Kende Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az MSZP-ben a Medgyessy-ügy nem a 2002. esztendő forró júniusának közepén kezdődött. A Medgyessy-ügy nem Medgyessy Péter ügye, nem is a koalíció ügye. Annak a generációnak a tagja vagyok, melynek a rendszerváltás volt élete legnagyobb élménye. Számomra ezért roppant szomorú, hogy a köztársaság miniszterelnöke MSZMP KB-tag, a pártközpont által kijelölt és megcsinált miniszterelnök-helyettes volt a kései Kádár-korban. Legyinthetnénk: ilyen ez az ország. És valóban: soha nem hallottam az MSZP korifeusaitól sem a párt körül nyüzsgő politológusoktól, zsurnalisztáktól kifogásokat arra vonatkozólag, hogy az új (és demokratikus) Magyarországot egy hajdani apparatcsik vezeti be a jóléti demokráciák klubjába: az EU-ba.

Nincs okunk kételkedni a Népszava három évvel ezelőtti felmérésében, melyből az derült ki, hogy Kádár János emlékezete a magyar társadalomban kifejezetten pozitív. Távolról és elnagyolva. Ez sokakat megtévesztett. Pedig hiba lenne átsiklani a múlt, a történelem gyökeres átértékelődése fölött. Mert az sajnos nem derült ki sem a Népszavából, sem hasonló – általános, nem strukturált – „lekérdezésekből”, mint amilyenek az idei választások is voltak, hogy a Kádár-korszakról alkotott kép a magyar társadalomban rétegenként és korosztályokként hogyan is változik.

A fenti kérdés egyáltalán nem költői. Nem egy a történelemmel szakmányban foglalkozó értelmiségi nyavalyája. Aki látta az „áprilisi ifjak” százezres tömegeit csápolni a budapesti – és most már vidéki – tereken, annak fel kell tenni a kérdést: milyen képük van a szóban forgó tömegeknek a múltról és a jövendőről? Ne tévesszen meg a magyar baloldal önjelölt éceszgébereinek és viccmondóinak a terekre kicsődített, megtévesztett, fanatizált tömegekről szóló mellébeszélése. Mert, persze ciki a konzervatív kormány, majd ellenzék mellett forradalmian hevülni, de nem cikibb, mint Juszt László, Marton Frigyes és Berecz János társaságában a sajtószabadság mellett manifesztálni.

A nagy önbecsapás


A kurrens szocialista kánon szerint Medgyessy Péter eminens hazafiként vállalt munkát a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumában. Az ország csatlakozását segítette a Nemzetközi Valutaalaphoz, s – így a kánon – végső soron a demokratikus Magyarország létrejöttét szolgálta, és nem a dolgozó népet és annak élcsapatát: a Magyar Szocialista Munkáspártot.

Mivel a Valutaalaphoz történt korabeli magyar csatlakozás teleologikus értelmezése és utólagos átértelmezése áll Medgyessy magyarázatának és a szocialista párt kommunikációjának középpontjában, nem árt tisztázni: a Valutaalaphoz azért csatlakozott a társadalmi-politikai berendezkedésére és szövetségi hűségére nem csak büszke, de azt őrző-védő Magyar Népköztársaság, mert a „történelmileg kialakult” berendezkedés belső tartalékai elfogytak, a szövetségesek hatékony támogatása ellehetetlenült. A nem innovatív, immobilissá vált, represszív rendszer saját túléléséhez kereste a forrásokat napnyugaton. Nem azért csatlakozott az IMF-hez Magyarország, mert a szabad világ egyenlő jogú partnere és tagja akart lenni, hanem azért, hogy a létező szocializmust valódi, intézményi, közjogi reformok nélkül reformálgathassa, fenntartandó az egyre kevésbé működő modelljét a létező szocializmusnak. Az IMF pedig már akkor sem volt az a szervezet, amelyet különösebben érdekelt a tagországok belpolitikai berendezkedése vagy a szólás- és sajtószabadság ügye. A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériumának hajdani tisztjéről ez alapján elképzelhetetlen, hogy szovjetellenes (értsd: a tanácsrendszer elleni) tevékenységet folytatott volna, hogy a pártállami diktatúrát majd felváltó többpárti parlamenti demokrácia megteremtésén dolgozott volna, hogy hazánk EU- és NATO-csatlakozásának előremozdításán ügyködött volna.

Minden, a múltat „szépítő” magyarázat és magyarázkodás csak dezinformáció. Olyan dezinformáció, amely nem csak a közvéleményt, de a „dezinformátorokat” is megtévesztheti. Kis János írásának egyik kulcsmondatát idézném: „A szocialista ellenretorika szerint a mai MSZP politikusai a kádári időkben is kizárólag azon fáradoztak, hogy a népnek mentől jobb legyen, s hogy a puhuló diktatúrából pluralista demokráciát csináljanak. (...) Innen visszakapaszkodni nagyon nehéz lesz. Az MSZP ellenretorikája a szocialista párttagok és hívek legbelsőbb érzéseit szólaltatta meg. Felszabadította a kádári nosztalgiákat, melyektől a párt az elmúlt években már igyekezett leválni. Medgyessy maradása visszarántotta az MSZP-t az elődpárt történetének apológiájába.” (A döntés kockázatai. ÉS, 2002. július 5.)

A jobboldal hangja a létező szocializmusról nem kevésbé fals, mint a baloldalé. Ez a körülmény ugyanakkor nem mentesít a személyes és a kollektív (történelmi) tisztázás imperatívusza alól. A kommunizmusról, a bolsevik terrorról, a Gulágról, a csendes népirtásról stb. fecsegők olyan ajándékot kaptak a miniszterelnöktől, amit köszönnek szépen, és hálásan használnak. Az amúgy is gyűlölt koalíciós pártokat s legfőképp Medgyessy Pétert a lehető legélesebben, legszemélyeskedőbb, leggúnyosabb módon és emberi méltóságára a legkevésbé figyelve támadják és fogják támadni „minden hullámhosszon”. A támadás azok ellen is szól, akik Medgyessy Pétert választották Orbán Viktorral szemben. Ezzel együtt lehet élni, de kérdés, hogy érdemes-e? Érdemes-e a magyar szocialistákat és szavazóikat kitenni egy olyan permanens pszichés nyomásnak, mocskolódásnak, ami egyelőre leginkább a miniszterelnökre hull? Nem az a kérdés, hogy kibírjuk-e, s hogy meddig bírjuk. Személy szerint nehezen bírom, lévén a szituációt, az okot is védhetetlennek tartom, de nem rólam van szó. Azokról a milliókról van szó, akik bíztak az új kormányban, a szocialista pártban, abban, hogy a rendszerváltás jól és tisztességesen lezárható, hogy egy jobb és tisztességesebb Magyarországot lehet teremteni. És ha rájuk gondolok, még inkább ordító a szocialista estabilishment elképesztő felelőtlensége. A képtelensége arra, hogy akár a saját közelmúltjáról érdemben és értelmesen szóljon.

Kis János a Magyar Hírlapban arra a következtetésre jutott, hogy a miniszterelnöknek mennie kell. Nem értek egyet viszont azzal a számomra túl formális indokával, hogy azért kell mennie, mert nem tájékoztatta a múltjáról előzetesen a választókat. A baj ennél mélyebb. A baj az, hogy a szocialista pártelit, amikor Medgyessyt kiválasztotta, úgy gondolta, hogy ez a körülmény lényegtelen. Aczél Endre ijesztő reakciója a Népszabadságban szépen illusztrálta ezt a hányaveti nemtörődömséget: Rogán Antallt kritizálva azt írta, Rogánnak nincs, mert nem is lehet személyes élménye, tapasztalata a Kádár-korról, az ügynökökről és a KGB-ről. Aczél szerint Rogán fiatal („pubi”) ahhoz, hogy egy ilyen „szakmai” kérdésben megnyilatkozzon. Na most, viccesen (egyáltalán nem vicces) azt mondhatnánk, ha Aczél logikáját követjük, a hajdani III/III-asokról, a KGB-ről és az MSZMP elitjéről csakis a hajdani ügynökök, belügyesek, KGB-sek és volt KB-tagok nyilatkozhatnak. Ők tudják „az igazságot”, másrészt – a szocialista kánon szerint – 2002-ben is vitális kérdés a hetvenes-nyolcvanas évek robotosainak kompromisszuma. Aczélék és elvbarátaik (vannak elveik?) szerint a mai Magyarországon a kérdések és a válaszok, ahogy a tétek is nagyjából a húsz-huszonöt évvel ezelőttiek, így megítélésük is csak a húsz-huszonöt évvel ezelőtti perspektívából lehetséges. Hát, jelentem tisztelettel: nem. Éppen ez mutatja meg a jelenlegi szocialista elit tökéletesen képtelen arra, hogy a saját múltjáról érdemben megszólaljon.

Pedig az „ügy” ismét bizonyította annak a morális és intellektuális (mind személyes mind kollektív) munkának az elkerülhetetlenségét, amit a szocialista párt elitje testületileg obstruált az elmúlt tizenkét évben. Enélkül pedig lehetetlen modern baloldali néppártot létrehozni és működtetni.

E munka középpontjába a közelmúlt történetét kell helyezni. A kommunista vagy annak nevezett, a népi demokratikus vagy annak nevezett, a szocialista vagy annak nevezett és az úgy nevezett kádári múlt feldolgozása a feladat. A tét nem annyira a múlt tisztázása, hanem a jövő és a jövőt építő politika pozicionálása. Ahogy a júniusi sajnálatos események megmutatták, az ország létezhet a múlt tisztázása nélkül, de nem működhet. Ez az ország létezett az Orbán–Torgyán-kormány alatt is, csak éppen nem működött.

A probléma az, amint Tamás Gáspár Miklós is írja (Ellenforradalmaink, ÉS, 2002. július 12.), hogy a szocialisták a rendszerváltás megítélésében mind a mai napig a folyamatosság és a fokozatosság vonalát követik. Az megosztó ideológiai és politikai viták fölöslegesek, fő a nyugalom, a szakértelem, a problémamegoldás. „…a változások fő vonásai már megjelentek az ancien régime-ben is…, a forradalmi piff-paff és bumm-bumm csak színház, a hosszú, lassú, láthatatlan, földalatti változások a lényegesek…”, ezek a „szubjektum nélküli, önműködő, akarattól és képzettől független tárgyi folyamatok… Ha pedig nincs politikai szubjektum, akkor a politikai-morális elemzés lehetetlen. Senkinek nincs igaza…”

Ez is a rendszerváltás egyfajta delegitimációja, ahogy T. G. M. írja. Pedig különösen a szocialistáknak nem ártana észben tartani, hogy a politikus hivatása – különösen a jelenlegi Magyarországon, de általában is – nem elsősorban ügyintézés. Az ügyek intézése elvileg az apparátusok dolga. A politikus, a politikai osztály legfontosabb feladata a mából nézve a normaadás. Négy év Fidesz-kormányzást követően nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni. A meghirdetett jobb Magyarországhoz („Magyarország jobbat érdemel”) nem csak, és nem elsősorban szakemberekre, jó törvényekre, rendeletekre van szükség, hanem tisztességes és érthető normákra. A Fidesz kormányzásának morális csődje mutatta meg ezt a legpregnánsabban.

Elmaradt múltfeltárás


Az őszinte múltfeltárás a baloldalon nem könnyű, és nem is kellemes, főleg azoknak nem, akikhez és akikről szól majd. Számos közkeletű tévhitet, megrögzött hamis tételt fog felszínre hozni és cáfolni. A „bolsevik rémuralom versus patrióta modernizátorok hangyamunkája”, a „negyvenéves (ötven?) permanens és egyetemleges diktatúra versus a folyamatos, a rendszerváltásig vezető reformok” fekete-fehér (vörös és fekete), közérthető, de hamis ellentétpárjai helyett politikai és morális és tudományos értelemben is korrekt történeti rekonstrukcióra van szükség. Az MSZP számára, ha nem csak a túlélésre és az ügyintézésre kíván berendezkedni az elkövetkező években, úgy a saját múlt feltárása megspórolhatatlan. Ezzel szemben a pártvezetők és a párthoz közeli értelmiség megszólalásaiból az látszik, hogy a magyar baloldal vezető erejének egységes a múltképe. Egységes és a jelen pillanatban jószerivel megingathatatlan. Az 1989-re kialakult, s – így a szocialisták – azt megkérdőjelezni politikailag nem taktikus. Meg – így a miniszterelnök – nem a múlttal kell foglalkoznunk, hanem a jövővel. Nem csoda, ha a Medgyessy-ügy a párt számára lényegében csak mint kommunikációs probléma létezik. Ám éppen a dolog kezelhetetlensége mutatja élesen a fenti tételek tarthatatlanságát. Épp a szocialista párt és nem mellesleg az ország jövője szempontjából döntő fontosságú kérdés: mit is gondolunk, tudunk és beszélünk a létező szocializmusról, „az elmúlt negyven évről”. Nézzük először a múlt feltárását hátráltató körülményeket!

Az utolsó MSZMP- és az első MSZP-kongresszus a szervezett pozíciófoglalás, „frontkiigazítás” jegyében telt. Az akkori napi politikai érdek és a folyamatos külső támadások miatt nem volt lehetőség az eszmei tisztázásra és azon belül a saját múlttal való szembenézésre. Voltak ugyan a párton belül szervezett és nem szervezett kísérletek egy az új körülményekhez igazított múltközösség konstruálására, új párttörténet megírására. Az 1989. február 10–11-i MSZMP KB-ülésre el is készült egy vázlatos párttörténet, mit aztán a KB határozata alapján a Társadalmi Szemle különszámban közölt (nem mellesleg sosem látott példányszámban). Ez a párttörténet az 1988. májusi pártértekezlet és az emlékezetes Pozsgay-féle 168 Óra-interjú közötti időszak lenyomata. Egy olyan párt számára készült anyagról van szó, mely pártban még az anyag vitáján sem volt világos: milyen társadalmi és politikai berendezkedés lesz az országban, abban az országban, amit a vitában rész tevők szándéka szerint az MSZMP fog megteremteni.

Az 1990-es választások után a magyar szocialisták – így a pártkánon – karanténba kerültek mind a parlamentben, mind azon kívül. A magyar politikai élet pofozóbábuja szerepéből a bársonyos rendszerváltásnak a magyar társadalom többsége számára sokkoló élménye és az MDF intranzigensei segítették ki a pártot. Az ellenzéki szerepben a párt és annak vezetői taktikai okokból nem foglalkoztak a múltfeltárással. Azzal hellyel-közzel minden felelős szocialista politikus egyetértett, hogy a magyar szocialisták pártjának definiálása és újrapozicionálása elkerülhetetlen. Ám ezt a Demokratikus Charta népfrontélményével és a hihetetlenül zavaros harmadikút-képzetek lebegtetésével próbálták kiváltani. Ez utóbbi tevékenység – ami a honi szocialistáknál a magyar Tony Blair keresésében merült ki leginkább – a kilencvenes évek legvégéig eltartott. Közben minimális intellektuális erőfeszítéssel az MSZP 1994-ben megnyerte a választásokat. A párt főnixmadárként látott hozzá a politikusai által leginkább ismert tevékenységhez: a szakértéshez, az ügykezeléshez és ami attól elválaszthatatlan: az ügyek generálásához. A mai magyar szocialista kánonban a kádári reformok mellett a Bokros-csomag a legfőbb hivatkozási pont. Gyurcsány Ferenc egyik alapvetésnek szánt elméleti cikkéből is tudható, hogy a szocialisták „a kapitalizmus építésében elért történelmi sikereikre” a legbüszkébbek a Horn nevéhez kötött euroatlanti integrációs sikerpolitika mellett. A Bokros-csomag azonban még teleologikusan sem köthető az MSZP akkori programjához, sem az 1994-es választási programhoz. Ez a szempont nem elhanyagolható. A Bokros-csomag keletkezése és utóélete élesen világít rá a névadó pénzügyminiszter pártjának politikájára és politizálására. A Bokros-csomag jellegzetesen a szocialista ügykezelés terméke volt, annak minden pragmatikus puccsszerűségével együtt. A kétségtelenül bátor és „honvédő” tett utólagosan is pozitív értékelést kap a baloldalon. Ám annak beépítése a szocialista párttörténetbe, pártkánonba felettébb kétségesnek tűnik számomra.

Az országos ügyekkel elfoglalt párt nem talált időt, alkalmat és hiteles embereket a Magyar Szocialista Párt definiálására. Az 1998-as választási kudarc mutatta meg, hogy az MSZP (vezetése, tagsága és szavazói) nem volt, mert nem lehetett tisztában azzal, hogy mitől magyar, mitől szocialista és mitől (valamint: miért) párt az MSZP. Talán igény sem volt erre. Miközben a pártdokumentumok és a pártvezetők nyilatkozatai alapján az MSZP akkoriban kilencedik éve eminens európai szociáldemokrata párt volt, az 1998-as elvesztett választásokig folyamatos volt a „szocialisták hallgatása”. Ez a hallgatás mintha 1998–1999-re megszűnt volna. És kétségtelen: a baloldali sajtóban pártemberek értekeztek, nyilatkoztak a szocialista párt megújításának szükségességéről. Az 1999-ben megfogyatkozni látszó baráti médiaértelmiség a baráti sajtóban szintén hangosan diskurált a szocialista párt személyi megújításának elkerülhetetlenségéről. Merthogy ügyintéző párthoz méltó módon a diskurzus lényege a személyzeti politika volt akkor is. Beszédes tény, hogy a szocialista (személyzeti) politikáról szóló diskurzus helyei kulturális, irodalmi, kritikai lapok, folyóiratok voltak. A szocialista párt elitjének sajátos (korlátozott) igényességét jellemzi, hogy társasági és vicclapokat támogat, miközben hagyta kimúlni a változó színvonalú, de mégis létező és időnként működni látszó Társadalmi Szemlét, aminek következtében a magyar baloldalon a – szintén változó színvonalú – Eszmélet maradt az egyetlen olyan orgánum, ahol valamiféle szervezett elméleti diskurzus folyhatott a baloldalról.

Az utódpártiság vádját határozottan elutasító MSZP kényesen ügyelt arra, hogy a demokratikus centralizmus árnyéka se vetüljön rá. Az 1989-ben meglelt pártdemokrácia szocialista értelmezése okán sem volt képes a párt pártszerűen működni. Grósz Károlynak az MSZMP-ről 1989-ben vallott szavai minden túlzás nélkül alkalmazhatók az 1998 utáni MSZP-re: „Sokkal inkább ez a párt egy koalíciós tömörüléshez hasonlított, mint egy szervezett, fegyelmezett politikai közösségre.” Az MSZP, nem lévén közösség, nem is viselkedhetett fegyelmezetten, pártszerűen.

Az 1998-as választási kudarcot követően a pártban megkezdődött a modern, európai szociáldemokrata pártprogram kidolgozása. Ennek története is külön tanulmányt érdemelne. Személyes élmény: 2000 nyarán meghívót kaptam a Villányi-úti konferenciaközpontba egy konferenciára az MSZP épp kidolgozás alatt álló programjáról. A megvitatandó programtervezetet egy osztrák vendég hozzászólásából tudtam valamelyest rekonstruálni, lévén a meghívóhoz a szöveget nem mellékelték. Gondolom, nem én voltam az egyetlen vattaember a teremben…

A pártprogram végül is hosszas vajúdást és kompromisszumokat követően elkészült, és az aktuális pártkongresszus elfogadta. Emlékeim szerint már a programalkotó kongresszuson is inkább a személyi kérdések kötötték le a küldötteket, semmint a program. Az „koalíciós” program lett, egy (poszt)modern választási párt koalíciós programja. Természetesen nem foglalkozott behatóan a párt genezisével és előtörténetével. A program elfogadását követően a szocialista párt visszatért természetes létezési formájához: a párton belüli koalíciós harcokhoz. Ne feledjük (számomra emblematikussága okán feledhetetlen), hogy majdnem Németh Miklós lett a magyar Tony Blair… Németh Miklós megsértődött, s eltávolodott a párttól. A párt viszont nem távolodott el Németh Miklóstól. A hajdani némethisták ma is a pártban és a kormányban töltenek be vezető funkciókat. Németh Miklós trónra emelésének mára már nevetséges kísérlete (is) a tanulságok levonása nélkül múlt el. Ez a „nagyvonalúság” általános jellemzője az MSZP-nek mint „koalíciónak”. Felelős és szolidáris közösségként elkerülhetetlenül szembesülnie kellett volna az aktuális történéssel. Helyette „koalíciós megállapodással” zárták le az eseményeket, melynek eredményeként lett a párt miniszterelnök-jelöltje Medgyessy Péter.

