Molnár György

Nyomtatóbarát változat

A Vörös Hadsereg 1956-ban látszólag sikerrel töltötte be a mindenkori fegyveres erő klasszikus szerepét: „a királyok végső érveként” megmentette az önmagát röpke egy évtized alatt politikailag teljesen lejárató rezsimet, és visszaültette a hatalomba annak újabb mutációját. Az elmúlt években számos kiváló tanulmány tárta fel, milyen belső harcok és bizonytalanság közepette születtek a politikai döntések Moszkvában és Budapesten. Az újabb kutatások és publikációk tükrében a végrehajtás szintjén is meglepő fejetlenség és felkészületlenség uralkodott. Három-három kérdésre kezdem a választ. Miért nem védte meg a magyar fegyveres erő sem a rezsimet a forradalomtól, sem az országot az inváziótól? Milyen belső hibák miatt volt a Vörös Hadsereg, ez a polgárháborúban született kolosszus, oly kevéssé alkalmas arra, hogy beavatkozzon a magyar polgárháborúba? És: katonai, technikai értelemben melyek voltak a felkelők, a „pesti srácok” lehetőségei?

A magyar hadsereg ’56-ban

Az első kérdés a legtalányosabb. Magyarország története során addig sosem rendelkezett akkora fegyveres erővel – béke idején –, mint az 1950-es évek első felében. Ennek a 120 ezres hadseregnek 700 harckocsija, 5000 lövege és aknavetője, bombázó és vadászrepülő hadosztályai voltak. A tiszti és tiszthelyettesi kar döntő többségében a rendszer által a hadseregbe küldött, politikailag megbízhatónak tartott munkás- és parasztszármazású fiatalemberekből állt, akiket szovjet minta után készült egyenruhába bújtattak, és mindenben a Vörös Hadsereg szabályzatai szerint képeztek ki. Bár a gyakori átszervezések sok tekintetben bizonytalanná tették egzisztenciájukat, ez a hivatásos katonaréteg még mindig sokkal jobban élt, mint a rendszer vélelmezett uralkodó osztályai és a velük szövetséges értelmiség. A hadsereg vezérkara azonban a kritikus októberi napokban szakmai és emberi értelemben teljes csődöt mondott. A szovjet katonai modell a vezetésben a merev, felülről jövő, kézi vezérlést helyezte mindenek fölé. A Honvédelmi Minisztérium, a tábornokok zöme nem irányította a csapatokat, hanem értekezletekkel és intrikálással töltötte az időt. A bürokratikus szervezetek általában így reagálnak a válságra, s a Magyar Néphadsereg október 23-án és az azt követő napokban egyértelműen nem hadseregként, hanem állami hivatalként működött. Alig tíz évvel a második világháború után nyilvánvalóan nem vették igazán komolyan azt, hogy a katona szakmája a háború. Általában nehéz lett volna bármely európai hadseregben híveket találni egy újabb nagy háborúnak, hiszen az ötvenes évek vezérkari tisztjei a háborút rendszerint beosztott csapattisztként, tehát a legkeservesebb formájában ismerték meg. Az új magyar tisztikar, ha egyáltalán rendelkezett háborús tapasztalattal, akkor többnyire bakaként vagy munkaszolgálatosként küszködött és menekült a keleti fronton, és alapos kisebbségi érzést szerzett a szovjet hadsereggel szemben. Az 1950-es évek erőltetett haderőfejlesztése 1949–50-ben végzett hadnagyokból csinált vezérkari tiszteket 1956-ra, akik ennyi idő alatt a szakma alapismereteit sem tudták elsajátítani. A tábornokok pedig párt-, és nem katonai akadémiák „végtermékei” voltak. Durva becsléssel azt mondhatjuk, hogy egy saját nevelésű tábornok bármely nulláról induló katonai szervezetnek legalább 15 évébe kerül, mert ennyi időbe telik, amíg bejárva a szamárlétrát, megismeri minden szintjét annak a seregnek, amit utóbb vezényelni hivatott. Közben mellesleg el kell sajátítani a vezérkari tiszti és alsóbb parancsnoki ismereteket is, tehát még a 15 év is csak optimista minimum idő. A Magyar Néphadsereg ’56-ig sem ennyi idővel, sem igazán jó iskolákkal nem rendelkezett még. A tisztek sokkal inkább a néphadsereg politikai tevékenységét, valamint a saját egzisztenciájuk megteremtését tartották a katonai pálya lényegének. A laktanya udvarán szívesen ordítoztak a rendszerért, de nem szívesen adták volna az életüket érte. (E tünetcsoport remek összefoglalóját adja Berki Mihály Hadsereg vezetés nélkül, 1956 című könyve.)

Az önfeláldozásra a forradalom első napjaiban még igazán nem volt szükség. Október 23-án a Magyar Néphadsereg rendelkezett azzal az erővel, amelynek szakszerű bevetése esetén a forradalom megtorpan vagy pár nap alatt elbukik. Budapesten 6000, a város 120 kilométeres körzetében 26 000 katona állomásozott, 350 páncélossal. Ezeket azonban elaprózva, sokszor lőszer és minden megelőző felkészítés nélkül küldték a főváros utcáira. A Magyar Néphadsereg ugyanis nem gyakorolta a tömegoszlatást, a polgári zavargás kezelését, a rendőrség és az ÁVH támogatását. Az egykori tisztek szerint ezt kizárta a kommunista ideológia, hiszen miért kelne fel a nép saját állama ellen. Mivel a Szovjetunióban a nép azért egyszer-kétszer már megtette ezt, élek a gyanúperrel, hogy itt a párt hagyományos hatalommegosztó politikája érvényesült: ahogy az ÁVH-nak nem lehettek tankjai és repülői, úgy vélték, jobb, ha a hadsereg sem avatkozik polgári ügyekbe. Mintha a párt félt volna saját fegyveres erőinek esetleges politikai ambícióitól.

Maga a Szovjetunió volt a leginkább érdekelt ennek a helyzetnek a fenntartásában. Ha a kommunista kormány saját erejéből kerülhetett volna hatalomra Magyarországon, vagy egymaga megvédhette volna hatalmát, annak könnyen túlzott önállóság lett volna a vége. Intő történelmi példa volt Jugoszlávia, vagy Magyarország második világháborús „vonakodó csatlós” szerepe, ami a korabeli szovjet vezetőknek még személyes élményük volt. Hruscsov abból az Ukrajnából került Moszkvába, ahol a magyar megszálló csapatok az UPA csendes támogatásával vívták ki a németek rosszallását. Egy másik magyar megszálló kötelék a varsói felkelőkkel fraternizált, amikor azokat a Vörös Hadsereg cserbenhagyta, és a szovjet politikai vezetés elégedetten szemlélte, hogyan morzsolja fel a Wehrmacht a kommunizmus legszervezettebb lengyelországi ellenzékét, a Honi Hadsereget. A szovjet vezetés alapérdeke az volt, hogy nekik hálára kötelezett és nélkülük életképtelen rezsimek uralkodjanak a béketáborban. Csak ezzel magyarázható, hogy a magyar HM-ben működő szovjet öszszekötő törzs, majd az ide érkező magas rangú katonák hagyták, hogy a magyar vezérkar tehetetlenkedjen és cserbenhagyja saját csapatait, miközben ők ugyanabban az épületben saját erőik beavatkozását szervezték.

1956 után a legfájdalmasabb kérdés talán az volt, hogy a nép hadserege miért nem állt a nép, a forradalom mellé. Tisztek és katonák egyedül és kisebb csoportokban megtették ezt, de a hadsereg szervezetszerűen nem. Figyelemre méltó, hogy azok a tisztek, akik a felkelők oldalára álltak, Malétertől Rémiás Pál hadnagyig, aki Soroksárt, vagy Kőrösi Sándor főhadnagyig, aki Csepelt védte, zömmel a hadsereg technikai fegyvernemeihez tartoztak. Maléter és Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy, aki Mindszenthyt kísérte Budapestre, a Horthy-hadsereg egykori páncélos fegyverneménél kapták a korabeli csúcstechnológiára és a progresszív katonai, sőt társadalmi gondolkodásra is kiterjedő kiváló kiképzésüket. Rémiás, Kőrösi és számos kivégzett társuk a Budapestet oltalmazó légvédelmi tüzérséghez tartoztak, s a tüzérségnek ez az ága a fegyvernem legintellektuálisabb, legtöbb szakmai tudást megkívánó ága. E sorok írójának nagyapja (Nagy Kálmán tüzér alezredes) nem élte ugyan meg ’56-ot, de szintén csak tüzértechnikai szakismeretei mentették át egykori „Horthy-tiszt” létére a Néphadseregbe. Érdekes módon a leginkább technikai fegyvernemnél, a repülőknél sikerült a kommunista tisztogatás a legjobban, amit a szürkébb fegyvernemeknél már nem tudtak ilyen hatékonyan végigvinni. A szakismeretekhez kötött páncélos- és tüzércsapatoknál szolgált a legtöbb régi tiszt, de a legtöbb az átlagnál jobban képzett sorkatona is. Ezek teljesítették esküben vállalt honvédelmi kötelességüket a szovjet támadással szembeszállva, éppen ezért közülük kaptak legtöbben kötelet a Kádár-rendszertől: a soroksári védők közül például nyolc tiszt és katona, a csepeliek közül négy fő, a Schmidt-kastély védői közül három fő. A hadsereg zömének viselkedésére az utólagos magyarázat az, hogy tudták, semmi esélyük a szovjet túlerővel szemben, életeket és értékeket próbáltak menteni. Ezen az alapon azonban magyar katonák generációit nevezhetnénk felelőtlennek, Dobó Istvántól Damjanich Jánosig. A csapattisztnek és a közlegénynek ugyanis nem a stratégiai mérlegelés a dolga, hanem hogy esküje szerint megvédje hazáját és honfitársait. A kézi vezérléshez szoktatott, felső parancsot váró hadsereg 1956-ban éppúgy tehetetlen szemlélője maradt az eseményeknek, mint 1944. október 15-én. Néhány egységet leszámítva nem avatkoztak be sem a rendszer mellett, sem ellene. Annál keservesebb meglepetésként érte őket, amikor a másodszor meginduló Vörös Hadsereg sok helyen megtámadta és szinte mindenütt lefegyverezte őket. A hadjárat végén a Moszkvának jelentett hatalmas zsákmányolt arzenál ugyanis főként a Magyar Néphadsereg saját raktáraiban megőrzött fegyverzetéből állt. A Magyar Néphadsereg az 1960-as évek elejéig megbízhatatlan szövetséges maradt a szovjet vezérkar szemében, és csak Czinege Lajos minisztersége alatt kezdték újra modernizálni fegyverzetét, növelni létszámát. Az 50-es évek kritikus második felében a Kádár-rendszer a saját belső karhatalmával konszolidálta hatalmát, de ezt a kizárólag könnyű gyalogsági fegyverekkel felszerelt 18-20 ezres erőt nagyjából háromszor annyi nehézfegyverzetű szovjet katona támogatta – és őrizte.

A szovjet hadsereg 1956-ban Budapesten

Szovjet katonai intervenció 1956 címmel alapvető és hézagpótló munkát publikált 1996 őszén Györkei Jenő és Horváth Miklós. Kötetükben az akkori orosz parancsnokok visszaemlékezéseit is közlik, és pontos statisztikát, valamint térképeket mellékelnek a beavatkozásról. Hadrendi számmal és nevekkel azonosítják az eddig meglehetősen amorf, arctalan szovjet hadigépezet részeit. Bemutatják, hogy maguk a szovjet tábornokok akkor és most mit gondoltak saját tevékenységükről. Ezért mindössze néhány általános megjegyzést teszek a Vörös Hadsereg működéséről.

Azt hiszem, a kelet-berlini és a lengyel analógia feljogosít arra, hogy az ’56 őszén, október 23. előtt megtett szovjet katonai lépéseket ne egy hadművelet részének tekintsem, hanem a német és a lengyel példához hasonló demonstratív felvonulás előkészületeinek. A szovjet utászok már október 20-án és 21-én Záhony körzetében látványosan több hidat vertek a Tiszán. 23-án hajnalban, tehát órákkal a budapesti események kezdete előtt, a teljes 13. számú hadsereg elindult Magyarországra. Ezenkívül még szeptemberben Lvov térségében két további százezres létszámú hadsereg kezdett jókora hadgyakorlatot.

Október 20-án és 21-én Romániában is teljesen feltöltöttek egy korábban ott békehelyőrségében állomásozó szovjet hadosztályt. Ez a 138. gépesített hadosztály október 24-én lépte át a magyar határt, és vonult jól láthatóan, közúton Budapest felé. Budapesten még nem történt semmi említésre méltó október 23-án, amikor a magyarországi Különleges Hadtestet riadóztatták. A Különleges Hadtest törzse ugyanis már júliusban kidolgozta a maga tervét „Hullám” fedőnév alatt. Sokatmondó volt a terv munkacíme: „A Különleges Hadtest részvétele a társadalmi rend helyreállításában Magyarország területén.” Legutóbb október 21-én ellenőrizték a csapatok készenlétét a terv végrehajtására. Gerő Ernő még javában beszélt a rádióban, amikor Ceglédről és Székesfehérvárról már Budapest felé sorjáztak a harckocsik. Nem akarok e napok politikai eseményeivel foglalkozni, de valamire fel kell hívnom a figyelmet. Nagyobb katonai egységeket nagy távolságra nem lehet fél órákkal, órákkal a politikusok döntései után eljuttatni. Még ha minden lehetséges helyzetre kész tervekkel is rendelkezik egy hadsereg, akkor is napokba telik járművek ezreit és katonák tízezreit ellátni, felkészíteni és eligazítani. Másrészt, ha a gépezet beindul, legfeljebb megállítani lehet gyorsan, de szinte lehetetlen menet közben átszervezni. Október 24. és 30. között Budapest utcáin valóban elkeseredett harcokat vívtak a szovjet csapatok, de főként azért, mert nem harcra, csak erődemonstrációra készültek. Erről árulkodik az is, hogy Lascsenko tábornok, majd a 24-én hajnalban Moszkvából érkező Malinyin vezérkarifőnök-helyettes és Styepcsenko politikai főcsoportfőnök-helyettes nem a városon kívül vagy a város egy jól védhető, elszigetelt pontján, hanem a belvárosban, a Honvédelmi Minisztérium épületében rendezkedett be. Azt hitték, hogy a magyar hadsereg békeidőbeli központjában, a minisztériumban működik a parancsnokság. Ehelyett azonban a folyosókon és a szobákban zavarodott törzstisztek értekezletről értekezletre mentek, helyezkedtek, szervezkedtek és fedezték magukat. Egymásnak ellentmondó parancsok sorát adták ki, ötletszerűen rendelték egyik parancsnokság alól a másik alá az alakulatokat, és ide-oda vezényelték őket, anélkül, hogy a főváros utcáin kialakult helyzetet valóban ismerték volna. Híradó rendszerük alapja szégyenszemre a postai telefon lett, s mind több vidékről jelentkező parancsnokkal közölték, hallgassa a Kossuth rádiót, onnan minden fontosat megtud.

Budapest utcáin ezalatt átgondolt vezetés és megfelelő eszközök nélkül került szembe a magyar karhatalom, a katonaság és mintegy tízezer szovjet katona az önmagát meglepően jól megszervező tömeggel. Sem a magyar, sem a szovjet csapatok nem kaptak kiképzést tömegoszlatásra, nem rendelkeztek vízágyúkkal, gumibottal, könnygázzal, páncélozott rabomobilokkal és a hangadók elfogásához, illetve megsemmisítéséhez szükséges kommandó jellegű alakulatokkal. Ugyanakkor az utcákon megjelenő több száz lánctalpas mérhetetlenül irritálta a lakosságot, az azokban ülő katonákat viszont önön tehetetlenségük érzése és az általános elhagyatottság érzés gyötörte, amit a határozott vezetés hiánya okoz a legjobb hadseregben is. Ezt tetézték az olyan primitív szakmai hibák, mint amikor többször is küldtek éleslőszer nélküli lőfegyverrel csapatokat tömeget oszlatni. Bármilyen cinikusan hangzik, amit írok, de katonai szempontból ilyenkor két lehetőség van: vagy egyáltalán nem beavatkozni a helyzetbe, vagy megismételt sortüzekkel megfélemlíteni a tömeget. A lőszer nélküli fegyveres katona nem más, mint a jövendő felkelők előzékeny fegyverszállítója.

A szovjet rendszer központosított jellegéből adódóan jelentős ügyekben csak Moszkva dönthetett. A Mikojan–Szuszlov-küldetés formailag tárgyalássorozat volt a magyar kormánnyal, valójában azonban, attól tartok, hogy csak helyszíni szemlét tartottak a jövendő legmagasabb szintű moszkvai vita előtt. Mindenesetre ez alatt az idő alatt a 38. hadsereg is Záhony körzetébe vonult Lvov térségéből. Október 31-én, miközben a Különleges Hadtest egyes csapatai kifelé látszottak vonulni Magyarországról, Ivan Konyev marsall, a Varsói Szerződés csapatainak legelső főparancsnoka, Hruscsovtól utasítást kapott az újabb bevonulás előkészítésére.

Ezúttal már szó sem volt demonstrációról. November 1-től a 38. hadsereg megkezdte a Dunántúl megszállását, a 128. gépesített hadosztály a repülőterek körülzárásával foglalkozott, sőt november 2-án maga Konyev is Szolnokra érkezett. Most mindent úgy intéztek, mintha igazi háborúba indulnának. Mindkét hadsereg megkapta az általa mérendő főcsapás irányát, kijelölték közöttük a sávhatárt. Akárcsak 1944-ben, most is külön csoportosítást jelöltek ki Budapest ostromára. Lascsenko altábornagy három és fél hadosztállyal indult a főváros ellen, előbb szabályosan körülzárva, majd a főútvonalak mentén elfoglalva azt.

Budapestnek jutott az a kétes dicsőség, hogy itt zajlott le a világ máig legtöbb példányban gyártott harckocsijának, a T–54-esnek a nemzetközi premierje. Itt használták először harcban az AK–47-es automata puskát, mely azóta közel százmillió példányban terjedt el világszerte, és számos fejlődő országban máig a leggyakoribb iparcikk. A politikai eseményektől függetlenül 1956 a szovjet hadsereg számos harcászati és felszerelésbeli gyengeségére világított rá. A régebbi, világháborús páncélosok különösen a magas házak között bizonyultak gyújtópalackokkal viszonylag sebezhetőnek. Más háborúk eseményei alapján azonban úgy vélem, hogy a Molotov-koktélok nem voltak olyan hatásosak, mint ahogy ezt 40 év távlatából gondolni szeretjük. A szűk utcákon bármilyen harckocsi csak menetoszlopban mozoghat. A szétbontakozás lehetőségétől megfosztva az egész menetoszlopból csak az első egy-két jármű képes hatásosan harcolni, ezek az első helyek viszont rendkívül veszélyesek. Majdnem halálbüntetésnek számít, ha az embert ide állítják, ez pedig az egész csapat harci kedvét aláássa. További súlyos morális probléma, hogy a szűk utcákban, elszigetelten tevékenykedő alegységek élére önálló és kezdeményezőkész alsó parancsnokok kellenének, akikben azonban sosem dúskált az erősen központosított szovjet hadsereg. Hatványozottan igaz ez a gyalogság, illetve a gépesített lövészek esetében. Ez Budapesttől Groznijig megoldatlan kérdése maradt a szovjet hadseregnek. Az 1956-ban használt csapatszállító teherautók, a BTR–40 és a BTR–152 páncélozott lövészszállító járművek felülről mind nyitottak voltak. Ezek voltak igazán sebezhetők az emeletről hajított gránátokkal és Molotov-koktélokkal szemben. A lövészek dilemmája ilyenkor az, hogy a járműben lapulva együtt égnek el, vagy kiszállva kiteszik magukat a kézifegyverek tüzének. Budapest számára tragédiát jelentett a jól kiképzett, elszánt és kezdeményezőkész gyalogság a szovjet oldalon. Az ’56 novemberéhez hasonló helyzetben ugyanis a kevés és lapító gyalogsággal rendelkező parancsnoknak nem marad más eszköz a kezében, mint a házat mindenestől, a bentlakókkal együtt a felkelők fejére döntő tüzérség. Így volt ez 1944-ben Varsóban és Arnemben, ‘56-ban Budapesten, de például még akkor is, amikor 1982-ben az izraeliek Bejrutot vagy 1992-ben a szerbek Szarajevót ostromolták. A gyalogság létszámhiányát és morális gyengeségét azzal próbálták orvosolni, hogy a Vörös Hadsereg központi tartalékából két légideszant hadosztályt hoztak hamarjában Magyarországra. Ezek azonban még az Európában megszokottnál kisebb létszámú szovjet hadosztályok között is a legkisebbek voltak. Erejük kevesebb volt, mint egy korabeli angol vagy amerikai ejtőernyős hadosztály feléé. Saját járművekkel és nehézfegyverzettel szinte csak jelképesen látták el őket. Ráadásul lövegeik zömmel a városban alig használható, mert maguk mögé hosszú lángnyelvet kifúvó, hátrasiklás nélküli lövegek voltak. Mindezek okán a deszantosokat néhány száz főnyi csoportokra osztva, megerősítő gyalogságként vetették be, pl. a Corvin köz ostrománál. Mivel a támogatandó páncélos és gépesített lövész csapatokat nem ismerték, azokkal sosem gyakorlatoztak együtt, s az elitnek számító deszantosok és a többi katona nem nagyon szívelte egymást, együttműködésük nem volt olyan harmonikus, mint egy jól összeszoktatott összfegyvernemi harccsoporténak kellene lennie.

Az is furcsa, hogy a Vörös Hadsereg annyi második világháborús utcai harc után ’56-ban nem rendelkezett az ilyen ostromra szakosított rohamutász csapatokkal. A németek például, amikor elérték Sztálingrádot, rendkívüli sürgősséggel, légi hídon szállítottak oda hat zászlóalj rohamutászt. Az ügy fontosságára jellemző, hogy volt köztük olyan egység, amelyet Franciaországból és a Balkánról csoportosítottak át. Csak az ilyen, lángszóróval, robbantó eszközökkel, mindenféle ostromeszközzel felszerelt szakcsapatok képesek viszonylag kis véráldozatokkal elfoglalni egy-egy megerődített várost. A hagyományos masszív középületek és bérházak ugyanis romos állapotban sokszor jobban védhetők, mint amikor még szerkezetük nagyjából ép. Ezért veszélyes a támadóra is, ha túl nagy tüzérségi összpontosítással nekifog rommá lőni egy várost. Gyakran megesett már, hogy éppen ezzel juttatta újabb védhető állásokhoz ellenfelét. (Erre a legismertebb példa a Monte Cassinó-i apátság, amelyet a németek meg sem szálltak, amíg a szövetségesek le nem bombázták, utána viszont fél évig védték a romokat.)

A szovjet katonai vezetés maga sem volt elégedett csapatai teljesítményével. Azokat a szovjet egységeket, amelyek október 24-én felvonultak a főváros ellen vagy már hosszabb ideje teljesítettek megszálló szolgálatot, november 15-e után kivonták az országból. „A Szovjetunióban sok hazakerült katona és tiszt ellen folytattak aztán vizsgálatot. A Mordvin Autonóm Köztársaságban levő Dubrovlak falu mellett, Moszkvától 300 kilométerre keletre létesített 3857. számú tábort általában csak „magyar tábornak” hívták (Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg. 1993, Bp., 258 pp).

A felkelők esélyei

A felkelők katonai tevékenysége olyan keserves feltételek között zajlott, hogy ahhoz képest még a második világháború partizánjai is időnként irigylésre méltónak tűnnek. Mivel a fegyveres harc valóban spontán módon indult, az összeálló csoportok tagjai kezdetben alig ismerték egymást. Vezetőik a harcok hevében emelkedtek ki, ami morálisan komoly tőke és tekintély lehet, de nem biztos, hogy bátorságuk katonai ismeretekkel is párosult. Még leginkább a néphadseregben és az iskolákban kapott kiképzésre támaszkodhattak, ez azonban sematikus, a városi harcot elhanyagoló és szervezett alakulatokkal számoló gondolkodás volt. Az irodalomban többen hivatkoznak a szovjet partizánfilmek példáira, én azonban igen rövid életet jósolnék bárkinek, aki mondjuk a Továris P alapján száll szembe egy tankkal.

Érdemes összevetnünk Budapest 1944-es és 1956-os ostromának néhány vonását. Az 1944-es Vörös Hadsereg éppen viszonylagos primitívsége miatt alkalmasabb volt a városi harcra, mint a „haditechnikai forradalom” bűvöletébe kerülő, gépesített 1956-os szovjet hadsereg. Negyvennégyben még rendelkeztek az utcákat elárasztó hatalmas gyalogos tömegekkel, és ezeket kisebb, könnyebben mozgatható, akár emeletre is felvihető lövegek és aknavetők tömege támogatta. A háborús évek parancsnoki karát a valódi harc és a túlélés szelekciója realistává és szakmailag ügyessé tette, míg a békehadseregben mindig is az íróasztalharcosok érvényesülnek igazán jól. Ötvenhatban túl nagy tűzerejű harckocsik mozogtak Budapest utcáin túl nagy zajjal, s velük szemben a védők sok helyen a ’44-es védők két fő eszközét alkalmazták: közelharcfegyvereket és légvédelmi lövegeket. Külön kutatást igényel annak megállapítása, hogy a Magyar Néphadsereg budapesti légvédelmi rendszerében állandó állásokba telepített légvédelmi tüzérségnek miért volt páncéltörő lőszere és földi célokra való, a légvédelmitől erősen különböző irányzéka is, jó messze minden országhatártól. (A válasz lehet, hogy egyszerűen a katonai mesterség egyik fő konstansa, a kincstári hülyeség.)

Minden másban mérhetetlen hátrányban voltak Budapest 1956-os védői. Nem rendelkeztek gondosan kiépített, életüket kímélő védőállásgyűrűkkel. A ’44-es védők ugyan vert hadakhoz tartozó, nagy veszteségeket szenvedett csapatok voltak, de sok év háborús rutin segítette őket, és kiváló kiképzést kaptak. A felkelőknél mind a kiképzés, mind az összeszokottság hiányzott, pedig a harcban ezek még a haditechnikánál is fontosabb tényezők. Hiányzott a világos vezetési rendszer és hírközlés is, ami 1945 februárig, az összeomlásig segítette a korábbi védőket. A felkelőket viszont terhelte a hátuk mögött zajló politikai zűrzavar, a lakosságtól hallott hírek és rémhírek, és sokszor a saját családjuktól kapott „ellengőz”. Végül a német katonák kitartottak, mert ugyan hová mehettek volna akár civilben is egy idegen fővárosban, a felkelők viszont szétfutva bármikor felszívódhattak, hiszen itthon voltak.

A magyar lakosság többsége ösztönösen vagy többé-kevésbé tudatosan tisztában volt mindezzel. Valójában kevesen lehettek, akik a ’44-es ostromot átélve esélyt láthattak ’56-ban a katonai győzelemre. Valószínűleg ezzel magyarázható a háborús katonaviseltek alacsony száma a felkelők között, s az ifjúság szinte teljes túlsúlya. Budapest utcáin 1956-ban egy újabb nemzedék veszítette el az ártatlanságát háború dolgában, és győződött meg egy életre arról, hogy a Vörös Hadsereg a mi számunkra verhetetlen, bár otromba ellenfél.

Fegyverzet tekintetében a fő korlát a nehézfegyverek hiánya, illetve a kezelők képzetlensége volt. A felkelők, majd később a Nemzetőrség nem rendelkezett a védelem fő erejét jelentő tüzérséggel, és néhány lövegüket is csak közvetlen irányzással tudták használni. A tűzvezetés és a tűzfegyelem hiánya sokszor okozta a felkelők oktalan halálát. Aki például kézifegyverből nyit tüzet harckocsikra, az anélkül, hogy kárt tehetne bennük, felkínálja magát célpontként a tankágyúknak. A Molotov-koktél használatát az teszi öngyilkos vállalkozássá, hogy páncélosok ritkán járnak egyedül. Aki pedig dobótávolságra bevárja őket, az kiteszi magát a kísérő járművek vagy gyalogság tüzének. Nem véletlenül adtak a második világháborúban külön kitüntetést azoknak (sokszor posztumusz), akik harckocsit kézifegyverrel lőttek ki. A felkelők tehát a lehető legköltségesebb módon voltak kénytelenek harcolni: minden kiképzési és felszerelési hiányosságukat bátorsággal és vérrel kellett ellensúlyozniuk.

A harci morál azonban nem feneketlen kút, amelyből a végtelenségig lehet meríteni. 1944 szeptemberében Arnemnél a legelitebb brit elitegység, az 1. Légiszállítású Hadosztály is ereje végére ért egyhetes városi harc után, mert a kialvatlanság, az éhség és a halálfélelem még a felnőtt és remekül kiképzett ejtőernyősök harci szellemét is aláásta. A magyar felkelők között pedig sok tizenéves, valamint katonának már túl öreg, harmincas éveiben járó ember is volt.

A november 4-én meginduló második orosz támadás kimerült fegyveres civilekre zúdított akkora erőt, ami mellett eltörpül az 1944-es ostromlóké. A fáradtság és a reménytelenül nagy tűzerő magyarázza, hogy néhány góc kivételével miért omlott össze olyan gyorsan a magyar ellenállás. A felkelők pillanatnyi szerencséjére az orosz gyalogság a győzelemben ugyanolyan lomha volt, mint a válságos napokban, ezért a fegyveresek nagy része felszívódhatott a városban. Szerencséjükre valószínűleg kevesen tudták, hogy a létszámuk milyen csekély volt a kétmilliós főváros lakosságához képest. Tizenegy évvel a második világháború befejezése után a magyar lakosság döntő többsége, ha helyeselte is a forradalom követeléseit, inkább az óvóhelyre ment, mint a barrikádra. A fegyveres felkelők későbbi elfogása, tömeges bebörtönzése és 117 személy kivégzése a fegyveres harcokban való részvétel miatt már nem a Vörös Hadsereg, hanem a kádári magyar hatóságok műve volt. Ez azonban már nem ’56 hadtörténetének a része.

• Befejezetlen jelen