Jankovics László

Nyomtatóbarát változat

Régóta visszatérő sirám a monetáris politikai szakkérdésekkel és az európai integráció keleti kibővülésének problémáival foglalkozó közgazdászok és más társadalomtudósok között, hogy az esemény jelentőségéhez képest túlzottan csekély figyelem övezi a közös európai valuta bevezetését mind a politikai elit, mind a széles értelemben vett közvélemény részéről. Most viszont nem lehet ok panaszra: rövid idő leforgása alatt a politikai napirend kiemelt helyére repült az euró, közéleti napi- és hetilapok címlapján szerepel folyamatosan a téma, különös tekintettel a céldátum elhalasztása kapcsán kirobbant „évszámháborúra”. Ennek dacára mégsem tűnik úgy, hogy a korábban az intenzív társadalmi érdeklődést hiányoló szakértők örömtüzeket gyújtanának, hanem inkább rezignáltsággal veszik tudomásul a vázolt fejleményeket. A melankolikus reakció hátterében megítélésem szerint kettős okcsoport áll. Egyrészt az euróra vonatkozó tervek megkérdőjeleződése a tragikus magyar költségvetési helyzet és makropénzügyi egyensúlyi problémák hordalékaként került reflektorfénybe, ami önmagában is szomorúsággal töltheti el a magyar gazdaság sorsáért aggódó megfigyelőket. Másrészt a kibontakozott társadalmi diskurzus is részben torznak és félrevezetőnek ítélhető, ugyanis rendszerint olyan választási alternatívák jelennek meg benne, amelyek nem vagy-vagy logikai viszonyban állnak egymással. Következésképpen eleve nem várható, hogy értelmes válaszok szülessenek a rosszul feltett kérdésekre. Jelen írásomban arra teszek röviden kísérletet, hogy bemutassam, miért tartom szerencsétlen szerkezetűnek a magyar nyilvánosságban jelenleg folyó polémiát a közös európai pénz átvételéről.

Tagállami elkötelezettség és uniós fogadókészség

Ahogyan már utaltam rá, a kérdésre az irányította rá a közfigyelmet, hogy 2005 őszére mélypontjára jutott – legalábbis őszintén reméljük, hogy nincs már tovább lefelé út innen – az a rendkívül káros folyamat, amelyben a középtávú gazdaságpolitikai és ezekhez illeszkedő költségvetési tervek sorra érvényüket vesztik hazánkban. Viszonylag rövid időn belül a második hivatalosan elfogadott konvergenciaprogram borult fel, és ebből fakadóan a hozzá kapcsolódó euró-céldátum vált hiteltelenné az érintett piaci elemzők körében.¹ Formálisan az Európai Unió statisztikai szervezetének, az Eurostatnak az a bejelentése hozta felszínre a problémát, hogy elutasítja az autópálya-finanszírozás költségvetésen kívülre könyvelésére kidolgozott magyar eljárást, de az államháztartás katasztrofális helyzete ettől függetlenül is régóta ismert volt a kérdéssel foglalkozó szakértők előtt.² Bár a piaci reakciók az állampapírok hozamszintjében és a forint árfolyamában mérve az ügy súlyosságához mérten viszonylag mérsékeltek voltak, de ezért nem a megnyugtatónak szánt kormányzati nyilatkozatokat, hanem az utóbbi időszakban a felzárkózó piacokra különösebb kockázatérzékenység nélkül ömlő nemzetközi portfóliótőke-áramlásokat illeti köszönet. Az európai sajtóban megjelent értékelések is pontosan tükrözték, hogy sajnálatosan mélyre süllyedt a piaci szereplők szemében a magyar gazdaságpolitika hitelessége.³

Az egymásnak is ellentmondó hivatalos nyilatkozatok és a 2006-os költségvetési irányszámok nyilvánosságra kerülése után az elemzők végtelenül pesszimistává váltak a 2010-es céldátum fenntarthatóságát illetően, mondván, itt már nincsen mentség, a hivatalos terv végérvényesen elenyészett. A szkepszis persze részben annak is szólt (okkal-joggal), hogy továbbra sem tűnik mindig úgy, hogy a kormányzati illetékesek maradéktalanul tisztában lennének a helyzet komolyságával és a belőle fakadó potenciális veszélyekkel. Ugyanakkor néhány európai tanulság felidézése talán mégis árnyalhatja a képet a befejezett tényként kezelt újabb halasztást illetően.

Mint közismert, a monetáris unió végső szakaszának 1999-es indulása előtt több európai ország is csak komoly mértékű fiskális kiigazítás révén tudott megfelelni az úgynevezett maastrichti kritériumoknak. Az alapító országokról 1998 májusában az 1997-es év végi adatok alapján döntöttek az európai állam- és kormányfők. 1995 és 1997 között – ami számszakilag megfelelne a 2010-es céldátum eléréséhez szükséges, 2006 és 2008 közötti teljesítési időszaknak – meglehetősen impresszív eredmények születtek a deficitszámok lefaragásának terén.⁴ Az euró startvonalához felsorakozottak közül Olaszország közel öt százalékponttal csökkentette GDP-arányos államháztartási hiányát, de több mint három százalékpontos mérséklést ért el Hollandia és Spanyolország is. Még több reménykedésre adhat okot a nagymértékű csökkentések technikai kivitelezhetőségét illetően, hogy az eurót csak 2001-ben átvevő, de már ebben az időszakban is komoly konvergenciát felmutató Görögország 10,2%-ról 4%-ra csökkentette az államháztartási deficitszámot, és az eurótól önkéntesen távol maradó Svédország is meggyőző erélyt mutatott fel, 7,4%-ról 1,7%-ra mérsékelve a hiányt.

A hazai polémiában rendszeresen megjelenő, a méltánylandó politikai kényszerekre hivatkozó érveléssel kapcsolatban is célszerű némi kitekintést tenni. Finoman szólva az EU déli tagállamait sem jellemezték hagyományosan az évtizedek óta berögzült demokratikus játékszabályok és a makropénzügyi stabilitásra törekvés kizárólagossága. Ennek dacára mindegyik érintett állam képesnek bizonyult a felkészülési időszakban államháztartási helyzetének érzékelhető javítására, még a parlamenti választások éveiben is. Az adósságszolgálati terheket nem tartalmazó – éppen ezért az aktuális fiskális szándékokat pontosabban jelző – elsődleges egyenlegek terén a következő eredményeket regisztrálhattuk az 1990-es évek közepén: Olaszország és Portugália egyaránt fél-fél százalékpontot, Spanyolország és Görögország közel 2 százalékpontot faragott le a hiányból még abban az évben is, amikor heves pártpolitikai harcok és választási kampányok határozták meg közéletük hangulatát. Természetesen részben már akkor is lehetett sejteni, és – mivel azóta is estek ki csontvázak a költségvetési szekrényekből – utólag szintúgy érzékelhető, hogy az impresszív teljesítmény egy részét költségvetési trükkökkel, kreatív számviteli technikákkal érték el az említett európai kormányzatok. Ettől függetlenül is igaz azonban, hogy a határozott tagállami elkötelezettség jóindulatú uniós fogadókészséggel párosulva több alkalommal képes volt már csodaszámba menő hiánycsökkentés végrehajtására.

Egy áldilemma anatómiája

Rátérve az utóbbi időben a hazai nyilvánosságban fellángolt vita alapkérdésére, hajlamos vagyok egyetérteni azokkal az elemzőkkel, akik áldilemmaként értelmezik az euró bevezetéséhez szükséges költségvetési konszolidációt az infrastrukturális fejlesztésekkel szembeállító felvetést, amelyet Gyurcsány Ferenc elhíresült nyilatkozata alapján „eurót vagy autópályát” formában szokás emlegetni. Az alábbiakban néhány érvet hozok fel annak alátámasztására, hogy miért nem helytálló a két alapvető gazdaságpolitikai célt egymást kölcsönösen kizáró viszonyba helyező logikai struktúra.