Nem meglepő hát, hogy az MSZP ügyintézői az elmúlt tizenkét évben tudatosan nem foglalkoztak a párt keletkezésével és múltjával, valamint a mából még inkább aktuálisnak tűnő történelmi örökséggel. A kádári korszakhoz való viszonyukat csendes és szimbolikus gesztusokkal, koszorúzásokkal gondolták letudni. Ha belegondolunk: a koszorúzás nem csak szimbolikus gesztus, de egyben ügyintézés: a határidőnaptárba felírható, majd kipipálható esemény. Ha ezek a gesztusok őszinték lettek volna, úgy a Medgyessy-ügy kirobbanása kapcsán nem kellene elképedve olvasni és hallani a magyar baloldal politikai és szellemi vezetőinek elképesztő nyilatkozatait a létező szocializmusról és a korszak névadójáról.

Az MSZP eredet- és üdvtörténete


Az MSZMP másodvonalában (illetve a kései MSZMP első vonalában) szocializálódott magyar szocialista pártelit számára – így a kurrens pártkánon – a meghatározó élmény a rendszerváltás előkészítése és levezénylése. Most ne ragadjunk le annál a kérdésnél, hogy mennyire készítette, készíthette elő a nyolcvanas években tevékenykedő pártapparátus a rendszerváltást. Mondjuk, minden eredettörténet üdvtörténet is egyben. Olyan, melyben az események azok hőseivel nem megesnek, hanem általuk lettek: az ő tudatos cselekedeteinek eredője maga a történelem. Ilyen a jelenlegi szocialista párt eredetmítosza is.

A reformkommunista éthosz kiemelkedő dokumentuma az 1989-ben kiadott új párttörténet („krátkij kursz”, azaz „rövid tanfolyam”), mely A történelmi utunk (A munkabizottság állásfoglalása a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól) címet viselte. (Társadalmi Szemle, különszám, 1989) Az MSZMP vezetése a legjobb erőit mozgósította, hogy az égető társadalmi, politikai és külpolitikai helyzetben történelmi távlatból világítsa meg a létező szocializmus „történelmileg így alakult” válságát. Három munkacsoport alakult a párt vezetőinek irányítása alatt. A munkacsoportok elaborátumait az MSZMP elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle publikálta különszámaiban. Az intellektuális munka fölött Pozsgay Imre szelleme lebegett, aki az MSZMP végnapjaiban a párton belüli elméleti munkálatok irányítója volt.

A hajdanvolt állampártban nem ez volt az első kísérlet a nyilvánosság előtt számot vetni az ország és annak alkotmányosan bebetonozott pártja közelmúltjával. Ahogy munkacsoportok sem a nyolcvanas években alakultak először az MSZMP-ben. Ezek általános jellemzője az utólagos reagálás, más néven a magyarázkodás volt.

A konkrét munka bevallott céljai a párt és az ország válságához vezető történelmi (a szerzők szerint unilineáris, tehát alternatíva nélküli) út megértése, feltárása volt. A létező szocializmus kelet-európai és magyarországi modelljének születésétől kialakulásán át annak transzformálódásán keresztül egészen a nyolcvanas évek végének válságáig igyekeztek a szerzők bemutatni a „történelmileg alakult” folyamatokat.

A bennünket leginkább érdeklő munkacsoportot a nemzetközi hírű gazdaságtörténész, az MSZMP KB tagja, az MTA elnöke Berend T. Iván vezette. Az Új párttörténet szerzői között éppúgy megtalálható volt a fiatal párttörténész generáció jeles tagja, mint hajdani egyetemi professzora, a párttörténet-írásban és a párttörténet csinálásában egyaránt otthonosan mozgó idős szakember.

Meg kell jegyezni, hogy a szerzőknek nem volt könnyű dolguk. A magyarországi szocializmus társadalom- és politikatörténetére vonatkozó korszerű, tudományos alapkutatások hiányával kellett megküzdeniük. Nem véletlen, hogy a dolgozatokhoz (és a konkrét dolgozathoz) sehol nem mellékeltek hivatkozásokat, a további érdeklődést segítő forrás- vagy irodalomjegyzéket. Még az idősebb szakmabeli szerzők sem hivatkoztak saját kutatásaikra. Az életművek akkori állása szerint ez érthető. Ugyanakkor a szerkesztői bevezetőben előre jelezték, hogy eladdig ismeretlen dokumentumok is rendelkezésre állottak munkájuk során, mely dokumentumok feltárása más, külföldi – nyilván szovjet – levéltári dokumentumokkal együtt nagyszabású kutatásoknak lehetnek alapjai.

A szerkesztői előszót – jegyzi Berend T. Iván – követő problémafelvető bevezető alapvető fontosságú kijelentésekkel van teli: a szocializmus általában, de különösen a magyarországi szocializmus válságban van. A szerzők szerint e tény kimondásához is bátorság kellett (volna) még a nyolcvanas évek elején-közepén is. Hogy ez mennyiben igaz – mondjuk épp egy pártkiadványban – most ne firtassuk. Inkább rögzítsük, hogy a politikus-történész szerzők a nyolcvanas évek végének szocializmusának leírásához a válság szó mellett a hanyatlást találták a leginkább megfelelőnek. (3–4. o.) Ez utóbbi folyamat kezdetét a bevezető rész az 1973-as „világgazdasági szerkezeti válság objektív hatásai”-hoz, begyűrűzéséhez köti. A begyűrűző objektív viszonyokból – a bevezető szerint – nagyon is szubjektív okok miatt lett válság. A sorsdöntő személyi tényezők mögött a „reagálóképesség gyengeségei”, az „enervált cselekvéshiány”, „a középszerűség eluralkodása” húzódott meg.

A korszak glasznoszty-nyelvezetét, sajtóját ismerők számára a fenti tétel nyilvánvalóan korabeli szovjet eredetűnek tűnik. Ezt támasztja alá a bevezető azon kitétele, mely szerint „az elmúlt másfél évtizedben kibontakozó válságban ugyanis valójában a Magyarországon is érvényes kelet-európai szocializmus-modell válsága tör felszínre.”

A reformkommunista kánon alapvetése szerint a nyolcvanas évek végi Magyarország és annak élcsapata egy másfél évtizedes válság, hanyatlás eredőjeként előállt helyzetben kereste útját. Mielőtt azt elemeznénk, hogy mit is érthettek a lehetséges kiúton, jelezni kell a hanyatlás szó használatának lehetséges okát, jelentését. A hanyatlásról beszélni csakis akkor van értelme, ha volt előtte fölfelé ívelő szakasz, csúcs, amelyről vagy amelynek végén hanyatlás kezdődik. Ezek szerint a (gazdasági, politikai) hanyatlást bizonyosan megelőzte valamiféle (gazdasági, politikai) emelkedés, fejlődés. A szöveg – a késő Kádár-kori egyfelől-másfelől érvelése okán nehezen tetten érhető módon, de – maga is ezt állítja.

A történész-politikusokból álló munkacsoportnak nem volt feladata az unilineáris, a saját korukig ívelő történeti vonal meghosszabbítása a jövőbe. Így a szövegben nem is találunk konkrét utalásokat a követendő politikára, arra, amely a személyi tényezők szerencsés változása okán (ne feledjük: mindent a káderek döntenek el, ahogy azt Joszif Sztálin megfogalmazta), a megerősödött reagálóképesség megtalálásával és a középszerűség leküzdésével hatékonyan és alkotó módon tud reagálni a kor kihívásaira.

A kiutat, a politikai program (a munkacsoport munkájának) lehetséges: a korban elképzelt anyagi hasznosulását illetően jelenleg csak közvetett forrás áll a rendelkezésemre. Ez nem más, mint a nemzetközi kommunista mozgalom szovjet ellenőrzésű ideológiai orgánuma, a Béke és Szocializmus 1988. évi 8. száma. Abban jelent meg a magyarországi reformkommunizmus, a gazdasági reform kiemelkedő alakjának, a párt meghatározó vezetőjének, Nyers Rezsőnek a cikke: Négy évtized magyar tanulságai. A rövid (lehetséges) történeti áttekintésből és a kommunista pártok, a létező szocializmus megreformálásának lehetséges programjából álló írásban Nyers az elkerülhetetlen úttal és a válságból kivezető kiúttal – a kommunista reformpolitikával – kapcsolatban az alábbiakat jelentette ki:

„A reformpolitika lényege: új tartalmú modernizáció, több demokrácia, korszerű szocializmus. (…) Mindez tőlünk, kommunistáktól azt követeli, hogy »történelmi kiegyezést« kössünk a piaci viszonyokkal”. Ebbe a „történelmi kiegyezésbe” Nyers szerint a sajtószabadság és a többpártrendszer (ezt ugyan nem nevezte nevén) is belefért, a tervgazdálkodás fennmaradásával egyidejűleg. Mindezek a reformok elengedhetetlennek tűntek Nyers szerint „a párt vezető szerepének érdemi biztosításához”. (20–21. o.)

Nem jelenthető ki egyértelműen, hogy az MSZMP történész és történelminek szánt munkacsoportja tagjai számára is a nyersi politikai program tűnt az aktuális imperatívusznak. Az MSZMP-ben mint koalícióban a „hogyan tovább” kérdését illetően voltak egészen más hangok az 1988-as májusi pártértekezlet és az utolsó (első MSZP) pártkongresszus közötti időszakban. E nézetek és azok hangadóinak álláspontja az események hatására változhatott és változott. Ennek illusztrálására legyen elegendő a párt múlttisztázó történész-politikusának, Ormos Máriának az 1989. februári KB-ülésen elhangzott felszólalásából idézni:

„Most azonban, miután megkaptuk az írott szöveget, és elolvastam, rájöttem, hogy jól hallottam, itt valójában ez a szó szerepel, a valóságos többpártrendszer kibontakoztatásáról van szó, mint ajánlásról, valódi versenyhelyzet teremtéséről... Nekem az a véleményem, hogy ez nem csak a pártra, az egész országra nézve rendkívül hibás, káros következményekkel járna. A következőkből kiindulva gondolom ezt: nem érett erre az ország, nem érett erre a társadalom, nincsenek ilyen hagyományai, és ráadásul nem ilyen a jelenlegi helyzet, amikor ezzel lehet próbálkozni, hogy úgy mondjam, szórakozni.” Ormos mint történész (ezt a körülményt hangsúlyozta is) azzal érvelt a többpártrendszer ellen, hogy az több évtizedes (sőt: évszázados) szerves történelmi fejlődés eredményeként alakult ki a fejlett, nyugati demokráciákban.

Ormost már az akkori viharos hónapokban sem lehetett a visszarendeződés hívének nevezni. Egyértelműen reformernek számított, Nyers Rezsőhöz hasonlóan. És mégis, Nyers cikke után alig fél évvel (és alig több mint egy évvel a szabad választások előtt) megütközéssel fogadta a többpártrendszer ötletét az MSZMP KB ülésén.

Ezek után lássuk azt a (lehetséges vö.: histoire potentielle) történetet (a szerzők szándéka szerint: történelmet), amire jó (reform)kommunistákhoz híven a jövendőt alapozni kívánták az MSZMP-ben 1989-ben!

A dolgozat röviden áttekintést ad a nyolcvanas évek végén a hazai baloldalon még divatosnak számító elkanyarodáselmélet magyar szocialista változatáról. Eszerint az európai szocializmus – a marxizmus – az orosz történelem „hagyományaival” egymást megtermékenyítve kitermelte magából – orosz földön – magát Sztálint és az ő sztálinista birodalmát. Az orosz szocializmus motívuma közismert toposza a Közép-Európát (újra?) felfedezni vélő nem orosz, kelet-európai értelmiségnek. Közismert, és könnyen emészthető toposzról van szó, olyanról, amit leginkább csak a valós történelmi folyamatok feltárása és megértése helyett szoktak használni már eleink is. A toposzban jól megfér egymással az oroszokról és az orosz történelemről alkotott nemzetkarakterológiai közhelyek tára éppúgy, mint a szocializmus eszme- és politikatörténetének vázlatos fel- és elkenése.

A magyarországi szocializmus hivatalos reformkommunista történetébe nem került bele a hazai szocialista, szociáldemokrata mozgalmak eszmei és politikai története. A szocialista (szovjet eredetű) modell történetéről és válságáról szóló vázlatos történet annál több teret szentelt Magyarország és a tágabb régió hagyományos „elmaradottságának”. Az elmaradottságból vezeti le a dolgozat a népi demokratikusból szocialistává átnövő fordulat „tömegtámogatottságát”. Eszerint a kétségtelen szovjet politikai-katonai nyomás mellett azért következhetett be a fordulat, mert a térség elmaradott országai számára „más, gyors felzárkózási modell nem állt rendelkezésre”. (Történelmi utunk 8–9.) Imigyen a koalíciós korszakból az „ötvenes évekbe” vezető út „a nemzetközi politikai realitásokhoz való alkalmazkodással” és a „plebejus forradalomban” megtestesülő elemi modernizációs igénnyel volt kikövezve. (uo. 15.)

A létező szocializmus genezisének leírásakor már megmutatkozik a szerzők (és a megrendelők?) szándéka: A létezett szocialista (baloldali) eszmei hagyományok leszűkítése, megcsonkítása (a hazai szociáldemokrácia évszázados történetének negligálása) és a modernizáció mint kulcsmomentum leszögezése a „nemzetközi realitások” hangsúlyozása mellett. Ez utóbbi két motívumra épül fel az egész 1988–1989-ig vezető történet. Nem kívánom elemezni, hogy ez az alternatívátlan történelemkép mennyiben felel meg a (lehetséges) történelmi valóságnak. Elegendő rögzíteni, hogy a reformálódó MSZMP utolsó és a létrejövő MSZP első (és mindmáig utolsó) párttörténete így látta és láttatta a párt múltját, annak szálaiból ezeket tartotta említésre méltónak, ezekből történelmi hagyományokból építette fel azt a múltközösséget (a grószi szóhasználattal: múltkoalíciót), ami az új párt egyik fundamentumává lett.

A nemzetközi realitásokban bekövetkező első fontos változás a szerzők szerint a hidegháború jelentette, melynek kezdetét – hagyományosan – Churchill fultoni beszédéhez kötötték. Ez a hidegháború volt a nemzetközi kontextusa „a sztálini mintájú monolitikus struktúra”, a rendszer létrejöttének. (15. o.)

A nemzetközi realitások mellett a másik főcsapás, a modernizáció már értékítéletet is kapott: „Történelmileg napirenden lévőnek és alapvető nemzeti érdeknek ítélhető gazdasági célkitűzés volt az ország iparosítása a közösségi tulajdon kulcspozícióival, és a mezőgazdaság korszerű fejlesztésével összekapcsolt önkéntes, fokozatos szövetkezeti átalakítás. Elhibázott és káros volt azonban az államosítások »hadikommunisztikus« szélsősége.” (18. o.) E szélsőségességet Sztálinhoz és politikájához (a „sztálini modellhez”) kötötték a szerzők, szellemi-politikai forrásul pedig Trockijt jelölték meg. Ez utóbbi gesztussal tovább csupaszították a létező szocializmus történetét és annak lehetséges megítélését. E szélsőségek hazai megjelenési formái között még említették szerzőink a munkáspártok egyesítését és a koncepciós pereket. Ez utóbbiakat főként a párton belüli leszámolásokkal (névleg a Rajk-perrel) illusztrálták.

A hazai sztálinizmus megítélése minden szélsőségességével együtt is nem lett – az alapkoncepció okán nem is lehetett – egyoldalú és negatív. A modernizáció szempontjából úgy ítélték meg az 1953-ig terjedő korszakot, mint amelynek „gazdaságpolitikája (...) elősegítette a gyors iparosítást”. (21. o.) Külön kihangsúlyozták a szerzők az ezekben az években kibontakozó oktatási és kulturális forradalmat, melyben a koalíciós évek plebejus forradalma élt tovább.

Az 1956-hoz vezető – a Sztálin halálával változó nemzetközi realitások közepette létrejött – válság kibontakozásáról szóló részben olvashatunk a magyar és szocialista modernizációról árnyaltabb vélekedéseket. A szerzők vitathatatlan történelmi vívmánynak tartották „az eredeti tőkefelhalmozásos modernizációt”, ugyanakkor – jellemző módon csakis a sajátos modernizációs szempontjukból – kárhoztatták a korabeli pártvezetést (a Rákosi–Gerő-klikket) a végső soron elhibázott szerkezetű iparosítással kiszakították Magyarországot a világgazdaságból. Ezzel összefüggésben a kibontakozó válsággal szembesülni nem akaró (hangsúlyozottan a Rákosi–Gerő-klikkhez kötött) vezetés hibájául rótták még fel az infrastrukturális fejlesztések elhanyagolása mellett a „bürokratikus-diktatórikus-abszolutista etatizmust”. (31. o.)

Mindezek folyományaként tört ki az 1956-os „népfelkelés”. Az az esemény, melynek megítélése az új párt új múltja és definiálása szempontjából, valamint a korabeli politikai-társadalmi harcok okán kulcsfontosságú volt. Jellemző módon az új párttörténet vitáján a Központi Bizottság február 10–11-i ülésén ez volt gyakorlatilag az egyetlen vitás kérdés. Az új párttörténetből az ’56-os fejezet a legismertebb. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy csakis annak megítélése kapcsán volt érdemi vita az ominózus KB-ülésen. Se a magyarországi szocializmus eredete, se annak kialakulása, se a kádári korszak történelmi megítélése nem jelentett problémát a meglehetősen vegyes összetételű KB-tagok számára. Vita csakis ’56-ról, annak megítéléséről és részkérdéseiről volt (a leghevesebb a néphadsereg szerepéről és sorsáról zajlott). Nagy Imre „és társai” legnagyobb történelmi hibája a dolgozat szerzői szerint az volt, hogy moralizáltak és figyelmen kívül hagyták a „nemzetközi realitásokat”: „Nagy Imre a támadás megindulásakor a geopolitikai realitásokat és elemi (sic!) nemzetközi politikai adottságokat figyelmen kívül hagyva, kizárólag morális indítékból deklarálta a Varsói Szerződésből való kilépést.” (35. o.) A Nagy Imre nélkül nem érthető Kádár és a kádári vezetés az ’56 utáni megtorlásokkal „kíméletlenül járt el a november 4. előtti realitásokkal szemben. Ennek értelme nem volt más – szerzőink szerint – mint hogy „az 1956-os népfelkelés nyomatékával (sic!) a háta mögött az MSZMP vált a – pártból leválasztott (sic!) demokratikus-szocialista pártellenzék – adott keretek között, vagyis kompromisszumosan megvalósítható – nézeteinek és programjának végrehajtója. A megszilárdított hagyományos intézményes-politikai szerkezeten belül, a tekintélyelvi párturalommal tehát az MSZMP – az első évek megtorlásai és hatalmi konszolidációja után – humánusan, liberálisan, felvilágosultan élt.” (38. o.) Mindez az úgynevezett magyar modell, a nem sztálini szocializmus modelljének lett az alapja és értelme. A pártról leválasztott (magyarán kivégzett vagy börtönbe csukott), a realitásokat figyelmen kívül hagyó ’56-os reformkommunisták (revizionisták) programját végrehajtó, a szocializmus kompromisszumos megújítását megkísérlő pártvezetés politikája „a modernkori magyar történelem egyik kiemelkedő modernizálási, gazdasági, társadalmi és művelődési felemelkedés időszakává tette a korszakot” 1973-ig, a világgazdasági szerkezeti válság begyűrűzéséig. (38. o.) Annak ellenére sikerült mindez a dolgozat szerint, hogy az ’56 utáni pártapparátus túlnyomó többsége a helyén maradt, s az új emberek is az ötvenes évek MDP-jének másodvonalából rekrutálódtak. (37. o.) A mégoly sikeres magyar modell – épp a káderek okán is – képtelen volt ugyanakkor strukturális változásokat véghezvinni. „Az ötvenes évek fejlesztési politikája több területen a tehetetlenség erejével – az elvi utasítás ellenére is – tovább élt.” (48. o.) Egyszerre jelentkeztek a modellben a felzárkózás és a konzerválás elemei. (51. o.)

E kettősség az „alapok” történelmi megítélésében jelentkezett a dolgozatban. A felépítmény főleg pozitív megítélés alá került. Az iskola-, az oktatási és a tudománypolitika (elsősorban a társadalomtudományok területén) „valóságos reneszánszhoz” vezettek. (52. o.)

A közmondásos három T kultúrpolitikája alapvetően a „megengedő liberalizmus (sic!) és a tolerancia alapján állt”. (53. o.)

A fentiekben említettek voltak a pozitív magyar modell legfőbb (pozitív) elemei.

A szerzők a kompromisszumok robotosainak és ’56 – a pártról leválasztott – demokratikus szocialistáinak örököseiről fontosnak tartották megjegyezni, hogy – lehetséges elődeikkel ellentétben – folyamatos kompromisszumokat kötöttek, lankadatlanul figyeltek a Szovjetunióra. Ez volt a korabeli „nemzetközi realitás”, ami meglehetősen szűk mozgásteret biztosított a magyar reformistáknak. Épp e szűk – és történelmileg adottként bemutatott – mozgástér okán lehetett a magyar reformisták – az 1989-es MSZMP előképének – jellemzője az „elméletellenesség”, ami „távlat nélküli pragmatizmusba szorította a reformpolitikát”. (56. o.) Ha van hagyomány, amit a mai MSZP változatlanul folytat az elődök politikájából, akkor az épp a fenti elméletellenes pragmatizmus.

A reform megtörését és a válság kibontakozását tárgyaló utolsó húsz oldal gerincét egy makrogazdaság-történeti vázlat adja. A gazdasági válság begyűrűzése, az eladósodás, valamint a nem hibátlan nagyberuházások (eocénprogram, Bős–Nagymaros, Tengiz) jelentették a főbb faktorait az utolsó nagy „elkanyarodásnak”. Érdekes, hogy az 1978-as esztendő egyszerre a gazdasági reformokhoz való kényszerű visszatérés és a pangás kezdetének éveként jellemződik az ismertetett politikatörténeti vázlatban. Mivel a kádári politika (a jó az, ami a népnek jó) gazdasági tartalékai elfogytak „a hatalom és a társadalom közötti konszenzus fokozatosan meglazult, felbomlott”. (74. o.)

A nemzetközi realitások – melyek felől a szerzők szerint minden hazai nagyobb történés, váltás ered – legutolsó fontos megváltozását a gorbacsovi peresztrojka okozta. Magyarország ezekben az években „következetesen lazította a sztálinizmus kereteit, de nem szakított azzal”. (76–77. o.) Itt az új üdvtörténeti párttörténet szerzői ellentmondásba kerültek saját magukkal, hisz korábban a sikeres magyar szocialista modell legfőbb jelzőjeként a nem sztálini kifejezést használták.

A nem sztálini, lazított sztálinizmussal történő szakítást célozta meg az 1988-as májusi pártértekezlet. A szándékot és a pártértekezleten lefektetett új politikát vitathatatlanul helyesnek ítélte a szerzőgárda. Ugyanakkor azt is konstatálták, hogy az új, reformer pártvezetés „időzavarba került”. Hogy ennek mi volt, mi lehetett az oka, a Történelmi utunk szerzői nem részletezték. Ugyanakkor saját tevékenységük okául épp az említett időzavart hozták fel.

A Történelmi utunkat az MSZMP KB megvitatta, azt a Társadalmi Szemlében publikálásra javasolta. Az időzavar ellen íródott majd nyolcvanoldalas dolgozatból 1989 augusztusában jelent meg egy rövidített eligazítás, a megújulni szándékozó MSZMP programtervezetével együtt. A két összefüggő és egymásra szerkesztett dokumentumot 1989. augusztus 19-én Pozsgay Imre ajánlotta a párttagság figyelmébe. Az MSZP-t létrehozó „két kongresszus” egyik „koalíciós” kompromisszuma épp az volt, hogy se a Történelmi utunkat, se annak zanzásított változatát, a Történelmi utunk tanulságait (Az MSZMP programnyilatkozata. Tervezet, 1989) nem vitatta érdemben. Az új párt az MKP, MDP, MSZMP részleges utódpártjaként jött létre, definiálta önmagát. Az úgynevezett modernizátorok, reformátorok, a nemzetközi realitásokat mindig figyelembe vevő kompromisszumrobotosok utódaként állt ki a magyar társadalom elé 1989 őszén a Magyar Szocialista Párt. A Történelmi utunk tanulságai című dokumentum a szocializmust mint modernizációs stratégiát definiálhatta. A „jó az, ami a népnek jó” ideológiával kiegészítve máig megkérdőjelezhetetlen alapvetése lett e tétel a magyar szocialisták vezetői számára. A létező szocializmus történetéről és főleg a kádári korszakról szóló mai szocialista megnyilatkozások egyszólamúsága és az azokban fellelhető (saját és kollektív) múltértékelések mögött nem nehéz felfedezni az 1988-ban „időzavarba került” MSZMP-vezetés által létrehozott történelmi munkabizottság dolgozatát, annak állításait.

Mivel a Történelmi utunk a reformkommunizmus és az új reformpárt alapvetésének (is) készült, érdemes néhány felidézni, mi is volt (szeretett volna lenni) a korabeli hazai reformkommunizmus. A reformkommunizmus ideológiájának meghatározó hazai alakja, Ágh Attila – aki a nyolcvanas évek végének Közép-Európáról szóló, meglehetősen közepes diskurzusának is frekventált szerzője volt – egy 1999-es tanulmányában megpróbálta évtizedes távlatból értékelni a magyar reformkommunizmus eszmei és politikai tevékenységét. Írásának címe A reformkörök mozgalma hazai és nemzetközi megítélésben (In: Ágh Attila – Géczi József – Sipos József: Rendszerváltók a baloldalon. Reformerek és reformkörök, 1988–1989. Válogatott dokumentumok, Kossuth, Bp. 1999.). A rendszerváltás politikatörténetére, annak genezisére vonatkozóan a nyolcoldalas írás számos vitatható kijelentést tartalmaz. Ezekben nem annyira a lehetséges történelmi valóság felfedésének és/vagy elkendőzésének kísérlete az érdekes, hanem a korabeli magyar (reform)kommunisták, szocialisták vezető ideológusának viszonya saját múltjához, múltjukhoz. Ágh szerint az államszocializmus nemzetközi méretű összeomlása és az utolsó MSZMP- és az első MSZP-kongresszus befejezetlensége okán a reformkörök „százezres táborában” csalódás volt tapasztalható. A csalódás oka – Ágh szerint – az volt, hogy „a kemény politikai konfliktusokat felvállaló reformkörök a korábbi úttörő szerep helyett egyszerre csak a sereghajtók szerepébe lettek kényszerítve, többnyire olyan politikai szervezetek által, amelyek korábban legfeljebb csak a passzivitásukkal vetették észre magukat.” (436. o.) Ágh szerint 1988 tavaszától a reformkommunisták „népmozgalma” vezette (ha akarjuk: kezdeményezte is) a rendszerváltást. Amit aztán a kilencvenes években a saját „szent történeteiket, eredetmítoszaikat mint pártmitológiákat” megíró pártok elloptak tőlük. Ágh szerint magát az új pártot is ellopták a reformkörösöktől az „egyébként reformokra hajlamos magyar apparatcsikok mint szervezet-emberek”. Ágh írása címével ellentétben meg sem kísérelte a reformkommunista mozgalom hazai megítélésének számbavételét. A más pártok eredetlegendáinak torz tükrét nélkülöző nemzetközi megítélésről annál hosszabban ír. A nemzetközi (angolszász) szakirodalomból kalászolt idézetek Ághnak azért fontosak és elemzésre méltók, mert azokban „tiszta, éles kontúrokkal mutatkozik meg” a reformkörök mozgalma „s jórészt ennek köszönhető (a szakirodalomban) az MSZP pozitív megítélése és előnyös regionális összehasonlítása”. (438. o.) Érdekességként jegyzem meg, hogy Ágh írásának tizenhat forrása volt, ezek közül négy saját szerzemény. A legrégebbi is 1998-as keltezésű, tehát nem merész azt feltételezni, hogy Ágh írása valójában a Horn–Kuncze-kormány alatti MSZP-ről és MSZP-hez szólt, nem kismértékben a térség más baloldali pártjaival összehasonlításban. A nemzetközi (közép-európai) összehasonlításokból Ághnál mindig az 1994–98-as MSZP került ki a legjobban. Egyértelmű, hogy Ágh a reformkommunista mozgalomról szólva mindig a Horn vezette MSZP-ről beszélt. Ágh azzal a gondolattal zárta írását, hogy „a reformkörök mozgalmának döntő szerepe volt abban, hogy az MSZMP álbaloldaliságát leleplezték, vele szemben egy valódi baloldali alternatívát állítottak, és ezzel helyreállították a baloldal presztízsét Magyarországon. Mivel ezzel a baloldal kezdeményezőleg lépett fel a rendszerváltásban, a kilencvenes évek nagy ideológiai ellenoffenzívája ellenére megőrizte a támogatottságát mind a társadalmi elit, mind pedig a lakosság széles köreiben. Ez a reformkörök tanulmányozásának igazi végszava és legnagyobb tanulsága.” (442. o.)

Nem nehéz Ágh okfejtésében felfedezni az 1994-re a defenzívából kijött szocialista értelmiségi, politikus – számomra máig érthetetlen – fölényeskedését, amivel az 1988–1989-es reformkommunista elit az MDF-kormány tapasztalataival a háta mögött kezelte a rendszerváltást és a rendszerváltókat. Az ezen fölényeskedés mögött megbújó öncsalás vezetett – egyéb turpisságokkal együtt – az 1998-as választások elvesztéséhez, a Fidesz kormányzásához, a rendszerváltás majdnem végleges és végzetes elsikkasztásának kísérletéhez. Az Ágh-típusú „komszociológiáról” Mink András írt néhány évvel ezelőtt Glatz Ferenc kapcsán: a reformkommunista (szocialista) üdvtörténet szerint a Kádár-korszak küldetése „Glatz utólagos rekonstrukciójában nem más, mint önmaga megszüntetése”. A reformkommunista elit a régóta készülő és elsősorban általuk előkészített rendszerváltás „utolsó fázisát vezényelte le”. A glatzi múltértékelésről írott gondolatok akár a mai szocialista elit éthoszaként is értelmezhetők: „az igazi politika valójában a politikamentesség, a politika nem más, mint a felmerülő problémák szakszerű kezelése és megoldása. A politikát politikai elvek , meggyőződés nélkül is lehet csinálni, sőt, értelmes politikát csak így lehet csinálni. Ez annak a rezsimnek a mítosza volt, amelyik nem akart beszélni eredetéről, létrejötte körülményeiről (és azt akarta, hogy erről más se beszéljen), és amelyik, ha akart, sem tudott vagy mert volna beszélni, még önmagának sem arról, hogy voltaképpen merre is tart. Glatz és rendszerváltó társai e mítosz beteljesítői és kései folytatói: »Számukra a politika a társadalom irányításának szakszerű módját jelentette« – írja önmagáról és a Németh-kormányban gyülekező pragmatikusokról.” (A tényárnyaló. Beszélő, 1996. július.)

Glatz egykori minisztertársa Horn Gyula legújabban (Jó válaszaink voltak a kihívásokra. Népszabadság, 2002. július 5.) már magát Kádárt is bevonja a rendszerváltás üdvtörténetébe. „Mindig is azt vallottam, hogy a rendszerváltás nem egy pillanat műve, hanem folyamat, amelynek különböző állomásai vannak. Tény, hogy elsősorban a hazai reformerők fogalmazták meg a rendszerváltás szükségességét. Azt, hogy az állampárti rendszer antidemokratikus és teljesítményellenes.” „Meggyőződésem, ha Kádár teljes szabadságot kap, akkor – korlátaival együtt – egyfajta szociáldemokrata politikát valósított volna meg.” A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején (külügyi osztályvezető-helyettesként) Horn meggyőződése szerint a jogállam megteremtésén és az emberi jogok érvényesítésén dolgoztak az akkori pártapparátus (egyes) tagjai.

Az ághi, glatzi, horni (és a Medgyessy-féle) múltértékelések mögött ott van a válságba jutott MSZMP utolsó nagy intellektuális kísérletének máig tartó hatása. Épp a mai, hangos és már-már fülsüketítő viták álláspontjainak megértéséhez (is) szükséges volt felidézni azt a dokumentumot, amely szándékai szerint őszintén akarta feltárni a magyarországi szocialisták és a szocializmus múltját 1945-től 1989-ig. Nem állt szándékomban az elkészült dokumentumot historiográfiai, történészi szempontból értékelni. Rögzíteni szerettem volna, hogy a nulladik évben mit és milyen alapokról látott és láttatott „a jelen (értsd: az 1989 eleji) helyzet kialakulásának történeti okairól az a párt, melynek utódja „Történelmi utunkat” olyan kontinuumnak fogta és fogja fel, melyben ki-ki megtalálhatja saját egyéni múltját és annak magyarázatát. Azt, amelyet nemhogy szégyellni nem kell, de amelyre büszkék is lehetünk. Veszedelmes balítélete a szocialista pártelitnek, hogy a Fidesz démonizáló antikommunista mitológiájával a Kádár-kor apológiájának ellenmítoszát kell szembeszegezni, és hogy a Fideszt megbuktató szavazóközönség ezt várja tőlük. Az MSZMP 1989-ben az 1956-os XX. Moszkvai pártkongresszus és az 1968 közötti időszak kérdéseire kereste a választ. 2002-ben az 1989-ben megfogalmazódott problémáknál tart. Nagy kár, mert Magyarország ennél tényleg többet érdemel.

• Játéktér