Litván György

Nyomtatóbarát változat

Az úgynevezett ügynöktörvény módosítása körüli legutóbbi viták és izgalmak csupán újabb fejezetét jelentik annak az immár sokéves küzdelemnek, amely a pártállami közelmúlt dokumentumainak és történetének feltárásáért – illetve végleges elsüllyesztéséért folyik.

Az érdekelt szakmákon (jogászok, történészek, levéltárosok) kívüli közvélemény nagy részét a jelek szerint már kissé untatja ez a téma. Az elszámoltatást a legtöbben ellenzik, a személyes vádaskodástól viszolyognak, egyéb célját és értelmét a múlt firtatásának nemigen ismerik, ráadásul az ellenérdekeltek az elmúlt hetek vitáiban mindent megtettek, hogy összekuszálják és bagatellizálják a kérdést. Ezért bevezetőül elkerülhetetlen az alapvető tények rögzítése.

A készülő törvénynek három funkciója lenne: 1. a legfőbb közéleti tisztségviselők körének megtisztítása az esetleges egykori állambiztonsági ügynököktől; 2. az úgynevezett információs önrendelkezési jog biztosítása minden állampolgár számára; és 3. a történeti kutatás normális feltételeinek megteremtése a közelmúlt vonatkozásában.

E három különböző funkció közös elvi alapja az a felfogás, hogy az 1990 előtti Magyarország nem volt jogállam. Kül- és belpolitikáját titkos döntésekkel irányították nem alkotmányos és nem választott testületek, állampolgárait jogellenes módon megfigyelték, megfélemlítették, és ugyancsak jogellenes tevékenységre kényszerítették, a rájuk vonatkozó jelentéseket s a róluk jogellenes úton beszerzett és összegyűjtött adatokat titkosan kezelték. Hangsúlyozni kell, hogy mindez az úgynevezett puha diktatúra idején is, a rendszer fennállásának utolsó napjaiig érvényben volt.

E közismertnek mondható tényeket azért szükséges itt újból leszögezni, mert ezt a kiindulópontot sem a szóban forgó törvényjavaslat, sem az érintett területekkel kapcsolatos államigazgatási, iratkezelési és levéltári gyakorlat, noha nyíltan nem tagadja, nem veszi igazán és következetesen figyelembe. Az 1989-es rendszerváltás tényével szemben határozott és fokozódó feledékenység mutatkozik.

Ez fedezhető fel a kérdéses törvényjavaslatnak abban a pontjában, amelyik oly szűkre szabja az átvilágítandó tisztségviselők körét, hogy még a bírák és ügyészek is kimaradnának belőle, holott ezek megbízhatósága és kézben tarthatósága annak idején köztudottan fontos szempont volt, s abban is, hogy az egykori titkosszolgálatok iratai közül csakis a belső elhárításéi (az úgynevezett III/III) szolgálhatnának mind az átvilágítási, mind a történeti kutatási tevékenység, mind pedig a személyes információszerzés alapjául.

Utóbbi korlátozásra az a magyarázat – vagy inkább ürügy –, hogy nem szabad veszélyeztetni a jelenlegi titkosszolgálatok működését. Valójában ez annak beismerését jelenti, hogy e szolgálatok a maguk elődeit nem kívánják se megtagadni, se kiszolgáltatni, annál is kevésbé, mert bizonyára belső és külső személyi állományukon is csak a legszükségesebb változtatásokat hajtották végre.

A gyakorlatban ez a korlátozás – például – annyit jelent, hogy Méray Tibor nem pillanthat bele a párizsi Irodalmi Újságról készített BM-jelentésekbe, Kende Péter nem láthatja a Párizsi Magyar Füzetekről készített beszámolókat vagy Borbándi Gyula a Szabad Európa Rádióval kapcsolatos titkosszolgálati dokumentumokat. Ugyanez mondható el a Varga Béla elnöklete alatt működött New York-i Magyar Nemzeti Bizottmányról, számtalan egyéb emigráns szervezetről és személyről, de természetesen mindazokról a hazai magyarokról is, akiknek hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodása (vagy katonai szolgálatban eltöltött ideje) valamely okból felkeltette a hatóságok érdeklődését. És továbbra is kizárná az új törvény a tudományos kutatókat ebből a forrásanyagból, mely egyszerűen nélkülözhetetlen az 1990 előtti évtizedek megismeréséhez. Mit tudhatunk meg Rákosi és Kádár kormányzatainak valódi külkapcsolatairól, a harmadik világ úgynevezett forradalmi mozgalmainak nyújtott különféle támogatásról, a német, olasz, arab és egyéb terrorszervezetekkel fenntartott kapcsolatokról, az 1968-as Csehszlovákia vagy az 1980-as Lengyelország irányában s a térség országainak ellenzéki mozgalmai közötti kapcsolatok felderítésére folytatott tevékenységről, ha ez a forrás zárva marad?

Ha pedig a kutató abban reménykedne, hogy ennek az iratanyagnak másolatait vagy változatait mégis megtalálhatja a BM Történeti Irattárában, az úgynevezett belső elhárítás vagy más, jogutód nélkül megszüntetett osztályok anyagában, megint csak csalódni fog. Gyakorlatilag ezek az iratok is titkosak és megközelíthetetlenek maradnak, éspedig két jogcímen: vagy államtitkot, vagy személyi adatokat – vagy mindkettőt – tartalmaznak, s így megismerésük az úgynevezett titokvédelmi törvénybe és a személyiségi jogokba ütközne.

A helyzet annál is különösebb, mert az Országgyűlés több mint fél esztendővel ezelőtt elfogadta az új levéltári törvényt, amely – különleges esetektől eltekintve – az 1990 előtti iratanyag vonatkozásában a szokásos 30-ról 15 évre csökkentené a zárolási időszakot, s ezzel – ma és elvben – 1981-ig szabaddá tette a kutatást, az iratok általános hozzáférhetőségét, ezzel egyúttal elismerve, hogy azok az iratok nem tartoznak a jogállami tevékenység körébe. Ezt azonban számos intézmény, illetve levél- és irattár önmagára csak részben vagy egyáltalán nem tekinti érvényesnek, így például a már említett Nemzetbiztonsági Hivatalon kívül – részben az egyházak kívánságára! – teljesen zárva maradtak a volt Egyházügyi Hivatal iratai, nagy részben a belügyéi, kis részben a külügyéi. (Azt lehet mondani, hogy viszonylag még a volt pártiratok tekintetében a legjobb a helyzet.)

Titokszakértők munkálkodnak azon, hogy a „megbízhatatlan” kutatók szeme elé még véletlenül se kerülhessen olyan irat, amelyen valamilyen név (!) szerepel, legyen az gyanúsított vagy feljelentő, tanú vagy vizsgálótiszt neve. A személyiségi jogot ugyanis, amely – igen helyesen – elsősorban a magánjellegű (a családi eredetre és körülményekre, az egészségi állapotra, vagyoni helyzetre és hasonlókra vonatkozó) adatokat hivatott védeni, önkényesen kiterjesztik a közszereplők hivatali működésére is. Neves jogászok és tapasztalt levéltárosok őrködnek az egykori tettesek (elhárító és vizsgálótisztek, beépített szt-tisztek és hálózati ügynökök, feljelentők és hasonlók) személyiségi jogain, miközben az áldozatoknak, akik nem egyszer egész életükben viselik meghurcoltatásuk következményeit, egyelőre még ahhoz sincs joguk, hogy – akár anonimizálva – megismerhessék a róluk szóló iratokat.

A Nyilvánosság Klub legutóbbi vitaülésén Eörsi István úgy vélte, nem lehet egyszerre védeni besúgók és besúgottak, tettesek és áldozatok személyiségi jogait – választani kell közöttük. A magam részéről, szerényebben, azt gondolom, legalább egyensúlyba kellene hozni a kettőt, például az iratmásolatok anonimizált kiadásával. Ugyanezen a vitaülésen indokoltnak láttam a titokvédő illetékeseket arra emlékeztetni, hogy jóllehet az elmúlt öt-hat évben – talán a hivatott titokőrzők figyelmetlensége vagy kezdeti (azóta elpárolgott) beijedtsége következtében – elég sok kompromittáló tény is jutott a kutatók tudomására, egyetlen esetről sem tudok, hogy ezzel visszaéltek volna, s akár egyetlen (egyébként nem ártatlan) ember is károkat vagy bántalmakat szenvedett volna a múltfeltárás következtében. Már rég nincs szó büntetőjogi felelősségre vonásról, de nem is egyes emberek kipellengérezése a cél, hanem az események lényegének, mozgatórugóinak, indítékainak és mechanizmusának megismerése.

Ez persze nem megy a történelmi szereplők nevének említése nélkül, aminthogy negatív társadalmi jelenségek, magatartások elemzése nélkül sem lehetséges. De mindez természetes tartozéka a múlttal való őszinte szembenézésnek. Ám éppen ezzel szemben mutatkozik ma egyre erősebb és egyre szélesebb ellenállás. És nem is csak a „bukott rendszer örököseinél”, hogy Mindszenty 1956-os kifejezését idézzük.

Sajátos konzervatív szent szövetség kialakulását figyelhetjük meg ebben az ügyben. Soraiban szép egyetértésben működnek együtt a döntési felelősségtől vonakodó idős levéltárosok és szőrszálhasogató ifjú jogászok, de újabban – balról és jobbról – a különböző politikai pártok képviselői is. Egy ifjú szocialista képviselőnő csak néhány napja közölt indulatos cikket a múlt felesleges firtatása ellen. A másik oldalon az MDF volt országgyűlési képviselője, egyben a Levéltári Tanács elnöke bejelentette, hogy az Alkotmánybírósághoz fordult a múlt évi – szerinte túlságosan liberális – levéltári törvény néhány rendelkezésének – elsősorban éppen a 15 évre csökkentett zárlati időnek – megsemmisítése érdekében. Itt tehát egyenesen a már elért könnyítések visszavételéről lenne szó!

De az ügynöktörvény parlamenti vitájában is megfigyelhető volt, hogy az ellenzéki pártok gyakorlatilag az MSZP konzervatívjait támogatják. Felszólalóik a legkevésbé sem törekedtek a nyitásra, azaz a volt hírszerző és külföldi elhárító szolgálatok iratainak az SZDSZ által javasolt bevonására, a pártállam szerveitől és tevékenységétől való további elhatárolódásra. Ehelyett inkább propagandabeszédeket tartottak, visszamenőleges vádaskodással és az átvilágítandók körének a privát szférára is kiterjedő, abszurd kibővítésével foglalkoztak. Ismét bebizonyosodott – amit egyébként már legalább 4-5 éve tapasztaltunk –, hogy az úgynevezett konzervatív pártok kifejezetten nem kívánják a múlt valóságos feltárását. A liberálisok tehát rájuk sem számíthatnak.

A múlt feltárásának és a vele való szembenézésnek ügye egyébként szorosan összefügg a rendszerváltás egész folyamatának alakulásával, sőt éppen ebben az összefüggésben válik igazán érdekessé.

1991–92-ben a térség más országaihoz hasonlóan a radikális jobboldal nálunk is kiadta a „második forradalom” jelszavát, ami annyit jelentett, hogy le kell térni a békés átalakulás törvényekkel szabályozott, jogállami útjáról, és radikális eszközökhöz kell nyúlni az „igazi rendszerváltás” megvalósítása érdekében. Annak idején Adam Michnik leplezte le elsőnek, hogy e „forradalmi” jelszó és a mögötte meghúzódó terv a jogállam és a szabadság megfojtására irányul. Akkor ez jelentette a legfőbb veszélyt az új demokráciákra.

Ma ez a veszély nem fenyeget (bár még visszatérhet), de nagyon is fennáll az ellenkezője. Mielőtt a rendszerváltozás kiteljesedett, és minden területen befejeződött volna, a társadalom jelentős részének csalódottsága és ijedtsége miatt erősödni kezdtek a kommunista múlthoz való visszahajtás, a vele való kontinuitás elemei. Jelentkezett a több biztonságot nyújtó múlt iránti nosztalgia, ismét felértékelődtek a szocialista értékek, szitokszóvá lett a pár éve még csaknem minden pártban vállalt liberalizmus. Ezt az antikapitalista hangulatot tükrözi és éleszti az egyik oldalon a Baloldali Tömörülés, a másikon a radikalizálódó jobboldal mindinkább konvergáló ideológiája és „programja”.

A pártállami múlthoz való viszony szempontjából ez annyit jelent, hogy a legélesebb diszkontinuitás, az elszámoltatás és a radikális leszámolás hangoztatása helyett a kontinuitás erősítése vagy csendes tudomásulvétele, a rendszerváltás relativizálása, elmosása következett. Abban, hogy mindkettő elfogadhatatlan, mert egy egészséges Magyarországnak a múltjával való higgadt szembenézésre van szüksége, azt hiszem, egybeesik a szilárd demokraták és a szakmájukat komolyan vevő történészek véleménye.

• Befejezetlen jelen