Kende Tamás

Nyomtatóbarát változat

Anatólia a horizonton

Dessewfy Tibor, a jeles baloldali liberális hetilap, a Magyar Narancs rendszeres szociológus-publicistája, a vezető kormánypárt egyik közeli tanácsadója a kis szeptemberi (ellen-)forradalom apropójából is azt javasolta közönségének, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság végre lépjen rá az atatürki útra. (Ld. Dessewfy Tibor: Nem esik messze az apjától. A reformok és a globális paradigmaváltás. Magyar Narancs, 2006/38. [szeptember 21.]) Mert a globalizáció és a megrekedt magyar modernizáció, valamint a modernizációellenes ellenzék (a Fidesz) olyan kihívásokat jelentenek a végsőkig elszánt, jót akaró modernizátorok számára, amelyeket a jelenleg rendelkezésre álló demokratikus intézmények és az uralkodó közkultúra, mentalitás mint olyan, képtelenek kezelni. Azt javasolja a fél éve még a demokráciát, a köztársaságot, a rendszerváltás vívmányait Gyurcsány Ferenc vezetésével és ihletésével megvédőknek, hogy váltsanak gyorsan rendszert, különben végzetesen lemarad hazánk a nagy globális civilizációs versengésben, mi több, belesüllyed a civilizációnélküliség sötét vermébe. Egy szóval: a helyzet drámai. A drámai helyzetben pedig sok választást nem hagy közönségének a szerző. A Dessewffy Tibor által vázolt útelágazásban kizárólag két út áll 2006-ban Magyarország előtt. Az egyik út a khomeinista Iráné, a fundamentalista modernizációellenesek katasztrófába vezető útja, míg a másik a reformkommunista és neokonzervatív modernizáló bürokraták útja, melynek történelmi előképe ezúttal Musztafa Kemál Atatürk Törökországa. A szerző képe Atatürk ténykedéséről bájos és egyszersmind vészesen bajos leegyszerűsítés, nem beszélve arról, hogy vajon mennyire vehető komolyan az atatürki modell az EU-tagsága harmadik évét taposó Magyarország számára. De az alábbiakban nem ezt akarom kivesézni. Azt azért nem állom meg, hogy megjegyezzem: az atatürki török és a khomeinista iráni perspektívák felmerülése azt jelzi, hogy lassan, de biztosan vége a nyolcvanas évek végén feltámadt Közép-Európa-álomnak. Politikai elitünk már nem a közelmúlt Finnországa, Hollandiája, Írországa felé tekint, hanem a két világháború közötti Törökországban véli meglelni közeljövőnk történelmi előképét. Németalföld helyett az anatóliai felföld. Szomorú, de van benne rendszer.

Őrségváltás és nemzeti identitás

A tegnapelőtt atatürki Törökországa a legújabb hazai és furcsamód magát baloldalinak vélő voluntarista, „nagyugrásos” reformfuror thinktankjának lövegtornyából a holnap Magyarországának látszik. Olyan történelmi példának, melynek követése már-már korparancs. Érdekes. Ám nem vitás, hogy a kritikátlan Atatürk-kultusz egyáltalán nem példátlan a magyar politikatörténetben. Talán nem tanulság nélküli ezt fölidézni.

A két világháború között nem volt olyan külföldi politikus, akinek olyan egyöntetűen pozitív lett volna a megítélése – hazai szóba sem jöhet ebben az értelemben –, mint amilyen volt Kemál Musztafa Atatürké. Más és más okokból a kommunistáktól a szociáldemokratákon át a fajvédőkön keresztül egész a nyilasokig bezárólag Atatürk vitán felül pozitív személyiségnek számított a hazai közvéleményben. Az általános elismerés oka lehetett a kétségtelenül sikeres modernizációs politika éppúgy, mint Atatürk kiegyensúlyozott külpolitikája (beleértve megegyezését Szovjet-Oroszországgal), sikeres támadása a Párizs környéki békediktátum ellen, ahogyan elismerésre méltónak tűnhetett az a rendszer- és őrségváltó társadalmi politika is, amit a nevéhez kötöttek. A húszas évek legelején a harcos revizionisták lelkesítője – és mint Borsi Kálmán Béla legújabb, nagyszerű könyvéből is tudható, egyben a román titkosrendőrség álmatlan éjszakáinak okozója is – volt Kemál Atatürk. A mai magyar szélsőjobboldal, a reformnyilas mozgalmak ugyanezen okokból tekintenek Atatürkre mint fényes példára, akinek követését bűnös módon mulasztották el Károlyi, Linder Béla, Jászi Oszkár és általában a magyar progresszió, valamint a Tanácsköztársaság vezetői, akik „egy külső, hittestvéri megbízatást teljesítettek”. Azon nem kell tehát csodálkoznunk, hogy a mai magyar szélsőjobboldal „Akikre büszkék vagyunk” dicsőségtábláján kiemelt helyet foglal el Kemál Atatürk. Ebben különösebb törés nem lelhető fel az elődökhöz képest. Az viszont felettébb érdekes, hogy 2006-ban a magyar demokrácia és köztársaság őrei is felfedezték Atatürk személyét, még ha nem is egykori szociáldemokrata útkeresőként, hanem következetes és könyörtelen autokrata modernizátorként. Bár, ahogy ma Kelet-Európában a szociáldemokrácia nevű, egyre jobban kiüresedő brandet igyekeznek aktuális politikai tartalommal feltölteni, talán még azt is megérjük, hogy Atatürk portréja Marx, Kautsky, Bernstein, Schmidt, Kreisky, Mitterrand, Blair, Schröder és Gyurcsány Ferenc arcképe mellé kerül a posztmodern szociáldemokrata arcképcsarnokban.

Ahogy ma a rendszerváltás betetőzését sürgetők, úgy az ezerkilencszázharmincas években az őrségváltásnak nevezett rendszerváltást sürgetők fordultak Atatürkhöz példát és előképet keresve. Már korábban is általános figyelem és tisztelet övezte Magyarországon az első sikeres – és önerős – revizionista Kemál Atatürköt, ám a harmincas években a fajvédők és a korai szellemi honvédők a mai Dessewffyhez hasonló módon viszonyultak személyéhez és politikájához: pontosabban mindahhoz, amit az ő politikájaként értelmeztek, annak láttak és láttattak. Ez nem véletlen. Az első világháború és Trianon utáni Magyarországon számos úton-módon próbálták újrakonstruálni a magyar nemzeti identitást. A liberálisnak mondott XIX. századi nacionalizmus csődjéből a faji eszme tűnt a legsikeresebb kivezető útnak. A Szekfűtől Szabó Dezsőn, Németh Lászlón át vezető különböző, a magyar nemzeti identitás újrakonstruálását célzó útkeresések abban közösek voltak, hogy szerintük a Trianon előtti korszak hivatalos liberális nacionalizmusa, annak dekadenciája és korrupt asszimilációja sodorta katasztrófába a történelmi Magyarországot. E katasztrófa végpontja a ’18–19-es forradalmak, különösen a kommün, valamint Trianon voltak. Ezt a folyamatos politikai, nemzeti és szociális válságot igyekeztek egy új, antiszocialista és antiliberális nemzeti identitás megteremtésével orvosolni. Közismert, hogy mind Bajcsy-Zsilinszky Endre, mind Gömbös Gyula őrségváltó-rendszerváltó politikájának volt külhoni referenciája: Atatürk. A modernizáló nemzeti öncélúságot és az őrségváltást hirdető Gömbös Mussolini mellett épp Atatürkben látta önmaga példaképét. Szemükben Atatürk az a könyörtelenül következetes nemzeti politikus volt, aki leváltotta, elzavarta a korrupt, dekadens, hagyományos uralkodó osztályt, és létrehozta a turáni parasztkatonákból álló, törzsökös szolgáló hivatalnokosztályt.

Atatürk magyarországi kultusza akkor vált általánossá, amikor meghalt. 1938. november 10-én hunyt el a modern Törökország megteremtője, két napra rá pedig – Hitler és Mussolini jóvoltából – Horthy Miklós bevonult Kassára. Ezekben a napokban a sors – valamint Hitler és Mussolini – váratlan ajándéka, a Felvidék visszacsatolása volt a vezető téma a magyar sajtóban, ám Atatürk halála, az Atatürkre való emlékezés mégsem sikkadt el a hazai lapokban. Még a szintén ekkor lezajlott Kristályéjszaka sem volt képes elhomályosítani az újból felerősödő Atatürk-kultuszt Magyarországon. Annyira nem, hogy Horthy kassai bevonulásának napján a Magyar Nemzet kétoldalas vezércikke nem is a Felvidék visszacsatolásával foglalkozott, hanem Atatürk példájával, azzal, hogy mit is üzent 1938 végén Atatürk vélelmezett életműve a magyaroknak. Az említett lap már-már szentként mutatta be hősét, olyanként, aki képes volt szakítani saját és népe régi életével, és képes volt új életet választani, azt könyörtelenül terjeszteni népe között.

