Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

2002-ben Orbán Viktor elvesztette a kormányhatalmat, mégis sikert aratott. De nem az a sikere, amit maga mondogat, hogy ő tulajdonképpen „megnyerte a választást”, mivelhogy a Fidesz–MDF lett a legnagyobb frakció az Országgyűlésben. S nem is az a sikere, hogy bukása ellenére a két tábor megközelítőleg azonos nagyságúnak bizonyult.

Ezekből is származik persze némi haszna. A kétpártrendszer kétes „ügye” előrébb jutott; Orbán garantáltan a színen marad; a kormány nem kényelmesedhet el. Csakhogy Magyarországon évek óta senki sem kételkedhetett abban, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettek, és bármelyik fél győzzön is, a többsége igen sovány lesz.

Orbán „győzelme”

Az viszont diadal, hogy Orbán a közel egyenlő eredményt immár nyíltan populista kínálattal érte el. Sikerült felszámolnia azt a közös alapot, amely a demokráciában éppoly fontos, mint a szabad vita. Sikerült a két szavazótábor viszonyát szinte polgárháborúsan ellenségessé hangolnia. Szavazóinak újszerű identitástudata van. Nem „kisebbségben maradtak”, „ellenzéki szerepre kárhoztatottnak”, „a köztársaság tartalékának” látják magukat, hanem egyenesen „a legyőzött, leigázott nemzetnek”.

A választás óta Orbán az új identitásának megfelelően lépett tovább, vállalta a populista fordulatot, s a parlamentarizmus után immár a választás intézményét is kikezdte. Parlamenten kívüli harci mozgalommá szervezi át a közönségét, s e mozgalomnak a frakció mostantól kezdve csak a „hivatalos” szárnya.

Orbán Viktor elsősorban is azért érzékeli joggal politikai győzelemként az ország megosztott állapotát, mert ez személyesen az ő műve. Másodsorban pedig azért, mert Orbán Viktor éppen ezt kívánta elérni: hogy az általa gerjesztett politikai érzelmek áthidalhatatlanul megosszák az országot.

Hiába, hogy a megosztás hazug módszereiről lesújtó az erkölcsi ítéletünk; hiába féltjük a fiatal demokráciát a közös nevező elutasításától, a „weimarizáló” politika destabilizáló hatásától. Az ország megosztottsága nem csupán tény, hanem olyan tény, amelyben céltudatos és hatalmas politikai munka fekszik. Ezért ha a kormányváltók a jövőben is csak kifejezőnek szánt jámbor semmittevéssel adnak nyomatékot annak, hogy elmarasztalják az „árokásást”, akkor Orbán kezére játszanak.

Mondanivalóm summája az, hogy az Orbán okozta destabilizálódáson úrrá lenni csakis az Orbánéhoz mérhetően kezdeményező, a közéletet meghatározni képes, a konfliktustervezést is eszközévé tevő politikával lehetne; annak híján nem sokat érnek magvas értékeink és lesújtó véleményünk.

Úgy látom, jelenleg a helyzetről folyó diskurzust még mindig Orbán nyilvánosan használt fogalmai uralják. Publicistáktól élpolitikusokig értelmiségi alaposságú „cáfolati” munka folyik. Nívósan háborognak, amiért Orbán hol háborús módon „harcban álló világokként” írta le a két tábort, hol „múlt és jövő küzdelmeként” azonosította a tétet, mintha forradalom volna, s a demokratikus választásokról „a végső győzelem előtti utolsó csataként” beszélt.

Holott sohasem volt értelme túl sok szót vesztegetni Orbán forradalmának hamisságára. Elhangzott számtalanszor, hogy a hadüzenő is kezet rázott a kommunistákkal az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal tagjaként. Hogy a volt kommunistákat azóta a nép hozta vissza, mégpedig a közösen kialakított rendszerben: szabad választásokon. Hogy másik halálos ellenségével, a liberálisokkal Orbán tíz évig ugyanabban az internacionáléban üldögélt, mígnem felfedezte magában a kereszténykonzervatívot, s pártjával abba az irányba távozott.

