Bozóki András, Kelemen Péter

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt négy év és a választási eredmények tanulságainak folyamatos feldolgozása közben állandóan visszatérő kérdés: mit tehetnek a liberálisok azért, hogy az országban oldódjanak a politikai és kulturális feszültségek. Mi kell a jó kormányzáson túl ahhoz, hogy minél többen visszatérjenek a nyitottabb és előítéletektől mentes gondolkodáshoz, ezzel csökkenjen a megosztottság, és közéletünk is elviselhetőbb legyen?

Alapvető jelentőségű, hogy a Fidesz–MPP vezette kormány tevékenységét reálisan értékeljük, tetteit a helyükön kezeljük, és tanuljunk abból, ami tényleg előre vitte az országot. A politikai stabilitás megvalósításának igénye nemcsak azt jelenti, hogy az új kormány visszatér a mindennapos demokratikus hatalomgyakorláshoz, hanem azt is, hogy hatalomra kerülve nem kezd bele a maga újabb kis „rendszerváltásába”.

Meggyőződésünk szerint ebben az elemző munkában a liberálisoknak élen kell járniuk, mert – részben tradícióiknál, részben kispárti helyzetüknél fogva – ők a legalkalmasabbak arra, hogy az új, pozitív folyamatokat észleljék, jelentőségüket megértsék, és saját tevékenységük során – elveiket nem feladva – tapasztalataikat megfelelően hasznosítsák. A jó kormányzás alapvető, de önmagában nem elégséges feltétele a közhatalom eredményes működésének. Az előző ciklus kormányzati munkájának reális értékelése alapján a politikusoknak és tanácsadóiknak le kell vonniuk a tanulságokat, és az új kormánynak ezekre is figyelmet kell fordítania.

Mindezeken túl azonban további jelentős, új, a mai világunk alapkövetelményeihez illeszkedő szempontoknak is meg kell felelni a folyamatos kormányzás lehetőségének megteremtése érdekében. Nem utolsósorban éppen azért, mert a jó kormányzás messze többet jelent ma már annál, mint amit nyolc, vagy akár négy éve gondoltunk erről.

A helyes cselekvés érdekében tehát helyes végiggondolni mindazt, amit az előző kormányzati ciklusban – pozitív vagy negatív példaként – megtanulhattunk. Az Orbán-kormány hivatali ideje alatt jelentős, pozitívan is értékelhető változások történtek a hatalomgyakorlás terén: 1. a politikai kommunikációban, 2. a politika dinamizálásában, 3. a távlatos szemlélet meghonosításában (jövőkép), 4. a politikusok és a közemberek közeledésére való törekvésben (közérthetőség).

Nem lenne helyes, ha mindezt egyszerűen csak populizmusként értékelnénk, és így a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk. Minden ellentmondás és populista hajlam ellenére tény, hogy Orbán és csapata a társadalom jelentős része (elsősorban a fiatalok) számára olyan közéleti élményt vagy annak sokak számára hihető látszatát tudta adni, amely korábban teljességgel ismeretlen volt. Híveit – egyébként joggal vitatható – céljai érdekében maga mellé tudta állítani, bizonyítva, hogy felszabadításra váró szunnyadó energiák lakoznak embertársainkban. Az emberek igenis képesek tenni saját érdekükben akkor, ha ennek értelmét látják. Minden demokráciában van egy csepp populizmus – akár szeretjük, akár nem – mert a demokrácia a népről szól. A lényeg a részletekben, az arányokban és végső soron a jó ízlésben rejlik.

A volt miniszterelnök – populista politikusként – mindig jelen volt, és csapata olyan új és új ötletekkel bombázta a társadalmat, amelyek közül sokan megtalálhatták az ínyükre valót, többekben azonban a gátlástalan nyomulás képzetét keltette. Emlékszünk még a miniszterelnökre a gátakon és a kolbásztöltő versenyen, a tűzijátékra, a Vár kivilágítására, a Millenáris Parkra, az álmok álmodóira, az olimpia ötletére, beruházásokra, az alapkövek lerakására, az avatásokra, a kulturális eseményekre és tömegmegmozdulásokra. Ezek jelentős része ugyan blöff volt, de ezzel a miniszterelnök elhitette, éjjel-nappal azon töpreng, miként adjon új értelmet honfitársai közéletének, miként élesztheti fel a politikai közösséget. Ezzel egyben el is szívta a levegőt más politikai erők elől. Az volt az érzésünk: ami egyáltalán politikusnak eszébe juthat – legyen jó, vagy rossz – azt a kormány kitalálja. A szabad ötletek jegyzékében olyanok is találhatók voltak szép számmal és központi jelentőséggel, amelyek új távlatot kívántak nyitni ellustuló közéletünkben: az olimpia és a foci-EB megpályázása, a magyar nép közép-európai szerepének felvetése, távlati tervezés a közélet sok területén, és így tovább.

1998-ig teljesen elszoktunk attól, hogy napi problémáinkon túl is foglalkozzunk a közélettel és az ország jövőjével, és ez utólag szemlélve akkor is súlyos hibának tűnik, ha tudjuk, hogy a gazdasági lehetőségek sok mindent kényszerűen befolyásolnak. Rengeteg olyan dolog van az életben, amelyhez nem csak, vagy nem elsősorban pénz kell.

Alapvető és pozitív irányú változást hozott az elmúlt négy év abban, hogy a politikusok többé nem tudnak eltekinteni attól, hogy közérthetőségre törekedjenek. Néha már-már szánalmas versenyt kell folytatniuk a kegyeinkért, ugyanis a Fidesz–MPP által kidolgozott populista nyelvezet jelentős kihívást jelent versenytársai számára. A médiapolitizálás visszafordíthatatlan. Szinte minden, üzenet közvetítésére alkalmas eszközt használni lehet a választópolgár kegyeinek elnyerése érdekében – igaz, nem biztos, hogy kell. Hosszú távon persze igazat kell mondani, de azt is hihetően kell tenni.

A liberálisok számára az egyik fontos feladat a fiatalok visszahódítása. Roppant szomorú és tarthatatlan az, hogy a jóhiszemű és identitásukat kereső fiatalok a Fidesz–MPP prominenseiben találták meg politikusi ideáljukat. Ez az idei választási kampány egyik meglepetése, legfontosabb és egyben legelkeserítőbb tapasztalata volt. Ugyanakkor itt is először meg kell értenünk a jelenség okát. A fiataloknak elsősorban arra van szükségük, hogy viszonylag könnyen érthető – az értékvesztettnek és érdekvezéreltnek érzékelt világban őket orientáló – üzeneteket közvetítsen számukra a kormányzat olyan politikusok útján, akikben bízni is tudnak. A mai politikában az érzelmek és az élmények szerepe fokozottan előtérbe került; éppen azért, mert szinte minden – és mindennek az ellenkezője – látszólag hihetően megmagyarázható. Miért ne gondolhatna erre egy felelős kormányzat 12 évvel a rendszerváltás után? A probléma felismerése nem jelenti, hogy arra csak egyféle – populista – válasz adható.

A szabadság szeretete olyan üzenet, amely viszonylag könnyen, ugyanakkor közvetlen örömet is szerző élmények kapcsán közvetíthető. Nem közvetlenül politikai rendezvényekre gondolunk, ahol csak a történés formalitása közvetíti az értéket, hanem a tényleg méltósággal és érzelemmel teli módon megtartott ünnepekre, a szabad világ jelentős történelmi és kulturális eseményeiről való megemlékezésekre, a jelentős, szabadságszerető személyiségek emlékének ápolására, a humor eszközeire és hasonlókra. A kulturális, az oktatási, az ifjúságpolitikáért, az informatikáért és a környezetvédelemért felelős kormányzat is lehet közérthető, beszélhet világosan: ehhez nem kell demagógnak lenni. Az intelligens és hiteles politikus általában kellően művelt ahhoz, hogy kitaláljon ilyen dolgokat, vagy ha nem megy, alkalmazzon erre megfelelő tanácsadókat. De a liberalizmus nemcsak a szabadságról szól, hanem az állampolgári jogegyenlőségről is: a liberális párt bátran kiállhat a demokratikus társadalmi kisebbségek mellett, egyértelművé téve, hogy a szabadság mindenkié, nem csak azoké, akik ezt – akár anyagilag, akár a többségi kulturális közösséghez tartozásuk folytán – megengedhetik maguknak.

Olyan helyekre van szükség, ahol a kulturált és elmélyült szórakozás mellett mindenki egyszerűen csak jól is érezheti magát. Többek között a plázák és kocsmák, zenei rendezvények és fesztiválok forgalma is mutatja, hogy milyen tömegigény van valamifajta együttlétre. Nincsenek azonban olyan helyek az országban, ahol mindez valódi közösségi élményt jelentő, változatos és kulturált művelődéssel, szórakozással is párosítható. A jó dolgok gyakran lepusztult helyeken történnek, a jó helyeken pedig sokszor csak lepusztult, színvonaltalan dolgok láthatók. A fiatalok általában nyitottak, többnyire nem kell őket nyitottságra „nevelni”. De ha kellene is, azt „észrevétlenül” is meg lehet tenni: egyszerű, de jó ügyek kitalálásával és megfelelő hirdetésével. A tolerancia ilyen élmények hatására magától alakul ki, így a liberális alapértékek a klasszikus értelemben vett kormányzás nélkül is megvalósíthatók és erősíthetők. Figyelemmel kell kísérni minden jó kezdeményezést és ötletet, gyorsan reagálva ki kell találni, hogy mindez hogyan valósítható meg közösségképző módon: mint láttuk, szinte korlátlan lehetőségek rejlenek például az internetben. Érdemes odafigyelni és támogatni olyan kisközösségeket, ahol az önként részt vevők nyitottan és felszabadultan osztják meg élményeiket egymással. Mindez persze folyamatos nyitott gondolkodást igényel, de hát ne nevezze magát liberálisnak az, aki erre nem képes.

Illúzió azt hinni, hogy mindez könnyű és magától megy. Legelső teendőként a liberális párton belül lehetőséget kell adni az alulról jövő kezdeményezéseknek és az ötletekkel teli, tettre kész fiataloknak. Elképesztő, hogy 12 év alatt alig akadt országosan akár csak részben is ismert fiatal személyiség a liberális pártban, vagy annak holdudvarában. Fel kell adni az arisztokratikus gőgöt és azt a szemléletet, hogy az értelem és a liberális gondolkodás értelmiségi belügy. Nem tartható, hogy a vezető politikusok és a holdudvarukhoz tartozók nem megszólíthatók az egyszerű szimpatizánsok által. Törekedni kell a közérthető, világos és egyenes beszédre mind a nagyobb rendezvényeken, mind a kisebb közösségekben. Mindez természetesen egy pillanatra sem lehet demagógia, a cél nem az agymosás, hanem a közös gondolkodás és a széles körű emberi tapasztalatok hasznosítása, az önálló gondolkodásra képes emberek megbecsülése.

Kiemelten fontos a múlttal való szembenézés. A rendszerváltás élménye lényegében a mai napig hiányzik az emberek életéből (noha maguk is látják, hogy más volt itt az élet a rendszerváltás előtt és utána). Egyeseknél azért, mert meg vannak győződve arról, hogy a kommunista múlt szelleme velük él és ez rányomja bélyegét életükre, sőt az egész társadalom életére. Ez ma már egyre kevésbé van így, de még mindig könnyedén felkorbácsolhatók az antikommunista indulatok, és erre számítani lehet a következő években is. Másokban azért sem él elevenen a rendszerváltás élménye, mert igazi ünnepe máig nincs, ugyanakkor az egyre gyakrabban fellángoló indulatok mindennapi valósággá teszik a kultúrharcot és a gyűlölködést, a demokratikus értékrend pedig ilyen esetekben nagyon sérülékenynek mutatkozik. A „gengszterváltás” általános népi percepcióját érdemes lenne oldani a diktatúra és demokrácia közötti különbség hangsúlyozásával. Ebben a liberálisoknak kell kezdeményezőként fellépniük, mert a múlthoz való viszony tisztázása terén nem számíthatnak sem a szocialistákra, sem az ó- vagy új jobboldaliakra. A szocialisták egy része édes álmaiban még mindig a Kádár-korszak takonypuha reformizmusát álmodja vissza. A jobboldaliak pedig úgy tesznek, mintha Magyarországon egészen 1989-ig Kun Béla és Rákosi Mátyás lett volna uralmon.

A múlt feldolgozásában rengeteg még a feladat, de az első gesztusokat mindenképp a kormányon lévőknek kell megtenniük. Meg kellene végre építeni a kész tervekkel évek óta megvalósításra váró Mementó Parkot, a mai szoborpark továbbfejlesztéseként. Ez nagy idegenforgalmi jelentőséggel is bíró, országos kulturális központként olyan hely lehetne, amelynek már puszta léte is ország-világ előtt bizonyítaná, hogy az ország és vezetői félelem nélkül vállalják múltjukat. Be kell fejezni a holokauszt-múzeumot, és létre kell hozni az 1956-os magyar forradalom múzeumát. A múlttal való szembenézés kérdését – és bővebben: a magyar történelemmel való foglalkozást – nem sajátíthatja ki a jobboldal, mintegy „erkölcsi magasabbrendűségének” igazolásaként. A történelem nem csak a jobboldal ügye, nem csak a jobboldalnak vannak magyar történelmi hősei. A szocialisták hőse lehet Szabó Ervin, Mónus Illés, Kéthly Anna, vagy az a Nagy Imre, aki kommunistaként is életét adta a magyar szabadságért. A liberálisoknak még inkább vannak hőseik: Kölcsey Ferenctől (aki a Himnuszt adta a nemzetnek) Kossuthon, Széchenyin, Deák Ferencen, Eötvös Józsefen át, Jászi Oszkárig, Rassay Károlyig, sőt egészen a demokratikus ellenzékig és a köztársaság első választott elnökéig, Göncz Árpádig.

Nem hanyagolható el a nemzeti érzés mint politikaformáló erő: a szocialista-liberális kormánynak nyilvánvalóvá kell tennie az emberek előtt, hogy hazafias pártok állnak mögötte. A nemzeti ünnepek méltósága ehhez nem elég. Minden demokratikus párt hazafias párt, mert választói révén az ország politikai közösségének egy szeletét képviseli. A kormány nem a „nemzetietleneket” képviseli „a nemzettel szemben”; a választók többsége szavazott rá, de a nemzet egészét hivatott képviselni. A nemzet fogalmának tematizálását nem lehet átengedni a szélsőjobboldalnak. Helyes, ha az új kormány a „nemzeti közép” kormányának nevezi magát, mert – bármit is jelentsen ez a szlogen – fő üzenete nem a kirekesztés és szembenállás, hanem a befogadás és mérsékelt centrumpolitizálás. Nem azt üzeni, hogy „mi demokraták vagyunk, ti pedig nem”, hanem azt, hogy a kormány valamennyi, a demokratikus mérséklet és önmérséklet hívéül szegődő választópolgárt meg kívánja nyerni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a liberális pártnak el kell süllyednie a nemzeti retorikában, csupán annyit, hogy továbbra is szívügye a „haza és haladás” eszméje.

Érdemes arra is fölfigyelni, hogy a zöldpolitika a mai Európában jóval többet jelent a környezetvédelemnél, a biodiverzitásnál, a hóbaglyoknál, az autópályáknál, Nagymarosnál, Paksnál, a Védegyletnél és a Levegő Munkacsoportnál. Az európai zöldpárt az egyetlen uniós párt, amely nem nemzetállamokban, hanem európai állampolgárságban gondolkodik, s amely ma is büszke '68-as radikális-alternatív nézeteinek örökségére. Ma Magyarországon a zöldpolitikában az alternatív-szabadságelvű politizálás esélye rejlik, amely a fiatalok számára mindig is vonzóbb volt a formális intézményrendszerekre épülő politikánál. Ki vegye észre ezt a politikai lehetőséget, ha nem éppen a „zöldminisztert” adó liberális párt?

A mindenkori hatalom kísérletet tehet egy realitásokkal számoló, de vonzó jövőkép felvázolására is. Nem mintha a „kormányzati jövőkép” lenne az egyetlen legitim jövőkép, amelyet tűzzel-vassal meg kellene valósítani. De legalább meg lehetne vitatni, és más jövőképekkel szembesíteni. Nem csak a demokratikus kormány feladata – Kádár János szavaival – „kijelölni a jövő útját”, de a kormány felhatalmazása és felelőssége a jövő lehetőségein gondolkodni, a jövő iránti érdeklődést felkelteni, a fejlődési alternatívákat bemutatni, és azokat a különböző, érdeklődő társadalmi csoportokkal megvitatni. Ebben elsődleges fontosságú a tisztességes – és annak is látszó – hatalom képének kialakítása és megőrzése. Korrupt és mutyizó hatalmi elit nem számíthat arra, hogy az ország polgárai hisznek neki.

Ebben az írásban semmi különöset nem állítottunk, csak azt, hogy a liberálisoknak nyitottaknak kell lenniük a politikai közösséget – és különösen a fiatalokat – foglalkoztató kérdések iránt, bizonyos szemléletváltásra lenne szükségük nemzetfelfogásukban és történelemszemléletükben, közérthetőbben és nem félelmeiktől vezéreltetve kellene politizálniuk, felvillantva az állampolgári egyenlőséget is magában foglaló liberális jövő lehetőségeit. Javaslataink szerény költséggel megvalósíthatók, ugyanakkor nagy hatékonysággal alkalmasak a szabad és demokratikus Magyarország gondolatának elterjesztésére, előmozdítására. A rendszerváltás élményét utólag is megteremthetné az, ha döntően tisztességes, a hétköznapi emberre is odafigyelő politikai hatalom képe alakulna ki a társadalomban. Az már csak hab lenne a tortán, hogy eközben a liberális alapértékek is népszerűbbé válnának.

• Játéktér