Skip to main content

Molotov-koktéllal a tankok ellen

Vissza a főcikkhez →


A Corvin mozi a Kisfaludy közben azért volt ideális hely a harcoló forradalmárok számára, mert a Kisfaludy köz 4. sz. épületben üresen álltak egy volt munkásszállás helyiségei, a közvetlen szomszédságban volt a Práter utcai iskola alagsorában egy hatalmas konyha és hozzá tartozó étkezőhelyiség, de a legfontosabb előnye a Kisfaludy köznek az volt, hogy a mozi mögötti benzinkútból literszám lehetett hordani vödrökben a benzint, ami azokban a napokban nem üzemanyagként szolgált, hanem harci eszközként, lőszerként a támadó Vörös Hadsereg ellen. Mostanában általában Corvin közről beszélünk, s ilyenkor a tulajdonképpeni Kisfaludy közről van szó, melynek még az is hatalmas előnye volt, hogy ívben görbül, és így kijárata van mind a Kőrútra, mind pedig az Üllői útra. De nem erről akarok most írni, hanem a harcok során kialakult gyakorlatról, a Molotov-koktél készítésének és felhasználásának gyakorlatáról.

Először talán a készítésről. Üveg kell hozzá dugóval, rongy és benzin. Az üveg nem volt probléma, mert a pincékben, padlásokon volt elég régi üres üveg, és a srácok hoztak mindig eleget a legkülönbözőbb méretekben. A literes, hétdecis és félliteres dugós üvegek voltak a legjobbak, mert azokat a nyakuknál fogva úgy lehetett dobni, mint a nyeles kézigránátot, és azokhoz illettek rendszerint legjobban a dugók is. A literes csatos üvegek – ez kiderült az első napokban – kevésbé voltak alkalmasak, mert súlyuk miatt a gyerekek célzottan alig tudták dobni, és a távolság miatt se nagyon szerették, no meg rongy se nagyon fért a csat alá. Ezért aztán az alakult ki a gyakorlatban, hogy a csatos üvegek rongy nélkül és akkor repültek, amikor a tank vagy lövegvontató már találatot kapva megállt és lángot fogott, s csak arról volt szó, hogy minél több benzin jusson még a környékére. Ha a dugó túl vastag volt, akkor bicskával lefaragták, ha meg kicsit karcsú, akkor vastagabb anyagból való rongyot kellett használni. Erre jók voltak a széttépett frottírtörülközők. Az persze nagyon fontos volt, hogy rongy és dugó olyan szorosan „üljön”, hogy kezelés közben meg dobáskor semmi esetre se lazulhasson meg, hanem csak az üveg szét-törésekor jöhessen ki az első csepp benzin. Csodálatos, hogy a „készítés” közben és különben is, milyen ritka volt a baleset. Készíteni csak fürdőszobában volt szabad. Benzint üvegbe tölteni csak tölcsérrel. A kész molotovot is mindig a fürdőszobában tárolták, rendszerint a fürdőkádban.

No és most a felhasználásról. Az ötödik és negyedik emeleti lakások voltak alkalmasak, de néha harmadik emeletit is használtak. Az egyik ablak – amelyikből tilos volt palackot dobni – a főnöké volt, aki irányította, vezényelte a támadást. Erre a funkcióra mindig felnőttet vagy idősebb gimnazistát választottak. A dobók között, akik a többi ablak mögött működtek, már voltak fiatalabb srácok, akik jól, messzire tudtak dobni, és fegyelmezettek voltak. A főnök sok helyütt „figyelő” néven szerepelt, s csak neki szabadott kinézni. Az első napokban ugyanis az volt a szokás, hogy a dobás után kinéztek az ablakon, mire a ruszkik persze azonnal odalőttek, és nemegyszer találtak is. Így alakult ki aztán az a gyakorlat, hogy a dobás után nemhogy az ablakhoz nem lehetett odamenni, hanem azonnal a lakás hátsó részébe kellett rohanni, vagy a lakásajtón keresztül ki a házfolyosóra, mert egy repeszgránát-belövés mindenkit megölhetett vagy súlyosan megsebesíthetett, aki abban a szobában maradt, ahonnan a benzines üvegeket kidobták.

A főnők a messzibb ablaknál figyelt, nemegyszer a szomszéd szobából – nyitott ajtó mellett –, s ha tank vagy páncélkocsi, lövegvontató közeledett a Körúton – rendszerint a Duna felől, a Boráros tér irányából jöttek –, akkor szólt a dobóknak, illetve átkiabált, hogy hány jön és hogy „vonalban” vagy „libasorban” jönnek-e. Rendszerint libasorban jöttek. A figyelő főnök aztán, mikor közelebb értek, azt is bekiáltotta, hogy a Körút melyik oldalán jön a célpont „itt” a jobb oldalon, vagy „odaát” a bal oldalon. Eközben egy vagy több ablak mögött felkészült egy-egy hármas csoport: a két dobó és a gyufás. A dobók kihoztak a fürdőkádból egy-egy – ritkábban két – előkészített üveget, és letették az asztalra vagy az odakészített hokedlire.

A támadás négy fázisban zajlott le. Az első hármat a figyelő főnök kiáltásai vezényelték: a „készen vannak” – „vigyázz” – „rajta” mintájára alakultak ki a vezényszók az első napokban. Általánossá vált, hogy – a páncélos sebessége szerint – kb. egy perccel azelőtt, hogy a célpont a dobók ablaka alá ért, hangzott el az első kiáltás, hogy „tölts”, mire a két dobó kézbe vett egy-egy üveget és azt fejjel lefelé tartotta, hogy a kilógó rongyvégbe szivároghasson egy kis benzin, miközben a harmadik kézbe vette a gyufásskatulyát és kivett néhány szál gyufát. Pillanatok múlva jött a második parancs: „gyufa” vagy „tüzet”, mire a gyufás srác – sokszor 10-12 éves – gyufát gyújtott, ha eggyel nem sikerült, kettőt-hármat, s azzal lángra lobbantotta egymás után a két dobó „bombáját”. Mire ezzel elkészültek, rendszerint már jött a harmadik parancs: „most” vagy „dobás”, mire közvetlenül egymás után 1-2 méterre az ablaktól a két dobó kihajította a saját üvegét, s mivel a célt nem láthatták, a szemben lévő házat célozták meg. A gyakorlat az volt, hogy az egyik egy emelettel feljebb célzott, esetleg a tetőperemre, a másik pedig egy emelettel lejjebb, mondjuk egy balkonra. Néha az első dobó hajított még egy második üveget is. S ebben a pillanatban már következett a negyedik fázis: rohanni ki a szobából, hátra, ahogy már az előbb mondtam.

Hozzá kell tennem, hogy ez a harci módszer persze nemcsak a mozihoz legközelebb eső házak emeletein fejlődött ki, hanem a József körút széles szakaszán, és mind a páros, mind a páratlan oldalon. Ez az oka annak, hogy a Kilián laktanya frontja előtt is tele volt a körút kiégett szovjet tankokkal és páncélkocsikkal. Ezeket azonban nem a Kilián „hős védői” pusztították el, mert Maléter katonáinak se fegyverük, se lőszerük nem volt ezekben a napokban, s ők nem gyártottak és használtak Molotov-koktélt.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon