Szilágyi Ákos

Nyomtatóbarát változat

„Oroszországot három nyugati szakértő tette tönkre: Marx, Engels és Jeffrey Sachs.”
(Moszkvai bon mot 1998 augusztusából)

Az, ami Oroszországban bekövetkezett – a régi szovjet vicc poénjával szólva – kétségkívül katasztrófa, de nem baj. E poén dióhéjában nagyjából elfér az a korszakosnak tűnő fordulat, amelyet 1998. augusztus 17. – Oroszország pénzügyi világszerencsétlenségének gyásznapja – indított el, s amely – ha egyelőre még nem is horderejét, de jellegét tekintve feltétlenül – az orosz modernizációs ciklusok mindenkori zárószakaszának felel meg. Az államgyengeség vagy államapály „liberális” időszakai (gazdaságban „dereguláció”, belpolitikában „demokratizálás”, külpolitikában „nyitás Nyugat felé”, kultúrpolitikában „olvadás”) erős és öntevékeny társadalom, szilárd jogrend, autonóm gazdasági szereplők, áttekinthető tulajdoni viszonyok, jogbiztonság híján rendre összeomlásba, katasztrófába, államomlásba, „szabad rablásba”, kriminális „beszpregyelbe”, „orosz szmutába”, „involúcióba”, „káoszba” torkollanak. Ezért követik a hanyatlásba és szétesésbe futó „liberális” kurzusokat szinte menetrendszerűen az államébredés, az állami erőre kapás, egyszóval az államdagály „antiliberális” korszakai (avagy legalábbis az államapály és államdagály politikai szimulációja). Az állam a káoszban mintegy felhatalmazást kap a rendteremtésre. Csak erőt kell hozzá szereznie: gazdasági erőt és politikai erőt. A gazdasági erőt a visszaállamosítás, a központosítás, az állami monopóliumok részleges vagy teljes helyreállítása biztosíthatja, a politikai erőt pedig a rendteremtésre alkalmas „karizmatikus személy”.

Megint a régi kérdés van napirenden Oroszországban: hogyan lesz/lehet az orosz állam – a maga módján! – erős és sikeres? (Tegyük hozzá: miután a „társadalom” a piaci sikeresség vizsgáján megint egyszer elbukott.) Ez két további kérdést indukál: miként teremthető újjá az állam tekintélyének gazdasági-pénzügyi fedezete, és ki lesz a rendteremtő – a Gazda, a Cár, a Keresztapa? Máris a „rendteremtés”, az „önerőre hagyatkozás”, a „nemzeti sajátosságok előtérbe helyezése”, a „steril nyugati sémáktól való elrugaszkodás” jelszavaitól hangos az orosz politikai élet. Mindez egyelőre csak a beszédmód és mediatizált szimuláció szintjén létezik. Nemigen akad manapság számottevő orosz politikus, aki ne a Rendteremtő szerepére pályázna, s akinek retorikájában, hanghordozásában és programjában ne lenne több-kevesebb etatizmus, izolacionizmus, Nyugat-ellenesség. Ahogy az államapály liberális időszakában (1991–1994) a „nyugatosítás” fedőneve az orosz politikusok szótárában a „normalitás” volt (Oroszország „normális ország akar lenni”, „normális piacgazdasággal”, „normális állammal”, „normális élettel”, „normális emberekkel” stb.), úgy az államdagály kezdete óta a „Nyugat-ellenesség” fedőneve az „orosz”: „nekünk saját, orosz kapitalizmusra van szükségünk”, „az orosz embernek orosz vircsaft kell, nem amerikai”, „meg kell találnunk a magunk orosz vagy eurázsiai útját, hiszen a nem orosz, vagyis a »normális« út láthatólag csődbe torkollott”. Mivel a Nyugattól többé nem várható jelentős pénzügyi és gazdasági segítség, s mivel Oroszország integrálhatatlannak bizonyult a világgazdaságba, az orosz államnak végre nem kell tekintettel lennie a Nyugat előírásaira, aggodalmaira, óvásaira, félelmeire, tanácsaira, gazdasági, politikai, emberjogi normáira: „azok lehetünk, akik lennénk – oroszok”. A korszakváltás szempontjából mellékes, hogy ezt egyes politikusok, pártok és társadalmi csoportok kényszerűségként élik-e meg, és bukásként tudatosítják, avagy – épp ellenkezőleg – fölszabadulásként és az „igaz útra”, „saját útra”, „orosz útra” való visszatérésként ünneplik, ettől várva, hogy helyreáll Oroszország meghasonlott civilizációs identitásának régi egysége (az állam egysége ugyanis), és Oroszország megint külön világként különülhet el a Nyugattól.

Az orosz világ történeti mozgásának ciklikus jellege (államapály – társadalmi káosz – államdagály) tehát nem tört meg, bár e pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy az államdagály meddig fog tartani, milyen jelleget ölt, és egyáltalán: több-e, mint megtévesztés és időhúzás. Az igazi orosz „harmadik út” – vagyis egy erős, de pénzügyi és jogi értelemben erős liberális központi állam megteremtésének – lehetősége, amelyet az orosz „ifjúreformerek” mind kétségbeesettebb reformkísérletei céloztak meg, 1998 augusztusában – társadalmi partnerek hiányában és a pénzügyi összeomlásba torkolló gazdasági katasztrófa következtében – végképpen meghiúsult. Miután egy nem izolacionista, a világgazdaságba való integrálódás útjait és módjait kereső, kellő hatalmi erővel és jogosítvánnyal is rendelkező, nem ideologikus, nem expanzív, szociálisan érzékeny liberális orosz jogállam külső és belső pénzügyi és politikai feltételei eliminálódtak (a Nyugat bizalmi tőkéje kimerült, sem hitelfelvételekre, sem nyugati befektetésekre nincs remény, a kleptokratikus klánok és a pénzoligarchák elloptak és feléltek szinte mindent, ami a föderatív államrendet gazdaságilag-jogilag egyben tarthatná, és ami az orosz gazdaságba visszafordítható és befektethető lett volna), úgy látszik, eljött az ideje a hagyományosan nem liberális, esetleg antiliberális orosz erőállam újjáépítésének. Már csak az a kérdés, hogy ez milyen úton-módon, milyen tulajdonosi és politikai csoportok összefogásával, milyen ideológiával, mennyi idő alatt és nem utolsósorban miből, milyen forrásokból és persze milyen eredménnyel fog megtörténni. Mert az orosz rendszer ciklikus átváltozásainak csak általános sémája azonos. A konkrét lefolyás, a konkrét tartalom, a célok és eszközök konkrét világa – a szereplők, az érdekek, a tétek, az ideológiák változásától, a fölhasználható eszközök és források szűkülésétől és bővíthetőségétől függően – korszakonként és rezsimenként más és más.

A baj

Kezdjük talán azzal, hogy ha ez a katasztrófa nem a baj, ha igaz, hogy a pénzügyi összeomlás csak a látszatokat „borotválta” le Oroszországról – a pompásan működő pénzgazdaság és stabil bankrendszer világlátszatát, a kemény és konvertibilis rubel pénzügyi látszatát, a parlamentáris demokrácia és a sajtószabadság politikai látszatát, a liberális reformkurzus sikerének kormányzati látszatát, a prosperáló, épülő-szépülő Oroszország Moszkva-látszatát, a gyarapodó középrétegek társadalomlátszatát – , akkor mi a baj, amit mind ez idáig ezek a látszatok kétségkívül sikeresen (talán ez a Jelcin-rendszer nyolc évének egyetlen igazi sikere: a siker szimulálása!) elfedtek. A teljesség igénye nélkül vegyük legalább röviden leltárba a bajt, nehogy az a vád érjen minket, hogy a levegőbe beszélünk:[1]

Oroszországban az arányosan számolt GDP 1994-ben az 1989 évinek 48 százaléka volt, és a csökkenés azóta is tart.[2] 1997-ben az 1998-ra előirányzott költségvetés 70 milliárd dollárja (amiből márciusra aztán 87 milliárd lett) az amerikai költségvetés 1800 milliárd (!) dollárjának töredéke és még a magyar költségvetés (3000 milliárd forint) 15 milliárdjának is mindössze öt és félszerese. Atomfegyverekre az USA 24 milliárdot, Oroszország 3 milliárdot költ. Oroszország GDP-je 1997-ben – 450 milliárd dollárjával – Hollandiáénak felelt meg. Indiáé már ekkor kétszer nagyobb volt, Kínáé pedig hatszor. Oroszország részesedése mind a világgazdaságban (a Szovjetunióé 10 százalék körül mozgott), mind a világkereskedelemben 1,5 százalék. (A 60-as években a Szovjetunió GDP-je az amerikai GDP 43-45 százaléka volt. Másfél évtized alatt a különbség szakadékká vált a fejlett nyugati országok és Oroszország között. Ebbe a szakadékba hullott bele Oroszország.) Az ipari termelés volumene 1996-ig az 1989. évinek (arányosan számítva) 42,2 százalékára esett vissza, a mezőgazdasági termelés pedig 36,9 százalékára. Eközben nemcsak termelési szerkezetváltásra nem került sor, de a termelés hatékonysága is csökkent. 1992 és 1995 között a GDP energiaigénye 35-38 százalékkal nőtt. A fűtési-energetikai komplexum pedig az 1991-es 22 százalékkal szemben 1995-ben a GDP 35 százalékának felelt meg. A tendencia 1996-ban és 1997-ben is folytatódott. Az 1998-as pénzügyi összeomlás után a GDP visszaesését 1998-ban 5-6 százalékra, jövőre pedig legkevesebb 10-15 százalékra becsülik. Egyébként 1998-ban az ipari vállalatok 47 százaléka veszteséges volt, és becslések szerint ötödük csődbe is ment.

A munka termelékenysége, mely a szovjet korszakban sem ostromolta az egeket, 1996-97-re az 1989. évi 40 százalékát sem érte el.

1991 és 1997 között a tőkebefektetések volumene a korábbi egynegyedére zsugorodott. (1995-96-ra az 1989-es évihez képest 76 százalékkal csökkent.)

1995 végére az ipari termelés állóeszközeinek 52-54 százaléka teljesen elöregedett, és ez az arány tovább romlott a rákövetkező években is.

Az oroszországi árutermelők bevételei oly mértékben estek vissza, hogy az egyszerű újratermelés költségeit sem fedezik, nem beszélve arról, hogy a kleptokratikus és korrupt struktúrák szereplői különféle trükkökkel még ezekre a bevételekre is ráteszik a kezüket. A vállalatoknál felhalmozódott adósságállomány több mint fele vállalati körbetartozás. További 30 százalékát a társadalombiztosítás, a nyugdíjbiztosítási rendszer és a költségvetés kinnlevőségei adják. Mind az állam, mind a vállalatok kényszerhitelezők. 1996-97-ben a megvizsgált vállalatokra kivetett adók 85 százaléka folyt be ugyan, de ennek csak 10 százaléka pénzben. A többi pénzhelyettesítő elszámolás volt. Fő oka ennek az, hogy a vállalatok saját bevételének is csak 27 százaléka folyik be készpénzben(!). A többi barter vagy egyéb „pénzkímélő” elszámolás. A megvizsgált vállalatok 31 százalékánál ez a készpénz még a béralapot sem fedezi, nem beszélve az adó- és járulékfizetési kötelezettségek teljesítéséről, illetve a bankokkal és más vállalatokkal szemben fönnálló tartozásokról. Az orosz gazdaság puszta működése is rég leállt volna, ha a jelenleg 430 milliárd rubel (1998 augusztusa előtti árfolyamon számolva 35 milliárd dollárnak megfelelő) összegű pénzmennyiség mellett nem érkezne az országba különféle utakon-módokon évente mintegy 25 milliárd dollár készpénz, amely a bankszámlákon természetesen nem jelenik meg: a vállalatok egy része ebben számol el egymással és ebben fizeti munkatársait is (ez az úgynevezett „csornij nal” – „fekete készpénz”). A gazdaság puszta működését biztosító másik megoldás a barter. Az utóbbi öt évben 6-ról 41 százalékra nőtt a barter aránya az oroszországi iparvállalatok eladásaiban. A barterkereskedelem virágzó üzletággá vált: jórészt barterkereskedelemre szakosodott közvetítő cégek bonyolítják a vállalatközi termékcserét. Az orosz gazdaság legmarkánsabb vonásai jelenleg: az irreálisan hosszú (fél évtől két-három évig tartó) elszámolások; az irreálisan alacsony készpénzbevétel és készpénzforgalom; a „fekete dollárban” történő elszámolások és az irreálisan nagy arányú barterkereskedelem.

Az orosz nemzetgazdaság „dezindusztrializálódása” 8-10 éve tart, az ország tudományos-technikai, innovációs potenciálja évről évre csökken, a technológiai hanyatlás folyamatos, a komoly tudományos kutatási hátteret igénylő termelési szektorok vegetálnak. Az információs-technológiai forradalom épp csak megérintette Oroszországot.

Az orosz külkereskedelem „gyarmati” jellegű. Az exportot szinte teljes egészében a nyersanyagkivitel adja, az ebből származó tekintélyes bevételeknek viszont töredéke sem kerül vissza a termelésbe (ami visszakerül, az is a nyersanyag-kitermelő ágazatokba, hogy fenntartható vagy növelhető legyen a kitermelés és így a kivitel volumene). Az exportbevételek legnagyobb részét elfogyasztják, kisebb részét az állam éli fel, illetve egyszerűen ellopják az exportcégek vezetői, az exportengedélyeket kiadó korrupt hivatalnokok és a velük összefonódott kriminális elemek. (1996-97-ben a 90 milliárd dolláros exportbevétellel szemben 70 milliárd dolláros orosz import állt, méghozzá összetételében túlnyomórészt élelmiszerekből és tartós fogyasztási cikkekből.)

A jövedelmi különbségek a társadalmat két egyenlőtlen részre szakították: a lakosság 90 százalékának jövedelme átlagosan 2-3-szor alacsonyabb, mint az utolsó szovjet „békeévben” (ezen belül a tudomány, kultúra, egészségügy területén, a mezőgazdaságban dolgozóké és a nyugdíjasoké 6-7-szer kevesebb). A fennmaradó tíz százalék megoszlik az úgynevezett nagyvárosi és főleg fővárosi középrétegek és a szupergazdagok („novije russzkije”) között (utóbbi pár százalék csupán). A náluk lévő pénz tömege azonban akkora, és kulturális szokásaik oly mértékben nélkülözik a polgári éthosz és a szociális érzékenység leghalványabb nyomát is (a fogyasztási furor, a pazarlás, a pénzszórás kifejezetten rendies, reprezentáló jellegű), hogy csekély számuk ellenére is számottevő vásárlóerőt képeznek a koldusszegény és gazdaságilag hanyatló országban.

A költségvetési és termelési szférához kötődő széles lakossági rétegek életszínvonala drasztikusan csökkent, a reálkeresetek csökkenése és a szociális ellátási alapok leépítése következtében. A népességfogyás közvetlenül visszavezethető az egészségügyi ellátó rendszer leépülésére és arra, hogy a minőségi élelmiszercikkek fogyasztásának aránya messze az egészségügyileg megállapított minimum alatt van.

A lakosság szociális degradációja (demodernizáció, decivilizálódás) folytatódik: magasan kvalifikált szakemberek – intézeti kutatók, kandidátusok, mérnökök, agronómusok, pedagógusok, közhivatalnokok, leszerelt tisztek, éhező rendőrök – tömege folytat vidéken naturális gazdálkodást (halászat, vadászat, prémkereskedelem), vagy próbál jövedelemhez jutni közvetítő kereskedelem útján („cselnoki”), pénzügyi spekulációval, gyakran kriminális úton. Tömeges méreteket öltött az „agyelszívás”.

Az adóbevételek szintje az állami kiadások töredékét sem fedezi. Az adóbehajtás alacsony hatékonyságát jól mutatja, hogy noha 1998 januárjában az előző két évhez képest valamivel több – 15 milliárd rubel – adó folyt be az államkasszába 800 ezer gazdálkodó egységtől, 555 milliárd rubelnyi adótartozásuk meghaladja a költségvetés kiadási oldalát. 1997-ben az első 9 hónapban a központi adóbevételek a költségvetésben tervezett érték 52 százalékát érték el. (Megjegyzendő, hogy a 800 ezer gazdálkodó egység közül 17 óriásvállalat és 6 nagybank adja a költségvetési adóbevételek kétharmadát [!], s egyben ők felelnek az adótartozások 55 százalékáért is.) Minden egyes rubel köztartozást 2 rubel mulasztási bírság terhel. Az Állami Adóhivatal azonban az adóhiánynak csak 5,5 százalékát tudta 1997-ben banki inkasszó útján beszedni (a vállalati bankszámlák ugyanis üresek), a lefoglalt vagyonnak pedig 6,5 százalékát tudta értékesíteni. Az állandó költségvetési hiány betömésére, a mind tetemesebb külső és belső államadósság ellensúlyozására a kormány rövid lejáratú állampapírok (GKO) kibocsátásába kezdett, amely idővel hatalmas pénzügyi piramissá vált, csak idő kérdése volt, mikor omlik össze, és temeti maga alá az egész pénzügyi rendszert. A GKO összértéke 1998-ra elérte a 70 milliárd dollárt, ami a GDP 15 százalékának felel meg, és eléri a költségvetés teljes kiadási oldalát. Ennek felét (35 milliárd dollárt, havi 4-5 milliárd dolláros részletekben) még 1998-ban kellett volna kifizetni, ami havi 7-7,5 milliárd dolláros külső adósságszolgálat és a havi 6-6,5 milliárd dollárt felemésztő közkiadások mellett érthető módon nem ment és a közeljövőben sem fog menni.

Az anyagi erőforrások és tőkeeszközök államilag kontrollálatlan és kontrollálhatatlan mozgása az országban és annak határain keresztül megkönnyítette a kriminális, kleptokratikus és korrupciós úton szerzett jövedelmek kijuttatását az országból. (Nyugati becslések szerint ez a külföldi bankszámlákon lekötött, tengerparti nyaralókba, nagyvárosi villákba, ingatlanokba, vállalkozásokba, értékpapírokba fektetett és nem utolsósorban luxusfogyasztásban felélt összeg nyolc év alatt elérte a 400 milliárd dollárt.)

A gazdaság kriminalizálódása rendkívüli méreteket öltött. Egyes becslések szerint 1997 végén 40-60 ezer között mozgott a kriminális tőke tulajdonát képező vállalatok száma, a „maffia” közvetett irányítása alá került 37 oroszországi tőzsde, az orosz iparban a tőkék 55 százaléka és a többségi részvények 80 százaléka. Közvetlenül 40 ezer ipari vállalat tartozik az alvilág irányítása alá (ebből 1500 állami vállalat), ezen kívül 449 bank és a teljes arany- és gyémántfeldolgozó ipar.[3] Az alvilág – az állam mellett – Oroszország legnagyobb – csak épp az államnál messze hatékonyabb – „adószedője”: az általuk garantált „biztonságért” is fizetni kell, és nemigen akad komolyabb cég, amelynek bevételéből 10-20 százalékot ne vinne el a védelmi pénz.

Mármost az 1998. augusztus 17-én puccsszerűen kirobbantott pénzügyi katasztrófa kétségkívül magával rántotta a spekulatív pénzgazdaságot és a szinte teljes egészében spekulatív pénzügyletekre szakosodott nagybankokat, ezzel együtt pedig a pénzügyi oligarchiát, tegnapi lobbycsoportjaival, állam és média fölötti uralmával, kriminális és korrupt összefonódásaival egyetemben; elsöpörte természetesen a tegnap még a „népi kapitalizmus” lobogója alatt menetelő és oligarchiaellenes háborút hirdető monetarista liberálisokat, az orosz ifjúreformereket; elnyelte vagy befagyasztotta a nyugati bankok és magánbefektetők közvetlenül vagy közvetítők által GKO-ba és orosz részvényekbe fektetett – ez idő szerint 100-150 milliárd dollárra becsült – befektetéseit; felőrölte a rendkívül szerény és jórészt a spekulatív pénzgazdasághoz vagy az újgazdagokat ellátó kereskedelmi és szolgáltató szférához tapadó oroszországi középrétegeket (megtakarításaikat jórészt befagyasztotta vagy elértéktelenítette, munkahelyeik nagy részét megszüntette, szolid életszínvonalukat aláásta). Az orosz társadalom egésze szempontjából azonban a pénzügyi katasztrófa mégsem maga a baj. A katasztrófa nem vitte el, sőt az oligarchikus klánokkal, a spekulatív banktőkével szemben, tehát relatíve megerősítette az orosz államot; értelemszerűen nem jelentett összeomlást a jórészt barterkereskedelemre berendezkedett és 50-60 százalékban „fekete” és „szürke” orosz gazdaság számára; nem juttatta tönk szélére az orosz társadalom naturális kereskedelmet folytató többségét, amelynek nemhogy betétje és megtakarításai nem voltak, de a napi megélhetés is súlyos gondot jelent számára (a nyomor és az éhség motiválta öngyilkosságok száma az elmúlt években ugrásszerűen nőtt Oroszországban, különösen a közszolgálati szférában foglalkoztatottak – például katonatisztek, tudományos kutatók, tanárok – körében). Ne feledjük, hogy a munkabéreket is részben vagy egészben késztermék formájában fizetik ki a veszteséges vagy kintlévőségeik behajtására képtelen vállalatok. (Az anekdotába illő eset, mely szerint Kárpátalján az egyik területi önkormányzat idén műtrágyában akarta kifizetni a tanárok elmaradt bérét, Oroszországban mindennapos gyakorlat, ha a persze nem is a műtrágya az általános csereeszköz.) A vállalatok egy része eleve dollárban („fekete készpénzben”) fizeti alkalmazottait. Ezt a dollártömeget (mint fentebb már említettem, évente legalább 25 milliárd dollár áramlik készpénzben Oroszországba) nem érintette, sőt még fel is értékelte a pénzügyi krach, hiszen nem bankokban vagy értékpapírokban fekszik. Ezen kívül a kriminális úton szerzett „fekete jövedelmek”, valamint a bankokkal és az állammal szemben eleve bizalmatlan lakossági megtakarítások legnagyobb része is dollárban pihen a magánszéfek rejtekén, esetleg párnákba, harisnyákba rejtve. (A kamatveszteségeket a legális valutakereskedés eddig is folyamatosan kompenzálta.) Nem beszélve itt a külföldi bankokban illegálisan elhelyezett hatalmas összegekről, amelyeket az összeomlás szintén nem érintett. Szakértői becslések szerint lakossági kézben jelenleg 100-200 milliárd dollár készpénz és egy tonna szintén valutával egyenértékű arany lehet, ami részben kétségkívül kriminális eredetű, részben lakossági megtakarítás, és „kivár”, már amennyiben nem kénytelenek felélni a munka nélkül maradt középrétegek. (A munkanélküliek száma legfrissebb adatok szerint több mint 2 millióval ugrott meg 1998 augusztusa óta.)

Hogy kiket és milyen mértékben érintett az 1998-as pénzügyi krach, s hogy kik lesznek a liberális gazdaságpolitika vereségének vesztesei, arról pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre. Vélemények azonban igen. A mundér becsületét védő, „sokkterapista” Jegor Gajdar szerint 1997-98-ban már legalább a lakosság fele a reformok nyertese volt, ők tehát mind az etatista fordulat vesztesei lehetnek. Az „antiliberális” Szergej Glazev, aki a Primakov-kormányban Maszljukov gazdasági tanácsadója lett, ezzel szemben azt állítja, hogy csak a moszkvai belváros, a „Szadovoje kolco” körén belül élők (az oroszországi lakosság 5 százaléka, valamint az 1-2 százalékot kitevő szupergazdagok) veszítettek, és az orosz lakosság életszínvonala még az 1989-es szintet is legfeljebb tíz év múlva érheti el. Alekszandr Cipko szerint az oroszok észre sem vették a jelenlegi válságot, hiszen az ország 85 százaléka réges-rég naturális gazdaságban él. Kevésbé elfogult vélemények szerint is legfeljebb a lakosság 25-30 százaléka tekinthető a Jelcin-rendszer egyértelmű nyertesének; 25-30 százalék körül lehet a részleges nyertesek aránya; 4-10 százalék körül a kiugróan nyerteseké; a többiek gazdasági helyzete nem változott. Ezt az arányt tükrözik a választási eredmények is 1991-1996 között. A pénzügyi krach abszolút vesztesei – anyagi és politikai tekintetben egyaránt – a bankárok (a tegnapi oligarchák): a kormányalakításba és az új gazdaságpolitikába semmi beleszólásuk, úgy táncolnak, ahogy a jegybank új elnöke fütyül, számláik befagyasztva, pénzautomatáik kikapcsolva, a betétesek tömege perli őket. Tény, hogy a lakosság legalább 50-60 százalékát nem vagy alig érinti a jelenlegi pénzügyi katasztrófa. Ez persze azt is jelenti, hogy a gazdasági válság politikai felhajtó és egyesítő ereje is csekély, s még ha a politikai elit egyes csoportjaiban meg is volna a politikai szándék és akarat (mint ahogyan nincsen) valamiféle restaurációhoz vagy újabb „rendszerváltáshoz”, a kivitelezéséhez szükséges felhajtó erő ehhez nem lenne elegendő. Ne feledjük persze, hogy még 1991 augusztusában sem az országban, hanem csak Moszkvában, a szovjet szuperrégióban, a birodalmi főhatalom színterén volt meg valamelyest a puccs leveréséhez és a rendszerváltáshoz szükséges politikai fölhajtó erő, amely érzelmileg és eszmeileg pár hétre egyesítette a moszkvai (és részben még leningrádi) oroszokat. Mivel azonban éppen Moszkva lett az elmúlt évek legfőbb gazdasági és politikai nyertese, elképzelhetetlen, hogy bármilyen „alulról” kiinduló politikai fordulatnak manapság a főváros legyen a színtere. Ha pedig Vlagyivosztokban vagy bármely más provinciális orosz városban kerülne sor „népfelkelésre”, az éppannyira nem rázná meg az országot, mint a csecsenek felkelése vagy a bányászok okkupációs sztrájkjai és az évszám elmaradt bérek kifizetését követelő éhségmenetek. Rendszerváltozásra ma csak felülről és az általános etatista fordulat keretében kerülhet sor, talán éppen a régiók élére és egyben az orosz állam élére álló „nemzeti Moszkva” vezetésével, ahogy azt az elnöki posztra pályázó, magát „orosz Tony Blairként” előadó Luzskov főpolgármester mostanság meghirdette. Az új orosz elnökjelölt víziójában Moszkva élősködése az országon úgy jelenik meg, mint a tősgyökeresen „orosz államkapitalizmus” egy városban már sikeresen megvalósított szociáldemokrata modellje, minta egész Oroszország számára. Mert ami nem sikerült egykoron Brezsnyevéknek – Moszkvát „kommunista mintavárossá” átalakítani –, az sikerült Luzskovnak, ha más előjellel is: Moszkvából ő csinált „kapitalista mintavárost”. Moszkva azonban legfeljebb ideológiát és nem követhető mintát nyújthat Oroszországnak. Mai gazdagsága ugyanis éppen Oroszország gazdaságának lefölözésén és a főváros különleges hatalmi és pénzügyi helyzetén, szerzett privilégiumokon alapul.

Nem baj végül ez a katasztrófa a Nyugatnak. Sőt egy erős és befelé forduló, „önerőre támaszkodó” orosz állam a Nyugat számára maga lenne a megváltás. Biztosítaná a geopolitikai stabilitást a térségben; megakadályozná a nukleáris ütőerő elszabadulását; elejét venné a nagyobb szociális robbanásoknak; saját kezével építené újjá a falat a gazdag Nyugat és a szegény Oroszország között, amivel megnehezítené a gazdasági emigránsok és a maffia átkelését a falon túlra; végül, de nem utolsósorban gondoskodna a megfelelő ellenségképről vagy legalábbis a lappangva fenyegető politikai veszedelem képéről, amely a Nyugat hosszú távú izolacionista önvédelmi stratégiáját éppúgy legitimálhatná, mint konkrét katonai-politikai döntéseit, gazdasági lépéseit. Azért sem volt baj az orosz katasztrófa, mert a világ pénzpiacain ide-oda vágtázó spekulatív tőke megzabolázásának szükségességére világviszonylatban is fölhívta a figyelmet: egyfajta ébresztőül szolgált a neoliberális alvóállamoknak. Oroszország ezúttal nem nukleáris arzenáljával és ütőerejével, hanem posztmodern (vagyis légből kapott) pénzgazdaságának krachjával ijesztett rá a világra. Mert bár magának az orosz gazdaságnak a részesedése a világgazdaságban és a világkereskedelemben elenyésző (ez is, az is 1-1,5 százalék körül mozog), a globális pénzgazdaságban annál nagyobb volt. Még tovább: mostantól a Nyugatnak, nyugati politikusoknak nem kell felelősséget vállalniuk azért, ami Oroszországban történik, nem kell kiállniuk ilyen-olyan Jelcinek védelmében, mondván: még mindig jobb ma egy Jelcin, mint holnap egy Zsirinovszkij vagy Zjuganov. Ha sikerül leereszteni – méghozzá a Nyugat és az orosz „nemzeti kommunista” ellenzék egyesült erejével – a gazdasági vasfüggönyt, akkor a lángokban álló orosz pénzgazdaság elszigetelhető. Annyira, amennyire ez szükséges. Ma például nagyon. Az orosz rendszer pedig – ciklikus fejlődésének szokott medrébe zökkenve vissza – befelé fordul, a „maga erejéből” és a maga módján próbál fennmaradni és fejlődni, a nyersanyagforrásokat nem élelmiszerimportra, hanem fejlett technológiák importjára és ipari, infrastrukturális beruházásokra fordítva, többé-kevésbé ismert módszerekkel és eszközökkel (államosítás, pénzügyi központosítás, importkorlátozás, szeszmonopólium, a külkereskedelem de facto állami monopóliuma, a gazdaság „dollártalanítása” stb.). Mivel külföldi hitelekre úgysem számíthat, büszkén kinyilatkoztatja, hogy Oroszország nagyhatalom, gazdag ország, és nem „tojja össze magát” egy kis pénzügyi katasztrófától, meglesz magában is, mindene megvan hozzá, hogy talpon maradjon, nem hagyja magát nehéz helyzetében zsarolni, sem politikailag, sem pénzügyileg, legfeljebb majd nem vesz fel többé hiteleket, s nem fog kegyelemkenyéren élni. (Majdnem szó szerint idézem Jevgenyij Primakov 1998. október 24-én mondott szavait egy televíziós interjúból a nyugati pénzügyi körökkel folytatott tárgyalások megfeneklése és a koszovói krízis kapcsán.)

Ami véget ért és ami nem

Mint az eddigiekből is kitűnt talán, többről van szó ma Oroszországban, mint egy pénzügyi katasztrófáról és egy ezt természetszerűen követő kormányváltásról, sőt többről, mint a Jelcin-rendszer végéről. A kérdés éppen az, mi ér véget az 1993-as Jelcin-rendszer fokozatos agóniájának (1996-1998) lezárulásával? Valóban megfelel-e a Jelcin-éra az orosz államciklusok első szakaszának, amit az orosz eszmetörténet a legutóbbi időkig a „szmuta”, a „káosz”, a „volja” (a szabadsággal szembeállított „szabadosság”), a „katasztrófa” képzeteivel és fogalmaival értelmezett? Nem volt-e a piaci reformok Oroszországa mindinkább stabil, sőt sikeres ország? Hiszen még a nyugati kormányok, sőt a pénzügyi világszervezetek képviselői is lépten-nyomon megdicsérték: „csak így tovább!” Maga Camdessus veregette meg 1997 decemberében az orosz kormány vállát, a nagy hozammal kecsegtető, „halálbiztos” orosz állampapírokba meg csak úgy áradt a világ minden részéről a spekulatív tőke! Ha azonban valaki nem a spekulatív pénzgazdaság és a televíziós képgazdaság csodáin és nem az „eredeti” inflációs pénzfelhalmozáson kövérre hízott orosz nagybankok sikerén, nem az országon élősködő főváros, Moszkva látványos gyarapodásán mérte az orosz reformfolyamat eddigi hozadékát; ha a kremli palotajátékok médiafüstje mögött észlelte a harmatgyönge, elemi közszolgálati feladatainak ellátására is képtelen államot; ha nem feledkezett meg a szamárbőr gyorsaságával zsugorodó oroszországi GDP adatairól, a külső és belső adósságterhek ugrásszerű növekedéséről, a mind szerényebb költségvetésben tátongó – eleinte bankópréssel, később rövid lejáratú állampapírokkal úgy-ahogy betömködött – fekete lyukról, az orosz ipari termelés, a beruházások volumenének zuhanásáról, a vállalatközi pénzforgalom hanyatlásáról, a barter és általában a naturális csere általánossá válásáról, az országból nem legálisan kivitt több száz milliárd dollárról, az évi 90 milliárd dolláros orosz exportbevétel szabályos feléléséről, a legalább felerészben veszteséges és szanálandó vállalatok körbetartozásáról, a költségvetési és vállalati szféra dolgozóival szemben fölhalmozódott bérhátralékról, a fekete- és szürkegazdaság arányáról, a gazdaság és politika kriminalizálódásának mértékéről, nos, ha valaki minderről nem feledkezett meg az „orosz sikertörténetet” követve, tisztában kellett vele lennie, hogy Oroszországon csak a csoda segíthet. Mivel pedig csodák csak a történelemben vannak, a kapitalista gazdaság legfeljebb a pénz utálatosan prózai csodáit ismeri, a tárgyilagos szemlélő azzal is tisztában volt, hogy az orosz állapotok előbb vagy utóbb – a politikai-gazdasági szereplők egy részének tudatos és tudattalan közreműködésével – feltartóztathatatlanul eljutnak arra a pontra, ahol a katasztrófa bekövetkezik, pontosabban: a sikerország látszatvilága mögött – hogy ezzel a modern metaforával éljek – feltárul a Jelcin-rendszer egész gazdasági és politikai nyomorúsága. A látszatok megint egyszer szétfoszlanak, s marad, mi volt – a puszta ország. Az orosz modernizáció rendszerciklusának első szakasza lezárul, és – kisebb-nagyobb politikai belharcok, társadalmi zavargások után – megint egyszer kezdetét veszi az állami rendteremtés, vagyis az államépítés „nagy korszaka”.

Felmerülhet, hogy magában a Jelcin-rendszerben – fennállása során – kétszer is sor került már „rendteremtésre”, „konszolidációra”, „stabilizálásra” – először 1993 októberét követően Csernomirgyin és az oligarchikus tulajdonosi klánok vezetésével, másodszor pedig az elnökválasztást követően, 1996 végén Csubajsz és az ifjúreformerek irányításával – vagyis már két kísérlet is történt az orosz ciklus lezárására, ám egyik sem volt és nem is lehetett tartós és sikeres. Mindkét „rendteremtési” kurzus belül maradt az „államapály” katasztrofális ciklusszakaszán. Mind az 1994-95-ös csernomirgyini, mind az 1996-97-es csubajszi „stabilizáció” és „államerősítés” a hatalomra került és az államban berendezkedő kormányzatok politikai „normálciklusának” felelt meg: az apparátusok „megtisztításának”, „saját emberekkel” való feltöltésének, az engedelmesség és lojalitás – durvább vagy enyhébb eszközökkel történő – kikényszerítésének hosszabb-rövidebb ideig tartó konfrontációs időszakát a megszerzett és „sajáttá tett” hatalom gyakorlásának békülékeny, kooperatív konszolidációs időszaka követte. (Ilyenkor szokta például megnyerni és a maga oldalára állítani – anyagi előnyök és a „ha nem ütsz engem, én sem ütlek tovább!” szép ígéretével – a berendezkedett hatalom a „vesztesek” egy részét, akiket a konfrontációs periódusban eltávolított és/vagy megbüntetett.) Ebben a kormányzati-hatalompolitikai „kis ciklusban” a stabilizációs vagy konszolidációs szakasz legfeljebb szimulálta a modernizációs „nagy ciklus” rendteremtő etatista szakaszát (elég talán itt a Csernomirgyin-kormány Orosz projektum című televíziós klipsorozatára vagy Csubajsz gazdasági Csekájára és később az elnök számára írt Rend az államban című programjára utalni). A rendteremtő állam szimulációja – az állam pénzügyi „piramisjátékának”, a világpiacon rövid időre felszökő nyersanyagáraknak és a klánállami média manipulációs hatalmának köszönhetően – egy ideig sikeres lehetett. Egész pontosan addig, amíg az államalkotó tulajdonosi és politikai osztály nem hasonlott meg, és nem vette kezdetét – éppen a rendteremtés jegyében! – egy új politikai-gazdasági háború („ki kit győz le?”) a tulajdonosi „oligarchák” („hétbankárok”, nyersanyagbárók, médiacézárok) és az „ifjúreformerek” között, s egyre elvakultabb harcuk nem torkollott pénzügyi összeomlásba, végül pedig mindkét szereplő vereségébe, egymás kölcsönös legyőzésébe. Azt, hogy mennyire belül maradtak ezek a „stabilizációk”, „rendteremtési rohamok” a nagy ciklus „első szakaszán”, az orosz állam – a központi hatalom, a végrehajtó hatalom – végtelen gyöngesége (a föderatív törvények érvényesíthetetlensége, az adók behajtására való képtelenség, a kriminális közállapotok, a közalkalmazotti bértartozások tömege, a közérdek és a magánérdek korrupt, kriminális és kleptokratikus összefonódása stb.) önmagában is jól mutatta.[4]

A Jelcin-rendszer, az orosz „delegatív demokrácia” ugyanis az erős elnöki hatalom önkényén – a két vagy több viszálykodó és egymásnak feszülő részérdek között igazságot tevő vagy lavírozó „nevető harmadik” szerepén – alapult. Az orosz elnök hatalma és tekintélye – legalábbis 1993 decemberétől, az új politikai rendszert szentesítő alkotmány elfogadásától kezdődően – éppen a „nevető harmadik” helyzetén alapult. Az elnöki hatalom ereje nem az állampolgárok demokratikusan kinyilvánított akaratából, nem a hatalmi ágak alkotmányosan osztott rendjéből, hanem abból a gazdasági és egyben politikai háborúból fakadt, amelyet – változatos szereposztásban – az elnöki hatalom alatti szinteken és színtereken két másik hatalmi szereplő – például regionális vezetők, hatalmi ágak, tulajdonosi klánok, „ifjúreformerek” és öreg „oligarchák” – folytattak egymással. A közvetlen konfrontáció az elnökkel, ami Haszbulatov szovjet parlamentjével 1993 októberében fegyveres konfliktusba csapott át, az új politikai rendszerben lehetetlenné vált. Az elnök ugyanis fölötte áll a pártoknak, a dumának, a Szövetségi Gyűlésnek, a politikai élet minden szintjének és szereplőjének. A baloldali többségű duma – mint a kommunisták által ötpercenként kezdeményezett „impícsmentek” egész eddigi története is mutatta – ha megfeszült sem tudta kikezdeni az elnök osztatlan személyi hatalmát. Megfordítva ez már korántsem ilyen egyszerű. Jelcin könnyedén feloszlathatta volna a dumát. S ha ezt – minden fenyegetőzése ellenére – soha sem tette meg, nem azért, mert csontja velejéig demokrata és a kompromisszumos megoldások híve, még csak nem is azért, mert ez az előrehozott parlamenti választások kockázatával volt terhes (az új választások kiírását évekig halogathatta volna, a duma tartós hiánya inkább helyeslést, mint közfelháborodást váltott volna ki a politikusoktól viszolygó orosz társadalomban, végezetül pedig egy új összetételű duma hatalmi súlya semmivel sem lett volna nagyobb a régiénél). A duma kiesésével azonban Jelcin egy fontos politikai színtéren elveszítette volna a „nevető harmadik” hatalmi helyzetét, vagyis – paradox módon – saját hatalmi súlyát gyöngítette volna meg. Ez a rossz, elnökgyalázó, handabandázó duma úgy kellett neki, mint egy falat kenyér. Ezzel együtt is megfigyelhető volt, hogy mihelyt a kormány és a duma, a törvényhozó hatalom és a végrehajtó hatalom, a régiók és Moszkva, az ifjúreformerek és az oligarchák stb. között a torzsalkodás heve alábbhagyott, a konfrontáció rövid időre megszűnt, a szemben álló felek fegyverszünetet kötöttek, nem apelláltak ellenfelükkel szemben az elnökhöz intervencióért (ukázokért, leváltásokért, lefokozásokért stb.), az elnöki főhatalom tüstént veszített erejéből. Ez ellen Jelcin és környezete mind újabb és újabb konfrontációk kifundálásával, a hatalmi játék szereplőinek összeugrasztásával, a köztük lévő harc kiélezésével igyekezett védekezni.

Az 1996-os választásoktól kezdődően azonban alapvetően megváltozott a helyzet. A politikai-hatalmi élet akkorra kikristályosodott két tömbjének főszereplői – az egyik oldalon Csubajsz „ifjúreformerei”, a másikon Berezovszkij „pénzoligarchái” – összefogtak, és miközben megmentették maguknak Jelcint, kiütötték a „harmadik szereplőt”, vagyis az elnöki hatalmat. Az elnöki hatalom politikai önállóságát ugyanis – alkalmanként otromba módon, kamarillaszerűen működve, bizánci stílusú udvari intrikák stílusát idézve – Jelcin „testőrcsapata” (az elnöki biztonsági szolgálatok vezetői: Korzsakov, Szoszkovec, Barszukov) juttatta érvényre 1996 nyaráig, mikor is Csubajsz és Berezovszkij – erejüket egyesítve – ellenpuccsal borotválták le e csúnya politikai kinövést az elnök személyéről. Csakhogy ezzel együtt egy egész hatalmi szint önállóságát is megszüntették (Jelcin ettől kezdve ténylegesen a család, főként lánya, Tatjana Djacsenko gyámsága alatt „elnökölt”, a két nagy és mindinkább szembekerülő erőcsoport között őrlődve, amelyek Djacsenkót még az 1996-os elnökválasztás időszakában „találták ki”, és afféle „csodafegyverként” vetették be a makacskodó elnökkel szemben.) Jelcin procedurális szempontból demokratikus újraválasztásának ára – paradox módon – az elnöki hatalom mint önálló politikai tényező megszűnése volt. (Önállóságát – s ebben Korzsakovék, akiknek persze hatalmi egzisztenciájuk múlott ezen, nem tévedtek – már csak antidemokratikus módon tarthatta volna fenn 1996 tavaszán, például erőszakkal, nyílt konfrontációval, a választás elhalasztásával, a duma szétkergetésével, rendkívüli állapot kihirdetésével és a vérontás kockázatával. A „testőrök” 1996 februárjában pontosan ezt is tanácsolták neki.)

Az elnökválasztás igazi győztesei – az „oligarchák” és az „ifjúreformerek” – ettől kezdve arra törekedtek, hogy közvetlenül maguk szállják meg az elnöki hatalmat (először még látszólag együtt, aztán előbb Csubajsz az elnöki apparátus – egy kvázi második kormány – vezetőjeként, később pedig Berezovszkij, aki a Jelcin családon és az elnöki apparátus vezetőin keresztül mint afféle posztmodern Raszputyin a legutóbbi időkig virtuóz kézzel irányította az „udvar” politikai lépéseit). Ilyen értelemben volt igaz már 1996-ban is, hogy Jelcin újraválasztatása egy Jelcin utáni korszak kezdetét jelenti, amelyben a kollektív Jelcin szerepét a családdal szövetséges – ám egymással szemben álló erők – felváltva játsszák: hol Csubajsz, hol Berezovszkij kapta maga elé Jelcin politikai álarcát, hol egyik, hol másik vezette a „kollektív Jelcin” kezét, hol az egyik, hol a másik játékos ütötte le Jelcin-királlyal ellenfele valamelyik sakkfiguráját, s próbált mattot adni neki.

Olyan hatalmi erőpróba vette tehát kezdetét, amelyben az elnöki hatalom már nem közvetíthetett a két oldal között, nem válhatott sem kiegyensúlyozó, sem „nevető harmadikká”, mivel megszűnt önálló politikai erőközpont lenni. Hol az egyik politikai-hatalmi pólus mágneses ereje rántotta magához a fizikailag is megroppant Jelcint, hol a másik. (Hogy milyen mértékben gyöngült meg az elnöki hatalom, azt önmagában is jól mutatja szánalmas rögtönzése 1998 márciusában, amikor egy fiktív „harmadik erőben” próbált testet ölteni. A Jelcin közvetlen delegáltjaként és képviselőjeként megjelenő Kirijenko politikai lepkesúlya és gyámoltalansága tökéletesen leképezte az elnök gyengeségét.) A elnöki hatalom ettől kezdve legfeljebb áttétele, meghosszabbítása, eszköze lehetett az éppen felülkerekedő hatalmi oldal akaratának: hol Berezovszkij és az oligarchák, hol Csubajsz és az „ifjúreformerek” politikai akaratát realizálta. Hol egyik, hol másik holló vette szájába az elnöki hatalom sajtját, bár egyik sem tudta egészen lenyelni, az utolsó pillanatban mindig kipiszkálta csőréből a másik. A jelek szerint a nevezetes sajt egy harmadik madárra várt: a háborúban előbb politikailag, majd pénzügyileg is megroggyant, hitelüket vesztett viszálykodók – az oligarchák és ifjúreformerek – között az új „nevető harmadik” csak 1998 végén, a pénzügyi összeomlás közepette lépett színre, amikor az elnöki hatalom sajtja már a lábánál hevert.

A bankoligarchák, a természetes monopóliumok urai és „monetarista reformközgazdászok”, a nyugati pénzügyi központok és kormányok támogatását is élvező „ifjúreformerek” között az állam megszerzéséért kirobbant és két éven át tartó állóháború felőrölte az autoritárius elnöki hatalmon nyugvó rendszert, és a hatalmi harc ellentétes programokkal fellépő, ellentétes érdekű – befolyásért, tulajdonért, pénzért huzakodó – főszereplőit – „oligarchákat” és „ifjúreformereket egyaránt – annyira legyöngítette, hogy az előállt hatalmi vákuumban szükségképp új szereplőknek kellett megjelenniük a színen. Ilyenek mindenekelőtt a regionális klánok (a helyi politikai hatalommal összefonódott tulajdonosi csoportok), a kormányzók, élükön az elnöki hatalomra is aspiráló Luzskovval és Lebeggyel, illetve ilyen a dumában és az országban is legbefolyásosabb politikai-hatalmi tényező, Zjuganov nemzeti-kommunista pártja, a mögöttük felsorakozó „vörös vállalatigazgatókkal” és „vörös régiókkal” (a régiók fele ma is a kommunisták vezetése alatt áll), és ilyen a hatalmi harcban semleges és nem korrumpálódott szakember-politikusok, szovjet típusú hatalomtechnokraták csoportja (maga a kormányfő, Jevgenyij Primakov és első helyettese, Jurij Maszljukov is), akik kormányt alakítva jelenleg a régi-új politikai erőkre (a mellőzött régi szakemberekre, például a „közgazdász-akadémikusok” idősebb nemzedékére, az orosz regionális elitre és az ipari vállalkozók „korporációjára”) támaszkodva igyekeznek a liberális modernizáció „frontján” vereséget szenvedett Oroszország államilag rendezett visszavonulását biztosítani (elkerülendő a pánikot, a fejvesztett menekülést, a társadalmi és gazdasági káoszt, az éhínséget). Primakov egyelőre a jelcini orosz államhoz kirendelt csődbiztos szerepét kénytelen ország és világ előtt eljátszani. Mihelyt sikerül kormányának szanálni az orosz államot, kezdetét veheti a következő játszma, az állam újjáépítése, az „önerőre támaszkodás”, a Nyugattól való elfordulás, a központosítás és államosítás jegyében.

Hogy ki lesz a „nagy államépítő”, hogy Primakov csupán a pénzügyi és gazdasági téren katasztrofális vereséget szenvedett Oroszország rendezett visszavonulását biztosító manőver lebonyolítására kapott-e megbízatást, avagy ennél többre (például a fizikailag is kidőlni látszó elnök tényleges helyettesítésére a 2000-ben esedékes választásokig), s hogy meddig tart a visszavonulás, honnan lehet és kell Oroszországnak újrastartolnia, az már az új erők, illetve a legyöngült és második vonalba visszaszorult régi erők játékán, egyezkedéseken, érdekkombinációkon és érdekfelismerésen, egymásnak vetett politikai és pénzügyi cseleken, az állam visszaerősödésének mértékén múlik. Mindenesetre kezdenek kialakulni az új politikai erőközpontok: Primakov elnököt helyettesítő kormányzati erőközpontja („mintha-Jelcin”); az elnökjelöltként előrelépő Luzskov moszkvai pénzügyi-hatalmi erőközpontja, amelynek erejét az orosz régiók egy részének szövetsége is növeli, a nemzeti erőre támaszkodó, a reálszektorba befektető, a hazai vállalkozókat előnyben részesítő „államkapitalizmus” programjával („mintha-Tony Blair”, „mintha-Sztolipin”); Lebegy provinciális orosz nemzeti erőközpontja (mögötte Berezovszkij médiahatalmával, aki belőle akar most elnököt csinálni, miután kormányfő-jelöltjét, Csernomirgyint a hatalmi harcban 1998 szeptemberében csúfosan kiütötték), aki újabban a „józan ész” ideológiájával lép fel, egy katonás rendet ígérő „idealista elit” nemzeti kapitalizmusának programjával („mintha-Pinochet”); és természetesen ott van a szintén az elnöki posztra aspiráló, de szinte mindenkivel (Luzskovtól Javlinszkijig) szövetkezni kész Zjuganov erős mozgalmi és regionális háttérrel rendelkező ellenzéki erőközpontja, a nemzeti-szovjet (?!) államkapitalizmus fél-restaurációjának programjával („mintha-Sztálin”, „mintha-Teng”); s persze a „futottak még” listája képzelt politikai erőközpontokkal és számtalan önjelölttel – Lukasenko belorusz elnöktől Zsirinovszkij pártvezérig, Barkasov orosz fasisztáitól Limonov nemzeti bolsevik pártjáig és Nyikita Mihalkov színész-rendezőig, aki esetleg tényleg beugorhat az elnök szerepébe, és el is játszhatja azt, ha a „Hatalom Párt” úgy akarja, és nem talál magának jobb bábot. Ami viszont eltűnt vagy teljesen elhalványult ezen a politikai-hatalmi térképen, az mindenekelőtt az elnöki hatalom (Jelcin, a kremli elnöki hivatal, valamint a „család”, a pénzügyi krachig „Jelcin után az elsőként” emlegetett Jelcin-lánnyal, Tatjana Djacsenkóval együtt); továbbá a Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, Gajdar nevével fémjelezhető „ifjúreformerek” erőközpontja (nemcsak a kormányzatból szorultak ki mellékes szakmai vagy kvázi-politikai területekre – Nyemcov például „társadalmi munkában” a politikailag agonizáló elnök tanácsadója lett –, hanem pártpolitikai és mozgalmi háttér híján egyáltalán a politikai hatalmi harcból: nem tényezők többé, még a pártpolitikus Gajdar erejéből is csak arra futotta, hogy a pénzügyi csődöt követő hosszú hallgatás után ő is összeállítson egy gazdasági csomagtervet Primakovnak mint felkért szakértő). Végül megszűntek önálló hatalompolitikai tényezők, az állam és a kormányzat megkerülhetetlen tárgyalópartnerei lenni a „hétbankárok”, vagyis a pénzoligarchák (Potanyin, Hodorkovszkij stb.), akiknek mozgósítása nélkül júniusban még se kormány, se elnök, se Berezovszkij, se Csubajsz nem tudtak elképzelni semmiféle kilábalást a válságból.

A fordulat éve Oroszországban: 1999

Az állam visszatérése a gazdaságba – mint az eddigiekből remélhetőleg kiderült – nem a pénzügyi összeomlás következménye, és nem a pénzügyi összeomlás következményeinek elhárításáig, a bankrendszer szanálásáig, a megszakadt külső és belső kapcsolatok helyreállításáig fog tartani. A gazdaságirányítás etatizálása stratégiai kurzus, amely a posztszovjet Oroszország bajos és baljós történetében új korszakot nyit. A fordulat iránya egyértelmű, foka azonban távolról sem. Ez ugyanis hosszabb távon nem azoktól a személyektől és politikai erőktől függ, akik és amelyek iniciálják, programokat alkotnak, célokat tűznek ki, akarnak vagy nem akarnak valamit, hanem azoktól a strukturális adottságoktól és gazdasági-politikai körülményektől, amelyek között bármely mérsékelt program hirtelen radikalizálódhat, „fölpöröghet”, bármely intézkedés értelme visszájára fordulhat, és az értelmesen kijelölt fejlődési pálya kényszerpályává alakulhat át.

A pénzügyi katasztrófa persze nemcsak szabaddá tette az utat valamilyen etatista fordulat előtt, hanem egyben meghatározta ennek az etatista fordulatnak a jellegét és a tartalmát is, miután az államerősítés liberális forgatókönyvét, amelyet 1997-től kezdődően mind kétségbeesettebben próbáltak megvalósítani Csubajsz ifjúreformerei, levette a napirendről. Az „ifjúreformerek” maguk is tudatában voltak annak, hogy az államapály után elkövetkezett az államdagály időszaka, és vagy a „nép”, vagy az „oligarchák” fogják politikai értelemben „megenni” őket, ha nem lesznek képesek – az általuk kialkudott politikai feltételek között és általuk megteremtett társadalmi szereplőkkel megegyezve – felépíteni az erős liberális államot. Ma már kimondható: az oroszországi liberálisok nem voltak képesek a maguk steril, nem ideologikus, jogtechnikai, pénzügyi-hatalmi eszközeivel lefejteni az államról sem a „rászoruló” népet, sem a rajta élősködő korrupt bürokráciát és félkriminális oligarchiát. Végül tehát őket magukat fejtették le róla. Nem a sokkterápiával induló, „vaucseres privatizációval” folytatódó, a makrogazdasági stabilitás megteremtésével tetőző liberális, monetarista reformkurzus vallott kudarcot 1998 őszén Oroszországban, hanem az a kísérlet, hogy liberális eszközökkel teremtsék meg az erős államot. Meglehet, hogy ilyen eszközökkel eleve nem is lehetett Oroszországban erős államot teremteni. Erős állam nélkül azonban a liberális reformok értelme kétségessé vált, a reformok hozadéka pedig folyamatosan semmivé foszlott. Jegor Gajdarnak, a liberális reformizmus „orosz atyjának” utóbbi időben mondott – csalódottságot és sértettséget mutató – politikai védőbeszédei sajnos nem sok önkritikát és kevés igazságot tartalmaznak. Abban persze igazat kell adnunk neki, hogy „az elmúlt hetekben (1998 szeptemberében-októberében – Sz. Á.) a gazdasági és politikai helyzet radikálisan megváltozott Oroszországban: radikálisan csökkentek a liberális gazdaságpolitika esélyei”. Tehát vereséget szenvedett a liberális államépítés gajdari modellje. Téved azonban, amikor „kommunista fordulatról”, a „piaci és demokratikus intézményeket” fenyegető végveszélyről beszél, és sértett politikusként a népet kárhoztatja: „Úgy látszik, az orosz társadalomnak még egy leckét kell kapnia a vörös-barna diktatúrából, a fékezhetetlen inflációból és az üresen tátongó pultokból.”[5] Az etatista fordulat nem egyenlő a „kommunista revanssal” vagy a restaurációval. Egyelőre csak azt jelenti, hogy az erős államot Oroszországban megint egyszer nem a liberálisok, hanem a nem liberálisok és/vagy antiliberálisok fogják megcsinálni. Mellékes, azért-e, mert Gajdar és társai a liberális „etatizmus” nagy lehetőségét megint elszalasztották, vagy mert Oroszország már csak ilyen: nem terem benne fű a nyugati liberalizmus számára.

Noha csak egészen elvontan, a modernizáció orosz rendszerciklusainak sémája szintjén mutatkozik is hasonlónak az 1998-as pénzügyi katasztrófa a szovjet NEP gazdasági rendszerének 1927-28-as válságához, Oroszországban mégiscsak a „fordulat évének” ígérkezik 1999, olyasfélének, amilyen a szovjet rendszer történetében a „velikij perelom” éve, 1929 lett. De csak olyasfélének és nem azzal azonosnak. Mert nem „szovjet revánsot”, „kommunista restaurációt”, „tervgazdaságot”, hanem az állam korlátozott, de erőteljes szerepvállalását jelenti egy lényegében változatlanul orosz módon kapitalisztikus gazdaságban, amelyet nem annyira a „pénz-áru-pénz”, mint inkább a „pénz-hatalom-pénz” képletével lehet leírni. (Ha nem így lenne, akkor alighanem Jegor Gajdar sem biztatta volna október végén Berlinben a német vállalkozói és pénzügyi elitet a Berliner Bank Keleti partnerek címmel megrendezett szimpozionján azzal, hogy most érdemes kockáztatni [!] Oroszországban: a rossz makrogazdasági mutatók, a várható infláció stb. ellenére ugyanis most korlátlanok a lehetőségek, most kis pénzzel is nagyot nyerhet, aki mer.)

A liberális reform belső és külső, gazdasági és politikai forrásai kimerültek. Lényegtelen most már, mit szól a Nyugat az orosz reformokhoz, előrelépésnek vagy hátralépésnek tekint-e valamit, helyesli-e avagy ellenzi az orosz kormány gazdaságpolitikai lépéseit. Az, hogy van-e nemzetközi támogatottsága az oroszországi hatalomnak, gazdaságpolitikának stb., vagy nincsen – nem kérdés többé. Az, hogy netán Csubajsz, nyugati népszerűsége, szakmai és politikai elismertsége folytán, könnyebben boldogulna és többet érhetne el az IMF-vel folyó tárgyalásokon, mint mondjuk Gerascsenko – nem szempont többé. Menesztése a tárgyaló delegáció éléről sokkal többet jelent kádercserénél. Az új kormányzó elit azt üzeni ezzel a Nyugatnak, hogy nem érdekli, kit vagy mit szeretne látni, kivel szeretne tárgyalni, vannak-e még további jó écái Oroszország számára, vagy nincsenek, jön-e működő tőke Oroszországba, vagy nem. Azt üzeni, hogy mostantól Oroszország „orosz módra” fogja megoldani (vagy nem megoldani) problémáit: „külföldi tanácsadók kíméljenek!” (Nem mintha 1998 őszén az erőszakosan, fölülről vagy kívülről az országra erőltetett, „szervetlen”, „idegen” liberális nyugati modell és nem egy autochton szovjet-orosz kriminálkapitalista képlet bomlott föl – annyira, amennyire!) Mindenesetre nincs többé túlteljesítő buzgóság, elébemenés nyugati kívánságoknak, Nyugathoz igazodás és barátkozás. „Nem kapunk újabb hiteleket? Úgy is jó! Megleszünk nélkülük is. Legalább nem fogtok folyton beleszólni abba, mit csináljunk, mi a jó és mi a rossz.” Kétségkívül színezi ezt az izolacionista-etatista gazdasági fordulatot – egyelőre még nem kóros mértékben és nem a legotrombább formában – a sértett birodalmi méltóság lázadása is. A jelenlegi „régi-új” orosz politikai elitben senki nem tart igényt a Nyugat elismerésére, dicsérő szavaira, vállveregető gesztusaira, jó osztályzataira. Az új kormányzati stílus, amit egyesek az orosz sajtóban – némi iróniával – máris „imperiális stílusnak”, „nagy stílusnak” neveznek, nemcsak a közhangulatnak felel meg, hanem a leértékelt „nemzeti” ipar vállalkozói osztálya (Arkagyij Volszkij Ipari Pártja), a regionális vezetők, a hadiipari és az agrárkomplexum, sőt a nyersanyag-kitermelő és a „multikat” a privatizációs versenyből „nemzeti alapon” kiszorítani igyekvő helyi „oligarchák” közvetlen érdekeinek is. Ha tehát a vezető nyugati gazdasági lapok ma azt írják, hogy a pénzügyi katasztrófát követően a legjobb 200 orosz vállalat, köztük a blue chip-kategóriába tartozók is korábbi értékük hatodát érik, akkor mostantól elég vállat vonni: „Hát aztán? Ki akarja őket eladni?”

Oroszország útja mostantól csak befelé vezethet: az állam sem külső, sem belső hiteleket nem vehet föl most már (legfeljebb a régiek törlesztésére kaphat szigorú feltételek mellett IMF-kölcsönt, és belső tartozásainak egy részét fedezheti inflációs úton, ennek minden következményét, az inflációs spirál elszabadulásának veszedelmét is vállalva); de nem engedheti meg az ország tőkejavainak korlátlan kiáramlását és/vagy folyamatos felélését-elfogyasztását sem.[6] Ha a liberális éra (államapály) ár- és exportliberalizálással, szabadkereskedelemmel, privatizálással vette kezdetét, és a konvertibilis nemzeti valuta megteremtésével érte el tetőpontját, akkor lezárulását a rögzített árak részleges visszaállítása, a „szpecexportőrök” szovjet rendszerének felújítása, az államosítások kilátásba helyezése, a privatizációs ügyletek egy részének visszacsinálása, az állami szeszmonopólium és külkereskedelmi monopólium helyreállításának programpontjai fémjelzik. E téren nincs lényeges különbség – legalábbis a programban, a célokat illetően – mondjuk a tervhivatalos, hadiipari komplexumos Jurij Maszljukov, gazdasági kormányfőhelyettes és Jurij Luzskov moszkvai kormányfő, Oroszország legesélyesebb elnökjelöltje között. A letűnt „oligarchák” és „ifjúreformerek” között egy „harmadik típusú erő” felemelkedése vette kezdetét, amely a legkülönfélébb politikai, ideológiai és tulajdonosi érdekcsoportokat egyesíti az „izolacionista”, „nemzetépítő”, „önerőre támaszkodó” orosz államkapitalizmus „centrista” platformja talaján. Ez a sem nem szovjet, sem nem liberális államkapitalizmus az, amit Tony Blair nem magaválasztotta, de egyre népesebb orosz tábora újabban szociáldemokráciának nevez.

A totalitárius jellegű szovjet államkapitalizmus halott. Úgyszintén halott az antitotalitárius orosz államkapitalizmus is. Mi éljen tehát? Nos, éljen, ami még nem volt! Éljen mondjuk Luzskov, Primakov, Szeleznyov, Javlinszkij, Berezovszkij, Zjuganov elvtársak nemzeti-orosz szociáldemokrata államkapitalizmusa! Ezen legfeljebb csak az a maroknyi – Alekszandr Jakovlev vezette – értelmiségi szociáldemokrata háborodhat fel, akik Gorbacsov 60-as évekből kerített „köpenyéből” bújtak elő, ám e „köpeny” politikai varázskörénél nem is jutottak tovább. Ugyanígy méltatlankodtak egykor a nyugati marxisták, az utóbbi időben pedig ugyanígy méltatlankodnak a nyugati liberálisok is azon, hogyan lesz legszebb társadalmi eszméikből Oroszországban újra meg újra államvalóság.


Jegyzetek

[1] Felhasznált források többek között: I. N. Surgalina: Reformirovanyijje rosszijszkoj ekonomiki, Opit analiza v szvetye tyeorii katasztrof. Moszkva, 1997; N. Ja. Petrakov–V. L. Perlamutrov: Rosszija – zona ekonomicseszkih katasztrof. Voproszi ekonomiki, 1996/3. sz.; Reformirovanyije Rosszii: mifi i realnoszty. Moszkva, 1994; Ekonomika Rosszii v 1994–1995 godah: analiz i prognoz. Analityicseszkij bulleteny. INP RAN, Moszkva, 1995.

[2] 1990-ben a Szovjetunió GDP-je 2531 milliárd dollár körül mozgott, ami az USA GDP-jének 44 százalékát tette ki. 1992-ben az Oroszországi Föderációban, amely a Szovjetunió területének 76 százalékát, népességének körülbelül felét „örökölte”, a GDP 852 milliárd dollárra zsugorodott (az USA GDP-jének 14 százalékára), és így tovább, évről évre egyre lejjebb: 1993-ban 777 milliárdra, 1994-ben 656 milliárdra, 1995-ben 626 milliárdra és 1997-ben 450 milliárd dollárra (utóbbi az USA GDP-jének 9 százaléka), ha a dollárt folyó árfolyamon számoljuk. (Áruparitásos alapon az adatok valamivel kedvezőbbek: például 1997-ben 450 helyett 600 milliárd dollár.) Az adatokat l. Rosszija: novij etap neoliberalnih reform. Reszpublika, Moszkva, 1997. Szergej Rogov, az oroszországi Amerika- és Kanada-kutató Intézet jelenlegi igazgatója ehhez még hozzáteszi, hogy az 1997-es oroszországi költségvetés a maga 80 milliárd dollárjával (amibe a költségvetési deficit is benne van már) az amerikainak egyhuszad, a japánnak egytizennegyed, a kínainak egynegyed része. S miután ebből a költségvetésből 3 százalék jut hadikiadásokra (s velük együtt az éjjel-nappal hangoztatott, vágyva vágyott, százszor elkezdett haderőreformra), tehát – abszolút értékét tekintve – hússzor kevesebb, mint a peresztrojka hajnalán, 1985-ben, miközben a szovjet hadsereg közel négymillióról másfél millióra olvadt le 1997-ig, előrelátható, hogy Oroszország gazdasági nagyhatalmiságának összeomlását elkerülhetetlenül követni fogja katonai nagyhatalmiságának összeomlása is. (L. Szergej Rogov: Konturi novoj rosszijszkoj sztrategii. Nyezaviszimaja Gazeta, Szcenarii, 1998. március 11.) A konszolidált költségvetés 1998-ban bevételi oldalon legfeljebb a GDP 8-10 százalékának megfelelő adóbevétellel számolhat. Ehhez jön az ebben az évben felvett és a GDP 5 százalékának megfelelő, külső és belső pénzpiacokon fölvett kölcsön (ami egyben a kiadási oldalt is bővíti). De a deficites költségvetés még így sem haladja meg a 80 milliárd dollárt, ami az amerikainak 1/20-a, és még a magyarországinak is legfeljebb öt-hatszorosa. Ezt a több mint szerény költségvetést folyó kiadások, külső és belső államadósság törlesztései terhelik. Például a GKO (a rövid lejáratú állampapírok) összértéke 70 milliárd dollár, ami a bruttó nemzeti termék 15 százalékának felel meg, és csaknem felér a költségvetés teljes kiadási oldalával (1998 márciusában a duma által elfogadott költségvetésben ez 500 milliárd rubel volt). A GKO felét még ebben az évben kellett volna kifizetni (35 milliárd dollárt), ebből 20 milliárd júliusban-októberben vált volna esedékessé, ami havi 4-5 milliárd dollár kifizetésének (24-30 milliárd rubelnek) felelt meg. A Szovjetuniótól örökölt 70 milliárd dollár 1998 elejére 135-140 milliárd dollárra szökött föl. Az adósságszolgálat havi 7-7,5 milliárd dollárt követelt (miközben az adó- és vámilleték havi szinten 3-3,5 milliárd dollár volt!) Közkiadásokra még legalább havi 6-6,5 milliárd dollárra lenne szükség. Ezen belül külön figyelmet érdemel az államkötvényekben és kincstárjegyekben jegyzett orosz államadósság, amely 1998. május végére elérte a 440 milliárd rubelt (1 dollár = 6,164 rubel). A teljes belső államadósság – Szergej Rogov, az USA-kutatások Intézetének igazgatója szerint – a GDP 25 százalékára nőtt 1997-ben. Ez mintegy 110 milliárd dolláros belső tartozást jelent. (Ezzel szemben Borisz Nyemcov júliusban a külső és belső államadósságot egy összegben 200 milliárd dollárban határozta meg, vagyis a belső kötelezettségek „csak” 60-65 milliárd dollárra tehetők, ettől azonban nem lesz vigasztalóbb a helyzet.)

[3] L. Megapolisz-Ekszpressz, 1997/33. szám, 12. o.

[4] L. ehhez: Szilágyi Ákos: Lex simulata – A kriminális korrupció Oroszországban I–II. 2000, 1998/9.,10. számok, valamint: Uő: „KKK”, avagy Oroszország elrablása. Írások a korrupcióról. Helikon-Korridor, 1998, 156–212. o.

[5] Jegor Gajdar interjúja. Russzkaja Miszl, 1998/4238. szám, 8–9. o.

[6] 1996–97-ben a stabil és magas világpiaci kőolajáraknak köszönhetően a külkereskedelmi mérleg pozitív volt (mintegy 20 milliárd dollár), így kölcsönöket is könnyű volt szerezni. Míg 1991-ben az oroszországi import kb. 25 milliárd dollár volt, 1996-97-ben évi 60-70 milliárd dollár körül mozgott. Vagyis az orosz kormány lényegében az SZKP politikáját folytatta: mindent megtett az import növelésére, hogy a lakosság úgy érezze, évről évre egyre boldogabban, egyre magasabb színvonalon él. Még ha persze ez esetben a jólétből az ország lakosságának egyharmada-fele még oly mértékben sem részesült, mint Brezsnyev alatt. Az import növelését persze nem rendeleti úton (a Vnyestorg utasításával) érték el, hanem a nemzeti valuta mesterségesen magasan rögzített árfolyamának fenntartásával. Ez azonban csak addig volt lehetséges, amíg volt hozzá kellő dollárfedezet. 1998-ban Oroszország legfőbb kiviteli termékeinek, a nyersanyagoknak az ára katasztrofálisan zuhanni kezdett a világpiacon (például a kőolaj tonnája 120-130 dollárról 65-70 dollárra), amit már nem lehetett külföldi hitelfelvételekkel kompenzálni, hiszen annak az országnak nem szívesen adnak kölcsönt, amelynél a visszafizetés szinte egyetlen biztosítéka éppen a magas export-valutabevétel volt. A külföldi befektetőket, bankokat, spekulánsokat persze nem töltötte el különösebb bizakodással az orosz költségvetés krónikus egyensúlyhiánya és az ipari termelés válsága sem, aggasztotta viszont a fizetési mérleg siralmas állapota. A 22 milliárdos IMF- és a Japán által beígért nagy hitel is vészjósló szimptóma volt augusztusban, mert ilyen nagy hitelt csak kilátástalan helyzetbe került országok szoktak kapni, s a hitelnyújtást ilyenkor némiképp a jótékonykodás árnyalata lengi be. Persze az ilyen hitelek célja sem az importból származó fogyasztás fellendítése, hanem az adósságok kamatainak visszafizetése, a rubelárfolyam fenntartásának fedezése stb. Oroszországnak meg kell tanulnia annyiból élni, amennyije neki magának van. 90 milliárd dolláros export és a nemzetközi pénzintézetek bizalma mellett 70 milliárd dollár importot engedett meg magának. Ez többé nem fog menni. Ha egy ország bőviben van valutának, csak úgy dől hozzá az import. Ha kevés, akkor csökken, mert mindenki félti a dollárját. 1999-ben tehát várhatóan legalább felére csökken az import. Az áruválaszték is csökken, és újból lesznek hiánycikkek. Az orosz árukból – verseny hiányában – nem több lesz, hanem az áruk lesz nagyobb (azonos minőség mellett). 1998 első negyedévében az orosz átlagpolgárok feltételezett jövedelme azért csökkent 8 százalékkal, mert valutájukat visszatartották, azaz nem vitték a valutapiacra, és így az eddigi árfolyamnyereségtől is elestek. Elképzelhető, hogy újra engedélyezni kell a valutáért folyó kereskedelmet (főként, ha nyugati cégek nem hajlandók az „átválthatatlan” rubelért árusítani). A lényeg azonban az, hogy az orosz gazdaság sajátosan fogyasztói (önelemésztő), a nyugati árutermelőket és a hazai exportőröket támogató jellege egyre markánsabb lett. Ahogy a Kommerszant Vlaszty elemzője írja: „Az orosz gazdaságban az eltelt tíz évben fundamentálisan semmi sem változott: hol több a valuta, és akkor jobban élünk, mert több az import, hol kevesebb a valuta, és akkor rosszabbul. A jó időket rossz idők követik.” Kommerszant Vlaszty, 1998/31. szám, 9–12. o.

• Játéktér