Máté-Tóth András

Nyomtatóbarát változat

II. János Pálról már életében számos mű jelent meg, legtöbbjük életrajzát dolgozta fel. Halála után ezek a művek kiegészültek néhánnyal, melyek inkább csak abban különböztek a korábbiaktól, hogy életének utolsó szakaszával is behatóbban foglalkoztak. Ilyen nagy egyéniség és ilyen hosszú időn át regnáló pápa igazi életműve azonban nem életrajzának pontos megírása révén, hanem gondolkodásának, az uralkodása idején felmerült vagy általa aktuálissá tett témáknak és az azokra adott válaszainak elemzése révén értékelhető igazán. Természetesen ehhez hiányzik még a kellő történelmi távlat. Mindazonáltal a róla szóló, főleg teológiai elemzések újraolvastával és esetleg néhány szemponttal történő kiegészítésével már most meg lehet kezdeni a műve értékeléséről szóló érdemi vitát.

Regnálásának disputatív tárgyalása önmagában is egyfajta opció. Ugyanis sokan vélik úgy, elkötelezett hívők vagy olyanok is, akik egyházi elkötelezettségtől függetlenül is korszakos jelentőséget tulajdonítanak a pápa funkciójának, hogy egyetlen pápa működésének értékelésekor sem vethetőek föl kritikus szempontok: a pápa szimbolikus szerepéhez nem fér disputa. Ténykedése szerepének lényegéből fakadóan nem alkalmas vitára, mert ez sérti a vallási érzékenységet, valamint a pápa személyét egy szintre hozza a világ más politikai vezetőivel, s ezzel éppen azt vitatja el, ami a lényege: az isteni dimenzió reprezentálását.

Talán nem hiábavaló elidőzni ennél a felvetésnél. Mögötte ugyanis felsejlik egy olyan szemlélet, amely az analitikus racionalizmus modern kultúrigényével párhuzamosan, sokak szerint az ezredforduló környékén egyre megerősödve, ismét a lényegeket és jelentéseket helyezi a tájékozódás homlokterébe, szembeállítva azokat a sarkos tényekkel és a csörömpölő racionalitásokkal.

Nem kisebb gondolkodó, mint Habermas írta le majd két évtizede a metafizika utáni gondolkodás motívumairól szóló tanulmányában, hogy a filozófia egyik utolsó mentsvára az irracionális felé fordulásban van. Ha meg akarja őrizni tulajdonát és a totalitáshoz fűződő vonatkozását, akkor ezért a konkurenciaképes felismerésről való lemondással kell fizetnie. Álláspontja szerint ez a folyamat az egzisztenciális megvilágosodás és a filozófiai hit (Jaspers), a tudományokat kiegészítő mítosz (Kolakowski), a mitikus létgondolkodás (Heidegger), a terapeutikus nyelvkezelés (Wittgenstein) és a dekonstruáló tevékenység (Derrida) képében volt és van jelen. (Habermas 1988, 45.) Amit Habermas a filozófiával kapcsolatban érzékelt, azt a vallási, illetve a vallással kapcsolatos gondolkodásban, de még inkább az ezekre vonatkozó attitűdökben is regisztrálni lehet. Mítosz és logosz egymást ölelő táncában mintha a mítosz kerülne mostanság felülre, hogy a minden titkot leleplező racionális gondolkodás miatt teljesen kihűlt szellemi terekbe belevigye az élhetőséghez nélkülözhetetlen meleget.

E jogos megfontolások figyelembevétele mellett is úgy vélem, hogy a kritikus gondolkodásnak helye és nélkülözhetetlen szerepe van ma is, kivált a teológiában, és még inkább akkor, amikor a pápa művét kell az elemzés górcsöve alá venni. Más ugyanis a modern racionalitás iskoláját kijárt posztmodern metafizika, és más a kritikus gondolkodás helyett, azt megkerülve mintegy szellemi spirituális elhárító mechanizmusként gyakorolt antiintellektualizmus. A kritikus vizsgálódás alázata nem egyenlő az alázatos kritikátlansággal. A pápa műve előtti tisztelgés hitelessége azon múlik, hogy milyen mértékben és tágassággal vagyunk készek a művéből fakadó kihívásokat komolyan venni, tehát mérlegelni.

ÉLETFORDULÓK

Pap

„Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint” – áll a Bibliában, s állhatott Karol Wojtyla lelki szeme előtt attól kezdve, hogy pappá szentelték 1946. november 1-jén. A „mindörökké” a tágíthatatlanságot jelenti – egy olyan korban, amikor a totális diktatúrák és a második világháború élménye határozta meg ennek a mélyen vallásos, élettel és lendülettel teli fiatalembernek az érzelemvilágát és gondolkodásmódját. Melkizedek pedig titok a biblikusok számára, egy főpap, akit a vallástörténet nem tud beazonosítani. Egy titokzatos lény, aki átvitt értelemben utal arra, hogy az a hivatás és küldetés, amit az ő szellemében kap valaki, az nem embertől van, annak csak engedelmeskedni lehet, az örökre eltörölhetetlen jegyet vés a kiválasztott lelkébe. Lehet vele birkózni, mint Jákob az angyallal, hogy bele is rokkant, vagy mint Jézus a Sátánnal a pusztában, s atyjával a getszemáni kertben, de letörölni nem lehet. A lengyel egyház gyermekének a papság soha nem volt és nem is lehetett szakma, amit egyszer be lehet fejezni, szemünket az utódok szorgalmán és gyarapodó tapasztalatán nyugtatva. A papság hivatás volt számára, aminek végét csak a Mindenható jelölheti ki. Karol Wojtyla hű maradt ehhez a hivatásához, életének legutolsó napján is még elvégezte a papi szolgálatot, megünnepelte a katolikusok legfőbb szentségét, az Eukarisztiát, majd bizalommal és boldogan megtért a Teremtőhöz.

Ebből a papi lelkiségéből érthető pápaságának szigora a papi hivatást elhagyókkal szemben, elutasító magatartása a nők pappá szentelésével szemben. S ugyanennek köszönhető talán az a statisztikailag kimutatható adat, hogy éppen pápává választásának évétől kezdve fordult meg világszinten a papszentelések számának csökkenése.

Teológus

Karol Wojtyla Rómában doktorált az Angelicumban. Diszszertációjának címe: A hit értelmezése Keresztes Szent János szerint. (Magyarul: Budapest, 1991) Ottani tanítómestere a híres neoskolasztikus teológus, Reginald Garrigou-Lagrange volt. Doktori értekezésében Wojtyla kimutatta, hogy a XVI. századi misztikus hitfogalma megegyezik a középkor hatalmas rendszerező elméje, Aquinói Szent Tamás hitfogalmával. A XX. századi fiatal teológus egy XVI. századi misztikus szent gondolkodásában a XIII. század teológiáját találja meg. A neoskolasztikus gondolkodásmódnak és egyben antimodernista teológiai programnak is megfelelően a katolikus teológiában nem csupán a kinyilatkoztatás értelmezésének folyamatosságára lehet rácsodálkozni, hanem egyben arra is, hogy az Aquinasban voltaképpen a XX. század által felvetett problémákra is megtalálhatók csírájában a válaszok, melyekkel hathatósan küzdhet a katolikus intellektus az individualizmus, a materializmus és a szekularizmus ellen.

A szorgalmas teológus második, filozófiai disszertációját Max Scheler fenomenológiai rendszeréről írta abból a szempontból, hogy ennek alapján alkotható-e keresztény etika. Wojtylát megragadta Scheler perszonalizmusa, de végkövetkeztetésében arra jutott, hogy Scheler lelkiismeretvizsgálati módszere alapján nem különböztethető meg egyértelműen, hogy mely cselekvés jó vagy rossz. Elismeri, hogy Scheler műve hozzájárulhat ugyan a keresztény etikai tapasztalat elemzéséhez, végső soron azonban nem jelent új belátást. A katolikus nemigen lehet fenomenológus, számára az etikai axiómák a kinyilatkoztatásban normatíve adva vannak. (Vö. Modras 1986)

Főpap

A dél-lengyelországi Krakkó városának érseke 1964. március 8-án lett. Akkoriban a lengyel egyházat a kommunista rezsim az egész szovjet blokkra jellemző, nálunk is ismert módszerekkel üldözte. Amikor megüresedett a krakkói érseki szék, a rezsim majdnem kétéves huzakodással addig várt, amíg a prímás fel nem vetette a lehetséges utódok között Karol Wojtyla nevét. A rendszer urai azt remélték, hogy a teljesen más karakterrel rendelkező új érseket majd kijátszhatják a hajlíthatatlan prímással szemben. Nagyot tévedtek. A püspöki kar élén a lengyel katolikus ellenállás szimbolikus vezéralakja, Wyszynski bíboros állt, aki a fiatal krakkói püspök számára példakép lett, és az is maradt egész életében. Ám nem volt és nem lett hasonmása Wyszynskinek. Más korosztályt, a világra nyitottabb szemléletet képviselt. Már érsekként több mint 50 külföldi utazást tett, közülük harmincat Rómába. Az elnyomással szembeni dacból és a mély népi vallásosságból táplálkozó, az európai modernitástól kevéssé érintett lengyel egyház egyértelmű és tiszta közeget jelentett Wojtyla érsek számára. A lengyel katolicizmus kultúrtörténetének megfelelően azt tartotta feladatának, hogy egy embertelen és istentelen korban megőrizze az emberit és az istenit. Az emberit – hitre és vallásra való tekintet nélkül. S az istenit, amely túlmutat az egyház határain, és azok számára is perspektívát kínál, akik egyáltalán nem vagy kétségek közepette hisznek. Amikor 1968-ban a Lengyel Egyesült Munkáspártban dúló harcok folyományaként felparázslott az antiszemitizmus, Wojtyla érsek, felöltve összes liturgikus díszét, zarándoklatot vezetett a város zsidó imaházához, amelyet kezdetben csak a naponta templomba járó katolikusok követtek, majd egyre többen, akik megérezték, itt nem a kirekesztő kultúrfölény képviselője lépked a lejtős utcákon. Az ajtóhoz érve a falnak támasztotta pásztorbotját, letette mitráját és egyházi rangjának minden jelét. Így kopogtatott és lépett be papjaival közösen az épületbe, hogy együtt végezze el zsidó embertársaival a szombati istentiszteletet, megelőzve majd azt a lépést, amikor egyedül imádkozik a Siratófalnál és helyezi el a zsidó vallási gyakorlatnak megfelelően a maga imádságcéduláját a fal egyik résébe, amire azt írta: irgalmazzon a Magasságos minden kereszténynek...

Karol Wojtyla részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, ha nem is tartozott a különösen aktív vagy kiemelkedően jelentős küldöttek közé. Átélte és mélyen a szívébe véste a zsinat csodáját, amellyel az egyház hosszú évszázados elzárkózását követően párbeszédet kezdett a modern világ vívmányaival, különösen az emberi jogokkal, köztük a vallásszabadsággal, valamint a demokráciával, benne foglalva az egyház elvi függetlenségét minden fennálló társadalmi berendezkedéstől. A pápa művét méltatók általában zsinati pápának nevezik őt, amiben sok igazság van. Azt az egész világot meglepő dialóguskészséget, amit felmutatott a világvallások, a tudomány, a művészetek stb. felé, azt csak a zsinat világra nyitó szellemiségének alapján valósíthatta meg.

Pápa

1978. október 16-án választották pápává az egyháztörténelem első lengyel származású pápáját, aki majd fél évszázad után az első nem olasz pápa volt. Bár a pápaválasztó testület zárt ajtók mögött és szigorú titoktartás mellett ülésezett, a megválasztás körülményei a későbbi nyilatkozatok és memoárok révén valamelyest rekonstruálhatók. Közvetlen elődje, I. János Pál csak 33 napig töltötte be ezt a tisztet. A hirtelen újraválasztási kényszer felgyorsította a bíborosok közötti latolgatási folyamatot, és újra helyzetbe hozta azokat, akik már az előző választásnál is szóba kerültek. A bíborosok alapállása az volt, hogy lehetőleg ne válasszanak olyan pápát, aki valamely zsinat utáni erőteljes vonal képviselője, akkor sem, ha személye Rómában és az egész világon ismert. E feltétel révén megnyílt a nem-olasz papabilék előtt az esély.

Alaptalannak tűnik azonban az a feltételezés, hogy a konklávé a materialista-kommunista világuralmi törekvésekkel szemben akart egy kelet-európai, rendszerellenes pápát választani. Mégis igaz, hogy az Ostblock katolikusain túlmenően számos értelmiségi is azt látta a keleti pápában, hogy a diktatúra mégsem lehet totális. Erre utalt Nádas Péter rövid nekrológjában: „Wojtyla pápa megválasztását úgy ünnepeltük a barátaimmal, mintha bensőséges közünk lenne megválasztása ősrégi aktusához. Mintha gratuláltunk volna egymásnak. Megválasztása olyan volt, mint egy személyes győzelem abban az óriási függetlenségi háborúban, amelyet Európa keleti felének népei hol nyíltan és önfeláldozón, hol pedig gyáván, alattomban, saját tettetéseik és élethazugságaik szövevényébe bonyolódva vívtak a diktatórikus világhatalommal.” (NZZ, 2005. április 4.)

Ma már tudhatjuk, hogy a bíborosokat elsősorban az egyház identitásának karaktere foglalkoztatta. Krol amerikai bíboros kortárs nyilatkozata szerint abban volt egyre erősödő konszenzus a ’78. őszi vatikáni napsütésben, hogy olyan egyéniséget kell választani, aki képes szellemi és lelki vezetője lenni a katolikus egyháznak. Ebben a minőségében talált támogatókra a lengyel jelölt számos olyan bíboros személyében, akik őt részben már a zsinat folyamán megismerték, illetve akik tudták róla, hogy VI. Pál mennyire nagyra tartotta.

Nem volt könnyű megtalálnia Rómában az első pápai lépéseket és gesztusokat ennek az olaszul latinos-szlávos akcentussal beszélő, 58 éves lendületes embernek. Ezt azonban csak a saját visszaemlékezéseiből tudjuk, mert a kívülállókat az első pillanatban megnyerte személyiségének varázsa, médiaérettsége és kommunikatív érzékenysége. Első szavaival a katolikusok közötti hagyományos köszöntést olaszul mondta, majd pedig püspöki székesegyházának, a Laterán San Giovanni templomnak küszöbén megállva így szólt: „Nem a magam akaratából állok itt mint Róma püspöke, lengyel származású II. János Pál pápa. Az Úr választott ki engem. Az ő nevében kérem: fogadjatok el.” Róma népe és az egész olasz sajtó ettől a pillanattól kezdve sajátjának tekintette ezt a vasfüggöny mögül előlépett embert, akit aztán halálát követően olasz „santo subito” transzparenseket magasba emelve azonnal szentté is avatott.

Merénylet

Nem egészen 3 évvel pápává választása után, 1981. május 13-án a Szent Péter téren a török Mehmet Ali Agca pisztolylövéssel életveszélyesen megsebesítette II. János Pált. A tettest ott a helyszínen azonosították, és később életfogytiglani börtönre ítélték, ám azok kilétéről, akik a tűzparancsot kiadták, a mai napig nem sikerült semmit megtudni. A politikailag kettéosztott világ logikája szerint leginkább a kommunista titkosszolgálatokra, közelebbről a bolgárra terelődött a gyanú, ám ezt minden kétséget kizáróan, levéltári dokumentumokra alapozva még senkinek sem sikerült igazolnia. [Időközben előkerültek olyan egykori Stasi-dokumentumok, amelyek valószínűsítik a KGB és a bolgár titkosszolgálat érintettségét. – A szerk.] Azon túlmenően, hogy ez a merénylet a sportos, erős fizikumú pápának haláláig tartó egészségügyi problémákat okozott, a katolikus világ számára még egyértelműbben igazolta, hogy a pápa Isten választottja, és a Gondviselés őrzi lépteit. Az iránta érzett csaknem általános személyes szimpátia így párosult azzal a kiemelt vallási tisztelettel is, amely azt tartotta, hogy maga Isten művelt főpapjával csodát.

II. János Pál számára pedig az Istenre hagyatkozás lelki útját megerősítő élmény lett ez a merénylet, amelyre végrendeletében ars poeticájának is tekinthetően így emlékezik vissza: „Még mélyebben érzem, hogy teljesen Isten kezében vagyok.” Visszautal egy két évvel ezelőtti bejegyzésre. „Még egyszer szeretnék teljesen ráhagyatkozni az Úr akaratára. Ő Maga dönti majd el, hogy mikor és hogyan kell befejeznem földi életemet és pásztori szolgálatomat. Életemben, halálomban, Totus Tuus, a Szeplőtelen által. Már most elfogadva ezt a halált, bízom, hogy Krisztus megadja nekem a végső Átmenetnek, azaz Pászkának a kegyelmét. Abban is bízom, hogy ez (az átmenetem) hasznára válik annak a legnagyobb ügynek, amelynek szolgálatára törekszem: az emberek üdvösségének, az emberi család megóvásának, és benne minden nemzetnek és népnek (akik között a szívem különös módon fordul földi Hazám felé), hasznára válik azoknak a személyeknek, akiket különösképpen rám bízott – az Egyház ügyének, Magának Istennek dicsőségére.”

RÓMAI PÁPA

II. János Pál pápa életművének értékeléséhez szükség van legalább a legalapvetőbb ismérveit tisztázni annak, hogy a katolikus egyház mit ért pápán. Lehet persze, hogy ez sokak számára triviális információk felsorolását jelenti majd, mégis szükségesnek mutatkozik, ha a pápa tevékenységét elsősorban teológiai oldalról próbáljuk bemutatni. Ezzel a megközelítéssel nem vitatjuk el más – például politikai vagy politológiai – értelmezések jogosságát, szükségességét, sőt nélkülözhetetlenségét. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy amennyire természetes és egyben kötelező is a teológiai értékelésnek figyelembe vennie a társadalomtudományit, és ha ezt elmulasztja, akkor egyszerűen tudománytalannak és magába zárkózottnak tekintik, a politikai elemzők írásait tekintve a legritkábban kifogásolják, hogy az egyház öndefiníciójának szisztematikusan kifejtett sarokpontjait alig vagy egyáltalán nem veszik figyelembe.

Egyházjog

A hatályos egyházjog a pápáról szóló paragrafusokat az Isten népéről szóló nagy rész második fejezetében hozza, abban, ahol a hívőkről szóló paragrafusok az első részben találhatók. Ez a sorrend az 1917 utáni kódex 1983-ban megjelent, a II. Vatikáni Zsinat határozatai szellemében átdolgozott változatának új szellemiségére utal. Nem a hierarchia az egyház középpontja, hanem Isten népe, amelyben a hierarchia megfelelő, de nem mindenre kiterjedő szerepet tölt be. A pápa a világon szétszóródott valamennyi püspökkel együtt alkotott kollégium tagja, annak feje, aki birtokolja azt a kizárólag Péter apostolra ráruházott hivatalt, amelyet betölt. A pápa az egyház legfőbb tekintélye, de nem áll az egyház fölött. Illetékessége van az egyház minden része vonatkozásában, de a formát, ahogyan ezt a teljes illetékességet gyakorolja, szabadon, az adott kornak és az egyház törvényeinek megfelelően maga határozhatja meg.

Dogmatika

1992-ben jelent meg a Katolikus Egyház Katekizmusa, amely nagy vitákat keltett. A katekizmus a katolikus egyház egész világon kötelező érvényű tanításának hivatalos összefoglalását tartalmazza. A II. János Pál által írt előszó szavait idézve arra szolgál, hogy „különösképpen a helyi katekizmusok kidolgozásánál biztos és hiteles hivatkozási szöveg legyen”. Miközben tehát az egész világ katolikusainak közös hitét, mintegy „szimfóniaként” tartalmazza, egyáltalán nem helyettesíti a különböző kultúrákban elvégzendő munkát a saját „dallam” megtalálására. A katekizmus még inkább aláhúzza a pápa és a püspökök testületének kollegiális természetét, amennyiben kiemeli, hogy amit Péter kapott magától az Üdvözítőtől, azt az összes püspök is megkapta: „Az Úr egyedül Simonból, akinek a Péter nevet adta, alkotta meg Egyháza szikláját. Neki adta az Egyház kulcsait; őt az egész nyáj pásztorává tette. Azt az oldó és kötő hivatalt azonban, amit Péter kapott, a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta. Ez a pásztori hivatal, mely Péteré és a többi apostolé, az Egyház alapjaihoz tartozik. A római Pápa primátusa alatt a püspökök folytatják.” (881.)

A pápai primátus értelmezése az egyháztörténelemben végig vitatott téma volt, s az ma is. A teljes egyház fölötti primátus kérdését az úgynevezett patrisztikus korban talán történelmietlen is felvetni. A keleti egyházszakadás egyik oka a XI. században a primátus bizonyos dimenziójának túlhangsúlyozása volt, amely ellen tiltakoztak a keleti részegyházak. A mai általános értelemben vett főség a középkor terméke, ahol az egyháznak a császársággal szemben kellett megszereznie és megőriznie az autonómiáját. Az a kép, amellyel a pápa és az egyház viszonyát a fej és a test viszonyához hasonlítják, már megjelent az V–VI. században, de III. Vince pápa volt az (1198–1216), akinél ez mind a lelkiséget, mind a jogi egymásrautaltságot illetően máig terjedő érvényességgel kikristályosodott. A középkortól kezdve egyre világosabbá vált a pápai szerep dogmatikai tartalma, mégis századról századra új és új kérdésekkel szemben kellett az eredeti tanítást korszerűen újrafogalmazni. Kiemelt szerepet játszott ebben a zsinatok és szinódusok illetékességének tisztázása, a püspökválasztás szokása, végül pedig a modern kor és a média megjelenésével a pápa egész világra kiterjedő erőteljes személyes megjelenése.

Primátus-kritika

Nem kisebb személyiség, mint Walter Kasper bíboros emelte fel a szavát 1999-ben a mostani pápa, akkor a Hittani Kongregáció prefektusa által kibocsátott egyik dokumentumban foglalt állítással szemben, miszerint az egész egyház ontológiailag tekintve a részegyházak fölött áll. Ezzel a pápai primátusnak olyan értelmezése keletkezett, amely a kollegialitásról és egyáltalán a pápai tekintély egyházba ágyazottságáról megfeledkezett, s ezzel hátat fordított a II. Vatikáni Zsinat tanításának. (Kasper 1999, 44.) Kasper azt állította, hogy a Ratzinger által javasolt ontológiai és univerzális egyházértelmezés a római centralizmus ideológiai alátámasztása, amely destruálja a részegyházakat. Ratzinger viszont úgy érvelt, hogy Kasper egyháztana olyan módon tulajdonít jelentőséget a létező (rész)egyházaknak, hogy az már nem is nevezhető teológiának, hanem pusztán szociológiának.

Nem szükséges itt a részletekbe belemélyednünk, de azt fontos megjegyezni, hogy a Kasper–Ratzinger-vita széles hullámokat vetett a teológiai életben, amennyiben felhívta a figyelmet arra, hogy akár a Vatikán hivatalos dokumentumai is tartalmazhatnak olyan értelmezéseket, amelyek dogmatikai vitára érdemesek, és nem a kötelező tanítás végszavai. (Vö. McDonnell 2002) Továbbá olyan vitakultúrát mutatott két bíboros között (akik közül az egyik éppen a hit tisztaságán őrködő Hittani Kongregáció vezetője), amely személyeskedés nélkül koncentrál az egyházról szóló tanítás korrekt kifejtésére.

Ugyanebben az értelemben írt a kollegialitás problematikájáról Őrsy László világhírű magyar származású jezsuita egyházjogász. (Őrsy 2001) Ő éppen akkor tanította a kollegialitás fogalmát a római Gregoriana egyetemen, amikor erről szavaztak a II. Vatikáni Zsinat püspökei. Akkor az előadóteremben Őrsy azt mondhatta hallgatóinak, „tegnap a zsinati atyák történelmet csináltak”. Bő harminc évvel később azonban azt kellett észrevennie, hogy „a Szentszék hivatalnokai átértelmezték a zsinatot, és konzerválták – sőt megerősítették – a püspöki tisztségre vonatkozó összes korábbi struktúrát és normát. Pedig a zsinat szándéka épp e struktúrák és normák meghaladása volt.” Őrsy meglátása átvezet a pápai centralizmus problematikájához.

Lengyel centralizmus?

A fenti vita és az azt kiváltó vatikáni dokumentum arra a világegyházi tendenciára mutatott rá, amely szorosan összefügg II. János Pál egyházvezetői művének értékelésével. Azzal, hogy II. János Pál minden eddigi pápánál többet utazott, személyesen volt jelen a világegyház számos országában, és személyesen közvetítette a tanítását, útmutatásait. Karizmatikus egyéniségével, fáradhatatlanságával és közvetlen stílusával a világegyházat szimbolikus értelemben is inkorporálta. Olyan módon volt első az egyenlők között, hogy az egyenlőség alig volt észrevehető.

Lehet ezt a magatartást, az egyéniségéből fakadó jellegzetességet a monolitikus és szigorúan klerikális lengyel katolicizmus számlájára írni. Lehet a pápa neoskolasztikus egyházképére visszavezetni, amelyben az egyértelmű tanítással felfegyverzett és jól szervezet klérus, élén a pápával hadba vonul a modern világ vívmányai ellen. Ám közelebbről tekintve a lengyel katolicizmus nem annyira egységes, mint sokan sematikusan gondolják, II. János Pál pedig enciklikáiban és más tanításaiban a közösségi-kollegiális egyházi dimenziókat legalább olyan egyértelműen képviselte, mint a hierarchikus centralista modellt. Az ő centralizmusáról kialakult általános vélekedést én inkább elsősorban személyisége hatásának tulajdonítom. Másodsorban pedig – ezzel szoros összefüggésben – a modern védekező mechanizmus reflexének.

TANÍTÁS

 

II. János Pál 14 enciklikát tett közzé, amelyek a pápai tanítás és koncepcióalkotás legrangosabb dokumentumai. A Redemptor hominis (1979) és az Ecclesia de Eucharistia (2003) között fezülő ív tematikus csoportokra bontható. Az első három enciklikát (Redemptor hominis, Dives in misericordia, Dominum et vivificantem) Josepf Ratzinger bíboros a pápa 25 éves pontifikátusának tiszteletére tartott szimpóziumon „trinitológiai triptichonnak” nevezte, amelyben a Redemptor hominis a legszemélyesebb hangvételű, és ez alapozza meg az összes utána következőt. (Ratzinger 2003) A második jelentős csoport tíz évet ölel fel, s a XIII. Leó pápa által megkezdett hagyományt folytatva a társadalmi tanítás tematikájával foglalkozik (Laborem exercens, Sollicitudo rei socialis, Centesimus annus). Négy enciklika egyháztani kategóriába tartozik (Slavorum apostoli, Redemptoris Mater, Redemptoris missio, Ut unum sint, Ecclesia de Eucharistia), és ismét három további antropológiaiba (Veritatis splendor, Evangelium vitae, Fides et ratio).

Evangelizáció

A kereszténység misszionáló vallás. Az evangéliumban búcsúzó Jézus tanítványainak azt a feladatot adta, hogy az örömhírt vigyék el a föld végső határáig. Ezt a missziós parancsot az egyház a maga történelme folyamán az evangéliumi üzenet mibenléte és az értelmezésben betöltött saját szerepe függvényében eltérő módokon teljesítette. Aki látta a Misszió című filmet Amerika „felfedezéséről”, nem feledi a film végén a hegedű erőteljes képét. A rendező zseniális megoldással szimbolizálta, hogy az európai kultúra véglegesen ott ring az amerikai kontinens folyamatainak hullámain, ám ebbe a folyamba beleállni nem kéjutazás, hanem a kultúrák korabeli és mai találkozásának súlyos konfliktusait is tartalmazza. Miközben a „misszió” kifejezés a keresztény európaiság vagy európai kereszténység vívmányainak az Európán kívüli világba való exportálását, s ezzel párhuzamosan a gyarmati sorsba kényszerített világ kultúrájának megsemmisítését és anyagi kincseinek kirablását asszociálja, a II. János Pál által használt „evangelizáció” vagy „új(ra)evangelizáció”, ill. „inkulturáció” kifejezések szakítani akartak a misszió leigázó hagyományával, anélkül hogy lemondanának a keresztény üzenet terjesztéséről.

Az evangélium a pápa tanítása szerint nem áll kívül más kultúrákon, nem valami azoktól idegen adalékanyag, hanem a teremtés és a megváltás révén benne van minden nemes, egészséges, előremutató, életet támogató gesztusban. Az egyháznak az a feladata, hogy erre rávilágítson, és a csírájában jelen lévő evangéliumot a maga tanítása és hagyományai révén felnövessze.

Krisztológiai antropológia

A gazdag tartalmú teológiai szövegek, amelyekben ugyanakkor ott bujkál egyfajta személyes, költői, néhol a misztikusok látásmódjára és szóhasználatára emlékeztető hang is, a pápa Istenről, emberről, társadalomról és egyházról alkotott tanítását nagy egységben és következetességben adták át az XX. század utolsó negyedében hívőknek és nem hívőknek egyaránt. Világosan kirajzolódnak bennük azok a hangsúlyok, amelyek II. János Pál világszemléletének tengelyét alkották. Amennyiben II. János Pál tanításának a következő években, évtizedekben komolyabb elemzői lesznek, sok más jelentős vonatkozás mellett ki fogják emelni az enciklikák antropológiáját, amit talán minden más pápától megkülönböztető sajátos témának tekinthetünk már most is. A XIX–XX. század nagy egzisztencialista antropológiái és az ember társadalmi célok alá rendelésének eszméje és gyakorlata után a pápa úgy tapasztalta, hogy a világ elfeledkezik az emberről, aki a rendszerek és ideológiák puszta eszközévé alacsonyodik, és egy megalapozatlan hitegetés zsákutcájában bolyong, amelyet úgy hívnak: szabadság.

Talán Karol Wojtyla lengyel kultúrérzékenységének is köszönhető, hogy a szabadság témaköre egész életében nem hagyta nyugodni, s miközben a legtöbb lejárt szavatosságú ideológia zászlaján ezt az ígéretet vélte fölfedezni, tanításában – párhuzamosan a teológiai antropológia világháború utáni hangsúlytevéseivel – antropológiáját krisztológiai alapokra helyezte. Miközben a katolikus egyház doktrínája évszázadokon át szenvedte az emberi méltóság utáni igény antiklerikális és ateista követelményeinek sürgetését, a pápa embertana a legnagyobb természetességgel integrálja a korábban liberálisnak mondható szemléletet, kijelölve azonban a keresztény gondolkodás középpontjával való alapvető relációját. A kereszténység tanításában Krisztus a tökéletesen megvalósult ember, akiben megrajzolódik az ember lényege és végső perspektívája. Krisztus nem szembejön az emberrel, és nem is előtte halad, hanem az ember legmélyebb egzisztenciális vágyaira ad választ az ember bensőjéből fakadóan.

A pápa antropológiájában ott találjuk Romano Guardinitől Teilhard de Chardinen és Hans Urs von Balthasaron át Karl Rahnerig a XX. századi keresztény antropológia legjavát. Szemléletében Krisztus a garancia arra, hogy az ember kiszabadul az önhangsúlyozás fogságából és az énközpontúság izoláltságából. Már első enciklikájában leszögezte, hogy az egyház útja az ember. Az egyház nem léphet át az emberen, nem gázolhat rajta keresztül, hanem mellette áll, és szent javaival kíséri önmegvalósításának útján, amely nem más, mint istenképiségének kiteljesítése. Ilyen értelemben kapcsolódik össze elválaszthatatlanul a pápa tanításában a szabadság és az igazság. Számára a kinyilatkoztatás igazsága nem korlátja az ember szabadságának, és ez a szabadság nem bármely igazság önkényes állításában valósul meg. A keresztény szabadság lényege annak belátása, hogy Isten igazsága az ember szabadságát nem destruálja, hanem lehetővé teszi.

A kapitalizmus bírálata

Az ún. katolikus szociális doktrína számára az Európát kettéosztó berlini fal leomlása után már nem a „létező” szocializmus jelentette a legnagyobb kihívást, hanem az egész világon győzedelmeskedő piacgazdaság. Az európai kelet–nyugat tengely után az észak–dél tengely, a szegénységet, nyomort előidéző és fenntartó bűnstruktúrák kerültek a pápa szociális enciklikáinak homlokterébe. Míg az 1891-ben XIII. Leó pápa által kiadott első szociális enciklika 90. évfordulójára írt Laborem exercens a munka méltóságáról, a munkásoknak a köztulajdonra és a magántulajdonra hivatkozó politikai ideológiák általi kiszolgáltatottságáról értekezett, addig a VI. Pál által 1967-ben kibocsátott Populorum progressio folytatásának tekinthető Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika már azt a világkérdést feszegeti, hogy a globális fejlődésnek mik a mozgatórugói és csapdái. Végül a Centesimus annus, amely ismét a Rerum novarumhoz viszonyítja magát 1991-ben, „bizonyos új keletű történelmi események elemzését” terjeszti elő. (CA 3.) Miközben rámutat arra, hogy a totális önkényuralmakban az erő elsőbbségét a végsőkig fokozták az emberi értelem kárára, az 1989-es fordulatot követően újra meg kell erősíteni az emberi értelem jogait, mert a világra veszélyek leselkednek: a totális uralom régi formáinak újjáéledése, a tisztán haszonelvű gazdaság uralma a fejlődő országokban, és a vallási fundamentalizmusok, amelyek „megtagadják a többségtől eltérő hitet valló polgároktól polgári és vallási jogaik teljes körű gyakorlását, meggátolják, hogy kulturális eszmecserékben vehessenek részt, és korlátozzák az egyház jogát, hogy hirdesse az evangéliumot és az emberek jogát, hogy azt meghallgassák”. (CA 29.)

Dialogikus egyháztan

II. János Pál tevékenységével és főképpen felfogásával szemben a legközismertebb kritika azt veti fel, hogy miközben az egyház és a posztmodern globális világ kapcsolatában a nyitás pápája volt, az egyház belső életét tekintve konzervatív, maradi tanítást hirdetett, és ilyen irányú intézkedéseket hozott. Az egyháztanhoz tartozó enciklikáiban, kivált a legutolsóban, az Ecclesia de Eucharistia kezdetűben az egyházat úgy taglalja, mint az Istennel folytatott párbeszéd kiemelt terét és elsődleges letéteményesét. A bensőséges áhítat viszonyában éli át és ünnepli az egyház azt a csodát, amit a megtestesülés és a megváltás révén Isten művelt a világban. S ebből az odaadott ünnepi emlékezésből fakad az egyház élete, és következik küldetése ebben a világban. Ebben az enciklikában az egyébként megszokott teológiai mélység több helyütt átadja helyét a misztikus szeretetnek.

Akik közelről ismerték a pápát, rendre tanúsították, hogy milyen elmélyülten és hosszan meditált az Oltáriszentség előtt, mintha megszűnt volna számára a külvilág. Ebből a bensőséges imádságkapcsolatból az enciklika megjelenít valamenynyit, ami szavakba fogható. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a típusú eukarisztikus spiritualitás nem általános a protestantizmus révén számos neobarokk attitűdtől megtisztult modern Európában, és sem lélektanilag, sem teológiailag nem szükségképpen kizárólagos.

Ezzel az enciklikával szemben azonban a legerőteljesebb, néhol görcsösnek érezhető kritika az ökumenikus dimenziót hangsúlyozó teológusok és körök részéről érkezett, bizonyos mértékben alátámasztva látva azt a véleményt, amely már korábban a Dominus Jesus Hittani Kongregáció által kiadott irattal kapcsolatban fogalmazódott meg, miszerint a pápa kilencvenes évekbeli bátor ökumenikus nyitását a hajlott korú és megtört egészségi állapotú pápa munkatársai lefékezik és visszájára fordítják. Hans Küng, aki kétségtelenül az egyik legtekintélyesebb ökumenikus teológus (a Hittani Kongregáció általi elítélését nem az e téren végzett tevékenységének köszönheti!) egyenesen azt állítja, hogy miközben a pápát az ökumenikus párbeszéd élharcosának tekintik, művében visszalépett a II. Vatikáni Zsinat szemléletétől, továbbá doktrinális és személyzeti politikai lépésekkel befagyasztotta a zsinat által elindított közeledési folyamatokat. (Küng 2005)

Mások azonban leszögezik, hogy az Eukarisztiáról szóló enciklika éppen abban a tekintetben szolgálja az ökumenikus párbeszédet, hogy egyértelműen bemutatja a katolikus álláspont világos profilját. (Koch 2003) A pápai tanításban az egyház és az Eukarisztia olymértékben összekapcsolódik, hogy csak a teljes egyházi közösség teszi lehetővé az Eukarisztia ünneplését. Ez a teljes közösség pedig a hitvallás, a szentségek és az apostoli folytonosság vonatkozásában előbb helyre kell álljon, hogy ennek alapján az összes keresztény felekezet közös asztalnál ünnepelhesse ezt a centrális jelentőségű szentséget. Amíg bármely előbb felsorolt területen nincs egység, addig nincs értelme a közös celebrációnak, mert az ahelyett, hogy megoldaná az egység hiányának problémáját, csak eltussolja. A keresztény egyházak közötti párbeszéd és egység témája végighúzódik a pápa tanításán és számtalan szimbolikus cselekedetén, amit a keleti vagy a nyugati egyházszakadás folytán az egyetemes keresztény egységből kikerült egyházak felé mondott, illetve tett. Ugyanakkor igaza lehet annak a svájci segédpüspöknek, aki erről az enciklikáról azt mondta, „kiábrándító segítség” az ökumenikus párbeszédben, mert egyetlen súlyos és máig megoldatlan problémát sem söpör az asztal alá, miközben a párbeszéd folytatása mellett teljességgel elkötelezett. Hasonlóan igazat kell adnunk Nemeshegyi Péter magyar jezsuita teológusnak, aki a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 40. évfordulója kapcsán a mai egyházi helyzetről leltárt készítve így ír: „Az ökumenizmus tehát a zsinat utáni negyven évben halad ugyan, de döcögősen. Az irány mégis egyértelműen pozitív, és óriási a különbség a zsinat előtti és a zsinat utáni helyzet között.” (Nemeshegyi 2002) Az e témában érdekeltek tehát nagy várakozással és kíváncsisággal várják, hogy az új pápa mire is gondolhatott, amikor megválasztását követő első szentbeszédében azt állította, hogy az egységtörekvés területén mára már nem elégségesek a szívélyes gesztusok, hanem konkrét intézkedésekre van szükség.

Magyarországra szóló üzenetek

A pápa pasztorális útjai sohasem csupán udvarias látogatások, hanem érdemi találkozások az adott ország katolikusaival, azok vezetőivel, a kulturális és politikai élet kiemelkedő személyiségeivel. Módot adnak arra, hogy néhány gazdag tartalmú gesztussal kifejezhesse azt az üzenetet, melyek beszédeiben is benne foglaltatnak. II. János Pál két alkalommal látogatott el Magyarországra, egyszer a rendszerváltást követően 1991-ben, másodszor 1996-ban.

Az országok püspöki karai ötévenként Rómába látogatnak ún. „ad limina” látogatásra. Ennek célja, hogy az egyházvezetés központjában áttekintsék az előző ciklusban megtett utakat, és tervezzenek a továbbiakról. A látogatás fénypontja mindig a pápával való személyes és bensőséges találkozás. A Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai legutóbb 2001-ben látogattak el az örök városba, és kaptak csoportosan is időt a II. János Pállal való együttlétre. Jóllehet ezekről a látogatásokról és eszmecserékről részletek általában nem kerülnek nyilvánosságra, ám az ott elhangzott felszólalásokból következtetni lehet a témákra és a megközelítésekre. A pápai beszédek ilyenkor két jól elkülönülő részből állnak. Az egyikben felhívja a figyelmet azokra a hangsúlyos dolgokra, amelyeket az egész világegyház számára aktuálisan fontosnak tart. A másikban pedig a helyi püspöki erőfeszítések elismerése és a kitartásra való buzdítás mellett néhány pasztorális pontra fókuszál. Ha végigtekintjük II. János Pál azon üzeneteit, amelyeket a magyarországi katolikus püspököknek mondott, az a benyomásunk támadhat, hogy ezek a pasztorális felszólítások tartalmukban nem változtak. Amik a lengyel pápánál tett utolsó látogatáson elhangzottak, azokkal találkozhattunk már a 10 évvel ezelőtti látogatás alkalmával is. Ezek pedig: a nyilvánosság előtti erőteljesebb jelenlét, a keresztény egyházakkal folyó együttműködés intenzitása, az egyházon kívüli, nem hívő vagy agnosztikus emberekkel való nyitott dialógus, és az egyházra bízott evangéliumi igazság szorgos hirdetése egy olyan társadalomban, amelyben a relativizmus és a szinkretista vallásosság jellemző. A társadalmi rétegekből a pápa a magyar egyházi vezetőknek is – mint számos más ország egyházi vezetőinek – a fiatalok és a családok iránti kiemelt érzékenységet kötötte a lelkére. Ez a tematikus következetesség – beleágyazva a magyar püspökök erőfeszítéseinek udvarias elismerésébe – rámutat a pápa preferenciáira. S ezek a megőrzés és a nyitás kettős programjában alkotnak egységet.

EURÓPA

Az Európa-tematika végigkíséri II. János Pál egész tevékenységét, két világtörténelmi esemény kapcsán. Az egyik a berlini fal lebontása, a másik az Európai Unió problematikája. Művének néhány, maradandónak vélhető álláspontja, ill. kinyilatkoztatása ehhez a tematikához kötődik, amelyet a pápa két egymással szorosan összefüggő, mégis jól elkülöníthető koordinátarendszerben taglalt. Az egyik a nyugati és a keleti kereszténység kultúrájának egymást kiegészítő, gazdagító egysége, a másik pedig az Európára (is) jellemző aposztázia, az Isten- és embertelenség-kultúra folyamata és kritikája.

Európai egység

II. János Pál megválasztásakor, 1978. október 22-én tartott homíliájában a Rómába sereglett hívő tömeg előtt így szólt: „Nyissátok meg a kapukat Krisztusnak!” Az Ausztriába akkreditált nagyköveteknek tartott beszédében húsz évvel később erre emlékeztetve pedig azt mondta: „Európa, nyisd meg kapuidat Krisztusnak!” Ez a felszólítás fémjelzi a pápa európai folyamatokkal kapcsolatos igehirdetésének és álláspontjának lényegét.

Még állt a berlini fal, amikor II. János Pál már arról beszélt, hogy Európa kettéosztottsága leküzdendő, és az egységes Európát úgy vázolta föl, mint amely vallási, kulturális és politikai értelemben „két tüdővel” lélegzik. Ennek az új Európának „az emberi személy méltóságára, elvitathatatlan alapvető jogaira, az élet érinthetetlenségére, szabadságra, igazságosságra, testvériségre és szolidaritásra kell épülnie”. (II. János Pál 1984. december 17-én mondott üdvözlése az Európa kettéosztottsága és ennek felszámolhatósága című konferencia résztvevőinek.)

Az Európai Alapvető Jogok Chartájával kapcsolatban a pápa kritikusan megjegyezte, hogy az emberi jogok és Isten jogai a történelemben szétválaszthatatlanul együtt érvényesülnek és együtt buknak. Amint Nagy Károly császár az egységes európai kontinenst nem földrajzi, hanem kulturális alapokra helyezte, úgy a mai új, egységes Európa alapjai is a keresztény kultúrában gyökerezhetnek. „A keresztény hit felvétele révén vált Európa egy kontinenssé.” Ennek ellenére az említett charta megfeledkezik Istenről, említésre sem méltatja: pedig Isten az emberi személy méltóságának és alapvető jogainak forrása. „Nem elég az emberi személy méltóságáról nagy szavakat mondani, s közben az országok törvényi előírásaiban súlyosan veszélyeztetni” – utalt a pápa számos ország abortusztörvényére. (Antonio María Javierre Ortas bíborosnak írt üzenete, 2000. december 16.)

Aposztázia?

Ami az európai civilizáció aktuális állapotát illeti – foglalja össze az Ecclesia in Europa kezdetű pápai dokumentum értékelését Gárdonyi Máté –, a pápa igyekszik egyaránt utalni a „fényekre és árnyakra”. Az utóbbi évtizedek kedvezőtlen fejleményeit a pápa a következő, tőle megszokott hívószavakkal írja le: a halál kultúrája, csöndes aposztázia, meggyöngült szolidaritás, értékválság, súlyos erkölcsi bizonytalanság, reményvesztettnek látszó Európa. A szöveg műfajából adódóan e jelenségek mélyebb elemzése sajnálatosan elmarad.

A pápa a remény elvesztésének egyik okát a Krisztus nélküli antropológiában jelöli meg. Ez a lerövidített emberkép az egyént megfosztja transzcendens vonatkozásaitól, és pusztán evilági megnyilvánulásaira redukálja. A pápa ezt az antropológiai tévedést a Centesimus annus kezdetű, az egyház szociális tanításának szentelt enciklikájában mindenekelőtt a marxizmus számlájára írta, a mostani apostoli buzdítás alapján viszont úgy tűnik, mintha kritikáját kiterjesztené az egész nyugati civilizációra. Úgy fogalmaz, hogy „a mi korunkban az a kísértés, hogy az emberek városát Istentől függetlenül, vagy Isten ellenére építsük fel”. (EE 2–9.). Ezen jelenségek mélyebb elemzését a pápai irat azonban nem tartalmazza, ami annyiban érthető, hogy a buzdítás alapvetően lelkesítő üzenetet kíván eljuttatni Európa katolikusaihoz. Mégis szerencsés lett volna – emeli ki Gárdonyi – határozottabban rámutatni a válságjelenségek okaira, mert az apostoli iratot éppen ezen a ponton érte két irányból is kritika. Egyfelől ugyanis a II. Vatikáni Zsinat határozatait elutasító tradicionalisták láttak jó lehetőséget arra, hogy a pápai megnyilatkozáshoz kapcsolódva kifejtsék a maguk verzióját a katolikus egyház aktuális állapotáról. A vélt okok között fő helyen említik az ökumenizmust és a Lumen gentium (az egyházról szóló nagyjelentőségű zsinati dokumentum) egyháztanát.

A szélsőségesen konzervatív álláspont szerint a zsinati teológia képviselői (pl. Ratzinger és Kasper bíborosok) a felelősek azért, „hogy az egyház romokban hever”. Másfelől a tekintélyes német teológiai folyóirat, a Herder Korrespondenz főszerkesztőjétől származó kritika azt veti a pápa szemére, hogy buzdításában kevés figyelmet szentel a fennálló egyházi struktúrából eredő problémáknak. Az enciklika feltűnő módon említés nélkül hagyja Carlo Maria Martininek nagy visszhangot keltő referátumát, amelyben nagyobb szerepet igényelt a püspökök rendszeres tapasztalatcseréjének, a zsinati elv határozottabb érvényre juttatása mellett érvelve. A kardinális a megvitatandó témák közé sorolta a II. Vatikáni Zsinat communio-teológiájának gyakorlati következményeit, a paphiányt, a nők egyházi és társadalmi szerepét, a szexualitás kérdéseit, a gyónási gyakorlatot, az ökumenizmus távlatait, végül az állami és erkölcsi törvények viszonyát. (Gárdonyi 2004)

Bővítés

II. János Pál, aki nemcsak a katolikusok számára, hanem még a nem hívők számára is szimbolizál valamit a hívő, vallásos keresztény magatartásból, missziós látogatásai során végiglátogatta a csatlakozó országokat is, és ott a püspöki karoknak, nagy tömegeknek, politikusoknak beszédeket mondott. Módunk nyílt e beszédek szisztematikus tartalomelemzésére, és ebből szeretnék most néhány gondolatot előhozni, mégpedig a tekintetben, hogy milyen az összefüggés a keresztény identitás és az európai változási folyamat között a pápa tanítása szerint. Az EU keleti bővítésének kifejezését a pápa nem tartja szerencsésnek. Ő inkább az egész kontinens európaizálásáról beszél, amellyel utal arra, hogy a mai tagországok előtt és a csatlakozni kívánó országok előtt is komoly kihívások állnak, hogy az „európai közjó” viszonyai megteremthetők legyenek. Az Európai Uniót a pápa nem új totalitásnak tartja, hanem szerkezeti megoldásnak, és a hozzá viszonyuló politikai és emberi attitűdöt nem a feljebbvaló-alattvaló attitűdjének kellene meghatároznia véleménye szerint, hanem a partneri attitűdnek. A pápa fontosnak tartja, hogy a térségben, ahol Bibó megfogalmazása szerint a nacionalista frusztráció nyomorúságával megvert „kisállamok” vannak mindenütt, a nemzeti identitást meg lehessen őrizni. A pápa érzékelte, hogy az EU-hoz való csatlakozással a nemzeti identitás újra veszélybe került, és a nemzetállami szuverenitást sok tekintetben át kell majd adni az EU központi szerveinek. Ezek a csatlakozó országok éppen most szerezték vissza a háború után elveszített nemzeti szuverenitásukat, amelyből alig 15 év elteltével „önként” újra át kell adni egy új intézménynek. Ez nagyon nagy feszültségeket jelent.

A pápa hangsúlyozza, hogy Európa átszervezésének ügye nemcsak gazdasági és politikai kérdés, hanem erős antropológiai tartalma is van: az egész emberért kell felelősséget vállalni, nem lehet az embert felosztani szeletekre, és néhány szelettel foglalkozni. Ez a pápa általános antropológiájából fakadó gondolat. A pápa úgy vélte, hogy az európai újraszerveződés idején a kultúrát mély meditációra alapozott értékekre koncentráló lelkiségnek kell áthatnia, hiszen jól tudta, hogy az ilyen külső, nagy erejű mobilitások esetén az ember identitását mélyen meg kell tudni erősíteni. A pápa szorgalmazta azokat a módszereket, azokat az intézményeket, amelyek a lelkiség elmélyítésében élen járnak. Végül felhívta a figyelmet, hogy amikor az egyház arra törekszik, hogy megújítsa lelkipásztori gondoskodását az emberek felé, akkor legyen tudatában annak, hogy ez a gondoskodás nemcsak az egyház belső életére nézve jelentős, hanem ennek a pasztorációnak kultúrateremtő tágassága van.

KONFLIKTUSOK

A XX. század utolsó negyede az egész világon radikális változásokat hozott. Ezekkel párhuzamosan erősödtek a világ politikai, gazdasági és spirituális stabilitására, vagy egészen más szempontból közelítve azt is mondhatjuk, újrafelosztására tett erőfeszítések. Ebben a korszakban a katolikus egyházon belül a II. Vatikáni Zsinat bátorítását követve számos intézményes és teológiai kísérlet, újítás, fejlesztés zajlott, amelyek nemcsak a „sokféleség egysége” értelmezési modell szerint voltak felfoghatók, hanem az erőteljes változások közepette olyan nagyon szükséges egység megbontásaként is. Ebben a feszült negyedszázadban II. János Pál határozottsága és bátorsága a tanítóhivatal szerepének jelentős megerősítésével – későbbi utódjával, a Hittani Kongregáció általa kinevezett prefektusával kart karba öltve – mederben tartotta a szerteágazó folyamatokat. Miközben utódja, XVI. Benedek úgy értékeli, hogy II. János Pál műve nyomán az egyház erős, fiatalos és bizakodóan tekint a jövőbe, mások úgy vélik, hogy az egyházból kiveszett a kezdeményező erő, a püspökök újra a római direktívák engedelmes végrehajtóinak szerepét kapták, a teológia pedig elveszítette vitalitását.

Ennek a sok feszültséggel járó és sokféle értelmezést megengedő konfliktussorozatnak néhány, világszerte ismert és jelentős állomását fel kell sorakoztatni, ha az elhunyt pápa működésének és hagyatékának értékelését árnyaltan szeretnénk elvégezni.

Teológusok

Az ún. „Kölni nyilatkozatot” 1989 januárjában tették közzé katolikus teológusok. A nyilatkozat kiváltó oka néhány olyan római döntés volt, amellyel a Vatikán illetékességét az aláírók véleménye szerint túlságosan kiterjesztették olyan lelkiismereti kérdésekre is, amelyek a hívő egyéni belátására lennének bízva. A nyilatkozat síkra szállt a nyitott katolicizmusért, és szembehelyezkedett azzal a vatikáni trenddel, amely a felnőtt keresztény híveket vissza akarja szorítani egyfajta infantilis pozícióba. A nyilatkozatot a világ, de elsősorban Nyugat-Európa számos nagy tekintélyű teológusa aláírta, már az első hónapokban több mint 200. A nyilatkozat konkrétan három területen bírálta a pápai vonalvezetést. A püspökök kinevezésekor a Vatikán nem veszi figyelembe a helyi egyház véleményét, sőt nem ad érvényt olyan történelmi jogoknak, amelyek máig hatályosak. Itt elsősorban a svájci Chur egyházmegye élére kinevezett Haas püspök személye elleni tiltakozásról volt szó, akit hosszú huzavona és az egyházmegye kitartó ellenállása következtében át is helyeztek más egyházmegyébe. De említhetem a későbbi súlyos botrányokat és nagy egyházi presztízsveszteséget okozó bécsi kinevezéseket is, amelyekre alább még visszatérünk. A második kifogásolt eljárás a teológiatanárok és -tanárnők kinevezési technikáját, illetve a katolikus egyház nevében való tanítás jogának megvonását érinti. Végül a harmadik téma a Humanae Vitae enciklika megjelenése óta folyamatosan fel-fellángoló, születésszabályozással kapcsolatos vitákra vonatkozik. II. János Pál 1988 folyamán többször is az isteni kinyilatkoztatással érvelt a természetes fogamzásszabályozás mellett, amit az aláíró teológusok súlyos teológiai tévedésnek és a lelkiismeretre vonatkozó egyházi tanítással ellenkezőnek tituláltak. Bár az aláírók közül sokakat később súlyos szankciók értek, Karl Lehmann, ma már bíboros, a nyilatkozatot követően beindította a máig is tartó ún. „Mainzi megbeszéléseket”, amelyen teológusok és a német püspöki kar képviselői tekintik át a teológia és a hierarchia közötti aktuális viszonyokat.

A Vatikán részéről a teológia művelésének kereteit a nyilatkozatot követően két intézkedéssel szigorították meg. Az egyik az 1989-ben bevezetett ún. hűségeskü, amelyben a teológusok arra lettek kötelezve, hogy a tudományos végzettségükön, a Rómától kapott tanítási jogukon és az egyetemi kinevezésükön túl egy speciális esküt is tegyenek, amelyben ismételten és meglehetősen szigorúan fogalmazva megerősítik, hogy az egyház tanításához hűek maradnak, olyan kérdésekben is elfogadva az aktuális tanítóhivatal véleményét, amelyek túlmennek az egyház ünnepélyesen és végérvényesen leszögezett tanításának (dogma) keretein. Tíz évvel később, 1998-ban az egyházi kánonhoz hozzáillesztettek egy kiegészítő paragrafust, amely nem csak a teológusokat, hanem az összes hívőt arra kötelezi, hogy a hit és erkölcs vonatkozásában a definitíve adott tanításokat teljes mértékben fogadják el. Akik pedig nyakasan szembehelyezkednek ezekkel a tanításokkal, azokat méltó büntetéssel kell sújtani. Ratzinger bíboros szerint ezek közé tartozik például az is, hogy az egyház nem rendelkezik azzal a joggal, hogy nőket pappá szenteljen.

Marxizmus

Súlyos konfliktussal terhelődött meg II. János Pál pápasága az ún. „felszabadítási teológia” – helyesebb lenne többes számot használni – vizsgálata és elítélése kapcsán. Az elsősorban Latin-Amerikából elindult teológia – sokat merítve az európai társadalomkritika világháború utáni meglátásaiból és ennek teológiai reflexióiból – középpontjába a szegényeket állította, s a nyomort teológiai-hermeneutikai rangra emelte. Isten előszeretettel viseltetik a szegények iránt (option por los pobres), a gazdagok a szegények melletti elköteleződés révén juthatnak közel Istenhez. A világban nem csak személyes bűn van jelen, hanem strukturális bűn is. A kereszténységnek, az egyháznak az a feladata, hogy ezt a strukturális bűnt leleplezze, pellengérre állítsa és gyakorlatilag is küzdjön ellene, az igazságtalan struktúrák ellen fellázadó néppel szolidaritást vállalva. A szegények iránti elkötelezettség hirdetése megosztotta a latin-amerikai országok katolikusságát, az egyházvezetést és a teológiát is. A problémák a Hittani Kongregáció első témába vágó nyilatkozatával (Libertas Nuntius 1984), majd Leonardo Boff elítélésével (1985. március 11.) csúcsosodtak ki. (Vö. Beszélő 1995/5.) A dokumentum elsősorban azt kifogásolta ebben a teológiai irányzatban, hogy a marxi(sta) társadalomelemzésnek olyan új hermeneutikai szerepet ad, amelyből már csak bizonyos irányú teológiai következtetések vonhatók le, s ezzel beszűkíti és eltéveszti a katolikus tanítást, különösen ami Jézus Krisztus személyére és az egyház természetére vonatkozik. A tanítással kapcsolatos erőteljes korrekciókat számos személyi intézkedés is követte a helyi püspöki karokat, illetve teológiai fakultásokat illetően. Mintegy 6-8 éven keresztül a teológiai életet erősen befolyásolta ez a szemléletkülönbség. Mára részben a meghozott egyházi intézkedések, részben a létező szocialista rendszerek összeomlása, leginkább azonban a térség politikai átrendeződése következtében egyre inkább regionális teológiákról beszélnek, és a szegények iránti előszeretet tematikája – némelyek szerint megszelídítve – szerves részévé vált az egész világegyház aktuális tanításának és igényes teológiai reflexiójának.

Nők

A média és a mai civil gondolkodás egyik leginkább kifogásolt témája, különösen az elmúlt 15 év egyházi irányvonalában, a nőkkel szembeni diszkrimináció. Bár II. János Pál számos rangos megnyilatkozásában a „női géniusz”-ról szuperlatívuszokban beszélt, a nők pappá szentelésére vonatkozó lehetőség teljes kizárásával intézkedéseivel alárendelt egyházi pozícióba utalta őket, amit számos katolikus nő megalázónak tekint, és ami ellen sok katolikus női szervezet tiltakozott. A probléma teológiai, elméleti gyökere hermeneutikai jellegű. A súlyos kérdés az, hogy milyen jelentősége van az adott kornak az isteni kinyilatkoztatás igazságtartalmának normatív megfogalmazásában. Hogy a nők társadalmi szerepe a jézusi korban milyen relevanciával bír a nők mai egyházi lehetőségei elvi kijelölésében. II. János Pál a hosszú és egyértelmű katolikus hagyomány tanításával összhangban a nőket elsősorban családanyának tekinti, akik az új élet áldozatos szolgái, és akiknek anyai szeretetében tükröződik Mária, Jézus anyja szeretete. A női méltóságról 1987-ben írt apostoli levelében szemléletét így foglalja össze: „Az anyaságra és a szüzességre kell fordítanunk a figyelmünket, a női személyiség kibontakozásának e két módjára. Mindkettő az evangélium fényénél, Máriában nyerte el jelentésének teljességét, aki szűz létére lett Isten Fiának anyja.” (17.) A nők IV. Világkonferenciájára írt köszöntésében (1995. június 29.), amelyet nem saját híveihez és azok pásztoraihoz intézett, megmutatkozik a nőkkel kapcsolatos differenciált és önkritikus gondolkodása is. A levél második pontjában érzelmektől sem mentes odaadással adózik a nőknek: akik édesanyaként gyermeket hoznak a világra, akik feleségként férjüknek ajándékozzák magukat, akik leányként érzékenységgel és intuitív adottságokkal ajándékozzák meg családjukat és környezetüket, akik dolgozó nőként a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen vannak, és akik szerzetesnőként engedékenyen és hűséggel nyílnak meg az isteni szeretet számára. A „hála azonban nem elég, tudom”, folytatja gondolatmenetét, amelyben visszatekint a történelem számos korszakára, ahol a nőket elnyomták, kizsákmányolták, rabszolgasorban tartották. Ha ebben az egyháznak része volt, azért bocsánatot kér. A nemi erőszakot pedig mélységesen elítéli. Nem tárgyszerű tehát a pápa nőkre vonatkozó tanítását úgy beállítani, mintha az teljességgel távol állna azoktól az értékektől, melyeket sokan ma is női értékeknek tekintenek, és különösen nem helyes egyedül arra koncentrálni, hogyan vélekedik az abortuszról, mintha a női önrendelkezés megvalósításának ez természetes és mértékadó útja lenne. A pápa társadalmi és értékkozmoszában az emberi kiteljesedés – a férfié is – a szeretetteljes párkapcsolatban, házasságban és szülőségben, illetve a társadalom jobbításáért vállalt önzetlen szolgálatban van. Ennek a kiteljesedésnek momentuma a szexualitás, a gyermeknevelés, a gazdasági, politikai és kulturális szerepvállalás. Ezt a szemléletet találjuk a Magyarországon is nagy port vert dokumentumban, melyet a Hittani Kongregáció adott ki a férfi és a nő együttműködéséről az egyházban és a világban. (2004. augusztus 6.)

A katolikus egyház nem szentel nőket pappá, eltérően a protestáns egyházak pásztornőitől és a zsidó rabbinőktől, akik katolikus értelemben természetesen nem felszenteltek. 2002 nyarán néhány német és holland nőt egy titkos helyen pappá szentelt (a Hittani Kongregáció fogalmazása szerint, „megkísérelt pappá szentelni”) egy vitatott illetékességű katolikus püspök. Az nem meglepő, hogy az érintetteket az egyház egy felszólítást követően, aminek a nők nem tettek eleget, kiközösítéssel sújtotta. Meglepő viszont, hogy erre a nyilvánvaló és szándékolt engedetlenségi akcióra csak elszórtan érkezett pozitív reakció a világegyház teológusainak és közvéleményének részéről. Úgy tűnik, hogy még Észak-Amerikában is, ahol a katolikus feminizmus a legerősebb, ma már nem a papszentelés (egyébként paradox módon klerikális – a feminista szóhasználat szerint küriális – egyházmodellt erősítő) kívánalma áll előtérben, hanem olyan szabad spirituális terek megnyitása, ahol a számos női identitás zavartalanul bontakoztathatja ki magát.

Laikusok

Ehhez a klerikális egyházmodellhez tartozik a pápának a laikusokkal, tehát az egyház nem felszentelt tagjaival kapcsolatos tanítása. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a II. Vatikáni Zsinat a laikusok zsinata volt, a szónak abban az értelmében, hogy ezen a zsinaton értékelte fel az egyház a laikus krisztushívők jelentőségét, akik immár nem a papsághoz kötődő nyájként alkotják az egyházat és töltik be Istentől kapott küldetésüket, hanem a keresztségből fakadó saját méltósággal. Mint annyi más zsinati újítással, a laikusok egyházi szerepének újradefiniálásával és az azt világszerte követő gyakorlati kísérletezéssel kapcsolatban is problémák merültek fel, melyek megvitatására 20 évvel a zsinat után (1987-ben) a „Laikusok hivatása és küldetése” címmel szinódust rendeztek Rómában. II. János Pál ezt követően kibocsátotta Christifideles laici kezdetű jelentős iratát (1980. december 30.) Az irat elsősorban arra törekedett, hogy összehangolja a laikusokról szóló egyházi tanítást az egyházról és a papságról szóló tanítással. Erre nem utolsósorban azért is szükség volt, mert a zsinatot követően az egyház papjai körében olyan hangok is felerősödtek, mintha a laikusokat a klérus kárára emelte volna ki a zsinat, majd az 1983-ban kibocsátott új egyházi törvénykönyv is. A dekrétum ugyan a laikusokról szólt, de a papságot is meg kívánta nyugtatni.

1997-ben azonban a Hittani Kongregáció egy újabb instrukcióval állt elő, amelyről a szakértők és még inkább az egyházi szolgálatban álló laikusok úgy vélekedtek, hogy nem csupán a Christifideles laici, hanem egyenesen az Apostolicam actuositatem (a zsinat laikusokról szóló dokumentuma) mögé megy, és szándéka nem más, mint a zsinat utáni megújulási folyamat visszafordítása, de legalábbis lefékezése. A dokumentum kritikusai kiemelik, hogy míg a zsinat az egyházon belüli tevékenységi területeken is épített a laikusokra, addig az utóbbi dokumentum olyan értelemben küldi őket a profán szférában, hogy az egyház belső életét érintő területeken – különösen az egyházi döntéshozásban – közreműködésüket lehetetlenné teszi. Ez pedig azt jelenti, hogy a dokumentum szelleme újra zárt és klerikális egyházmodellt tükröz, ahol a laikusok nem többek, mint a klérus által irányított „nyáj”.

Kinevezések

Az utolsó konfliktuspont a megboldogult pápa működését tekintve a személyzeti politikája. Sokan kifogásolták, hogy a Vatikán az idő múlásával egyre inkább telítődött lengyelekkel, s ennek révén a vatikáni bürokráciában egyre felerősödött egy konzervatív lobbi, amelynek tagjai egyáltalán nem csupán lengyelekből álltak. A pápa személyi titkárának pedig a kritikusok szerint olyan befolyása volt, amely felelőssé tehető nem kevés balul végződő személyzetpolitikai döntésért. Még ha nem is szerencsés a „jó király gonosz tanácsadói” modelljével leírni ezt a problémakört, a legközelebbi munkatársakon természetesen az egyház központi vezetésében is sok múlik. A világ kiemelkedő érdeklődését és felháborodását elsősorban az osztrák egyházat érintő személyi döntések vívták ki, amelynek rövid bemutatásával több más esetet is szimbolizálni lehet.

Az egyik bécsi segédpüspöki szék megüresedésével nyílt lehetőség arra, hogy választani lehessen az osztrák püspöki kar (és a meghatározó katolikus réteg) jelöltjei közül. Az érintettek, sőt, az eladdig igen nagy tekintélynek örvendő König bíboros legnagyobb megdöbbenésére olyan személyt nevezett ki a pápa bíborossá, aki egy olyan neobarokk, negédes egyházvezetési és lelkiségi stílust próbált meghonosítani az osztrák egyházban, amellyel százezreket sodort a legelkeseredettebb egyházkritikába és kétségekbe, és akiről később – nem mellesleg – kiderült pedofil hajlama. A bécsi segédpüspöki, majd pedig a Sankt Pölten-i megyéspüspöki székbe egy olyan püspök került, aki rendkívüli médiatehetség volt, ugyanakkor az osztrák püspöki kar és az osztrák katolikusok egységét sikeresen bontotta meg. Az ő egyházmegyéjének szemináriumában robbant ki az a súlyos botrány, amelyben kiderült, hogy az ott papságra készülők között számos homoszexuális praxist gyakorló egyén volt. A szeminárium növendékeit az egyházmegyéjére vonatkozó paphiány teljes felszámolására ígéretet tévő püspök döntően olyanok köréből verbuválta, akik Ausztria vagy más ország valamely szemináriumából már alkalmatlanság okán el lettek távolítva. A személyi döntések mögött a fentebb már említett és utóbb jól beazonosítható lobbi állt, amelynek erőteljesen konzervatív és még erőteljesebben intrikus tagjai egészen a püspöki kinevezésekig menően érvényesíteni tudták egyházpolitikai szemléletüket.

A majdnem egy évtizeden át tartó eseménysorozat az osztrák egyház nagy megelégedésére mára teljesen lezárult, de az általa okozott megdöbbenés és kár még sokáig hatni fog. Erre az esetre is igaznak tarthatjuk, amit a Vatikán keleti politikájával kapcsolatban ennek egyik világhírű szakértője, Hans-Jakob Stehle mondott egy bécsi sajtóértekezleten: „A vatikáni politika levesét sem szentelt vízzel főzik.”

HAGYATÉK

Miközben a pápa munkásságának legfontosabb területeit megpróbáltuk áttekinteni, hogy ennek a hatalmas egyéniségnek és rendkívüli életműnek legalább néhány alapvonását rögzítsük, nem térhetünk ki a legnehezebb kérdés megválaszolása elől sem, ami pedig arra vonatkozik, hogy milyen maradandó emléket hagyott örökül a XX. század kétségkívül legnagyobb pápája.

Az új pápai perspektíva kialakítása a nyolcvanas évektől kezdve – politológiai megközelítésből szemlélve – a társadalmi és politikai kérdéseket illetően összetett folyamat volt, amely strukturális elemeket és behatárolt, ugyanakkor nem teljesen szabályozott ideologikus elemeket tartalmazott. Következetesen kudarcot vallott az a kísérlet, hogy az egyházi hierarchia visszanyerje a világi társadalomban korábban betöltött központi politikai szerepét, és paradox módon inkább ahhoz járult hozzá, hogy kiszélesítse és elmélyítse az állam és az egyház szétválását. Ugyanakkor tökéletesen sikerült kialakítania egy olyan független ideológiai alapállást, amely elfogadja az állam és az egyház szétválasztását. A pápaság felerősítette centralizált ellenőrző szerepét a katolikus egyének és családok hit- és erkölcsi kérdéseit illetően, ugyanakkor a makropolitikai és gazdasági dimenziók ellenőrzésében nem járt sikerrel. Ez utóbbi kérdésekre vonatkozóan a pápaságnak nem sikerült kialakítania önálló ideológiát a liberális felfogással szemben, mert a korporatív társadalom évszázados katolikus doktrínájának hagyományát folytatta. (Burns 1990, 1147.)

Peter L. Berger bostoni vallásszociológus, aki Thomas Luckmannal közösen írt, A valóság társadalmi szerkezete című művével a tudásszociológia egyik alapító atyjának számít, egy bécsi beszélgetésben nemrégiben azt mondta: II. János Pál legnagyobb tette, hogy sikerült megőriznie a katolikus egyház integritását az individualizmus és a globális kultúrpiac világában. Függetlenül attól, hogy milyen emberi és teológiai forrásból merítve, de személyes jelenlétével, az egyház intézményi dimenziójának erősítésével és a keresztény hagyomány néhány központi elemének következetes hangsúlyozásával megfordított egy vallási, intézményi világtrendet. Abból az egyházból, amely a 70-es években felaprózódni látszott a modernizációs folyamatok lendületében, a III. évezredre határozott profilú, erőteljes jelenlétű és világméretekben fejlődő egyházat hagyott hátra.

II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája szerint II. János Pál pápa az egész világ számára megerősítette a keresztény értékek értelmét és gyökereit. A két egyház egymáshoz való közeledésének jelentőségét abban látja, hogy a világban a globális problémák minden embert érintenek, és kölcsönös kihívást jelentenek minden keresztény számára. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy II. János Pál ökumenikus törekvései ellenére sem sikerült elhárítania a kelet-nyugati ökumené elől a legfőbb akadályt, a prozelitizmusét, az ortodoxok körében végzett katolikus missziót.

Bár nem értettünk egyet a nemek közötti egyenlőség, a fogamzásszabályozás, a homoszexuálisok és leszbikusok jogait illetően – értékelte a pápa életművét Eric Yoffie rabbi, a Union for Reform Judaism elnöke –, egy pillanatra sem volt kétséges számomra, hogy II. János Pál az alapelvek, a kurázsi és a vízió embere volt. Vallási hagyományaink ugyan eltérő következtetésekre juttattak bennünket, ő mindig megtalálta annak a módját, hogyan tegyük meg a következő közös lépést afelé, hogy igazságosságot és szeretetet vigyünk a világba. Az utóbbi törekvést ismerte el Abdul Latif Hakimi, a kabuli talibánok szóvivője is: amit a pápa a békéről és a harmóniáról mondott, az figyelemre méltó volt. Ez a béke-tematika vezette Kofi Annan, ENSZ-főtitkár tömör értékelését is. „Több mint egymilliárd ember lelki vezetői szerepén túlmenően fáradhatatlan ügyvédje volt a békének, hűséges élharcosa a vallások közötti dialógusnak, és erélyes szorgalmazója az egyházon belüli kritikus önértékelésnek.”

II. János Pál pápasága nagy ívű életmű, összetett alkotás. Ma még szinte lehetetlen egybefogva áttekinteni, mérlegre tenni és jelentőségét legalább viszonylagos pontossággal meghatározni. Utódját a bíborosi testület alighanem többek között azzal a szándékkal jelölte meg Joseph Ratzinger bíborosban, hogy ez a mű törés nélkül folytatódjék. Miközben a világ a maga útján haladva továbbra is számíthat a katolikus egyházfő Istent és embert szerető spirituális impulzusaira, a világ katolikusainak sem kell az egyház belső életét felkavaró újításoktól tartania. A lengyel pápa hitében, gondolkodásában, tanításában és tetteiben félreérthetetlenül mutatkozott meg egy olyan átfogó rendszer, amelyben mindennek megvan a megfelelő helye. E rendszer tengelye az a feszület, amelyet e világnak felmutatott, s amelyre támaszkodva végigvándorolta útját. Egyházának hajója pedig tovább halad egy olyan korszak felé, amelyben egyre nagyobb a jelentősége az olyan hiteles spirituális személyiségeknek, amilyen II. János Pál is volt.

Irodalom

Burns, Gene: The Politics of Ideology: The Papal Struggle with Liberalism. The American Journal of Sociology 95, 1990. 1123–52.

Habermas, Jürgen: Nachmetaphysisches Denken. Philosophische Aufsätze. Frankfurt/M., Suhrkamp, 1988.

Kasper, Walter: Zur Theologie und Praxis des bischöflichen Amtes. In Schreer, W. és mások (szerk.): Auf neue Art Kirche sein. Festschrift für Bischof Homeyer. München, 1999. 32–48.

Koch, Kurt: Eucharistie und Kirche. 2003. http://ikvu.de/abendmahl/enzyklika/koch.html

Küng, Hans: The Pope’s Contradictions. Der Spiegel, 2005. március 26.

McDonnell, Kilian: The Ratzinger/Kasper debate: the universal church and local churches. Theological Studies 6, 2002.

Modras, Ronald: Ein Mann der Widersprüche? Die früheren Schriften des Karol Wojtyla. In Greinacher, Norbert és mások (szerk.): Katholische Kirche – wohin? Wider den Verrat am Konzil. München, Piper, 1986. 225–40.

Őrsy László: Kollegialitás a Zsinaton és a mai egyházban. Mérleg 36, 2001. 273–9.

Ratzinger, Joseph: Das Lehramt Johannes Pauls II. in seinen 14 Enzykliken. Előadás. Symposium: Johannes Paul II. – 25 Jahre seine Pontifikat. Pápai Lateráni Egyetem, 2003.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges