Bozóki András

Nyomtatóbarát változat

Bekövetkezett mindaz, amiben a liberálisok titkon reménykedtek. Amiben reménykedtünk. A 2002-es országgyűlési választásokon megbukott az Orbán-kormány, és nem került be a parlamentbe a szélsőjobboldali MIÉP. Igaz, az előzetes várakozásokkal ellentétben – nagyrészt a magas részvétel és a két nagy párt vezetőinek utolsó heti túlzott, a kisebb pártokat a porondról lesöprő médiaszereplése miatt – az SZDSZ nem érte el az elvárt hét százalékot. Éppen csak átcsúszott az ötszázalékos küszöb fölött. Idegtépő volt a választások első fordulójában látni, amint az SZDSZ a négy százalék körüli mélypontról, tized százalékpontról tized százalékpontra emelkedve, végül 5,39 százalékkal vette az akadályt, és átszakította a célszalagot. Ezzel az eredményével a liberális párt elérte azt a mandátumszámot, amellyel a kormányváltás megvalósításához hozzásegíthette baloldali szövetségesét. Az SZDSZ politikai súlya ma nagyobb, mint 1994-ben volt, amikor az ország második legnagyobb pártjaként, közel húszszázalékos eredménnyel is csupán „fölöslegként” vett részt a kormánykoalícióban. Ma az SZDSZ nem fölösleges. Mivel nélküle nincs kormány, még az a kevés megszerzett mandátuma – összesen húsz – is kincset ér. A kormányváltó erők győztek, az álmodó vár összeomlott.

A liberálisok mégsem tudnak örülni. A kormányváltók szimpatizánsai nem nagyon tudnak felocsúdni. Ez lenne tán a sokat kárhoztatott liberális lelkület, amely fellép minden tekintélyelvű tendencia ellen, de szívesebben kritizálja azokat ellenzékből – az örök ellenzék pozíciójából –, mint a kormány oldalán, a leendő hatalom részeként? Vagy továbbra is baj van a szocialistákkal? Talán még mindig nem igazán szalonképesek a kényes ízlésű liberális értelmiség számára? Nem hinném, hiszen a 2002-es MSZP már nem azonos az 1994-essel. Esetleg máris elharapózott volna a félelem a leendő ellenzék várható radikalizmusától és demagógiájától? Vagy túl kicsi a leendő kormány és ellenzéke közötti mandátumkülönbség? Minden héten, fáradhatatlanul ott kell lenni a parlamentben? Kiderül, hogy a politikai szabadság – ha élünk vele – akár súlyos kormányzati felelősséggel is járhat? Talán ez is, az is igaz lehet, ebben is, abban is van valami.

Mindezzel együtt meggyőződésem, hogy a csak lassan oldódó görcsöt nem más, mint a hirtelen Leonidász bőrébe bújt Orbán Viktor váratlanul heves „thermopülai ütközete” okozta. A jobboldal vezére ugyanis a nemzeti zászlót lobogtatva, „Hajrá Magyarország!” felkiáltással háborút hirdetett a „haza védelmében” magyar állampolgárok között. Orbán szerint „veszélybe került minden, amiért az elmúlt négy évben keményen megdolgoztunk”, sőt ennél még sokkal több is, mindaz, ami az életet „széppé és fontossá” teszi: „a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!”

A két választási forduló között a vereség eshetőségével korábban láthatóan nem számoló, arra felkészületlen, ám a hidegzuhany nyomán vesztét érző Fidesz-MPP a magyar demokrácia történetének legdurvább, legtúlfűtöttebb kampányába fogott. „Minden nyíl, minden dárdahegy felénk fog szegeződni”, mondta Orbán Viktor április 9-i beszédében a Testnevelési Egyetemen, de ezzel együtt úgy vélte, hogy „egy jókora ijedség gyakran többet ér, mint egy jó tanács”. Az ijedség valóban megvolt – és sok vidéki körzetben hatott is –, de az eredményt már nem fordíthatta meg. Nem egyszerűen negatív kampány volt ez, hanem félelmeket keltő dirty campaign, azaz igen piszkos kampány. Olyan alaptalan vádakat, ferdítéseket és hazugságokat tartalmazó kampány volt, amelyről a józanabb, elfogulatlanabb megfigyelők joggal gondolhatták, hogy bumeránghatást vált ki. De a bumerángeffektus csak Budapesten és a nagyobb városokban érvényesült. Budapest 32 választókörzetéből csak négyben született Fidesz–MDF-győzelem, az is csak Budán, és igen szoros versenyben. Vidéken – eltekintve a Fidesz által már korábban megnyert katolikus, nyugati országrészektől – különösen Szabolcs-Szatmárban, Bács-Kiskunban, Hajdú-Biharban és Tolnában hatott döbbenetes erővel. A részvételi arány a várakozások ellenére tovább emelkedett, elsősorban azokban a déli és keleti megyékben, ahol az első fordulóban jóval alatta maradt az országos átlagnak. A miniszterelnök olyan választási koalíciót hozott össze a „polgári összefogás” jegyében, amely a sikítozó tini lányoktól a viktorozó yuppie-kon és egyes vállalkozói csoportokon át a vidéki, falusi nagymamákig terjedt. Farkas Flóriántól Csurka Istvánig, Egerszegi Krisztinától Fábry Sándorig, Paskai Lászlótól Kövér Lászlóig. A nyüzsgő plazáktól a templomok csöndjéig, a shoppingmallozó fiataloktól a dél-alföldi parasztgazdákig, a budai Millennáris Parktól a bácsalmási homokig.

Az áttüzesedett választási harcban a „haza védői” szimbolikusan (és olykor valóságosan) összecsaptak a demokrácia védelmezőivel. Kiderült, hogy a demokrácia barátai lehetnek ugyan magyarok, de a „haza védői” náluk még magyarabbak. Ezt a különbséget a kormánypártok a nemzeti – lényegük szerint egyesítő – szimbólumok kisajátításával és megosztó, pártcélokra való felhasználásával demonstrálták. Kiderült, hogy a „haza védői” sokan vannak, de az is, hogy a demokrácia barátai éppen elegen. Bár a „haza védőinek” a végére „elfogyott a regimentje”, és a választások végül a demokrácia igazi ünnepévé, győzelmévé váltak, sokan azóta sem tudnak napirendre térni az egyaránt magyar és demokrata választóközönség megosztása felett. Mindazok, akik nem tartoznak az Orbán Viktor Fan Club tagjai közé, úgy vélhették, hogy itt már nemcsak a baloldal vagy a jobboldal győzelme a tét, hanem a demokrácia fennmaradása vagy bukása. A jobboldali aktivisták pedig úgy érezhették, hogy a tét a haza megmentése. Sőt, akár azt is gondolhatták, hogy meg kell menteniük a rendszerváltás eredményeit, a „polgári jövőt” a kommunista múlttal és a nagytőke-pénztőke házasságából megszülető „szocialista jövővel” szemben. Mindazoknak, akik a politikai közösség tagjaiként, egyszerűen demokratikus elkötelezettségű magyar állampolgároknak tartják magukat, hihetetlen feszültséget okozott e két, komplementernek tekintett identitásuk mesterségesen felkorbácsolt, politikai szembeállítása. Mintha magyarság és demokrácia összeegyeztethetetlen lenne. Mintha a magyarság és a demokrácia összeegyeztethetőségét csak a jobboldali kormány újraválasztása garantálná. Miközben az Orbán-kormány négy éven át az állam és egyház egymáshoz való közelítésén, a korona közjogi jelentőségének növelésén munkálkodott, a kampányban furcsán hatott, hogy a végére ismét felfedezte a republikánus szellemet: „Magyarország köztársaság és nem részvénytársaság”, mondta a kormányfő, aki mindaddig az országot részvénytársaság módjára vezette, és a királyság szimbólumaival operált.

A szocialisták és a liberálisok győzelmi öröme azért nem felhőtlen, azért van ott a torkukban a gombóc, mert attól tartanak, hogy kormányra kerülve is a „demokrácia várvédőiként” kell viselkedniük, ahelyett, hogy esélyt kapnának az ország nyugodt kormányzására. Ostromlott várból ugyanis nehezen lehet demokratikus módon kormányozni. A két forduló között populista, nemzeti színű tömegtüntetéseket celebráló Orbán Viktor ugyanis – hivatalban lévő kormányfő létére – ellenzéki vezérként kezdett viselkedni. A hatalom centrumából olyan „ellenzéki” offenzívát indított a még hatalomra sem került baloldal ellen, mintha – és valóban! – a rendőrségtől, a honvédségen keresztül a vidékről felvonatoztatott fiatal tüntetőkön át valamennyi létező társadalmi erőt az ellenzékre kívánta volna rázúdítani. Mintha semmi sem lenne drága a hatalom megtartásáért, mintha belső gátak, gátlások és normák a legkevésbé sem korlátoznák őt céljai elérésében. Mivel a Fidesz vezetőinek pragmatikus, hatalmi érdekei úgy kívánták, egy pillanat alatt elfelejtették Széchenyit, a Hídembert – akire éveken át gondosan az imázsukat építették – és hirtelen a Kossuth-nótát kezdték fújni. Duray Miklós szlovákiai magyar politikus az április 13-i Kossuth téri „nemzetgyűlésen” ki is mondta: forradalom zajlik.

Ez a „nemzetgyűlés” egyébként furcsa műfajú tüntetés volt. Demokráciákban az ellenzék szokott tüntetéseket szervezni a kormány ellen. A sokat idézett márciusi római kétmilliós tüntetésen például a szakszervezetek és más civil szervezetek a Berlusconi-kormány intézkedései ellen hívták utcára a tömegeket. A római tüntetést nem Berlusconi szervezte önmaga ellen, vagy a haza védelmére. A kormányon lévők általában nem szokták saját pártgyűlésüket „nemzetgyűlésnek” nevezni, és még kevésbé szoktak „forradalmat” szervezni önmaguk ellen. Nálunk a török Musztafa Kemal, a perui Fujimori és az argentin Perón elnök emléke kísértett – hogy közelebbi (szerb, szlovák és horvát) példákat most ne is említsünk. Szerencsére azonban a hadsereg Budapesten csupán a pártrendezvény kihangosításában működött közre, így az általános mozgósítást nem követte rendkívüli állapot.

A kampányban Orbán Viktor visszatért a számára mindig is kedvesebb és testhezállóbb forradalmári, népvezéri szerephez. Nem kellett többé a polgárt, a kormányfőt, az államférfit játszania, végre megszabadulhatott ezektől az önmagára aggatott béklyóktól. Így vele szemben Medgyessy Péter és Kuncze Gábor – hirtelen és váratlanul – klasszikus polgári szerepben találták magukat. Meglátogatták otthonában a korábbi köztársasági elnököt, megittak egy kávét a Gerbeaud-ban, kimentek egy kormányváltó karneválra a Ligetbe. A kampány közepén – egyébként teljesen érthető módon, hiszen a kormányfő akkor már vezérként és táltosként lépett fel – államférfiként kezdtek viselkedni. Emiatt majdnem elaludtak. Majdnem veszítettek.

Medgyessy Péter „anti-Orbán” szerepe addig volt sikeres, amíg a meglepetés erejével hatott, tehát az első fordulóban. Az MSZP részéről mindaddig helyes stratégiának bizonyult a szoftkampány, az orbáni agresszív dinamizmus nyugodt ellenpontozásának kísérlete. Mindez a kontraszthatás azonban a második fordulóban csak a városokban működött. Új szavazók százezrei léptek be – elsősorban az elmaradottabb régiókban – a bizonytalanabb szocialista szavazók és a vidéki Centrum pártiak még jobban elbizonytalanodtak, az SZDSZ-szavazók pedig gyakorlatilag nem követték a két párt által bejelentett visszaléptetéseket, és a vártnál jóval kevésbé szavaztak át az MSZP-re. Szabadelvű szempontból elgondolkodtató kell legyen az SZDSZ-szavazók „szabadelvűsége”, akik a második fordulóban könnyedén túltették magukat vezetőik instrukcióin. Az ijedségre, a megtévesztésre és a sokkhatásra építő jobboldali kampányra az MSZP és SZDSZ vezetői nem találták meg a legmegfelelőbb, határozott választ.

A 2002-es választásokról még sokat fognak írni az elemzők: ez volt a legmozgósítóbb, legindulatosabb, legpolarizáltabb kampány a magyar demokrácia rövid történetében. De ezzel együtt sem felejthetjük el, hogy a kampány csupán kvintesszenciája volt az elmúlt négy év történetének. A Fidesz–MPP–FKGP–MDF-koalíció nem a kampánya, hanem a kormányzása miatt bukott meg. Minden rendelkezésére állt, ami a kormányon maradáshoz kedvezett: az adófizetők milliárdjai, a pártközeli vállalkozók viszontjuttatásai, a „közszolgálati” televízió hátszele, az évi 3-5 százalékos növekedést produkáló gazdasági konjunktúra, és így tovább. A kormánypártok azonban ennek ellenére vesztettek, mert ügyetlenül kormányoztak. Elhitték, hogy az a társadalmi valóság, amit saját – értsd: a hozzájuk közel álló, általuk megrendelésekkel bőven ellátott – intézeteik mutattak, mértek, jelentettek nekik. A kormányfő tévedhetetlenségének mítosza szertefoszlott.

A választások után várhatóan most olyan kormány alakul, amelynek kis többsége lesz, így fegyelmezetten kell működnie. A kis többség előrevetítheti egy cseh típusú paktum árnyát a két legnagyobb párt között. A megijedt szocialisták késztetést érezhetnek a Fidesszel való bújtatott kiegyezésre, rejtett nagykoalícióra: „ha nem bántjátok Simicskát, ha nem nyúltok a Vegyépszerhez és a Magyar Fejlesztési Bankhoz, akkor megszavazzuk az új házszabályt, a médiatörvényt, és engedünk egy kicsit benneteket kormányozni” – érkezhet a javaslat. Habár megbékélésre törekedve, de törvénytisztelő módon és határozottan kell kormányozni. Ebben a helyzetben kis pártként is kulcsszerepe lehet az SZDSZ-nek abban, hogy ne csak a kormányzás iránya és filozófiája változzék meg, de visszatérhessünk az alkotmányos szabályok teljes körű működtetéséhez, és közelebb jussunk a tiszta közélethez.

• Játéktér