Litván György

Nyomtatóbarát változat

Mérei Ferenc és régi barátai, elsősorban a nagy tréfamester, Lux László az ÁVH-t, a belügyet becézték Krampusznak, aki, mint a mesében, elviszi a rossz gyerekeket. Érdekes lenne tudni: mikor született ez az elnevezés. Hiszen Mérei 1950-ig párttag volt, egyértelműen kommunistának vallotta magát, sőt mint azt éppen az egyik most talált ávéhás jelentésben olvashatjuk, „császára” volt a hazai pedagógiának és pszichológiának. Legkésőbb 1949-ben azonban éreznie vagy sejtenie kellett, hogy pártbeli helyzete – mint a múltban, az illegalitásban is annyiszor – nem tekinthető nagyon szilárdnak, hiszen az egykori szovjet hagyományokhoz híven ismét megkezdődött az elhajlások és eretnekségek (titoizmus, trockizmus, lukácsizmus stb.) kutatása és üldözése. Mérei körébe közvetlenül is lecsapott egy figyelmeztető villám: Justus Pál letartóztatása és elítéltetése a Rajk-perben. Ezután, mint később elmesélte, átvették a Krampusz rituáléját, és a non-personná lett Justust egymás között igazi akasztófahumorral csak a „Bizonyosnak” nevezték.

Méreivel legalább 1949-től kezdve foglalkozott az Államvédelmi Hatóság.[1] „Tevékenységére általában jellemző 83/3. sz. ügynökünk 1949. december 5-i jelentése, amely szerint Mérei Ferenc az Országos Neveléstudományi Intézet ifjúsági csoportjának olyan utasítást adott, hogy arra vegyék az irányt, hogy a MINSZ vezetését neveléstudományi szempontból a kezükbe vegyék, és így az általa adott utasításokat minden bírálat nélkül elfogadják. Olyan helyzetet kell teremteni, mint a V. K. M.-nél, amelynél elérték, hogy neveléstudományi kérdésekben az elvi irányítás teljesen az ő kezükben van.”

Ezt a jelentést a következő évben, 1950. március 21-én idézik és használják fel abban a kilencoldalas összefoglalóban, amely Mérei egész addigi pályafutását és tevékenységét mutatja be – immár teljesen negatívan – korábbi jelentések és feljelentések felhasználásával. Eszerint már az 1930-as évek elejétől kezdve, előbb Franciaországban, majd itthon, trockista, bomlasztó, kártevő tevékenységet folytatott a munkásmozgalomban. Miután munkaszolgálatosként 1944-ben átszökött a Vörös Hadsereghez, az Új Szó című lap munkatársaként szovjet tiszti egyenruhában érkezett Magyarországra, noha a jelentés szerint valójában nem volt tagja a szovjet hadseregnek. 1945 után mint az Országos Neveléstudományi Intézet főigazgatója „minden eszközt megragadott ahhoz, hogy megakadályozza a szovjet tapasztalatok felhasználását és ösztöndíjasoknak a Szovjetunióba való kiküldetését. (…) Pozícióit arra használta fel, hogy korlátlanul kezében tartja Magyarország oktatásügyének irányítását, és ezen a vonalon szovjetellenes kártevő politikáját érvényesítette.” Egyik munkatársának bejelentése alapján idézik szavait: „Mi talán hülyék vagyunk, hogy a Szovjetunió nélkül nem tudunk semmit sem csinálni?” További vád, hogy miközben „minden erővel akadályozta a szovjet tapasztalatok felhasználását, a szovjet szakkönyvek magyar nyelven való megjelenését, és a Szovjetunióval az Intézetnek úgyszólván semmi kapcsolata nincs, az Intézet nyugati kapcsolatait jól kiépítették. (…) Mérei Ferenc maga is rendszeres terjesztője az angol, amerikai és francia kultúrának, és bizalmas munkatársait a nyugati országok kultúráján neveli.”

Az ÁVH-s összefoglaló jelentésből kiderül, hogy kutatást végeztek Mérei íróasztalfiókjaiban, és összeállították munkatársainak, kapcsolatainak és védenceinek listáját, amelyből „kiderül”, hogy „miután befolyása alá kerítette az egész pedagógiai vonalat, minden igyekezete arra irányult, hogy a vezető szerveket fasisztákkal, trockistákkal, burzsoá kispolgárokkal, narodnikokkal tömje meg”. A felsorolásban az ún. karácsonyistáktól (Varga Tamás és Balázs, Kontra György) kezdve Kiss Árpádon és Faragó Lászlón át a „jobboldali szociáldemokrata” Szalai Sándorig és a „narodnik, titoista nékoszos” Fekete Sándorig több tucat név található. Ehhez kapcsolódnak a dokumentum további vádpontjai is: a párt, a pártszervezet és a munkásosztály vezető szerepének tagadása, a marxizmus-leninizmus lebecsülése, a Nékosz-avantgardizmus támogatása, az időközben kivégzett Szőnyi Tiborral egyetértésben folytatott káderpolitika stb. A jelentés ezzel az inspiratív mondattal zárul: „Mérei Ferenc az MDP tagja.” Természetesen nem sokáig maradt az. Egy héttel később az ún. pedológiai kártevésről szóló párthatározattal az ONI éléről és a pedagógia egész területéről eltávolították.

Az 1950 és 1956 közötti időszakra vonatkozóan Méreivel kapcsolatos dokumentumokat eddig nem sikerült találni a Belügyminisztérium irattárában, illetve a Történeti Hivatalban. Ezekben az években – a „törzsi” szóhasználat szerint a „bujdosás” éveiben – Mérei főként „néger” fordításokból élt. Saját nevére nem kaphatott munkát, publikálásról még kevésbé lehetett szó. Nem tudható, megfigyelték-e ebben az időszakban (folyamatosan bizonyára nem), s voltaképpen az sem érthető a fentebb idézett párt- és szovjetellenes beállítás mellett, hogy mi mentette meg a letartóztatástól olyan években, amikor az övénél jóval pártszerűbb múlttal rendelkező kommunistákat is eltüntettek. Talán éppen ez. Méreit mindenesetre hagyták marginalizálódni, s ebben az állapotában nem tekintették nagyon veszélyesnek.

Erre az időszakára is igen érdekes adalékokkal szolgál az az informátor, aki az iratok szerint legalábbis 1956 derekától 1958 derekáig jelentett róla sűrűn és rendszeresen. 1958. április 18-i összefoglalójában, amelyet az őt „tartó” rendőrhadnagy 23-án foglalt írásba, majd maga Harangozó Szilveszter, a politikai rendőrség későbbi főnöke is megdicsért a margón, az informátor részletesen beszámol Mérei életformájáról és nézeteiről a „bujdosás” éveiben. „1951 végén, illetve 1952 elején Mérei igen nehéz anyagi helyzetben volt. Orosz és francia fordításból élt, melyet főként Lux, illetve Kelemen (Imre) barátaival együtt végzett. (Az általam ismert itt felsorolt személyekről a mellékletben részletesebb rajzot adok.[2]) Mérei annak idején kijelentette, szemben barátaival, akik szociáldemokratának mondották magukat, illetve a nyíltan polgári világnézetű jelenlevőkkel, hogy ő kommunista, de nem moszkvai értelemben, hanem moszkvai megfogalmazás szerint Trockij illetve Tito híve. Ez a kettő nem egy, mondotta akkor, hiszen Trockíj elképzelése nem az, amit Tito akar, de »ha Moszkva így fogalmaz, akkor vállaljuk«. Részletesen kifejtette elképzeléseit, mely szerint a klasszikus marxizmus túlélte magát.”

„1953 után – folytatja az informátor, aki a Szent István körúti Casino eszpresszót jelöli meg Méreiék rendszeres találkozási helyeként – Mérei és Lux a múltnál lényegesen nagyobb információs lehetőségekkel rendelkezhettek. Ismertették az ÁVH felépítését, Farkas Vladimir szerepét (annak idején a közvélemény nem ismerte Farkas nevét – L. Gy.), beszámoltak a Nagy Imre miniszterelnökségét megelőző KB ülésen elhangzott nem publikált megnyilatkozásokról.” Mérei „a baloldali politikusok kiszabadulásáról (Losonczy, Kállai) azonnal tudomással bírt. 1955-ben Rákosi megerősödését átmenetinek mondotta. Arról beszélt, hogy a »párton belüli ellenzék«, melynek vezetője Nagy Imre, egyre erősebb. (…) 1955 végén és 1956 elején a »pártonbelüli ellenzék« kijegecesedett programját ismertette előttem. Ezek szerint vissza kell térni 1948-hoz. Újra meg kell valósítani a koalíciós kormányt. (…) Bejelentette még a nyilvánosságra került események előtt a Petőfi Kör tevékenységét, és közölte, hogy a Petőfi Kör egyik előadásán kíván ő is újra a nyilvánosság elé lépni. Ez így is történt.”

Valóban, 1956 őszén Mérei visszatért a közéletbe. Október elején részt vett és meghatározó felszólalást tartott a balatonfüredi pedagógiai konferencián,[3] s már ezt megelőzően betegágyáról gyújtó hangú levelet küldött a Petőfi Kör pedagógusvitájára, amely az ő rehabilitációjának jegyében zajlott le.[4] A levél így kezdődött: „A pedagógusokon a sor, a neveléstudomány és a nevelés munkásain. Nekik kell ma szavukat hallatni a nagy perben, a dogmatizmus perében… A történelem átmenetileg kedvezhet az óvatosaknak, de kerekét a bátrak forgatják.” Ő maga is ehhez tartotta magát. Miután sokévi szünet után ismét taníthatott az egyetemen, a forradalom napjaiban szinte természetes gesztussal foglalta el az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tanárelnökségét, s ugyanilyen természetesen kapcsolódott be november 4-e után a szellemi ellenállásba, a forradalom utóvédharcaiba.[5]

„Az ellenforradalom fegyveres leverése után – olvashatjuk S. Gy. százados 1958. június 13-i összefoglaló jelentésében – tevékenyen részt vett a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága pedagógus albizottságának munkájában, mely köztudomásuan a párttal szembeni politikai centrum szerepét kívánta betölteni. (…) Javasolja, hogy a MÉFT ajánlja fel szolgálatait a Pedagógus Szakszervezetnek (…) ami egyrészt saját hatalmának növelését célozza, ugyanis embereit ezidőbe már beépítette a szakszervezet elnökségébe, elsősorban az azóta leváltott Lukács Sándor személyében, másrészt e szerv lényegében 1956. november 20-i kiáltványában magáévá tette Mérey párt és kormányellenes, újabb megmozdulás szítására kidolgozott visszavonulási taktikáját.”

---

E taktika mibenléte különösen érdekelte a „Cég” embereit. S. Gy. százados idézi a különböző ügynöki jelentésekből: „1957 elején politikai barátainak figyelmét felhívta a Népfront újjászervezés adta lehetőségekre, azt a tanácsot adta, hogy az egyház emberei is igyekezzenek oda bejutni (ügynökünk egyházi körökkel áll kapcsolatba).” „1957 elején kifejti: az írók jelentik a fix pontot egy jövő szervezkedésére és örvendetes, hogy az írók nem alkudnak.” Egy másik ügynöknek viszont, aki ’56-ban mellette dolgozott, azt a tanácsot adja: „szervezkedni nem szabad, kocsonyás állapotba kell a kapcsolatokat tartani, tartsák össze az embereket, öntsenek lelket beléjük, ha Nagy Imre per lesz, akkor készítsenek röplapokat, amit ő, Mérey (sic!), megszervez.”

A jelentés felsorolja Mérei kül- és belföldi kapcsolatait, amelyekre részint ügynöki jelentésekből, részint a 3/a rendszabálynak nevezett telefonlehallgatásból derítettek fényt. Említés történik az ún. trockistákról (Justus Pál, Lux László, Zsámboky Zoltán), a „mai nacionalista csoportosulásról” (!) (Gimes Miklós, Kardos László, Fekete Sándor, Hegedűs [B.] András, Litván György), az írók és művészek köréről (Kassák Lajos, Erdei Sándor, Illyés Gyula, Féja Géza, Ladomerszky Margit). „Összefoglalva: Mérey Ferenc széleskörű kapcsolatokat tart fenn főleg polgári származású értelmiségi körökkel, pártpolitikusokkal, állandóan hangoztatja polgári demokrácia felé hajló nemzeti kommunista elképzeléseit. Igen nagy befolyással van egyes vezető pedagógus szervekre kapcsolatai által (…) Egész tevékenységével a rendszer bomlasztásán dolgozik, amire jelentéseinkből leszűrve, szervezkedésre is hajlamos megfelelő adott esetben, ahogy arra október előtt és alatt is példa volt. Szükséges Mérey Ferenc további operatív feldolgozása, addig is a pedagógia egész területéről való kiszorítása.”

Ezzel egy időben készítették, sőt egy nappal korábbra, 1958. június 12-ére dátumozták azt a rövidebb Feljegyzést, amelyet június 19-én Galambos József ezredes, az állambiztonság akkori vezetője – ugyanilyen végkövetkeztetéssel és javaslattal – megküldött Kállai Gyulának, az MSZMP KB titkárának. A párt, akárcsak 1950-ben, ezúttal is magáévá tette a BM álláspontját. Kállai közölte, hogy Ilku Pál miniszterhelyettes útján intézkednek, s az egyetemről már 1957-ben eltávolított Méreit a Gyermeklélektani Intézetből a Biokémiai Intézet könyvtárába száműzték.

Úgy tűnik, Krampusz ekkoriban még habozott, mitévő legyen Méreivel (akinek letartóztatásához egyébként a pártvezetés engedélyére is szükség volt). 1957. január végén az egyik ügynöki jelentéshez azt a javaslatot fűzték: „esetleg beszervezni”. Március 11-én, a „MUK”-begyűjtések idején felmerül Mérei „preventív őrizetbe vételének” lehetősége. Mindkettőt elejtették, s augusztus 25-én leszögezték: „Mérei Ferenc személyével aktívan nem foglalkozunk.” Az egyházi kapcsolatokkal is rendelkező, többször idézett ügynököt mindenesetre továbbra is foglalkoztatják, 1958 áprilisáig havonta egy, legfeljebb két jelentés erejéig. Ekkor változik a helyzet, s májusban már öt, júniusban négy jelentés készül róla, időközönként néhány hétig szoros figyelés alatt tartják, azaz egész napjáról, minden találkozásáról jelentést, néha fényképet is készítenek. A Hungaricus-dosszié anyagából elég egyértelműen kitűnik, hogy ebben az időben érnek össze a Méreire és csoportjára, valamint Fekete Sándorra és körére irányuló nyomozás vagy információszerzés szálai, s Krampusz számára nyilvánvalóvá lett, hogy Mérei ellen – legalábbis közvetve – immár nem csupán nézetekért vagy befolyásolásért, hanem – végre – megfogható „cselekményekért” (sokszorosítás, iratterjesztés, tehát szervezkedés ügyében) lehet eljárni.

1958. szeptember 13-án elkészült a javaslat Mérei Ferenc, Fekete Sándor, Hegedűs (B.) András és Litván György őrizetbe vételére. Éppen egy hónapig tartott, amíg a belügyi és pártbürokrácia stációit megjárt javaslatra Krampusz megkapta a legfelsőbb jóváhagyást: „A Politikai Bizottság Mérey Ferenc, Fekete Sándor és néhány társa által folytatott államellenes szervezkedés felszámolásához szükséges politikai felhatalmazást a Belügyminisztériumnak megadta. Jegyezte: Biszku Béla. Látta: Kádár János.”[6] Az 1959 decemberében tartott következő pártkongresszuson Biszku arról számolt be, hogy a hatalmi ellensúlyt (!) képező Mérei-Fekete-csoport tagjaival szemben sokáig türelmet tanúsítottak, ám ennek tagjai „továbbra is fenntartották ellenséges szándékaikat, egyre konspiráltabb formában folytatták a harcot a Magyar Népköztársaság államrendje ellen, folytatták zavartkeltő üzelmeiket az egyetemi hallgatók és értelmiségiek bizonyos köreiben”. Ez természetesen messzemenően nem volt igaz. 1957 tavasza után gyakorlatilag mindenfajta „konspiráció”, sokszorosítás, röpiratterjesztés megszűnt. Mindössze az ’56 után lecsukottak családjainak segélyezése folyt tovább Mérei széles ismeretségi körének segítségével, és – ami a legnagyobb kihívásnak számított – a kapcsolattartás, az összejárás, egymás informálása. Így aztán Méreit és társait négy nappal a PB-engedély megérkezése után, 1958. október 18-án elvitte a Krampusz.

A hatalommal s kivált a Krampusszal folytatott küzdelmet Mérei mindig hosszú és kétoldalú, izgalmas játszmának fogta fel, amelyet nem csupán túlélnie, megúsznia és végeredményben megnyernie kell, hanem amelyben vert helyzetben is lehetőleg mindig felül kell kerekednie. Ez fokozottan érvényes az egész börtönidőszakra, s ezen belül a letartóztatástól az ítéletig tartó féléves vizsgálati szakaszra. Mérei kettős értelemben is az életéért küzdött. Két infarktus után már tudta, hogy igen gyenge a szíve, másrészt néhány hónappal a Nagy Imre-per után a legkevésbé sem lehetett kizárni a halálbüntetést a „legújabb szervezkedés” vezetőjének esetében, akit a letartóztatáskor mindjárt két „köteles” tétellel, szervezkedés vezetésével és hűtlenséggel is vádoltak, s akinek keresetlenül meg is mondták odabenn, hogy volt ott nemrég valaki, akit hasonló vádak alapján infarktus után is felakasztottak. Mérei tehát a tárgyalás előtt elsősorban a neki szánt „elsőrendűség” ellen küzdött, mert nem tudhatta, hogy Kádárék lassan a terrortól a konszolidáció felé fordulnak, s az új ítéletekkel már nem rémíteni, csak ijeszteni akarják az értelmiséget.

A „Susogónak” becézett büntetőkombinátban Mérei élethalálharcot vívott a Krampusszal, amely a leggonoszabb arcát mutatta feléje. Letartóztatása éjszakáján Szalma József alezredes, osztályvezető „na, professzor úr!” felkiáltással és azzal a vigyorral fogadta, amely tökéletesen kifejezte, milyen régóta várt e társaság erre a pillanatra. Kihallgatója Virág György százados lett, a Vizsgálati Osztály egyik legkomiszabb, legellenszenvesebb tisztje, előzőleg Gimes Miklós vizsgálója. Zárkájában pedig – amit nem tudhatott – E. J., az álcázott belügyes tiszt várta, aki már 15 hónapja ült valamilyen, talán közönséges bűncselekmény miatt, s most lehetőséget kapott rá, hogy fogolytársának kikémlelésével bizonyítsa odaadó hűségét a Cég iránt. Csaknem két hónapon át naponta-kétnaponta készített jelentései a vizsgálati jegyzőkönyveknél is hitelesebb dokumentumai Mérei önvédelmi küzdelmének és lelkiállapotának.

Mérei, bizonyára egészségi okokból is, félt a magánzárkától, s minden jel szerint örült a megértő és viszonylag értelmes zárkatársnak, aki már az első napon megállapítja: „úgy néz ki, hogy lehet majd nála eredményt elérni, …lehet őt beszéltetni.” Máris megtudta, hogy Mérei „borzalmas helyzetben” tudja magát, amely nem látszik „rövid lejáratú dolognak”, s kérdés, hogy két infarktus után kibírja-e.

Az erre következő hétvégén, immár az első kihallgatás után, Mérei pesszimizmusa fokozódott, háromszor is rosszul lett a zárkában (szívgörcsök), de már hosszú előadásokat is tartott E. J.-nek a világhelyzetről, a nemzetközi kommunizmus válságáról, s elkezdett beszélni saját „bulijáról”, a vád tárgyává tett szervezkedés mibenlétéről, céljairól (magyar karakterű szocializmus, függetlenség), baloldali jellegéről (emiatt veszélyes s ezért súlyos az ő helyzete). Egyre többet beszélt az ügyről, társairól (név nélkül, de felismerhetően), védekezési taktikájáról és kihallgatásairól. Panaszkodott „Mufurc”-nak nevezett kihallgatójára, aki durva és drasztikus volt vele, mert tagadott: szigorítást, sőt akasztást is ígért, s ismételten magánzárkával zsarolta Méreit. Virág századoson csak főnöke, a sima modorú, de cinikus Gerő Tamás őrnagy tett túl, aki a zsarolást Mérei családjára is kiterjesztette.

---

A megismert iratokból úgy tűnik, hogy Mérei a több évtizedes játszmának ebben a fordulójában szolgáltatta ki magát leginkább a Krampusznak. Egyrészt a zárkán cserbenhagyta emberismerete, s november folyamán alaposan kiadta magát, titkait, társait, taktikáját a zárkaügynöknek, akivel nagy ideológiai vitákba is bonyolódott. „Bevallom – írja E. J. november 12-én –, ha nem jelenlegi szerepemben beszélek vele, nagy verést kapott volna.” Másrészt kiderül, hogy a politikában voltaképpen dilettáns Mérei az adott helyzetben túl komolyan vette saját nézeteinek és vezető szerepének fontosságát, s ezzel besétált a vizsgálók és perkonstruktőrök utcájába. „Az én vezető szerepem ott fog eldőlni – mondta november elsején a zárkán –, hogy mennyire bizonyítható majd a nézetek általam való terjesztése.” Kijelentette, ha nem akasztják fel, úgy politikai nézetei megvalósításáról nem mond le, de már figyelembe véve az új tapasztalatokat – ezt a börtönre is érti. E. J. két nap múlva jelenti, hogy Mérei nagyon tart a további vizsgálattól, mert eddig csak a részletekről volt szó, az igazi politikai tartalom csak most jön! Beszélt kapcsolatairól a régi szocdemekkel, akik szintén (!) illegális csoportokba szerveződtek, s hasonló célokért harcolnak. Mindebben egyedül ő a kompetens, s ha erről is vallania kell, ez halálát is okozhatja a vizsgálat közben. (Ezt a részt a vizsgálói kezek gondosan megjelölték a margón.)

A Krampusz úgy ítélte meg, hogy Méreit a halálos fenyegetéssel lehet a legjobban megpuhítani. E. J.-t arra utasították, hogy állítsa be igen súlyosnak Mérei helyzetét, Gerő Tamás pedig tudomására hozta: ne várjon kivételezést, úgy fogják kezelni, mint a Köztársaság téri gyilkos fasiszta huligánokat. Mérei egyetlen védekezési lehetősége – amit ismételten ki is fejtett zárkatársának – a neki tulajdonított vezető szerep elhárítása vagy áthárítása. A jelentések szerint egyre jobban tartott tőle, hogy Széll Jenőt és Justus Pált, esetleg Révész Andrást is behozzák (Széll esetében ez be is következett).

Eközben azért folyt a régi játszma is Krampusszal. E. J. jelentette, hogy Mérei igen jól ismeri a Cég módszereit, a hálózat működését s a szakkifejezéseket is. Ügyükben szerinte legalább 7-8 ügynököt foglalkoztattak. Neveket nem mondott, de az egyikről olyan pontos leírást adott, hogy nyomban felmerült a hálózati személyek felülvizsgálatának szükségessége. December közepén került sor a nagy húzásra: E. J. bejelentette, hogy hamarosan szabadul. Ezt Mérei állítólag „megsiratta”, majd bevallotta, hogy kezdetben bizalmatlan volt, de most már nincsenek titkai a másik előtt. Az utolsó napok – nyilván ez volt a manőver célja – a kiviendő üzenetek megfogalmazásával teltek. Eközben E. J. – óvatlanul – saját rendkívüli memóriájával kérkedett (egyébként joggal), amiből Mérei hirtelen megértette, hogy a tőle kapott és E. J. agyában felhalmozott nevekkel és adalékokkal mi történhetett – és megrémült. A drámai feszültséget végül a „tégla” azzal oldotta fel, hogy „játékosan” előadta – az igazat, hogy ti. az ő révén Virágék mindig lépéselőnyben voltak Méreivel szemben. Utolsó jelentésében E. J. használati utasításokat adott utódjának Mérei kezeléséhez: gyengéden bánni vele, nőtörténetekkel megfogni, a kihallgatások után sajnálni fáradtsága miatt, s csodálni, hogy kibírta – mert erre beszélni kezd, végül pedig komolyan venni többnyire megjátszott rosszulléteit.

Az újabb „tégla” a jelek szerint csak két hónappal később, 1959 februárjában érkezett – valószínűleg egy pap személyében. Intelligens, finom, kiírt betűivel összesen hat jelentést készített, de Virág százados már az elsőről látta: „Mérei bizalmatlan!” Az utolsóra is ezt írta, s hozzá azt is: Mérei „üzeneteket küld nekünk”. De ebben az időben már valamelyest enyhült a helyzet és a Fő utcai légkör, amit jelzett Szalma József távozása is a Vizsgálati Osztály éléről. A Mérei-Fekete-ügy vádirata fenntartotta Mérei elsőrendűségét, de halálos ítéletek lehetőségéről már nem volt szó. A per tárgyalására március utolsó hetében került sor. A Népbírósági Tanács április elsején Méreit tízévi börtönre, társait ennél kevesebbre ítélte. Ugyanakkor a belügyben már március közepén jónak látták megnyitni a „Hungaricus”-csoportdossziét. Krampusz az ítéletekkel nem tekintette lezártnak Mérei és társai ügyét.

Az ítélet másnapján Méreiéket a budapesti Gyűjtőfogházba szállították, ahol előbb a Kisfogházban, majd a kórházban helyezték el őket. Onnan májusban az addig külön őrzött, ún. 476-os elítéltek csoportjával Vácra kerültek, ahol megszűnt elkülönített helyzetük, beleolvadtak a rabtársadalomba. Igaz, legtöbbjük számára előnyt jelentett értelmiségi mivoltuk és nyelvtudásuk, mert ennek révén a legjobb munkahelynek számító fordítóirodán dolgozhattak. Mérei Churchill második világháborús emlékiratait fordította, ott folytatva, ahol a Rákosi-korszakban elítélt valamelyik szocdem vagy „rajkos” elődje, talán Szász Béla, Ignotus Pál vagy Szalai Sándor a szabadulásakor abbahagyta.

Méreinek a különböző börtönökben (Vác, Sátoraljaújhely, Gyűjtőfogház) töltött négy évéről – egyetlen kivétellel – nem maradtak vagy még nem kerültek elő operatív jelentések, noha nem kétséges, hogy a mindenütt működő operatív osztályok és azok különböző szintű besúgói róla sem feledkeztek meg. Az F-dossziéban megőrzött egyetlen ilyen jelentés elég későn, 1962 márciusában készült azokról a „revizionista kommunistákról”, akikkel a hálózati ember a váci vagy a budapesti Országos Börtönben együtt lakott vagy dolgozott, s akikről, mint írja, „káderlapot” vezetett. Az informátor egy ideig Mérei zárkatársa volt, s miután jellemzi műveltségét és nézeteit, arra a figyelemre méltó megállapításra jut, hogy Déry Tiborral vagy Fazekas Györggyel ellentétben Mérei Ferenc és Nyugati László zsidó volta nem csökkentette népszerűségüket a rabtársak körében. Ha tudomásul vesszük, hogy itt nem csupán zsidóságról és a nyílt vagy lappangó antiszemitizmusról van szó (ami természetesen létezett), hanem a politikai elítéltek ún. nagyimrés és kiváltságos rétegével szembeni fenntartásról vagy bizalmatlanságról, akkor elmondható, hogy talán Mérei tudta legsikeresebben áttörni ezt a gátat.

Az ítélet után, s különösen a váci „Lordok Házába” (a börtönnek a legveszélyesebb államellenes bűnösök számára fenntartott részébe) kerülését követően Mérei Fő utcai szorongásai egyszeriben megszűntek. Immár nem féltette életét (a betegségtől sem), nem húzódozott a „vezetői” szereptől, az új és szokatlan közösségben nagyon gyorsan kiismerte és feltalálta magát. Ellentétben például Déryvel, ő minden önsajnálat nélkül, fiatalosan és kíváncsian vetette magát élete legújabb kalandjába, amely a pszichológusnak is roppant érdekes tapasztalati és vizsgálati anyagot ígért. (Tervezte, hogy Sumák és maké címmel megírja a börtönélet pszichopatológiáját, amelynek középpontjában természetesen a tilalmas érintkezések fenntartása és a tiltott tárgyak birtoklása áll.) Eszével, műveltségével, humorával és empatikus, szolidáris magatartásával nagyon sok fiatal munkás és értelmiségi bizalmát és tiszteletét szerezte meg, akik lelki, politikai, válási és egyéb gondjaikkal fordultak „Mérei papához”. Tekintélye különösen megnőtt az 1960. tavaszi váci éhségsztrájk után, amely éppen Déry, Donáth és néhány társuk, a másik oldalon pedig Farkas Mihály és Vladimir egyéni kegyelemmel való szabadulása s a várt nagy amnesztia elmaradása miatt robbant ki, s amelybe Mérei – szolidaritásból – habozás nélkül belevetette magát. De Krampusz sem maradt tétlen: néhány hét múltán elkezdődött a megtorlás, a megmozdulás résztvevői 3-6 havi kedvezményelvonásban részesültek, a vezetőknek vagy felbujtóknak kinevezettek viszont ugyanazért egyéves büntetést kaptak.[7] Mérei „természetesen” ebbe a kategóriába került, s két vagy három tucat társával együtt láncra verve szállították a sátoraljaújhelyi börtönbe, ahonnan csak az év végén került vissza, immár a Gyűjtőfogházba, ahol aztán az általános iskolai oktatás kiépítésekor tanári csoportunk tagja és doyenje lett. 1963. március 28-án kelt a határozat Mérei feltételes szabadlábra helyezéséről (az ún. nagy amnesztia keretében). F-dossziéja azonban ennek a pársoros iratnak a szomszédságában néhány egyéb érdekes dokumentumot is tartalmaz. Március 8-án kelt az a javaslat, hogy Mérei lakására vezessék be az ún. 3/e rendszabályt (azaz szobai lehallgató berendezést), a telefon felhasználásával. Indokolás: az „Összejárók” fedőnevű ügy anyaga bizonyítja, hogy a Hungaricus-csoport tagjai oda járnak. Március 13-án, tehát alig két héttel a szabadulás előtt Krampusz képviseletében egy százados viszonylag barátságos beszélgetést folytatott Méreivel, s az erről készült jelentésre március 27-én Harangozó Szilveszter ráírta: „Fenntartani a beszélő viszonyt a szabadulás után is!” Ugyanakkor nem éppen a bizalom jelének tekinthető, hogy ugyanazon év, 1963. szeptember 10-i kelettel ott díszeleg egy javaslat a pár hónappal korábban szabadult Mérei őrizetbe vételére „M” (= mozgósítási) időszak esetén, mivel továbbra is kapcsolatot tart korábbi bűntársaival. S kitöltve, keltezetlenül megvan a végrehajtáshoz szükséges biankó „őrizetbevételi határozat” is.

---

Ma még nem tudjuk, milyen széles körben alkalmaztak ennyi elővigyázati rendszabályt. Annyi bizonyos, hogy Méreitől nagyon tartott a Krampusz. Erre vall, hogy szabadulásától haláláig, tehát több mint két évtizeden át folyamatosan megfigyelték, újabb és újabb ügynököket igyekeztek környezetébe beépíteni, időről időre a figyelés közvetlen eszközeit is alkalmazták, a belügyben pedig legalább tíz nyomozótiszt, alosztályvezető és nagyobb főnök foglalkozott egymást váltva és kiegészítve az informátorok kikérdezésével, mindig újabb összefoglaló jelentések és részletes operatív tervek készítésével.

Mérei egy közeli barátja, aki távolléte idején is látogatta a feleségét, már a szabadulás napján (március 28.) jelentkezett telefonon, és kérte, hogy majd hívja vissza, ha kipihente magát. Mérei már április elsején visszahívta, s másodikán találkoztak. A barát, aki történetesen informátor volt, április 8-án jelentést tett a találkozásról, egyben megnyugtatta megbízóit, hogy Mérei nem gyanakszik rá, ellenkezőleg, elmondta, 1958-ban aggódott érte, hogy őt is beviszik. Tájékoztatta a Céget, hogy Mérei már ez alkalommal arra kérte, közvetítsen a szociáldemokrácia vezető embereinél (Kelemen Gyula, Révész András, Justus Pál) visszaesőként benntartott elvtársuk, Guba Dezső, valamint Göncz Árpád kiszabadítása ügyében. A barát minden tőle telhetőt megtett – s pontosan beszámolt róla, mit intézett Justus és Révész a veterán szociáldemokrata Kálmán Józseffel és Vas Witteg Miklós szakszervezeti vezetővel, majd arról is, hogyan zajlott le Mérei és Kálmán József találkozója, ahol egyébként lehallgató berendezés is működött. Krampusz így megtudhatta, hogy Mérei figyelmeztette a szocdemeket vezető garnitúrájuk elöregedésére, s egyben közölte, hogy az ő „együttesük” öregjei közül Lukács Györgyre, Vas Zoltánra és őrá magára számíthatnak.

Mérei saját lakásában viszont valamilyen okból nem jól működött a mennyezetbe épített poloska, ezért 1963 nyarán nagy előkészületeket tettek kijavítására. Augusztus 12-ére tűzték ki az akciót, amikor Méreiné legkisebb lányával és anyósával nyaralni indult. A két idősebb lány külföldön volt, s a határőrséghez külön utasítás ment, hogy azonnal jelentsék esetleges belépésüket. Méreit beszélgetésre hívták egy távoli helyre, s így azt hitték, hogy biztosra mehetnek. Ám csalódniuk kellett, mert Mérei megkérte régi barátnőjét és munkatársát, Binét Ágnest, hogy távollétében maradjon a lakásban, anélkül hogy ajtót nyitna vagy felvenné a telefont. Krampusz haragos volt, de később mégiscsak megjavíttatta a lehallgatót.

Mérei kapcsolata a régi szociáldemokratákkal a továbbiakban is fennmaradt – habár a jelentések tanúsága szerint nem nagyon intenzív formában, de 1965 közepén is megállapítják, hogy „a szociáldemokrata illegáció” számításba veszi Mérei személyét. A baráti informátor jelentései fokozatosan elmaradtak, helyébe kevésbé közeli és jelentéktelenebb ügynökök léptek (egy ifjabb pályatárs, egy szomszéd, egy könyvgyűjtő), akik legfeljebb állástalansága miatti rosszkedvéről jelenthettek. Egyébként a Cégnél sem örültek Mérei „megoldatlan” helyzetének, s annak sem, amit Harangozó úgy fejezett ki: „Mérei magatartása nem a javulás felé megy”, s erről a Cég más vezetőivel is beszélni kell. Az állambiztonságiak mindenesetre aktívak voltak. A szabadulása utáni fél évben három eszpresszói beszélgetést is folytattak Méreivel, aki nekik is szóba hozta Göncz és Guba ügyét, de saját panaszát is, amiért akadályozzák, hogy szakmájában, pszichológusként dolgozhasson.

A fő akadály azonban ez esetben nem a belügyben, hanem a szakmában volt. Bartha Lajos, a Gyermeklélektani Intézet akkori igazgatója több levelet és beadványt intézett az illetékes vezető szervekhez (például Óvári Miklós KB-titkárhoz), nyomatékosan kérve és figyelmeztetve őket, hogy Méreit ne helyezzék semmiféle kutatóintézetbe, mert azonnal megosztaná a munkatársakat, és belharcokat indukálna. Szerinte csak könyvtárban helyezhető el, mint letartóztatása előtt, hogy ott egymagában dolgozhasson. Krampusz ez esetben megértőbb és nagyvonalúbb volt. Az októberi beszélgetés után hamarosan, november 2-án feljegyzés készült a pártközpont vagy a minisztérium számára Mérei elhelyezkedésének megoldatlanságáról, ami őt nagyon elkeseríti, és ismerősei körében is nyugtalanságot okoz. A megoldást végül a Lipótmezőn az ő vezetésével felállított pszichodiagnosztikai állomás jelentette. Bartha Lajos ugyan ez ellen is tiltakozott, de Kun Miklós osztályvezető főorvos támogatta és keresztül is vitte Mérei kinevezését 1964. február elejére. Erre az időpontra a belügy is felkészült: január 25-én új intézkedési terv készült, amely nem csupán Mérei új munkahelyére, hanem felesége és lányai, barátai és volt vádlott-társai mellé is ügynököket tervezett telepíteni.

Számos próbálkozás és csaknem ugyanannyi kudarc után Krampusz végül 1965 derekán találta meg a maga – csaknem ideális – emberét, éspedig egy vidéki intézményben dolgozó, de sűrűn Budapestre járó, Méreit és környezetét régen ismerő pszichiáter személyében, aki – úgynevezett hazafias alapon – mintegy tizenöt éven át készítette róla alapos, elemző, ironikus, de nem igazán rosszindulatú jelentéseit. 1968. június 18-án a Mérei-ügyben éppen illetékes III/III-4-b. alosztály, amelynek Horváth József alezredes, a későbbi belbiztonsági főnök volt a vezetője, az illető megyei politikai osztály vezetőjéhez írt levélben összegezte az informátorral kapcsolatos véleményét és kívánságait.

„Az eddig keletkezett és részünkre megküldött anyagokból kitűnik, hogy Mérei Ferenc és családja körében is, a hálózat megfelelő ismeretséggel rendelkezik. Tudományos, szakmai munkáján túl, emberi és egyéb vonatkozásban is élvezi Mérei bizalmát. (…) az alábbiakban jelöljük meg azon feladatokat, melyek folyamatos munkát kívánnak hálózatuk részéről:

1. Mérei Ferenc kül- és belpolitikai eseményekről, Párt- és Kormányhatározatokról, társadalmi rendünkről, ennek további, távlati fejlődéséről és perspektívájáról alkotott véleménye. (…)

2. Szakmai kapcsolatain túlmenően, volt elítélt társaira vonatkozó megjegyzéseit, róluk alkotott esetleges véleménynyilvánítását ismerje meg. Kísérje figyelemmel, hogy Mérei jelenleg hogyan vélekedik volt elítélésének körülményeiről. (…)

3. Mérei Ferenc családi körülményei, feleségéről és gyermekeiről alkotott véleménye. Saját és közvetlen családi körének egyes tagjaira vonatkozó munkahelyi, esetleg egzisztenciális problémái. Egészségi állapota és az abban beállott változások, melyek fizikálisan és egyéb vonatkozásban is befolyásolják magatartását.” Az alosztály jelentést kért minden találkozásról, de figyelmeztette az informátort, hogy tekintettel Mérei újabban óvatos magatartására, saját érdekében is mellőzze a „konkrét kérdésfeltevéseket”.

A „hálózat” számos érdekes jelentése közül is kiemelkedik az 1968. december 27-i, amelyben öszegezi Mérei pályafutását és kapcsolatrendszerét. Kivonatolva így hangzik:

„Mérei Ferencet 18 éve ismerem. Megkísérlem értékelni az ez idő alatt általam megismert munkamódszerét társas kapcsolatai kiépítése terén. Előljáróban meg kívánom jegyezni, hogy Mérei 25 éve foglalkozik tudományosan a társas kapcsolatok kérdésével. (…) Amikor Mérei 1947 táján az Országos Neveléstudományi Intézet élére került, akkor arról volt szó, hogy a művelődésügyi tárca a kisgazdapárté, és ezért szükség van egy olyan kommunista vezetésű intézményre, ami befolyást tud gyakorolni a Művelődésügyi Minisztériumra (…) Ez az intézet volt Mérei intézete. Az irányvonal, amit képviselt, az 1950-es párthatározat szerint helytelen volt ugyan, de ez az irányvonal dogmatikus értelmezése volt, valójában szerintem az akkor Mérei által a köznevelésben követett irányvonal lényegében helyes volt, és lényegében 1956 után meg is valósult az ő részvétele nélkül. Munkamódszeréhez tartozott azonban már a neveléstudományi intézetben is, hogy azokból a munkatársaiból, akiknek a munkájával elégedett volt, akik véleménye szerint jól dolgoztak, klikket alakított (…) csapatot szervezett maga köré intézete dolgozói közül, és ez a csapat harcolt az intézet dolgozóinak egy másik csapata ellen. (…)

A következő időszak 1950-1956-ig úgy telt el, hogy Mérei semmiféle állást nem vállalhatott, »fekete« fordításokból és hasonló munkákból élt. Baráti körként mellette maradt néhány tag volt intézeti »csapatából«, ezekhez hozzáverbuválódott néhány régi ismerőse, akikkel időlegesen megszakadt a kapcsolata. (…) [Ily módon] lassan kialakult Mérei új »csapata«. A csapatnak neve is lett: »törzsnek« nevezték, és feladata tréfás volt. A feleségek ellen kellett harcolni (…) 1955-ben aztán a »törzs« politizálni kezdett, mint ahogy akkoriban mindenki. Székhelye a budai Fény presszóban alakult ki, ahová akkoriban egy írócsoport is járt (Illyés, Kassák, Justus stb.). Az írók ismerősek voltak, így a »törzs« lassan kibővült néhány íróval, ugyanakkor politizálása intenzívebb lett. Igy alakult ki a következő időszak 1956-1958-ig. (…)

A legutolsó időszak Mérei szabadonbocsátásával kezdődött és ma is tart. Ezt a következők jellemzik: Mérei az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet vezető psichológusa lett. Kinevezésekor az intézet nem töltötte be országos funkcióját, csupán egyike volt az ország elmegyógyintézeteinek. Rendszeres, átgondolt továbbképzést, útmutatók kibocsáttását Mérei kezdte szervezni, először saját területén, tehát a psichológusok közt. Ennek a példának a nyomán kezdett aztán az intézet orvosi kara is mozgásba jönni (…) Néhány év alatt Mérei köré tömörült a klinikai psichológusképzés, a psichológus továbbképzés. (…) a munkatársak szervezése során egy csomó embert megsért, kihagy, nem vesz számításba, ezzel megteremtve a csapatot és az ellencsapatot is. (…) Fentiekkel nem Mérei egész személyiségét próbáltam felvázolni, csak annak egy részét, azt ami az ő szociális kapcsolatteremtő módszerére jellemző. Ebből arra gondolok, hogy most megint van csapata, a csapatnak van feladata, van ellenséges csapat is, ami ellen harcolni tud, tehát ebben a tekintetben hiányzik a belső motivációja ahhoz, hogy egy másik titkos ellenforradalmi célú csapatot is szervezzen. Így az ő kapcsolatteremtő módszerét elemezve arra gondolok, hogy jelenleg Mérei nem folytat munkája mellett ellenforradalmi titkos szervezkedést is.”





A pszichiáter-informátor későbbi jelentéseiben is ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott, s ezzel nyilván saját lelkiismeretét is megnyugtatta. 1969. február végén Mérei betegségéről számol be, amelyről az nem akar tudomást venni, „hősködik”, lázas tevékenységet folytat a Lipóton, ahová (akárcsak más rokon intézményekbe) beviszi az irányában lojális munkatársakat, „üzeneteket” küld nekik, valóságos „káderpolitikát” folytat, tilt, engedélyez, javasol, s mindez annyira leköti figyelmét és energiáit, hogy eközben képtelen volna még titkos politikai tevékenységet is folytatni. Egy másik szakmabeli viszont, akit ügynöki minőségében ekkor már „nyugdíjaztak”, ún. társadalmi kapcsolatként viszont gyakran kikérdeztek, épp ez ez időben állítja, hogy Mérei újra politizálni kezdett, mégpedig ugyanarról a revizionista bázisról, amit a Valóságban megjelent interjúja[8] is bizonyít. (Itt hangzott el az a kijelentés, hogy marxista pszichológia nem létezik.) Szerinte Mérei egyre szélesebb fiatal értelmiségi körre terjeszti ki befolyását. Ez időben keletkezett az egyik belső összefoglaló javaslata: megakadályozni tevékenységének fokozását, bizalmatlanságot kelteni iránta.

Mérei ekkor, 1969. november 24-én töltötte be 60. évét, amiről persze Krampusz sem maradhatott le, hiszen a megszaporodott látogatások, telefonhívások, publikációk jó alkalmat szolgáltattak kapcsolatainak és befolyásának felmérésére. A „3/a rendszabályt”, azaz a telefonlehallgatást már 1968. augusztus 23-án (!) bevezették, s bizonyos időszakokban pontos összesítéseket készítettek az őt hívó személyekről és a megbeszélt programokról, látogatásokról, kirándulásokról. A születésnap körül ezt felújították, s megállapították, hogy a Valóság-körön kívül még két csoport, a régi „törzs” és a politikai barátok köre (Vásárhelyi, Tánczos, Kardos, Józsa, Litván) is megünnepelte. 1970 elején azonban – nem először – ismét arra a következtetésre jutottak, hogy szorosabb megfigyelésre van szükség, s erre február 25-én el is készült az „operatív intézkedési terv”. Az írásmű bevezetőben ismerteti Mérei Ferenc magatartását, antimarxista szemléletét, az általa művelt szakterület autonómiájának őrzésére tett erőfeszítéseit, kapcsolatait a „törzzsel”, a börtöntársakkal és írókkal, s idézi Erdős Péter Méreire vonatkozó ironikus megjegyzését: „Addig nem nyugszik, míg ki nem próbálja, meddig nem mehet el.” A terv felsorolja az addigi rendszabályokat, a telefonlehallgatást, a rövid időre alkalmazott „K” (külső) figyelést s a „hálózati”, azaz informátori rendszert, amely azonban nem jutott el az igazán „belső” körig. (Krampuszt mindvégig irritálta, hogy Mérei közvetlen baráti és családi körében nem sikerült ügynököt verbuválni!) A továbbiakban pedig következik a szükséges „intézkedések” felsorolása: 3/a és 3/e rendszabály lakásban és munkahelyen (rövidesen hozzá is láttak Mérei munkahelyi szobájának bemikrofonozásához), a meglévő informátorok számára új feladatterv kidolgozása, újak beállítása, „K”-ellenőrzés és 10 napra személyi figyelés. (A hetvenes években egész sor új ügynök-fedőnév bukkan fel az iratokban, de többnyire jelentőség nélküli közléseikkel itt nem foglalkozunk.)

A Céget egyrészt továbbra is érdekelték Mérei szakmai kapcsolatai és hatalmi pozíciói, már csak azért is, mert „vezető elvtársak” is szóvá tették, miért hagyják működni az antimarxista Méreit, másrészt ennél is jobban nyugtalanította őket Méreinek a hetvenes években kibontakozó új, irodalmi-művészeti, illetve művészetpszichológiai orientációja. Ez ugyanis összehozta őt az írók és művészek újabb köreivel (Mészöly Miklós, Konrád, Örkény, Eörsi, Horgas Béla és a tervezett Eszmélet köre, Kenedi János és mások). A pszichiáter-informátor meg is állapítja 1970. március 24-én: Mérei elégedetlen, új pozíciót keres az irodalompszichológiában – s hozzáteszi: jobb lett volna a pszichiátriában hasznosítani! 1972. január 10-én egy belső jelentés megállapítja, hogy az addigi ellenőrzés nem hozott felszínre ellenséges tevékenységre utaló adatokat, mégis négy nappal később újabb operatív intézkedési terv készül a megfigyelés hatékonyabbá tételére. Elhatározzák két korábbi ügynök „társadalmi kapcsolatként” való felhasználását, a hivatalos munkahelyi kapcsolatok aktivizálását, a telefonlehallgatás évente kétszer 30 napos alkalmazását és 90 napos „K”-ellenőrzés (levelezés, külföldi kapcsolatok) bevezetését.

A sokszoros erőfeszítés ellentmondó eredményeket hozott. Az 1972. június 24-i jelentés szerint „ellenőrzését szabadulása óta folyamatosan végezzük”. Politikai magatartása „kétarcú”. Nem változott, de lojalitást mutat. 1973. január 19.: „politikai törekvései szelídültek” – kezd öregedni. A fiatalokat is inkább szakmai, módszertani vonalon gyűjti maga köré. 1973. március 16.: konkrét ellenséges tevékenységet nem fejt ki, de potenciálisan továbbra is veszélyes, ellenőrzése indokolt. Ez többször, csaknem szó szerint ismétlődik, 1976. október 2-án ilyen változatban: semmi új mozzanat, de a főnök (Harangozó vagy Horváth József?) elégedetlen a jelentéssel, az „ellenőrzöttség színvonalával”.

Mérei Ferenc nem hiába szokta volt mondogatni, hogy aki elég soká él, az mindent és mindennek az ellenkezőjét is megérheti. Mielőtt még megérte volna azt a szégyent, hogy mint ártalmatlan öregemberről, Krampusz leveszi róla figyelő tekintetét, a hetvenes évek végén a figyelés egy másik vonala derített fényt arra a kapcsolatra, amely a fiatalokból álló új, demokratikus ellenzék és Mérei között kialakult. Egy 1978. március 22-én kelt feljegyzés szerint a „Várakozók” fedőnevű ügyben foglalkoztatott ügynök szerint a szamizdatkészítők felkeresték Mérei Ferencet, akinél egy másik volt elítélt is jelen volt. Örömmel fogadták őket. Ez az új információ lett a tárgya egy későbbi intézkedési tervnek is, míg aztán a következő év végén további hasonló értesülések követték. Az 1979. december 29-i értékelő jelentés szerint Mérei ellenséges beállítottsága nem változott, sőt addigi tartózkodó magatartását is feladta. Aláírta ugyanis a prágai nyilatkozatot, s emiatt nem kapta meg 70. születésnapjára szánt kitüntetését. Hozzáteszi még a jelentés azt is, hogy Mérei lakásán rendezett születésnapi ünnepségen „alosztályunk több célszemélye is jelen volt”. Később megszerezték az ott készült csoportképet, rájöttek, hogy túl szerényen fogalmaztak, s így helyesbítettek: „70. születésnapjára alosztályunk szinte valamennyi célszemélyét meghívta a lakására.” 1980 tavaszán megállapították, hogy Méreinél némi politikai aktivizálódás tapasztalható, hiszen a Charta-aláírás mellett a Bibó Emlékkönyvbe is jónak látta írást adni, sőt felmerült, hogy lakásán szamizdat kiadványokat raktározzanak, amit végül elvetettek. A jelentés szerzője ettől függetlenül úgy látta, hogy Mérei útlevele, akárcsak az előző években, kiadható, s ezzel Harangozó Szilveszter is egyetértett.

Az 1979. őszi Charta-aláírási akció és ennek folyományai vezettek el Mérei és a Krampusz utolsó személyes érintkezéséhez, amelyről az F-dossziéban őrzött legérdekesebb és legmulatságosabb dokumentum tudósít. Egy 29 oldalas jegyzőkönyvről van szó, amely a Mérei Ferenccel saját lakásán 1980. július 1-jén folytatott „figyelmeztető beszélgetés” magnóra felvett szövegét tartalmazza. A felvétel minden bizonnyal rejtve történt, erre vall, hogy Mérei szövege – ekkor már több agyérgörcs által okozott beszédnehézségei miatt – sok helyen hiányos, szakadozott, míg a készüléket magánál tartó „partnerének” szövege gyakorlatilag hiánytalan. E partner nem volt más, mint a régi ismerős, Horváth József, de immár ezredesi rangban és csoportfőnök-helyettesi beosztásban.

A jegyzőkönyv, amely már csak a szereplők jelentősége miatt is megérdemelné, hogy teljes szövegében közzétegyék, valóságos mintadarabja lehet műfajának, a korábban sokakkal folytatott „figyelmeztető beszélgetéseknek”, de jelzi már az idők változását is Horváth József igen udvarias hangvételével, és persze Mérei szellemi fölényét, amellyel szerepe ellenére voltaképpen irányítójává válik a társalgásnak. Méghozzá az első mondatoktól kezdve, amikor leszögezi: „engem pszichológiai ügyben szoktak keresni – de úgy látom, hogy nem ön beteg, nem a fia beteg, nem a családtagja beteg”, amire az ezredes hosszabb bevezetővel válaszol:

„…én egy feladatot kaptam. Egy olyan feladatot, hogy elmondjam önnek, hogy mi mindent elkövetünk és elkövettünk az elmúlt években, hogy megkíséreljük elfelejteni azt, ami ’56-ban történt. Meg az ’56 utáni esztendőket is. Sőt olyan helyzetet próbáltunk teremteni, hogy ön is kísérelje meg elfelejteni ezeket az időszakokat. De hát (…) úgy vesszük észre, hogy ön változatlanul, vagy talán újfent, olyan körökben mozog, akik nem engedik önnek elfelejteni – és hát áttételesen nekünk sem.”

Mérei eleinte – alighanem őszintén – nem érti, mivel vádolják, mire apránként – mivel az ezredes taktikázik, és nem akar információkat kiszolgáltatni – kiderül, hogy egy bizottság alakításáról van szó, amely fellépne a Charta-aláírás miatt különböző módon veszélyeztetett értelmiségiek védelmében.[9] „Hogy lehet az – teríti ki végre kártyáit Horváth –, hogy ön egy olyan társaságban (van), akik önhöz képest jóval fiatalabbak, jóval tapasztalatlanabbak, sokkal forrófejűbben közelítik meg az élet kérdéseit és a maguk periférikus gondolatvilágával és – talán – helyenként nem önmaguktól függetlenül, a perifériára kerülésükkel a társadalmat is periférikusan ítélik meg. (…) szóval, hogy lehet az, hogy ön ezekkel az emberekkel egyáltalán kapcsolatot tart?” Mérei kérdésére végül kimondja Kis János és Bence György nevét, mire Mérei közli, hogy Kist nem ismeri, Bencével valóban találkozott már, és közös könyvüket is olvasta, de kapcsolata nincs velük. Horváth József azt hangsúlyozza, hogy e fiataloknak Mérei tekintélyére van szükségük, s azt kéri, semmiképpen se vállaljon velük közösséget. Mérei viszont kifejti: „Az én politikai belátásaim inkább azt kívánnák, hogy legyen ellenzék – hogy bárcsak ez a kormányzat a parlamentben elfogadná azt a gondolatot, hogy létezik marxista kiindulású ellenzék.”

A beszélgetés egyik csúcspontja következik. Az ezredes ugyanis a fentiek alapján felveti, hogy elvégre léteznek olyan legális fórumok is, „ahol tulajdonképpen mindent meg lehet mondani”. Példának a Hazafias Népfrontot említi, mire Mérei felcsattan: „Mondja, maga viccel velem?! egy 1930-as párttagnak mondja ezt?” Majd további vita után: „És én itt úgy látom, hogy nem lehet szóhoz jutni – nincs szóhozjutási lehetőség –, csak a fölülről való változtatás lehetősége van. Ha fölülről változtatnak, jó, ha fölülről nem változtatnak (…), az oppozíció nélkül nehezen tudom elképzelni az alulról való megnyilvánulást.”

Ezután ismét visszatérnek az alaptémára, majd Horváth József személyes jellegű nyilatkozatot tesz, elismerve, hogy kis kérdésekben Mérei talán könnyen meg tudja cáfolni: „gránitszilárd talajon állva tudom azt mondani, hogy én igaznak érzem mindazt, amit eddig tettem (…) és hát én úgy érzem, hogy kisebb a rizikója annak, hogy azt mondjam, hogy ön téved, vagy tévedett, bizonyos kérdésekben az élete fordulóján vagy a történelmi fordulókon, mint hogy én.” Mérei ezzel nem száll vitába, viszont váratlan fordulatot ad az „elvi síkon” szárnyaló, terméketlen beszélgetésnek: „nagyon kérem, úgy tolmácsoljon, hogy én lényegében elfogadtam az ön mondanivalóját. Nagyon erősen meg fogom fontolni, és vigyázni fogok egy csomó dologra – de nem azért, mert meggyőzött, hanem azért, mert megijesztett. Három könyvem készül – borzalmas lenne, ha a három könyvem nem jelenne meg. Mert mikor azok megjelennek idegen nyelven, addig az isten tudja, élek-e még.” Ezzel aztán védekezésre kényszerítette Horváthot („20 év óta vagy 15 év óta látott olyan dolgot, hogy itten keménykednek?”), és reális talajra helyezte a beszélgetés végét: „nem akart megijeszteni, nem fenyegetett meg, mégis megijedtem.” Így hozta Krampusz tudomására, hogy nincs és nem is lesz köztük közös nevező.

Túlságosan azért nem ijedt meg, hiszen a következő két évben hónapokon át részt vett ’56-os barátaival (Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Mécs Imre, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és mások) a forradalom előzményeit, eseményeit és utókövetkezményeit rögzítő, magnóra vett ún. kerekasztal-beszélgetésekben, amelyeket többnyire Hegedűs B. András lakásán tartottunk. Erről Krampusz is tudomást szerzett, de már nem lépett közbe, csupán üzengetett.

A nyolcvanas években már csakugyan keveset foglalkoznak Méreivel – de azért rajta tartják a szemüket. 1984. május 3.: „Pszichológus” magatehetetlen állapotban lakásán fekszik. Július 3.: állapota nagyon súlyos, beszélni és mozogni nem tud. 1985. március 20-án jelentés készül Mérei akkor megjelent Lélektani naplójának Az implikált tudás az álomban című fejezetében található börtönutalásokról.

Az utolsó jelentés nem egész három hónappal Mérei halála előtt, 1985. december 4-én kelt. Megállapítja, hogy 1963 óta ellenőrzik, s ez idő alatt újabb bűncselekményt nem követett el. Magatehetetlenül fekszik lakásán, látogatókat nem fogad. Az irat végén javaslat tétetik az operatív ellenőrzés lezárására. December 12-én ugyanaz a tiszt lezárja a Figyelő-dossziét, s így ma sem tudjuk, képviseltette-e magát Krampusz – egy-két „társadalmi kapcsolaton” kívül – Mérei temetésén, 1986. március 3-án, hogy regisztrálja az ott elhangzó szavakat, Mérei síron túli lázító kisugárzását, s hogy megbizonyosodjon róla: valóban eltemették, nem kell többé tartani vibráló szellemétől, a hosszú mérkőzés lezárult.

Jegyzetek

[1] A Történeti Hivatalban az utóbbi hetekben alkalmam volt tanulmányozni a Mérei Ferenccel kapcsolatos ún. operatív belügyi iratokat, amelyek egyrészt a „Hungaricus” Csoport-dossziéban (Cs-604, O – 10986/1-2), másrészt Mérei F – 7412. számú, háromkötetes figyelő-dossziéjában találhatók. A „Hungaricus”-anyagban – az elnevezés a Fekete Sándor által írt és csoportunk által 1956 -57 fordulóján kiadott és terjesztett vitairatra utal – a Méreire, Feketére és rám vonatkozó, 1957-58-as figyelési, lehallgatási és ügynöki jelentéseket, továbbá a belügyi nyomozótisztek összefoglalóit és operatív terveit gyűjtötték össze. Ez tehát a letartóztatás előtti időszak termése. A Figyelő-dosszié anyaga ezzel szemben Mérei 1963. tavaszi szabadulásával kezdődik, és gyakorlatilag haláláig, 1985 decemberéig tart. Írásomban ezekre a forrásokra külön nem utalok. A rendőrségi anyagban szereplő neveknél és fedőneveknél természetesen korlátoznak a személyiségi jogok, így megnevezni csak az ún. közszereplőket áll módomban, továbbá azokat, akikről személyes tudomásom van. Köszönetet mondok a TH munkatársainak segítségükért.

[2] „Mérei Ferenc baráti köre” tagjaként 38 személyt nevez meg, néhányat tévesen.

[3] L. Zibolen Endre: Mérei Ferenc a Balatonfüredi Pedagógus Konferencián. In: Mérei Ferenc Emlékkönyv. Bp., 1989, 85–88. o.

[4] L. A Petőfi Kör vitái, VI. Pedagógusvita. Szerk. Hegedűs B. András és Rainer M. János. Bp., 1992.

[5] L. Konrád György: Vigyázz rá, értékes ember! In: Mérei Emlékkönyv. I. m. 108–111. o. és Litván György: Mérei Ferenc a politikában. Uo. 112–115. o.

[6] Idézi Fekete Sándor: Vácott voltam Afrikában. Emlékeim az 1956 utáni terrorkorszakból. Szerző kiadása, Bp., 1996, 38. o.

[7] Vö. Kertész Dezső–Litván György: Váci börtönsztrájk, 1960. In: Évkönyv IV. Bp., 1995. 1956-os Intézet, 163–232. o.

[8] A pszichológia útjain. Beszélgetés Mérei Ferenccel. Valóság, 1969/12. sz., 77–85. o.

[9] Kenedi János szóbeli közlése szerint 1979 végén valóban felmerült valamiféle szolidaritási vagy ellenzéki koordinációs bizottság létrehozásának terve, s ebbe Donáth Ferenc Méreit is be akarta vonni, de végül is ilyen szerv nem jött létre.

A Beszélő szerkesztői szeretettel köszöntik a 70 éves Litván Györgyöt.

• Befejezetlen jelen