Nyíri Pál

Nyomtatóbarát változat

A Magyarországra jött kínaiak közös jellemzője, hogy kapcsolatba kerültek a Kína nagyvárosait, illetve tengerparti vidékeit a kilencvenes évek fordulóján jellemezni kezdő fogyasztói kultúrával, tehát otthon a lakosság tehetős részéhez tartoztak. Ebből a szűrésből adódik, hogy iskolai végzettségük a kínai átlagnál és a hagyományos kivándorlók átlagánál magasabb: nagy részük elvégezte a felső középiskolát, és viszonylag gyakran találkozni egyetemet, főiskolát járttal. (Egy felmérés szerint a hagyományos migránsprofilt jól bemutató wenzhoui qiaoxiangból (hagyományos kivándorlási küldőterület) a nyolcvanas években kivándorlók 49,8 százalékának volt alsó középiskolainál magasabb iskolai végzettsége. A kilencvenes évek elején a tizenkét éven felüli kínai népesség átlagosan mindössze 4,6 évig járt iskolába.) Ezen túl azonban a hagyományos migránsoknál sokkal heterogénebb képet mutatnak. Többségük Kína északi, északkeleti, a kivándorlás hagyományával nem rendelkező részeiről származik, szemben a déliekből – kantoniakból, hokkienekből, zhejiangiakból, kisebb részt hakkákból, tiocsiukból, hokcsiukból, hoklókból, hainaniakból – építkező hagyományos diaszpórával; de Kína – Tibet és Qinghait kivéve – minden tartománya képviseli magát köztük, sőt – igaz, csak kis számban – a koreaiak és mandzsuk (Pekingből és Északkelet-Kínából), huiek (más néven dungánok, azaz muzulmán kínaiak Ningxiából) és daiok (Yunnanból) is. Ebből következik, hogy közös nyelvük a hivatalos nyelvjárás, a mandarin kínai, amelynek változatait az északiak és északkeletiek beszélik, miközben a hivatalos nyelvtől jelentősen eltérő, a wu, yue, déli min, hakka és hoklo nyelvjáráscsoportokba tartozó dialektusokat beszélő hagyományos kínai diaszpóraközösségben a kantoni, ritkábban a hokkien vagy a wenzhoui a lingua franca. Azok a kevesek a Magyarországon maradt kínaiak közül – főleg alapfokú iskolai végzettségű déliek, mint Susie, a kantoni fodrászlány –, akik gyenge mandarintudással érkeztek Magyarországra, ezt tökéletesítették, mielőtt magyartanulásra gondoltak volna. A Hongkongban beszélt kantoni nyelvjárás azonban divatos a fiatalok körében, így Susie-nak északi barátnői közül több tanítványa is akadt.

A hagyományos déli – zhajiangi és fujiani qiaoxiangokból származók között Magyarországon is több a falusi és kisvárosi, mint az északiak között, bár az ő döntő hányaduk sem közvetlenül, hanem városi, sőt nagyvárosi környezetből vándorolt a tengerentúlra. (A vidékiek előnyére válik ugyanakkor a qiaoxiangokban bejáratottabb kivándorlási folyamat, illetve a lazábban ellenőrzött és alacsonyabb összegű csúszópénzekkel dolgozó kiutazási ügyintézés.)

A Kínából érkezett migránsokhoz csatlakozott egy lényegesen kisebb számú, Nyugat-Európából érkezett kontingens. A nyugat-európai kínaiak 70-80 százaléka, az Egyesült Államokban élőknek durván egynegyede (mintegy kétszáznegyvenezer ember) él a vendéglátóiparból. A kínai vendéglők etnikai zárványgazdaságokat alkotnak a letelepedési országok gazdaságaiban, amelyeken belül a „függőleges mozgékonyság” a verseny miatt korlátozott, és amelyek kevés lehetőséget kínálnak a kínai közösségeknek a helyi gazdasággal való integrálódásra vagy annak más szektoraiban való próbálkozásra. A második világháború utáni európai kínai közösségek gazdaságtörténete – azelőtt ugyanis nagyon kevés kínai élt Európában – egy nomád állattartó társadaloméra emlékeztet: ha egy országban telítődött a kínai éttermek piaca, megindultak a telepesek a következő országba: először Nagy-Britanniából Franciaországba, Belgiumba és Hollandiába a hatvanas, aztán onnan Németországba, Svájcba, Ausztriába és Olaszországba a hetvenes, végül Spanyolországba és Skandináviába a nyolcvanas években. 1982-re minden 7500 hollandra jutott egy kínai étterem, és minden három hollandiai étterem közül egy kínai volt. A kilencvenes évek elejére nagyrészt az új piacok is telítődtek (bár a spanyolországi kínai vendéglátóipar – az akkori gazdasági fellendüléshez kapcsolódó – ekkori erős konjunktúrája által előidézett európai „átvándorlási” hullám már a magyarországi kínai kolóniát is érintette), több korábban „belakott” országban pedig a gazdasági recesszió okozta fogyasztáscsökkenés súlyosbította a helyzetet. A sor tehát az időközben megnyílt Kelet-Európán – elsősorban a legkorábban nyitó, legstabilabb és legfejlettebb Magyarországon – volt. A Magyarországra jövő németországi, belgiumi, hollandiai, angliai vendéglősök nem kínai, hanem nyugati forrásokból szereztek tudomást az ország akkor optimistán megítélt gazdasági lehetőségeiről. Bár ők letelepedési országuk állampolgárságával vagy letelepedési engedélyével rendelkeztek – néhányan már ott születtek –, számukra is vonzó volt a Magyarországra való beutazás és a huzamos ott-tartózkodás akkori könnyűsége, amelyet az érdeklődők rövid időn belül felfedeztek. Az „aranyásók” előőrseivel csak nemrég Nyugat- és Dél-Európába vetett, ott letelepedési engedélyt még nem szerzett kínaiak közül pedig az idegenrendészeti szigorítások hatására kerültek néhányan Magyarországra – a Máltát akkor elhagyó Gao Jun szerint onnan például tömegesen, és Magyarország terjedő „aranybánya” hírétől vonzva, távolabbi földrészekről is jöttek kínaiak: a Fülöp-szigetekről, Marokkóból, Sri Lankáról, az Egyesült Államokból. Ahogy a Kínából érkezén „aranyásók” többsége korábban megtapasztalta a belső migrációt, több helyütt is szerencsét próbált, úgy a harmadik országokból érkezők csaknem kivétel nélkül rendelkeztek korábbi nemzetközi migrációs tapasztalattal, többségük – mint Ouyang Hai – első generációs migránsként. Ouyang Hai Kína elhagyása után tizenhat évig élt a Közel-Keleten, Angliában, Franciaországban, Németországban és Hollandiában. Függetlenül attól, melyik kínai közösséget cserélték fel Magyarországgal, az ideérkező migránsok tehát az „aranyásók” fejlett, a gazdasági lehetőségeket tudatosan összehasonlító, magas mozgékonyságú vonulatához tartoztak: ez a konzervatív nyugat-európai közösségek hagyományához képest a vállalkozó kedvűeket, a műveltebbeket, az akkulturálódottabbakat, néha a második generációsokat jelentette.

A Nyugat-Európából Magyarországra érkezett kínaiak nagy része wenzhoui. A wenzhouiak ott (Hollandiát és talán Belgiumot kivéve) domináns elemét alkotják a kínai közösségeknek, és az ő egymás közötti kapcsolatrendszerük a legerősebb az európai országokat összekötő kínai rokonsági, származási helyen alapuló és kereskedelmi kapcsolatok között. A lakóinak üzleti szenvedélyéről ismert Wenzhou, ahol még a kulturális forradalom alatt is létezett az illegális magánszféra, ma – jelentős mértékben a tengerentúlra elszármazott fiai befektetéseinek és hazaküldött pénzének köszönhetően – Kína egyik „legfogyasztóibb” városa. Magyarországon a wenzhouiak kisebbségük ellenére is a legbefolyásosabb csoportot alkotják a kínai közösségben. Mint másutt Európában, tevékenyek a vendéglátóiparban, és – nyilván az Európába való migráció erős wenzhoui hagyománya és az aktív migránsküldő qiaoxiangokkal való kapcsolat miatt – viszonylag sokuknak vannak összeköttetései az embercsempész „kígyófejekkel”, ami azonban nem feltétlenül jelent részvételt azok tevékenységében.

Társadalmi rétegek tekintetében a magyarországi kínaiak összetétele majdnem olyan változatos, mint földrajzi szempontból. A hagyományos migrációs folyamat több, egymástól élesen elkülönülő folyamból állt. A századforduló környékén a kulinak szegődő parasztok és városi-kikötői munkások, illetve a kereskedők alkották a két fő folyamatot, újabban a hagyományos qiaoxiangokból kivándorló parasztok, másrészt a városi, tengerparti fogyasztói kultúrával megismerkedett kereskedők és értelmiségiek. A Magyarországra érkezők ezzel szemben származásuktól függetlenül kezdettől fogva ugyanazt az életformát folytatták, egymással közeli kapcsolatban. A németországi egyetem volt nyelvtanára, a belgiumi étteremtulajdonos, a pekingi író, a sanghaji asztalos, a fujiani paraszt, a kantoni fodrászlány, egyetemista, hivatalnokfeleség, tudományosszocializmus-oktató, banktisztviselő, állami vállalati középvezető, ezredeslány, orvos, bűvész, demokratikus ellenzéki, diaszpóraügyi főelőadó, tévébemondó, színész, szélhámos Budapestre érkezésük után néhány héttel egymás mellett árultak a piacon, nyitottak üzletet, vesztettek a kaszinóban, álltak sorba az idegenrendészeti hatóságnál vagy az ügyesbajos dolgok intézését vállaló „kínai szolgáltatóházban” (huaren shiwusuo).

A „fehérgalléros migránsok” viszonylag magas aránya és a közösség többi tagjával való szoros együttélése rányomta bélyegét a magyarországi kínai kolónia sajátosságainak kialakulására. Részben nekik köszönhető a szervezeti élet és a sajtó egyedülállóan gyors fejlődése, az, hogy az első kínaiak megjelenése után hat évvel már öt kínai lap jelent meg és több mint húsz kínai szervezet működött Magyarországon, napvilágot látott két kínai könyv, és leforgattak egy húszrészes kínai televíziósorozatot. Ugyanakkor – összefüggésben azzal, hogy az értelmiségiek, összhangban a Kínában tapasztalható trenddel, elsősorban mégis kereskedői szerepüket tartják szem előtt – a kínai kultúra, amelynek Magyarország ily módon regionális központjává vált, szolgáltató és nem elit jellegű. Bár a magyarországi kínai újságok irodalmi színvonala meghaladja a nyugat-európai átlagot, funkciójuk tájékoztató és szórakoztató; irodalmi vagy kritikai folyóiratok Nyugat-Európával szemben nem alakultak. A két kiadott könyv pedig egy szaknévsorszerű publikáció, illetve egy, a magyarországi kínai közösséget bemutató album. A magyarországi kínai értelmiségiek, ahelyett hogy szemináriumokat vagy legalább kínai órákat adnának a sinológusoknak és hallgatóiknak, alkalmi tolmácsként, sőt állandó alkalmazottként, tanácsadóként, néha üzlettársként kooptálják azokat kereskedelmi tevékenységükbe. A kínai kolónia sajátosságai egyetemi hallgatókat, kínai filológusokat, közgazdászokat, jogászokat, mérnököket felölelő sajátos magyar komprádorréteget szültek, amely jövedelmének nagy részét ennek köszönheti. A kínaiul tudó idősebb nemzedék – sinológusok, nyugdíjas diplomaták, az ötvenes évek kínai ösztöndíjasai –, akik nagyrészt Mao Kínájának proletárromantikáját ápolták emlékezetükben, eleinte nem voltak hajlandók tudomást venni a konfuciánus és szocialista erkölcsnek fittyet hányó piackínaiakról, és kínai kor- és eszmetársaikhoz hasonlóan elítélték őket; az évek múltán azonban – ismét kínai társaikhoz hasonlóan – kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy ők képezik a magyar–kínai kapcsolat legelevenebb részét, ráadásul az egyetemi fizetésekhez és nyugdíjakhoz képest busás mellékjövedelmek forrásaként tudnak szolgálni, miközben még az írástudónak kijáró tiszteletet, újságjaikban a „híres sinológus” címet is megadják a Magyarországon közérdeklődéssel nem kényeztetett Kína-kutatónak. Az ELTE kínai tanszékének hallgatói számára viszont az „aranyásókkal” való megismerkedés képzésük legkínaibb élménye: másodéves korukra már jelentős üzleti szókinccsel rendelkeznek, elsajátítják a kínai üzleti tranzakciók gyakorlati módszertanát, és tudják, hogyan lehet azt a maguk hasznára fordítani. Ehhez képest az elméleti ismeretek gyakran kevéssé bizonyulnak vonzónak. Legkeresettebbjeik – és vannak közöttük valóságos sztárok! – közvetítőként, tolmácsként és fordítóként (1996-os adatok szerint) a havi egy-, sőt kétmilliót is megkeresik, ami – a kínai cégek jövedelmével ellentétben – szinte teljes mértékben „fekete” jövedelem. Olyanok is akadnak, akik hosszú szolgálat után részt kapnak az üzletben, vagy a cég tényleges ügyvezetőjévé válnak. Igaz, ehhez valóban jóknak kell lenniük, amihez hozzátartozik a jó kínaitudás, a jó kapcsolatok, a megfelelő magyar partner gyors felismerése, a tárgyalások során a bizalomgerjesztő fellépés és a munkaadó érdekeinek meggyőző képviselete, valamint a diszkréció. A „komprádorok” pályája a kínaiak magyarországi megjelenésétől a kilencvenes évtized közepéig azokéval együtt ívelt felfelé, akkor azonban sokan „visszavonultak” – igaz, jöttek helyettük „gólyák”. Ennek részint a kínai üzlet recessziójához, illetve ahhoz volt köze, hogy a kínai cégek egy részénél a triviálisabb tolmácsolást – ha maguk a kereskedők még nem tanultak meg magyarul – az időközben fölnőtt gyerekek is el tudták végezni, részint viszont az ambiciózusabb fiatal „komprádorok” döntöttek úgy, hogy a megkeresett pénzzel saját egzisztenciát akarnak megalapozni. Néhányan visszatértek tanulmányaikhoz, és egyesek közülük Amerika híres sinológiai szakjain kötöttek ki doktoranduszként. A magyarországi sinológusköröknek a magyarországi kínaiaktól kialakult szoros egzisztenciális függősége, sőt az utóbbiakhoz való életmódbeli adaptációja rendkívül érdekes jelenség, amely inkább tükrözi a kínai értelmiség idősebb, illetve fiatalabb generációjának a fogyasztási korszak eljövetelével bekövetkezett meghasonlását, mint a magyar értelmiség egészének rendszerváltás utáni választásait. Ez pedig csak azért következhetett be, mert az Ázsiával foglalkozók szűk köre iránt Magyarországon akkorra sem alakult ki akadémikus vagy közéleti érdeklődés, illetve piacképes kereslet, amikor a gyorsan meggazdagodott, ám kevéssé akkulturálódott kínai bevándorlók számára tudásuk keresetté és megfizethetővé vált. (Az „aranyásók”, illetve a külföldön járó kínai üzletemberek – utóbbiak jórészt állami pénzből – másutt is alkalmaznak helyi tolmács-közvetítőket, akik gyorsan hozzáidomulnak a kínai üzleti módszerekhez, és jövedelmezően alkalmazzák azokat, hozzájárulva nyugati meghonosításukhoz. Egy állami cégek képviselőiből álló „piacfelmérő küldöttség” például azzal keresett kísérőt huszonhárom napos európai útjára, hogy „amíg nem kér tízezer dollárnál többet, addig rendben van”. Az e foglalkozást űzők és az Ázsia-kutatók akadémikus világa közön azonban a látható átfedés kicsi.)

A huaren shiwusuók sajátosan magyar intézménye is a fehérgalléros kínaiak nagy számával függ össze. Kialakulása után két-három évvel a kolónia elérte a konszolidálódásnak és a prosperitásnak azt a fokát, amelynek talaján már megteremtek a kínaiaknak nyújtott szolgáltatásokra specializálódott kínai cégek. Kihasználva, hogy a sikeresebb kínaiak többsége közben nem tanult meg magyarul – inkább tolmácsot fogadott –, és akkor már nem szívesen töltött fél napokat az üzlethez nem kötődő ügyintézéssel, némi magyartudással rendelkező honfitársaik nagy számban hoztak létre olyan cégeket, amelyek átvállalták a nyelvtudást igénylő hivatalos és magánügyek (idegenrendészeti, társadalombiztosítási, vám- és adóügyintézés, könyvelés, ügyvédekkel való kapcsolattartás, lakásbérlés, autóvásárlás és -javítás) lebonyolítását, illetve vállaltak tolmácsolást és nyelvtanítást. Ez az üzletág, amely, minthogy alig igényel befektetést, és melléktevékenységként is művelhető, a kereskedelem rossz napjaiban, a „sok az eszkimó, kevés a fóka” időszakaiban mindig föllendül, különösen vonzza az értelmiségieket, a fiatalokat és a nőket. A Hungary, Budapest: Címek és telefonszámok, amelyekre szükséged van című kézikönyv tolmácsnévsorában szereplők csaknem fele egyetemet végzett vagy legalább megjárt fiatal lány. Kézenfekvő, hogy a pekingi Nemzetközi Főiskola magyar tanszékének egykori vezetője, Wang Caiping és a kínai rádió magyar adásának egykori munkatársa, Fu Zhen is ilyen tevékenységgel szerzi jövedelme egy részét. (Az 1946-os születésű Fu, akinek fő jövedelemforrása a Budán, illetve egy ideig Balatonfüreden üzemeltetett kínai étterem, még 1988-ban érkezett Magyarországra, és például az Országos Fordító Irodának „dolgozik be” rendszeresen. A Magyarországi Kínaiak Egyesülete támogatásával kiadott, a magyarországi kínaiakat bemutató többnyelvű albumból a következőket tudhatjuk meg róla:

„A bíróság, ügyészség, rendőrség, vámhivatal és más hatóságok, valamint a Gazdasági Kamara és sok kínai és magyar cég rendelkezésére állt mint tolmács és fordító. Ingatlan-, üzlethelyiség-közvetítéssel, hivatalos és nem hivatalos ügyintézéssel és tanácsadással is foglalkozik.”

Wang Caiping szerkesztette az első modern kínai–magyar szótárat, Magyarországra jötte után pedig Kínában kiadott egy már a Magyarországra települők számára írott magyartankönyvet (1992 márciusában jelent meg tízezer példányban). Wang szótárának magyarországi kiadását már előtte, 1988-ban diákként ideérkezett fia szándékozik finanszírozni, aki mellesleg szintén tolmácsol. Egy főiskolai tanár fizetése Kínában is alig elég a megélhetéshez, márpedig a Wanghoz hasonló „hungarológusok” szakmája Magyarországon sokkal piacképesebb, mint otthon.

A kereskedelem a kínai írástudók számára hagyományosan a leglenézettebb tevékenység, amely a konfucianizmusban a négy társadalmi osztály – írástudók, földművesek, kézművesek, kereskedők – sorában az utolsó helyet foglalja el. Az i. sz. I. évszázadban élt Yang Yun – Kína nagy történésze, Sima Qian unokája –, aki visszavonult az udvartól, és földműveléssel meg gabonakereskedelemmel foglalkozott, a következőképpen ostorozta magát egy levélben: „Ilyesmivel foglalkozni hitvány, kupechez illő dolog, piszkos vállalkozás, és hogy személyes részem van benne, a társadalom legaljára száműz és megrovások céltáblájává tesz.” A kommunista rendszer első harminc éve megerősítette ezt a hagyományos ítéletet, az 1980-as évek végétől kezdve azonban mind a műszaki, mind a humánértelmiség olyan kitörő hévvel fordult a pénzszerzés felé, amely egyeseket – ezt ellensúlyozandó – a konzervatív erkölcsi retorika (ezen belül vagy az autoritárius diskurzus keményebb vonala mellé szegődés vagy – ritkábban – a magányos konfuciánus remete szerepének vállalása), másokat a meghasonlott cinizmus felé fordított. Azokon az egyetemi tanszékeken és kutatóintézetekben, amelyeknek nem sikerült az iparban eladható tevékenységre berendezkedniük, az oktatók és kutatók csak előadások alatt vannak bent, fennmaradó idejüket magáncégeknél töltik, a kevésbé szerencsések pedig nem ritkán cukorkát árulnak, vagy felszolgálnak. A nevesebb írók film- vagy tévéforgatókönyveket, a kevésbé nevesek reklámszövegeket írnak. (A szocialista realista elbeszélő költeményeiről ismert, a kínai írószövetségben vezető szerepet betöltő Zhang Xian-liang például a Magyarországi Kínaiak Egyesületéről készít annak megrendelésére valójában reklámjellegű „dokumentumfilmet”.) Az újságírók a pozitív hangvételű cikkekért szednek be honoráriumot riportalanyaiktól, minden sajtókonferencián borítékokat osztanak szét a résztvevők között. Egyes általános és középiskolai tanárok nem tartják meg az óráikat, hogy fizetett különórákat kényszeríthessenek rá a szülőkre.

A Magyarországra jött értelmiségiek sorsa ebből a szempontból nem különbözik az otthon maradtakétól. Vannak közöttük, akik már Kínában „beugrottak a tengerbe”, azaz otthagyták államilag fizetett pozíciójukat a magánszféra kedvéért, de legtöbbjük számára a két szakítás egyszerre következett be. Az MKE-album megfogalmazásában

„…a piacgazdaság körülményei arra kényszerítettek némelyeket, hogy félretegyek a tollat meg az ecsetet, és új környezetben belevessék magukat az üzleti világ forgatagába. Némelyek a puszta megélhetés miatt kényszerültek az üzleti életbe azzal a szándékkal, hogy a megfelelő anyagi bázis megteremtése után újra visszatérnek régi szakmájukhoz. Ezekben az emberekben a kínai hagyományos kultúra ötvöződött az új értelmiségi generáció mentalitásával”.

Fehérgalléros sorsok

Az 1964-es születésű A Ding a szem előtt lévő fővárosi költő ismertségét váltotta föl 1990-ben a magyarországi kereskedelemmel, egy olyan elithez tartozást, amelynek – Magyarországhoz hasonlóan – a nyolcvanas években az ország politikai lelkiismeretének hagyományosan az írástudók által játszott szerepe jutott. Ez a szerep a pekingi költők A Ding előtti nemzedékénél, a Bei Dao („Északi Sziget”) vezette „ködös költőknél” hágott tetőfokára. A „ködös költészetet” magában foglaló, Mao utáni irodalmi újjászületésben, amelyet „új szubjektivitásnak” szokás nevezni, a „kulturális forradalom” elidegenítő és elembertelenítő évtizede alatt hallgatni kényszerülő értelmiség humanizmus és emberi méltóság iránti vágya jutott kifejezésre. A legismertebb modern kínai költő, Bei Dao számára – akinek külföldön elismerés, belföldön fél-betiltás jutott – a költészet politizálása cél volt; verseit közvetlen, humanista lelkesedés és a klasszikus költészetből megőrzött allegorikusság jellemezte.

