Morvay Krisztina

Nyomtatóbarát változat

„A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak alávetni…”
[A Magyar Köztársaság Alkotmánya 54. § (1) és (2) bek.]

„A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
[A Magyar Köztársaság Alkotmánya 55. § (1) bek.]

„A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv… születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
[A Magyar Köztársaság Alkotmánya 10/A. § (1) bek.]

A helyszín: Disco/falusi búcsú/ötórai tea/ismerkedési est

A szereplők: A Lány és a Fiú

Fiú: – Szia. Szeretnék megismerkedni veled.


Lány: – Szia. Jó.


Fiú: – Tudod, nagyon tetszel nekem, és úgy gondolom, hogy most elkezdek udvarolni neked, moziba járunk, szerelmes leveleket írok, virágot veszek neked, simogatlak, és kedves leszek veled. Azután elveszlek feleségül, egyszer csak felpofozlak, azután újra, azután majd sokszor és mélyen megalázlak, bebizonyítom, hogy semmirekellő vagy, meg is rugdoslak, és elég gyakran ököllel ütöm az arcodat. Te is és a gyerekeink is folyton reszketni fogtok tőlem. Ha majd nem akarsz velem lefeküdni, leteperlek, fojtogatlak, üvöltözök veled, és úgy teszlek magamévá. Rendben?
Lány: – Hát persze. Kezdjük. Jössz táncolni?

Kié az ilyen demokrácia

Az, hogy ez így megtörténjen: valószínűtlen. Mégis úgy látszik, hogy a társadalom és vele a jog valami hasonló fikciót alkalmaz akkor, amikor azt mondja: a házasságon belüli bántalmazás és erőszak magánügy. Az, hogy a házasfelek hogyan élnek – szabad döntésük. Választásuk.

„Ha nem akarja, hogy megverjék és megerőszakolják, akkor miért ment hozzá, és miért él vele?” – hallottam több, magát liberálisnak valló jogásztól. Amikor ugyanők „politikusabban” fogalmaznak, azt mondják, hogy demokráciában és jogállamban az állam nem szólhat bele az állampolgárok magánéletébe. A demokrácia és a jogállamiság képviseletében tagadja meg tehát a beavatkozást és a segítségnyújtást a rendőr, amikor a bántalmazott nőt azzal küldi el, hogy a családi vitákat oldja meg ő maga. Hasonló érv húzódik amögött, hogy a jogalkotás elzárkózik a házasságon belüli nemi erőszak büntetendővé nyilvánításától. Kérdés, hogy miféle demokráciát eredményez az a „liberális” doktrína, amelyre hivatkozva – az állami beavatkozás minimalizálása érdekében – az állampolgárok jelentős csoportjaitól (a házasságban élő nőktől, illetve a családban lévő gyerekektől) következetesen megtagadható személyi szabadságuk, testi épségük és emberi méltóságuk védelme.

A „jogállamiság” egyik eleme a jog következetes alkalmazása. Nincs olyan jogszabály, amely különbséget tenne verés és verés között azon az alapon, hogy az a nyílt utcán vagy a családi otthonban történik. Ezért különös, amikor a brutalitást attól függően kezeljük bűncselekményként vagy a magánélet részeként, hogy hol és kik között kerül sor rá. Az erőszak nem magánügy. Ilyen értelmezés önkényes. A jogállam lényege, hogy kizárja a törvények önkényes értelmezésének lehetőségét. Ezért elfogadhatatlan bármiféle olyan következtetés, amely kiszolgáltatottságba és védtelenségbe taszítja állampolgárok egy csoportját az erőszakkal szemben. Kié az ilyen demokrácia?

Ha egy bántalmazott nő telefonál a rendőrségre, valószínűleg tapasztalni fogja, hogy az ő joga nem érvényesül. Ez nem az ő jogállama. Az tehát, hogy a jog valamit tilt, önmagában nem sokat jelent. A nemi erőszakon kívül nincs olyan bűncselekmény, amely ne lenne büntetendő akkor, ha azt férj követi el felesége sérelmére. Az esetek többségében a brutális férj mégis azt tesz házastársával, amit akar. Ez az ő demokráciája.

Az állandó félelemben, rettegésben élő bántalmazott feleségek tehát nem várhatnak csodát a Alkotmánybíróság hamarosan esedékes határozatától, amely esetleg kimondja majd, hogy a házasságon belüli nemi erőszak büntetlensége alkotmányellenes. A családon belüli brutális bűncselekményekkel kapcsolatos állami attitűd eddigi tapasztalatai alapján ugyanis e döntésnek sokkal inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentősége lehet.

Az alábbi tanulmány – amely része a NANE Egyesület[1] által benyújtott – a házasságon belüli nemi erőszak büntetlenségét támadó – alkotmánybírósági indítványt támogató beadványnak (amicus curiaenek) – remélhetőleg segítséget nyújt ahhoz, hogy a Tisztelt Olvasó maga döntse el: van-e az államnak keresnivalója az állampolgár hálószobájában.

Alkotmányos jog és állami felelősség

A kérelem annak megállapítására irányul, hogy az erőszakos közösülés lehetséges áldozatainak (sértetteinek) körét a Btk. alkotmányellenesen szűken határozza meg.[2] Az indítvány nem egy új bűncselekményt („a házasságon belüli erőszakos közösülést”) akar beiktatni Btk.-ba, hanem egy létező bűncselekmény tényállását szeretné tartalmilag megváltoztatni úgy, hogy megszűnjön a jogi szabályozás alkotmányellenessége. Az alkotmányossági vizsgálat szempontjából tehát a releváns kérdés nem az, hogy helyes-e, hasznos-e, szükséges-e a „házasságon belüli erőszakos közösülés” kriminalizálása. Az vár eldöntésre, hogy van-e alkotmányosan védhető és igazolható indoka a jelenlegi szabályozásban megfogalmazódó diszkriminatív elemnek, azaz annak, hogy a nő megerőszakolása minden esetben bűncselekmény, kivéve, ha azt a férj követi el felesége ellen. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy nem a kérelmezőt terheli annak bizonyítása, miért szükséges a házasságban élő nők büntetőjogi védelme az emberi méltóságot durván sértő cselekménnyel szemben, hanem a törvényhozó – alkotmányból következő – kötelezettsége lenne annak bizonyítása, hogy a házassági életközösségben élő nőkkel szembeni diszkrimináció alkotmányosan védhető és igazolható.

Alább azt kísérelem meg bizonyítani, hogy a nemi erőszak olyan cselekmény, amely az emberi méltóságot – mint az alkotmány 54. szakaszában biztosított alapjogot – durván sérti, így annak tilalmazására és büntetni rendelésére az államnak pozitív, azaz tevőleges kötelezettsége van.

Azzal, hogy a büntetőjogi védelmet a házassági életközösségben élő nőktől (férjük mint potenciális elkövetők vonatkozásában) megvonja, az állam – az állampolgárok e csoportja tekintetében – megsérti az alkotmány 8. szakaszában megfogalmazott kötelezettségét az alapvető állampolgári jogok tiszteletben tartására.

Szeretném továbbá bizonyítani, hogy a kifogásolt jogszabályban alkalmazott diszkrimináció önkényes, így a Btk. e rendelkezése – a passzív alanyokat (sértetteket) meghatározó részében – ellentétes az egyenlő elbánás elvével, ennélfogva az alkotmány 70/A. szakaszába ütközik.

A büntető törvénykönyvben felsorolt tényállások egy része olyan magatartásokat tartalmaz, amelyek tilalma egyenesen és közvetlenül következik az alkotmányból, tipikusan azáltal, hogy a tilalmazott magatartások alapvető állampolgári jogot sértenek, míg más tényállások esetében csupán lazább, közvetettebb kapcsolat mutatható ki az alkotmányban meghatározott jogok és érdekek védelmével. Az utóbbi kategóriába tartozik például a vesztegetés, míg az előbbibe például az emberölés bűncselekménye. A lazább, távoli, indirekt összefüggés esetén nem feltétlenül követ el (mulasztásos) alkotmánysértést a jogalkotó akkor, ha az adott magatartással szemben nem lép fel (büntető)jogi eszközökkel. Amennyiben például a vesztegetési cselekményeket a magyar jog nem tilalmazná, akkor ez a mulasztás „helytelen”, „kifogásolható”, egyenesen „rossz” lenne, azonban nem lenne feltétlenül alkotmányellenes.

Más viszont a helyzet akkor, amikor a törvényhozó (passzivitásával, be nem avatkozásával) olyan magatartások büntetlenségét biztosítja, amelyek megvalósítása egyben valamely alapvető állampolgári jog megsértését is jelenti. Ez esetben a „nem büntetés” nem egyszerűen helytelen vagy kifogásolható, hanem egyben alkotmányellenes is. Amennyiben a jogalkotó elmulasztaná az emberölés felsorolását a büntető törvényben meghatározott és tilalmazott magatartások között, ezzel az emberi élet védelmére vonatkozó alkotmányos kötelezettségét sértené meg, azaz alkotmányellenes mulasztást követne el.

Az alkotmány kétségtelenül garanciát jelent az állami hatalom korlátlanságával szemben, s ebből következően arra kötelezi az államot és annak szerveit, hogy tartózkodjanak az alapvető állampolgári jogok (aktív) megsértésétől. Azonban pusztán e tartózkodással az állam még nem tesz eleget annak a kötelezettségének, hogy a „tiszteletben tartáson” túlmenően „védje” is az alapvető állampolgári jogokat. Az emberi élet védelmére irányuló (alkotmányos) állami kötelezettség nem merülhet ki abban, hogy az állam „nem öli meg” az állampolgárt, hanem az élet kioltásától történő tartózkodás mellett megköveteli azt is, hogy az állam aktívan közbelépjen, és az emberölést büntesse. Ahogy az Alkotmánybíróság rámutatott: „Az állam kötelessége az alapvető jogok „tiszteletben tartására és védelmére” a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről.” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat]

Valamely alapvető állampolgári jog érvényesülésének minimális (szükséges de nem elégséges) feltétele az adott állampolgári jogot durván sértő magatartás megtiltása, különösen akkor, ha a megsértett állampolgári joggal szemben egyáltalán nem áll másik olyan jog, amelynek jelentőségét a megsértett jogával összevetve mérlegelni kellene.

A nemi erőszak: az alapvető állampolgári jogok megsértése

Az Alkotmánybírósághoz benyújtott kérelem eldöntése szempontjából lényeges kérdés, hogy a bűncselekmények mely kategóriájába tartozik az erőszakos közösülés bűntette: „levezethető-e” valamely állampolgári jog védelmére irányuló alkotmányos kötelezettségből, avagy (a vesztegetéshez hasonlóan) az alkotmányból közvetlenül nem következik a tilalmazás kötelezettsége.

Annak elemzéséhez, hogy a nemi erőszak milyen, alapvető állampolgári jogot vagy jogokat sért, meg kell vizsgálnunk e bűncselekmény természetét.

Az erőszakos közösülés a magyar büntetőjogban (szemben sok korszerű jogrendszerben elfogadott fogalommal) nem pusztán „beleegyezés nélküli közösülés”, hanem erőszakkal, avagy az élet, a testi épség elleni „közvetlen fenyegetéssel” történő közösülésre kényszerítés. Az erőszakot, illetve az élet, a testi épség elleni közvetlen fenyegetést a bírói gyakorlat igen szigorúan értelmezi. Az erőszaknak, illetve fenyegetésnek alkalmasnak kell lennie „a nő komoly ellenállásának megtörésére” (BJD 5153). „Nem elegendő az ellenállásnak az a módja, hogy a sértett közli, hogy nem akar közösülni. Kifejezésre kell juttatnia azt is, hogy abba belenyugodni nem hajlandó, és ellenállása komoly. A sértett, amikor nemi szabadságát védi, nem hagyhatja kétségek között a vele közösülést kezdeményezőt, hogy ellenállása komoly, és meghaladja a szeméremérzetből, incselkedésből fakadó ellenállás mértékét.” (Fővárosi Bíróság 24. Bf. III. 8526/83.)

Az erőszak a komoly ellenállás leküzdésére irányuló fizikai kényszer, ilyen például a sértett lefogása, lábainak szétfeszítése, de ilyenek azok a magatartások is, amelyeket az itt később idézett jogesetekben tanúsított az elkövető. Megjegyzendő, hogy a bírói gyakorlat szerint a 8 napon belül gyógyuló sérülés okozása (könnyű testi sértés) mind az erőszakos közösülésbe, mind pedig annak kísérletébe „beolvad”, azaz önálló büntetőjogi értékelést nem kap (BJD 3078., 5150). Ebből a gyakorlatból egyértelmű, hogy a sérülésokozás, amennyiben könnyebb sérüléssel jár, az erőszakos közösülés tipikus eszközcselekményének tekinthető. Figyelemre méltó, hogy a bírói gyakorlat szerint „egyetlen arcul ütés általában nem alkalmas a sértett ellenállásának leküzdésére”, sőt a bíróság akkor sem állapított meg erőszakot, amikor az elkövető a sértettet kétszer ütötte arcon. (BH 1978/371)

A fenyegetés súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. A nemi erőszak esetében a törvény e fenyegetést tovább kvalifikálja („az élet, a testi épség elleni közvetlen fenyegetés”). Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elkövetőnek a sértettet megöléssel, illetve súlyos bántalmazással kell fenyegetnie ahhoz, hogy a bűncselekmény megállapítható legyen.

Ebből következik, hogy a nemi erőszak durván sérti az áldozat személyes szabadságához, testi integritáshoz és autonómiához, valamint önrendelkezéshez való jogát. A bűncselekmény lényege ugyanis nem más, mint hogy az elkövető a sértettet hatalmába keríti, önálló akaratnyilvánítási képességétől, illetve az annak megfelelő cselekvéstől megfosztja, a sértettet eszközzé, tárggyá degradálja. Pontosan azokat a specifikumokat veszi ugyanis semmibe, amelyek a tárgy („nem ember”) és az ember közötti alapvető különbséget adják, s amely különbséget az emberi méltóság fogalma tükrözi.

A Magyar Alkotmánybíróság, illetve az emberi jogokat védő nemzetközi szervezetek az állam pozitív kötelezettségeit az emberi, illetve állampolgári jogok érvényesülésének biztosítására, valamint e kötelezettség fennállását az úgynevezett „magánélet” területén is több ízben elemezték már. Ezen értelmezések arra mutatnak, hogy az emberi méltóság e súlyos megsértésével szemben az állam a jogalkotás és jogalkalmazás eszközeivel is köteles védelmet biztosítani. Ennek elmulasztása esetén alkotmánysértést követ el.

Az európai emberi jogokban illetékes strasbourgi bíróság hasonló elméleti konstrukciót alkalmazott az X. and Y. versus The Netherlands-ügyben (1985, Series A vol. 91.). Ebben az ügyben a sértett egy 16 éves, szellemi fogyatékos lány volt, akit megerőszakolt egy privát kórház igazgatójának rokona. Mivel a holland jogban joghézag állt fent, amely miatt nem kerülhetett sor az elkövetővel szembeni vádemelésre, az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította az egyezmény 8. cikkének megsértését. Rámutatott, hogy noha polgári jogi eszközök rendelkezésre álltak, az ezzel kapcsolatos eljárás hosszadalmas és a sértett számára traumatizáló volt, továbbá preventív hatása nem volt elégséges ahhoz, hogy „megfelelő védelmet” jelentsen.

Ebben az ügyben tehát „magánszemély” volt a nemi erőszak elkövetője, mégis megállapítható volt az állam felelőssége, ugyanis nem gondoskodott a megfelelő (büntető)jogi eszközökről a hasonló helyzetben lévő sértettek védelmére, ennélfogva pozitív intézkedésre, azaz jogalkotásra irányuló kötelezettségét szegte meg, s ez a bíróság szerint magának az egyezménynek a megsértését is jelentette.

Az a testi és lelki szenvedés, amelyet a nemi erőszak okoz, gyakran kínzásnak minősül, de gyakorlatilag minden esetben kimeríti a kegyetlen, embertelen, illetve megalázó bánásmód fogalma elemeit. Az alábbiakban ennek illusztrálására néhány bírósági aktából idézek. Ezek a jogesetek azt igazolják, hogy a nemi erőszak a valóságban olyan durva és kegyetlen megvalósulási formákban jelentkezik, amelyek indokolttá teszik a „szexualitás” és „nemi erőszak” fogalmának teljes különtartását. A „gyakorlatban” az erőszakos közösülés akkor is hasonlóan durva és kegyetlen, ha arra házassági életközösségen belül kerül sor. Az utóbbira természetesen nem tudok példákat felhívni a bírói gyakorlatból (hiszen az alábbi magatartások nem valósítanának meg bűncselekményt akkor, ha házassági életközösségen belül történnének), de megjegyzem, hogy az alábbi példák mindegyikében baráti, illetve ismeretségi kapcsolat volt a sértett és az elkövető között. (A köztudattal ellentétben nemi erőszakot általában nem a bokor mögül előugró szatírok követnek el, hanem a sértettet az elkövetéskor már ismerő, vele sokszor emberi kapcsolatban lévő férfiak.)

„A vádlott a sértettet hátulról átkarolva az ágyra húzta, és közölte, hogy közösülni akar vele. A 148 cm magas, 40 kg súlyú sértett ez ellen szóban tiltakozott, mire a nála 2 fejjel magasabb vádlott a sértettre feküdt, és a sértett száját leragasztotta. Ezután a vádlott a sértettet odavezette a kétszárnyas ajtóhoz, ahol ráállította egy fekete-piros színű puffra, majd a sértett kezeit az ajtótok két oldalára szerelt fémtartókhoz kötözte, oly módon, hogy a sértett kezei a fémtartót nem érték el, hanem azon mintegy „lógtak”. Ezután a vádlott a sértett szemét a ragasztószalaggal leragasztotta, majd a sértett szájáról a tapaszt levette, és miután oda ruhaanyagot tömött, ismét leragasztotta. Ezután a vádlott a sértett felső ruházatát húzta le, oly módon, hogy a sértett kezeit felváltva ki- és visszakötözte, majd a sértett alsóruházatát és lábbelijét is lehúzta.

Ezután a vádlott a sértett ilyen kifeszített állapotában, annak nemi szervét csókolgatta, majd egy hegyes tárgyat a sértett hüvelyébe és végbelébe is felnyomott.

Ezután a vádlott a sértett mellbimbóira csipeszeket helyezett, és egy zsinórszerű anyaggal a sértettet ütlegelte, miközben a sértett a lábaival kapálózott ez ellen.

Mindezek után a vádlott a sértettel szemben állva a hímvesszőjét bevezette a sértett hüvelyébe…” (24. Bf. XVII. 7618/1993/3.)







A fenti tényállás minden vonatkozásban megfelel annak, amit az emberi jogi terminológiában kínzásnak neveznek. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának fogalommeghatározása szerint a kínzás: „szándékos embertelen bánásmód, amely súlyos és kegyetlen szenvedést okoz” (Ireland versus the United Kingdom, 1978). Érdekes megfigyelni, hogy a strasbourgi bíróság fogalommeghatározása hogyan változott 1969-hez képest, amikor egy Görögország elleni ügyben még a következő fogalmat használta a kínzásra: „embertelen bánásmód, amelynek valamilyen célja van, mint például beismerés vagy információ nyerése, vagy büntetés alkalmazása” (Denmark, France, Norway, Sweeden and the Netherlands versus Greece).

Több mint elgondolkodtató, hogy mindez büntetlenül elkövethető akkor, ha az áldozat a tettessel házassági életközösségben él. Más megfogalmazásban: az állam eltűri és engedélyezi, hogy állampolgárát megkínozzák.

A következő jogesetben a vádlott (aki a sértett volt élettársa) „…közölte, hogy közösülni kíván vele. A sértett ebbe nem egyezett bele, de a megelőző bántalmazás hatása alatt komolyabb ellenállást – az alábbi tiltakozáson és a vádlott kézzel történő lökdösésén kívül nem mert kifejteni… Ezután a vádlott a sértett nadrágját lehúzta, és az asztalra döntötte úgy, hogy a sértett lehajolva hason fekvő helyzetbe került. Ezután a vádlott a sértett bugyiját kb. térdmagasságig letolta, majd a végbélnyílásába vezette a hímvesszőjét, mire a sértett sírni kezdett a fájdalomtól. Ezután a vádlott a sértett hüvelyébe vezette a nemi szervét, ott elélvezett, majd a sértettet elengedte. A vádlott magatartása következtében a sértett végbélnyílásán három vérző repesztett sérülést szenvedett, illetve a fej zúzott sérüléseit szenvedte el, mely sérülések gyógytartalma 8 napon belüli volt.” (Főv. Bír. Bf. XX. 800/1994/5)


A következő jogesetben:

„H. I. I. r. vádlott közölte O. J-né sértettel, hogy közösülni kíván vele, ellenkezés esetére azzal fenyegette, hogy megkorbácsolja, illetve hüvelyébe sörösüveget helyez.

H. I. I. r. vádlott meztelenre vetkőzött, és O. J-né sértett testére feküdt. Mindkét kezével lefogta O. J-né sértett kezét, majd térdével szétfeszítette O. J-né sértett összezárt lábait. Egyik kezével hímvesszőjét O. J-né sértett hüvelyébe vezette, és a magömlés bekövetkezéséig párzó mozgást végzett. Ezt követően H. I. I. r. vádlott leszállt O. J-né sértett testéről, és felszólította O. J-né sértettet, mosakodjon meg. Miután O. J-né sértett megmosakodott, fel akart öltözni, de H. I. I. r. vádlott közölte, fajtalankodni kíván vele. H. I. I. r. vádlott O. J-né sértettet ismét az ágyra lökte, és testét oldalra fordította. Felszólította, segítsen hímvesszőjét végbelébe helyezni, ellenkezés esetére megkorbácsolását helyezte kilátásba. O. J-né sértett H. I. I. r. vádlott felhívásának eleget tett, és H. I. I. r. vádlott hímvesszőjét a végbelébe helyezte. H. I. I. r. vádlott a hímvesszőjét mindaddig O. J-né sértett végbelében tartotta, amíg a magömlés be nem következett.

A fajtalanság befejezése után O. J-né sértett megkísérelt a lakásból elmenekülni. Arra hivatkozott, hogy a WC-helyiséget kívánja használni, felöltözött, kiment a WC-helyiségig, majd belépett a szemben lakó, az eljárás során fel nem derített személyazonosságú személyek lakásába, és segítséget kért tőlük. Az ismeretlen személyek a segítségnyújtást megtagadták, és őt a lakásból kilökték.”





Az utóbbi két jogesetben leírt magatartás az embertelen bánásmód, illetve a megalázó bánásmód fogalmi elemeivel minden vonatkozásban összhangban van.

A strasbourgi bíróság szerint az embertelen bánásmód „intenzív fizikai és lelki szenvedés okozása”. A megalázó bánásmód pedig olyan „rossz bánásmód, amelynek célja, hogy a sértettekben félelmet, aggodalmat és az alacsonyabbrendűség érzését keltse, s alkalmas az utóbbiak megalázására, lealacsonyítására és esetlegesen fizikai és morális ellenállásuk megtörésére.” (Ireland versus United Kingdom, 1978). A nemi erőszak esetében tehát az „embertelen” és „megalázó” bánásmód fogalmi elemei egyidejűleg vannak jelen.

A fenti esetek alapján is nyilvánvaló, hogy a nemi erőszak sérti az alkotmány 54. § (1) és (2) bekezdéseiben megfogalmazott alapvető jogokat.

Lényeges, hogy mindez maradéktalanul megvalósul azon magatartások esetén is, amelyeket a magyar büntetőjog „szemérem elleni erőszak”-nak minősít (Btk. 198. szakasz), amikor nem kerül sor hüvelyi közösülésre, hanem a vádlott „csak” anális vagy orális behatolás eltűrésére kényszeríti a sértettet. Az erőszak e formája sok esetben még nagyobb mértékű testi és lelki szenvedést is okoz a sértettnek, így az emberi méltóság sérelmére koncentráló alkotmánytani elemzés során nem mutatható ki lényeges különbség a bűncselekmények között.

Noha a házasságon belüli nemi erőszak eseteiben az emberi méltóságot sértő magatartásokat nem maga az állam tanúsítja, az alkotmány 8. §-át – az 54. szakasszal összefüggésben értelmezve – az állam kötelessége, hogy minden egyes állampolgárt megvédjen az ilyen cselekményektől.

A házasságon belül elkövetett nemi erőszak büntetlensége és az egyenlő elbánás alkotmányos elve


Ahhoz, hogy az egyenlő elbánáshoz való jog a (a 70/A. szakasz) sérelme megállapítást nyerjen, az Alkotmánybíróság korábbi határozatainak értelmében szükséges (és egyben elegendő) annak bizonyítása, hogy a nemi erőszak elszenvedése mint sérelem, illetve annak egy meghatározott sértetti, illetve elkövetői kör vonatkozásában történő büntetlenül hagyása „összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes”. [35/1994. (VI. 24.) AB hat.]

Az Alkotmánybíróság egy másik határozata szerint „Az a kérdés, hogy a megkülönböztetés az alkotmányos határok között maradt-e, csakis a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggésében vizsgálható (…). Az egyenlőségnek az adott tényállás lényeges elemére nézve kell fennállnia. Ha azonban adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, ez a megkülönböztetés tilalmába ütközik, kivéve, ha az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos indoka van”. [21/1990. (X. 4.) AB hat.]

A diszkrimináció tilalmának értelmezése kapcsán a testület arra is rámutatott, hogy bár a jogegyenlőség fogalma csupán a 70/A. szakasz (3) bekezdésének szövegében lelhető fel, „a jogegyenlőség lényege, hogy az állam, mint közhatalom, s mint jogalkotó, köteles egyenlő elbánást tanúsítani a területén tartózkodó minden személy számára. Ebben az összefüggésben nem tehet különbséget közöttük faj, szín, nem (…), születési vagy egyéb helyzet szerint. Az alkotmány 70/A. szakasz (1) bekezdésében foglalt tilalom nemcsak az emberi, illetve az alapvető állampolgári jogokra irányadó, hanem e tilalom – amennyiben a különbségtétel sérti az emberi méltósághoz való jogot – kiterjed az egész jogrendszerre, ideértve azokat a jogokat is, amelyek nem tartoznak az emberi jogok, illetőleg az alapvető állampolgári jogok közé.” [61/1992. (XI. 20.) AB hat.]

Az Alkotmánybíróság esetjogának tükrében a beadott kérelem akkor vezethet sikerre, ha bizonyítást nyer, hogy a nemi erőszak sérti az emberi méltósághoz való jogot (illetve az általános személyiségi joggal legalábbis összefüggésben van), és a házassági életközösségben élő nő sérelmére, férje által elkövetett ilyen bűncselekmény büntetlenül hagyása nélkülözi a „kellő súlyú alkotmányos indokot”, illetve a megkülönböztetésnek „nincsen tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka”.

A házasságon belül elkövetett nemi erőszak büntetlensége mellett két „hagyományos” és több „modern” érvet szoktak felhozni. Véleményem szerint ezek közül egy sem tekinthető „tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerűnek”, illetve „kellő súlyú alkotmányos indoknak”.

„Hagyományos érvek”

1. Az első „hagyományos” érv az, hogy a nő a házasságkötéssel voltaképpen férje tulajdonává válik, s így önrendelkezési jogát elveszíti. E felfogás több okból is elfogadhatatlan, de az alkotmánytani elemzés alapján az a tény, hogy az alkotmány 66. szakasza biztosítja a nemek egyenjogúságát minden polgári és politikai jog tekintetében, önmagában is kellő ellenérvként szolgál. Ezt egészíti ki a családjogi törvényben megfogalmazott szabály a házastársak jogainak egyenlőségéről. [Csjt. 23. szakasz (1)]

2. A „hagyományos” érvek közé tartozik az is, hogy a nő a házasságkötéssel visszavonhatatlan beleegyezését adja a rendszeres közösüléshez, amely a házassági életközösség természetes része. A visszavonhatatlan beleegyezés teóriája a „tulajdonjogi szemlélethez” hasonlóan korszerűtlen és elfogadhatatlan. Annak elismerése mellett, hogy a rendszeres szexuális élet valóban hozzátartozik a legtöbb házaspár életéhez, rá kell mutatnunk a „szexuális élet” és a nemi erőszak közötti alapvető különbségre. A nemi erőszak nem csupán „beleegyezés nélküli közösülés”, hanem brutális támadás a nő teste és személyi autonómiája ellen, olyan magatartás, amely súlyos lelki megrázkódtatást és gyakran fizikai sérelmet is okoz. Abszurd és ésszerűtlen azt vélelmezni, hogy a nő a házasságkötéskor az ilyen durva és megalázó sérelem elszenvedésébe is beleegyezik.

„Modern érvek”

1. Az egyik legtöbbet hangoztatott érv a házasságon belüli nemi erőszak büntetlensége mellett az, hogy e cselekmény a családi élet, illetve a „magánélet” körében történik, s e területre az állam nem avatkozhat be a jog eszközeivel. „Az államnak semmi keresnivalója az állampolgár hálószobájában” hangzatos érve azonban, helyes értelmezés szerint kizárólag az önkéntes, a más állampolgár jogait tiszteletben tartó, konszenzuális magatartásra vonatkoztatható. Ellenkező esetben olyan következtetésre is juthatnánk, hogy a „magánélet” területén (a családi otthonban) az állampolgárok szabadon követhetnének el bűncselekményeket. Ezzel szemben nyilvánvalóan nem kap védelmet a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás elől az, aki például házastársának életére tör, akkor sem, ha ezt saját otthonukban teszi. Voltaképpen a nemi erőszak az egyetlen olyan bűncselekmény jogrendszerükben, amelyet házastársak egymás sérelmére büntetlenül követhetnek el, hiszen a sértettek közötti hasonló megkülönböztetés a büntetőjogban egyébként ismeretlen. E cselekménytípus „kiemelése” a többi bűncselekmény közül azzal sem védhető, hogy a nemi élet – amennyiben erőszak nélkül történik – temészetes velejárója a házasságnak. Pontosan az erőszak ugyanis az az elem, amely a a cselekményt a jogellenesség talajára viszi át. A házasság természetes velejárója, hogy a házastársak egymásnak pénzt vagy ingóságokat adnak át, ám ha ez erőszakkal vagy az élet, a testi épség elleni fenyegetéssel történik, bűncselekmény valósul meg.

Azáltal, hogy az állam nem avatkozik be a családon, az otthonon belüli eseményekbe, legyenek azok akár az erőszak legbrutálisabb formái, voltaképpen megvonja a védelmét mindazoktól az állampolgároktól, akik elsősorban e körben válnak bűncselekmények áldozataivá. Azonban a magánélet sértetlensége modern jogállamban nem eredményezheti a nők és gyermekek teljes kiszolgáltatottságát. Nem az állami beavatkozás, hanem ellenkezőleg, a be nem avatkozás, azaz az ilyen cselekmények állami szintű tolerálása ellenkezik a demokrácia és a jogállamiság elveivel.

Összességében a házasságon, a családi otthonon belül elkövetett bűncselekmények sértettei ugyanolyan jogi védelemre érdemesek az államtól, mint a nyílt utcán elkövetett erőszak sértettei. A sértettek (illetve az elkövetők) közötti különbségtétel azon az alapon, hogy a bűncselekményre hol kerül sor, nélkülözi az alkotmányos indokot.

2. „A házasságon belüli nemi erőszak pönalizálása – és az ilyen cselekmények miatt indult büntetőeljárások – veszélybe sodornák az érintett házasságokat, s ezzel sértenék a házasság és a család intézményével összefüggő (alkotmányos) állami érdekeket.”

Ezzel szemben a legkézenfekvőbb ellenérv az, hogy a házasságban elkövetett nemi erőszak esetén nem a büntetőjog, hanem a brutális férj sodorja veszélybe a kapcsolatot.

Annak elismerése mellett, hogy a család és a házasság intézményét az alkotmány védi, rá kell mutatnom, hogy ezen absztrakt védelmi kötelezettség semmilyen körülmények között nem eredményezheti, hogy az állam eltűrje a házasfelek alapjogainak durva megsértését. Szükséges ugyanis, hogy az egymással szemben álló alkotmányos érdekek között megvizsgáljuk az arányosság kérdését. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint ugyanis valamely alapjog korlátozására csak olyan esetben kerülhet sor, ha egy alkotmányosan védett érdekre figyelemmel ez feltétlenül szükséges, ha az adott alkotmányos cél más eszközzel nem érhető el, és ha a cél és az alapjog-korlátozás mint eszköz között arányosság mutatható ki. Figyelemmel arra, hogy az emberi méltósághoz való jog az alapjogok között is kitüntetett szerepet kap, csak jelentős súlyú „versengő” alkotmányos cél esetén lehet szó arról, hogy korlátozása „arányosnak tekinthető”. Ha így vetjük össze egymással a család és a házasság védelmével összefüggő absztrakt alkotmányos célokat, és a nemi erőszak során a konkrét állampolgár emberi méltóságának durva megsértését, akkor kizárólag arra a következtetésre juthatunk, hogy az alapjog (kvázi mulasztásos) korlátozása, illetve megvonása nincsen arányban az absztrakt alkotmányos céllal. (Azért használtam a „kvázi mulasztásos” kifejezést, mert a házasságon belüli nemi erőszak esetében nem arról van szó, hogy a jogalkotó „hallgatna” a szabályozásról, illetve elmulasztaná a szükséges szabályozást – ez a mulasztásos alkotmánysértés szokványos esete –, hanem a törvényszövegből kifejezett és megfontolt törvényhozói akarat azonosítható a diszkriminációra.)

Ezzel szemben a családon, házasságon belüli erőszakos cselekmények megtiltásával az állam nem veszélyezteti, hanem ellenkezőleg, védi ezeket az intézményeket. Noha a harmonikus családi élet biztosítására az állam csak korlátozott jogi eszközökkel rendelkezik, ezek között az egyik az erőszak tilalma. Helyes és korszerű értelmezés szerint a család intézményének védelméhez az államnak olyan módon kell hozzájárulnia, hogy a családtagok emberi jogait, méltóságát a legmesszebbmenőkig védje, hiszen a maga eszközeivel ily módon tud hozzájárulni ahhoz, hogy a család betöltse tényleges társadalmi rendeltetését, vagyis azt, hogy a szeretet, a személyiség szabad kibontakozása, egymás támogatása, a személyes biztonság közössége, és ne a félelem és a rettegés színtere legyen. A házasságot mint intézményt csak vonzóbbá teheti, valamint a házasság tartósságát csak elősegítheti, ha a jog azt a szimbolikus üzenetet hordozza, hogy az erőszak és a terror a családban (is) elfogadhatatlan. Ez a megközelítés van összhangban az Alkotmánybíróságnak azon meghatározásával is, amely szerint: „A házasság intézménye (…) a házastársak kölcsönös gondoskodásban és támogatásban élésének is kerete…” [14/1995. (III. 13.) AB hat.]

3. „A házasságon belüli nemi erőszak bizonyítása igen nehéz feladat, s ezért fennáll az a veszély, hogy ártatlan férjek kerülnek büntetőeljárás alá.”

A nemi erőszakos bűncselekmények bizonyítása valóban nehéz feladat elé állítja a hatóságokat. Ez azonban nemcsak a házasságon belüli, hanem bármely ilyen típusú cselekményről elmondható. Ezen túlmenően pedig nem csupán a nemi szabadság elleni bűncselekmények, hanem minden olyan történeti tényállás bizonyítása nehéz, amelyeknél a terhelt a bűncselekmény elkövetését tagadja, és – a cselekmény jellegéből adódóan – tanúvallomásokkal sem rendelkeznek a hatóságok. A bizonyítás nehézségei azonban nem indokolhatják azt, hogy az ilyen cselekmények tilalmazásától eltekintsen a törvényhozó. Ezzel ellentétes felfogás esetén olyan következtetésre juthatnánk, hogy például a korrupciós bűncselekményekkel szemben nem lehetne büntetést kilátásba helyezni. Azon statisztikai adatokat szem előtt tartva, amelyek szerint az erőszakos közösülések túlnyomó részét nem idegenek, hanem a sértett számára ismerős személyek követik el, megállapíthatjuk, hogy sem a bizonyítás nehézségei, sem pedig a visszaélés lehetőségei nem nagyobbak a házasságon belüli nemi erőszak esetén, mint általában a nemi bűncselekményeknél. Nem tekinthető „kellő súlyú alkotmányos indoknak” az a feltételezés, hogy a házasságban élő nők közül sokan visszaélnének a törvény adta lehetőséggel, és férjüket ártatlanul hurcolnák meg. Semmiféle adat vagy bizonyíték nincs ugyanis arra, hogy a sértettek e csoportjában nagyobb késztetés vagy hajlandóság lenne az ilyen magatartásra, mint akár a nemi bűncselekmények, akár más típusú bűncselekmények potenciális sértettjeinél. Más szavakkal: az a feltételezés, hogy az állampolgárok – személyes indokoktól vezérelve – bűncselekmény elkövetésével hamisan megvádolják egymást, nem szolgáltat kellő alapot arra, hogy a társadalomra veszélyes cselekményeket a törvény ne tiltsa. Az ilyen visszaélések megelőzésére kellő védelmet biztosít egyfelől a hamis vád mint bűncselekmény jelenléte a magyar büntetőjogban, másfelől a büntetőeljárási jognak a terheltet és az ártatlanság vélelmét védő egész garanciarendszere. Minden adat arra mutat, hogy a nemi bűncselekmények esetében általában és a családon belül elkövetett erőszakos cselekmények vonatkozásában pedig különösen sokkal inkább azzal a veszéllyel kell számolnunk, hogy a sértettek feljelentési hajlandósága csekély, és e bűncselekmények körében a legnagyobb a látencia. A házasságban élő nő esetében ugyanis különösen sok tényező szól az ellen, hogy férjével szemben büntetőeljárást kezdeményezzen. Ilyen ok egyebek mellett, a „magánélet” részleteinek a hatóságok előtti feltárásával összefüggő szégyenérzet, a társadalmilag kondicionált bűntudat és önvád a családon belüli erőszak miatt, valamint a férj bosszúállásától, illetve a család szétesésétől való félelem. Mindezekhez járul még az a tényező, hogy a büntetőeljárás során a sértettet igen sokszor kihallgatják, a terhelttel szembesítik, és más olyan eljárási cselekményekre is sor kerül (részben a terhelt védelmében), amelyek a sértettre igen nagy tehertétellel járnak, különösen akkor, ha olyan intimitások képezik az eljárás tárgyát, mint a sértett szexuális élete.

4. „Az a nő aki nem akar házaséletet élni a férjével, váljon el.”

Ez az érv sem a XX. század végének, sem pedig az alkotmányosság követelményrendszerének próbáját nem állja ki. Hátterében ugyanis az a meggyőződés áll, hogy a házasságban „szolgáltatások” és „ellenszolgáltatások” cserélnek gazdát, és ennek egyik elemeként a nő testét s szexuális szolgáltatásait köteles nyújtani a házasság nyújtotta személyes és társadalmi státusáért. Ezzel szemben a házastársak egyenlősége elvének és az általános élettapasztalatnak is az felel meg, hogy a házasfelek közösen és folyamatosan hozzák létre és tartják fenn a családot és az otthont, s ezekért, valamint magáért a házasságért közös felelősséggel tartoznak. Meglehetősen diszkriminatív tehát az, hogy az a feleség, aki bármilyen oknál fogva adott időpontban vagy időszakban nem kíván szexuális életet élni, „lépjen ki” a közösen létrehozott és számára fontos családból, otthonból, érzelmi és vagyoni közösségből – amennyiben pedig ezt nem teszi, vegye tudomásul, hogy férje erőszakkal is jogosult kikényszeríteni a „szexuális szolgáltatást”. A „ha nem tetszik, váljon el” teória természetesen meg is fordítható. E fordított megközelítésben feltételezhető, hogy a harmonikus házasságban a szexuális élet a nő számára is örömöt jelent. Amennyiben adott alkalommal nem kívánja a házaséletet, ennek nyilvánvalóan valamiféle oka van. Ez lehet egészségi ok, fáradtság, kimerültség, esetleg egyszerűen a szexuális vágy aktuális hiánya.

Lehetséges az is, hogy a nő pontosan azért nem kívánja a házaséletet, mert a felek közötti harmónia valamilyen okból megbomlott, esetleg a férj a házasélet során (vagy egyébként) az adott alkalmat megelőzően durván viselkedett. Ebben az esetben a férjnek is emberi kötelessége lenne, hogy ezeket a lehetséges okokat számba vegye, és aktívan közreműködjék abban, hogy a harmonikus házasélet feltételei helyreálljanak. Amennyiben az ezzel kapcsolatos próbálkozásai nem vezetnek sikerre, számára is nyitva áll a lehetőség, hogy végső esetben válást kezdeményezzen. Ezeket a lépéseket azonban a férj esetében ugyanúgy nem helyettesítheti a feleség emberi méltóságával, önrendelkezési jogával szembeni durva támadás, mint a feleség esetében annak eltűrése.

A házasságon belüli nemi erőszak büntetni rendelése ellen felhozott ezen érv azt a realitást sem veszi figyelembe, hogy sok nő számára egyáltalán nincs gyakorlati lehetőség a válásra, illetve az esetleges válás esetén arra, hogy férjétől ténylegesen külön költözzön, és a további durvaságot ily módon előzze meg. A válás ellen szóló érvek között szerepelhet egyebek mellett a férj bosszúállásától való félelem (amely a házasság során brutalitást tanúsító férfi esetén megalapozottnak tekinthető), a gyermekek sorsáért való aggodalom, illetve az anyagi és egzisztenciális ellehetetlenülés perspektívája. Amennyiben a nő mindezek ellenére mégis a válást választja, úgy – hacsak nem élnek az átlagot messze meghaladó anyagi színvonalon – minden valószínűség szerint a házasság felbontását követően is egyazon lakásban folytatják életüket, hiszen a jelenlegi lakásviszonyok között a bíróság nem fog más megoldást választani, mint a közös lakás használatának megosztását.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a házasság felbontásának lehetősége nem jelenti alternatíváját a házasságon belüli nemi erőszak büntetőjogi tilalmának. A válás lehetősége mint családjogi jellegű megoldás legfeljebb kiegészítő eleme lehet a családon belüli erőszakkal szembeni jogi védelemnek.

5. „A házasságon belül elkövetett erőszak nem okoz olyan súlyos sérelmet, mint a nemi erőszak általában.”

Ez a felfogás egyfelől ellentmond az ezzel kapcsolatos kutatási adatoknak, amelyek azt igazolják, hogy a férj által elkövetett nemi erőszak ugyanolyan vagy súlyosabb trauma a sértett számára, mint az „egyéb” esetek, másfelől pedig további okok miatt is megalapozatlan. A házastárs folyamatos érzelmi és emberi közösség reményében él együtt partnerével, vele bizalmas kapcsolatot tart fenn, és éppen ezért a házasfelek egymástól jobb és nem rosszabb bánásmódot várhatnak el, mint az idegenektől, illetve a velük szoros érzelmi közösségben nem lévő személytől. Míg az idegen vagy távoli ismerős által elkövetett brutális támadás esetén a nő azt éli meg, hogy különös szerencsétlenség és véletlen, hogy pont ő lett a brutalitás áldozata, addig, ha házastársa erőszakolja meg, nemcsak maga az erőszakos aktus okoz lelki és fizikai traumát, hanem az emberi kapcsolatokba, a bizalomba és kölcsönösségbe vetett hite is hosszú távra súlyos sérelmet szenved. A házasságon belüli nemi erőszak során a férj olyan aktust visz véghez, amely külső megnyilvánulásaiban (így magában a közösülés tényében) megegyezik azzal, ahogy házastársa iránti elkötelezettségét, szeretetét kellene kifejezni (ahogyan ez nyilván meg is történt a házasság korábbi időszakában). Ez a tény a nő számára önmagában is súlyos lelki szenvedést okoz. A dolog természeténél fogva a házasságon belül elkövetett erőszakos cselekményeknél a legnagyobb a bűnismétlés veszélye. Amennyiben az elkövető nem érzi semmiféle emberi, illetve erkölcsi gátját annak, hogy a feleségét megerőszakolja, és annak is tudatában van, hogy a jog (és ennélfogva a társadalom) az ilyen magatartást nem ítéli el, semmiféle akadályát nem fogja látni annak, hogy a jövőben is hasonló magatartást tanúsítson.

Akit megerőszakoltak, egy szörnyű emlékkel kénytelen együttélni. Akit a férje erőszakolt meg, az a tettessel.

Jegyzetek

[1] A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület 1994 óta működtet segélyvonalat bántalmazott nőknek és gyermekeknek (216–1670). Ezen túlmenően céljuk a nők és gyermekek elleni erőszak mint társadalmi probléma „láthatóvá tétele”, enyhítése, megelőzése.

[2] A 197. § szerint ugyanis nemi erőszak csak „házassági életközösségen kívül” követhető el.

• Játéktér