Eörsi László

Nyomtatóbarát változat

A november 4-ei szovjet támadás egyik fő iránya a legnagyobb felkelőközpont, a corvinisták[1] ellen irányult, akik az Üllői út, Nagykörút kereszteződésénél rendezkedtek be. E felkelő csoportok felvették ellenük a harcot, de bázisaikat rövidesen aknázni kezdték.[2] Így az ellenállás ott reménytelennek tűnt, és ezért már 4-én este vagy 5-én fegyveresen elhagyták a körzetüket. Egy kb. 350 fős egység a Víg utcai rendőrkapitányságon és a mellette lévő épületekben gyűlt össze, egy másik, ennél jóval kisebb részleg pedig a szintén VIII. kerületi Jázmin utcai iskolába vonult. Többen a Corvin mozi környékén maradtak, és kis létszámú osztagokban folytatták a harcot[3] (nem kis veszteségeket okozva a betolakodóknak), mások letették a fegyvert és hazamentek.

A Víg utcában

Nincsenek kellő bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy kinek a kezdeményezésére alakult ki ez az új bázishely, de nyilvánvalóan szervezetten, vezetőik irányításával kerültek ide a felkelők. Állítólag Pongrátz Gergely főparancsnok (agronómus) már 4-én hajnalban bejelentette, hogy a VIII. kerületi kapitányságra megy, ha a Corvin nem védhető tovább.[4]

A felkelők egy része a közeli Rákóczi téren folytatta a harcot.[5] Mások a szomszédos csarnokot őrizték a tolvajok ellen (mérsékelt sikerrel). Az italozást úgy gátolták meg, hogy belelőttek hordókba.

A parancsnokok a kapitányság épületében tartották a megbeszéléseiket, csak sejthetjük, hogy miről. Állítólag „a szétvert csoportok parancsnokai egymást okolták az ellenforradalom gyors összeomlásáért, ebből kifolyólag súlyos nézeteltérések és fenyegetések keletkeztek…”[6] Több adat utal arra, hogy a budapesti fegyveres harc folytatását kilátástalannak ítélték. Ennek kapcsán szó esett Iván Kovács László (raktáros) „árulásáról” és ártalmatlanná tételéről is.[7] (Az egyik verzió szerint azért kellett a Corvint elhagyni, mert Iván Kovács „lepaktált” az ellenséggel.[8]) Biztonsági okokból a házat lezárták, és őrséget állítottak fel, hogy még bentről se lehessen távozni. A közvetlen célról is megoszlottak a vélemények: a corvinisták kisebb része a Bakonyban (illetőleg a Vértesben) vélt Maléter vezette szabadságharcosokhoz akart csatlakozni, a többség emigrálni készült. (Hihetőleg arról is szó esett, hogy a forradalmárokkal a szovjetek kíméletlenül leszámolnak: lelövik vagy deportálják őket.[9])

Pongrátzék 6-án késő este a kapitányság épületének udvarán összehívták a felkelőket, hogy bejelentsék: a Corvin-vezetők lemondanak a posztjukról. Pongrátz Gergely főparancsnoki tisztségét Fáncsik György (esztergályos), a Kisfaludy utcai csoport addigi vezetője vette át. Fáncsik szintén nem látta értelmét a további harcnak, és felszólította a fegyvereseket, hogy készüljenek az indulásra az osztrák határ felé. Felhívta a figyelmet a fegyelem betartására, valamint arra, hogy lehetőleg el kell kerülni az összecsapást a szovjetekkel.

A vezetésváltásból azonban nem következett, hogy a régi corvinista „vezérkar” alárendelte volna magát az új parancsnoknak. Pongrátzék Szabó László (kereskedő) kivételével külön értekeztek, és nem tartottak a többiekkel. Feltételezhetően a lemondással már a különválásukat készítették elő.[10]Szabó – Schmidt Lászlóval (kocsifényező), a Práter utcaiak egyik vezetőjével együtt – az útnak induló osztag parancsnokhelyettese lett.

A felkelők a Práter utcából magukkal hoztak egy foglyot, a 15-16 éves K. Máriát, akinek noteszében 84 katonatiszt és 2 ÁVH-s címe szerepelt (valamint találtak benne néhány aktképet is, amelyek magát a fiatal leányt ábrázolták). Többen fenyegetően viselkedtek az „ÁVH-s és szovjetbérenc” gyanúsítottal, Fáncsik szintén árulónak tartotta (lehetséges, hogy a kivégzését is fontolgatta) és Debrei Istvánt (radiátorszerelő), a volt parancsnokhelyettesét bízta meg őrzésével. Debrei ehelyett érzelmi viszonyt kezdeményezett a lánnyal.[11]

Irány: nyugat

A kb. 300 fős civil ruhás fegyveres csoport még 6-án éjfél előtt libasorban elindult a Víg utcából,[12]s a szovjeteket kikerülve a Rákóczi úton és a Szövetség utcán a Váci út irányába haladt. (A hidakon nem volt tanácsos megkísérelni az átjutást.) Nagyobb részük az angyalföldi József Attila kultúrházban aludt (a bejárati üvegajtót összetörték, hogy bejuthassanak), a többiek egy környéki munkásszálláson éjszakáztak.

Reggel Dunakeszihez értek, ahonnan kompokkal, csónakokkal átkeltek a Szentendrei-szigetre. A csoport egy része Dunakeszin egy nyaralóban szállt meg, ezek a felkelők csak másnap csatlakoztak társaikhoz, akik egy bőripari üdülőben töltötték el az éjszakát. Állítólag Fáncsik és Debrei a nap folyamán rádió-adó-vevőt is szerzett, amelyet a későbbiekben működtettek.

A következő nap (november 8.) nagy részét a szigeten töltötték, ám csaknem szovjet egységekbe ütköztek, ezért gyorsan elhajóztak onnan.[13] A szentendrei parton többen – főleg a környéken lakók – leszakadtak, s bár voltak új csatlakozók is, az egység kb. 250 főre olvadt. Egy 50-60 fős részleg (többségükben a Práter utcai MTH iskola fegyveresei) a Pilis hegységbe tartott.

Másnap Szentendrén Fáncsik (akit legtöbben „Bőrkabátos Gyurka” néven ismertek) elrendelte a megfelelő számú gépjárművek (és üzemanyag) rekvirálását. Ehhez kijelölte a négy főből álló csoportokat, s azok vezetőit. (Az egyik részleg Csercsa Sándor alhadnagy vezetésével két teherautót és egy dzsipet szerzett, ám az üzemanyag beszerzése sok időt vett igénybe. Ez felkeltette az amúgy is rossz idegállapotban lévő Fáncsik gyanakvását, és árulással vádolva Csercsát, ráfogta a fegyverét. Ekkor – a lövést megelőzendő – valaki azt javasolta, hogy zárják ki Csercsát az utazásból, és így büntessék. Ám az utoljára induló kocsiban mégiscsak helyet biztosítottak számára, mondván, hogy a közelben tartózkodó szovjetek fogságába eshet.)[14]

A csoport megbízottjai négy személygépkocsit és öt-hat tehergépkocsit szereztek, így meglehetősen összezsúfolódva utaztak Dorogig. A gépkocsikban a parancsnokok ültek. Felderítéssel Fáncsik a helyetteseit, Schmidtet és Szabót bízta meg. Elöl haladva, időben kellett jelenteniük, ha szovjet egységet észlelnek, hogy a többiek le tudjanak térni az útról. Utánuk a parancsnoki autó haladt, amelyben Fáncsikon kívül K. Mária, Debrei és még egy társuk utazott. Őket követték a tehergépkocsik, köztük a harmadik személygépkocsi. A sort a negyedik autó zárta.

Dorogon éjszakáztak, reggel egy honvédségi laktanyában újabb tehergépkocsikat rekviráltak (már összesen kilenc állt a rendelkezésükre), és hasonló alakzatban folytatták útjukat Tatabánya irányába. Ám Dorog környékén többen leittasodtak, ezért egy teherautónyi fegyveres lemaradt. Ezt a biztosító autó előrehajtva jelentette, mire Fáncsik Bajnánál utasítást adott arra, hogy várják be őket. Ezután a parancsnokhelyettesek kocsija hibásodott meg. Fáncsik a hír hallatán idegességében szabotázzsal gyanúsította meg a sofőrt és Schmidtet, és kilátásba helyezte, hogy lelövi őket. Végül, még a konfliktus elmélyülése előtt, sikerült beindítani az autót.[15]

A tarjáni csapás

Innen Tarjánig zökkenőmentesen utaztak, ott azonban (9-én kb. 15 órakor) váratlanul szovjet harckocsikkal találták szembe magukat. Szinte bizonyos, hogy e találkozás csak a felkelőket lepte meg. Schmidték gépkocsivezetője lélekjelenlétét megőrizve visszafordította az autót, de a páncélosokról már tüzet nyitottak rájuk. Fáncsikék kocsija közvetlenül utánuk jött, leintésükre már nem volt idő. A következő három teherautó egymásba szaladt. Bár a többi járművet már meg tudták állítani, a meglepetésszerű támadás óriási zavart keltett a felkelők soraiban. A páncélosok ellen egyébként sem védekezhettek. A szovjetek folyamatosan tüzeltek, a felkelők menekülni igyekeztek. A parancsnoki autót belapította az egyik harckocsi, s míg a férfiaknak sikerült idejekorán kiugraniuk, K. Mária – csodával határos módon – csupán medencecsonttörést szenvedett.[16]Szabó László a zűrzavarban egy Pobjedával fegyveresen kereket oldott, de Tatabányán a katonák elfogták.[17]

A szétszóródó felkelők nagyobb csoportja a tarjáni templom előtt gyűlt össze. A vezetők közül csak Schmidt került elő, aki teljes erőbedobással elérte, hogy összeszedjék a sebesülteket. Mindenkit bevont a munkába, a renitenseket megfenyegette, hogy lelövi őket. Az incidens öt felkelő halálát okozta.[18]

Fáncsik és Debrei is visszatért, és szintén a sebesültek ellátásával foglalkozott. (Schmidtékkel nem találkoztak.) Másnap, 10-én egy 12 fős csoporthoz csatlakozva (köztük két nő is volt) folytatták útjukat nyugat felé, teherautójuk azonban egy kukoricásban üzemképtelenné vált.

Mivel a gyaloglás kilátástalannak tűnt, Környénél Fáncsik javaslatára elhatározták, hogy a helyi állami gazdaság állományából lovakat szereznek. Az akciót Fáncsik harmadmagával készült végrehajtani, miközben a többiek egy szalmapajtában várakoztak. Egyikük[19] a gazdaság kapujába állt pisztollyal, azzal a megbízással, hogy senkit ne engedjen be. Fáncsik a másik társával szintén fegyveresen ment a lovardába, ahol elkezdték kiválogatni a szükséges 14 állatot. A nyergeléssel Fáncsik a lovászt bízta meg, aki fel is segítette őt az egyikre, mialatt társa két lovat kivezetett nyergeletlenül. Eközben azonban lövések hallatszottak, és a két gyakorlatlan lovas kiesett a nyeregből. Váratlanul rendőrök jelentek meg, akiket értesíthettek az idegen fegyveresek akciójáról. A kapuőrt a rendőrök lelőtték, Fáncsikéknak azonban sikerült elmenekülniük.

Környe és Kömlőd között a páncélautóval (vagy páncélautókkal) érkező szovjet katonák és magyar rendőrök[20] a kukoricásban bekerítették a 14 fős csoportot, és megadásra szólították fel őket. (A magyar hatóságokat a polgári lakosok értesítették a felkelők hollétéről, s a rendőrök – ahogy a történtek is mutatják – szovjet segítség nélkül nem merték vállalni a felkelők lefegyverzését.) Hárman azonnal letették a fegyvert, ám a többiek az ellenállás mellett döntöttek. Rövid tűzharc után azonban Fáncsik kivételével felemelt kézzel a többiek is előjöttek, mire lefektették őket a páncélautó elé. A felkelőparancsnoknak eltalálták a combját, és csak ezután tudták megadásra kényszeríteni. Miközben a rendőrök elsősegélyben részesítették, hazaáruló gyilkosoknak nevezte őket. A foglyokat egy tatabányai (vagy tatai) laktanyába szállították.[21]

Schmidték csoportja még Tarjánban megnövekedett, és aznap (9-én) este három teherautóval visszamentek Bajnára. Ott felvették a kapcsolatot a helyi nemzetőr-parancsnoksággal, akik egy kastélyban helyezték el őket.

Másnap, a szovjet csapatok érkezésének hírére, ismét szétoszlottak. Schmidt egy kb. 25 fős csoporttal az erdőben éjszakázott, majd leadták a fegyverüket a bajnai nemzetőrségen, és hazautaztak Budapestre.[22]

A szétszóródott felkelők még hetekig nyugtalanították a környéket, támadásokat intéztek a „gyanús” személyek és pártépületek ellen.

A Pilisben

Mint korábban említettem, az egyik részleg[23] Szentendrétől a pilisi hegyek felé vette az útját. Helyismerettel rendelkező fegyveresek csatlakoztak hozzájuk. Dobogókőn „meglátogatták” a BM-üdülőt (ahol előzőleg már több fegyveres csoport is megfordult). Ott több fegyveres rendőr és polgári alkalmazott is tartózkodott, de nem mertek ellenállást tanúsítani. A felkelők gépkocsit rekviráltak, fenyegetőztek, de senkit nem bántalmaztak.[24] Itt beszállásolták magukat, majd közülük többen vadászattal is megpróbálkoztak. A csoport nagyobb része november 13–14-én kifosztotta a pilisszántói BM-üdülőt, majd Tatabányán (nem tudjuk, hogy mi volt az úti céljuk) katonák megállították teherautójukat, és lefegyverezték őket. Az elfogott felkelőket laktanyába zárták (Horváth László hadnagy-parancsnok út közben megszökött). A tömeg azonban hamarosan tüntetésbe kezdett, és a helyi hatalom meghátrált. Szabadon engedték a felkelőket, akik szétszóródtak, csak néhányan mentek vissza a Pilisbe társaikhoz.[25]

November 19-én Horváthék az Esztergom–Budapest vonalon Pilisvörösvár környékén egy kb. 16 méteres szakaszon felszedték a síneket.[26]Az akció célja az volt, hogy a sztrájk kihirdetése után a dolgozók ne juthassanak el a munkahelyükre.[27]Egy 150 főt szállító vonat kisiklott, de személyi sérülés nem történt. (A forgalom négy napig szünetelt, a pályatestet egy szovjet műszaki alakulat hozta helyre.) Négy-öt nap múlva a csoport szétoszlott. Néhányan visszamentek Budapestre, többen (Horváth vezetésével) sürgősen elhagyták az országot, Antal Gyula (a másik parancsnok) négy társával a Bakonyba tartott, hogy csatlakozzon Maléter vélt ellenálló csapatához.[28]

A Jázmin utcai csoport

November 4-én, miután a szovjetek nyomasztó tűzfölényének következtében a corvinista csoportok elhagyták szálláshelyeiket, kisebb egységeik harcolva bolyongtak a környéken. Egy 30-40 fős osztag 5-én a Jázmin utcai iskolában alakította ki a bázishelyét. Ott azonnal röpgyűlést tartottak: elhatározták, hogy egyelőre – csekély erőikre való tekintettel – nem harcolnak, sőt nem is mutatkoznak. Katona Miklóst (BSZKRT-kalauz), a Corvin Üllői úti osztagának vezetőjét választották parancsnoknak, helyettesének pedig egy ismeretlen „Pirossapkás”-t. László Béla György (keramikus, a Corvin főparancsnokság és a Práter utcaiak összekötője) a parancsnok tanácsadója és politikai helyettese lett. A legtöbb visszaemlékező szerint a tényleges irányító László volt. A közeli pékségben kenyeret sütöttek, a környező lakosság számára is. A következő két napon újabb és újabb 10-15 fős fegyveres csoportok csatlakoztak hozzájuk, és az összlétszám kb. 80 főnyire emelkedett. A „Jázmin” csoport túlnyomóan munkásokból, segédmunkásokból rekrutálódott, de volt ott egyetemista és katona is.[29] A megerősödött egységet katonai mintára négy szakaszban szervezték meg. A kapuba őrséget állítottak, az utcai fronton két tanteremben egy-egy golyószórót helyeztek el, a harmadikat az udvarra néző folyosón állították tüzelőállásba. Néhány tanteremben benzines palackokat és kézigránátokat halmoztak fel, amelyekre állandó őrség vigyázott.[30]Megszervezték a vöröskeresztes szolgálatot is. (Itt dolgozott Bognár Péter rendőr őrmester is, akit a felkelők a Corvin moziból hoztak fogolyként.) Az épületet engedély nélkül senki nem hagyhatta el.

A Jázmin utcai csoport röpcédulák előállításával is foglalkozott. Ezekben a harc folytatására buzdították a felkelőket a végső győzelemig. A fogalmazványokat a VIII. kerületi Forradalmi Katonai Tanács nevében írták alá. Azt tervezték, hogy az éjszaka folyamán szétszórják a környéken, de nem tudjuk, hogy valóban megtették-e ezt.[31]

Bár mindvégig igyekeztek rejtve maradni, 7-én harc nélkül is áldozatul esett két fiatal. Kovács István ipari tanulóval, aki egy kenyérrel a hóna alatt kilépett a pékségből, egy orvgyilkos golyója végzett. Ugyanígy járt egy Szokoli nevű felkelő is, amikor visszafelé indult, hogy társa halálát jelentse.

A csoport tagjai a házfelügyelő és a házmegbízott jelenlétében házkutatást tartottak az egyik Práter utcai épületben, ahol orvlövészeket feltételeztek. A házmester felhívta figyelmüket, hogy lakik ott egy kommunista országgyűlési képviselő is, id. Básta Rezső. Ennek a lakásában több vadászpuskát találtak a hozzá való töltényekkel, ezért a képviselőt az ÁVH-gyanús fiával, ifj. Básta Rezsővel együtt bekísérték. Ez utóbbi igazolta, hogy nem államvédelmis volt, hanem műszaki tiszt. Az is kiderült, hogy nem ők követték el a két gyilkosságot. Ennek ellenére őrizetbe vették őket a tornateremben, és állítólag akadtak olyan felkelők, akik a foglyok kivégzését sürgették. Az éjszaka folyamán a képviselő idegei felmondták a szolgálatot, és felvágta az ereit. Elsősegélyben részesítették, majd bevitték a közeli klinikára, és a fiát is szabadon bocsátották.

November 8-án a kapunál álló őr (feltehetően fegyelmezetlenségből) sorozatot lőtt egy szovjet páncélkocsira, amely befordult a Jázmin utcába. Ezt követően a délután folyamán körülzárták őket.

A szovjetek többször küldtek parlamentereket, hogy adják meg magukat. A felkelők többsége azonban még mindig bízott a nyugati hatalmak segítségében, és a végső kitartás mellett döntöttek. Kalmár Péter (betanított munkás) viszont a korábbi (Üllői úti) csoportjával együtt úgy látta, hogy a vezetők félrevezetik őket. Valamilyen ürüggyel sikerült elmenekülnie onnan.[32] A Práter utcai iskolából érkezők attól tartottak, hogy „majd itt is az lesz, hogy a vezetők meglépnek és mi meg itt maradunk”. Emiatt „a hangulat meglehetősen nyomott volt”.[33]

A felkelők egész éjszaka riadókészültségben voltak. Az egyik raj kilátástalannak ítélte a helyzetet, és szökést kísérelt meg a háztetőn keresztül, de az őrség észrevette. A szökevények arra hivatkoztak, hogy nem dezertálni akartak, hanem a szovjet állásokat támadták volna hátba. A felkelővezetők – bár ezt nem hitték el – megbocsátottak nekik, és visszaadták fegyverüket. Akadt egy sikeres menekülő is, aki észrevétlenül mászott ki az ablakon. A szovjetek felszólítására átadta a fegyverét, és szabadon engedték.[34]

Másnap reggel a szovjetek egy orvostanhallgató tolmácsot küldtek tárgyalni. A felkelők nagyon tartottak a szovjetektől („a legjobb esetben is deportálás lesz”). Az ellenállás viszont teljesen reménytelen volt, és állítólag a környék lakói is könyörögtek, hogy ne lövessék szét a házakat. Az egyik visszaemlékező szerint voltak, akik még mindig a harc mellett törtek lándzsát.[35] Végül megegyeztek a küldöttel, hogy szabad elvonulás fejében leteszik a fegyvert. Néhány szovjet tiszt Katona Miklós parancsnok kíséretében végigjárta a helyiségeket, mielőtt a szovjetek megadták az engedélyt az elvonulásra.[36]

Még a fegyverletétel előtt abban egyeztek meg, hogy másnap a máriaremetei nagytemplomnál találkozni fognak, ott fegyvert szereznek (az a hír is elterjedt, hogy ott fegyverek vannak elásva), és a hegyekben folytatják a harcot.[37] A felkelők azonban meggondolták magukat.[38] Így a „Jázmin” csoport véglegesen beszüntette a fegyveres ellenállást.

László Béla György és Katona Miklós néhány társukkal a pilisi hegyekbe szökött. Itt csatlakoztak egy csoporthoz és Tatára mentek, ahol leadták fegyvereiket, és a hónap végéig beálltak nemzetőrnek.[39]

Ekkoriban azonban már országszerte befejeződött a fegyveres ellenállás.

Jegyzetek

[1] A Corvin parancsnoksághoz tartozó felkelők szálláshelyei a Corvin moziban, a Práter és Kisfaludy utcában, a főparancsnoki helyiség a Kisfaludy köz 4. I. emeletén volt.

[2] A szovjetek másutt inkább csak a következő napokban (5–6-án) hajtottak végre aknatámadásokat.

[3] A legtöbben a közeli Horváth Mihály téren vették fel a harcot a szovjetekkel. Egy kb. 10 fős Práter utcai részleget október 31-től a XVI. kerület határába vezényeltek, majd Országh György vezetésével november 7-ig az Éleskanyarnál szálltak szembe az intervenciós csapatokkal.

[4] Szabó László kihallgatási jegyzőkönyve (továbbiakban: jkv.) 1957. II. 22. Fővárosi Bíróság (továbbiakban: FB) 1731/57 – Schmidt László szóbeli közlése (1996).

[5] Renner Péter vallomása szerint itt még november 6-án is súlyos harcok folytak [Hadtörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban: HL) 003/58]. Egy szemtanú 12 polgári áldozatról számolt be. A szovjetek aknavetőkkel lőtték ezt a környéket is.

[6] Népbírósági ítélet 24. o. FB 2844/75. Nem tudjuk, hogy besúgótól származik-e ez az információ, vagy csak a hatósági fantázia terméke.

[7] Pongrátzék november 4-én – teljesen megalapozatlanul – árulással vádolták Iván Kovácsot, a korábbi főparancsnokot. Amikor fogolyként a Kilián laktanyába akarták kísérni, sikerült elmenekülnie. Parancsnoki utasítás alapján bármelyik corvinista lelőhette. (Renner Péter – térképész – az egyik kísérője, azt terjesztette el, hogy kézigránáttal felrobbantotta.) Iván Kovácsot – aki a forradalom leverése után rendszerellenes szervezkedésbe kezdett – a kádárista hatóságok halálra ítélték és 1957. december 30-án kivégezték. Renner Péter még novemberben kijutott Ausztriába, ahonnan a bécsi Magyar Forradalmi Tanács futáraként konspirációs célból hazajött, de lebukott. Halálra ítélték, és 1958. február 5-én kivégezték.

[8] Schmidt tárgyalási tanúvallomása 1959. VII. 27. FB 2844/75.

[9] Bakó László jkv. 1957. jkv. VI. 7. FB 3193/57.

[10] A Corvin köz vezetősége: Pongrátz Gergely, Pongrátz Ödön, Pongrátz Kristóf, Pongrátz Ernő, Antalóczy Sándor, Bornemissza Tibor, Erdős Imre – nagyrészt ismeretlen körülmények között – sikeresen kijutott az országból.

[11] Debrei jkv. 1957. III. 8., 1958. X. 7., 11. – K. Mária tanúkihallgatási jegyzőkönyve (továbbiakban: tk. jkv.) 1957. II. 13. FB 2844/75.

[12] A résztvevők eddig összegyűjtött névsora (a csatlakozókkal együtt): Antal Gyula (Ferenc körúti parancsnok), Antal Gyula, Antal Gyuláné, Bakó László, Bukor József, Csercsa Sándor, Debrei István, Faith Márta, Fáncsik György, Hamerli Iván, Horváth László (Práter utcai parancsnokhelyettes), Horváth László, István Éva, Iván Kovács Attila, Iván Kovács Csaba, Knipfel Ferenc, Kökény Albert, K. Mária (fogolyként), Lassan György, Makó Géza, Márton Jenő, Nádasi János, Orosházi László, Ö. Nagy János, Papp Gábor, Papp Jolán, Proz „Bandi”, Sárkány Dénes, Schmidt László, Simon Mária, Szabó László, Tóth János.

[13] A kompok személyzetét Schmidt szóbeli közlése (1996) szerint fegyverrel kényszerítették engedelmességre. Mindezt alátámasztja Bizik szds. jelentése a szentendrei járási kapitányságról [Rendőrségi napi jelentések I. köt. (Összeállította: Kajári Erzsébet) Kiadja: a BM és az 1956-os Intézet, Bp. 1996., 35. o.], amely szerint a felkelők mozgásterét leszűkítendő, a komp közlekedését leállították a járási szervek. A rendőrök arra számítottak, hogy a tahitótfalui hídon akarnak majd átmenni a Dunán. („…időben továbbítva a jelentés. A rendőrség részéről a közbiztonsági szolgálat meg van szervezve. Segítenek az ott állomásozó honvédek is.”) E belügyi iratok a Szigetmonostoron tartózkodó felkelőket 600 főre becsülték. A magyar hatóságok annyit tudtak, hogy Budapestről a szovjetek által kiszorított szabadságharcosokkal állnak szemben, akik emigrálni készülnek.

[14] Csercsát 1958-ban két és fél évre ítélték. Vele egy perben 10 éves börtönbüntetést kapott Tóth János, aki szintén részese volt e viszontagságos utazásnak.

[15] Schmidt tk. jkv. 1958. VI. 19., és tárgyalási tanúvallomása 1959. VII. 27. FB 2844/75

[16] 38 évvel később Schmidt úgy emlékezett vissza, hogy a felkelők tűzharcba kerültek a szovjetekkel, amelyben nem csak a magyarok szenvedtek veszteségeket. Schmidt László-interjú. Készítette Eörsi László 1994-ben. 1956-os Intézet Oral History Archivuma, 46. o. Tűzharcról, szovjet veszteségekről ír Mikonya József helytörténész is, akit számos helybeli így tudósított. (Tarjáni Krónika, Tarjáni Polgármesteri Hivatal és a Tarján Községért Baráti Kör 1992. 106. o., személyes közlés, 1996.) Mindez mégsem tűnik valószínűnek, mivel ilyen vádpont nem szerepelt a résztvevők perirataiban, sőt, azokban ilyesmiről semmi említés nincs.

[17] Szabó Lászlót 1957-ben 10 évre ítélték, és az 1963-as amnesztiával szabadult.

[18] Mikonya József idézett művében (105. o.) közli e személyek neveit, adatait: Bukor József (1941. Bp., gimnáziumi tanuló, lakhelye: Bp., XXI. ker.), István Éva (1934. Szentendre, villamoskalauz, lakhelye: Heves), Knipfel Ferenc (1937. Kenderes, lakhelye: Bp., XXI. ker.), Kökény Albert (1932. Jászberény, vasbetonszerelő. lakhelye: Jászberény), Nádasi János (1932. Szob, lakhelye: Bp., VIII. ker.); és kb. 30 személyt vittek a tatabányai kórházba, illetőleg a községi orvoshoz (Schmidt jkv. 1957. V. 28. – Vincze György 1957. tk. jkv. 1957. V. 25. FB 2834/57). K. Mária is a tatabányai kórházba került, tanúvallomása szerint (1957. II. 13. FB 2844/75) Fáncsik és Debrei vitte be, szóbeli közlése szerint (1997) a helybeliek szabadították ki az összenyomott autóból.

[19] Hamerli Iván

[20] Balogh őrnagy, Széplaki Mihály és Kecskés Gábor törzsőrmester, Moldvai János

[21] Debrei a debreceni megyei börtönbe került, ahonnan november 26-án szabadult. Fáncsikot a tatabányai kórházba vitték, majd felépülése után átadták a szovjeteknek. 1958-ban mindkettőjüket halálra ítélték, de másodfokon Debrei büntetését életfogytiglanra mérsékelték. Fáncsik Györgyöt 1960. január 3-án kivégezték.

[22] Schmidt Lászlót 1957-ben 20 évi börtönbüntetésre ítélték. 1968 szeptemberében szabadult.

[23] Tagjai közül Antal Gyula (korábbi felkelőparancsnok), Horváth László (hadnagy), Horváth László (vájár), Proz „Bandi”, Péter Éva, Markovics István, König István, Sárkány Dénes, Márton József és a helybeli Radovics testvérek, László, Tibor és Mihály nevét ismerjük.

[24] Szöllősi József tk. VI. 27. – Szöllősi és Őri Gyula tárgyalási tanúvallomása 1957. VIII. 4. FB 3193/57 Őri (a dobogókői üdülő parancsnoka): „egy előőrs tízfős csoportját – akik ugyancsak gépkocsit, élelmet kértek, elkergettük. Bakóék 60–70-en jöttek. Rongyosak, éhesek voltak, fáztak, látszott, hogy mindenre el vannak szánva. Miután átadtuk a gépkocsit, bementünk Esztergomba segítségért.”

[25] Bakó László 1957. jkv. V. 31. FB 3193/57.

[26] Az akció végrehajtói: a két Horváth László, Sárkány Dénes, Márton József és a Radovics testvérek.

[27] Az egyik forrás szerint a szovjetek mozgását akarták megnehezíteni. (Orosházi László jkv. 1957. III. 22. FB 2272/57)

[28] „Horváth László és társai” FB 2272/57. Antal 1957 januárjában emigrált és Angliában telepedett le. Szintén Nyugatra jutott Ö. Nagy János, a Práter utcaiak volt főparancsnoka, Papp Jolán, Lassan György, valamint a két Iván Kovács és a három Radovics fivér. Horváth vájárt és Orosházit 3 évre, Bakót 2,5 évre, Márton Józsefet másfél évre ítélték.

[29] A csoport azonosítható tagjai (az említetteken kívül): Novák Magda, Márkus Ferenc, Szabó Sándor, Fodor József, Horti László, Mogyorós József, Tumbász Ákos, Kelemen Károly, Pficzner Rudolf, Pavlics József. Az utóbbi négy személy és László Béla György politikai foglyok voltak, és a forradalom idején szabadultak.

[30] A köztulajdonra is vigyáztak. Halász András szerint 8-án a csoport megakadályozta, hogy a közeli bútorgyárból elhordják a faanyagot, és két fiatalembert lopásért előállítottak. (Halász 1957. jkv. VII. 2. FB 5255/57 – László Béla György jkv. 1958. VI. 13. HL 432/58)

[31] László Béla György jkv. 1958. VI. 13. László az ügyészségi kihallgatáson (1958. VI. 30. HL 432/58) azt mondta, hogy 100-150 db röpcédulát készítettek: a terjesztésre a szovjetek támadási előkészületei miatt már nem került sor.

[32] Kalmár Péter jkv. 1957. I. 13. FB 5255/57.

[33] Horti László 1957. jkv. IV. 27. FB 5052/57. Horti egy másik vallomása szerint még este 20-20.30-kor megszületett a fegyverletételi megállapodás (a felkelőket László képviselte), amit másnap reggel a szomszédos óvoda udvarán realizáltak (Horti jkv. V. 14. FB 5052/57).

[34] Halász András jkv. 1957. VII. 2. 5255/57.

[35] Butti Mária tanúvallomása a bírósági tárgyaláson 1958. VIII. 11. HL 432/58. Bognár Péter szerint főleg László kardoskodott a harc folytatása mellett (tk. 1958. I. 30. és Bognár tanúvallomása a bírósági tárgyaláson 1958. VIII. 11. 432/58).

[36] László az ügyészségi kihallgatásakor (1958. VI. 30. HL 432/58) arról is beszélt, hogy a csoport felszámolásáig volt egy foglyuk is. A legtöbb forrás szerint az orvostanhallgató átvizsgálta őket, de összejátszva a felkelőkkel nem vette el a pisztolyaikat. Bognár Péter rendőr őrmester a következőképpen fejezte be a feljegyzését (1957. VI. 10. FB 432/58): „Én combomra ragasztva hoztam ki egy pisztolyt, magammal vittem egy elsősegélyládát és három üveg italt. A máriaremetei tervről pedig 10-én jelentést tettem a József Attila utcában Szabó őrnagy elvtársnak. Az elsősegélyládát leadtam a karhatalomnál, az italt pedig – mivel 9-én voltam 22 éves – elfogyasztottam.”

[37] A nyugati rádióadások arról tudósítottak, hogy a Bakonyban, a Pilisben, a Mecsekben és másutt még harcolnak a felkelők. Maléter fiktív bakonyi fegyveres csoportjáról ekkor már szárnyra keltek a legendák. A Jázmin utcai felkelők közül még mindig többen bíztak az ENSZ közbelépésében.

[38] Egy másik verzió szerint az iskolában nem egy, hanem három alternatíva hangzott el: fegyveres ellenállás (Máriaremete), Nyugatra szökés fegyverrel (a Víg utcaiakéhoz hasonló próbálkozás); és hogy „nem kockáztatjuk tovább a bőrünket” (Horti László 1957. jkv. IV. 27. FB 5052/57).

[39] Természetesen ez már nem a forradalmi nemzetőrség volt, hanem az új rendőrséget támogatta. Nemsokára feleslegessé vált és felszámolták. A „Jázmin” csoportból Tumbász Ákost (szervezkedés és hűtlenség vádjával) halálra ítélték és 1959-ben kivégezték. Kalmár Péterre 1957-ben, László Béla Györgyre 1958-ban életfogytiglanig tartó börtönbüntetést szabtak. Kalmár az 1963-as amnesztiával, László ennél korábban szabadult. Halász Andrást 8 évre, Horti Lászlót 10 évre ítélték. Ők 1962-ben, illetve 1963-ban szabadultak. Katona Miklós Amerikába emigrált.

• Befejezetlen jelen