Haraszti Miklós

Nyomtatóbarát változat

Tíz évvel a változás után sokan kérdezik tőlem: hasonlít-e a magyar demokrácia ahhoz, amit 1989-ben elképzeltem? És persze: kedvelem-e, amivé lett?

A válaszom: kettős igen. Minden zűrén és zavarán át valami egységes, jó minőséget szeretek a tíz évben: a magyar történelem első konszenzuskereső demokráciáját. Ebben látom az átalakulás sikerének titkát. Olyan dolog ez, amit félteni is lehet, ugyanis nincs konszenzus, ha nem akarják, hogy legyen. Lehet például félteni az újszerű minőséget „a többségi elv határozottabb érvényesítésétől”, attól a „westminsteri” víziótól, amelyet harmadik szabadon választott kormányunk feje, Orbán Viktor követ.

Magyarázatért (mind az elégedettségre, mind a féltésre) először hadd menjek vissza még tíz évvel korábbra. Hiszen ha 1989-ben a változás teljes meglepetésként ért volna, akkor az sem volna túl érdekes, milyennek képzeltem a folytatást.

Unalmat jósoltam

Úgy hozta a sors, hogy már 1980-ban sikerült megjósolnom a magyarországi kommunizmus végét. Alain Finkelkraut egy írást rendelt tőlem a Corriere della Sera esszéoldala számára, amelynek akkoriban Michel Foucault volt a házigazdája. A mester fogadott is párizsi otthonában Alain oldalán, csipkelődött a szakállam és a farmernadrágom miatt, amely viselet az én szememben lehetett ugyan a közép-európai lázadó költőé, de ő csak az amerikai diákok kispolgári egyenruháját látta benne. Majd rátért írásomra, melyhez előszót írt az olasz újságba. „Jól olvasom magát? Azt ígéri nekünk, hogy a kommunizmusnak vége lesz ebben az évtizedben?” Valóban, már esszém címe – „Kései bevezetés a kádárizmusba” – elárulhatta Foucault-nak, hogy az utópia utáni utópisták egyike vagyok. Tudni kell, hogy abban az időben Kádár János neve leginkább a diadalmas pragmatizmust jelentette, amely csak erősíti az amúgy is legyőzhetetlennek tűnő kommunizmust.

Később, 1985-ben egy szamizdatújságban már odáig merészkedtem, hogy azt is megjósoltam: milyen lesz a demokrácia a mi Közép-Európánkban. „Unalmas lesz”, így szólt a jóslat, de dicsérőleg. Nagyon is kívánatosnak tűnt a lapos normalitás a kései kommunizmus izgalmaihoz képest. Akkoriban az élet méltatlan kaland volt minden szinten: a „belső emigrációban”, ahol az ellenzék harcolászott, a „sorok közötti térben”, ahol az állami értelmiség tanyázott, és a „fekete gazdaságban”, ahol az emberek a megélhetésért ölték magukat.

1987-ben megindult az ellenzék pártosodása, belesodródtunk a normális politikába. A lelépő kommunista bürokratákról kiderült, hogy mégiscsak politikusok, míg a mi oldalunkon a legprecízebb jóslatok sem pótolhatták a sorainkból hiányzó bürokratákat.

1990 májusáig, a szabad parlament megalakulásáig tartott a néhány éves pillanat, amikor még az új rendszer mibenléte volt a tét, és ezért nem is volt unalmas a politika. De az lett a változás után, a most lezárult évtizedben, várakozásomnak megfelelően jó és rossz okból.

Tíz év után is igaz mindkét ok. Jól sikerült az átmenet, mert szabadok lettünk, Nyugat felé tartunk, nemsokára jön a jólét is, aki ennél többre vágyott, álmodozó vagy demagóg. Rosszul sikerült az átmenet, mert mindez csak a Kádár-rendszer korrigált, legitimált, normalizált folytatása.

A szerződéses alkotmány

Azért idéztem fel jóslataimat, hogy érzékeltessem: nemzedékem realista lelkülettel készült a rendszerváltásra. Mint lengyel és cseh barátaink, a mi mozgalmunk is kettős célt tűzött ki: forradalom nélkül véghezvinni az utolsó lehetséges forradalmat. Nem hittünk már új emberiségben; az alkotmányosságot kértük számon, szabad sajtót, önálló intézményeket hoztunk létre. A végcélunk az volt, hogy a pártállamot közjogi kiegyezésre kényszerítsük, ha nem mi, akkor majd utódaink, valakik. 1987-ben Társadalmi Szerződés címen közölte a Beszélő a tárgyalásos demokratizálás első tervét.

Nem csupán ütésváltásra készültünk tehát, hanem kézrázásra is. Annak keserédes előérzetében éltünk, amit Herbert Marcuse a 60-as években – borúlátóan – egydimenziós társadalomnak, majd Francis Fukuyama néhány évtizeddel később – örvendezve – a történelem végének nevezett.

Kezdettől fogva világos volt, mi az áldásos és mi a kárhozatos a megegyezéses átmenetben. A kézrázás új kezdetet kínál, olyan változást, amelyben az új hatalomnak sikerül megtartóztatnia magát a győzelem utáni szokásos bosszúállástól. De persze nincs rosszabb kezdet, mint a szerződéskötés, ha a célunk az, hogy eltakarítsuk a korábbi elitet.

Nos, a választók 95 százaléka szavazott a változásra az 1990-es parlamenti választáson. Csak a hithű kommunisták ellenkeztek – egyébiránt már a napos oldal lakói is valami újra vágytak. Mire a választás lezajlott, éppoly odaadó híveivé váltak a polgárjogoknak, mint az ellenállás veteránjai. Időközben, mintegy bebábozódva saját vereségébe, a kommunista nómenklatúra felkészült életciklusának legboldogabb szakaszára, amikor is az elnyomók pártja átalakulhat a munkavállalók képviseletévé, maga pedig az új tulajdonos osztállyá.

Magyarországon két szakaszból állt a szerződéses demokratizálás. A fele munkát a kerekasztalnál végeztük el, a kommunisták és az egyesült ellenzék közötti megegyezéssel. A másik fele a választás után jött, amikor a győztes konzervatívok és az ellenzékbe került liberálisok egyeztek meg. E két kompromisszum – egyik a régi és az új között, másik a két fő demokratikus erő között – tökéletesen újjáírta az alkotmányt.

Egy szerződés dokumentuma tehát a mi új alkotmányunk, amely a politikai erőket elkötelezi a nyugati rendszer legszigorúbb kívánalmainak – és egymásnak. Maga a szöveg persze „csak” alkotmány. Szétválasztotta a hatalmi ágakat, beépítette a kellő fékeket és egyensúlyokat. Egyetértést írt elő kormány és ellenzék között a fontos kérdések eldöntésekor, de azért előzékenyen az ország kormányozhatóságáról is gondoskodott.

Magukban sem a reformképes kommunisták, sem a demokratikus pártok nem lettek volna képesek elvégezni azt, amit a szerződésük elért. Visszatekintve látható: a megegyezéses átmenet áldásai még mindig áthatják demokráciánkat. Ez az évtized minden tekintetben sikeresebb volt, mint amilyennek elméletben lennie kellett volna, ha tekintetbe vesszük a történelmi előzményeket, a játékosokat, az intézményeket és a gazdasági körülményeket.

Magyarország megelőzi magát

Szerződéses eredetének hála, a magyar demokrácia jóval előrébb tart, mint a magyar társadalom.

A legszembeszökőbb, hogy mennyire liberális rendszer a magyar demokrácia. A szabadságot szilárdabban védi az alapító kézrázáskor kialakított szerkezet, mint polgáraink közéleti aktivitása. A jogok kifinomultabbak, mint az irántuk tanúsított türelem. A sajtó szabadabb, mint az újságírók. A kapitalizmus mélyebbre hatolt az életben, mint a népi legitimációban.

S liberális irányban fejlődött tovább a rendszer az egymást követő pártos kormányzatok alatt is. Bár ezek szerették meggyanúsítani egymást azzal, hogy nem demokratikusak, s ami azt illeti, tévelyegtek is akarnok irányokba, mindazonáltal Antall József konzervatív–keresztény koalíciója és Horn Gyula szocialista–liberális koalíciója alatt egyaránt tovább szilárdultak és gyarapodtak a jogok és a szabadságok.

Akárcsak Amerikában, számos fontos elem később, de az alapítók szándékait követve épült be a rendszerbe. Még az amerikai First Amendment helyi változata is megszületett: a véleménykifejezés szabadságát „anyajoggá”, vagyis a többi szabadságnál fontosabbá nyilvánították a 90-es évek elejének hírhedt médiaháborúja nyomán, amely a kormányfelügyelet körül dúlt. Teljessé vált az igazságszolgáltatás önállósága, megszületett az önkormányzatiság, a kultúra önigazgató finanszírozása, a személyes adatok védelme, a közérdekű információk nyilvánossága. Ombudsmani hivatalok ügyelnek az állampolgári jogokra, köztük a kisebbségekére. Ma Magyarországon törvény védi a páciensek, a gyermekek, a fogyatékosok jogait, partnerjogokat biztosít a homoszexuálisoknak, tiltja a házasságon belüli erőszakot.

A láthatatlan alkotmány

E feladatok nagy részét az Alkotmánybíróság végezte el. A megegyezés tipikus intézményeként eredetileg azért ruházták fel hatalommal, hogy a kommunistákat biztosítsák, senki sem ítélkezhet fölöttük visszamenőleges hatállyal, miután beleegyeztek a szabad választásokba. Akadt áldásos hatású félelem a másik oldalon is: ha netán a kommunisták győznek, nehogy eltáncolhassanak a demokráciától. A garancia garanciája az lett, hogy a szerződést betartató nagyhatalmú testület tagjait eleve konszenzussal választották meg.

Hidat vert az Alkotmánybíróság a kommunizmus fiktív alkotmányossága és a demokratikus törvényuralom között, és még tovább vitte Magyarországot. A testület bármely nyugati társánál „aktivistább”, ami a beavatkozás körét illeti. „Láthatatlan” alkotmányról beszél, amely persze saját döntéseiből áll össze, s amelyet újra is ír, valahányszor csak jónak látja. E látszólag szeszélyes láthatatlan jogban kétségtelenül a megegyezés liberális szelleme nyilvánult meg.

Az Alkotmánybíróság megvédte a titkosrendőrség ügynökeit az azonosítástól, de biztosította korábbi áldozataik jogát is ahhoz, hogy megismerkedhessenek saját aktáikkal. Óvta a magántulajdon szentségét, és egyúttal megakadályozta, hogy konfiskálják a nómenklatúra-burzsoázia vagyonát, amelyet az a történelem legzavarosabb vezetői kivásárlása során szerzett a 80-as évek végén. Zöld utat adott a piaci kapitalizmusnak, de megvédte a szocializmus idején szerzett szociális jogokat is Magyarország késői sokkterápiája idején, a 90-es évek közepén.

„Wessi” Magyarország

Kérdés, nem terhelte-e túl Magyarország a megegyezés szülte politikai osztályt olyan feladatokkal, amelyekre csak szenvedélyesen eleven demokratikus hagyomány és népi támogatás birtokában vállalkozhatott volna? Avagy épp fordítva: nem fojtotta-e el a politikusok mindenható szerződése a civil demokráciát?

Jogos kérdések, de csak azután értelmesek, ha konstatáltuk a megegyezés alapvető sikerét, a liberális demokrácia meggyökeresedését. Hiszen 1989-ben minden külföldi megfigyelő azt jósolta: ideológiánkon a nacionalizmus, társadalmunkon a zűrzavar, államunkon a maffia lesz úrrá. Ami azt illeti, Kelet-Európa és a posztszovjet világ nagy részén ez így is történt. De nem Lengyelországban, Magyarországon és azokban a közép-európai országokban, ahol a mienkéhez hasonló megegyezéses átalakulás ment végbe.

Igaz, a feltételek kedvezőbbek voltak Közép-Európában, mint keletebbre. De még a legnyugatibb NDK-ban sem voltak a feltételek annyira kedvezőek, hogy az újraegyesítéssel járó „Wessi” alkotmányos agresszió nélkül egyhamar liberális „Ossi” jogállam születhessen. Nálunk csakis a megegyezés pótolhatta, amink nem volt: a hatalmas, demokratikus, gazdag, agresszív Nyugat-Magyarországot.

Számos „Wessi” szolgáltatással járult hozzá a magyar szerződés az első évtized sikeréhez. Történelmi irányt szabott: a nyugatit. Ehhez teremtett nemes elkötelezettséget, de szorító kényszereket is. Valljuk meg, elitista összesküvés-jellege is volt, ha már pénzt nem adhatott. Építhetett persze a szerződés arra is, hogy a nyugati életmód vágya erősen él a posztkommunista világban. De azt sem tévesztette szem elől: kormány és ellenzék történelmi egyetértése kell ahhoz, hogy a nép vágya kitartó maradjon.

Kinek a hűségét dicsérjük hát inkább? A politikai osztály belharcaiban is kitartott a liberális „Wessi” dizájn mellett. A konszenzuspolitika felmondására csak most, a hét szűk esztendő vége felé merészkedik a magyar kormány, s eredményeként azonnal antiliberálisra vált a stílus. Egyetlen nyugati demokráciát sem tudok elképzelni, amelyben tizenöt évi folyamatos szegényedés ne provokálta volna ki a populista érzelmek lázadását vagy szélsőséges kalandorok felemelkedését vagy mindkettőt. Ám ilyesmit nem tapasztalhatni Magyarországon, ahol a politikai osztályt meglepő módon egyelőre nem fenyegeti versenytárs az eredeti kézrázók klubján kívülről.

Ami pedig a népet illeti, 1989 óta minden választáson más kormányt juttatott hatalomra, de mindannyiszor megerősítette bizalmát a szerződés kitűzte irány, a „nyugati part” iránt. Holott egyelőre látványosan növekednek az osztálykülönbségek. Kevés kivétellel a kommunizmus szegényei váltak még szegényebbekké, és az ancien régime bennfentesei váltak még gazdagabbakká. A kapitalizmus egyelőre nem teljesítette ígéretét, hogy piaci alapon fogja ellensúlyozni a társadalmi hátrányokat, például egy új középosztály fölemelkedésével. S adjuk hozzá az igazságtalanságok eme listájához az eddig ismeretlen munkanélküliséget, ami a társadalom egytizedét sújtja.

Ahol a világháborúk kezdődtek…

Két olyan csodaszerű teljesítménye van az első tíz évnek, amelyre Magyarország nyilvánvalóan képtelen lett volna konszenzusos demokrácia-felfogás nélkül. Az egyik a gazdaság normalizálása, a másik a külpolitikáé.

Magyarország gazdaságilag lecsúszott volna, ha nem lehetett volna elég kegyetlen önmagához. Márpedig a változás után minden pártpolitikai megfontolás a megszorítások ellen szólt. Az elbukó kommunizmus is évek óta az életszínvonalat szorongatta, s csak ez a mostani, tizedik demokratikus év az első, amikor végre enyhén emelkedik az életnívó.

A sikeres reformállamok azonban eldöntötték a nyugati megfigyelők vitáját: vajon „sokkterápiára” vagy „fokozatos átalakításra” van-e szükségünk. Tíz évig szembe mentek a pártpolitikai logikával, és sikerült átalakítaniuk az állami parancsgazdaságot privatizált, globalizált, monopolmentesített gazdasággá. A gyorsaságról paradox módon kiderült, hogy nagyon is szociális szempont. Ha nem viszonylag rövid idő alatt történik az átalakulás, akkor az állam így is, úgy is képtelenné válik rá, hogy gondoskodjék a polgárokról, és pusztító káosz veszi át a hatalmat.

De Magyarország példája is bizonyítja: a cselekvés nem az egyetlen feltétele a sikernek, hiszen ismerjük a sikertelen „sokkterápia” példáit is. Az is fontos: képes-e a politikai osztály némi egyetértésre, kölcsönös önkorlátozásra, lemondanak-e a pártok a „zsákmányelvről”, a demagóg életszínvonal-kártyáról, a „kiárusítjátok az országot”-kártyáról, gyakorolnak-e szinte antipolitikai belátást? Ahol a konszenzus megvolt a politikai osztályban, mindenütt inkább a „sokk” mellett döntött. Ahol pedig nem volt konszenzusos politika, a „sokkolókra” ugyanaz a káosz várt, mint a késlekedőkre.

Az is az 1989-es szellem csodája, hogy külpolitikánk végre elszakadt attól, amit Közép-Európa a huszadik században produkált. Az elátkozott hely, ahol a világháborúk kezdődtek, megvált a hagyományos etno-hazafias öncsalástól. Magyarország „földet etnikai jogokért”-egyezményt kötött szomszédaival, Ukrajnával, Romániával és Szlovákiával, ahol kisebbségi magyarok élnek korábbi magyar területeken.

Európában nem éppen a sokkszerű szociális megszorítások idején szoktak megbékélési egyezményeket kötni a hagyományos ellenségekkel. A magyar liberális államrezon még ehhez is elég erős volt, és ebben a hét szűk esztendőben lemásolta a korábbi francia–német és osztrák–olasz kibékülést. Németország csak huszonöt évi belpolitikai kínlódás után tudta megerősíteni Lengyelországgal az Odera–Neisse-határvonalat. Magyarország már a demokrácia első tíz éve alatt feldolgozta hagyományos területeinek elvesztését.

Hogyan lett volna mindez lehetséges a megegyezés nélkül, amely a nyugati integráció mellett kötelezte el az államot? Bebizonyosodott, amit 1989-ben senki sem hitt: a „tömegek” megértik és támogatják a racionális politikát, ha a politikai elit is azt teszi.

Az utolsó reformállam?

A történészek, amikor visszatekintenek majd az 1989-es szerződéses átalakulásra, bizonyára a modernizáló állam utolsó nekibuzdulását fogják látni benne. Németországtól keletre két évszázad óta mindenütt „fölülről”, kemény állami eszközökkel igyekeztek „felzárkóztatni” a társadalmat. Mihez? Ahhoz a Nyugathoz, ahol viszont „alulról” kényszerítette ki a liberális demokrácia puha államát a szerves társadalmi fejlődés. Ez a münchauseni erőfeszítés a felvilágosult uralkodók reformdiktatúráival kezdődött, és még a kommunizmus is csak egyik – a legperverzebb – állomása volt.

Az 1989-es szerződés is modernizáló államot teremtett. De nem úgy, mint a XIX. században: ezúttal dinasztikus és nacionalista engedmények nélkül a teljes liberális program mellett kötelezték el az államot. S nem úgy, mint a XX. század totális fejlesztési diktatúráiban: most éppen az állam korlátozásában egyeztek meg a felek. Ha úgy tetszik, a lenini állam csődje kellett ahhoz, hogy végre győzzön Lenin programja, az önmagát visszaszorító állam. Amelyet persze Lenin a győzelme pillanatában a sutba vágott, hogy attól kezdve pórul járjon, aki felidézi az eredeti gondolatot.

Az 1989-es magyar kézrázás nem hatalmi kiegyezés vagy politikai osztozkodás volt, ellentétben például a korábbi magyar modellekkel, és még a mintaadó lengyel megegyezéssel szemben is. Tisztán közjogi versenyszabályzat született. Ehhez kevés volt a kerekasztal, kellett hozzá a „négyigenes” népszavazás is. A népszavazásban Magyarország lemondott az „átvezető államfőről”, a politikai fölöttes énről, amelyre a múlt században, az osztrák–magyar duális monarchiában még ráfanyalodott. Főgépész híján immár nyugati módon működtetik az utolsó reformállamot: „alulról” hajtják, és a szerződő felek önkorlátozásával fékezik.

Úgy tűnik tehát: az 1989-es szerződéses állam lezárja a „felülről” vezérelt, sok évszázados „állami” utat, és első állomásává válik a szerves, „alulról” vezérelt fejlődésnek.

De vajon bizonyosak lehetünk-e ebben? Az utolsó, 1998-as választás óta intenünk kell magunkat: ne örüljünk túl korán.

Vége van-e a konszenzuspolitikának?

1989-ben forradalom nélkül, teljes körű politikai megegyezés útján érkeztünk meg a fejlett liberális demokráciába. A tíz év alatt sokat veszekedtek ugyan a kerekasztal lovagjai, de megtették, amit a szerződésük megkívánt.

Mindeddig csak szélsőségesek hitték, hogy valamifajta utólagos forradalmi győzelemmel semmissé tehetnék a megegyezéssel járó önkorlátozást. Csak egy Csurka István követelte: „lépjünk ki a konszenzus homokozójából”, vagyis abból a szerződés teremtette liberális garanciarendszerből, amely kikényszeríti az ellenzék és az egyének jogainak tiszteletben tartását.

Ám a harmadik kormányváltáskor Orbán Viktor, a kerekasztal legfiatalabb lovagja vette át a vezetést, s felborította a virtuális asztalt. Fél évvel győzelme után arra ébredünk, hogy alig van olyan írott vagy íratlan egyezsége a rendszerváltásnak, melyet ne tekintene semmisnek.

A fiatal Orbán nem a mai kínálatával kezdte a politizálást. Tíz évvel ezelőtt maga is lelkes őre volt a megegyezés egészséges kényszereinek. 1990-ben a konszenzus elhanyagolásával vádolta meg az MDF–SZDSZ-paktumot, amikor a két párt megállapodott a rendszerváltás második porcióját jelentő alkotmánymódosításokról. Ehelyett a spanyol Moncloa-paktumhoz hasonló összpárti országstratégiát követelt. A Fidesz néhány év alatt „holland”, elfogulatlan profillal vált a legnépszerűbb párttá: „bárki bárkivel játszhat” típusú demokráciát ígért. Végső határáig vitte el a konszenzus elvét: minden sérelem törlését, minden kárpótlás megtagadását, minden titkosrendőri dosszié megsemmisítését követelte. Minden korábbi szakadék betemetését ígérte a régi és az új, népi és urbánus, konzervatív és liberális között. Így szerzett népszerűségéből csak akkor zuhant le ismét kis párttá, amikor a liberális vonalat abbahagyván inkább a jobboldalon keletkező űr betöltésére vállalkozott. Ám ezen az úton már kemény léptekkel végigment. Integrálta az időközben szétrázódott többi jobboldali pártot, s a harmadik választáson a korábbi kínálatával homlokegyenest ellenkező programot vitt diadalra, ha csekély többséggel is.

Orbán Viktor már választási ígéretként is hangoztatta, hogy többre van szükség, mint kormányváltásra. Mióta 1998 közepén hatalomra került, sokallja a többség uralmától védő garanciákat, a demokrácia kudarcaként aposztrofálja a megegyezéskereső magatartást. Mai világképében a „konszenzus” az igazi rendszerváltás ellenfeleinek trükkje. Csatlakozott azokhoz, akik a rendszerváltás „befejezetlen” voltát állítják. A saját rendszerváltó partnereit mutatja be a „valódi” rendszerváltás akadályaiként, legyenek azok volt kommunisták vagy volt ellenállók. Legyőzésüket a rendszerváltás feltételének nevezi.

A joghézagok rendszere

A konszenzusos modell feladásakor már az első lépések nyomán megrendült demokráciánk liberális jellege.

Orbán mindenben a végrehajtó hatalom növelésére törekedett. Sokszorosára növelte az állam vagyonát. Teljes hatalmi ágakat vont ki a nyilvános ellenőrzés alól, így a társadalombiztosítást, a bankfelügyeletet és – Magyarországon vagyunk – a futballt. Frontot nyitott a parlament ellenőrző szerepe, az ügyészségek, bíróságok, a szakszervezetek, a kamarák ellen, a művészek önkormányzata, a sajtó, a közszolgálati rádió és televízió autonómiája ellen. Büntetőhadjáratot folytat az „ellenzéki” önkormányzatok ellen.

Az egyének, a kisebbségek, a társadalmi szervezetek jogai is áldozatul esnek a „többségizmusnak” és a jobboldali egységpolitikának. Értelmetlen büntetőjogi szigorítások, az adatbázisok állami összekapcsolása, a nem hagyományos egyházak megbélyegzése, a katonák társadalmi tevékenységének tiltása, csupa olyan fejlemény, amely mindennapos volt mondjuk az orosz posztkommunizmusban, de nem Magyarországon.

Orbán nem elégszik meg a rendszerváltás játékszabályai szerint átcsoportosítható hatalommal. A játékszabályok megváltoztatására törekszik. Ám a megegyezés óta a játékszabályokat rögzítő törvények kétharmados többséget igényelnek, hogy biztosítsák az ellenzék beleszólását. Nos, ma a magyar politika a korábbi szlovákiai vitáktól hangos. Orbán céltudatos terv alapján megkerüli a konszenzuskényszereket, mégpedig az ötvenegy százalékos törvények és a joghézagok felhasználásával.

Egyetlen példa a sok közül, hogyan rombolja a konszenzus feladása a liberális demokráciát. A parlament házszabálya hetenkénti ülésezést ír elő, hiszen Magyarországon a folyamatos parlament jelképévé vált a rendszerváltásnak. A kommunizmus alatt csak évente négy ülésszakot tartottak: egy tavaszit, egy nyárit, egy őszit és egy télit. Évszakonként két napot, vagyis évente egy hetet dolgozott az Országgyűlés a hatalmas Duna-parti épületben, amely a Westminster után Európa legnagyobb parlamentje. 1988-ban tüntetések követelték ki a heti munkarendet és a televíziós közvetítést. Most azonban Orbán elhatározta, elegendő lesz háromhetente megszólaláshoz juttatni az ellenzéki bírálatot. S mivel a házszabály megváltoztatásához a parlament kétharmadának egyetértésére, tehát éppen az ellenzékre lett volna szüksége, egyszerű többséggel úgy döntött: a „hetente” szó a házszabályban nem előírás.

Lesz tehát dolga az Alkotmánybíróságnak, hogy kifésülje az Orbán-féle gubancokat.

Utazás északnyugatról délkeletre

De lehet-e fékezéssel és egyensúlyozással javítani az önkorlátozás hiányán, ha az nem tévedés, hanem stratégia? Kelet-Európa országainak nagy többségében van Alkotmánybíróság, de tehetetlen a politikusok elszánt antiliberalizmusával szemben. Meciar rendszere sem volt diktatúra, Tudjmané sem az. Durván megvannak az Európa által elvárt intézmények, lejátsszák a szükséges jogi procedúrákat, vannak hatalmi ágak, ellenzék, sajtó, és van szigorúan westminsteri, dogmatikusan angolos többségi kormányzás.

Lehet-e liberális demokráciát kikényszeríteni ott, ahol nem akarják? Nyilvánvaló: Orbán nem kísérletezhetne a szerződés felmondásával, ha ehhez nem remélne többségi támogatást. Ma erős választói koalíció támogatja a konszenzusos liberalizmussal való leszámolást. A tulajdonába vissza nem forgatott, háború előtti középosztály éppúgy a vesztesek közé sorolja magát, mint a szocialista középosztálynak az a része, amely alól a sokkterápia kihúzta a biztonságot. Nem is beszélve az utcára kerülő képzetlenekről. Orbán ifjú demokrata pártja mindehhez különleges erőt képes hozzáadni: a nemzedéki feltörekvést.

E pillanatban sokaknak tetszik, hogy tíz évvel a kommunizmus után ismét az „ők vagy mi”, a „ki kit győz le” a vezértéma. Orbán először kétpártrendszerré, aztán osztrák típusú „osztozkodó demokráciává” szeretné átalakítani a korábbi holland típusú magyar többpártrendszert. Ebben éppen fő riválisa lehet a fő partnere: a szocialista párt. Közös érdekük a liberális párt kisemmizése, közös munkájuk lehet a liberális demokrácia kiüresítése.

Tíz évig visszafogták magukat a keleties, sarlatán ösztönök, amelyeket elfojtott a nyugatiasan tiszta közjogi megegyezés. Horn Gyula és Torgyán József kénytelen-kelletlen húzta a liberális jogállam szekerét. Ám a Fidesz keltette antiliberális ébredésben új erőre kaphatnak a zavaros alkotmányos ötletek: a szakszervezeti állam, a kétkamarás korporativista parlament, a népnemzeti-külmagyar állami népfront, a közvetlenül választott erős elnök. Szocialista riválisok és kisgazda partnerek csatlakozhatnak az önkorlátozás fideszes szétzilálóihoz.

Hogyan tovább?


Felmerül a kérdés: hová vezet ez? Vajon rámegy-e az Orbán hozta változásra demokráciánk liberális minősége? A válasz nem független attól, hogyan értelmezzük az elmúlt tíz év liberális sikerét.

Az egyik lehetőség, hogy a szerződéses állam a magyar társadalom legsajátabb útja volt a liberális demokráciához. Az 1989-es „alapító atyák”, bár nyugati minták alapján dolgoztak, de hozott anyagból, népi megrendelésre szabták a rendszert. A konszenzuspolitika tízéves sikere azt bizonyítja: Közép-Európa immár nem csupán alkalmas a liberális demokráciára, hanem ki is követeli magának.

Ez esetben az orbánizmus hasznos terhe a magyar demokráciának. Rugalmasan vissza fogunk térni a keleti útról. Még jó nevelőnek bizonyulhat ez a közjáték. Hiszen az Orbán-féle kihívásra nyilvánvalóan csak úgy képesek választ adni a liberális demokrácia hívei, ha felnőnek ahhoz a professzionális politikai marketinghez, amelynek Orbán Viktor ma egyedülálló mestere.

De buta optimizmus volna nem számba venni a másik lehetőséget is. Lehet, hogy a liberális demokrácia csupán 1989 délibábja volt, amely egy évtizedig tündökölt? Lehet, hogy a fékek és egyensúlyok példásan kompromisszumos rendszerével a szerződő felek csak kölcsönös gyengeségüket takargatták? Lehet, hogy az eddigi alkotmányos önkorlátozás csak botcsinálta liberalizmus volt?

Ha így van, akkor az orbánizmus jelenségével maga a társadalom teszi helyre a túlságosan előreszaladt politikát. Amint az „alapító atyák” nemzedéke kikopik a politikából, oda az önkorlátozás. Visszahúz a kelet-európai realitás. Az orbánizmus visszasodorja Magyarországot, ahová tartozik: a technikailag demokratikus, valójában nem liberális világba. Elvégre az, hogy a Nyugathoz szeretnénk tartozni, önmagában még nem bizonyítja, hogy képesek is vagyunk erre. Törökország is tagja a NATO-nak. Romániában is a Nyugathoz tartozónak vallja magát a nép. Vlado Meciar egyenesen tőlünk nyugatra lakik.

Ki-ki döntse el, melyik változatban hisz. Fontos próbatétel előtt állunk.

Így vagy úgy, egy dolog bizonyos. Közép-Európa elveszíti Kelet-Európával szembeni picinyke előnyét, ha feladja a megegyezés tradícióját. „A többségi elv határozottabb érvényesítése” rossz ürügy: nem Angliában vagyunk. Ezen a vidéken a „bolsevikok” őszinte hívei voltak a többségnek; 1933-ban és 1948-ban „demokratikus” hatalomátvételek számolták fel a szabadságot; számos országban ma is a többség elvén működik az ellenzéket elhallgattató, hol barnás, hol vöröses „demokratúra”.

Úgy tűnik, a kommunizmus utáni világban egyelőre csak konszenzuspolitikával lehet nyugati minőségű a demokrácia.

• Játéktér