaláson nyugszanak, a mélyén rejlő hazugság szét fogja mállasztani.

A hatvanas–hetvenes években annyiban nem volt öncsaló az alku, hogy az állami gyámkodásnak szilárd fedezete volt: az újraelosztható bevételekből biztos foglalkoztatást, egészségügyi ellátást, nyugdíjat lehetett kínálni az alattvalók túlnyomó többségének, bőkezű támogatást a kultúrának és tudománynak. Mindenki kapott valamit, ami tűrhető alapszintet biztosított élete számára; a mozgékonyabbak vagy egyszerűen csak szerencsésebb helyzetűek ráadásul megkapták a szürkevállalkozás lehetőségét. Ráadásnak kapták ezt az esélyt, nem kellett választaniuk az állam kínálta létbiztonság és a szürkegazdaság kockázatai között. A féllegális piac zavarosa és a legális piac tisztázott viszonyai között pedig nem is lehetett választaniuk: a legális piacgazdaság alternatívája nem állt nyitva. Ez volt az a helyzet, amelyben a kölcsönös szemet hunyás alkuja egyértelműen előnyösnek mutatkozott.

Csakhogy a hetvenes évek végétől kezdve mind világosabbá vált, hogy örökre kimerültek az állami osztogatás tartalékai. A központi elvonás és újraelosztás forrásainak elapadása menthetetlenül kikezdte az egykori alkut. A nyolcvanas évek története a „közmegegyezés” elpárolgásának története.

A politikában a demokratikus ellenzék föllépésével kezdődött, folytatódott az ellenzék és a hatalom közötti térség szívós kitágításával, köztes magatartási formák kikísérletezésével. Ezzel nagyjából egy időben megjelentek a legális magánvállalkozás szigetei a gazdaságban. Ennek a folyamatnak a szülötte az új magyar liberalizmus. Az ellenzék adta hozzá az emberi jogok eszméjét és a jogait büszkén gyakorló, tiszteletben tartásukat számon kérő polgár ethoszát. A reformerek adták azt a gondolatot, hogy a hatékony intézményi rendnek az egyén érdekeire kell építenie. A jogásztársadalom ébredése tette megkerülhetetlenné az alkotmányosság és a törvényuralom ideálját. Ez az évtizedes forrongás volt a rendszerváltás közvetlen előzménye, nem a „kádárista alku”.


Az osztogató államhoz nem vezet visszaút, a szabálykerülés szabállyá válása már nem alternatíva nélküli; e két feltétel együttes teljesülése nélkül pedig a kádárista alkuhoz való visszatérésnek nincs értelme. A rendszerváltás nyomán kialakult zavaros viszonyok átmenetiek. A magyar politika vízválasztó alapkérdése már ma is ez: hogyan függ össze az állam rossz teljesítménye, szolgáltatásainak szétesése az eluralgó korrupcióval és klientelizmussal, az államot működtető csoportok élősködésével, a közszolgálat és a nagytőke összefonódásával – hogyan lehet erős, hatékony és ugyanakkor morálisan és jogilag tisztább államot teremteni.

A lehetséges válaszok két pólus között rendeződnek el. Az egyik a populista demagógiáé, a másik a liberalizmusé. A populista válasz lényege az, hogy rá kell mutatni a bűnösökre, meg kell fosztani őket jogtalanul szerzett előnyeiktől, vaskézzel kell rendet csinálni – s ha már mindenki mögött ott fog állni egy rendőr, akkor az atyáskodó államnak mindjárt lesz mit osztogatnia.

A liberális válasz lényege az, hogy bűnbakkereséssel és rendőri eszközökkel semmit nem lehet megoldani. Az állam gazdasági szerepét vissza kell szorítani a Nyugat-Európában szokásos szintre. Végig kell vinni a demokratikus rend szabályainak kiépítését. Meg kell alkotni a köztársaság végleges alkotmányát, melyet a mindenkori parlamenti többség már nem módosíthat tetszése szerint. Szigorú összeférhetetlenségi és más szabályokkal világosan el kell különíteni egymástól a politikai és a gazdasági hatalmat. Kiszámítható és betartatható adórendszert kell alkotni; ki kell építeni a piaci verseny intézményeit, hogy bármi módon jutott is új gazdája a privatizált vagyonhoz, megtartani és gyarapítani már csak akkor legyen módja, ha ésszerűen és tisztességesen gazdálkodik. Az állam tisztviselőit rá kell szorítani, hogy a polgárokkal szemben betartsák a törvényeket, és a polgárokat is érdekeltté kell tenni az állammal szembeni törvényes kötelezettségeik betartásában. A jóléti ellátásoknak azt a részét, melyre az állam garanciát vállal, vissza kell vinni közvetlen állami ellenőrzés alá, a többit biztosítási alapon kell újjászervezni, az állam részvétele nélkül. Az érdekegyeztetés intézményes rendjét úgy kell kialakítani, hogy a szakszervezet elsődleges partnerévé a munkaadó, az alku elsődleges színterévé pedig a munkahely váljon. Törvényt kell alkotni az Alkotmánybíróság működéséről; intézményi garanciákkal kell biztosítani a bírói kar függetlenségét. A sajtó szabadságának monopóliumellenes rendelkezésekkel kell értelmet adni; az állami rádió és televízió számára mielőbb kereskedelmi versenytársakat kell teremteni…

Ha a szabályok jól vannak megalkotva, a többi már az egyéni érdekekre bízható: jól szabályozott rendszerben az egyén számára előnyösebb úgy cselekedni, hogy az a köz számára is jó legyen.


Mindkét válasznak van politikai erőssége, és vannak gyengéi. A populista retorika erőssége, hogy tömör és közérthető, hogy ismerős tényekre hivatkozik, és hogy vonzó ígéreteket társít az igazságérzettel könnyen összetéveszthető, rossz indulatok megszólításával. Gyengéje, hogy a sikeres, jól beilleszkedett rétegeket nehezen éri el. További gyengéje, hogy ha az ellenséget nem nevezi meg világosan, és nem ígéri be a kollektív felelősségre vonást, akkor megmarad hangulatok kifejezésének, nem tud politikai programmá válni. Ha viszont egyértelműen kijelöli az ellenséget (a kommunistákat, szabadkőműveseket, kozmopolitákat, liberálisokat, zsidókat, bankárokat, a nemzetközi karvalytőkét), és meghirdeti a tavaszi féregirtást, akkor a mai Magyarországon képviselhetetlenné válik. Nemcsak azért, mert durván sérti a Nyugat felé törekvő ország érdekeit. A választók legelemibb vágyait sérti. Ugyanaz a közönség, mely a populizmus elmaszatolt változata iránt esetleg fogékonyságot mutat, riadtan utasítja el radikális változatát: a szélsőséges retorika felfordulás, vér és zűrzavar előérzetét kelti, márpedig a nyugalom és a béke ma is mindenekfölötti érték a magyar választók túlnyomó többsége számára.

A liberális válasz erőssége, hogy megbízható, hogy nyugodt és rendezett folyamatokat ígér. Gyengéje, hogy nehéz úgy megfogalmazni, hogy ne csak a magukat sikeresnek érzőket szólítsa meg. További gyengéje, hogy egy meglehetősen bonyolult és nehezen megemészthető felismerésre épít. Arra ugyanis, hogy az erkölcsileg helyeselhető politikai és társadalmi viszonyok nem teremthetők meg közvetlen intézkedésekkel, az erkölcstelenség megbüntetése és az igazságtalanság jóvátétele útján, hanem csak közvetve – olyan szabályegyüttesek megalkotásával, melyek az egyén számára előnyössé teszik a normakövető magatartást, és az egyéni hasznot közelítik az összesség javához.

Nincs eleve eldöntve, hogy melyik irány fog felülkerekedni a következő évek magyar politikájában. De az bizonyos, hogy a meghatározó kérdéseket minden tényező számára a liberalizmus és a populizmus alternatívája fogja föltenni. Egyetlen politikai erő sem kerülheti meg a kérdést, hogy hol helyezkedik el a két pólus között. Maga az MSZP sem.


Kézenfekvő azt mondani, hogy az MSZP a hatalomba visszatérő nómenklatúra, az újra fölajánlott kádárista alku pártja. Valóban, az MSZP Katona Béla, Pál László és társaik pártja: azoké, akik politikai kinevezés útján kerültek állami intézmények élére, akiknek pártjuk szerzett ellenőrzést osztogatható közpénzek fölött. Az MSZP a Hujber-ügy, a Haller-ügy, a Dunai-ügy, az olajügy, a botrányos, de soha ki nem vizsgált gazdasági ügyletek pártja. Az MSZP Szöllősiné pártja: az a párt, mely a közszolgálatba visszaszorult szakszervezeteket politikai aduként játssza ki az intézményi reformok ellen. Az MSZP az a párt, mely nem engedte meg Békesi Lászlónak, hogy akkor nyúljon hozzá a halmozódó költségvetési hiányhoz, amikor még kapkodó válságintézkedések nélkül segíteni lehetett volna a bajon. Az a párt, mely felrúgta az alkotmányozási konszenzust, mert a szavazásra benyújtott tervezet nem írta elő az állami osztogatáshoz való jogot, és nem emelte közjogi rangra a korporatív érdekegyeztetési fórumokat.

Csakhogy az MSZP ugyanakkor az a párt is, mely politikai tőkéjét a Bokros-programra tette föl. Az a párt is, mely a szemünk láttára bontja le az állami újraelosztás megroggyant támfalait a roskadozó kórházak körül, kikényszerítve az egész egészségügyi rendszer átfogó reformját. Az a párt is, mely a privatizáció továbbvitelével kihúzta az államot a volt államszakszervezetek többsége alól. Nem létezik nézőpont, ahonnan politikájának különböző metszetei egységes képbe rendeződnének össze. Az a formula, mellyel a legkönnyebben azonosítani lehetne, nem tartható, ő maga sem tartja magát hozzá. Előbb-utóbb el kell mozdulnia valamerre.

A koalíció vállalásával, a közös kormányprogrammal a liberális megoldás felé mozdult el. A kormányprogram követelményeivel szembesülve azután az ellenkező irányba tolódott. A jogállam és a piacgazdaság szocialista párti szószólói elhullottak az elmúlt két év taktikai csatáiban, vezércsoportjuk szétzilálódott, nem mutatja magát. Horn személyi körén kívül ma a hajósi társaság az egyeden többé-kevésbé szervezett erő az MSZP-ben.

De a szocialistáknak a populizmust sem könnyű választaniuk. Lássuk világosan: a populizmus nem egyszerűen felelőtlen gazdasági ígérgetést jelent. Nem egyszerűen a költségvetési józanság és a piacosítás elutasítását jelenti, hanem az osztogatás politikájának és a bűnbakkeresés politikájának összekapcsolásában áll. Ezt a kanyart kellene vennie az MSZP-nek, és ez a szocialisták számára nem könnyű feladat. Sokan közülük még a csontjaikban érzik az MDF-kormány antikommunista heccei okozta félelmet; sokan tartanak tőle, hogy ami a liberálisok elleni kampányként kezdődnék, az egy szép napon kommunistaüldözésként folytatódhat. Azt is tudják sokan, hogy a piacgazdaság törékeny jószág, a populista retorika könnyen szétverheti. Mások a párt nyugati kapcsolatait féltik, a Szocialista Internacionálétól kapott elismerést. Megint mások az ország Európai Unióhoz, NATO-hoz való csatlakozásának esélyeit. Nem lesz könnyű a választás az MSZP számára.


Az MSZP problémája az SZDSZ-é is. Részint azért, mert ahogy szorul háttérbe a közös kormányzás szocialista párti tábora, úgy vetődik föl mindig újra a kérdés, hogy tartható-e még a koalíció. Részint azért, mert a két párt közötti bizalmi viszony hiánya meggyengíti az SZDSZ – mint kisebbik kormánypárt – pozícióit a kormányapparátusokkal szemben, nehezebbé teszi a szabad demokrata miniszterek számára, hogy a nekik alárendelt apparátusokkal szemben határozott, önálló politikát űzzenek. Részint pedig azért, mert az MSZP távolodása a liberalizmustól nem magában álló jelenség, hanem a magyar politika – jelenleg – uralkodó irányzata. Benne van az MDF kettészakadásában, a Demokrata Néppárt marginalizálódásában. Benne van abban, ahogyan a Fidesz benyomul a hanyatló Fórum helyére, átvéve annak négy-öt évvel ezelőtti ideológiáját. Benne van abban, ahogy az MDF súlyvesztését kihasználva nyomatékosabbá teszi politikai jelenlétét a kereszténydemokrácia. S ez az eltolódás nem csupán azzal jár, hogy szűkül a liberális politika potenciális szövetségeseinek köre. Magával hozza a populista beszéd térhódítását a kisgazdapárttól inneni jobboldalon is; az ellenségképek, az összeesküvési teóriák is átszivárognak ide: hol kódoltabb, hol kevésbé kódolt kifejezésekkel a zsidóságot mint társadalmi csoportot, a liberalizmust mint zsidó-kozmopolita tant és az SZDSZ-t mint a nemzetközi zsidó törekvések magyarországi képviseletét jelölik meg bűnbakként. Hisz láttuk, ma már a Fidesz vezetőinek szövegeiben is visszatérő toposszá vált az SZDSZ azonosítása a zsidósággal egyfelől és a tudatos nemzetrontással másfelől.

Az SZDSZ-t ebben a nem könnyű helyzetben a sodródás veszélye fenyegeti. Együtt sodródhat koalíciós partnerével, s megengedhetetlen hatalmi húzásokba kompromittálódhat bele (amilyen a parlamenti házszabály egyoldalú módosítása lett volna, ha a szabad demokraták az utolsó percben nem húzzák ki belőle magukat). Együtt sodródhat az irányítása alá tartozó kormányapparátusokkal és igazgatási szervekkel, határozatlannak mutatkozhat a rendőri önkénnyel vagy különféle oktatási és kulturális lobbykkal szemben. Sodortathatja magát a liberalizmus népszerűtlenségétől és a páriává válástól való félelemmel, megpróbálhat belesimulni a környezetébe ahelyett, hogy büszkén viselné politikai identitását.

Egyszóval: az a veszély, hogy miközben a nem liberális pártok távolodóban vannak a liberalizmustól, Magyarország liberális pártja sem fogja felismerhető módon megjeleníteni a liberális alternatívát.


Soká fog tartani, míg eldől, melyik irány kerekedik felül a magyar politikában. Idő kell hozzá, hogy az MSZP megtalálja végleges karakterét. Idő kell hozzá, hogy a kisgazdákon inneni jobboldal rendezze sorait, és tisztázza, mit képvisel. Ahhoz is idő kell, hogy megmutatkozzék: lesz-e erő és politikai fantázia az SZDSZ-ben, hogy a sodródásból kirántsa magát. Ezért nem csupán az a kérdés, hogy milyen politikai taktika javíthatja a liberális megoldás esélyeit. Ilyen hosszú távon a politika már nem kezelhető önmagába zárt játszmaként. A politikai szereplők választási lehetőségeit ebben a távlatban már nemcsak a többi politikai szereplő lehetséges választásai határolják körül, hanem a társadalomban zajló gazdasági és szociológiai változások is. Ez óvatos derűlátásra biztat, mert a hosszú táv a populizmus számára többlethátrányt, a liberalizmus számára többletelőnyt jelent. Az előre látható trendekkel csak a liberális megoldás hozható összhangba: a populizmus szemben áll velük. A liberalizmus a sikeres Magyarország programja; a populizmus azoknak szól, akik vesztesek vagy vesztesnek érzik magukat.

De vigyázat: az óvatosság is indokolt. A gazdasági átalakulás vesztesei között hatalmas tömegek vannak, melyeket az új fellendülés sem fog magával ragadni. Egész korcsoportokat, foglalkozási csoportokat, régiókat fenyeget a tartós leszakadás. Majd újra lesz gazdasági növekedés, de nem ott, ahol ezek az emberek laknak, Majd újra megnő a munkaerő iránti kereslet, de nem arra a tudásra, amit ők képesek nyújtani. A politikában nem sokat számítanak: ők a legtájékozatlanabbak, a legszervezetlenebbek. Látszólag nem sokba kerül kifelejteni őket a sikeres Magyarország programjából. Csakhogy az erkölcsi közöny visszaüt. Az a tömeg, amely a politikában nem jelenik meg, megjelenik másutt: a nagyvárosok slumosodó negyedeiben, a társadalmonkívüliség szubkultúrájának terjedésében, az erőszak térhódításában s végül a faji zavargásokban. És akkor a vesztesnek hitt populizmus győztesen térhet vissza. A felfelé irányuló osztálygyűlölet helyett a lefelé irányuló osztálygyűlölet fogja táplálni, a másik Magyarországtól való rettegés.

A liberalizmusnak akkor van komoly esélye – a magyar demokráciának akkor van komoly esélye –, ha ezt a csapdát el tudja kerülni. Ehhez az kell, hogy a liberalizmus több legyen a sikeres középrétegek érdekeinek megfogalmazásánál. Mint 1989-ben is, nemzeti programot kell adnia: képesnek kell lennie megmutatni, hogy a liberális megoldás nem csupán a feltörekvő csoportokat elégíti ki, de a magyar társadalom újraintegrálását ígéri. Ez nem lehet a szabad tulajdonlásra és a szabad vállalkozásra lecsupaszított, macsó liberalizmus programja: a szabadság, egyenlőség, testvériség liberális klasszikus eszméjének teljességét kell alkalmaznia a mai Magyarország viszonyaira.

Lesz ilyen program?