Mindezek a hamisságok mutatják, mennyire érdektelen, kit nevezett ki Orbán ellenfélnek; „végső harca” valójában a köztársasági közös nevező ellen irányul. 1989-ben mindörökre száműzni véltük a kommunista típusú ideológiai élethalálharcot, a „győzelmes Jövőt” és az „eltaposandó Múltat”. Csakhogy most mindez itt van. Azzal sem jutunk előbbre, ha a pótforradalom copyrightját leplezzük le, kimutatván, hogy Orbán Viktor valójában a szélsőjobboldali vezértől, Csurka Istvántól kölcsönözte az ötletet, összes felhangjával együtt. Orbán ugyanis nemhogy tudja ezt, hanem éppen ettől a plágiumtól várja táborképző igyekezetének sikerét.

Orbán hatalomban eltöltött négy éve fordított hídépítés volt. Ahogyan a hatalmas viaduktot kis boltívekből rakják össze, Orbán egyenként robbantotta fel a publikumot összekötő kapcsokat. Az ideológiai és egyúttal jogállami robbanások célszerűen támogató és ellenző érzelmeket keltettek. Ennek szolgálatába állították még a korrupciós mellékszálat is. Egyáltalán nem bánták a botrányt, amikor a köztársaság aláaknázását közpénz-milliárdokkal finanszírozták. Mindezzel az volt Orbán célja, hogy a választás idejére már két összekapcsolhatatlan érzelmi partra szétgyűjtve találja magát az ország.

Négyévi munkája gyümölcsét Orbán a Testnevelési Egyetemen, április 9-i kampánybeszédében szüretelte le. Nála jobban aligha foglalhatnánk össze a kidolgozott hamis szembeállítások listáját: „A családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. Mindezt most meg kell védenünk!” Ezek az érzelmek külön-külön is többségi támogatásra számíthatnak minden normális országban; ha ezek köré szőve a tervezett módon funkcionált volna a fideszes véd- és dacszövetség, Orbán joggal várhatta volna el, hogy választói tábora kiteszi a nemzet többségét.

Néhány példával felidézem az államapparátus és a társadalom egészét megmozgató politikai munkát. De előre bocsátom: ne tévesszen meg bennünket, hogy az a munka aknamunka volt. Az sem, hogy talán nem is Orbán választotta az antagonizáló harcmodort, hanem inkább nem is képes más stratégiára. Nyilván igaz, hogy harc nélkül leesik az IQ-ja, mint a dohányosoké nikotin híján. De a hídrombolás négy éve után a hídépítők sem adhatják Orbánénál alább vízióban, érzelemvezetésben, személyiségerőben, kommunikációban, társadalmi koalíciók építésében, s legfőképpen abban, hogy az erőfeszítés végső soron ama kárhozatos célt, a szavazatszerzést szolgálja.

Orbán a jelentősebb egyházakat beleringatta egy új „keresztény állam” illúziójába; védelmet ajánlott fel nekik és kapott tőlük; jogi és civil akciók sorozatával provokálta, hogy az ellenzéki pártok kifogásolják az állam és az egyház összekapcsolását; erre hivatkozva aztán a hit veszélyeztetőiként állította be őket, a híveket ellenük uszította.

Ezzel a tömeggel összekapcsolta azokat, akikkel elhitette, hogy a szocialisták és a liberálisok a szomszédos országok magyarságának ellenségei. Nem habozott diplomáciai feszültséget kelteni a szomszédos országok kormányaival, hogy aztán „hazaárulóként” bélyegezhesse meg hebehurgya külpolitikájának bírálóit.

A kampányban nyert értelmet a Budapestet diszkrimináló politika. Röplapok milliói állították szembe a vidéket a fővárossal. Orbán még csak azzal sem fárasztotta magát, hogy, mint Horthy, bűnösnek nevezze Budapestet. A valószínűleg közpénzen nyomott röplapok úgy beszéltek, mintha két ország harcolna egymás ellen: „Miért hagynánk, hogy a főváros parancsoljon a vidéknek?”

A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy Orbán nem csupán pre-demokratikus érzelmi háborúkat újított fel, s nem is csupán fordított kommunista osztályharcot vívott, hanem még az eredeti lenini találmányt: a „nagytőke és a nemzetközi pénztőke uralma” elleni harcot is a megosztás szolgálatába állította. „Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című alapműből kölcsönözte az ellenségképet, s olyan mennyiségben öntötte el vele az országot, mintha a proletárdiktatúrát megalapozó, 1947-es populista kampányban lettünk volna.

Ami tehát történt, az illusztráció a marxista történetírás végső kudarcához. Hiszen a megosztódás, a családokba is behatoló politikai hisztéria valójában egyetlen ember elszánt akaratából, konfliktusformáló politikai képességeiből, és persze a hatalmából fakadt. Az ország kettészakadásának fő okán mindaddig hiába törik a fejüket a politológusok, amíg fel nem idézik a személyiség történelmi szerepéről szóló leckét.

Orbán „veresége”

De ha ilyen ügyes és erős Bonaparte a mi Orbánunk, akkor miért nem győzött a választáson is? Most jön a jó hírek rovata. A jó hír pedig a magyar társadalomról szól, nem az eddigi ellenzékről.

Az én olvasatomban a választás első fordulójában a populizmust elvető Magyarország nyilvánult meg. Orbán Viktor és Csurka István közös hatalmának lehetősége együtt sok volt a magyarnak. Klasszikusan visszaütött az államon keresztül finanszírozott sokmilliárdos pártkampány. Például az olimpiai nevezés kapcsán indított gigantikus megosztó hadjárat egyetlen másodperc alatt vereségben végződött Kövér gesztusával, aki öngyilkosságra szólította fel a nevezés bírálóit. Csaba Iván erkélyjelenete a Fidesz születésnapján az ellenzék helyett is elvégezte a szükséges médiamunkát, amelyre már várt az ország. Orbán Viktor a négy év alatt először kényszerült olyan kommunikációs helyzetbe, amelyet nem maga tervezett, s ez azonnal az emberi-politikai igazság pillanatává vált.

A Fidesz első fordulós elutasítottsága különösen meggyőző, ha figyelembe vesszük, hogy az ellenoldalon sem hatékony ellenzéki politika, sem karizmatikus ellenzéki vezető nem volt, miközben tűrhető volt a gazdasági helyzet meg a jövőre vonatkozó várakozás, s a Fidesz minden ténylegesen szavazó rétegnek fontos ígéreteket tett.

A magyar társadalom tehát Orbán „győzelmét” oda zsugorította, hogy ő lett a liberálisokat kiközösítő jobboldal első posztkommunista egyesítője. Igazi „elsőség”, mármint a két világháború közötti tekintélyelvű jobboldal hasonló teljesítménye óta. A riasztóan keleties teljesítmény persze teljesítmény marad attól, hogy a választók többsége nem volt rá vevő.

De nem cáfolja-e ezt a jó hírt a választás két fordulója közötti jelentős különbség? Orbán immár vállalt populista fordulatából, a parlamenten kívüli mozgalom minapi megalapításából ítélve megkockáztatom: ebben a pillanatban Orbán valószínűleg az ellenkezőjét gondolja a vereség okáról, mint amit itt előadtam. Nem a megosztó stratégia rovására írja a választás végeredményét, hanem éppen annak tulajdonítja az első fordulós vereséget, hogy akkor még nem viselkedett eléggé megosztóan, nem a második fordulós eszköztárral dolgozott. Bánja, hogy „méltósággal” kívánt aratni, ahelyett, hogy a rágalomözönt már április 7-e előtt útjára engedte volna, a négyévi megosztás érzelmi eredményeire alapozva. Már sajnálja, hogy az állami propaganda útján „nyomult” a mozgalmi út helyett. Hibának érzi, hogy bízott a kisgazdák automatikus becsatornázódásában, és nem zengette meg azonnal a premodern Magyarország hívószavát: a vidék–főváros és a magyarság–nemzetközi tőke szembeállítását.

Nekem meggyőződésem, hogy rosszul gondolkodik, aki a második forduló eredményeit hiszi „érvényes” Magyarországnak. A második fordulót a szocialisták totális passzivitása nyerte meg Orbán számára. A hallgatást valamiért hatásosnak és üzenettel telinek vélték, és a kampány csúcsán megengedték Orbánnak, hogy tematizálja az utolsó két hetet. Valószínűleg a legelemibb hibát vétették. Eltévesztették a célcsoportot: a meggyőzötteknek muzsikáltak a bizonytalanok helyett. Véget ért minden korábban még előfordulgató számonkérési erőfeszítés. Minden kommunikáció a szocialisták állítólagos leendő bűneiről szólt; a négy év alatt kimunkált ellenségképek zavartalanul épülhettek tovább. A szocialisták legfeljebb cáfolgattak és panaszkodtak, hogy mennyire unfair az ellenfél – ezzel magukat is a Fidesz kampányeszközévé téve, ahogyan ez négy évig történt.

A liberálisokat valamennyire menti, hogy már csak néhány helyen versenyben álló pártként a szocialisták számára kellett volna „izgulniuk” – ez ugyanannyira visszatartotta volna a szavazókat, mint amennyire mozgósítja. De a szocialistáknak nincs ilyen mentségük. Ők bizony az első adandó alkalommal – és az alkalmat az első fordulós siker hozta meg – visszaestek Horn Gyula négy évvel korábbi hibájába. Lehet, hogy a politika nélküli politika örök ösztöne az államhatalmi helyzetben szocializálódott pártoknak. A különös gond ezzel az, hogy ez a politika a rendszerváltás, de legalábbis Orbán óta nem politika.

A második forduló és a végeredmény együtt azt mutatja, hogy habár az ország alapjában véve normális ítéletű, ám politikailag azé, aki megműveli.

Orbán ugyan jelenleg valószínűleg túlbecsüli a karizmáját és az ország bolondíthatóságát. Az utolsó két kampányhét szerencsés körülményei talán már két további hónapig sem állnak majd fönn – véget ér a MIÉP eltűnése miatti megkönnyebbülés, elfogy a hatalmi manipulációk lehetősége, a közszolgálati média szolgálata, a rágalompropaganda sokkhatása.

De a populista számítás beválhat, ha a kormánypárti politikusokban nem lesz tehetség, akarat, szorgalom és személyiség, ha nem kínálnak az országnak vezetést, és nem szőnek valódi politikát. Akkor hiába lesz sápítozás és fogaknak csikorgatása. Márpedig kormányon még nehezebb megújulni, mint ellenzékben lehetett volna.

Szent cél „az ország kibékítése” – de ehhez nem elég az eredmények litániája meg a jámborság. Még a „jámborság” kommunikációja is csak úgy történhet meg, hogy konfliktusokat vállalnak, sőt bizonyos fajtájukat egyenesen kifejezési eszközzé teszik.

Orbán még át sem adta a hatalmat, máris újabb demokráciarontásokkal dolgoztatja a politológusokat. Ám tessék a dolog mögé nézni: éppen három olyan réteg további támogatását biztosítja be, amelyekre a kampány során tette rá a kezét. A választás tisztaságának megkérdőjelezésével a miépeseknek udvarol; a földek eladásának szándékával a kisgazdákat célozza meg; a mozgalomszervezéssel a jövő szavazóinak, a fiataloknak játszik.

Nem látom az ehhez fogható politikákat a másik oldalon. Sem a személyiséget, aki a politikát szeretné, akarná, vezetné. Magyarország józan, amennyire egy kettéosztott ország csak lehet. Nem kíván vezért, de valódi vezetőkre vár.

2002. május 7.

• Játéktér