Vissza a főcikkhez →

Azt, hogy hogyan viselkedik egy adott köztársaság a föderáción belül, számos tényező motiválja. A két legfontosabb nyilvánvalóan a köztársaság etnikai arányai (különös tekintettel az oroszokéra) és a köztársaság gazdasági súlya. Ezek a tények azonban nem elegendőek. Legalább ennyire fontos a helyi elit politikai kultúrája, valamint – első generációs vezetőkről lévén szó – a helyi vezetők személyes kvalitása, de még inkább származása.

Az ország nyugati kapujának számító Karélia őshonos lakosságának lélekszáma mindössze 79 ezer fő (a föderáció egészében 124 ezer), és ez a köztársaság lakosságának mindössze tíz százalékát jelenti. Ez az adat azonban csalóka, hiszen a köztársaság területének közel nyolcvan százaléka karélok lakta, az orosz népesség a főváros, Petrozavodszk környékére koncentrálódik. A finnek legközelebbi nyelvrokonainak számító karélok esélyeit nyilvánvalóan emeli a hosszú finn határ és Finnország aktív érdeklődése a terület iránt. A köztársaság jelenlegi vezetője az 1955-ben született orosz Szergej Katanandov tipikus helyi politikusi karriert futott be. Műszaki képzettséggel lépett a helyi politika arénájába, és onnan került egyre feljebb. Maga a műszaki képzettség egyébként (idesoroljuk a komiföldi elnök, Szviridonov bányászelőéletét is) meglehetősen tipikus a nyolcvanas-kilencvenes évek oroszországi helyi politikájában.

Műszaki pályáról indult a jelenlegi burjátiai elnök, Leonyid Vasziljevics Potapov (szül. 1935) is, aki ugyancsak tősgyökeres oroszként, habarovszki és irkutszki tanulmányok után 1976-ban került az SZKP burjátiai területi bizottságához, hogy azután, tipikus gorbacsovi ejtőernyősként 1987 és 1990 között Türkméniában tevékenykedjen. Ahhoz, hogy burjátiai elnök lehessen, nyilvánvalóan hozzájárul, hogy a köztársaság lakosságának relatív többsége is orosz. (A vidék itt is burját.) Az eredendően mongol (illetve a mongollal rokon nyelvet beszélő) burját lakosság jelentős része nem beszéli anyanyelveként a burjátot, s az orosz főség elismerését a szovjet korszakban éppen a közeli Mongólával szemben érzett fölény édesítette meg évekig.

Más a helyzet Kalmükiában. A 322,5 ezer lakosú Volga–Kaspi vidéki köztársaság lakosságának relatív többsége (45 százalék) őshonos. Bár a nyugati-mongol kalmüköket a második világháború alatt kifejezetten a renitens etnikumok közé sorolták (a csecsenekkel, ingusokkal és a krími tatárokkal együtt őket is kitelepítették), a köztársaság 1994-ben törölte alkotmányából a föderációból való kiválás, a saját állampolgárság és a közvetlen szuverenitás lehetőségét. A kilencvenes évek elején a Kirzsan Nyikolajevics Iljumzsinov (szül. 1962) vezette köztársaság a központi hatalom egyik fontos szövetségese lett. Maga Iljumzsinov akkor robbant be a nemzetközi tudatba, amikor megszállott sakkrajongóként 1994-ben szabályosan megvásárolta az akkori FIDE-világbajnokság rendezői jogát. Ő maga nem része a nyolcvanas évekből itt maradt, és Jelcinnel, no meg az egykori szovjet köztársaságokban hatalomra került elitekkel együtt a szovjet hatalom szétverésében és az azt követő hatalmi játszmákban érdekelt, de éppen ezért el is kötelezett hatalmi eliteknek. A legendás moszkvai diplomataképző, az IMO (Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) elvégzése után az üzleti életből érkezett 1993-ban a kalmük elnöki székbe. Először még feltörekvő szovjet üzletemberként vált a macsini nom (körzet, egyes oroszországi köztársaságok saját közigazgatási terminológiát használnak) képviselőjeként az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság népképviselőjévé. 1993-ban Ruszlan Ausev ingus elnökkel együtt kezdeményezte a föderáció jogalanyai tanácsának megalakítását, az akkori alkotmányos válság békés rendezése érdekében. 1995-ben, megkerülve a közép-ázsiai köztársaságokban szokásos népszavazást, formailag szabályos, de demokratikusnak éppen nem nevezhető választásokon hosszabbíttatta meg elnöki mandátumát 2002-ig. Ellenfele, Hulhacsiev megpróbálta megóvni a választásokat, de nem jutott el az Alkotmánybíróságig. Jelcin ugyan 1996-ban megkísérelt maga is az Alkotmánybírósághoz fordulni, és megóvni a kalmük választási törvényt, amely egyes jelölésen alapult, viszont csak a deklarált köztársasági állampolgárok számára garantálta a választójogot, a passzív választójogot pedig a köztársaság államnyelveinek ismeretéhez és a köztársaság területén való legalább egyéves folyamatos munkaviszonyhoz kötötte, és ez éppenséggel ellentétben állott az 1994-ben Iljumzsinov kezdeményezésére bevezetett új alaptörvénnyel. Jelcin kezdeményezését 1997 januárjában visszavonta. Iljumzsinov birodalmának alapvető jellemzője tehát az, hogy a valós nemzeti újjászületés köntöse mögött lényegében egyszemélyes politikai hazárdjátékot űz.

Ez a helyzet pont a fordítottja Hakasziáénak, amelyben – ahogy azt már láttuk – egy külső, orosz katonai elit telepedett rá egy nemzeti köztársaság infrastruktúrájára. Dél-Szibéria legneuralgikusabb pontja, Tuva (1993 óta hivatalosan Tiva) mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ez a 170 500 négyzetkilométernyi köztársaság az egyetlen a föderáció szubjektumai közül, amely a XX. század folyamán többé-kevésbé tényleges függetlenséget élvezett, s 1944-ben a nemzetközi jog tökéletes lábbal tiprásával lett az OSZSZSZK része. A politikai földrajz iróniája, hogy egy, a nemzetközi jog értelmében szinte nem is létező állam, a Tajvanon működő Kínai Köztársaság is a saját részének tekinti, polgárait saját állampolgárainak tekinti. A valóság mindebből az, hogy ez a kis országocska Mongóliához hasonlóan a Mandzsu Birodalomból, majd pedig Kínából szakadt ki. 1924-ben az ország hivatalosan is a Szovjetunió protektorátusa lett, de az 1944-ben bekövetkező annexióba az őslakosság alapvetően sosem nyugodott bele. 1996-ban az archaikus török nyelvet beszélő, buddhista és eredendően nomád őslakosság a köztársaság háromszázhatezernyi lakosságának kétharmadát tette ki, aránya a déli régiókban elérte a kilencven százalékot. A fővárosban, Kizilban ez az arány éppen fordított volt: a lakosság 64 százaléka orosz. A köztársaság történetét a kilencvenes évek folyamán két tényező határozta meg. Egyrészt a szegénység és az ipari gazdaság összeomlása, másfelől az etnikai feszültségek viharos felszínre törése. 1992–93-ban a tuvai elit, ha kellett, a legerőszakosabb módszerekkel igyekezett kiszorítani az 1989-ig fölényben levő oroszokat a hatalomból. Az 1993-ban elfogadott, a köztársaság szuverenitását és kiválási jogát rögzítő tuvai alkotmány lényegében ennek a folyamatnak a lezárása volt. A Kizil és Moszkva közötti feszültség 1994 során még csak tovább növekedett. A köztársaság lakóinak csak 31 százaléka támogatta a föderáció alkotmányát, ez nagyjából az orosz lakosság aránya volt, a többség viszont az azzal ellentétes tuvai alkotmányra voksolt. 1994-ben Jelcin a köztársaság egyes területeit, a nagy szegénységre hivatkozva, központi igazgatás alá igyekezett rendelni. Tuva ugyanakkor nemcsak az orosz–mongol határmegállapító tárgyalásokon vett részt önálló félként, de például a tibetiek védelmében nyilvános parlamenti határozatban ítélte el Kínát. A köztársaság 1995 januárjában természetesen elítélte a Csecsenföld elleni akciót, majd a nyáron bejelentette, hogy csatlakozni kíván az el nem kötelezettek mozgalmához. Ezenközben februárban megölték az egyetlen orosz tartományfőnököt az országban. 1996 óta fokozatosan enyhült viszont a helyzet, amelyet a gazdasági összeomlás kihívásainak felismerése mellett az alkotmány föderáció-konformmá tétele is jelzett. A helyzet 1997-ben konszolidálódott, amikor a a köztársaság elnöki tisztét másodjára is a Moszkva támogatta Serig-ool Dzsizidzsikovics Oorcsak nyerte el, a Szabad Tuva Párt élén álló parlamenti elnök, Kaadir-ool Bicseldej előtt.

• Játéktér