A modernizáló diktátor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava, ha nem is szentként, de egy vitán felül példamutató, felvilágosult politikusként emlékezett Atatürkre, olyan egyéniségre, „amilyen Nagy Péter cár volt, aki a semmiből igyekezett országában az európai civilizációt meghonosítani. Kemál pasa is megtett mindent, hogy a török népet kiemelje ázsiai elszigeteltségéből, és radikálisan belenyúlt a legmeggyökeresedettebb tradíciókba is.” Mint minden magyar méltatója, a Népszava szerzője is kiemelte, hogy Atatürk levetette a török férfiak fejéről a fezt, a nők arcáról a fátyolt, bevezette a latin betűk használatát. A magyar szociáldemokraták számára Kemál legfontosabb műve a modernizáció volt. „Utakat és vasútvonalakat építtetett, ipart létesített, népiskolákat alakított. [...] Külpolitikai tevékenysége is szerencsével járt. Az oroszokkal való barátsági szerződése erős hátvédet biztosított számára, és megkímélte attól, hogy folyamatos súrlódásban éljen nagy szomszédjával. [...] A Balkán-szövetség legjelentősebb államává tette Törökországot. Politikájával a nyugati demokratikus hatalmakhoz kapcsolódott.” Az első bécsi döntést követően, a kassai bevonulás napján a szovjetekkel kiegyező, velük barátsági szerződést kötő, a Törökországot a nyugati demokráciákhoz kapcsoló, független külpolitikát folytató Atatürkre emlékezett a szociáldemokrata napilap. Életművéből az említettek tűntek a korabeli magyar szociáldemokraták szemében Magyarországon is követhetőeknek.

A Pesti Hírlapban a neves külpolitikai szakíró, Balla Antal írt nekrológot Atatürk halála alkalmából. Balla és a Pesti Hírlap Atatürkje egyszerre volt a Párizs környéki békerendszer feletti dicsőséges győző (gázi), a haladás szelleme, a huszadik század egyik legnagyobb alakja, nemzetvezére és államférfija. Az életrajz és a politikatörténet tisztes felsorolása mellett külön hangsúlyt kapott a Pesti Hírlap szerzőjénél az a körülmény, hogy Atatürk fordult először szembe a Párizs környéki békék megalázó határozataival, küzdött sikeresen a görög és örmény felkelőkkel, valamint a francia és angol megszállókkal, miközben szövetséget kötött Szovjet-Oroszországgal. A győzelmet követően „az új nemzeti Törökország lemondott a hatalmi célokról, nem akart más népeket többé leigázva tartani. Atatürknek nem volt más célja, minthogy megszervezze, modernizálja s így megmentse a nemzeti határokra szorított országot a vérpusztulástól.” Megszabadította országát a mohamedán egyház korlátlan befolyásától, majd csodás sikerrel vitte végbe Törökország átalakítását, aminek mutatói a fezviselés és az arab írás eltörlése volt. Balla írását az alábbiakkal zárta. „Diktátor volt Atatürk? Az volt, de nem intézményesen. Törökország alkotmányos ország, és a nemzetgyűlés személyesíti meg a nemzeti hatalmat és szuverenitást. Atatürk diktátor volt, személyes tulajdonságai, korlátlan tekintélye révén. Diktátor volt olyan értelemben, mint Cromwell valamikor az angol forradalomban és Rákóczi vagy Kossuth Lajos a magyar szabadságharcban. Megmutatta, hogy nemzetek, ha van bennük életerő, nem semmisülnek meg egy vesztett háború következtében.” A Pesti Hírlap Kemál Atatürkje sokban hasonlít a Népszava Atatürkjéhez, ám számos vonásban eltér attól. Nemzetvezér, az országot a „vérpusztulástól” megmentő, a revízióért győzedelmesen harcoló, modernizáló alkotmányos diktátor volt a Pesti Hírlap Atatürkje.

A szikár népvezér

A Népszava és a Pesti Hírlap Atatürk-képének minden eleme felbukkan a Magyar Nemzet vezércikkében, ám az ott közölt szöveg kiemelkedik a magyar sajtó Atatürk-tárgyú kultikus szövegei közül. Az első, szembeötlő különbség, hogy a neves szlavista (és pánszlávszakértő) Gogolák Lajos jegyezte cikk nem hagyományos nekrológként található a Magyar Nemzet belső lapjain, hanem vezércikk. A két oldal terjedelmű vezércikk mellett olvasható a lap különtudósítójának beszámolója a kassai bevonulásról és Horthy kassai bevonulásának előkészületeiről. Az adott történelmi pillanatban különösen érdekes, hogy a Magyar Nemzet a szellemi honvédelem lapjaként nem a Felvidék visszacsatolásának, hanem halála kapcsán az atatürki életműnek szentelte vezércikkét. Nyilvánvaló, hogy a szerkesztők úgy vélték, az adott történelmi pillanatban különösen fontos számot vetni Atatürk életművével, pontosabban azzal, amit a lap és szerzője akként értelmezett, s a magyar közvélemény számára tanulságosnak tartott. A Magyar Nemzetnek a szellemi honvédelem jegyében fogant és nyilvánvalóan magyarországi aktualitású vezércikke a magyar történelem egy sorsfordító pillanatában tartotta fontosnak, hogy részletes jelenkortörténeti visszapillantást nyújtson a magyar olvasók számára a modern Törökország és megteremtőjének útjáról. A hangsúlyosan németellenes jobboldali, nemzeti szellemi és politikai mozgalom alakítói számára épp a kassai bevonulás napján tűnt megkerülhetetlennek a szembesülés és szembesítés Atatürkkel és pályájával. E pályát a kortárs európai történelem egyik legérdesebb és legfontosabb államférfiúi pályájaként határozta meg Gogolák Lajos, amelyet az általa vázolt történelmi visszapillantás nélkül megérthetetlennek tartott. Az Atatürk előtti Törökországról és törökségről lesújtó képet festett. Ez a törökség – mint fogalmazott – teljesen elégett az iszlám egyszerre politikai és vallási gondolatában. A kezdeti, sikeres oszmán hódításokban megmutatkozó eredeti turáni alkatát az idővel egyre inkább meghatározóvá váló albán, délszláv, arab, perzsa vér deformálta. Az albán és a délszláv vér és alkat – így a délszláv kérdés szakértője – még csak-csak beilleszkedett a török életformába, katonai és lelki alkatba, ám az arab, a perzsa és a hangsúlyozott levantei ráhatás annál jobban ellágyították azt. E hatások nyomán ugyan nemcsak ellágyult, de megszépült, kivirágzott és megszelídült az eredeti turáni alkat, ám az idegen elemek uralma és az idegen szellem végül is felbomlasztotta a turáni katonai réteget. A gogoláki olvasatban Törökország az idegen szellem hatására belülről ment tönkre, s a nemzeti, nacionalista mozgalmak kihívására képtelen volt válaszolni. E kihívások, amik a Balkántól Egyiptomig érték a Török Birodalmat, csak rávilágítottak azokra a hibákra, amik már születésekor kódolva voltak a „magát az iszlámnak feláldozó” török birodalmi alkatban.

A döntő fordulatot az első világháború jelentette, amelyben a korábbi hibákat újabbakkal tetézte a dekadens, korrupt török vezetés azzal, hogy a birodalmat Németország és a Monarchia expozitúrájává tették. A birodalmi, dekadens Törökországban lehetetlen volt Gogolák szerint az újtörök nemzeti állam megteremtése. A birodalom belső és külső ellenségei számára nyilvánvaló volt „miként emésztette fel az iszlám a törökség legjobb erőit, és mint járta át az iszlám dekadenciája a nacionalizmus nélküli török népet”. Ezt a Törökországot akarták kiküszöbölni az európai és ázsiai politikából a sevrés-i békét követően, ám egy már-már szent hős képes volt a dekadenciát lerázva megújulni, és népét megújítani. Nem a semmiből jött ez a hős Gogolák szerint sem, az ő hőse már korábban is jeleskedett a megújuló, faji Törökországért zajló küzdelmekben: „Ebben az általános bomlásban jelent meg a török politika színpadán a szaloniki származású katonatiszt, Musztafa Kemál, aki már ekkor is nevet szerzett magának az ifjútörök mozgalomban és az örményellenes ifjútörök faji gondolat propagálása terén.” A Párizs környéki békék megaláztatását lerázó nemzeti Törökország megújítója – így a Magyar Nemzet szerzője – már a török történelem legdekadensebb korszakában is a török faji gondolat propagálásával tűnt ki. Gogolák röviden – és sajátságosan – ismertette Atatürk és az atatürki Törökország felemelkedésének történetét. Sajátságosan fűzte egybe a köztörténet ismert eseményeit az állítólagos atatürki faji politikával, egy mondatban említve a Görögország elleni háborút és a faji és gazdasági vonatkozású örménykérdés erős és keménykezű megoldását, a nemzet energiáját felemésztő kalifátus felszámolását és mindennemű mohamedán kötöttségek lerombolását. Mindezek bénították meg korábban „a török szellem és nemzetiség szabad kifejlődését”. 1938 novemberében sem zsidónak, sem antiszemitának nem kellett lenni a fentiek dekódolásához. Az eredetileg egészséges turáni katonaparasztok államát és nemzetét megbénító, kifejlődését megakadályozó – egyszerre faji és gazdasági – örménykérdés állítólagos keménykezű megoldása fontos és követendő példának tűnt a Magyar Nemzet szerzője számára. A mindent meghatározó faji politikában sikeres Atatürk mindezt nem hajthatta végre társadalmi támogatottság és belső szövetségesek nélkül. Ezen a ponton – ha a korábbiakból nem értett volna – a magyar olvasó félreérthetetlen áthallásokat kaphatott Gogoláktól, aki szerint Atatürknek egyetlen lehetséges útja volt: a (turáni) török parasztság.

„Kemál megvetette az európai hatásoknak túlságosan kitett, túlérett, rothadó Konstantinápolyt, és oda fordult vissza, ahonnét eddig is elindult minden török hatalom Európa felé. Az anatóliaiak eddig is a török birodalom legjobb és legkeményebb katonái voltak, s Kemál most visszatért Anatólia kemény, szikár, terméketlen földjére, visszafordult a török népiség, a török parasztság felé, s belőle akarta megújítani a korhadó Törökországot. Kemál volt az első népi vezér a világháború utáni világpolitikában, s kíméletlen erővel távolította el a török nép és a török szellem felől minden arab, perzsa és örmény ráhatást.” Egy megkisebbedett ország hatalmas forradalmárát látta Gogolák Atatürkben, aki – Szent Istvánhoz és Nagy Péterhez hasonlítható módon – hajtotta végre sikeresen a minőség forradalmát.

Gogolák – más megemlékezőkhöz képest – kevesebb teret szentelt Atatürk külpolitikájának, bár fontosnak tartotta jelezni, hogy egyszerre volt képes a németekkel, franciákkal és a szovjetekkel jó viszonyt fenntartani. Ám a Magyar Nemzet vezércikkében elénk táruló gogoláki Atatürk alapvetően a helyes és sikeres faji és népi politika képviselője volt, aki az általa végrehajtott forradalommal (a népi minőség forradalmával) egy területileg „megkisebbedett, de belülről sokkal erősebb és keményebb új Törökországot” teremtett. Tegyük hozzá, hogy az 1938. novemberi Magyar Nemzet szükségesnek tartotta jelezni, a példamutató atatürki faji politika nem volt romantikus és ködös, az Gogolák számára alapvetően tiszta és reális politikának tűnt.

Láthattuk, mennyi eltérő Atatürk-kép és értelmezés létezett Magyarországon a harmincas évek végén. Abban egyetértés mutatkozott hazai (félre-)ismerői között, hogy modernizáló diktátor volt, aki kiegyensúlyozott külpolitikát folytatott egy olyan korszakban, amelyben erre Magyarország képtelen volt. Nyilvánvaló, hogy Atatürk élete és halála csak apropója volt a különböző közvéleményformálók aktuális üzeneteinek. Az atatürki példa kritikátlan követésére kizárólag a fajpolitikus Atatürköt vizionáló Magyar Nemzet tett szelíd javaslatot. Ezt ma – igaz, más megfontolásokból – a Magyar Narancs jeles szerzője teszi. Úgy gondolom, nem az az igazán érdekes kérdés, hogy mit is gondol ma a kormánypárt főáramához közeli tanácsadó Kemál Atatürkről, hanem az, hogy mit gondolnak e felsőbb régiókban Magyarországról és a magyar népről. A népről, amelyiket most mintha megint valahogy le kéne váltani.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges