Jean-François Revel

Nyomtatóbarát változat

Ezeknek az ostoba vitáknak a kulcsa egy igen könnyen megfigyelhető jelenség. Minden társadalomban, ideértve a demokratikus társadalmakat is, létezik a nők és férfiak egy jelentős létszámú csoportja, akik gyűlölik a szabadságot – és következésképpen az igazságot. (…) Enélkül megmagyarázhatatlan lenne a totalitárius rendszerek hatalomra jutása és fennmaradása olyan magas fokon civilizált országokban, mint Németország, Olaszország, Kína vagy a XX. század elejének Oroszországa. (Utóbbi egyáltalán nem volt a vadak nemzete, mint ahogyan ezt később a kommunista propaganda el akarta hitetni.)

A kommunizmus zseniális húzása az volt, hogy a szabadság nevében adott engedélyt a szabadság szétrombolására. Felhatalmazta a szabadság ellenségeit, hogy megsemmisítsék a szabadságot, és hogy igazolják a haladás nevében elkövetett bűnöket. Mihelyst azonban a történészek és politikai filozófusok – akik voltaképpen nem tettek mást, mint elemezték a vezetők viselkedését és számba vették az áldozatokat –, konstatálták a nácizmus és a kommunizmus strukturális azonosságát és bűnös jellegét, a szabadság és igazság „haladó” ellenfeleinek kibúvója egy csapásra szertefoszlik.

Ezért küzdenek oly erővel az azonosítás ellen, nem unván rá kínzó intellektuális ínségük szánalmas érveire. Örökösen ismétlődő érveiknek közös eleme, hogy tagadják a kommunizmus immanensen bűnre ösztönző természetét, és nagy garral követelik a kapitalizmus fekete könyvének megnyitását. Tagadhatatlan, hogy a kapitalista államok követtek el bűnöket. Minden állam követ el bűnöket. Bár a kapitalista demokráciák által elkövetett bűnöknek sem a töménysége, sem a mennyisége nem mérhető a náci és kommunista rendszer bűneihez, az alapvető különbség máshol keresendő. A minőségi különbség az, hogy a kapitalista demokráciáknak önmaguk fenntartásához nincs szükségük arra, hogy bűnöket kövessenek el, míg a totalitárius rendszerek, bármilyenek legyenek is, csak így létezhetnek tovább. Védelmezői szerint bár igaz, hogy a kommunizmus mindenhol és mindig bűnökre ösztönzött, ez mégsem természetéből fakadt. Ez elég különös logikájú okfejtés.

A másik védekezési stratégia, ha az emberiség ellen elkövetett kommunista bűnök tovább már nem kendőzhetők el, abban áll, hogy tagadják a bűnöket elkövető rendszer kommunista voltát. Így Sztálin és Mao csak a kommunizmus elhajlásai lennének. Különös rendszer az, amely mindig kizárólag csak az elhajlásai által valósul meg. A pálmát ebben Jean Lacouture viszi el, aki A kambodzsai nép továbbélése című könyvében (…) egész egyszerűen tagadja, hogy Pol Potot és cinkosait a kommunista ideológia vezérelte volna. Lacouture szerint Pol Pot rendszere „trópusi fasizmus” volt. Vagy „rizstermelő szociálfasizmus”. Vagyis ha a legtisztább lenini hagyományon nevelkedett marxista ideológus minden kétséget kizáróan úgy viselkedik, mint egy náci, a magyarázat egyszerű: pontosan azért tett így, mert náci volt, nem pedig kommunista.

A küzdelem folytatásának szükségessége

Következésképpen a küzdelem, hogy megakadályozzuk a szabadság ravasz ellenségeinek lankadt erőfeszítéseit a kommunizmus és a nácizmus lényegi azonosságának feltárása ellen, ma fontosabb, mint valaha. Legelőször is azért, mert a kommunizmus, megtévesztő ideológiai köntösébe burkolózva, folytatja a gyilkolást. A kínai megszállás óta legkevesebb 1,2 millió tibeti áldozattal számolhatunk. (…) Tibetben jelenleg nyolcmillió, erőszakkal odatelepített kínai gyarmatos él, szemben a hatmillió tibetivel. A második ok, hogy bár a Szovjetunió összeomlása óta jelentősen visszahúzódott, a kommunizmus továbbra is a szabadság ellenségeinek reménysugara. (…) Két tekintélyes filozófia- és politológus professzor végtelenül hosszú cikkében a Le Monde 1997. október 15-i számában a következőket olvashatjuk: „Szemben azzal, amit François Furet sugall, a társadalmi felszabadítás története nem jár elkerülhetetlen totalitárius katasztrófákkal. Az elnyomottak küzdelmei nyomán kirajzolódnak az emancipálódási folyamat azon vonásai, amelyek új kontextusokban hatékonnyá válhatnak” (kiemelés tőlem). Példaértékű kijelentés: egyszerre tartalmaz hazugságot és fenyegetést. A hazugság elfedi azt a tényt, hogy a kommunizmusnak semmi köze sincs „a társadalmi felszabadítás történetéhez”, amelynek éppen legfőbb ellensége volt. A fenyegetés: nyugtalanító ígéret a gulág általi „emancipálódás” újjáélesztésére, rejtélyes „új kontextusokban”.

Semmi nem változott azóta (…), hogy Juan Benet baloldali író 1976-ban ezt mondta egy televíziós vitában: „Erősen hiszem, hogy egészen addig, amíg Alekszandr Szolzsenyicinhez hasonló emberek léteznek, a koncentrációs táboroknak is létezniük kell. Talán kicsit jobban kellene őrizni őket, hogy az olyanok, mint Szolzsenyicin ne kerülhessenek ki belőlük.” (Cudernos para el dialogo, 1976. március 27.) A baloldal bizonyos részének, amely nagyobb, mint gondolnánk, szüksége van arra, hogy azt higgye: aki nem szocialista, az náci. Ezért tiltakoznak oly hevesen a voltaképpen magától értetődő és közhelyszerű megállapítás ellen: a vörös és a fekete fasizmus lényegileg azonosak.

Commentaire, 1998. tavaszi szám, 231–233. o.

(Maruszki Judit fordítása)

• Játéktér