Elsőként talán hasznosnak látszik leszögezni, hogy uniós tagállamként hazánkat is köti a Stabilitási és Növekedési Egyezmény (SNE), amely önmagában jóval szigorúbb elvárásokat támaszt a költségvetési hiányra vonatkozó maastrichti kritérium teljesítésénél, hiszen a gazdasági ciklus egészét tekintve kiegyensúlyozott mérleget ír elő. Ez pedig konkrétan azt jelentené, hogy magas növekedési ütem esetén zérus vagy enyhén pozitív egyenleggel kell zárnia a büdzsének, és 3%-nyi deficit felhalmozására csak elhúzódó stagnálás vagy effektív visszaesés esetén lenne lehetőség. Persze erre még mondhatjuk azt, hogy az SNE rendelkezéseit a régi tagállamok már évek óta nem képesek kikényszeríteni egymástól (a két legnotóriusabb szabályszegőnek éppen Németország és Franciaország számít), míg az eurózóna felvételi vizsgáján eddig ténylegesen számon kérték az államháztartási kritériumot, vagyis elég nekünk csak az utóbbi szabályt komolyan vennünk. Ezzel összefüggésben ugyanakkor nem árt arra is gondolni, hogy Magyarországgal kapcsolatban a piaci szereplők is sokkal idegesebben fognak reagálni a kiigazítások hiánya miatt folyamatosan várható brüsszeli elmarasztalásokra, mint azt a szeptemberi események is mutatták. És bár megítélésem szerint nincs komoly realitása annak, hogy a jövőben alkalmazni fogják a hazánkkal szemben jelenleg rendelkezésre álló legsúlyosabb szankciót (kizárás a kohéziós és regionális támogatások fogadásából), általában is megnehezítheti a magyar érdekek uniós érvényesítését, ha állandóan a brüsszeli szégyenpadra kényszerülünk ülni költségvetési problémáink miatt.

Világosan kell látnunk azt is, hogy a Magyarországon jelenleg tapasztalható mértékű külső és belső egyensúlytalanság – a költségvetés és a folyó fizetési mérleg lassan külön-külön is a GDP 10%-át közelítő hiánya – mellett semmivel nem igazolható az államháztartás tartós konszolidációjának halogatása.⁵ Óriási stratégiai tévedés lenne a feltörekvő piacokon érdekelt pénzügyi alapok jelenleg tapasztalható likviditásbőségét hosszú távra garantáltnak tekinteni; következésképp haladéktalanul hozzá kell látni az állampénzügyek terén való rendrakáshoz egy kiadós pénzügyi válság kitörési lehetőségeinek minimalizálása érdekében. Ennek a megállapításnak az érvénye független az euró bevezetésétől; az ikerdeficitek számottevő csökkentésére akkor is szükség lenne a közeljövőben, ha Magyarország a Csendes-óceán kellős közepén terülne el, és semmilyen intézményes kapcsolat nem fűzné az EU-hoz. Következésképpen nem csak az valószínűsíthető, hogy az euró átvételéhez nélkülözhetetlen fiskális kiigazítás elhalasztása egy nagy volumenű állami infrastrukturális beruházási csomaghoz nem teremt lehetőséget, hanem az is, hogy egy tőkepiaci krízis kiprovokálásával akár súlyosan vissza is vetheti a gazdasági felzárkózás folyamatát.

Ráadásul az elmúlt másfél évtizedben átalakulóban van a költségvetési kiigazítások rövid és középtávú gazdasági hatásaival kapcsolatos elméleti felfogás, összhangban az empirikus tapasztalatokkal. A megszorítások hagyományos – szorosan az önálló makroökonómiai gondolkodást létrehozó angol közgazdász, John Maynard Keynes munkásságához köthető – értelmezése évtizedekig az volt, hogy a makrokereslet szűkítése révén azok visszafogják a növekedés ütemét, sőt a ténylegesen kieső összeg az úgynevezett multiplikátorhatás következtében sokszorosan felülmúlja a kiadások csökkentésének mértékét. A fiskális konszolidáció újabb megközelítései ezzel éles ellentétben az intézkedések növekedésösztönző vonatkozásait hangsúlyozzák, amelyeket összefoglalóan nem-keynesi hatásoknak szokás aposztrofálni. Ezek a hatások jelentkezhetnek mind a keresleti, mind a kínálati oldalon, és azonosításuk alapvetően átformálhatja a nagy költségvetési kiigazításoknak tulajdonított számszerű költség–haszon egyenleget.⁶

A keresleti oldalon található beruházásokat kedvezően érintheti az államháztartás rendbetétele, hiszen ezáltal csökkennek az adott piacon kibocsátott értékpapírokkal szemben elvárt kockázati prémiumok, és így az általános kamatszínvonal is mérséklődhet. A párhuzamosan csökkenő hiányok és kamatok a korábban felhalmozott adósságállomány kezelését is megkönnyítik,⁷ ami nagyobb mozgásteret jelenthet a kormányzat számára az infrastrukturális fejlesztések, illetve általában az európai regionális támogatások (társ)finanszírozásában. A regisztrálható beruházási többletet növelheti az úgynevezett bizalmi hatás is, amelyet a hiteles gazdaságpolitika és fenntartható költségvetési szerkezet felé történő elmozdulás válthat ki az üzleti szektorban. Emellett a háztartások magatartását is érintheti egy ilyen lépés: racionálisan gondolkodva úgy értékelhetik az állami költekezés visszaszorítását és az állami újraelosztás zsugorodását, hogy ezzel csökkenni fognak a jövőbeli adókötelezettségeik, ami már a jelenben is élénkebb fogyasztásra sarkallhatja őket.

A fentiekkel analóg módon a kiigazítás a kínálati oldalon is kiválthat növekedésösztönző impulzusokat. Az államháztartás valódi szerkezeti reformja csökkenő elvonási szintet jelent a vállalati szférában, és az ily módon növekvő profitráta is serkentheti a beruházási aktivitást. A közterhek megcsappanása a fajlagos munkaerőköltség mérséklődése révén növeli a nemzetközi versenyképességet is, ami egyrészt javítja a már megtelepedett exportszektor piaci kilátásait, másrészt vonzóbbá teszi az országot a további működőtőke-befektetések számára. Összességében elmondható, hogy a fenntartható és kiegyensúlyozott költségvetési pozíció elérése nem feltétlenül társul recessziós veszélyekkel, sőt adott esetben akár pótlólagos növekedési többleteket is generálhat. Mindebből tehát az következik, hogy nem szerencsés a közös valuta és a gyorsabb gazdasági felzárkózáshoz szükséges költségvetési mozgástér alternatíváinak szembeállítása.

Kommunikációs kelepce

Megbecsülhetetlen, hogy a vázolt potenciális veszélyeken túlmenően milyen gazdasági konzekvenciái lennének annak, ha az új tagállamok közül Magyarország egyedüliként tartósabban vagy akár csak néhány évre kívül rekedne a monetáris unión.⁸ Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy várhatóan lemaradnánk a friss külföldi működő tőkéért folytatott egyre hevesebb versenyfutásban, pedig már manapság is gyakran a racionalitás határán mozgó támogatási licitek folynak a szakmai befektetőkért. Továbbá komolyan megnehezedhetne a jelenleg a külső finanszírozás biztosításában meghatározó portfóliótőke becsábítása a hazai kötvény- és részvénypiacokra, hiszen az eurózóna tagországaiban működő intézményi alapok nem biztos, hogy továbbra is vállalnák az árfolyamkockázatot, amikor más kelet-közép-európai országokban euróalapon fektethetnek be különféle értékpapírokba. A régiós versenyben való lemaradás azt is jelentené, hogy a térségben egyedül a forint kínálkozna spekulatív támadások célpontjául, lévén, hogy a többi deviza már átadta a helyét az eurónak.

Van azonban még egy veszély. Ha a fentiekhez hasonló józan érvrendszer hatására netán mégis nekidurálja magát a magyar politikai elit az eredeti 2010-es céldátum teljesítésének, akkor fennáll a kísértés, hogy az európai közös valuta bevezetésétől függetlenül is elkerülhetetlen stabilizációt, illetve a nagy jóléti rendszerek reformját az európai követelmények teljesítésének kényszerével fogják indokolni a választóközönség számára. Ez később komoly kommunikációs kelepcévé válhat az európai integrációt egyébként kiemelten támogató vezető hazai pártok számára. Ebben a tekintetben intő jel lehet Svédország példája, ahol az 1995-ös uniós csatlakozás előtt a finanszírozhatatlanul bőkezűvé vált jóléti állam részleges lebontásának levezénylésekor a kormányzó erők szintén lépten-nyomon Brüsszelre hivatkoztak, mint a húsbavágó átalakítások kikényszerítőjére. Az EU általános mumusként való használata azonban rövid időn belül visszaütött, hiszen a közös pénz átvételére azóta se tudják rábeszélni a lakosság többségét az egyébként zömében európárti svéd politikusok. Az 1990-es évek elején az „integráció érdekében hozott áldozatokhoz” kapcsolódó negatív kollektív élmények szakértők szerint a 2003 szeptemberében rendezett népszavazáson is erőteljesen hozzájárulhattak a „nem” győzelméhez.

Célszerű lenne tehát megelőzni a közvélemény euroszkeptikussá hangolását, és az egyébként is halaszthatatlan átfogó reformokat nem az uniós kényszerre hivatkozva kommunikálni a választóközönség felé. A kérdés azért is aktuális, mert Lengyelországban egyre komolyabb támogatást élvez az az ötlet, hogy az uniós tagsághoz hasonlóan az euró bevezetéséről is népszavazás döntsön. Ha esetleg elindul egy ilyen folyamat az új tagállamokban, akkor könnyen kialakulhat egy olyan politikai helyzet, amikor majd itthon sem lehet elutasítani a referendum kiírására vonatkozó felvetéseket. Ne feledjük, hogy bár a közös valuta hosszabb távon előnyös a magyar gazdaságnak, a szükséges reformok miatt rövid távon biztosan jelentkeznek óhatatlan érdeksérelmek és frusztrációk a lakosság egyes csoportjaiban (az állami szerepvállalás csökkenése bizonyos területeken, a reméltnél kisebb adócsökkentési mozgástér stb.). Ekkor aztán előállhat az a furcsa szituáció, hogy egy huszáros hajrával és társadalmi áldozatok árán sikerül magunkat kvalifikálni a valutaunióba, de mivel az állampolgárok már jó előre kiábrándultak az egész vállalkozásból, végül leszavazzák a forint euróra cserélését.

Rövid áttekintésünk zárásaként tehát leszögezhetjük, hogy az eurótól várható monetáris stabilitás elérése a kelet-közép-európai új EU-tagállamokban alapvetően nem az európai szabályokból következő jogi és politikai kényszerként interpretálandó, hanem egybeesik ezeknek az országoknak a jól felfogott önérdekével. A közös valuta minél sietősebb bevezetése elsősorban azzal indokolható, hogy az akadálytalan tőkeáramlások és globális pénzügyi piacok korszakában aránytalanul sebezhetővé tesz egy kis országot a pénzügypolitikai autonómia fenntartása. Mind a modern közgazdasági elmélet, mind a közelmúlt gazdaságpolitikai tapasztalatai arra mutatnak, hogy az árstabilitás és a fegyelmezett fiskális pozíció inkább támogatja a dinamikus növekedést, mintsem visszafogná azt.

Jegyzetek

1 Nem túl szívderítő fejlemény, hogy az uniós pénzügyminiszterek október közepi tanácskozásáról a következő szalagcímmel számolt be a legmértéktartóbbnak tartott globális üzleti napilap: Budapestet az EU-szabályok „kreatív felhasználásával” vádolják. Lásd: Condon, Cristopher – Parker, George (2005): Budapest Accused of ’Creative Use’ of EU Rules. Financial Times, október 12., 2. o.

2 Lásd például a következő tanulmányt, amely már ez év elején jelezte, hogy milyen komoly feszültségpontok és vitatható tételek vannak a hivatalos kormányzati elszámolások mögött: Kiss P. Gábor – Karádi Péter – Krekó Judit (2005): Az euró bevezetésével járó strukturális politikai kihívások: költségvetési politika. MNB Háttértanulmányok 1. szám. Magyar Nemzeti Bank, Budapest.

3 A gazdaságpolitika szavahihetőségének és határozottságának a közös valuta átvételében betöltött kulcsszerepéről néhány hónapja éppen ezeken a hasábokon közöltem egy rövid áttekintést: Jankovics László (2005): Hitelesség a gazdaságpolitikában. Nemzetközi trendek és hazai deficitek. Beszélő, 6–7., 34–39. o.

4 A közölt államháztartási adatok forrása: Briotti, Maria G. (2004): Fiscal Adjustment Between 1991–2002: Stylised Facts. ECB Occasional Paper Series 9. sz. Európai Központi Bank, Frankfurt, 9–10. o.

5 Az államháztartás teljes egészét, vagyis az összes alrendszert és az adott időszakban ténylegesen felmerülő bevételeket és kiadásokat tekintve, függetlenül attól, hogy sikerül-e az európai statisztikai számbavétel elől elrejteni egyes kiadási tételeket, az államháztartás hiánya 2005–2006 folyamán egyes becslések szerint elérheti a GDP 9-10%-át. (Lásd: Magyar Nemzeti Bank [2005]: Inflációs jelentés, augusztus 22., 54–55. o.)

6 A szakirodalomban rendszerint felmerülnek az 1980-as és 1990-es évekből az ebbe az irányba mutató ír, dán és svéd tapasztalatok. Az OECD-országok több évtizedes idősorait statisztikai módszerekkel és esettanulmányok segítségével vizsgálva hasonló következtetésre jut Giavazzi, Francesco – Pagano, Marco (1996): Non-Keynesian Effects of Fiscal Policy Changes: International Evidence and the Swedish Experience. Swedish Economic Policy Review, 3. évf. 1. sz., 67–103. o. és Alesina, Alberto – Ardagna, Silvia (1998): Tales of Fiscal Adjustment. Economic Policy, 13. évf. 27. sz., 487–545. o.

7 Ennek különösen nagy jelentősége lehet Magyarországon, ugyanis a költségvetési kiadásokon belül az adósságszolgálati terhek nálunk hosszú évek óta nemzetközileg is kiugróan magas, 8-10%-os arányt képviselnek.

8 A Magyarországon megtelepedett nagyvállalatok egyik érdekképviseleti szervezetének a témakörben kiadott jelentése is azt hangsúlyozza, hogy a régió többi országával szembeni lemaradás lenne igazán kedvezőtlen a hazai üzleti szektor számára: „Magyarország számára a Monetáris Unióhoz történő mielőbbi csatlakozás lenne a kívánatos…, de semmiképpen sem későbbi időpontban, mint pl. Csehország, Szlovákia vagy Lengyelország.” Forrás: Magyar Európai Üzleti Tanács (2005): Út az eurózónához. Éves jelentés, Budapest, 36. o.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges