Antonela Capelle-Pogăcean

Nyomtatóbarát változat

Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés című, a Magyar Kisebbségben megjelent tanulmánya az „erdélyi kérdést” a huntingtoni civilizációelméleten keresztül közelíti meg, az európai és az euroatlanti integrációra és századvégünk nemzetállamának, illetve a nemzetállam jogállásának elsősorban elméleti kérdésköréből kiindulva. A szöveg egyik érdeme, hogy elgondolkoztat a román államnak nem etnikai, hanem területi, regionális alapokon nyugvó korszerűsítéséről és berendezkedéséről. Ily módon Molnár Gusztáv szakít a román elit domináns diskurzusával – amely többségében az egységes, központosított nemzetállam híve – és az erdélyi magyaréval, amely az állami struktúrák reformját jobbára etnikai alapon fontolgatja, végcélja a magyar kisebbség kulturális, mi több, területi autonómiája a székely régiókban.

Ami engem illet, több ponton csatlakozom ehhez. Nevezetesen ahhoz a – számomra fontosnak tűnő – megjegyzéséhez, mely az erdélyi magyarság identitásproblémáira vonatkozik; a nehézséget fokozza egyrészt a nagylelkű anyaország, az ideális Magyarország képzetének keresése, mely elrejti a határ túlsó oldalán lévő társadalmi és politikai realitásokat, másrészt pedig egy lelki, toleráns Romániáé (ez a törekvés több romániai magyar értelmiséginél fellelhető; vö. Molnár Gusztáv írásának 18. jegyzetével). Márpedig ezen ideális projekció ellenére Molnár Gusztáv az erdélyi kérdés megoldására a területi rehabilitációt javasolja, pontosabban egy területnek, egy régiónak – Erdélynek – a rehabilitációját, mégpedig egy olyan politika alapjaként, amelyik a térség lakosait, etnikai, kulturális stb. különbözőségeiket kiemelve fogja össze. Nem a két világháború közötti transzszilvanizmus felélesztéséről van szó, hanem egy olyan megközelítésről, mely a posztmodern nemzetállam leépülésére támaszkodik. Ez a lépés, számomra úgy tűnik, jó irányba vezet.

Két fenntartásom van. Egyrészt, Molnár Gusztávval ellentétben, kevéssé vagyok meggyőződve arról, hogy a huntingtoni civilizációelmélet egy olyan egyetemes kulcs, mely lehetővé teszi a jelen megértését és a jövő megfejtését. Természetesen a civilizációk léteznek, habár a „hét vagy nyolc”, Huntington által főleg a vallások szerint azonosított, civilizáció körvonalai elmosódottak, és fogalmilag nincsenek eléggé kidolgozva. De vajon politikai szereplők-e? Bár a kultúra növekvő fontossága a jelenlegi világ fejlődésének egyik jellemzője, nem ez az egyetlen. A kulturális felaprózódás a globalizáció velejárója. Különösen a gazdaság, de talán a politika is a kultúránál sokkal fontosabb szerepet játszik a regionális integráció folyamatában. Megjegyzem, hogy az Európai Unió, melyről azt vélik, hogy a nyugati kereszténység országait tömöríti, már befogadta az ortodox Görögországot, valamint az ortodoxia és az iszlám között megoszló Ciprust, ugyanakkor Közép-Európa „új demokráciái” előtt is megnyílik. Törökország esete sajátságos, itt inkább előtérbe kerül a kultúra, a muzulmán identitás. Ami a NATO-t illeti, mind Görögországot, mind Törökországot magában foglalja.

Ennélfogva én úgy gondolom, hogy az európai és az euroatlanti struktúrák kibővítését nem főképpen a civilizációs szempontok szabályozzák, még ha árnyalhatják is a képet. A gazdasági, politikai, geopolitikai érdekek nagyobb befolyást gyakorolnak a folyamatra. Ezen a ponton mérvadó Szlovákia példája, mint egyazon közép-európai „kulturális” együttes része, melyet mégis mind a NATO, mind az Európai Unió távol tart demokráciájának hiányosságaiból fakadó politikai okok miatt. A NATO-bővítés első körébe bekerülő három közép-európai ország kiválasztása, ami azt illeti, amerikai döntés eredménye volt. Az Egyesült Államok ellenezte a több nyugati diplomácia által is megfogalmazott kérést, miszerint egyszerre integrálják Romániát és Szlovéniát is. Többek között gazdasági megfontolások és közrejátszottak itt: a Clinton-adminisztráció döntését befolyásolták a kibővítés költségei, melyek sokkal alacsonyabbak három, mint öt ország esetében. Az adminisztráció nem akart szembekerülni saját szenátusával, ellenkezőleg, azt akarta, hogy szavazza meg a bővítést, és egyezzen bele a NATO keleti bővítése által megkívánt kiadásokba.

Miként Huntingtonnál, Molnár Gusztávnál is döntő szerepet kap a civilizáció az euroatlanti és európai bővítés magyarázata során, külön kiemelve a modernizáció és a nyugatosodás közötti különbséget. Úgy véli, a politikai elitek döntése nyomán modernizálni lehet egy országot, több évtized után megmutatkozó konkrét eredményeket felmutatva, ezzel szemben sokkal nehezebb nyugatosítani egy országot, mely kezdetektől fogva nem tartozik a nyugati civilizációk sorába, ez ugyanis olyan civilizációcserét feltételezne, ami esetleg egy több évszázados töretlen kapcsolat nyomán történhet meg.

Ha én elfogadom a nyugatosodás és modernizáció közötti különbségtételt, akkor nem hiszek a huntingtoni – a Nyugatnak a világ többi része elleni – forgatókönyvben. Egy nem nyugati típusú társadalom modernizációja nem szükségszerűen egyformán fordul a Nyugat ellen. Ha Molnár Gusztávval együtt azt hiszem, hogy sokkal nehezebb nyugatiasítani, mint modernizálni, akkor fenntartásaim vannak a Nyugattal és a civilizációjával kapcsolatban, amely adós a civilizációk esszencialista percepciójával. A Nyugat kategóriája szerintem olyan modern szellemi és politikai építmény, amely nem a szilárd és homogén valóság talaján áll. Ellenkezőleg, a Nyugat úgy tűnik fel, mint egy összetett, mozgó valóság, mely osztozik a fejlődés tendenciáiban és értékeiben. Huntington maga is elismerte a nyugati civilizáción belüli két alosztály – az észak-amerikai és az európai civilizációk – létezését. De a különbözőségek megvannak az európai civilizációkon belül is. Az individualizmus sokkal inkább gyökeret eresztett az észak-európai társadalmakban, mint például Dél-Olaszországban. Az állam és az egyház közötti kapcsolatok is átalakultak az idők során a társadalmak elvilágiasodása által, és továbbra is jelentős különbségek vannak a világi országok – mint amilyen például Franciaország, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az állam és az egyház közötti világos elválasztásra – és a többi ország között. A közép- és kelet-európai államok számára, mint amilyen Magyarország és Románia, a nyugatosodásnak ma már nem ugyanaz a jelentősége, mint a XIX. században. A korszak „polgárosodása” „polgárt” feltételez. Márpedig a XIX. század nyugati „polgára”, a burzsoá-állampolgár már nem létezik a XX. század nyugat-európai depolitizált tömegtársadalmaiban.

Azt mondani, hogy a Nyugat változik, hogy nem homogén, nem jelenti a markáns irányzatok tagadását, melyek a braudeli formulának megfelelően hosszú időtartamukkal emelkednek ki a „mozdulatlan időből”. Nem jelenti bizonyos értékek központi jellegének – nevezetesen az egyén tiszteletének – tagadását sem, mely értelmet ad a szóban forgó kategóriának. Bizonyos esetekben ezek az értékek organikus fejlődés gyümölcsei, míg másokban diffúziós és alkalmazkodási folyamat eredményei. A nem nyugati, közép- és kelet-európai társadalmakban bizonyos nyugati értékek diffúziója a Nyugattal való kötelékek és kapcsolatok erősítésének oltalma alatt folytatódik a kommunista rendszerek 1989-es bukása után. Én a Nyugat és az „új demokráciák” közötti közeledést nagyon hosszú folyamatnak látom. Az európai kontinenst a kultúrák sokfélesége jellemzi – Szűcs Jenő „három Európáról” beszél –, viszont a civilizációs határvonalak a Nyugat és a kontinens többi része között nem ennyire világosak. Inkább árnyalt térképpel állunk szemben, melyen egyes országok nyugatiasabbak, míg mások kevésbé, és az országokon belül egyes részek fejlettebbek, míg mások kevésbé. Például Magyarország kétségtelenül nyugatiasabb, mint Románia. Én azonban a valódi különbségek ellenére nem látok civilizációs törést Magyarország és Románia között. Erdély a maga módján szintén nyugatiasabb, mint a Regát. A múlt bélyege – a Habsburg-uralom és következésképpen a kettős monarchiába való integráció – ugyanúgy jelen van az építészetben, mint a mentalitásban, és meghatározza a régió sajátosságait. De beszélhetünk-e ma civilizációs törésről Erdély és a Regát között? Ha az 1918 után elkezdett „nemzetépítési” intézkedések nem is jártak teljes sikerrel – véli Irina Livezeanu a korszak kezdeteire vonatkozó igen érdekes munkájában –, a mély, igaz, befejezetlen változások a román állam területi homogenizációjával végződnek. Például a hatvanas évek masszív iparosítása megváltoztatta az erdélyi városok etnikai és társadalmi összetételét. Erdély „asszimilálta” Moldva és Havasalföld ide letelepedő lakosságát. Ugyanakkor ő maga is változott.

Márpedig a civilizációk közötti „konfliktus” hajlamos abszolutizálni a kulturális eltéréseket, miközben a folyamatban levő európai fejlődés némileg relatívvá teszi ezeket, megsokszorozva az integráció formáit. A NATO speciális státust adott Oroszországnak és Ukrajnának, és nyilvánvaló okok miatt inkább jelen van Boszniában, mint Közép-Európa országaiban.

Ugyanakkor megjegyzem, hogy Molnár Gusztáv Huntingtonnál kevésbé merev a nyugatosodás kérdésében. Néhány kivételtől eltekintve (nevezetesen Mexikó), Huntington nagyon csekély esélyt ad a nem nyugati típusú államoknak, mivel mindaz, ami a Nyugat sajátos jellegét adja, már a felvilágosodás és a modernizáció kezdete előtt létezett. Molnár Gusztáv a maga részéről nyitva hagyja a „nyugatosodás” kapuját. Ő hisz a „közép-európai” Erdély azon képességében, hogy szimbolikusan „integrálja” Romániát Közép-Európába és ennélfogva egész egyszerűen Európába, ezáltal megszabadulva Délkelet-Európától. Huntingtontól való eltávolodását saját „belső geopolitikai” [géopolitique interne] érdeklődésével igazolja, mely sokkal érzékenyebb, mint a „nagy geopolitika” [grand géopolitique] a „limes” problematikáját illetően, hogy annak a körnek az elnevezését említsük, melyet Molnár Gusztáv az erdélyi magyar értelmiségen belül szervezett a nyolcvanas években.

A második fenntartás az angol „devolúciós” modellnek az erdélyi kontextusban való alkalmazhatóságára vonatkozik. Ne felejtsük el, sem Skócia, sem Wales nem képezi országok közötti vetélkedés tárgyát. Ebben a két esetben a lakosok regionális kötelékével nem versengett az etnikai kötelék. Más a helyzet a magyar és román nemzetiségiek által vitatott Erdélyben, még akkor is, ha Magyarország nem fogalmaz meg területi követeléseket Erdélyre vonatkozóan. Itt a nemzeti kötelék fölébe kerekedik a regionális identitásnak vagy az állammal való azonosulásnak. Valójában a román állam nagyon törékeny, és az elitek bizonyos szinten még mindig kételkednek a legitimitásában. A társadalom vertikális integrációja (az elitek és a társadalom közötti szakadék jelentékeny) horizontális integrációjához (nevezetesen a kisebbségeké) hasonlóan nem teljes. Márpedig a devolúció működéséhez arra lenne szükség egyfelől, hogy az államnak több legitimitása legyen, másfelől, hogy az etnikai kötelék gyengébb legyen: Erdély lakossága először erdélyinek kellene hogy érezze magát, csak azután kellene azonosulnia román vagy magyar nemzetiségi mivoltával (a németek száma napjainkban sajnos túl alacsony ahhoz, hogy befolyásolni tudja ezt a folyamatot).

Természetesen Erdély sajátossága a román állam testén belül valós, és létezik regionális öntudata is. A Molnár Gusztáv által helyesen felelevenített választási eredmények fejlettségi eltolódást mutatnak e vidék és Regát között. De hozzátenném, amit szintén lelepleznek az etnikai szavazatok: tulajdonképpen Erdély az, ahol a Románok Nemzeti Egységpártja (PUNR) a legtöbb szavazatot gyűjti, még akkor is, ha 1996 óta csökkent a népszerűsége. Úgyszintén itt eresztett gyökeret a Nemzeti Parasztpárt nacionalista szárnya is.

Az állami struktúrákban e regionális sajátosság intézményesülésének pillanata meglehetősen távolinak tűnik számomra. De tegyük fel, hogy Bukarest és a román elitek készek lesznek beleegyezni a devolúcióba és egy erdélyi parlament felállításába. Az a parlament nem kerülne elkerülhetetlenül szembe olyan problémákkal – kétnyelvű feliratok, magyar nyelvű oktatás stb. –, melyek már eddig is hazafias szónoki mérkőzéseket idéztek elő a parlamentben, Bukarestben? Annál is inkább, mert abban a keretben a magyarok többé nem hét százalékot képviselnének, hanem a háromszorosát. Ezen a ponton Molnár Gusztáv nem ad túl sok érvet. Így nem hiszem, hogy akár a románok készek lennének elfogadni a devolúciót, akár a magyarok hajlandók lennének lemondani etnikai autonómiai követeléseikről egy sokkal nagyobb regionális autonómia kedvéért.

De a devolúció idővel bizonyos feltételek mellett nem tűnik lehetetlennek. Románia integrációs haladása a nyugati struktúrák felé dráma- és szenvedélymentessé teheti a nemzetállam kérdését a románok szemében. Annyit kell engedni az össznemzeti szuverenitásból, amennyit az integráció feltételez. Ez megköveteli a társadalom demokratizálódását is, mégpedig a még nagyobb decentralizáció irányába. A demokratizálódás azt is jelenti a román elitek számára, hogy elismerik: az állam nem kizárólag az övék, magyar honfitársaik a románokhoz hasonlóan otthon vannak Erdélyben, és következésképpen általános kulturális és nyelvi jogokat, illetve bizonyosfajta autonómiát kell hogy élvezzenek. A területi autonómia kérdése a székelyek számára egy kicsit érzékelhetőbb, de úgy gondolom, hogy egy valós decentralizáció jelentősen megnövelheti a helyi és regionális elitek manőverezési terét, legyenek azok akár románok, akár magyarok. A magyarokkal való tárgyalás, a román állam nyitása e felé a kisebbség felé megerősítené kötődésüket az államhoz. A magyaroknak el kell fogadniuk a gondolatot, hogy nem tudnak Erdélyben boldogulni a románokkal folytatott párbeszéd nélkül, csak ha gettókba zárkózva dicsőítik a múltat. Egy ilyen folyamatnak időre van szüksége, amint ezt az RMDSZ kormánybeli jelenléte is bizonyítja. A politikusok – akiket Molnár Gusztáv megcéloz – csakugyan felgyorsíthatják, vagy ellenkezőleg, késleltethetik a haladást. Egy bizonyos kölcsönös bizalom elérése nélkül a devolúció szándéka, azt hiszem, nem érvényesülhet.

Molnár Gusztáv tanulmányának nagy érdeme, hogy az állam reformjáról szóló elmélkedést nem befolyásolja a román-magyar szembenállás. A területi elv viszont jó szolgálatot tehet: közelítheti egymáshoz a többség és a kisebbség képviselőit azok körül a pontok körül, amelyekben egyetértenek, nevezetesen Erdély és Regát közötti fejlődésbeli eltolódás vagy az európai integrációs szándék kérdésében. A román állam berendezkedéséről folytatott elmélkedés kiindulópontját nemcsak az angol devolúciós modell képezheti, amelyik nem veszi számításba az Erdélyben nagyon is jelen lévő etnikai dimenziót, hanem a belga modell is, amely területi és nyelvi közösségek között tesz különbséget. Természetesen ötletforrásról lenne szó, és nem lemásolandó modellről.

Molnár Gusztávval együtt hiszem, hogy a területi, regionális dimenziót előnyben kell részesíteni a román állam megreformálása és modernizálása érdekében. De nem hiszem, hogy teljesen félre lehet tenni az „erdélyi kérdés” etnikai szempontját. Még nem.

(Franciából fordította Petőcz Mária)

• Játéktér