A „ködös költészetet” felváltó, 1985–89 között virágzó „ötödik nemzedék” (vagy „életfolyam-iskola”), amelyhez A Ding is tartozott, már elutasította a művészet közvetlen politizálását, és allegóriák nélküli, a mindennapi élet pillanatait vizsgáló egzisztencialista költészetbe húzódott vissza. A prózában ezt az időszakot a mélyebbre nyúló kulturális önvizsgálat kísérletei jellemezték, elsősorban az esszé műfajában, amelynek sajátos terméke a Folyósirató forgatókönyve. Ezt az európai irodalomtörténetnek nagyjából megfelelő fejlődési vonalat törte meg Tienanmen, amely után a költészet sohasem állt talpra többé Kínában, ahol a próza csak a huszadik században – a beszélt nyelvnek az irodalomba emelésekor – vált a költészettel egyenrangú, írástudó emberhez méltó műfajjá, most először került ki a vers az irodalom fő vonulatából. Tienanmennek, ha a politikában nem is, a kultúrában sikerült forradalmat csinálnia: a kínai irodalomtörténészek, az 1978 és 1989 közötti „új korszaktól” (xin shiqi) megkülönböztetendő, „poszt-új korszaknak” (hou xin shiqi) nevezik az 1989 júliusa utáni időszakot.

A leszámolás után beállt csendet nem a demokratikus mozgalomhoz nagyrészt kapcsolódó fiatal írók és költők (és nem is a korábbi nemzedékek sematikusai, realistái és romantikusai), hanem az 1990-től kezdve felgyorsuló piacosodás ösztönözte kommersz irodalom törte meg először. Az irodalom mindeddig átmoralizált és átpolitizált, elit felségterületére (jingying wenhua, ya wenhua) a kilencvenes években beáramlott a lektűr. A könnyen emészthetőség (dazhong wenhua, su wenhua) szalonképessé válása bizonyos tekintetben hasznára vált az irodalomnak; a kommunisták előtti irodalom egy szűk rétegre korlátozott hozzáférhetősége és a szocialista realizmus kötelező propagandafunkciója után ugyanis az utca embere elkezdett magától vásárolni könyveket. Ahogy a fogyasztói kultúra és a fogyasztási színvonal fejlődött, úgy derült ki – és valamikor 1992 táján vált nyilvánvalóvá –, hogy írással akár tetemes pénzeket is lehet keresni.

Az első és legsikeresebb kínai „tévédrámát”, az ötvenrészes Vágyódást (Kewang) egy évvel Tienanmen után mutatta be a televízió. A forgatókönyvírók között volt Wang Shuo, az új évtized irodalmának egyik legjelentősebb alakja. Ő és társai – akik a pénztár-előtt-ezt-még-beledobom-a-kosárba könyvek és a pornográfia közül úgy emelkednek ki, mint poshadt vízből a lótusz – változó színvonalú bestsellerek és forgatókönyvek jól kereső szerzői, termékei, résztvevői és haszonélvezői a fogyasztói társadalomnak, akik elutasítás nélkül nevetik azt ki. Műveik, amelyek a társadalomnak a „kulturális forradalom” által elkezdett és a fogyasztói kultúra által befejezett elidegenedését végletes cinizmussal festik le, ugyanolyan népszerűségnek örvendenek e társadalomban, mint a Bart Simpson-rajzfilmek az általuk szörnyetegként bemutatott amerikai átlagcsaládban. A populáris kultúra egészét jellemző apolitikus cinizmus elhomályosította a közelmúlt politikai történelmét a kollektív emlékezetben, és e történelem résztvevői leszorultak e kultúra színpadáról, a kritikus gondolat azonban nem tűnt el, és bár már nem hivatkozott az évszázad első évtizedeinek Új Műveltség mozgalmától Tienanmenig húzódó legújabb kori erkölcsi-irodalmi csaták valamelyikére, ezernyi más, posztmodern formában ütötte fel a piacra hallgató és így nehezen ellenőrizhető fejét. A posztmodern beköszönte, igaz, egy újabb alkalommal ledöntötte gyenge lábairól a humanizmus legújabb kori hagyományát, de éppannyira romboló hatással van az „új alkudozó autoritarizmus” másféleképpen központosító kulturális diskurzusára, mint a konfuciánus értelmiségi hagyomány mint a kormányzattal szembehelyezkedő erkölcsi alternatíva felelevenítési kísérleteire.

Így hát a pártállam nem elégedett meg azzal, hogy a Vágyódáshoz hasonló nagyszabású tévésorozatok műsorra tűzésével, a bulvárzsurnalizmus, a kungfu-regények, sőt a pornográfia-import lehetővé tételével elősegítette a társadalom anesztéziáját közvetlenül Tienanmen után, illetve a demokratikus ellenzék felmorzsolódását a következő években, hanem áttette propagandatevékenysége színterét a kötelezően olvashatatlan marxista elméleti irodalomból és a már senkit sem érdeklő proletárromantikából e sorozatokba, újságírásba és regényekbe (ha a pornográfiába talán nem is), amelyek gyakran éppoly primitív módon népszerűsítik az etatizmust és nacionalizmust, illetve táplálják a Nyugat ellenségképét. A kommunista kormány úgy igyekszik kooptálni a populáris kultúra elemeit az új ortodoxia eszköz- és szimbólumtárába, ahogy valaha a császári kormány felvette a népi vallás helyi kultuszainak egyes befolyásos istenségeit a hivatalos panteonba, hozzákötve tiszteletüket Konfúciuszéhoz, miközben más kultuszokat – mert nyilvánvaló animizmusuk vagy az evilági erkölcsi normákat figyelmen kívül hagyó ezotericitásuk miatt nem illettek a konfuciánus erkölcsi világrendbe – heterodoxnak nyilvánított és betiltott. (A népi vallás kilencvenes évekbeli reneszánszával ez a gyakorlat visszatért: 1996-ban Hubei tartomány hatóságai egyetlen körzetben több mint ezerhatszáz földistenszentélyt romboltak le a „szellemi civilizációért” folyó kampány jegyében, a bontott építőanyagokat pedig iskolák renoválására fordították.) A Vágyódásban bemutatott értelmiségi család tagjaiból például hiányzik a munkáscsalád kitartása, hűsége és erkölcsi tisztasága (bár a női főszereplőt a forgatókönyv „erényes, szülei iránt odaadó asszonyként” jellemzi): kedvezőtlen helyzetekben ingatagon, arrogánsan és hálátlanul viselkednek. A hivatalos kultúrpolitika mindazonáltal ingatag talajon áll: elég, ha kinevetésével több pénzt lehet keresni, mint az általa jóváhagyott nacionalizmussal, és – a jelenlegi körülmények között – máris vesztett ügye van. A konfuciánus erkölcsi örökség politikailag legitimáló Szent Gráljáért a névleg kommunista hatalom és a kisszámú – belföldi és külföldi – értelmiségi között folyó egyenlőtlen vetélkedés mellett a hatalom és a másként gondolkodók szélesebb és kevésbé elit köre között most már a popkultúra ellenőrzéséért folyik a korábbinál kevésbé nyilvánvaló, kevésbé behatárolható, de Kína jövőjére nézve sokkal fontosabb viadal. Ezt mutatja, hogy Wang Shuo valamennyi művét 1996 végén váratlanul betiltották, miután az író egy újabb tévésorozatban, Az apád vagyokban – a gyári munkakörülmények és az értelmiségiek után – most a kormányt vette célba szatírájával.

A Wang Shuóékat és az „ötödik nemzedék” költőit összekötő szellemi rokonság ellenére tény, hogy az irodalom és művelőinek társadalmi szerepe olyan mélyreható változáson ment át, amelyet a nyolcvanas években aktív nemzedékből csak kevesek hevertek ki, ők is a tömegtermeléssel kötött valamilyen formájú kompromisszum révén. Az „ötödik nemzedékről” kiderült, hogy avantgárd minősége ellenére sem tartozhat az erkölcsi kultúrharcos, az írott hagyomány hordozója piedesztáljától teljesen megfosztott értelmiséghez. A szocialista ideál összeomlása után a nyugati demokrácia ideálja Tienanmen után egyrészt a diákvezérek emigráns marakodásai, másrészt a vadkapitalizmus kínai diadalmenete során egyelőre elvesztette relevanciáját. Az „ötödik nemzedék” vezéralakja, Gu Cheng („Régi Város”), miközben új-zélandi emigrációban utcai ételárusításból élt, a kínai konfuciánus hagyományhoz visszatérve próbált meg új értékrendet fölépíteni, ez azonban tragikus konfliktusba torkollott. Gu Cheng kísérlete, hogy rekreálja maga körül a hagyományos kínai írástudó-hivatalnok poligám háztartását, azzal végződött, hogy az író megölte „első” feleségét, majd öngyilkos lett.

A Ding már Budapesten vette Gu Cheng halálhírét, és az éppen elindult kínai újság, az Európa Hangja második számában hitetlenkedve rótta le tiszteletét barátja emléke előtt. Ő – akinek szerelmes verseit közvetlenül Tienanmen előtt, Polonyi Péter szavaival, még „bakfisok rejtették párnájuk alá” – kevésbé önromboló utat választott: Budapestre érkezése, 1990 óta – miközben jutott ereje arra is, hogy az alkotói géniusz mellett a megfelelő gazdasági és politikai kapcsolatok mozgósításával, 1996-ban műsorra tűzhesse egy színdarabját Pekingben – eljutott az üzleti siker fekete Mercedesszel mért fokára; korábban kiskereskedése is volt, most csak importőr és nagykereskedő. Nagyon fiatalon, a Demokrácia Fal 1979-es mozgalmának leverésekor A Ding még rövid börtönbüntetést szenvedett; utolsó verseskötete 1989-ben jelent meg. Az ő „tengerbe ugrása” jól jellemzi a nyolcvanas évek szellemiségének letűntét, és vele együtt letűntét annak az időszaknak, amikor e szellemiség hordozói – Gu Cheng, Su Xiaokang, Yan Jiaqi, a reformista közgazdász, Cui Jian, a rebellis rockénekes és Tienanmen diákvezérei – az értelmiség vezéralakjai, az ifjúság hősei és az átlagember előtt sem ismeretlen nevek voltak, és – a magyarországi helyzethez hasonlóan – a demokratikus átalakulás, egy új ember kultúrája hírnökeinek tűntek. Azóta mindük elvesztette akkori szerepét, többségük búcsút mondott akkori eszméinek, sokan hivatásuknak, néhányan pedig az életnek is.

Az A Dingnél egy évvel idősebb, félig a thaiokkal rokon dai kisebbségből származó Yu Ying esete közelebb van a „Magyarország-láz” hónapjaiban érkező „aranyásók” típustörténetéhez. Neki könnyebb lehetett az átváltozás: a kezdő vidéki pártkáder kevés erkölcsi elkötelezettséget feltételező életét cserélte fel a kereskedelemre.

Yu Ying a Yunnani Oktatási Főiskolán végzett, amely nem tanárokat, hanem a különböző párt- és állami szervekben a politikai oktatásért, továbbképzésért felelős propagandistákat, ideológiai kádereket képzett. A nagyobb „munkaegységeknek” – helyi kormányzatoknak vagy állami vállalatoknak – saját propaganda- és politikai oktatási osztályuk van, egy ilyenen dolgozott a húszas évei végén járó Yu Ying a Yunnani Színesfém-kohászati Általános Vállalatnál („nagyon jó munkaegység volt”, biztosít róla). Eredetileg Japánban akart szerencsét próbálni, de egy Magyarországról visszalátogató földije hívta, jöjjön ő is. Politikai megfontolások nem játszottak szerepet: „Mindegy, milyen párt vezeti az országot, az a lényeg, hogy milyen gazdasági fejlődést biztosít a népnek. Ha a Kínai Kommunista Párt nem állná így a sarat (hu zheme libai), Kína már rég szét-, a kínaiak meg egymásnak estek volna” – fogalmazza át Deng Xiaopingnek a macska színéről szóló híres okfejtését. Li Zhongqiang ugyanerről – ha akarjuk, némi burkolt ellenzékiséggel:

„Egyes Magyarországon élő kínaiak úgy vélik, hogy Magyarország a jóléti társadalom irányába fejlődik. Egyes, Kína sorsát a szívükön viselő magyarok azt mondják, Kína a jóléti társadalom irányában fejlődik. Mondani persze mindent lehet, az egyszerű emberek azonban azon fogják lemérni a dolgokat: nézzük csak meg, hol élnek jobban az emberek.”

1991 szeptemberében Yu Ying három barátjával egyenesen Kunmingból indult el Budapestre, „áruval” a poggyászukban. (Az utazás előtt mindenesetre taijiquan – a jógához hasonló célú kínai torna – és masszázsleckéket vettek, mondván, ha a kereskedelem mégsem sikerülne, legyen mivel pénzt keresniük.) A transzszibériai vasúton utaztak Moszkváig; erre török jegyüzéreknél váltottak jegyet Pekingben, akik, mint magyarázza, fölvásárolják a helyjegyeket és drágábban adják tovább.

Budapestre érkezésük másnapján a metróba mentek eladni a magukkal hozott árut. Mind a négyen kétszáz-kétszáz dollárral jöttek el otthonról; ezt adták össze lakbérre és a napi szükségletekre. Néhány nap múlva Yu Ying átment egy huszadik kerületi piacra, és Dunaharasztiban bérelt lakást. Három yunnani társával és egy magyar „tolmáccsal” – civilben sinológushallgatóval, akit még Kínában ismert meg – együtt jegyeztetett be egy céget. Alig három hónap múlva már üzletet nyitott a Nyugatinál, magyar eladóval; a napi forgalom a hétszázezer forintot is elérte. 1994-ben kezdett el importtal és nagykereskedelemmel foglalkozni. Közben tolmácsolással és ügyintézéssel keres némi mellékest.

1993-tól kezdve rendszeresen utazik külföldre, és nemcsak üzleti okokból. Valaha vonattal jött Kunmingből Budapestre; most a Frankfurt és Brüsszel közötti ötórás vonatozás helyett is repül. Szerinte a magyarországi kínaiak anyagi evolúcióját az utazás módjának kétfázisú fejlődése jellemzi: először az áttérés a vasútról a repülőgépre, majd az olcsóbb kelet-európai légitársaságokról a kényelmesebb vagy jobb nevű nyugatiakra (most már egy magyarországi kínai se repülne haza Aeroflottal vagy LOT-tal, mondja). 1993-ban Thaiföldön járt, 1994-ben (ekkor az importüzlet beindulása miatt háromszor is járt Kínában) Ausztriában és Svájcban, 1995-ben Egyiptomban; útban Kína felé vagy onnan vissza mindig eltölt néhány napot Hongkongban – bevásárolni – és valahol Nyugat-Európában, Londonban vagy Koppenhágában. Azt mondja, körül akar nézni, hol a legjobb, aztán majd többet jár oda.

Szereti a technikát: az obligát (igaz, nála üzenetrögzítős) mobiltelefon mellett van egy Pekingben vett 486-os Compaq notebookja (ez viszonylag ritka a magyarországi kínaiak között); mint mondja, a Gompaq-képviselet vezetője jó ismerőse, így csak 2500 dollárt fizetett érte. Nem egy sinológusnál (de a magyar sinológusoknál mindenképpen) jobban ismeri a kínai szoftvereket, és készségesen tárgyalja meg azok egymáshoz képesti előnyeit és hátrányait. Ismeri az Internetet is, de a komputert főleg telefaxok küldésére használja, mert modemje is van. Van továbbá egy Hongkongban háromszázötven dollárért vett zsebfordítógépe, amely a mandarin és kantoni nyelvjárásokon, valamint japánul és angolul beszél, további négy nyelven csak ír. (Igaz, ezt kiegészítendő Yu Ying magyarsága is folyékony, még ha csak amolyan piacmagyarság is: ezzel túltesz a magyarországi kínai átlagon.) Korábban egy légkondicionált, CD-s, telefonos Audit vezetett, de ezt Prágában összetörte és otthagyta. A Mercedest, amit ekkor vett, 1996-ban egy Fordra cserélte – azt mondta, túl nagy, de talán közrejátszott az üzlet hanyatlása is.

A migráció klasszikus, politikai és gazdasági vonzó és taszító tényezőkkel dolgozó modelljébe nem illő „posztmodern” migráns legjobb példája Chen Mei, aki a Pekingi Oktatási Főiskolán tanított, 1991 táján jött az ELTE diákjaként Magyarországra, de hogy miért, arra hol azt mondja: „El kellett jönnöm”, hol pedig azt: „Kedvem volt hozzá, hát eljöttem”. Miért Magyarországra? „Azért, amiért más kínaiak”: az ország különösebben nem vonzotta, bár most már úgy találja, nem rossz. Fél évig tanult, aztán eleinte kereskedett, később, kilencvenöt felé, ahogy „már nem volt üzlet”, áttért a tolmácsolásra, üzletközvetítésre, ügyintézésre, egyszóval shiwusuózásra, de közben kínait tanít egy budapesti gimnáziumban – még mindig diákvízummal. „Nem tudom, végül is mit kellene csinálnom. Igazából semmit se csinálni szeretek a legjobban.” Azt mondja, még néhány évig marad. Miért marad? „Kicsit tanulni, kicsit tanítani, kicsit a kínaiaknak segíteni.” Ha a „tengerbe ugrás” meg is tanította némi óvatosságra, Chen Mei impulzív lénye könnyen megmutatkozik. „Nem szeretem a felelősséget.” Mások ellenőrző szeme elől fut: „A pekingi és a budapesti élet között csak az a különbség, hogy Budapesten nem kell hetente politikai továbbképzésre járni.” A „fehérgallérosok” többsége A Ding és Yu Ying útját követi. Nemigen ismerik egymást, üzletben, magánéletben egyaránt elvegyülnek a közösségben; többségük, úgy tűnik, többre értékeli újonnan szerzett vagyonát és az írástudó erkölcsi terhének levetését, mint a kereskedelembe belekényszerített, számkivetett értelmiségi szerepéért kijáró tiszteletet. Qiu Li, aki a nyolcvanas évek közepén a Pekingi Idegennyelvi Főiskola csereelőadójaként hagyta el Kínát, egészen 1992-ig különböző német egyetemeken oktatott kínai nyelvet, és eszébe sem jutott, hogy „beugorjon a tengerbe”. Egyik napról a másikra váltotta föl ezt az életformát a magyarországi kereskedőével, olyan sikerrel, hogy a három év múltán beütő üzleti recesszió idejére már az egyik legstabilabb cég tulajdonosává, a Magyarországi Kínaiak Befektetési Csoportja Rt. tagjává emelkedett ki. A hebei Lu Ping, aki kezdő orvos volt, mielőtt Magyarországra érkezett, teljes természetességgel beszél mostani piaci kereskedőségéről: nyilvánvaló, hogy komolyan ezt tekinti munkájának, annak ellenére, hogy az ő útját – Qiu Liével ellentétben – balszerencse, megaláztatás és – magyarországi kínai mércével mérve – viszonylagos anyagi sikertelenség kísérte. (Férje öt másik kínaival együtt 1995-ben autóbalesetben meghalt, a kocsiban utazók közül egyedül ő élte túl a balesetet. Az élmény megerősítette benne a kínaiak hagyományos hitét a végzetben, és a buddhizmus felé fordította.) Az eredetileg díszlettervező Wu Shaozu, aki 1990-ben jött Magyarországra, több üzletágnak is úttörője volt: egyike volt az elsőknek, akik nagy tételben importáltak ruhát; megkísérelt létrehozni egy kínai szolgáltatóházat – a később huaren shiwusuónak nevezett cégek elődjét –, amely egyidejűleg közösségi ház is akart lenni, de az 1990-es „aranyláz” kaotikus körülményei között nem volt rá igény, végül – egy volt tengerésztiszttel együtt – létrehozta az első nagyméretű kínai mezőgazdasági vállalkozást Magyarországon.

Pavarotti a rizsszemen

Lu Ping húszas évei első felében járt, amikor férjével 1993 szeptemberében Magyarországra érkezett. Luék először Szegeden nyitottak egy kis üzletet, amely azonban nem ment jól; rövid idő múltán átköltöztek Budapestre. Férje először egy másik kínai cégnél dolgozott, aztán szüleivel együtt saját importba kezdett, a budapesti Chinatownban – egy kínai üzleteket és irodákat tömörítő zuglói telepen – pedig megnyitotta a Henani Kisvendéglőt, főleg az ottani kínai vendégkört célozva meg. Lu Ping apósa mindent centire kiszámolt – mi az övé, mi a fiúé és a menyéé. Miután fia tartozásokat hagyott maga után, a szokással ellentétben nem vállalt értük kezességet: az összes hátrahagyott árut és egyéb ingóságokat a magáénak tekintette, az adósságokat viszont az özvegyének. A történet Budapest-szerte rosszallást váltott ki, és az idegen földön magára maradt Lu Ping közszimpátia tárgyává vált. Ekkor ment ki a Négy Tigris Piacnak (Sihu Shichang) nevezett józsefvárosi piacra, miközben apósa a vendéglő helyén fodrászatot nyitott. Férje családjával azóta alig van kapcsolata, saját erejére támaszkodik, télen kint van a piacon, nyáron, amikor az üzlet pang, tolmácsol és ügyintéz (bár magyarul rosszul, angolul tűrhetően beszél). Azt mondja, „június negyedike”, azaz Tienanmen óta nem érdekli a politika, de azért ismeri a kommunistaellenes hongkongi értelmiségi-politikai hetilapot, a Cheng Minget, amelyről azt mondja, „van benne kínaiellenes, de van igaz is”. Ehhez magyarázatképpen hozzáfűzi: „Én is kommunista nevelést kaptam, nem könnyű megváltoztatni a gondolkodásomat.” Egyelőre maradni készül, sőt házvásárláson gondolkozik. „A piacon árulunk, mint a műveletlen emberek, de nem bánok semmit. Ha már idáig eljutottam, csak előre mehetek. Hiszek a sorsban.” (A beszélt kínai nyelvhez éppúgy hozzátartozik a pátosz bizonyos foka, mint az oroszhoz a deklamációszerű hangsúlyoké.)

Vannak persze, akik vonakodnak teljes mértékben átvenni a budapesti kínai kereskedő életformáját, kevéssé ismerkednek „kékgalléros” sorstársaikkal, és valamiféle elfojtott szégyenérzetet tűnnek táplálni konverziójuk miatt. Egyeseket az üzleti tevékenységük jellegével és/vagy bevételével való elégedetlenség arra indított, hogy a magyarok figyelmét igyekezzenek minden elérhető módon – tudósként, orvosként, előadóként, újságíróként, művészként vagy bűvészként – magukra irányítani. Xue Fei, Tatán élve, a Magyarországi Kínaiak Egyesületébe való belépése és üzletének felfutása ellenére is fizikailag távol marad a budapesti kínaiak tömegétől. Lu Wenran és férje, Lu Rangjiao – bár többszörös étteremtulajdonosok – annyira elhatárolják magukat a szokásos kereskedelmi praktikáktól és az azokat művelőktől, hogy második, nagyobb éttermüket Művésznek nevezték el. Az – azóta eladott és átkeresztelt – Művész Étterem hatalmas vörös betűi a kínai írásjegyekkel képzavarszerűen hatottak az eredetileg lakótelepi ABC-nek vagy vendéglőnek tervezett épület homlokzatán a XV. kerület egyik forgalmas csomópontjában. Az ő viselkedésük, úgy tűnik, részben politikailag motivált: Lu Wenran szavaiból úgy tűnik, őket nemcsak a társadalmi, de kifejezetten a politikai (el-)nyomás késztette Kína elhagyására, a magyarországi kínaiak történetében Lu Wenran az egyetlen, aki nyilvánosan bírálta a kínai „szocializmust” (a „kulturális forradalom” alatti és azutáni élményeiről beszélt egy a Fekete Doboznak adott interjúban); ez is a korai időszakban, 1992 végen történt. Miután a televízió sugározta az interjút, a Népköztársaság nagykövetségének egy munkatársa fölkereste Luékat, hogy helytelenítésének adjon hangot – jelezve, hogy a voltaképpen a múltat érintő kritika, amely Kínában nem feltétlenül cenzúraköteles, a külföldi nyilvánosság előtt még mindig elfogadhatatlan, közvetve tehát jelezte azt is, hogy a „pártellenesség” bűnénél manapság komolyabban veszik a „hazafiatlanságét”. A követség jóindulatát akkor még nem elnyert, de kereső Magyarországi Kínaiak Egyesülete (MKE) közleményt adott ki, amelyben elítélte Lu nyilatkozatát, és kijelentette, hogy az nem tagja az egyesületnek. (Eleinte ugyanis az egyesület Lút hívta meg a kulturális szekció vezetésére, de az asszony reakciójának nincs nyoma.) Minden olyan kezdeményezés – összejövetelek, kiadványok –, amelynek köze van azt MKE-hez – és a közösség „fő vonalát” képviselő kezdeményezéseknek általában van – azóta is szigorúan bojkottálja Luékat.

Azáltal, hogy kihívták maguk ellen az erősödő MKE haragját – és sok itteni honfitársuk helytelenítését –, Luék megnehezítették a maguk számára a kolónia többi tagjával és persze a kínai állami exportőrökkel való kereskedést, tehát pontosan ellenkezőképp cselekedtek, mint Xue Fei. Ezen túl azonban Luék sem fejtettek ki semmiféle „disszidensi” tevékenységet: ők sem akartak akadályt gördíteni hazalátogatásaik elé. Luék egyébként képzettségükre nézve operaénekesek, de csak Lu Rangjiao énekelt Kínában hivatásszerűen; Lu Wenran rizsszemekre festett és művészeti tévédokumentum-filmekhez írt forgatókönyveket. Mint mondja, egy rizsszemre festett Pavarotti-portré volt számukra a „kijutás álmának” szimbóluma. Luék eredetileg Ausztráliába akartak menni, aztán valaki Magyarországot javasolta.

Miután Luék a kínai üzleti kapcsolatok helyett a magyar társadalomra összpontosították erőfeszítéseiket – Lu Wenran egy ideig a magyar nyomtatott és audiovizuális média legtöbbet szereplő kínaija volt –, végül sikerrel jártak. Lu Rangjiaót az 1993–94-es téli évadban az Állami Operaház, három évvel később a Magyar Rádió szerződtette vendégművészként: Magyarország valószínűleg első kínai Rodolphe-jaként debütált a Bohéméletben. Két másik énekes kevésbé volt szerencsés: eleinte az utcán árultak festményeket, készítettek kalligramokat, aztán a Miskolci Bölcsész Egyesületben oktattak kínai operatörténetet, majd éttermekben léptek föl, 1994 óta nem hallani felőlük.

A kilencvenes évek elején – első magyarországi éveiben – nem minden alkotó értelmiségi adta föl eredeti tevékenysége folytatását, sőt volt, aki úgy gondolta, alternatív kereseti lehetőséget is csinálhat belőle. Ennek leggyakrabban látható példái az utcai (illetve egyes esetekben lakások dekorálására vállalkozó) festők, kalligráfusok, papírkivágás- és maszkkészítők, illetve „természetgyógyász” orvosok és mágusoktól a harcművészet-oktatókon át a terapeutákig terjedő skálán mozgó kungfu-mesterek voltak, akik közé azonban nagy számban keveredtek a nem művész viszonteladók, illetve a nem orvos szélhámosok. 1993-ban egy alkalommal szemtanúja voltam egy székesfehérvári vállalkozó tárgyalásának egy kínai festővel, amelynek tétje a vállalkozó lakása falainak freskókkal való befestése volt. A vállalkozó, bizonyítékaként annak, hogy a kínai képes elvégezni a munkát, ragaszkodott ahhoz, hogy a festő helyben fessen neki egy lovat. Az méregbe jön, az üzlet nem jön létre, én viszont, profitálva a festő felindulásából, ingyen megkaptam egyik – korábban négyszáz dollárért kínált – vásznát, amelynek szerzőjében azóta sem vagyok biztos.

Egy fővárosi fürdőben természetgyógyászati rendelést nyitott kínai otthon közgazdász volt, és diákként jött Magyarországra. (Az ő nevéhez fűződik ugyanakkor a magyarországi kínai sajtó legkorábbi kíserlete, egy 1992-ben két számot megért újság.) Egy tianjini állami külkereskedelmi cég alkalmazottja is természetgyógyász-központot nyitott. Az ilyen klinikák vidéken – némi rosszindulattal feltételezhetjük, a kliensek tudatlansága miatt – egy időben különösen sikeresek voltak. A Vas megyei Molnaszecsőd történelmének egyik kiemelkedő vállalkozása lehetett az 1990–91-ben működő kínai klinika. (A Magyarországon tevékenykedő valódi orvosok többségét egyébként sajátos módon leginkább az üzleti szellem és az értelmiségi kultúra egyidejű hiánya különböztette meg, választotta el a kolónia többi csoportjától, és ítélte végül sikertelenségre.)

Az ilyen tevékenységek azonban csak az „aranyláz” kaotikus idejében lehettek népszerűek. 1992-től kezdve, miközben az idegenrendészeti presszió, a piac szabályozottabbá válása, a megélhetési költségek emelkedése és a kínai gazdaság rohamos fellendülése a magyarországi kínai kolóniát harmadára-negyedére csökkentette, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magasan jövedelmező ruha-, cipő- és használaticikk-importtal és -kereskedelemmel ellentétben sem képekkel, sem kínai gyógyítással nem lehet komolyan keresni. Az 1990–91-ben elszaporodott kínai klinikák többsége bezárt, az orvosok, művészek és a magukat azoknak kiadók vagy áttértek az uralkodóvá váló kereskedelmi területre, vagy elmentek. Meng Yingze eredetileg a klasszikus kínai művészet egyik szent városában, a Hangzhoui Művészeti Akadémián tanított, több szakkönyvet írt, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban. 1987-ben Japánban járt tanulmányúton, 1989-ben Hongkongban és Thaiföldön, 1990-ben pedig Németországban és Ausztriában is rendezett kiállítást. 1991-ben jött Magyarországra, ahol először a Miskolci Bölcsész Egyesületben és a szegedi egyetemen tartott előadásokat a kínai kultúráról és festészetről. A magyarországi kínai sajtó elindulása óta az Európa Hangja rendszeres cikkírója, de 1992-től – az általa társszerkesztett MKE-album tanúsága szerint – „szakmai munkája mellett kapcsolatba került az üzleti körökkel. Évek óta merész kezdeményezéseinek, precíz, lelkiismeretes üzletvezetésének és egyéni gazdálkodási módszereinek köszönhetően vállalkozása jelentős sikereket ért el”. Ugyanez a kiadvány az 1942-ben született, Kínában drámaíróként (többek között a kínai kommunista mozgalom egyik korai vezéréről, Li Dazhaóról szóló darab szerzőjeként) és filmrendezőként termékeny, 1991 óta Magyarországon élő Sai Ensiről lakonikusan csak annyit ír: „kulturális cserével és kereskedelemmel foglalkozik”, ugyanakkor az MKE által finanszírozott propaganda-dokumentumfilmen „és egy önéletrajzi regényen dolgozik”. Ma Qunliang, eredetileg szobrász, a Chinatownban először kínai porcelánüzletet nyitott, de miután árukészletéből – a Nyugaton ritkán és csak Ma árainak többszöröséért kapható, kiváló yixingi porcelán ellenére – alig sikerült valamit eladnia, származásának megfelelően szecsuáni kisvendéglővé alakította át. Szakácsként ugyanolyan innovatívnak bizonyult, mint porcelánimportőrként: sehol a nyugati féltekén nem volt részem olyan szecsuáni specialitásokban, mint Mánál. (A hagyományos kínai diaszpóraközösségek kantoni és hokkien dominanciája, illetve a Délkelet-Ázsiából áttelepültek nagy száma az éttermek kínálatában is megmutatkozik. A viszonylag autentikus, jó, szecsuáni, északkeleti ételek – a magyarországi kínai közösség összetételéből kifolyólag – Budapest kínai különlegességei közé tartoznak.) A város vesztesége, hogy az inkább egy hongkongi kungfu-film szereplőjéhez, mint szobrászhoz, kereskedőhöz vagy szakácshoz hasonlító Ma 1996-ban – részben, mert ígéretet kapott egy nagyobb szobrászi megbízatásra, részben gyermekei angol oktatása kedvéért – áttelepült Amerikába. (Az Egyesült Államokban már viszonylag csekély összeg előzetes befektetésével is könnyű hosszú távú tartózkodásra jogosító vízumot szerezni. Ezt használja ki az oda igyekvő magyarországi kínaiak többsége, akik, mint Ma, általában cégeket jegyeztetnek be ott.) Tervei ellenére nem valószínű, hogy az ázsiai vendéglátóipar éles versenykörülményei, magasabb működtetési költségei és alacsony árai közepette is kamatoztatni tudja majd szakácsi kreativitását.

A „fehérgallérosok” időről időre – kedvtelésből vagy üzleti szándékkal – előhozakodtak valamely korábbi hivatásukból merített ötlettel – a kezdeményezések nagy része az egyesületi életben és a sajtóban bukkan föl, de ide tartozik a már megvalósított film és könyv és a még meg nem valósított televízióadás, valamint a kínai zenehallgatók magyarországi képzése is –, de jövedelemszerző alaptevékenységként nem mertek ilyesmibe vágni. Fu Zhenről a következőket írja az MKE által szponzorált album:

„Munka mellett vagy szabadidejében készített főbb fordításai: két elbeszélés a modern kor magyar elbeszéléseinek gyűjteményéből, több magyar novella és más mű, illetve cikk (megjelentek a kínai sajtóban); a Néma gyilkosok című bűnügyi könyv (1989); A gazdaság jogi szabályozása című, Kínában megjelent könyv egy része; a Tenkes kapitánya című tévéjáték-sorozat 1-2. részének fordítása” és így tovább. Yang Qiwen, eredeti foglalkozására nézve zenész, előbb megvetette a lábát a ruhaimport-piacon, majd létrehozta a legjelentősebb magyarországi kínai utazási irodát, és nyitott egy ágygyárat Székesfehérváron; csak ezután mert producerként belevágni az Álom Sissi királynő szülőföldjéről című zenés filmsorozatba, amely alkotói elképzelése szerint a magyarországi kínai úttörőket megörökítő dokumentumfilm és a szappanopera erényeit hivatott ötvözni.

A műtárgy- és iparművészeti kereskedelem a ruha- és cipőüzlet krízisekor, 1995-ben bukkant fel újra, amikor egy újonnan érkezett kínai – volt kiadói szerkesztő – a piac felső rétegeit megcélzó üzletet nyitott a Belvárosban, a kínálat alsó szegmensét pedig újra képviselte egy-egy az utcán elvétve látható, papírkivágásokat készítő kínai. Két, Kínában korábban csak festészettel foglalkozó, Budapesten az A Ding és Yu Ying képviselte átlagnál sikeresebb kínai kereskedő, He Zhongdao és Liu Mang példája ennek ellenére azt mutatja, hogy a műtárgy-kereskedelem mint üzlet iránti érdeklődés korlátozott. He Zhongdao első, még 1990-ben alapított cége, az XYZ Nemzetközi Művészeti Kereskedelmi Kft. – Meng Yingze kalligráfus cégéhez, a Budapest Nemzetközi Kulturális és Művészeti Kereskedelmi Kft.-hez hasonlóan – még mindig inkább ruhaneműt és cipőt importál, sőt 1996 óta az általa alapított Európai Kínai Művészek Egyesülete is szünetelteti tevékenységét. Az EMKE ugyanis nem volt hajlandó együttműködni a Magyarországi Kínaiak Egyesületével, amely 1995-ben ezért új szervezetet, a nem működő Magyarországi Kínai Kulturális és Művészvilág Egyesületét hozta létre, és Meng Yingzét tette meg alelnök-főtitkárnak. Liu Mang viszont, aki végig cipőre szakosodott, és grafikai tudását csak a másokénál professzionálisabb vizuális reklám – plakátok, hirdetések, reklámtollak, levélpapír, a cipőkön szereplő Zoom márkajelzés – megtervezésében kamatoztatta, a ruha- és cipőüzlet hanyatlásakor, 1995–96-ban a szakosodásnak és a marketingre fordított figyelmének köszönhetően az egyik vezető kereskedőként emelkedett ki. („Inkább lemondok arról, hogy egy… jobb kocsit vásároljak… de a magyar tévében, folyóiratokban és újságokban folyamatosan reklámozom az árumat”: ez a stratégia legtöbb kollégájáénak fordítottja.)

Még azok is, akik Magyarországra érkezésük óta képesek voltak folyamatosan megőrizni eredeti foglalkozásukat, legalább melléktevékenységként valamilyen üzletbe fogtak. Xue E és férje, Zhang Qizhang, a Nemzeti Pekingi Operaház volt színészei eredetileg a kínai kultuszminisztérium kiküldetésében érkeztek Magyarországra 1990-ben, illetve 1991-ben. Xue E 1990-ben, harmincéves fejjel lett az Országos Ifjúsági Szövetség bizottsági tagja – valószínűleg összefüggésben a Dél-Kínai-tengerben fekvő, vitatott hovatartozású Spratly (Nansha, Truong Sa) kínai garnizonjánál tett „hazafias” turnéjával. A feleségénél nyolc évvel idősebb, színészdinasztiából származó Zhang Qizhang a nyolcvanas években több filmben szerepelt és Japánban, Nyugat-Németországban, Svájcban is turnézott. Magyarországra érkezésük után különböző színházaknál vendégművészkedtek, tartottak kurzusokat és vettek részt fesztiválokon, majd a veszprémi Petőfi Színháznál állapodtak meg, ahol a kínai és a magyar folklór ötvözésével kísérleteznek: egy tizenhatodik századi, azóta a szájhagyományba átment és sok kínai operában feldolgozott regény, a Nyugati utazás alapján Keselyűhegy címmel magyar nyelvű darabot, a Szent László-legenda alapján pedig a pekingi opera és a musical elemeit ötvöző zenés játékot rendeztek. Mozgásművészeti műhelyüknek többek között a színinövendék Haumann-gyerekek voltak látogatói; Xue E emellett a Zeneakadémián és a Színművészeti Főiskolán is tart kurzusokat. (Európai tanítványaik repertoárjában többek között abból a pekingi operából – talán mind közül a legismertebből – szerepelnek részletek, amelyet Chen Kaige cannes-i díjnyertes filmje, az Isten veled, ágyasom! tett váratlanul nemzetközi érdeklődés tárgyává. Xueék színházát épp abban az évben rombolták le a pekingi hatóságok, hogy helyet csináljanak egy újabb bevásárlóközpontnak.) Mint Xue egy előadásában említi, „Göncz Árpád elnök úr háromszor fogadott engem, és tiszteletbeli magyar állampolgári kitüntetést adományozott nekem”, az elnökkel készült képet minden adódó alkalommal előhúzza tárcájából. Az ideje nagy részét lekötő színészet mellett azonban Xue és Mei is foglalkoznak kereskedelemmel. Ugyanez a helyzet a kevés, továbbra is praktizáló „természetgyógyásszal”.

Az „aranyláz” tetőfokán Magyarország közel járt ahhoz, hogy kínai iparművészeti tárgyak exportőrévé váljon. Gao Jun, miután 1989 végén Máltáról Magyarországra érkezett, hagyományos kínai kerámiamaszkokat készítő műhelyt nyitott Pécsett. Az itt készült maszkokat Sydneyben, Dél-Amerikában, San Franciscóban és New Yorkban is kiállította, de a remélt külföldi megrendelések elmaradtak. Hasonlóképpen sikertelennek bizonyultak Gao Jun élettársa, Wei Xiaoguang orvosi és qigong- (a légzés szabályozásán alapuló, a jógához hasonló funkciójú technika) oktatói, illetve mágusi vállalkozásai.

...

A cikk részlet a szerző A sárkány által a Dunán című könyvéből, amely a Magyarország felfedezése sorozatban a T-Twins kiadónál fog megjelenni.

• Játéktér