Gabriel Andreescu

Nyomtatóbarát változat

Molnár Gusztáv némiképp óvatlan lelkesedéssel karolja fel Huntington elméletét, s esszéjében több oldalon át foglalkozik vele, megvédvén kritikusaival (például Horia Patapievici-csel) szemben. Persze a szerző jogos örömmel veszi számba a nyugati civilizáció karaktervonásait, mindazt, ami „a klasszikus örökség, a nyugati kereszténység (először a katolicizmus, majd a protestantizmus), az egyházi és világi hatalom szétválasztása, a törvény uralma (jogállam), a társadalmi pluralizmus és civil társadalom, a képviseleti testületek hagyománya és végül, de nem utolsósorban a XVII. századra uralkodó szemléletté váló individualizmus” közé sorolható. Viszont a Molnár Gusztávénál mérsékeltebb lelkesedéssel fogadnám a neves amerikai politológus ama kijelentését, miszerint „e tényezők kombinációja páratlan”. Nem mintha valóban nem lenne páratlan (minden, ami konkrét, a maga nemében egyedülálló is), de nem hiszem, hogy Huntington meggyőző módon bizonyította: csak ezeknek az adottságoknak a kombinációja egyeztethető össze a modernitásnak azokkal a jellemzőivel, amelyek egymásra ismerve intenzív kölcsönhatásba lépnek, és ezzel lerakják egy békés kapcsolatrendszer alapjait.[1] Molnár Gusztáv sem hoz fel perdöntő érveket erre. Úgy tűnik, ő különösebb kétségek nélkül elfogadja a geokulturális „lemeztektonikát”, az egyetemes létfeltételek (erőforrások, gazdasági tevékenység, kommunikáció stb.) cseppfolyós rétegén úszó „lemezek” képét.

A geokulturális tektonika

Viszont e „lemeztektonika”-metafora sugallhatta a budapesti Geopolitikai Munkacsoport vezetőjének egyik leghasznosabb megállapítását. Molnár Gusztáv felfigyelt arra, hogy Huntington civilizációs paradigmája „nem nagyon törődik […] a részletekkel, a finomabb árnyalatokkal, azokkal az egyes országokon vagy akár még kisebb területi vagy közigazgatási egységeken belüli határvonalakkal, amelyekkel az ún. mikrogeopolitika […] foglalkozik”, ezért e részletek feltárását szorgalmazza.

A példa pedig, amelyet Molnár Gusztáv felhoz, véleményem szerint mindenképpen megérdemli a „meggyőző” minősítést: „Székely Istvánnak az 1990-es és 1992-es parlamenti, valamint az 1992-es önkormányzati választások megyei eredményeinek kiértékelésével foglalkozó tanulmányából kiderül, hogy míg 1990-ben – a parlamenti választásokon – az ellenzék még csak abban a négy megyében ért el 40 százaléknál jobb eredményt, ahol a magyar lakosság aránya a legmagasabb, 1992-ben Hargita, Kovászna, Maros és Szatmár megye mellé Bihar, Arad és Temes megye is felzárkózott (mégpedig 50 százaléknál magasabb eredménnyel).

Végül az 1996-os választásokon az egyértelműen román többségű ún. belső erdélyi megyékben is megtörtént az áttörés. Ezzel világossá vált, hogy itt egy, a magyar tényezőn jelentőségében messze túlmutató strukturális adottságról […] van szó. […] Végül 1996-ra jutottunk el oda, hogy Erdély gyakorlatilag eldöntötte az országos választási eredményeket.”

Erdély a posztkommunizmusban

Ha igaz (és igaz) a Molnár Gusztáv által idézett szöveg utolsó állítása, s az 1996-os politikai váltás sorsdöntő mozzanat volt a román állam fejlődésében (lennebb majd kifejtem, hogy miért gondolom így), akkor Erdély volt az a tartomány, amely jó irányba „fordította” a történelmet. Felmerül a kérdés: e kifejezés, hogy „sorsdöntő mozzanat volt a román állam fejlődésében” (az 1996-os választások vonatkozásában), nem fellengzős-e? Erre teljes válasz ma még nem adható. Amire most tekintettel vagyok, az az egybeesés, ami a romániai politikai változások euroatlanti integrációra s az Európai Unió kibővítésére vonatkozó lényegi döntéseket 1996 körül tervezték s hozták meg. Minden kétséget kizáró módon állíthatjuk, hogy az a nacionalista-maffiota politikai irányvonal, amelyen 1996-ig haladt Románia, kizárta az országot az európai típusú civilizáció köréből. Most viszont úgy tűnik, hogy Románia az utolsó pillanatban, lélekszakadva elérte az utolsó szerelvény utolsó kocsiját, s abba kapaszkodik kétségbeesetten, jóllehet még nem tudja, hogy célba ér-e, vagy e kocsit lekapcsolják valamelyik állomáson. Ha 1999-ben Romániát meghívják a NATO-bővítés második körébe, akkor két-három éven belül tagja lehet ennek a szervezetnek. Attól a pillanattól kezdve az ország megtalálhatja az utat, amelyet – ha kitérőkkel is, de – végigjárva eljuthat egy valódibb és jólétet eredményező demokráciáig, vagyis épp annak ellenkezőjét érheti el, mint amit Molnár Gusztáv jósol a „sikerületlen államoknak”. Csak ezek alapján tekinthető az 1996-os politikai fordulat egyfajta történelmi útelágazásnak („döntő mozzanatnak”) az ország történetében. Csakhogy ami „Romániában történni fog”, nem csupán attól függ, hogy „mi történik Romániával”, hanem attól is, hogy „rajta kívül mi történik”. Ha a regionális környezet és a világösszefüggések az ország javára változnak meg, az 1996-os fordulat valóban egy lényegi elágazási pont éve lesz, azé a fordulaté, amely – mint az adatok is mutatják – Erdélynek köszönhető.

Miért szavazott Erdély másképp, mint az ország többi része? Mi vezetett oda, hogy az iskolázatlanok, az idősek, a nagyipari munkások, a falusi tömegek s mindazon kategóriák opciói, amelyeknek a korlátolt politikai és civil helyzetértékelését a konzervativizmus s az egyáltalán nem pártatlan propagandára beállított televízió, valamint a demagóg beszédmód határozta meg – ilyen döntő[2] arányú vereséget szenvedjenek e tartományban?[3]

Az átmenet egyik nagy és pótolhatatlan vesztesége, hogy az anyagi és emberi erőforrások szűkössége okán (s ez az egész volt szovjet befolyási övezetre vonatkozik) nem került sor a kommunizmusról a nyitott társadalomra való áttérés tanulmányozására. Ez egy tipikusan nem egyenletes folyamat, amelynek fogalmi értelmezése kifinomult empirikus adatgyűjtést igényelne. Azok a szociológiai elemzések, közvélemény-kutatások, politológiai értelmezések, amelyeket Románia vonatkozásában ismerünk, távolról sem felelnek meg egy ilyen átfogó kutatás igényeinek. Ezek hiányában csak olyan megfigyelésekre és értelmezésekre támaszkodhatunk magyarázatainkban, mint amilyeneket Molnár Gusztáv is idéz: „…az erdélyi románok megbízhatóbbak, mint a regátiak, ami a birodalom üdvös befolyásának köszönhető” (Patapievici); „A felvilágosodás, a reformáció, a tolerancia és a verseny közép-európai értékeihez, amelyek főként az erdélyi románok sajátjai, Romániában a társadalmi és politikai kultúra olyan formái csatlakoznak, amelyek a szemlélődés és passzivitás, vagyis más, kevésbé aktív szociális kódok befolyása alatt állnak, és az ortodox-keleti értékvilág sajátjai” (Emil Hurczeanu). Maga Molnár Gusztáv pedig a következőket írja: „…amikor az erdélyiek (románok, magyarok és természetesen a maradék németek) sajátos kulturális identitásáról beszélek, mindenekelőtt a munka- és az ezzel szorosan összefüggő politikai kultúrára gondolok.”

Bár különböző megfontolások alapján Molnár Gusztáv cikkében inkább az „erdélyi identitásra” kíván hivatkozni, én a továbbiakban a mellett a számottevő befolyás mellett érvelnék, amellyel a magyar kisebbség a román állam formális és gyakorlati valóságára hat. A nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséért folytatott harcukkal a magyarok rendkívül nagy nyomást gyakoroltak a román társadalom mentalitására. Miközben nyilvánvalóvá vált, hogy az őseredetiséget valló (protokronista) mitológia maradandóan rányomta bélyegét a köztudatra, s hogy a román értelmiségi elit legjavát a két világháború közötti korszak kulturális kalandorsága nyűgözi le, a másság, a jogok, az autonómia és önrendelkezés magyar stratégiája fogalmi zuhatagként árasztotta el ezt az ósdi építményt. Azt a társadalmat, amely abban a hitben élt, hogy Romániát már Burebista korában megtervezték, és a történelem végső célja nem más, mint Nagy-Románia megalkotása, Erdély kérdésének ez a fajta drámai napirendre tűzése majdhogynem a valóság talajára hozta vissza. Gyakran elhangzott az RMDSZ kormányzati tényezővé válását követően, hogy „Románia történelmében először került sor a magyar kisebbség politikai integrációjára”, s ennek a kijelentésnek van egy kulturális jellegű kiegészítése is: „hét év posztkommunizmus után először integrálódott a másság a román társadalom kulturális örökségébe.”[4]

Az európai fejlődési folyamatok várható alakulását tekintve, úgy tűnik, a romániai magyar kisebbség a jövőben is jelentős szerepet fog játszani. Legyen világos: az Európai Unió, miközben kibővül, egyfajta várrá fog átalakulni. A schengeni egyezménnyel nemcsak a közös európai térség épül meg, hanem egy fal is, mely e térséget elválasztja a „kevésbé civilizált”, kevésbé prosperáló világtól. Megengedheti-e magának Magyarország, hogy 1,7 millió tiszántúli magyart e „nagy falon” kívül hagyjon? A romániai magyarok magyar állampolgárságára vonatkozó spekulációk, melyeket olyan túlzók vetnek fel, mint Katona Ádám, számomra nagyon jól kifejezik az RMDSZ által képviselt közösség azon félelmeit, amelyeket a Magyarország in, Románia out helyzete kelt. De a Tiszán inneni magyarok nem lehetnek egyszerre Magyarország s Románia állampolgárai is. S akkor mi lesz? Itt jutnak szerephez azok az „apró részletek”, amelyekre Molnár Gusztáv utal. Sikerül-e Romániának és Magyarországnak egy olyan együttműködést kialakítania, hogy az előbbi konstans és önfejlődő módon a nyugati határánál elterülő Nyugat civilizációjához „tapadjon”, s ezzel mintegy megoldást nyújtson a magyar közösség sorskérdéseire (is)? A román társadalomnak és nyugati szomszédjának a következő években kell e kérdést megválaszolnia.

A „devolúció” és „integráció” közötti verseny

Ezzel eljutottam Molnár Gusztáv gondolatmenetének következő fordulópontjához: „Ma már nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak az etnikai elkülönülés, hanem a nemzeti egyneműsítés is konfliktusokhoz vezethet, következésképpen a konfliktusokat ténylegesen feloldó politikai cselekvés alapjává az etnicitás helyett a territorialitást, a területi-lokális identitást kell tennünk. […] Az állam »saját« területe fölötti korlátlan uralma, vagy ha úgy tetszik, szuverenitása legalább annyira visszataszító (és veszedelmes) dolog ma, mint a polgári társadalom fölötti korlátlan hatalmához ragaszkodó zsarnoki állam törekvése volt a XVII. században. […] A probléma elméleti és gyakorlati megoldását – a XVII. században is és most is – az angolok találták meg. A dicsőséges forradalom idején a közjogi kompetenciáknak a király és a parlament közötti megosztásával, ma pedig a devolúció bevezetésével, ami a központi és a helyi parlamentek közötti ésszerű hatalommegosztást valósítja meg. A devolúció azt jelenti, hogy a »nemzet lelke« által átszellemiesített, egyetlen és kizárólagos államterület uralmát felváltja a területek pluralizmusa. A lokális területek (történelmi tartományok vagy újabb keletű régiók) a devolúció révén az államigazgatás tárgyaiból az állam szubjektumaivá, bizonyos értelemben maguk is állammá válnak, ahogy a polgárok is »szuverének« lettek a XVII. századi Nyugat-Európában.” Molnár Gusztáv úgy véli, hogy Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. Sikerületlen államoktól övezve (Montenegrótól egészen Szibériáig), választania kell – az angol modell alapján – a devolúció és a föderalizmus között, hogy megvalósíthassa az ország politikai modernizációját és belső integrációját.

Ismerem Molnár Gusztáv vonzódását a devolúció fogalmához. Ez azonban önmagában nem elegendő érv a mellett, hogy a devolúció az egyetlen és legfontosabb válasz az általa feltett kérdésre: „Mi történik azokkal a kulturálisan a Nyugathoz, történelmileg pedig Közép-Európához tartozó peremterületekkel, amelyek a jobb- és baloldali totalitarizmusok erőszakos centralizációjának hosszú évtizedei után – a demokrácia érvényesülésével egyenes arányban – egyre látványosabban különülnek el saját országaik kelet-európai régióitól?”

Nyilvánvaló, hogy Molnár Gusztáv nagymértékben hitelt ad Huntington elméletének, még ama „apró részlet” tekintetében is, miszerint a nyugati civilizáció határvonala Romániát a Kárpátok mentén, Erdélytől keletre metszi. Az is egyértelmű, hogy Molnár Gusztáv elvileg úgy tekint Romániára, mint egy az Európai Unióba nem integrálódó országra, akármilyen fejlettségről árulkodnának is gazdasági mutatói (mert kulturálisan egy más térséghez tartozik). Pesszimista a NATO-bővítés folytatását illetően is. S ha mindez így van, akkor az említett „peremterületek” a devolúcióba menekülnek! Íme Molnár Gusztáv gondolatmenetének fő vonala, amelynek fontos politikai konzekvenciái is vannak. A gondolatmenettel s a konklúziókkal kapcsolatosan néhány megjegyzést tennék.

Először is: felhívnám a figyelmet arra, hogy a nagy „geokulturális tömbök” mitológiája a kulturálisan homogén terek mozdulatlanságát előfeltételezi, mintha csak mechanikai jelenségről lenne szó. Véleményem szerint a valóság teljes mértékben ellentmond e felfogásnak. Egy kézenfekvő ellenpélda: az 1848-as forradalmi mozgalom Romániában.

Vallási szempontból a román államok ugyanahhoz az ortodox térséghez tartoztak, mint Görögország, Bulgária, Oroszország, Szerbia. Ez utóbbi négy országban nem volt forradalom 1848-ban, akárcsak a szláv nyelvű Lengyelországban. Nem mondhatjuk, hogy Moldva vagy Munténia valamivel is közelebb állt volna Nyugathoz – társadalmi vagy kulturális szempontból –, mint mondjuk Görögország vagy Bulgária. Ezek mind konzervatív, elmaradott – zárt-, ha nem éppenséggel a Nyugattal szemben ellenséges társadalmak voltak. És természetesen az ortodox-balkáni, nem a nyugati „geokulturális tömbhöz” tartoztak.

A ’48-as mozgalom – a forradalom ennek csak egy mozzanata volt – a román társadalmat egy nagyon látványos fejlődési pályára vezérelte. Politikai céljai – a köztársasági államforma és az általános választójog –, valamint az állampolgárok jogaira vonatkozóak – a zsidók emancipációja, a halálbüntetés eltörlése, a megalázó büntetések megszüntetése – a román országokat a kontinens leghaladóbb eszméivel szembesítették. És ezek nem csupán tervek voltak: néhány évtized alatt, szinte hihetetlen sebességgel sikerült Romániát modernizálni. Mindez néhány tucat ember műve volt, akiknek aránya elenyésző volt a román társadalom egészéhez képest, s akiknek személyisége nem mind volt a Baůlcescuéhoz, a Rosettiéhoz, a Braůtianuéhoz vagy Golescuéhoz hasonlítható. Íme egy folyamat, amelynek bonyolult belső szövedéke s a nemzetközi közösséggel való kapcsolatrendszere átemelte a román társadalmat az egyik kulturális térből a másikba. A XX. század második és harmadik évtizedének tétovázásai nélkül, amelyek két, egymást követő totalitarizmusba hullatták vissza az országot, a változás visszafordíthatatlanná vált volna.

Visszatérve a mába: mit mondanak a madridi, majd luxemburgi döntéssel lezáruló politikai viták? Madridban egyértelműen a bővítés mellett döntöttek, s Romániáról e pillanatban el lehet mondani, hogy versenyben van az integrációért. Ami az Európai Uniót illeti, még határozottabb a döntés az ortodox térség (Románia, Bulgária) irányában való bővítés javára, természetesen amennyiben ezek teljesítik a felvételi kritériumokat, amelyek azonban politikai és gazdasági, nem pedig kulturális jellegűek. Persze idővel elakadhatnak e folyamatok (akár Románia belső adottságaiból, akár a külső feltételekből adódóan), a feltételek teljesítése ugyanis nem egyszerű feladat s nem csupán idő kérdése. Hol van akkor a huntingtoni logika ezekben a folyamatokban? Egyszerűen nincs. Valójában Molnár Gusztáv csupán a tiszta fogalmi spekulációk kedvéért karolta fel a kulturális szkepticizmus ideológiáját. Inkább egy dagályosan bemutatható teóriát választott, s nem azoknak az adatoknak az elemzését, amelyekkel egyébként rendelkezik. Azaz: az „ideológiát” választotta, elfordulván az empirikus adatoktól.

És most tekintsük a „devolúciót”. Támogatom a társadalmi élet minél nagyobb mérvű decentralizálását, a devolúció pedig jó eszköz erre. Bebizonyította hasznosságát mind Olaszországban, mind Spanyolországban, s úgy tűnik, működik Nagy-Britannia esetében is. Ilyen értelemben rokonszenves a számomra. Csakhogy Molnár Gusztáv túlságosan is magabiztosan jelenti ki:

„A sikertelen államok két övezete, a posztjugoszláv és a posztszovjet térség közé beékelődött Romániának nincs sok ideje a cselekvésre. […] Egy új etatista sovinizmussal fel lehet rúgni minden kompromisszumot. Ezt elkerülendő, a nyugati integrációban és az ország demokratizálásában érdekelt erőknek meg kellene fontolniuk az ország föderatív alapokon történő átszervezését, vagy legalábbis a devolúció lehetőségének Erdély és az azt igénylő esetleges további országrészek számára való felajánlását.”

A modern állam eszközei – amennyire én ismerem azokat – az egyén jogai és szabadságjogai (ezek kiterjesztéseként értelmezhetjük a kisebbségi jogokat is), a politikai pluralizmus, a hatalmi ágak (hatóságok) együttesével, amelyek egy minimális függetlenséget élveznek,[5] az intézmények hatékony működése (e tekintetben Romániában egy alapvető reformra van szükség), a helyi autonómia, a piacgazdaság – íme egy hozzávetőleges leltár. Következne a devolúció mindezekből? Nyilván nem. A devolúció viszont, véli Molnár Gusztáv, pozitív megoldást jelentene az etnikumközi viszonyok kérdésére. Itt Molnár Gusztáv ismét az elveket és fogalmakat részesíti előnyben a társadalomban végbemenő valós folyamatok megfigyelése helyett. A kiegyezés „román modellje” nagyon közel áll a megvalósuláshoz. A „modell” lényege az, hogy a román politikai erők a nemzeti kisebbségek védelmére szolgáló sajátos rendszabályok egy rendkívül magas standardját fogadták el, s ennek ellenében a magyar közösség implicit módon lemondott a saját védelmi mechanizmusok – az önrendelkezés és autonómiák rendszere – kialakításáról, melyeknek nincs helye a román alkotmány keretei között.[6]

Hogyan jutottunk idáig? Az elmúlt három-négy év során tanúi voltunk egy – a politikai elemzők számára rendkívül izgalmas – kölcsönhatásnak: egyrészt annak az igen nagy külföldi nyomásnak, amely az etnikai feszültségek meghaladására késztetett (azzal összefüggésben, hogy Románia is tagja kívánt lenni a bővülő európai struktúrának), másrészt annak az erős belföldi nyomásnak, amely a jelenlegi alkotmány érintetlen megtartása irányában hatott. Kár előnyben részesíteni az „ideálokat”, amikor ilyen lenyűgöző tapasztalatokkal szolgál az elmúlt pár év Romániája. Számomra nyilvánvaló: a sajátos rendszabályok rendszere éppoly hatékony az etnikai feszültségek feloldásában, mint a devolúció, s e rendszer érvényre jutott.

Molnár Gusztáv persze azt felelhetné, hogy idővel a trend, mely a devolúciónak kedvez, uralkodóvá válhat, minden jelenlegi folyamat ellenére. Példaként felhozhatja a nemrégiben Iasi-ban született ötletet, Constantin Simirad javaslatát a Moldvaiak Pártjára. Nem értek egyet a román közvélemény ingerültségével és közömbösségével, amellyel ezt az abszolút legitim és végül is a román társadalom mentalitása szempontjából sokatmondó és megújítólag ható kezdeményezést fogadta. De az álmok helyett ismét a romániai helyzet hiteles elemzését javaslom.

S a romániai helyzet elemzése az angol modell alkalmazhatatlanságát bizonyítja. Az a gyorsaság, ahogy az események Angliában végbementek – külön népszavazás Skóciában, az alkotmány megreformálása, mely lehetővé tette a skót és a walesi parlament létrehozását –, a brit politikai helyzet és jogi keret Skócia és Wales devolúciójának kedvező rugalmasságával magyarázható.

Helyzetünk nem hasonlítható ehhez. A devolúció az alkotmány megváltoztatását feltételezi, vagyis minősített (kétharmados) többséget a devolúció mellett, több parlamenti cikluson keresztül.[7] Amikor Molnár Gusztáv a román társadalom „politikai akaratáról” beszél, akkor nagyon konkrétan arra a kétharmados parlamenti többségre kell gondolnia, amely megszavazza az alkotmány módosítását. És akkor fel lehet tenni a kérdést: kialakulhat-e egy olyan erdélyi és moldvai politikai irányzat, amely biztosítja a szükséges kétharmados többséget? Belátható időn belül nem tudom ezt elképzelni. Románia modernizációjához elégséges egy racionális politika és a magyar közösség politikai integrációjának jelenlegi kurzusa – ezek előtt pedig nincsenek meghaladhatatlan akadályok, mint a devolúció előtt.

Van még egy vonatkozása e kérdésnek, melyet nem kerülhetünk meg. Konkurens folyamatok időbeli versenyéről van szó. A regionális identitásoknak megfelelő politikai-közigazgatási megoldások kérdése olykor drámaian merül fel egy centralizált államon belül. Nem úgy az Európai Unió integrált rendszerén belül: itt a régiók tényleges – földrajzi, nyelvi, gazdasági és más természetű – egységüket érvényesítik, s nem a közigazgatásit. A nagy nemzetközi szervezetekhez való csatlakozás most, az évezred végén sokkal gyorsabbnak tűnik, mint a devolúcióhoz vezető esetleges belső folyamat.

A kesztyű, amit Molnár Gusztáv elénk dobott, kapóra jött: a téma alkalmas arra, hogy behozza korunk nagy kérdéseit a román közvélemény előtt folyó vitákba. De tartok attól, hogy az a mód, ahogyan az „erdélyi kérdést” kezeli, alapjaiban kifogásolható. Megpróbálom összefoglalni előbbi érveimet. Az egyik hiba abból adódik, hogy az identitásokat – így az erdélyi identitást is – „monászokként”[8] fogja fel. E monászokra alapozva Molnár Gusztáv úgy gondolja, hogy a kulturális identitásoknak politikai-közigazgatási jegyeket kell felvenniük. Ha viszont az erdélyi identitás maga is egy komplexitás, akkor hatása többtényezős módon nyilvánul meg, s nincs szüksége a formális megjelenítésre. (Alapvető s egyben a legtöbb konzekvenciával járó jellegzetessége, mint már mondtam, magának az erős magyar közösségnek a jelenléte.)

De mindenekelőtt ideologikus megközelítésmódjára figyelmeztetnék. Az ideológia szétzúzza a valóságot, hogy az beilleszthető legyen a kívánt modell logikájába. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire ideologikusan és mennyire elemzően válaszolnak Molnár Gusztáv vitaindítójára.

(Bakk Miklós fordítása)

Jegyzetek

[1] A huntingtoni elmélet igazi tétje: a kulturális törésvonalak nemcsak hogy demarkációs határvonalak, de önmagukban is politikai feszültségkeltő tényezők.

[2] E kifejezést leíró s nem minősítő értelemben használom.

[3] Hiba lenne arra az elvre hivatkozni, hogy az „emberek valami ellen” s nem „valakire” szavaztak. Ha ez az elv részben mégis érvényesült – s érvényesült –, akkor egyenlő módon hatott az ország összes tartományában, következésképpen irreleváns a régiók közötti különbségek megmagyarázásában.

[4] Szeretnék figyelmeztetni – ennél az összefüggésnél maradva – arra, hogy kellő óvatosságot kell tanúsítanunk, ha a jelenbeli tények magyarázatakor a hagyományokra hivatkozunk. Bár a németség jelenléte nagyon jelentős volt Erdélyben, s a nem német lakosság nagyon fogékonynak bizonyult vele szemben, én a mostani folyamatokban semmilyen szerepet nem tulajdonítok neki ahhoz a lokomotív-szerephez képest, amelyet a magyarság e helyzetben betölt.

[5] Közhellyé vált a bírói, végrehajtói és törvényhozói hatalmat gyakorló intézmények függetlenségére hivatkozni. A valóságban a dolgok azonban valamivel bonyolultabbak. „A parlamentáris rendszer már nem az államhatalmak szétválasztásának elve alapján működik. A politikai harc igazi aktorai már nem a parlament, az államfő és a kormányfő, hanem – egyrészt – a kormány és a neki megfelelő parlamenti többség, másrészt pedig a parlamenti ellenzék.

A kormányt a parlament választja meg, és annak felel politikailag (ez a monista parlamentarizmus – a dualista parlamentarizmus, amelyben a kormány mind a parlament, mind az államfő előtt felel, gyakorlatilag eltűnt); megdöntésére bizalmatlansági indítvány útján kerülhet sor. Ezt kiegyensúlyozva, a végrehajtó hatalom feloszlathatja a parlamentet.

A valódi döntési központ a parlamenttől a kormányba helyeződött át. Az a politikai párt (vagy pártkoalíció), amely megnyerte a választásokat és többségivé vált a parlamentben, automatikusan kormányzó párttá is vált, s kormányt alkot. Ennek a pártnak a politikai programja kormányprogrammá válik, s a párt vezető testülete kormányzati csapattá lép elő, a pártelnök pedig miniszterelnök lesz.

Ezért valójában nem a kormány függ a parlamenti többségtől, hanem a parlamenti többség engedelmeskedik a kormánynak, azaz a párt vezetőinek.

A bizalmatlansági indítványok nagyon ritkák, s általában a kormányzó koalíción belüli instabilitással magyarázhatók. Ezenkívül a koalíciót alkotó pártok közötti konfliktusokat nagyon gyakran a parlamenten kívül oldják meg, s a kormány nem várja ki a bizalmatlansági indítvány benyújtását, hanem még előtte lemond.

Konszolidált demokráciák esetében a parlamenti többség fegyelmezett, s egyszerű szavazógépként működik a kormány mellett. Következésképpen a valós döntéseket a kormány hozza meg, s azt törvénytervezeteken keresztül érvényesíti, amelyeket a parlament (a parlamenti többség) formálisan is érvényesít, törvények formájába öltöztetve azokat. Sőt mi több, a törvényi formát is sokszor a kormány adja meg, a neki delegált törvényhozói hatalom alapján, rendeleteket adva ki (amelyek jogilag a törvényekkel egyenrangúak).

Ezért nem beszélhetünk a törvényhozói hatalom (valójában a parlamenti többség) és a végrehajtói hatalom (valójában a kormány) szétválasztásáról, hanem inkább a hatalmak egybeolvadásáról.” (Liviu-Corneliu Popescu, Studii Internationale 1997/3.)

[6] Az 1997 májusában és júniusában kiadott sürgősségi kormányrendeletek megoldották a legfontosabb kérdést, biztosítva az anyanyelv használatát a közigazgatásban és az oktatásban. E normák, melyek parlamenti elfogadásukra várnak, az 1201-es Ajánlás belső normává válásával még további kiterjesztést is kapnak. A nemzeti kisebbségekről szóló törvénynek 1998-ra bejelentett elfogadása további részletekkel egészíthetné ki a kisebbségvédelmi rendszert – így például az anyanyelv használatának lehetőségével az igazságszolgáltatásban. (Lásd Gabriel Andreescu, Renate Weber: Evolutia conceptiei UDMR privind drepturile minoritatii maghiare. Centrul pentru Drepturile Omului, Buc. 1995; Renate Weber: Romania si drepturile omului: standarde interne, standarde internationale. Revista Romana de Drepturile Omului nr. 13, 1996. 27–38.

[7] Minthogy a jelenlegi alkotmány szerint a kormányformára és az állam egységes jellegére vonatkozó rendelkezések „nem képezhetik felülvizsgálás tárgyát”, előbb magát a 148 (1) szakaszt kell törölni.

[8] Innen származik kifogása is, hogy nem megyek el „addig”, „hogy a fentiekből adódó intézményi, sőt alkotmányjogi konzekvenciákat is levonjam”. De mi lehet „azon túl”, hogy megállapítjuk: Erdély átalakította a román politika valóságát, és alapvetően megváltoztatta a román társadalom öntudatát?

• Játéktér