Kis János

Nyomtatóbarát változat

A Szivárvány Társulás nyilvántartásba vételének ügye sokat idézett eset lesz a magyar alapjogi bíráskodás történetében. Újra és újra vissza fognak térni rá, valahányszor vitássá válik, hogy az állam egyik-másik intézkedése kiállja-e a polgárok nemi beállítottságai iránti semlegesség próbáját. Ez a teszt most formálódik. A Szivárvány ügyében hozott döntések sorozata körvonalazza a választ a kérdésre: hogyan értelmezi a bírói hatalom az állam semlegességének követelményét a szexuális magatartások és szerepek vonatkozásában.

A kérdés akkor is fontos volna, ha csak rendes bíróságok foglalnának állást benne. Azonban egészen az Alkotmánybíróságig eljutott. Cikkem voltaképpeni tárgya az Alkotmánybíróság határozata lesz.[1] Egyebekről csak bevezetésképpen szólok.

Előzmények

A Szivárvány Társulás jogvédő egyesület, 1994-ben alakult a homoszexuálisokat sújtó diszkrimináció elleni fellépésre. A Fővárosi Bíróság megtagadta nyilvántartásba vételét, többek között azzal az indokkal, hogy alapszabálya nem köti korhatárhoz a csatlakozást.[2] Ez azért kifogásolható az elutasító végzés szerint, mert így az egyesület működése óhatatlanul kimerítené a Btk. 199. §-ában meghatározott bűncselekményt, melyet a magyar jog még ma is „természet elleni fajtalanságnak” nevez. (Arról van szó, hogy egy 18. életévét betöltött személy 18 évesnél fiatalabb, vele azonos nemű személlyel szexuális kapcsolatot létesít.) A Fővárosi Bíróság döntése tehát azon a nevetséges feltételezésen alapult, hogy egy jogvédő egyesület tevékenysége a tagok erotikus légyottjainak szervezésében áll.

Az alapítók talán eredetileg nem is tulajdonítottak jelentőséget a korhatár kérdésének. A bírósági hercehurca azonban rádöbbentette őket, hogy az életkori korlátozás elfogadásával stigmát vennének magukra. Elismernék, hogy tőlük meg lehet követelni azt, amit más szervezetektől nem követelnek meg; elfogadnák, hogy összefogásukkal szemben az állam erkölcsi kifogást támaszthat. Ebbe nem mehettek bele. Ezért alapszabályuk módosítása helyett a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak jogorvoslatért. Ekkor vált a Szivárvány Társulás ügye alapjogi próbaperré.

Vegyük észre, az eset tétje nem az, hogy lesznek-e fiatalkorú tagjai az egyesületnek: valószínűleg így se, úgy se lennének. A tét az, hogy megbélyegezheti-e az állam a homoszexuális emberek jogvédelmére alakult szervezetet, megbélyegezheti-e magukat a homoszexuális embereket.

Arasznyi haladás a kérdés megítélésében: a Legfelsőbb Bíróság elejtette a 199. §-ra hivatkozó indoklást.[3] De fenntartotta, hogy az egyesület működése bűncselekményt valósítana meg, ha a tagok körét nem korlátoznák a felnőttekre. Annyi változott csupán, hogy most egy másik cikkelyt vettek elő a Btk.-ból, a 195. §-t, mely a „kiskorú veszélyeztetésének” nevezett tényállást határozza meg. Az egyesület gyermekeket tenne ki a közerkölccsel és az egészséges életmóddal ellentétes hatásoknak, állítja a határozat, s így nyilvántartásba vételét indokoltan tagadta meg a Fővárosi Bíróság. Megint elutasítás, és megint a homoszexualitás erkölcsi stigmatizálása alapján.

A következő forduló akkor jött el, amikor – talán nem függetlenül a nyilvános felzúdulástól – a Legfelsőbb Bíróság jelezte, hogy döntése nem végérvényes; felülvizsgálati kérelmet lehet benyújtani ellene.[4] A Szivárvány Társulás élt a lehetőséggel. A testület ekkor némi habozás után úgy döntött, hogy az Alkotmánybíróságtól kér jogértelmezést. Az alkotmányőrök ez év májusában hirdettek határozatot. Az ügy megint előbbre araszolt, bár fordulat most sem következett be.

A semleges indoklás követelménye

Az Alkotmánybíróság döntése – elsőül a Szivárvány-határozatok sorában – kimondja, hogy a bejegyzést nem szabad speciális feltételekhez kötni azon az alapon, hogy a homoszexualitást a „közerkölcs” elítéli. Sőt, azon az alapon sem, hogy a homoszexualitás netán a bírák személyes meggyőződése szerint is elítélendő. Az alapjogok korlátozása során az alkotmányból kell kiindulni, márpedig a bíróság „a homoszexualitásról az alkotmány alapján nem formálhat erkölcsi ítéletet”. Bármi legyen az igazság a nemi vonzalmak és szokások megítélése körül, a bírói hatalom ebben a kérdésben nem foglalhat állást. Ha a korlátozás mellett dönt, rendelkezésének semleges indokokon kell nyugodnia.

A határozat itt-ott homályos célzást tesz rá, hogy a semlegesség alkotmányos követelménye, mely a bírói érvelés mozgásterét szűk határok közé szorítja, a törvényhozás kezét nem okvetlenül köti meg: a képviselőknek úgymond jogában áll „az erkölcsöket… érvényesíteni”. Nem világos, hogyan állhatná ki az alkotmányosság próbáját egy nem semleges törvény, ha egyszer a bíróság, a törvény esetleges felülvizsgálata során, köteles a semlegesség kritériumát alkalmazni rá. Az sem látható át, hogy milyen célra vezette be egyáltalán ezt a következetlennek tűnő megkülönböztetést bírói végzés és törvényalkotás között a határozat, mivel a vitatott ügy eldöntéséhez semmi módon nem használja föl. De ezzel a furcsasággal most nem kell foglalkoznunk. Beérhetjük annyival, hogy legalább a bírói hatalomról egyértelműen kimondatott: nem alapozhatja döntéseit a szokásostól eltérő nemi vonzalmak és szerepek erkölcsi elítélésére.

Ez nagyon fontos megállapítás. Ott lappang az Alkotmánybíróság tavalyi, történelmi jelentőségű határozatának hátterében, mely leszögezte, hogy az azonos nemű párok kizárása az életközösség polgári jogi intézményéből diszkriminatív, s ezért alkotmányellenes.[5] Előre vetíti a „természet elleni fajtalanság” és más megbélyegző büntetőjogi kifejezések felülvizsgálatát. Kétségessé teszi, hogy a Szivárvány-ügyben korábban hozott döntések alkotmányosak-e egyáltalán. Az Alkotmánybíróság azonban nem ment el odáig, hogy levonja a kézenfekvő következtetést: ha az állam korhatárt követel egy jogvédő szervezettől, mely a melegeket sújtó hátrányok ellen küzd, miközben más civil szervezetektől nem igényel korhatárt, akkor az alkotmányellenes diszkrimináció tilos vidékére téved. Ehelyett azt mondja, hogy létezik semleges indok, mely ebben az esetben igazolja a megkülönböztetett korlátozást. De legalább világos kritériumot ad, melyhez indoklását hozzámérhetjük.

Vizsgáljuk meg, eleget tesz-e érvelése a maga elé állított követelménynek.

A bizonyítandók

A feladat összetett. Egy sor alkotmányos jog korlátozására kellene megfelelően erős, alkotmányos indokot találni. Mindenekelőtt, sem az alkotmány, sem az egyesületi törvény nem köti korhatárhoz az egyesülési jogot, a gyermek jogairól szóló egyezmény pedig, melyet 1991-ben törvény hirdetett ki Magyarországon, egyenesen kimondja, hogy a gyermeknek joga van az egyesüléshez. Ha az állam mégis korlátozással él, egy alkotmányos alapjog gyakorlásába avatkozik be, ami külön, nagyon nyomós indoklást kíván.

De ha az adott esetben volna is kielégítő indok e jog korlátozására, ez még nem jelentené, hogy az egyesület korhatár megszabására kötelezhető. Rendes körülmények között abban, amiben a gyermek nem dönthet önállóan, a szülőt illeti meg a döntés joga, s ez nem csupán kényelmi szempont. Lelkiismereti szabadságunk része, hogy saját meggyőződésünk szerint neveljük gyermekeinket. Ezzel az alkotmányos elvvel olyan megoldás volna összhangban, mely – törvény vagy bírósági állásfoglalás által körülírt esetekben – szülői beleegyezéshez kötné a gyermekek egyesületi tagságát. Ha az állam mégis magához vonja ezt a jogot, akkor igazolnia kell, hogy kellően erős érvek szólnak a szülők lelkiismereti szabadságának korlátozása mellett. Erre az Alkotmánybíróság is felhívja a figyelmet.

És még ez sem volna elegendő. Az adott ügyben nemcsak a gyermeknek és a szülőnek vannak alkotmányosan védett jogai, hanem az egyesületnek is. Nevezetesen, joga van ahhoz, hogy ne vessék alá diszkriminatív korlátozásnak. Márpedig a tagok körének korlátozása nemcsak akkor diszkriminatív, ha nincs (ésszerű és legitim) célja. Akkor is az, ha van ugyan mögötte igazolható cél, ám azt kevésbé korlátozó módon és (vagy) megkülönböztetés nélkül is el lehetne érni – vagyis ha a korlátozás szükségtelen. Esetünkben elgondolható megoldás, mely mindkét vonatkozásban jobb a korhatár alapszabályba foglalásánál (az Alkotmánybíróság erre a harmadik lehetőségre is utal). Törvény vagy bírói döntés határozná meg az általános feltételeket, melyek között a gyermek egyesülési jogát gyakorolhatja, a rendelkezések megtartását pedig bíróság felügyelné, esetről esetre döntve arról, hogy a kritikus életkor alatti fiatal egyesületi tag lehet-e. Az itt vázolt eljárás részint rugalmasabb korlátokat állít, mint az alapszabályi korhatár megkövetelése, részint pedig egyetlen szervezetet sem kényszerítene rá, hogy működési szabályzatába más szervezetektől meg nem követelt tiltásokat vegyen föl. Ezért indoklásra szorul, hogy miért nem ezt az utat választja az állam.

Ahhoz tehát, hogy a Szivárvány Társulást korhatár állítására kötelező határozat ne legyen alkotmánysértő, három feltételnek kellene egyszerre teljesülnie.

1. Bizonyítani kellene, hogy kellően erős alkotmányos indok igazolja a korhatárt el nem érő személyek egyesülési jogának korlátozását.

2. Bizonyítani kellene, hogy kellően erős alkotmányos indok igazolja a szülők lelkiismereti szabadságának korlátozását.

3. Bizonyítani kellene, hogy kellően erős alkotmányos indok igazolja az egyesülettől megkövetelt, speciális korlátozást.

Az Alkotmánybíróság határozata egyik feltételnek sem tesz eleget. A harmadik kérdést egyáltalán nem vizsgálja. A másodikat nem fogalmazza meg teljes élességében. Az elsőt kimerítően tárgyalja, azonban érvelése itt megsérti a maga elé állított alkotmányos követelményt, mely szerint az indoklás semleges kell legyen a homoszexualitás erkölcsi megítélésének kérdésében. Először ezt fogom kimutatni.

A kockázat argumentuma

Az alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése leszögezi – indít a fejtegetés –, hogy a gyermeknek[6] joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemre és gondoskodásra. Ez a jog az állam kötelességévé teszi, hogy „a személyiségét, s így egész jövendő életét meghatározó súlyos kockázatvállalást… elhárítsa a gyermektől”. Aki képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre, annak jogában áll eldönteni, hogy kerüli vagy keresi a veszélyt. Nagykorú személyek fölött az állam általában nem gyámkodik; csak ritka határesetekben lesz alkotmányossági viták tárgya, hogy megengedhető-e a paternalista beavatkozás. A gyermek azonban nem minden helyzetben rendelkezik a felelős döntéshez szükséges kompetenciával. Vannak kockázatok, melyeket „életkoránál (az ettől függően feltételezett testi, szellemi, erkölcsi és társadalmi érettségénél) fogva nem képes megismerni és értékelni”. Az állam kötelessége, hogy megóvja őt az ilyen kockázatok vállalásától, azaz, „legalább a nyilvánosság szférájában ne engedje meg, hogy a gyermek olyan tevékenységet folytasson, vagy olyan ügyekben állást foglaljon, amelyekben a felelős álláspont kialakítására… nem érett, noha a nyilvános állásfoglalás a gyermek testi, szellemi és erkölcsi fejlődésére s későbbi sorsára meghatározó hatással lehet”. Ha bármely önkéntes szervezethez való csatlakozás ilyen kockázatot rejt magában, akkor a kritikus életkort még el nem ért fiatalok egyesülési joga korlátozható. Ha a kockázat abból fakad, hogy az adott szervezet homoszexuális emberek állampolgári jogait védi, akkor a fiatalok visszatarthatok a jogvédő szervezethez való csatlakozástól.

Az indoklás nem hivatkozik arra, hogy az egyesület által védett emberek szexuális beállítottsága elítélendő, megvetendő, káros vagy bármi más módon rossz volna. „Az alapjoggyakorlás korlátozása – hangzik a szöveg – nem hordoz értékítéletet arról, amiben a gyermeket akadályozza… A döntés súlya az, ami a gyermek joggyakorlásának korlátozását indokolja mindaddig, amíg felelős döntésre nem képes.” Más szóval, az Alkotmánybíróság szerint a beavatkozás célja nem az, hogy a homoszexuálissá válástól mint valami elferdüléstől megóvja a gyermeket. A cél: nyitva tartani a gyermek számai a lehetőséget, hogy később, érett fejjel, felelősségteli döntést hozzon. Az állam nem a heteroszexualitás és a homoszexualitás között foglal állást a korlátozással, hanem az „idő előtti” és az „időben” bekövetkező nemi önmeghatározás között. De valóban így van-e?

Bizonyítani fogom, hogy nincs így. A semlegesség igényével előadott indoklás valójában nem semleges. Nem mondja ki, de feltételezi, hogy a különböző szexuális beállítódások erkölcsileg nem egyenértékűek. E feltételezés nélkül egyszerűen nem áll meg.

A határozat azzal számol, hogy kétféle fiatal szándékozhat csatlakozni az egyesülethez: az egyik számára „a homoszexuális identitás választása fel sem merül”, míg a másik „homoszexuális vagy potenciálisan homoszexuális”. Ennek megfelelően két különböző okot ad meg, melyek a melegek jogvédelmére alakult szervezetben való részvételt kockázatossá teszik a nagykorúságot még el nem ért személyek számára. Az egyiket mind az egyértelműen heteroszexuális, mind a homoszexualitáshoz vonzódó fiatalokra érvényesnek tartja, a másikat csak azokra, akik a homoszexualitás vonzásával küszködnek. Fejtegetéseiben összekuszálódik a kettő, de én célszerűnek tartom határozottan szétválasztani őket. Az utóbbin kezdeném.

Az idő előtti szerepvállalás érve

„A pszichoszexuális fejlődés hosszú folyamat, melyben az idő előtti hatások súlyos károkat okozhatnak”, indít az érvelés. Az érés dinamikája nem egyforma a heteroszexuálissá és a homoszexuálissá váló emberek esetében. Az előbbieknél „magától megy”, mintegy „természetesen” zajlik le; nekik a férfi vagy női szerepen belüli problémákat kell feldolgozniuk, nem maga a szerep kérdéses a számukra. Szexuális identitásuk készen adott és kétségtelen. Az utóbbiaknak viszont egész identitásukat meg kell határozniuk. Fel kell ismerniük, el kell fogadniuk, vállalniuk kell a homoszexuális hajlamot ahhoz, hogy valóban homoszexuálissá váljanak. S ezért rendkívüli kockázatot jelent, ha az ember túl korán megy át ezen a folyamaton, mert így „idő előtti döntéssel lezárja választási lehetőségeit”, egész életére szólóan rögzíti nemi identitását, még mielőtt fel tudná mérni, hogy milyen személyiségfejlődési alternatívák között választ, és választása milyen következményekkel jár.

Hogy különbség van a spontán nemi érés és a bizonytalan nemi identitás tisztázása között, ez nem vitás. Az is valószínű, hogy aki az utóbbi feladat elé kerül, annak személyisége veszélyeztetettebb, mint a nemi szerepébe simán „belenövő” társáé; az ő életpályáján nagyobb a fejlődési krízisek, sőt akár a tartós eltorzulás kockázata. A kérdés az, hogy miben áll ez a kockázat.

A bizonytalanság állapota sokféleképpen zárulhat le. Az egyik ember végül heteroszexuálisként határozza meg magát, a másik homoszexuálisként; a harmadik azonosul biszexuális érdeklődésével (s ezen belül is vagy egyformán vonzódik mindkét nemhez, vagy az egyik vonzalom uralkodik a másik felett); a negyedik életének különböző korszakaiban más és más nemi identitást vesz föl. Arra is van példa, hogy valaki nagyon hosszú ideig ne legyen képes túljutni az identitásával kapcsolatos kételyein. Az Alkotmánybíróság tudatában van e változatosságnak, de a különböző végkifejletekhez nem azonos kockázatot társít. A heteroszexuális identitás rögzülését – bármilyen korán következzék is be – úgy kezeli, mintha kockázatmentes volna, míg minden ettől eltérő – korai – személyiségrögzülést kockázatosnak ítél. Hogyan lehetséges ez, ha egyszer a különböző irányú nemi vágyakat és magatartásokat nem értékeli, s nem rangsorolja?

Az érvelés áttekinthetősége kedvéért, s egyben az Alkotmánybíróság eljárását követve, a továbbiakban szűkítsük le figyelmünket a két tiszta lehetőségre: az egyértelmű heteroszexualitás vagy az egyértelmű homoszexualitás megszilárdulásának esetére. Az egyik mindig kockázatos volna, a másik soha nem lenne az. Miért?

Tegyük fel, hogy a fiatal a homoszexuális szerep mellett kötelezi el magát, és (miként az Alkotmánybíróság vélelmezi) egész életében kitart ennél az identitásnál. Ez kétféleképpen történhet. Vagy úgy, hogy bár későbbi életében nem tud azonosulni homoszexuális szerepével, de szakítani sem képes vele, mert téveszmék és szorongások rabja. Vagy úgy, hogy harmóniában él a homoszexuális szereppel, s ezért nem is igényli a változtatást. Az első esetben az élet soha föl nem oldódó személyiségválságok sorozatába torkollik, a második esetben érzelmileg kiegyensúlyozott, nyugodt és derűs lehet. Ha – miként az Alkotmánybíróság a bírói döntések számára előírja – tartózkodunk a kétféle nemi vonzalom és szerep erkölcsi rangsorolásától, akkor nincs okunk rá, hogy az utóbbi esetben bármiféle veszélyről beszéljünk. Semleges megközelítésben csak az előbbi jelenthet kockázatot.

Csakhogy ez a kockázat a heteroszexualitás felülkerekedése esetén is fönnáll. A bizonytalanság vagy azért dől el a heteroszexualitás javára, mert a más neműek iránti vonzalom erősebbnek bizonyul a többi lehetőségnél, vagy azért, mert a homoszexuális vágyaktól való félelem elfojtja az alternatív lehetőségeket. Az előbbi esetben jó esély van a harmonikus személyiségfejlődésre. Az utóbbi esetben az a valószínűbb, hogy az elfojtásba menekülő ember személyiségzavarokkal fog küzdeni, kierőltetett, majd válságba torkolló házasságban vergődik, az öngyilkosság peremére sodródhat, tragédiává teheti mind a saját, mind a családja életét. Miért nem ugyanolyan súlyos veszély ez, mint a hasonló csőd, amibe a rosszul feldolgozott homoszexualitás vezethet?

A határozat válasza így szól: azért, mert a homoszexuális önmeghatározás „idő előtti”, míg a heteroszexuális nem az. Hiszen a bizonytalan nemi identitás tisztázása nehezebb és valószínűleg hosszabb időt igénylő folyamat, mint a spontán heteroszexuális érés. Azonban a nemi irányultságában bizonytalan fiatal számára a homoszexualitás alternatívája nem a spontán heteroszexuális érés: őt a heteroszexualitás melletti elköteleződés ugyanúgy önvizsgálatot kívánó feladat elé állítja, mint a homoszexuális szerep választása. Ha az egyik esetben túlságosan korai a személyiség rögzülése, akkor a másik esetben is túlságosan korai. A nemi hovatartozásában bizonytalan személyiség kifejlődésének időigényessége nem tesz különbséget a kétféle kifejlet között.

Az önmeghatározást befolyásoló környezeti hatások akkor és csakis akkor jelentenek kockázatot, ha fennáll a következő két eset egyike (vagy mindkettő egyszerre). Először, a még bizonytalan fiatalt kényszer, zsarolás vagy megtévesztés útján szexuális kapcsolatba sodorják. Másodszor, megakadályozzák a szabad döntéshez szükséges tájékozottság elérésében, vagy tévhiedelmeket, szorongásokat, bűntudatot plántálnak belé, s így tántorítják el vágyainak igaz megismerésétől. Akár heteroszexuális, akár homoszexuális szereppel azonosul a nagykorúságot még el nem ért ember, önmeghatározása akkor bizonyul kockázatosnak a semleges ítélőszék előtt, ha nem szabad (és szabadon felülvizsgálható) döntésekben áll, hanem vagy kényszerítés, vagy tudatlanság, téves eszmék és szorongások következménye, s ha éppen ezért személyiségzavart és újabb kényszerválasztásokat szül. Nem a homoszexualitás jelent veszélyt, hanem a kényszer hatása alatt, tájékozatlanságból, félelemből és elfojtások árán választott nemi szerep, akár homo-, akár heteroszexuális legyen az.

Ha igaz, hogy az állam nem avatkozhat be az egyéni jogok gyakorlásába az eltérő nemi beállítódások erkölcsi rangsorolása alapján, úgy más mércénk, mint a fenti, nem lehet. Ezt a mércét kell a semleges vizsgálódásnak alkalmaznia akkor is, amikor az a kérdés, hogy rendkívüli – az egyesülési jog korlátozását indokló – kockázatot vesz-e magára a 18. évét még be nem töltött fiatal, ha a melegek jogvédelmére alakult szervezethez csatlakozik.

Két kérdést kell föltennünk tehát. Először, fennáll-e a kényszerítés (erőszak, zsarolás, megtévesztés) útján létesülő szexuális kapcsolat veszélye az ilyen szervezetben? Ahol tapasztalt felnőttek tapasztalatlan fiatalokkal vannak együtt, az ilyen veszély – mint elvont lehetőség – természetesen mindig jelen van. Minél nagyobb az életkori különbség a nagykorú és a fiatalkorú között, annál nagyobb az esélye, hogy a fiatal ne önálló és egyenrangú társként lépjen szexuális kapcsolatra az idősebbel – már ha egyáltalán létrejön közöttük szexuális kapcsolat. Azonban a puszta tény, hogy egy önkéntes egyesület tagjai között nagykorúak vannak együtt fiatalkorúakkal, még nem különbözteti meg az adott egyesületet a többitől és az emberek közötti együttélés más formáitól. Ha a homoszexuálisok jogvédelmére alakult szervezet esetében ennyi elegendő lenne a tagsági viszony korhatárhoz kötéséhez, akkor minden társadalmi érintkezési módot korhatárhoz kellene kötni. Nem volna megengedhető, hogy 18 évesnél fiatalabb fiúk olyan sportegyesületbe lépjenek be, ahol felnőtt férfi az edző, de az sem, hogy 14 évesnél fiatalabb fiúk nagykorú női edző közelébe kerüljenek, s persze hasonló a helyzet a kamasz lányokkal is. Sőt, tiltani kellene, hogy iskolás korú gyermekek iskolába járjanak, ha a tanár nagykorú, s egyáltalán, hogy felnőttek között – például családban – éljenek. Ez nyilvánvaló képtelenség. Maga az Alkotmánybíróság hívja föl rá a figyelmet, hogy az elvont veszély nem elégséges indok az alapjogok korlátozásához. A veszély konkrét kell legyen, több a puszta lehetőségnél.

De mi lenne az a többlet, ami a jogvédő egyesület esetében a szexuális kapcsolat létesülésének veszélyét konkréttá teszi? Netán a homoszexuálisok egyenjogúságáért küzdők különleges késztetést éreznének fiatalkorúak elcsábítására? Az Alkotmánybíróság nem állít ilyet. Ellenkezőleg, kifejezetten azt mondja, hogy nem épít olyan föltevésre, mely szerint az egyesület nagykorú és a nagykorúságot még el nem ért tagjai között megengedhetetlen szexuális kapcsolat létesülne. Ez a mai magyar jog szerint bűncselekmény volna, márpedig a határozat leszögezi, hogy érvelése ezen a ponton „teljesen kikapcsolja a büntetőjogi vonatkozást”.

Marad tehát a második kérdés: hogyan befolyásolná az egyesületi élet a fiatalkorú tagok tájékozódását és önismeretét. Erről az alkotmánybírák annyit mondanak, hogy a szervezet tagjai között „felnőtt, gyakorló homoszexuálisok vannak”, akiknek egyesületi élete „a homoszexuális szubkultúra része”.

De most már tudjuk: nem elegendő kijelenteni, hogy a jogvédő egyesületben a fiatalkorú tagok kapcsolatba kerülnek a homoszexuális szubkultúrával (akár igaz ez a feltételezés, akár nem). Azt is meg kellene mutatni, hogy ez a találkozás beszűkíti a tájékozódásukat, téveszméket plántál beléjük a heteroszexualitás természetéről, szorongást, bűntudatot ébreszt bennük a más neműek iránti vágyaik miatt. Ezt a feladatot az Alkotmánybíróság nem végezte el, sőt, bele se kezdett. Mostani céljainkra elegendő volna ennyit megállapítani. Azonban bátran továbbléphetünk; leszögezhetjük, hogy a feltételezésnek épp az ellenkezője a valószínű.

Először is, a fiatal olyan tágabb világban él, melyet a heteroszexualitás kultúrája ural; van mivel összevetnie a homoszexuális kultúrát. Másodszor, nem egy életformaközösségbe lép be, hanem egy jogvédő egyesületbe, melynek alapeszméje az emberek közötti egyenlőség. Amit az egalitárius szemléleten túl kap, az annyi, hogy eleven homoszexuális emberekkel találkozik, megismeri személyiségüket, gondolkodás- és érzésmódjukat, gesztusvilágukat, és azt találja, hogy mindebben nincs semmi démoni: összemérhető a heteroszexuálisokéval, emberileg elfogadható. S mindenekelőtt, olyan embereket lát a környezetében, akik a homoszexualitást nem tekintik szégyellni, rejtegetni való elferdülésnek, hanem mint egy erkölcsileg vállalható lehetőséget élik meg. Mindez nemhogy akadályozná, inkább segíti a tájékozott, szabad (s ezért később szabadon újragondolható) döntésben, így hát kimondhatjuk: az Alkotmánybíróság nem igazolta, hogy a homoszexuálisok jogait védő egyesületben való részvétel kockázatos volna a (nemi identitásukban bizonytalan) fiatalok személyiségfejlődésére nézve, és komoly érvek szólnak amellett, hogy ennek az ellenkezője igaz.

Így kell gondolkodnunk a kérdésről, feltéve, hogy szigorúan tartjuk magunkat a követelményhez, mely szerint az állam semleges kell legyen a különböző szexuális beállítottságok vonatkozásában. Ettől eltérő ítéletet csak abban az esetben alkothatunk, csak akkor állíthatjuk, hogy a veszély kizárólag a homoszexuálissá válás oldalán van, s hogy a nagykorúság előtti homoszexuális önmeghatározás mindenképpen veszélyes a személyiségre nézve, ha egyértelmű értékrangsort feltételezünk a heteroszexuális és a homoszexuális identitás között. Egyszóval akkor, ha a homoszexualitást elítélendő, ferde hajlamnak minősítjük, míg a heteroszexualitást vállalható, egészséges vonzalomnak. Az Alkotmánybíróság önmaga elé állított normája tiltja ezt a rangsorolást, a vizsgált ügyben kialakított állásfoglalása mégis feltételezi. Nem semleges, és ezért nem tartható.

A szervezeti tagság korhatárhoz kötésének egyik indoka elesik tehát, mert olyan értékítéleten nyugszik, melyre – akár helytálló, akár nem – a bírák mint az állam tisztségviselői nem alapozhatják döntéseiket. Lássuk most a másik okot.

A társadalmi elutasítás érve


A homoszexualitás, szögezi le a határozat, „széles körben negatív megítélés alá esik”. A társadalom nem elfogadó az azonos neműekhez vonzódó egyénekkel szemben, sőt, diszkriminációval is sújtja őket. A „küzdő” egyesület tagja pedig nyilvánosan vállalja odatartozását, s ezzel a többség szemében azonosítja magát az elítélt szexuális csoporttal. Ha ő maga homoszexuális, az egyesületi részvétel nem hagyja meg számára a lehetőséget, hogy „rejtőzködő” maradjon. Ha nem homoszexuális, akkor is rávetül a gyanú, hogy mégiscsak az: „a nyilvánosság nem fog különböztetni a tagok között”. Ez a hátrány tehát mind a homoszexuálissá váló, mind az egyértelműen heteroszexuális tagokat fenyegeti. A kockázat rendkívüli, mert a nyilvános elköteleződés következtében úgyszólván nincs „visszaút”: aki egyszer ország-világ előtt azonosította magát a homoszexuálisokkal, az később már nem választhatja a „rejtőzködést”. A fiatalkorú azonban még nem elég érett ahhoz, hogy felmérje a tagsággal járó veszély súlyát. Ezért gyámkodó intézkedésekkel kell megóvni őt a veszélytől. Biztosítani kell, hogy csak akkor csatlakozhasson a homoszexuálisok jogvédelmét vállaló szervezethez, ha már vélelmezhető, hogy képes a kockázat felmérésére.

Az Alkotmánybíróság nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy amikor a homoszexualitás társadalmi elutasításáról beszél, nem foglal állást a többségi ítélet mellett vagy ellen. Még a diszkriminációs gyakorlatot „sem minősíti”, hanem mindezt csupán „tényként számításba veszi a gyermeket terhelő döntés súlyánál”. Azaz semlegesen jár el.

Látszólag minden rendben van tehát. A következmények mégis képtelenek. Ezt az alábbi analógia nyomban meg fogja mutatni.

Magyarországon terjedőben van az a szégyenletes gyakorlat, hogy nyilvános szórakozóhelyekről kitiltják a cigányokat. Ha mégis odamerészkednek, csúnyán összeverhetik őket. Nos hát, mi az állam teendője e skandalummal szemben? Az Alkotmánybíróság okfejtését követve induljunk ki abból, hogy „nem minősítjük”, hanem csupán „tényként számításba vesszük” a cigányok kitiltását. Kétségtelen: ha e tény ismeretében mégis belépnek a számukra tilossá nyilvánított helyre, súlyos kockázatot vállalnak. Mégis, megint csak az Alkotmánybíróság nyomán, azt kell mondanunk, hogy az állam nem tarthatja vissza őket a baj keresésétől, mivel nagykorú polgárairól feltételeznie kell, hogy képesek átlátni tettük következményeit. Más a helyzet a fiatalkorú romákkal. Róluk még nem feltételezhető, hogy egy ennyire súlyos kockázatról (akár egész életre szóló testi vagy lelki károsodással is végződhet az incidens!) tájékozott, felelős döntést tudnak hozni. Ezért a hatóság elrendelheti, hogy 18 évesnél fiatalabb romák nem látogathatják a nyilvános szórakozóhelyeket. Így kell okoskodnunk, ha az Alkotmánybíróság érvelését alkalmazzuk.

De persze aligha okoskodnánk így, s kétlem, hogy maga az Alkotmánybíróság így okoskodnék. Nem azért tartaná elfogadhatatlannak, hogy az állam eltiltsa a nagykorú romákat a nyilvános szórakozóhelyek látogatásától, mert az ő dolguk, hogy vállalják-e a kockázatot. Azért vetné el az efféle intézkedést, mert hivatalból elítéli azt, ami a szórakozóhelyeken a cigányokkal történik. A faji diszkriminációval szemben a demokratikus állam nem lehet semleges. S következésképpen a fiatalkorú cigányokat sem védheti úgy a rájuk leselkedő veszélytől, hogy hivatalos tiltás rangjára emeli az üzletvezetői tilalmat. Ezt akkor sem tehetné meg, ha netán igaz volna, hogy a kockázat súlyát maguk a cigány fiatalok valóban nem képesek kellőképpen fölmérni. Való igaz, az alkotmányban előírt kötelessége, hogy gondoskodjék a testi, szellemi és erkölcsi fejlődésükhöz szükséges védelemről. De a tiltás ki van zárva a rendelkezésre álló védőeszközök arzenáljából. Az állam csak azon a módon nyújthat védelmet a cigány fiataloknak, hogy fellép a velük szembeni diszkrimináció gyakorlata ellen.

Ha azonban a szórakozni vágyó fiatalok esetében így kell okoskodni, akkor ugyanígy kell okoskodni a jogvédő egyesülethez csatlakozni kívánó fiatalok esetében is. Fogadjuk el, hogy azok a fiatalkorúak, akik csatlakozni szeretnének a szervezethez, nem tudják felmérni, mekkora erővel képesek működni a társadalmi előítéletek. Tegyük fel, hogy ezért a rájuk leselkedő veszélyt sem képesek megbecsülni. De ez a veszély abban áll, hogy életük során diszkriminatív magatartásokkal kerülhetnek szembe. Igen, az államnak kötelessége védeni őket az ebből adódó kockázatoktól. Azonban ennek érdekében csak egyet tehet: az előítéletekkel és a diszkriminációval szemben kell fellépnie. Mindenekelőtt úgy, hogy kinyilvánítja: a homoszexuálisok jogvédelmével foglalkozó szervezet ugyanolyan alkotmányos szervezet, mint a többi, tehát ugyanolyan elbánásban részesül. Ahelyett, hogy megkülönböztető korhatárt követelne tőle, világossá kell tennie, hogy nem hajlandó a közönség egy (valószínűleg nem csekély) részének előítéleteihez igazodva megkülönböztetni a többi alkotmányos szervezettől. Amíg a bíróságok ezt a lépést – bár egyre változó indoklással – kitartóan megtagadják, addig megerősítik és konzerválják a helyzetet, mely a melegek ügyével való nyílt azonosulást kockázatossá teszi, ahelyett, hogy hozzájárulnának a túlhaladásához. Azokra hárítják a társadalmi előítéletek létezésének szimbolikus és gyakorlati terheit, akik amúgy is céltáblái az előítéletes magatartásnak.

Arra az eredményre jutottunk, hogy az állam nem lehet egyszerre semleges az emberek szexuális önmeghatározása iránt és a szexuális identitás miatti hátrányos megkülönböztetésekkel szemben. De miért nem? És hogyan dönthető el, hogy mely vonatkozásokban kell, s mely vonatkozásokban szükségtelen vagy egyenesen megengedhetetlen semlegesnek lennie?

Ezeket a kérdéseket az Alkotmánybíróság nem teszi föl. Mégis, adható rájuk olyan válasz, mely közel áll a testület alkotmányértelmezésének fő vonulatához; ahhoz az elvhez, mely szerint az államnak minden polgárával úgy kell bánnia, mint aki egyenlő a többi polgárral.

Semlegesség és egyenlő elismerés

A semlegesség normája nem magától értetődő. Mint egyéneknek, nem kell semlegesnek lennünk a hit, világnézet és életmódok kérdéseiben. Ellenkezőleg: felelős emberektől elvárható, hogy foglaljanak állást ezekben az alapvető erkölcsi jelentőségű vitákban. Miért várjuk el akkor az államtól – tisztségviselőitől mint hivatalos szerepek betöltőitől – a semlegességet? Íme a válasz körvonalai.

Az egyén a maga nevében beszél. Az állam tisztségviselője a politikai közösség nevében. Amikor valamiről azt mondja, hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, igaz vagy hamis, ezzel azt nyilvánítja ki, hogy mi az igaz és a hamis, mi a helyes és a helytelen, mi a jó és a rossz azok számára, akikkel az állam azonosítja magát, akiknek az állama. Az ilyen kijelentések ennélfogva nemcsak a vitás kérdésben foglalnak állást, hanem gyakran abban a kérdésben is, hogy ki tartozik az államalkotó politikai közösséghez, s ki az, aki a közösség számára idegen vagy nem teljes értékű tag.

Ha például a törvényhozó vagy a bírói hatalom kinyilvánítaná, hogy vallási vitákban melyik oldalon van az igazság, ha hivatalosan leszögezné, hogy a hit és a hitetlenség, a keresztény és nem keresztény vallások, a katolicizmus és a protestantizmus közül melyik az igaz tanítás, akkor azt is kimondaná, hogy a hit kérdéseiben megosztott népességen belül van egy szűkebb csoport, mellyel az állam jobban azonosul, mint a többiekkel, melynek inkább a saját állama. Ugyanez a helyzet az emberek szexuális önazonosságával. Ha az állam egyik polgárának vonzalmait erkölcsileg helyesli, a másikéit pedig elítéli, ezzel egyszersmind azt is mondja, hogy a mi nemi erkölcsünk helyesli a heteroszexualitást, és elutasítja a homoszexualitást, és így a heteroszexuális és a homoszexuális polgárok státusáról mond valamit.

A demokratikus államnak minden polgárával úgy kell bánnia, mint aki – polgárként – mindenki mással egyenlő. Egyenlő státusukat azonban nemcsak azáltal tartja fönn vagy sérti meg, ahogyan a társadalmi előnyöket és hátrányokat, a cselekvési lehetőségeket és a cselekvés korlátait elosztja, hanem azáltal is, ahogyan megnyilatkozik. Állásfoglalásai vagy elismerik, hogy a politikai közösség tagjaként minden polgára egyenlő, vagy a polgárok bizonyos csoportjaitól megvonják az egyenlő elismerést. S az egyenlő elismerés megtagadása ugyanúgy sérti az egyenlő bánásmód általános követelményét, mint a javak és terhek diszkriminatív elosztása. Innen az állam semlegességének elve, s ez az összefüggés igazít el abban a kérdésben is, hogy mikor van s mikor nincs semlegességre kötelezve a demokratikus állam. A polgárokat megosztó, vitás kérdésekben akkor kell semleges maradjon, ha állásfoglalásával megsértené az egyenlő elismerés követelményét. Nincs szükség semlegességre, ha az állásfoglalás nem ütköznék össze az egyenlő elismerés elvével. És egyenesen megengedhetetlen a semlegesség, ha a vitatott kérdés éppen abban áll, hogy egyenlő elismerés jár-e minden polgárnak, vagy némely csoportok megvetéssel kezelhetők, s hátrányos megkülönböztetéssel sújthatók.

Az egyenlő bánásmód és az egyenlő elismerés elvével szemben a demokratikus állam nem lehet semleges. Intézkedéseit nem indokolhatja olyan megfontolásokkal, melyek tartalmazzák vagy feltételezik, hogy nem foglal állást a polgárok egyes csoportjait sújtó megvetés és diszkrimináció kérdéseiben. Ha ezt megtehetné, akkor nem volna alapja a semlegességnek azokban az esetekben sem, melyekre az mindenképpen alkalmazandó. Ha az egyenlő bánásmód és egyenlő elismerés megvonása nem olyasvalami, amit a demokratikus államnak el kell ítélnie, akkor a vallási, világnézeti, életmódbeli semlegesség megkövetelése egyszerűen indokolatlan. A semlegességnek csak azért van normatív ereje, mert a demokratikus állam erkölcsi alapvetése magában foglalja, hogy az egyenlő bánásmód elve s ennek alkalmazása, az egyenlő elismerés elve helyes, a vele konfliktusban lévő szabályok és gyakorlatok pedig helytelenek. A semlegesség elve alapvetőbb elveken nyugszik, melyekkel szemben a demokratikus állam nem lehet semleges.

Az Alkotmánybíróság tehát jól döntött, amikor a semlegesség követelményét kiterjesztette az emberek szexuális szerepválasztásaira, mert ez következik abból, hogy az államnak minden polgárát egyenlő elismerésben kell részesítenie. Azonban rosszul döntött, amikor ugyanezt a szabályt a diszkriminatív társadalmi magatartásokra is kiterjesztette, mert ezek konfliktusban vannak az egyenlő bánásmód, az egyenlő elismerés elveivel. A diszkriminatív magatartásokat a demokratikus államnak soha nem szabad semleges módon, puszta tényként tudomásul vennie.

A szülők jogai

Eddigi vizsgálódásaink eredménye az, hogy a Szivárvány Társulás ügyében nem adható a semlegesség alkotmányos követelményét kielégítő indok a fiatalkorúak egyesülési jogának korlátozására. Fogadjuk el mégis, az érvelés kedvéért, hogy az Alkotmánybíróság sikeresen megoldotta ezt a feladatot. Mint láttuk, ebből még nem következik, hogy az állam közvetlenül beavatkozhat az egyesülési jog gyakorlásába. Rendes körülmények között abban, amiről a gyermek még nem dönthet önállóan, a szülőt illeti meg a végső szó. Külön meg kell indokolni, hogy ezúttal miért veszik el a szülőtől a döntés jogát. Robusztus indokra van szükség, mert a korlátozandó jog is erőteljes. A szülő nem puszta ügygondnok. Gyermeke az ő személyes életének része, ő a felelős a nevelődéséért. Lelkiismereti szabadságához tartozik, hogy meggyőződése szerint nevelje. Mi igazolja, hogy az állam, a lelkiismeret szabadságát korlátozva, magához vonja a rendelkezési jogot?

A határozat erről nem sokat mond. Első lépésben rámutat, hogy a szülő megkerülése nem volna egyedülálló: van rá példa, hogy az állam közvetlenül gyakorolja a gyermek fölötti gyámkodást. A tiltó rendszabályok általában „a nyilvánosság szférájában” helyettesítik a szülői felügyeletet, ami azt sugallja, hogy az egyesületi tagság abba a körbe tartozik, ahol az állam a szülő helyébe léphet. Miután kimutatta, hogy a szülő kikapcsolása – legalábbis a nyilvánosság tartományában – nem okvetlenül illegitim, a határozat második lépésben hozzáteszi: ha a beavatkozást indokló kockázat annyira súlyos, hogy az állam törvénnyel vagy bírói határozattal maga dönt a gyermek jogainak gyakorlásáról, akkor a szülői beleegyezés már egyszerűen nem jön számításba. Eddig az argumentum.

Sajnos, mindkét lépése sántít. Ami az elsőt illeti: ha szemügyre vesszük a javasolt analógiákat, észre fogjuk venni, hogy ezek az egyesülési jog korlátozására nem terjeszthetők ki. Az Alkotmánybíróság azt mondja, hogy az állam „tilthatja, hogy gyermeknek nyilvános vendéglátóhelyen alkoholt szolgáljanak fel, hogy iskola közelében pornográf sajtótermékeket áruljanak, vagy szexboltot nyissanak”. Ez igaz. Azonban két nehézség is van a párhuzammal. Először, az egyesülési jog a gyermeket is megillető alkotmányos alapjog, a szeszfogyasztás és a pornográf termékek élvezése nem az.[7] Másodszor, s ez az igazán fontos különbség, amikor az állam megtiltja, hogy nyilvános vendéglátóhelyen gyermeknek alkoholt szolgáljanak fel stb., akkor nem az történik, hogy elvonják a beleegyezési jogot a szülőtől. A hatóság ilyenkor azokon a színtereken lép a szülő helyébe, ahol ez amúgy sem képes hatékony felügyeletet gyakorolni. Semmi értelme szülői hozzájáruláshoz kötni a fiatalkorúak kiszolgálását italboltban vagy szexboltban, mert ez a szabály nem volna végrehajtható. Ezekben a térségekben a szülőnek szüksége van a hivatalos rendszabályok segítségére. Ott azonban, ahol képes felügyelni gyermeke lépéseit, az állam nem veszi el tőle a neveléssel kapcsolatos döntéseket. Meghagyja számára a lehetőséget, hogy ha gyermekét érettnek tartja az alkoholfogyasztásra és a pornográfia megismerésére, akkor hozzáférhetővé tegye őket a számára (feltéve, hogy ezeket az élvezeteket ő maga nem helyteleníti). „A szülő felelőssége”, szögezi le az Alkotmánybíróság is, „hogy otthon a gyermek számára hozzáférhetővé teszi-e az alkoholt vagy a pornográfiát.”

Az egyesületi tagsággal nem ez a helyzet. Egyfelől, itt a szülő nem szorul az állami tiltás mankójára, mert ha bizonyos életkor alatt a belépési nyilatkozat csak az ő jóváhagyásával válhat érvényessé, akkor döntése minden további nélkül kikényszeríthető. És másfelől, a hivatalos tiltás itt nem segíti a szülőt nevelési szándékainak megvalósításában, hanem akadályozza. Tegyük fel, a szülőnek meggyőződése, hogy a jogvédő szervezet méltó a csatlakozásra, gyermeke pedig kellően érett rá, hogy felelősséggel vállalhassa a belépéssel járó kockázatokat, ítéletének nem tud az állami tiltással szemben érvényt szerezni. Itt nem olyan tevékenységről van szó, mely otthon is végezhető volna: a vita tárgya maga a nyilvános cselekvésben való részvétel. Ha egyszer az állam eltiltja a fiatalokat attól, hogy egy jogvédő egyesület tagjai legyenek, akkor a szülő nem játszhat velük jogvédő egyesületet az otthonában.

A megfelelő analógia nem az, hogy az állam nem enged alkoholt vagy pornográf termékeket árusítani fiatalkorúaknak, hanem az volna, ha az állam megtiltaná, hogy 18 évesnél fiatalabb polgárai egyházi iskolába járjanak, vagy részt vegyenek egy népszerűtlen vallási gyülekezet életében. Az ilyen esetekben – s a mi esetünk is ilyen – a szülő lelkiismereti szabadságának kérdése nem kerülhető meg.

Az Alkotmánybíróság azonban megkerüli. Második lépésként beéri az alábbi kijelentéssel: „Ha… valamely egyesületben való tagság olyan súlyos kockázatot jelent a gyermek számára, hogy tagságát… jogszabály vagy bíróság általában kizárhatja, akkor a beleegyezés tárgytalanná válik.” Csakhogy nem a kockázat súlyán múlik a dolog. Senkinek nem jut eszébe, hogy ne volna elegendő a szülői beleegyezés, ha egy fiatalkorú fel akar csapni alpinistának, noha az alpinizmus kétségkívül életveszélyes sport, s nehéz elképzelni annál nagyobb kockázatot, mint hogy az ember a halálát leli. A kockázat nagysága akkor volna elégséges indok a szülő rendelkezési jogának korlátozására, ha feltételeznénk, hogy nemcsak a gyermek, maga a szülő sem képes a kockázat súlyával összhangban lévő, felelős döntést hozni. Vagyis, ha abból indulnánk ki, hogy az állam a szülő fölött is gyámkodhat.

Vannak esetek, amikor ezt valóban megteheti. Mondjuk, elrendelheti a bukósisak és a biztonsági öv viselését. Egyfelől, a közlekedéssel járó baleseti kockázat rendkívül nagy, és az autósok, motorosok jó része rendes körülmények között nem hajlik rá, hogy ennek megfelelően cselekedjék. Másfelől, az ilyen óvintézkedések nem korlátozzák lényeges személyes döntéseinket, és alapvető meggyőződéseinkkel sem ütköznek össze. A beavatkozásnak tehát nyomós indoka van, ellene pedig nem szól hasonlóan nyomós érdek.

Az egyesülési jog gyakorlása kapcsán a két feltétel egyike sem áll fenn. Nem állítható, hogy felnőtt emberek képtelenek volnának felmérni az egyesüléssel járó kockázatokat. S az sem, hogy fontos döntéseikben ne korlátozná őket, meggyőződéseiket ne sértené, ha az állam helyettük dönti el, milyen egyesülethez csatlakozhatnak. Ha azonban az állam nem feltételezi, hogy a szülő képtelen az egyesüléssel járó kockázatok mérlegelésére, amikor saját magáról van szó, milyen alapon feltételezné, hogy alkalmatlan ugyanerre a mérlegelésre, amikor a gyermekéről kell dönteni? Ha nem feltételezi, hogy amikor saját magáról van szó, akkor a szülő számára közömbös, ő maga dönt-e a veszély vállalásáról, vagy az állam dönt helyette, vajon milyen alapon feltételezné, hogy a kérdés közömbössé válik a számára, amikor gyermekének egyesületi élete a döntés tárgya?

Egyszóval, a kockázat súlyán nem múlhat, hogy az állam közvetlenül beavatkozhat-e a gyermekre vonatkozó döntésekbe. De akkor min múlik?

Csakis azon, hogy milyen természetű a beavatkozás indoka. Épp az imént láttunk egy esetet, amikor a hatóság közbelépése nem sérti a szülő lelkiismereti szabadságát: ez akkor áll elő, amikor a szülő nincs abban a helyzetben, hogy kikényszeríthető döntést hozzon – ilyen példával szolgál az alkohol és a pornográf termékek árusítása. Egy másik esetben azért nem sérti a szülői jogokat a beavatkozás, mert egyértelműen és határozottan a nagykorúsághoz köti valamely állampolgári jog gyakorlását – például a választásokon való részvételt –, s ezért föl sem merül, hogy a szülőnek lenne valamiféle mérlegelési joga, melyet elvonnak tőle. Egy harmadik esetben pedig azért nincs jogsértés, mert a beavatkozás indoka nem függ össze a gyermek életkorával, pontosabban korlátozott döntésképességével – olyan előírásokról van szó (a védőoltás vagy a biztonsági öv kötelező elrendelése a legtisztább példa ezekre), melyeket szükség esetén felnőttekre is alkalmaz és alkalmazhat az állam.

Az egyesülési jog fölötti kontroll elvonása egyik esethez sem hasonlít. Szemben a védőoltás vagy a biztonsági öv elrendelésével, a beavatkozás itt az életkorhoz kötődő indokokon alapul. Szemben a választójog nagykorúság előtti gyakorlásának megakadályozásával, a korlátozás itt csupán részleges. És épp az imént láttuk, hogy – szemben az alkohol vagy a pornográf termékek árusításával – a szülő döntése itt minden további nélkül kikényszeríthető volna.

Röviden: nincs elégséges ok arra, hogy 37. állam közvetlenül rendelkezzék a fiatalkorúak egyesületi tagságáról. Még ha feltesszük is, hogy a beavatkozásnak kellően erős, ésszerű indoka van, az volna a helyes, hogy az állam a szülőre bízza a döntést, s ne rendelkezzék helyette.

Tegyük föl mégis, hogy a lelkiismereti szabadság korlátozását sikeresen igazolta az Alkotmánybíróság. Akkor még mindig nyitva van az utolsó kérdés: miért egy bizonyos egyesületet kötelezzen a bíróság tagsági korhatár állítására, ahelyett, hogy – miután jogszabály tisztázná a fiatalkorúak egyesülési joggyakorlásának általános feltételeit – a kritikus életkor alatt bírói jóváhagyástól tennék függővé a belépést. Ezt a lehetőséget azonban egyáltalán nem tárgyalják az alkotmányőrök, így nincs mit megvizsgálnunk. Leszögezhetjük, hogy még ha mind a fiatalkorúak egyesülési jogát, mind a szülők lelkiismereti szabadságát indokolt volna is korlátozni, ebből nem következik, hogy egy bizonyos egyesület vagy az egyesületek egy bizonyos csoportja korhatár állítására lenne kötelezhető.

Mi jön ezután?

Az Alkotmánybíróság határozata, semmi kétség, előrelépést jelent a Legfelsőbb Bíróság végzéséhez képest. Azonban visszalépés az Alkotmánybíróság egy évvel korábbi, saját határozatához képest, és visszalépés ahhoz a normához képest is, melyet önmaga elé állított. Ez akkor is sajnálatos fejlemény, ha a fordulat a nemi erkölcsök tartományára korlátozódik. De a döntésben elszórt célzások és utalások távolabbi következmények lehetőségét is felidézik. Nem kizárt, hogy az alapjogi bíráskodás új szakaszának kezdetén vagyunk. 1990 és 1995 között az Alkotmánybíróság viszonylag kemény értelmezést adott az állami beavatkozás útját álló alapjogi korlátok egy része – a véleménynyilvánítási, az információs önrendelkezési, a gyülekezési és egyesülési, valamint a lelkiismereti szabadság – számára. Elképzelhető, hogy a most kezdődő időszakot e korlátok felpuhítása fogja jellemezni: kevesebb személyes autonómia, több állami paternalizmus és erkölcsőrizet.

Ma még nem lehet megmondani, hogy valóban új szakasz kezdődött-e, vagy egyszeri kilengéssel van dolgunk. Arról sem érdemes jóslásokba bocsátkozni, hogy mi lesz a Legfelsőbb Bíróság döntése ezek után. Legföljebb azt próbálhatjuk meg számba venni, hogy milyen alternatívák állnak a testület előtt, melyhez az ügy most visszakerül.

Az Alkotmánybíróság nem úgy nyilatkozott, hogy az egyesület bejegyzését meg kell tagadni, ha a tagsági viszonyt nem köti korhatárhoz. Határozata úgy szól, hogy a nyilvántartásba vétel megtagadható, ha az általa körülírt feltételek teljesülnek. Jelzi, persze, hogy mit helyeselnének az alkotmánybírák, hisz azt állítja, hogy együtt vannak a korlátozás feltételei. De a döntés felelősségét meghagyja a Legfelsőbb Bíróságnak. Mit tehet a Legfelsőbb Bíróság?

Az első lehetőség: módosít tavalyi végzésének indoklásán, változatlanul fenntartva a határozati részt. Ha ez történnék, az ügy valamit akkor is tovább haladna, hisz olyan döntés születnék, mely legalább igényt tart rá, hogy eleget tegyen a különböző szexuális vonzalmakkal és szerepekkel szembeni semlegesség követelményének. Két körülmény tenné mégis aggályossá az ilyen határozatot. Részint nem volna érthető, miért kezdeményezte maga a Legfelsőbb Bíróság, hogy előző döntése ellen nyújtsanak be felülvizsgálati kérelmet. Részint pedig, mint láttuk, az alkotmánybírák által javasolt indoklás feltűnő módon megsérti a semlegesség maga szabta követelményét, s ezért kitartani mellette aggályos dolog.

A második lehetőség az volna, hogy a Legfelsőbb Bíróság felszólítja a Fővárosi Bíróságot a Szivárvány Társulás bejegyzési ügyének újraindítására, azzal, hogy a fiatalkorú tagjelöltek belépési nyilatkozatát meg kell küldeni a bírósághoz jóváhagyásra (ez természetesen bármely más szervezetre is igaz lenne). Ez jelentős előrelépés volna, de még mindig ellene lehetne vetni, hogy ha bizonyos esetekben korlátozható is a nagykorúságukat el nem ért fiatalok egyesülési joggyakorlása, nem világos, miért kell elvonni a szülőtől a beleegyezés jogát.

Így hát vonzóbbnak látszik a harmadik lehetőség: a Szivárvány Társulást nyilvántartásba veszik, ugyanakkor tájékoztatják az egyesületet (persze az összes többivel együtt), hogy mely esetekben kell a csatlakozni szándékozó fiataltól szülői beleegyezést kérni.

Azonban vegyük észre: a negyedik lehetőség is nyitva áll. A Legfelsőbb Bíróság megállapíthatja, hogy nincs kellően súlyos, semleges indok, melynek alapján a Szivárvány Társulás bejegyzését az állam a tagsági viszony korhatárhoz kötésétől tehetné függővé, és utasíthatja a Fővárosi Bíróságot a nyilvántartásba vételi eljárás újrakezdésére. Ez volna a legtisztább, az Alkotmánybíróság által lefektetett alapelveknek leginkább megfelelő döntés.

Bárhogyan rendelkezzék a bíróság, végzésének az adott ügyön messze túlmutató következményei lesznek. Meg fogja mutatni, hol tart a magyar bírói kar az államot kötelező semlegesség alkotmányos elvének feldolgozásában. Egy darab időre az utolsó változtatást fogja végrehajtani a Szivárványteszten, a polgárok nemi beállítódásaival szembeni bírói semlegesség próbáján.

Az emberi jogok magyarországi híveinek jó oka van rá, hogy feszült érdeklődéssel várják az újabb határozatot.

Jegyzetek

[1]  Lásd 21/19%. (V. 17.) AB. határozat

[2] A Fővárosi Bíróság 6. Pk. 60498/1994/1. számú határozatában az alapító okirat módosítására (névváltoztatásra és a  tagsági viszony korhatárhoz kötésére), valamint az alapítók életkorának megjelölésére szólította fel a szervezetet. A Szivárvány Társulás ügyvivői azonban, a feltételek teljesítése helyett érvekkel, válaszoltak; kimutatták, hogy az egyesületi törvény nem teszi lehetővé, az alkotmány pedig tiltja, hogy a bejegyzést efféle kívánalmakhoz kössék. Ezt követte a 6. Pk. 60498/1994/2. számú, elutasító végzés.

[3] Lásd Kpkf. III. 25796/1994/2. számú határozatát, mely 1994. november 17-én kelt, és (kissé szokatlan módon) a következő év januárjában postázták. 4 Lásd az MTI útján, 1995. március 16-án megjelentetett közleményt.

[5] Lásd a 14/1995. (III. 13.) AB számú határozatot.

[6] Gyermeken az alkotmány a 18 évesnél fiatalabb személyt érti, kiskorút és fiatalkorút egyaránt. Amikor azonban az a kérdés, hogy korlátozható-e a gyermek joga a felnőttek által alapított és működtetett egyesületekben való részvételre, akkor csak fiatalkorúakra érdemes gondolnunk. Az Alkotmánybíróság határozata nem teszi világossá ezt a megszorítást, én azonban a továbbiakban egyértelműen így használom a „gyermek” kifejezést, és gyakran helyettesítem a „fiatalkorú” vagy „fiatal” szavakkal.

[7] A szexbolt kitiltása az iskola körzetéből ennél is távolabb áll az egyesülési jog korlátozásától, mivel az állam ebben az esetben nem a gyermek szabadságát szorítja meg, hanem a kereskedőét, jóllehet ezt valóban a gyermek érdekére hivatkozva teszi.

• Játéktér