Pierre Chaunu

Nyomtatóbarát változat

A kérdés, amelyet annyi erőfeszítés ellenére sem sikerül tökéletesen megvilágítanunk, a következő: Mi az oka az Alain Besançon által megfogalmazott ellentmondásnak, hogy bár a nácizmus és a kommunizmus akár ikreknek is tekinthetők, az előbbihez hipermnéziával (az emlékezési funkció felfokozott működése – a ford. megj.) viszonyulunk, míg a másikkal kapcsolatban inkább az amnézia a jellemző. Az imént ikrekről beszéltem. Most pontosítok: kétpetéjű ikrekről van szó. A nácizmus és kommunizmus ikrek tehát, de nem klónok.

A kommunizmus egyetemes igénye része annak az illúziónak, amely François Furet-nek oly kedves. Ez az illúzió azért is veszélyes, mert nehezen szorítható keretek közé. Az új világrend létrehozásáig a nácizmus nehezen tört ki abból a szűk közegből, amelyben egy teljesen egyedi konjunktúrahelyzet idején elterjedt. A kitörésben pedig – gondoljunk csak az 1939. augusztus 23-i paktumra – a bolsevik kommunizmus volt aktív cinkosa.

De mit is jelent az egyetemesség itt? Miben különbözik a társadalmi fogyatékosság kiirtása – amely fogyatékosság továbbörökíthető, ahogyan azt Liszenko sugallta – az etnikai tisztogatástól? Hiszen a kommunizmus kizárta a jövő társadalmából, így az életben maradás jogából mindazt, ami nem része a proletariátusnak, ennek az értelemmel felruházott fantomképnek, amely ha létezett is, akkor is mindig csak kisebbséget alkotott. A volt uralkodó osztályok, amelyek mellesleg a kultúra hordozói, és akik nélkül nincsen csúcstechnológia és semmilyen jólét, amelynek kisajátításáról az élcsapat álmodozik, mint zsákmányáról a ragadozó, vagy mint a zsidókról a nácizmus, abban különböznek az utóbbiaktól, hogy mérhetetlenül nagyobb létszámúak és sokkal nehezebben körülírhatók, ezért likvidálásuk is csak lépésenként lehetséges. Ez a distinkció tehát nem haladja meg a szóhasználat kereteit. Elég, ha van egy jó szinonimaszótárunk.

Hipermnézia és amnézia

Valójában semmi sem igazán új. Hajlamos vagyok arra, hogy messzire menjek vissza, talán túl messzire is. Ez a hipermnézia-amnézia (az egyik elfedi a másikat) bizonyos mértékben mindenhol dühöng, és nagyon hasonló formákban, Nyugaton, Franciaországban, Németországban és paradox módon az Egyesült Államokban (legalábbis értelmiségi körökben), jóllehet hasonló okokból, de különböző változatokban.

Németországban nehéz sajnálkozni a hipermnézián, mivel hárító, ezért inkább megnyugtató hatású. Intellektuálisan kétségkívül lehangoló, de Kelet-Németország élményének, valamint a Fal egyáltalán nem mitikus emlékének, a szocializmusban megtévesztettek továbbra is folytatódó elszegényedésének gyógyító hatása van a Keletről pénzelt „intellektuálterrorizmussal” szemben, ami csakis a háborodottak csalánkiütése lehet, mint ahogyan ezt a Baader-csoport bizonyítja.

Az élet visszautasítása című könyvemben, amelyik a termékenység tartós visszaesésének okait elemzi, egyebek mellett volt egy állítás, miszerint ismereteink jelenlegi szintjén megállapíthatjuk, hogy a kommunizmusnak a világon már jóval több mint 40 millió áldozata volt. Már nyomdakész volt a német fordítás, amikor a kiadó visszakozott. Jóval később tudtam meg, hogy a német kiadót a kommunizmusnak tulajdonítható bűntettekre való utalás tántorította el. A végletekig túlhajszolt és a gondolkodást megbénító „politikai korrektségnek” ezen az útján azóta már utolértük Németországot.

A francia forradalom története

Németország esete egyedi. Franciaország és Amerika esetében viszont a francia forradalom szent történetté hamisítása az alapja a kialakuló normának. A 75 évvel későbbi Internacionálé ismert mondata – „a múltat végképp eltörölni” – a lelki romlás utolérhetetlen csúcsa. Biztos és igazolt módszer ez arra, hogy igen gyorsan és nagyon nagy távolságra hátrafelé menjünk az időben.

Ezen a téren a francia forradalom előfutár volt. Történelmi archetípusa az elszalasztott átmenetnek. Tegyük fel, hogy vannak olyan történelmi pillanatok, amikor a hirtelen ugrás indokolt és ésszerű. De a körülmények megjósolhatatlan összjátéka folytán olykor nem látható előre a váltás katasztrófaszerű végbemenetele, bár ez szerencsére ritka eset. Mindebből Franciaország és csakis Franciaország számára a szakítás kultúrájának megkülönböztetett szeretete következik, ezt szimbolizálja a forradalmi naptár is.

Ettől a misztifikált pillanattól kezdve Franciaország története megtört. Soha nem lábalt ki teljesen ebből az épp annyira abszurd, mint kegyetlen üldöztetésből. Soha nem állt teljesen talpra, mivel kettős örökséggel kellett megbirkóznia, s mindkettő egyformán nyomasztó teher volt: a forradalom és az ellenforradalom.

A 100. évfordulótól kezdve a már lezajlott és születendő forradalmak alapsémája „a szent történet a fejlődésről és az emberek boldogságáról”. Ez a séma fokozatosan terjed a világi oktatásban és a baloldal eszméiben, a francia határokon túl is. A terror és a guillotin, az elsikkasztott Vendée? Mindezt a III. Köztársaság nem vállalta, és amikor már nem lehetett tovább hallgatni róla, a megbocsáthatatlan is megbocsáttatott a szükség nevében.

A szovjet leágazás

A kaotikus forradalom, a szükségszerű szakítás koncepciója a francia mintát követve teret hódít az egész kontinensen. A kaotikus forradalom persze lefékezi, sőt lassítja a megkezdődött ipari forradalmat, még Angliában is. Az ipari forradalom, valamint az élet és a megismerés nagy átalakulása feltételezik a megszerzett javak hatékony továbbadását, ami nem fér össze az erőszak tombolásával.

1789–1794 és 1917–1924 alapító pillanatai ádázul rontanak a kultúra és a civilizált élet bárkájára. Alain Besanon állapította meg lakonikusan, hogy valójában egyetlen eredeti technikai vagy tudományos újítás sem került ki a logikája szerint végpontjához elérkezett szocializmusbeli fekete lyukból.

Az előre nem látható logikája

Ellentétben a marxista értelmezésekkel, melyek mindig tévednek és megtévesztenek, az 1914-es háború nem volt sem tervezett, sem sorsszerű. Olyan volt, mint a helytelenül Amerikának nevezett földrész 1492-es felfedezése, amolyan baleset, amit az előre nem látható logikájának nevezek. Az 1914. július-augusztusi események, amelyek elindították a 30 évesnél is hosszabb, 1914-től 1945-ig, de inkább 1991-ig (!?) tartó háborút, valójában a helyzetmegítélés katasztrofális hibáinak láncolatát alkották. A háború támogatta a rövidlátó, egyenlőtlen módon elnéző magatartást a legnagyobb létszámú táborban, az antantban. Az 1870 után fenyegető német veszély árnyékában bármi, ami Oroszországban történt, elfogadhatóvá vált: a baloldalon hajlottak arra, hogy megbocsássák a „halhatatlan elvek” nevében elkövetett „jelentéktelen bűnöket”, a gyűlölködő jobboldal pedig nem mondott le az oroszokkal való szövetségről.

Hitler is, Sztálin is ebbe a csapdába esett bele. Hitler akarja a háborút, a nagyot, de nem idő, azaz 1942 előtt. Sztálin azonnal akarja, úgy véli, hosszú és véres lesz elemészti nácikat és a meghasonlott demokratákat. A következmény az 1939. augusztus 23-i német–szovjet paktum, az ügyesen nyélbe ütött, de megbocsáthatatlan bűn a béke ellen, az ördögi ikerlét bizonyítéka. A paktumhoz vezető politika Lenin doktrínájának szó szerinti alkalmazása. A legnagyobb titoktartás mellett kötött megegyezés de facto szövetséget jelent a náci Németországgal, amelynek jutalma Lengyelország.

Sztálin és a kamarilla tévedtek, amikor azt hitték, a francia-angol szövetség és a Reich nagyjából egyenlő erősek. Ez csak matematikai egyenlőség. Hitler és Sztálin együtt sokat nyertek a meglepetésszerű hatással. Jó pont a galádoknak. Hitler tévedett a francia-angol elhatározást illetően, Sztálin pedig a háború menetét tekintve. Hitler azt remélte, hogy kiadások nélkül érhet el hasznot, Sztálin számára pedig a Hitlerrel való megegyezésnek egy nyugati irtóhadjárat beindítása volt a célja. A nürnbergi per első vádpontjának – a béke elleni bűntett – igazi címzettjei a szovjet vezetők, és csak másodsorban a náci kormány.

Commentaire, 1998. tavaszi szám, 220–224. o.


(Maruszki Judit fordítása)

• Játéktér