Skip to main content

Esettanulmányok köztársasági vezetőkre

Vissza a főcikkhez →


Azt, hogy hogyan viselkedik egy adott köztársaság a föderáción belül, számos tényező motiválja. A két legfontosabb nyilvánvalóan a köztársaság etnikai arányai (különös tekintettel az oroszokéra) és a köztársaság gazdasági súlya. Ezek a tények azonban nem elegendőek. Legalább ennyire fontos a helyi elit politikai kultúrája, valamint – első generációs vezetőkről lévén szó – a helyi vezetők személyes kvalitása, de még inkább származása.

Az ország nyugati kapujának számító Karélia őshonos lakosságának lélekszáma mindössze 79 ezer fő (a föderáció egészében 124 ezer), és ez a köztársaság lakosságának mindössze tíz százalékát jelenti. Ez az adat azonban csalóka, hiszen a köztársaság területének közel nyolcvan százaléka karélok lakta, az orosz népesség a főváros, Petrozavodszk környékére koncentrálódik. A finnek legközelebbi nyelvrokonainak számító karélok esélyeit nyilvánvalóan emeli a hosszú finn határ és Finnország aktív érdeklődése a terület iránt. A köztársaság jelenlegi vezetője az 1955-ben született orosz Szergej Katanandov tipikus helyi politikusi karriert futott be. Műszaki képzettséggel lépett a helyi politika arénájába, és onnan került egyre feljebb. Maga a műszaki képzettség egyébként (idesoroljuk a komiföldi elnök, Szviridonov bányászelőéletét is) meglehetősen tipikus a nyolcvanas-kilencvenes évek oroszországi helyi politikájában.

Műszaki pályáról indult a jelenlegi burjátiai elnök, Leonyid Vasziljevics Potapov (szül. 1935) is, aki ugyancsak tősgyökeres oroszként, habarovszki és irkutszki tanulmányok után 1976-ban került az SZKP burjátiai területi bizottságához, hogy azután, tipikus gorbacsovi ejtőernyősként 1987 és 1990 között Türkméniában tevékenykedjen. Ahhoz, hogy burjátiai elnök lehessen, nyilvánvalóan hozzájárul, hogy a köztársaság lakosságának relatív többsége is orosz. (A vidék itt is burját.) Az eredendően mongol (illetve a mongollal rokon nyelvet beszélő) burját lakosság jelentős része nem beszéli anyanyelveként a burjátot, s az orosz főség elismerését a szovjet korszakban éppen a közeli Mongólával szemben érzett fölény édesítette meg évekig.

Más a helyzet Kalmükiában. A 322,5 ezer lakosú Volga–Kaspi vidéki köztársaság lakosságának relatív többsége (45 százalék) őshonos. Bár a nyugati-mongol kalmüköket a második világháború alatt kifejezetten a renitens etnikumok közé sorolták (a csecsenekkel, ingusokkal és a krími tatárokkal együtt őket is kitelepítették), a köztársaság 1994-ben törölte alkotmányából a föderációból való kiválás, a saját állampolgárság és a közvetlen szuverenitás lehetőségét. A kilencvenes évek elején a Kirzsan Nyikolajevics Iljumzsinov (szül. 1962) vezette köztársaság a központi hatalom egyik fontos szövetségese lett. Maga Iljumzsinov akkor robbant be a nemzetközi tudatba, amikor megszállott sakkrajongóként 1994-ben szabályosan megvásárolta az akkori FIDE-világbajnokság rendezői jogát. Ő maga nem része a nyolcvanas évekből itt maradt, és Jelcinnel, no meg az egykori szovjet köztársaságokban hatalomra került elitekkel együtt a szovjet hatalom szétverésében és az azt követő hatalmi játszmákban érdekelt, de éppen ezért el is kötelezett hatalmi eliteknek. A legendás moszkvai diplomataképző, az IMO (Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) elvégzése után az üzleti életből érkezett 1993-ban a kalmük elnöki székbe. Először még feltörekvő szovjet üzletemberként vált a macsini nom (körzet, egyes oroszországi köztársaságok saját közigazgatási terminológiát használnak) képviselőjeként az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság népképviselőjévé. 1993-ban Ruszlan Ausev ingus elnökkel együtt kezdeményezte a föderáció jogalanyai tanácsának megalakítását, az akkori alkotmányos válság békés rendezése érdekében. 1995-ben, megkerülve a közép-ázsiai köztársaságokban szokásos népszavazást, formailag szabályos, de demokratikusnak éppen nem nevezhető választásokon hosszabbíttatta meg elnöki mandátumát 2002-ig. Ellenfele, Hulhacsiev megpróbálta megóvni a választásokat, de nem jutott el az Alkotmánybíróságig. Jelcin ugyan 1996-ban megkísérelt maga is az Alkotmánybírósághoz fordulni, és megóvni a kalmük választási törvényt, amely egyes jelölésen alapult, viszont csak a deklarált köztársasági állampolgárok számára garantálta a választójogot, a passzív választójogot pedig a köztársaság államnyelveinek ismeretéhez és a köztársaság területén való legalább egyéves folyamatos munkaviszonyhoz kötötte, és ez éppenséggel ellentétben állott az 1994-ben Iljumzsinov kezdeményezésére bevezetett új alaptörvénnyel. Jelcin kezdeményezését 1997 januárjában visszavonta. Iljumzsinov birodalmának alapvető jellemzője tehát az, hogy a valós nemzeti újjászületés köntöse mögött lényegében egyszemélyes politikai hazárdjátékot űz.

Ez a helyzet pont a fordítottja Hakasziáénak, amelyben – ahogy azt már láttuk – egy külső, orosz katonai elit telepedett rá egy nemzeti köztársaság infrastruktúrájára. Dél-Szibéria legneuralgikusabb pontja, Tuva (1993 óta hivatalosan Tiva) mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ez a 170 500 négyzetkilométernyi köztársaság az egyetlen a föderáció szubjektumai közül, amely a XX. század folyamán többé-kevésbé tényleges függetlenséget élvezett, s 1944-ben a nemzetközi jog tökéletes lábbal tiprásával lett az OSZSZSZK része. A politikai földrajz iróniája, hogy egy, a nemzetközi jog értelmében szinte nem is létező állam, a Tajvanon működő Kínai Köztársaság is a saját részének tekinti, polgárait saját állampolgárainak tekinti. A valóság mindebből az, hogy ez a kis országocska Mongóliához hasonlóan a Mandzsu Birodalomból, majd pedig Kínából szakadt ki. 1924-ben az ország hivatalosan is a Szovjetunió protektorátusa lett, de az 1944-ben bekövetkező annexióba az őslakosság alapvetően sosem nyugodott bele. 1996-ban az archaikus török nyelvet beszélő, buddhista és eredendően nomád őslakosság a köztársaság háromszázhatezernyi lakosságának kétharmadát tette ki, aránya a déli régiókban elérte a kilencven százalékot. A fővárosban, Kizilban ez az arány éppen fordított volt: a lakosság 64 százaléka orosz. A köztársaság történetét a kilencvenes évek folyamán két tényező határozta meg. Egyrészt a szegénység és az ipari gazdaság összeomlása, másfelől az etnikai feszültségek viharos felszínre törése. 1992–93-ban a tuvai elit, ha kellett, a legerőszakosabb módszerekkel igyekezett kiszorítani az 1989-ig fölényben levő oroszokat a hatalomból. Az 1993-ban elfogadott, a köztársaság szuverenitását és kiválási jogát rögzítő tuvai alkotmány lényegében ennek a folyamatnak a lezárása volt. A Kizil és Moszkva közötti feszültség 1994 során még csak tovább növekedett. A köztársaság lakóinak csak 31 százaléka támogatta a föderáció alkotmányát, ez nagyjából az orosz lakosság aránya volt, a többség viszont az azzal ellentétes tuvai alkotmányra voksolt. 1994-ben Jelcin a köztársaság egyes területeit, a nagy szegénységre hivatkozva, központi igazgatás alá igyekezett rendelni. Tuva ugyanakkor nemcsak az orosz–mongol határmegállapító tárgyalásokon vett részt önálló félként, de például a tibetiek védelmében nyilvános parlamenti határozatban ítélte el Kínát. A köztársaság 1995 januárjában természetesen elítélte a Csecsenföld elleni akciót, majd a nyáron bejelentette, hogy csatlakozni kíván az el nem kötelezettek mozgalmához. Ezenközben februárban megölték az egyetlen orosz tartományfőnököt az országban. 1996 óta fokozatosan enyhült viszont a helyzet, amelyet a gazdasági összeomlás kihívásainak felismerése mellett az alkotmány föderáció-konformmá tétele is jelzett. A helyzet 1997-ben konszolidálódott, amikor a a köztársaság elnöki tisztét másodjára is a Moszkva támogatta Serig-ool Dzsizidzsikovics Oorcsak nyerte el, a Szabad Tuva Párt élén álló parlamenti elnök, Kaadir-ool Bicseldej előtt.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon