Jankovics László

Nyomtatóbarát változat

A hitelesség trendje

Az utóbbi évtizedek egyik leglátványosabb trendje mind a fejlett, mind a feltörekvő országok által alkalmazott gazdaságpolitikai gyakorlatban a hitelesség szerepének előretörése, a döntéshozókba vetett bizalom jelentőségének megnövekedése. Ebben az írásban elsőként áttekintem azokat a megfontolásokat, amelyek révén a hitelesség kulcsfontosságú fogalommá vált a nemzetközi gazdasági életben, majd a kérdéskör hazai tanulságait veszem sorra. Az elemzett fogalom magyarországi aktualitása nem igényel különösebb bizonyítást: a szavahihetőség hiányából fakadó problémákat a közelmúltban a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk a deviza- és tőkepiacok ideges ugrabugrálásainak formájában. Általában is jellemző, hogy a kis, kevésbé fejlett, ráadásul nyitott országok számára még meghatározóbb a sikeres felzárkózási pálya biztosításához, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozó centrumok bejelentéseit, célértékeit kellő bizalommal kezeljék a térségben érdekelt működő- és portfoliótőke-befektetők. Az előttünk álló legnagyobb gazdasági kihívás, az európai közös valuta bevezetése szempontjából pedig felbecsülhetetlen jelentősége van annak, hogy mennyire adnak hitelt a devizapiacokon a kormányzati céldátumoknak és a jegybanki értékeléseknek.

Több olyan markáns tényező is ebben az irányban hatott az elmúlt időszakban, amelyek külön-külön is hozzájárultak a hitelességi kérdések fókuszpontba kerüléséhez. Az egyik leglényegesebb ezek közül az, hogy a tőkeáramlás előtt álló akadályok lebontása és a pénzügyi közvetítő szféra globalizálódása felértékelte a befektetői bizalom fontosságát. A modern tőkepiacokon rendkívüli módon felgyorsult az élet: míg korábban a gazdasági adatok tényleges romlására volt szükség a tőkekivonás megindulásához, manapság már a kilátások borúsabbra fordulása is azonnali reakciókat és következményeket von maga után. Általában is igaz, hogy az ex post (múltbeli) adatok helyett sokkal inkább az ex ante (várt) értékek határozzák meg a pénzügyi forgalom irányát és nagyságát. Ennek rögzítése után már nem okoz túlzott nehézséget annak belátása, hogy a várakozások alakításában mindig is kitüntetett jelentőséggel bíró kormányzati hitelesség nagy horderejű mozgatórugója lehet a gazdasági fejlődés fenntarthatóságának szempontjából is meghatározó jelentőségű tőkeforgalomnak.

Egy másik tényező a gazdaságpolitikai prioritások világszerte érzékelhető átrendeződésével kapcsolatos. Az árstabilitás biztosítása az utóbbi két évtizedben kiemelt helyre került a makroökonómiai célrendszerben. A legkevésbé fájdalommentes módszer az infláció csökkentésére, illetve alacsony szinten tartására pedig a gazdasági szereplők várakozásainak befolyásolása. Ha az üzleti vállalkozások és a különféle érdekvédelmi (szak)szervezetek elhiszik az előzetesen deklarált áremelkedési ütemet, akkor – kiindulópontként használva ezt az árakról és a bérekről hozott döntéseikhez – képesek egyfajta önbeteljesítő jóslatként előidézni a jelzett érték tényleges kialakulását. Részben erre a mechanizmusra épül az inflációs célkitűzés monetáris politikai rendszere is, amely meglehetősen sikeresnek bizonyulva gyors nemzetközi karriert futott be az elmúlt másfél évtizedben. Az 1990-es új-zélandi debütálása óta ma már több mint 20 országban alkalmazzák ezt a megoldást a pénzügy-politikai stratégia vezérfonalául. Magyarországon 2001 nyarán vezették be, amivel követtük a térségben már korábban hasonlóan döntő cseh és lengyel gazdaságpolitikai hatóságokat.¹ Az ilyen – inflációs terveiket évekkel nyilvánosan előrepublikáló – monetáris politikai rezsimekben pedig értelemszerűen elengedhetetlen, hogy a gazdasági szféra bizalommal fogadja a bejelentett számszerű célokat, és megfelelő szakértelmet tételezzen fel a gazdaságpolitikai döntéshozókról.

Némileg ironikus módon, de szintén a hitelesség szerepének előtérbe kerülésére utal a 2004-es közgazdasági Nobel-díj megosztott odaítélése két, egymással együtt dolgozó kutatónak, a norvég Fynn E. Kydlandnak és az amerikai Edward C. Prescottnak. Amennyire ez természetesen egyáltalában megítélhető, nagyjából fele részben az úgynevezett dinamikus inkonzisztencia (időinkonzisztencia) problémájának felismerése és elemzése hozta meg számukra a tudományos kitüntetést.² A történet ugyan elsősorban az eseti (diszkrecionális) döntésekre épülő politika korlátairól szól, de sajátos üzenete van a hitelesség kialakítására és fenntarthatóságára vonatkozóan is. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a hatóságok előre meghirdetik gazdaságpolitikai szándékaikat, természetesen befolyásolva ezzel a gazdasági szereplők várakozásait. A (gazdaság)politikusok azonban később kísértésbe eshetnek, és viselkedésüket egy esetleges új helyzethez igazítva megszeghetik ígéreteiket. A gazdasági szereplők viszont – tapasztalataik folytán – tisztában vannak azzal, hogy a politikusok, ha lehetőségük nyílik rá, következetlenekké válhatnak, ezért aztán nem is bíznak majd a meghirdetett irányokban. Ebben a helyzetben a hitelesség visszaszerzésének egyik lehetséges módja a (gazdaság)politikai vezetők számára az, ha kötött szabályok mellett kötelezik el magukat, és cselekvéseiket nem bízzák eseti mérlegelésekre.

Rövid táv – hosszú táv

Az időinkonzisztencia logikájának illusztrálására a legszemléletesebb és (sajnálatosan kimondottan aktuális) példa talán nem is a gazdasági életben, hanem a nemzetbiztonsági területen kínálkozik. Mint közismert, hivatalosan a legtöbb ország deklarálja, hogy nem tárgyal az állampolgárait túszul ejtő terroristákkal a szabadon bocsátásuk érdekében. Ezzel próbálják a kormányok a terroristaszervezeteket elriasztani az emberrablásoktól, hiszen ezt az elvet betartva a terroristáknak semmilyen követelésük kikényszerítésére nem volna reményük. Könnyen belátható, hogy a nemzeti és globális szinten egyaránt optimális eredményhez az vezetne, ha soha senki nem tárgyalna a túszejtőkkel, mert akkor az ilyen akciók előbb-utóbb automatikusan megszűnnének, mivel nem kecsegtetnék a bűnőzöket semmilyen előny megszerzésével.

Ha azonban az elköteleződés könnyen felrúgható, nincs olyan erős átlátható szabály, ami a politikusokat a meghirdetett „nem tárgyalunk” politika mellett tartaná, akkor az ilyen bejelentéseknek nincs igazán visszatartó erejük. A terroristák tudják, hogy a túszejtés után egyre nagyobb, az áldozatok megmentését szorgalmazó nyomás nehezedik majd a politikusokra a közvélemény részéről, akik abban a helyzetben már számukra kedvezőbb opcióként fogják értékelni a túszok engedményekért cserébe történő elengedését, és csekély mértékben törődnek egy ilyen lépés hosszú távú hatásaival. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a szituáció kialakulásához nem szükséges semmiféle rossz szándékot vagy alattomosságot feltételeznünk a hatóságokat megszemélyesítő emberekről: amikor a döntést meghozták, adott esetben ők is őszintén gondolták a tárgyalások teljes megtagadását, de a beindított folyamat önmozgása megváltoztatta számukra az optimális szabályt.

A racionálisan gondolkodó terroristák látják ezt a potenciális problémát, és eleve nem fognak hinni az egyezkedés lehetőségének kizárását bejelentő választott politikusoknak, érzékelik ugyanis, hogy a döntéshozók a szabályok kialakítása után is változtathatnak azokon. Az időinkonzisztencia problémája tehát az explicit becsapási, átverési szándék feltételezése nélkül is elvezethet a politikai döntéshozók szavahihetőségének megkérdőjeleződéséhez. A Nobel-bizottság tavalyi döntése a figyelem középpontjába állította ezt a tapasztalatot, ami a hitelesség megőrzésének nehézségeire, törékenységére figyelmeztet bennünket.

A hitelvesztés büntetőkamata

Az elmúlt években hazánkban is erőteljesen megnőtt a hitelesség meglétének, illetve meg nem létének a jelentősége, összhangban a korábban bemutatott globális trendekkel. Ehhez társul még az a sajátos tényező, hogy a gazdaságpolitika szavahihetősége hagyományosan kiemelt szerepet játszik a magyar gazdaság előtt tornyosuló legnagyobb feladat, az európai közös valuta bevezetésében.³ Értelmezhetjük ezt a kihívást úgy is, hogy a monetáris unióba való belépés fogja kiteljesíteni gazdasági integrálódásunkat, megkoronázva a vén kontinens főáramához történő visszakapcsolódásunk folyamatát. Az euró átvétele kapcsán manapság lépten-nyomon emlegetett maastrichti kritériumrendszer⁴ elemei közül ugyanis az árfolyamra és a kamatlábakra vonatkozó feltételek teljesítésében is megkerülhetetlen a piac meggyőzése a deklarált átvételi menetrend betarthatóságát illetően.

A kamatkritérium a hosszú távú, jellemzően 10 éves futamidejű állampapírok hozamszínvonalára vonatkozik.⁵ Erre a mutatóra minimális a jegybank közvetlen hatása, mivel a jegybanki alapkamat módosítása a rövid távú piaci hozamokat befolyásolja elsősorban, a hosszú lejáratú papírok hozamaira pedig legfeljebb közvetett hatást gyakorol. Következésképpen az évtizedes időtávú kötvények hozamai „tisztán” csak a magyar gazdaság jövőbeli stabilitásával, árfolyam- és fizetőképességi kockázataival kapcsolatos befektetői megfontolásokat tükrözik. Nyilvánvaló, hogy ezt a tőkepiaci értékelést alapvetően meghatározza, hogy 10 éves időhorizonton már a közös valutát vagy még mindig a forintot képzeljük el Magyarország hivatalos fizetőeszközeként. Az euró átvétele automatikusan megszünteti a forintban jegyzett („denominált”) papírokhoz fűződő árfolyamkockázatot, és csökkenti az ennek ellensúlyozására szolgáló „kamatfelárat”. Mindent összevetve, ha a piac kritikus tömege elhiszi, hogy képesek leszünk a következő évtized során az euró bevezetésére, akkor az állami adósságpapírjainktól elvárt hozamok is arányosan lecsökkennek a jelenlegi tagállamokban szokásos szintekre.

Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) eddigi tapasztalatai teljes mértékben visszaigazolják a fenti összefüggést, amely a leglátványosabban a korábban instabil makropénzügyi helyzetükről elhíresült tagállamokban manifesztálódott. Amint Olaszország, Portugália vagy kicsit később Görögország esetében az euró bevezetése megkérdőjelezhetetlen bizonyossággá vált a szóban forgó tőkepiacokon aktív portfoliómenedzserek számára, a kérdéses kamatlábak szinte azonnal lezuhantak a legkiszámíthatóbb adósnak tartott államok kamatszintjeinek közvetlen közelébe. A tapasztalatok szerint ugyanis a továbbra is szuverén adósnak számító és eltérő államháztartási pozícióval (adósságállománnyal) rendelkező tagállamokat a valutaunión belül nagyjából azonos kockázatú hitelfelvevőnek tekintik.⁶ Ez annak ellenére is igaz, hogy nincs hivatalos „kimentési mechanizmus”, vagyis valamely tagország fizetésképtelensége esetén sem az Európai Központi Bank, sem a többi tagállam nem köteles mentőövet nyújtani. A bizalom kialakulásában fontos szerepet játszik, hogy az európai belső mechanizmusok és eljárások – többek között a folyamatosan a viták kereszttüzében álló Stabilitási és Növekedési Paktum – megakadályozzák, hogy a tagországok huzamosabb időn át felelőtlen költségvetési politikát gyakoroljanak, és egy ideig komolyabb következmények nélkül „potyautazzanak” a többiek megteremtette hitelesség révén.

Az árfolyam-kritérium kapcsán hasonló logikájú mechanizmus figyelhető meg. Ha a piaci szereplők meggyőződnek az eurózónás csatlakozási tervek megalapozottságáról, akkor az aktuális középárfolyam hitelessé válik, mint a későbbi végleges átváltási kurzus, vagyis ez a paritás kerül a várakozások centrumába. A jelenlegi 12 monetáris uniós tagállam esetében pontosan ez történt az 1990-es évek végén, éppen ezért az árfolyamok stabilitását nem fenyegette semmilyen pénzügyi spekulációs veszély a felkészülés utolsó időszakában.

Talán még szembetűnőbben illusztrálja ezt a hatást Szlovénia példája, amely röviddel az uniós tagság 2004. májusi elnyerése után belépett az ERM II. árfolyamrendszerbe, vagyis abba a mechanizmusba, amelyben az euróaspiránsoknak teljesíteniük kell a valutastabilitásra vonatkozó maastrichti kritériumot. Tekintve, hogy a szlovén gazdasági fejlődés kiegyensúlyozott, és az infláció kivételével az ország évek óta teljesíti a maastrichti követelményeket, az euró-csatlakozásra kitűzött 2007-es céldátum teljes egészében hiteles az elemzők előtt. Ennek a bizalomnak a csalhatatlan jeleként a szlovén tolár kurzusa csak minimális mértékben ingadozik az euróhoz képest a 2004 júniusában meghatározott középérték körül, mindössze pár tizedszázalékos „kilengéseket” produkálva. Ezzel párhuzamosan, ugyanazt az időszakot tekintve a magyar nemzeti valuta árfolyamdiagramján ideges ugrálást láthatunk, és még nagyobb lenne a kontraszt, ha a forint 2003-ban bejárt pályáját használnák viszonyítási alapnak.

Vagyis a fentiek alapján megállapítható, hogy míg egy fegyelmezett, stabil gazdaságpolitika egy önmagát erősítő „angyali kört” indíthat el, addig egy szavahihetőségi problémákkal küszködő gazdasági pályát egyre nehezebb a kijelölt célok felé terelni. A magyar államháztartás régóta halogatott konszolidációjának további elodázása tehát a kamatszint és a nominális árfolyam túlzott változékonyságát („volatilitását”) válthatja ki, mert hiányzik egy, a várakozásokat hosszabb távon lehorgonyzó, megfelelő igazodási pontot biztosító gazdaságpolitikai célrendszer. Ennek következményeként egy nehezen kezelhető „ördögi kör” alakulhat ki: a fiskális kritériumok teljesíthetőségével kapcsolatos kételyek felerősödése átgyűrűzik más területekre, és ellehetetleníti a többi konvergenciaérték – például az inflációs és/vagy a kamatcél – ütemes elérését is.

Ráadásul az ekkor meginduló gazdasági folyamatok negatívan hatnak vissza, és tovább súlyosbíthatják a kiváltó problémát. Gondoljuk végig például az euró bevezetésének távoli jövőbe történő kitolódása miatt bekövetkező forintgyengülés hatásait! Ennek egy olyan kis, nyitott – azaz a külkereskedelmi folyamatokra és a nemzetközi tőkeáramok alakulására fokozottan érzékeny – gazdaság esetében, mint amilyen a miénk, rövid átfutási idő után – a forint leértékelődése miatt – azonnal jelentkeznének az inflációs következményei. Ez pedig a jelenlegi monetáris rezsim esetében felszámolná a további kamatcsökkentések mozgásterét, vagy egyenesen kamatemelésre kényszerítené a jegybankot. Sőt, a monetáris kondíciók szigorítása már hamarabb is bekövetkezhet, ha a jegybank a forint gyengülésének megállítása érdekében ilyen lépésre kényszerül, megelőzve a könnyen pánikba eső portfolió-befektetők tömeges menekülését. Az emelkedő kamatszínvonal természetesen megdrágítja az államkötvények újrafinanszírozását, és az adósságszolgálati terhek növelésén keresztül tovább rontja a folyamat hátterében megbújó államháztartási deficitet.

A nemzeti valuta gyengülésének a magánszektorra nézve is vannak költségnövelő hatásai, különösen az utóbbi évek devizaalapú hitelfelvételi hullámai miatt.⁷ A háztartások fogyasztását és az üzleti szektor beruházási tevékenységét is erőteljesen visszavetné a havi törlesztési részletek látványos megugrása. Ezek a fejlemények csökkentenék a makrokeresletet, amit várhatóan csak részben ellensúlyozna a leértékelődött forint miatt bekövetkező exportélénkülés.⁸ A gazdaság lassulása nemcsak a jövedelmi felzárkózást fogná vissza, hanem a csökkenő adóbevételek és az állami segítségnyújtás iránti igény felerősödése miatt a probléma gyökerét jelentő költségvetési válságot is tovább mélyítené. A fentiek végiggondolása alapján jól látható tehát, hogy nem szükséges feltétlenül egy veszélyes, „kifejlett” pénzügyi válságot elképzelnünk ahhoz, hogy a gazdaságpolitikával kapcsolatos hitelességi problémák komolyan aláássák a közép- és hosszú távra szőtt gazdasági felzárkózási terveket, mint amilyen például az EU-nak benyújtott konvergencia-program.

Sajnálatos módon közhelyként hangzik az elmúlt évek eseményeinek tükrében, hogy a hazai gazdaságirányítás elvesztette a hitelességét a piaci szereplők szemében. A költségvetési politikában tapasztalható folyamatos hiánytúllépések elsőként csak fejcsóválásokat váltottak ki a hazai tőkepiacokon, aztán egyre negatívabb hangvételű elemzői véleményekben és ajánlásokban öltöttek testet, végül a magyar adósságpozíció többszöri leminősítését, illetve az euró bevezetésére eredetileg kitűzött 2008-as céldátum feladását kényszerítették ki. 2002 májusa óta már két olyan pénzügyminiszter vehette a kalapját, aki korábban a tervezett makrogazdasági pálya „bizalmi próbakő” jellegéről értekezett, aztán több alkalommal is kénytelen volt kellemetlen magyarázkodásba bocsátkozni az államháztartási deficit ismétlődő elszaladása miatt. Az euró átvételének 2010-re történő áttolása kínos precedenst teremtett, tudniillik az eurózóna jelenlegi tagjainak mindegyike képes volt az általa meghirdetett menetrend szerint eljutni az európai valutaunióba, ráadásul az új tagállamok közül is csak Magyarország kényszerült eddig álláspontja érdemi felülvizsgálatára. Ennek ellenére nem okozott nagyobb tőkepiaci viharokat a tavaly év eleji döntés, hiszen a piaci szereplők a halasztásban a kormányzati realitásérzék helyreállítását látták megtestesülni, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a meghirdetett makrogazdasági pálya esetleges újbóli felrúgása ne okozna majd súlyos gazdasági zavarokat. Sőt, az a sokkal valószínűbb, hogy ennyire olcsón nem úszunk meg még egy céldátum-módosítást.

Hitelrontó jegybankelnök

A kétséget kizáróan a kormányzat felelősségi körébe tartozó költségvetési anomáliák mellett az elmúlt időszakban a monetáris politika is elveszítette az ártatlanságát, és nem is elsősorban a meg-megújuló verbális kormányzati és parlamenti támadások következményeként, habár ezek nyilvánvalóan nem erősítették a hazai gazdaságirányítás nemzetközi reputációját. A gyakran „eredendő bűnként” emlegetett 2003. júniusi sáveltolás sokat rontott a jegybank presztízsén, amit az egyértelmű kormányzati nyomás ténye és a tévedés utólagos többszöri beismerése sem tehetett jóvá. A jegybank működéséről az elmúlt években a hazai közéletben folyó, gyakran feleslegesen túlpolitizált, heves vita értékelése szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit. Arra emlékeztetnék csak, hogy egyrészt a korábbiakban már bemutattam, hogy milyen káros kihatásai lehetnek egy erőltetett „gyenge forint” politikának, másrészt hangsúlyoznám, hogy a jegybanki lépések jelentős része szakmailag alátámasztható logikán alapult, és megfelelt az árstabilitás elérését kitüntetett feladatként megjelölő törvényi szabályozásnak. Természetesen vannak olyan elemek az elmúlt négy esztendő monetáris politikájában, amelyek joggal és okkal bírálhatók: ilyen volt például a tág ± 15%-os intervenciós sávon belül egy jóval szűkebb árfolyamtartomány kívánatosnak minősítése. Ez az eljárás olyan többes célokat⁹ jelölt ki ugyanis a pénzügypolitika számára, amelyek egyrészt ellentmondásba kerülhettek egymással, másrészt zavart okozhattak a piaci szereplők számára a célok közötti prioritásokat illetően. Ezzel a gyakorlattal aztán a hátrányok világossá válása után bölcsen fel is hagyott a jegybank.

Itt és most részletesebben csak a hitelesség szempontjából kulcsfontosságúnak tekinthető központi banki kommunikációs politikával foglalkoznék, amiben már sokkal inkább elmarasztalható az MNB jelenlegi vezetése. Fontosnak tartom ugyanakkor újfent hangsúlyozni, hogy az alább következő kritikus pontok sokkal kevésbé járultak hozzá az elmúlt évek hitelességvesztéséhez, mint a kormányzat folyamatos felsülése a költségvetési tervezésben. Megítélésem szerint azonban a magyar gazdaságpolitika reputációjának helyreállításához a jegybanki kommunikáció területén is módosítani kell az eddig követett magatartást.

Szétnézve a nagyvilágban egyértelműen megállapítható, hogy a modern jegybanki működéshez elengedhetetlen a professzionális szakmai kommunikáció. Míg a nemzeti bankok akár csak két-három évtizeddel ezelőtt is a nyilvánosság elől szinte hermetikusan elzárva működtek, addig manapság az intézményi reputáció felépítése, a gazdasági és pénzpiaci szereplők várakozásainak hatékony befolyásolása nélkül nem képzelhető el sikeres monetáris politikai gyakorlat. Ennek minden monetáris stratégia esetén meghatározó jelentősége van, de a Magyarországon alkalmazott inflációs célkövetéses rendszerben talán még nagyobb hangsúly helyeződik erre. Az MNB-ben sajátos kettősség alakult ki ebben a tekintetben. A hivatásos stáb készítette háttértanulmányok, a rendszeres inflációs és stabilitási jelentések szakmai színvonala egyértelműen kiállja a fejlett országok jegybankjaival való összevetés próbáját, a felső vezetés – ezen belül az érthetően a legnagyobb figyelmet kapó Járai Zsigmond elnök – megszólalásai azonban inkább rombolják, mint építik a jegybank presztízsét.

Az MNB elnökének szakmai kommunikációja messze nem volt meggyőző a megválasztása óta eltelt négy esztendőben. Hosszasan lehetne sorolni azokat a Járai-nyilatkozatokat, amelyekben ő maga bizonyult szükségtelenül pesszimistának az euró bevezetésének céldátumával kapcsolatban. Egyik megszólalásában például kifejezte azon aggályát, hogy az EU-hoz még csak később csatlakozó Románia is hamarabb bevezetheti majd a közös valutát. Egyfajta „karácsonyi ajándékként” a Vasárnapi Újság című rádióműsor 2004. december 19-ei adásában többször is felelős jegybankárhoz méltatlan, vaskos tévedésekkel fűszerezett kijelentéseket tett. Emlékezetes, hogy közel hasonlónak állította be a hazai bruttó adósságállomány 1995-ös és 2004-es szintjét, holott GDP-arányosan több mint 20 százalékpont a különbség. Ráadásul Járai erre a „tényre” alapozta azt a véleményét, hogy az uniós tagság elnyerése nélkül már összeomlott volna a magyar gazdaság. Ide sorolható továbbá azon 2004 szilveszterén tett nyilatkozata, amelyben vitatható módszertan alapján hazánkat a frissen csatlakozott tíz ország között az utolsó helyre tette a gazdasági rangsorban, holott bizonyos mutatók alapján továbbra is jól teljesítünk a térségben.

Egy jegybankelnöki megszólalás addig tekinthető helyesnek és indokoltnak, amíg a kormányt emlékezteti a kötelező házi feladatára (a fegyelmezett fiskális politika érvényesítésére), és felhívja a figyelmet a követett gazdaságpolitika esetleges veszélyeire. A megalapozatlan vészmadárkodás azonban nyilvánvalóan nem szerepel a tisztség munkaköri leírásában, és a nemzetközi gyakorlatban is meglehetősen ritka, hogy egy jegybanki vezető ilyen bizalmatlanul és a piaci elemzők többségénél számottevően borúsabban értékelje saját országa gazdasági helyzetét. A fenti nyilatkozatok megítélését tovább rontja az a tény, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyar jegybankelnök gazdaságpolitikai-szakmai múltja, makropénzügy-elméleti felkészültsége viszonylag haloványnak mutatkozik. Ha csak azokat a fejlett és felzárkózó országokat nézzük meg, ahol szintén inflációs célkövetéses rendszert alkalmaznak, szembetűnik, hogy az esetek jelentős részében mennyire más elméleti és szakmai háttér vezetett a kormányzói székhez. Gondoljunk csak az angol Mervyn Kingre vagy akár a chilei Vittorio Corbóra, akik mindketten gazdag publikációs jegyzékkel és nemzetközi akadémiai és gazdaságpolitikai tapasztalattal felvértezve lettek nemzeti jegybankjuk első emberei. De a szűkebb térségünket tekintve is jóval megalapozottabb választásnak tűnik a lengyel Leszek Balcerowicz vagy a cseh Zdenek Tuma személye. Félreértés ne essék: nemcsak kiváló akadémiai-elméleti közgazdászokból lehetnek jó jegybankelnökök, sőt nem is ez a legjellemzőbb-legszerencsésebb kiválasztási szempont. Az azonban mindenképpen elvárás, hogy a jegybankelnök ismerje és képes legyen követni a monetáris makroökonómiai szakirodalom vezető újságjait, fórumait, amivel kapcsolatban azért a mai hazai jegybanki felső vezetés esetében komoly kételyek merülnek fel.

Ezt erősíti például, hogy Járai a nyilvános megszólalásaiban, konferencia-előadásaiban az új rezsim 2001-es bevezetése után még évekig keverte a jegybank inflációs előrejelzésének fogalmát a hivatalosan kitűzött inflációs céllal, holott neki lett volna az első számú feladata a rendszer jellemzőinek pontos kommunikálása és logikájának helyes bemutatása a gazdasági szereplők felé. Ám a teljesség kedvéért azt is érdemes megjegyezni, hogy az MNB fő döntéshozó testületében, a Monetáris Tanácsban számos olyan személyiség ül, akik szakmai elismertségük és közgazdasági felkészültségük alapján a fejlett országok szinte bármelyikében lehetnének jegybanki vezetők.

Járai Zsigmond fent idézett megnyilatkozásait elég nehéz továbbá összeegyeztetni azon szintén többször hangoztatott – és teljes mértékben helyeselhető – szándékával, hogy javuljanak a kormány és a jegybank együttműködésének feltételei, és erősebb bizalmi kapcsolat alakuljon ki a két meghatározó gazdaságpolitikai centrum között. Az ugyanis világosan kiderült az elmúlt években, hogy nincs külön-külön fiskális és monetáris politikai hitelesség egy ilyen kis országban: nem túlzás azt állítani, hogy a piacok szemében egy, osztatlan megítélésben részesül a gazdaságpolitika egésze. Ezért kétségbe vonható annak a szándéknak az értelme, ha a jegybank a kormányra – vagy vice versa – szeretné áthárítani a felelősséget a hibákért és a tévedésekért, hiszen nemzetgazdasági szempontból tekintve az ilyen próbálkozások hosszabb távon a magyar döntéshozó elit egészének szavahihetőségét ássák alá.

A gazdaságpolitika hitelessége tehát nem pusztán önmagáért való dolog, hanem elengedhetetlen szerepet játszik a magyar gazdaság előtt álló talán legfontosabb feladat, a közös valuta átvételére való felkészülésben. A forint szervezett keretek között történő lecserélése nem képzelhető el az elmúlt években megrendült hitelesség legalább részleges helyreállítása nélkül, aminek érdekében – függetlenül a mindig hullámzó választási esélyektől – már most meg kellene tenni az első lépéseket egy valóban felelős politikai vezetésnek. A lassan elinduló kampány már nagy biztonsággal jelezni fogja, hogy a politikai elit mennyire értette meg a fenti összefüggéseket. Nem kell ugyanis túl nagy jóstehetség annak leszögezéséhez, hogy egy, a költségvetési vonzataiban a 2002-eshez akár csak részben hasonló, újabb ígéretdömpingbe várhatóan belerokkan az ország. Ráadásul egy ilyen populista forgatókönyv megvalósulása esetén az csak a kisebbik bajunk lesz, hogy megint elúszik az euró átvételére kitűzött aktuális céldátum.

Jegyzetek

1  A visegrádi országcsoportban most már „teljes a kép” ebben a vonatkozásban, ugyanis 2005-től kezdődően, az eurózónás felkészülés végső szakaszában Szlovákia is átállt az inflációs célkövetés stratégiájára. Sőt, a tágabb értelemben vett térségben hosszas előkészületek után Románia is úgy döntött, hogy 2005 második felében bevezeti a rendszert.

2  Egy korábbi írásomban már foglalkoztam a dinamikus inkonzisztencia-dilemma Magyarországra vonatkoztatható tanulságaival: Egy Nobel-díj üzenete. Élet és Irodalom, 2004. november 12. 48. évf. 46. sz. 4.

3  Az euró átvételének közgazdasági indokoltságáról éppen itt, a Beszélő hasábjain közölt remek cikket nemrégiben Vincze János: Eurót? Mikor? De miért is? Beszélő, Harmadik folyam, 9. évf. 4. sz. 18–26.

4  Csak a rend kedvéért nézzük végig őket röviden: Árfolyam-stabilitás: a piaci árfolyamnak az európai árfolyam-mechanizmus által meghatározott ingadozási sávon belül kell maradnia a csatlakozást megelőző két évben. Árstabilitás és kamatlábak: a vizsgált tagország inflációs rátája legfeljebb 1,5 százalékponttal múlhatja felül a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállamnak ugyanazon időszakra számított átlagát, valamint a hosszú távú kamatlába legfeljebb 2 százalékponttal múlhatja felül a legjobban teljesítő három tagállam hosszú távú kamatainak számtani átlagát. Államháztartási pozíció: a folyó államháztartási hiányra 3%-os, a bruttó államadósságra vonatkozóan 60%-os GDP-arányos referenciaérték van megállapítva.

5  Ezt már csak azért is érdemes tisztázni, mert az elektronikus és a nyomtatott sajtóban gyakran előfordul, hogy tévesen a jegybanki alapkamattal vagy valamilyen kereskedelmi bankpiaci, illetve hitelpiaci kamatlábbal azonosítják.

6  Amíg az euró megjelenése előtt az uniós tagállamok azonos valutában kibocsátott állampapírjainak hozamszintje között akár a 3-5 százalékpontos (300-500 bázispontos) különbség sem volt ritka, addig a monetáris unión belül ez a rés 35-40 bázispont alá szorult.

7  A Magyar Nemzeti Bank legfrissebb adatai szerint (Jelentés a pénzügyi stabilitásról, 2005. április) például a természetes fedezettel (külföldi fizetőeszközben érkező rendszeres bevételek) jellemzően nem rendelkező háztartások hitelállományában a devizahitelek részaránya a néhány évvel ezelőtti marginális mértékről közel 30%-ra ugrott.

8  A versenyképesség és a külgazdasági teljesítmény alakulásában a közkeletű vélekedésekkel ellentétben csak korlátozott a nominális árfolyam szerepe, lásd erről a következő kitűnő áttekintést: Oblath Gábor – Pénzes Petra: A nemzetgazdaság nemzetközi versenyképessége: értelmezések, mutatók és néhány tanulság. Külgazdaság, 48. évf. 2. sz. (2004). 33–64.

9  A kormánnyal egyetértésben előre publikált inflációs pálya mellett egy viszonylag konkrét árfolyamcélt is kitűzött a gazdaságpolitika elé.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges