Zsidómentés és nemzeti ellenállás

„A hit, ha cselekedetek nincsenek, megholt önmagában.”
(Jakab 2,17)

Két kaland

I.

1944 novemberének végén az ellenállók egy csoportja Szalai Pál budapesti rendőrparancsnok és egy „Diplomata” fedőnevű tagjuk révén információt kapott, hogy hadifogoly repülősöket és elfogott lengyel zsidókat szállítanak el a németek. Útvonal az újpesti rakpart. – A kitűzött napon, azon a részen, ahol a támfalba épített raktárak voltak, várakozott nyolc ember, közöttük egy fiatal magyar asszony. Az óvóhelynek használt, hosszútéglával borított helyiségben ruhák, ballonkabátok elkészítve. Jelen volt Wallenberg, a sofőrje Vili, Szalai Pál, a „Diplomata”, a fiatal nő és férje és két katonatiszt újfajta „kézi gépfegyveresen”. Az utat leszűkítették a raktárajtó közelében. Az úton jelző emberek voltak. Amikor az úton távol megjelent az autó, a megegyezés szerint megszólalt a légi veszélyt jelző sziréna. A fiatal nő fejére Wallenberg ribizlilekvárt kent, hogy az arcon lefolyó vér látszata legyen. Keresztbe feküdt az út kijelölt helyén, és segítségkérőn integetett. Az autó megállt. A katona sofőr és fegyveres kísérője kiszállt. Abban a pillanatban a hat ember ártalmatlanná tette őket és a foglyokat őrző két fegyverest. Az összekötött kezű, egymáshoz fűzött embereket a raktár-óvóhelyre terelték. A 14 embert ruhával, ballonkabáttal látták el, meg egy kis boritallal. Wallenberg a raktárajtóból vezényelte az egész műveletet. A négy német katonára is civil ruhát adtak. A „Diplomata” helyezte biztonságba őket. Decemberben Wallenberg „közvetve” cserélte ki őket negyven kivégzésre szánt zsidó ember szabadon bocsátásáért. A foglyok közül kilenc külföldről ide menekült zsidó ember és öt szövetséges angol és amerikai katona, repülős volt. Ezen tényeket tartalmazta Wallenberg naplófüzete is. De pontos feljegyzést készített Ambrus atya, ferences szerzetes is...

II.

Ugyancsak 1944-ben, december 5-én a pápai katonai repülőtér közelében hét személy száll ki egy gépkocsiból, és tűnik el sietve az egyik ház kapujában: egy magas rangú repülőtiszt, egy főhadnagy és egy őrmester, két civil férfi, valamint egy fiatal nő egy nagy hátizsákkal. Néhány nap múlva, december 8-ról 9-re virradó éjjel a kis csoport belopódzik a repülőtérre, fölkapaszkodik egy ott várakozó német felségjellel ellátott He-111-es bombázó repülőre, és amint virradni kezd, fölszállnak, délnyugatnak véve útjukat. Nem repülnek magasan, hogy mennél gyorsabban messzire kerüljenek az őket esetleg üldözőbe vevő német vadászrepülők elől. A repülőt elrabolták, és most az Adria fölött szállnak. Fölöttük ellenkező irányba repülő bombázók kötelékei. Olaszország partjainál amerikai vadászrepülők jelennek meg a magányos bombázó körül. Egy gépfegyversorozattal a tenger fenekére küldhetnék az ellenséges repülőt.

Mivel a bombázó nem próbál menekülni, hanem folytatja útját az amerikaiak által már visszafoglalt Olaszország felé, a vadászgépek nem lőnek. A közeli amerikai repülőtéren leszállásra kényszerítik. Kíváncsian szemlélik a belőle kimászó tarka társaságot. A fiatal nő hátizsákjából másfél éves kisgyermek kerül elő...

Kik ezek a halálmegvető emberek és miért kockáztatják az életüket? Mi az, amiért szembenéztek a statáriális kivégzőosztag puskacsövével, szembenéztek egy légi harc biztosan halálos kimenetelével? Áldozatok? Fanatikusok? Hősök? Mentik a bőrüket, vagy egy eszmét szolgálnak? Netán egy nemzet becsületét próbálják menteni...!?

E két filmbe illő kaland közül az első talán itt kerül először közlésre, míg a másik ismert történelmi esemény. A résztvevők közül többen is beszámoltak a még a második világháború világégésében is párját ritkító kalandról. S a szereplők mégsem vonultak be a történelem hőseinek sorába. Szobor vagy emléktábla nem emlékeztet rájuk.

A repülő pilótái: Hadnagy Domokos repülő őrnagy, Toperczer Árpád főhadnagy, Rakovich Sándor őrmester, motorszerelő. Az utasok: Hadnagyné másfél éves kislányukkal, dr. Soos Géza fiatal jogász, tisztviselő és J. A. Bentinck, német hadifogságból szökött holland hadnagy. Életüket kockára téve azért repültek Olaszországba, hogy mint a Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) élén álló vezetők tájékoztassák az amerikai-angol szövetségeseket a németellenes magyar ellenállásról, fegyveres erejéről és embermentő tevékenységéről. A két magukkal hozott, Auschwitzból szökött rab által készített dokumentációval, az úgynevezett Auschwitzi Jegyzőkönyvvel akartak – hitük szerint először – hírt adni milliók elgázosításáról. Amerikai-angol segítséggel újból összeköttetést akartak teremteni a mozgalom vezetőivel (Szent-Iványi Domokossal és Faraghó Gáborral), akik Moszkvába küldetve aláírták az október 15-én kihirdetett fegyverszünetet, és akikkel azóta teljesen megszakadt a kapcsolat, csakúgy, mint két későbbi katonai küldöttséggel, akik átmentek a szovjet arcvonalon. Továbbá a szovjet hadvezetés számára hoztak egy megbeszélt jelet, aminek elhangzására budapesti ellenállók a szovjet támadással egy időben fegyveres akcióba kezdenek a város mielőbbi felszabadításának érdekében. Lehetséges, hogy Soos Géza Wallenbergtől is hozott dokumentációt. Erről azonban sem ő, sem más hivatalos forrás nem számolt be, és csak napjainkban történt rá utalás.

Ki volt Soos Géza?

Történetünk főszereplője Soos Géza, 1944-ben 32 éves minisztériumi tisztviselő, családos, három kisgyermek édesapja, mélyen vallásos, ellenálló. Valószínűleg Wallenberg mellett a legjelentősebb magyar zsidómentő. De míg Wallenberget védte a semleges országok diplomatáinak még a náci fenevadak szemében is bizonyos mértékben kijáró immunitás, addig Soos Gézát csak egy jól megszervezett kis magyar csoport fegyelmezett hallgatása védte. A hallgatás olyan jól működött, hogy a mai napig alig lehet részleteket megtudni Soos Géza ellenállási és zsidómentő tevékenységéről.

Az 1944/45-ös világégés után a politikát átható bizalmatlanság és esztelen bosszúvágy az embereknek inkább a torkára fagyasztotta a szót, mintsem megoldotta a nyelvét. A szerénység és óvatosság szövetségre lépett egymással. A beidegződött szűkszavúság pedig legtöbbeknél a sírig tartott. Sokaknál, mint Wallenbergnél, azt sem tudjuk, hogy ez a sír hol domborul: hogy „áldó imádság mellett...”

Ezért kell fontosságot tulajdonítanunk az első „kaland” történetének, amit egy végrendeletszerű, kézzel írt dokumentumban olvastam, és idézem majdnem szó szerint itt. Lássuk miért. Aki leírta a történetet, az (az akkor) „fiatal nő”, aki férjével részt vett a foglyok fegyveres kiszabadításában, miután Wallenberg ribizlilekvárt kent az arcára. „Egy fiatalember, a »Diplomata« néven ismertük őt – olvassuk a kéziratban –, ...a legértékesebb, s legveszélyesebb feladatokat végzi a szövetség embermentési szervezetében (valódi nevét senki nem használhatta)... Wallenberg is elmondta, hogy a nagyon veszélyes akciókban segíti őt, higgadtan, bátran... (Soos Géza volt a neve... évtizedek múltán tudtam meg igazi nevét egy ifjúkori fotóját látva meg.) 1944 okt.-től már a megsokszorozódott életveszély minden órájában a zsidó emberek életmentésében harcolt Wallenberg akcióiban, mely kiterjedt az országunk területén fogságba került szövetséges katonák, ...repülősök kimentésére is. A »különleges« akciókra kiválasztottak között első volt.” – Majd a beszámoló végén: „Ezen feljegyzést 2000 májusában írtam, műtétem előtti napokban... 11 éve múlt, hogy Wallenbergről az igazságot megírtam, aztán elmondtam a rádióban, a provo riporter egy valótlan állítást tett bele, hogy hiteltelenné tegye... Én nem voltam titkára Wallenbergnek, segítője voltam! Most teljesen jogfosztott vagyok, védelem nélkül, ártatlanul, becsületben hazám szolgálatában leélt 80 évem múltán. özv. E.-né” [név és pontos cím a szerző birtokában lévő kézirat-másolaton, K. L.].

Soos Gézáról az elmúlt években két könyv jelent meg. Özvegye 1989-ben naplószerűen írta meg emlékeit, idézve férje írásaiból, levelezésükből (Soos Gézáné Tüdős Ilona: Mint a Jézus Krisztus jó vitéze, magánkiadás). 1999-ben Soos Géza még életben lévő barátai és tisztelői, emlékeikre és a Ráday Gyűjteményben őrzött hagyatékra támaszkodva adtak ki emlékkönyvet (Evangéliumot Magyarországnak, a Ráday Gyűjtemény kiadása). Ezekből az írásokból megismerhetjük Soos Gézát, „Isten választottját”, a mélyen vallásos fiatalembert, a Soli Deo Gloria protestáns ifjúsági mozgalom szervezőjét, vezetőjét, a laikus igehirdetőt. S megismerjük a háború után Genfben teológiát végzett papot, a menekült magyarok lelki istápolóját. Soos Gézáról, a náciellenes harcosról, a magyar ellenállás szervezőjéről, az üldözötteket mentő hősről alig tudunk meg részleteket. Csak írásaiban elszórt megjegyzésekből és mások, másutt közölt emlékeiből sikerül fölvázolni a tudatosan németellenes, hazájának becsületéért aggódó keresztes vitézt. „A hit, ha cselekedetek nincsenek, meghalt önmagában... a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit” (Jakab 2,17.22.) áll a korra utaló mottóként az emlékkönyvben.

Felkészülés a zsidómentésre

Soos Géza azok közé tartozott, akik szerint a magyar nemzetre, a magyar kultúrára a német expanzió jelenti a legnagyobb veszélyt. Fölismerte, hogy a náci német „birodalom” minden eszközzel, de főleg pénzzel és a német származású magyarok agresszív befolyásolásával, majd beszervezésével létében fenyegeti a magyar állam szellemi, erkölcsi és politikai függetlenségét és a társadalomnak szociális, demokratikus, keresztyén eszmék alapján való fejlődését.

1938-ban a 26 éves Soos Gézát (pontosan meg nem nevezett emberek) a külügyminisztériumból, mint magánembert, kiküldték egy amerikai kezdeményezésre a Genf melletti Évian-les-Bains-ban összehívott menekültügyi konferenciára. A konferencia szervezői tudták, hogy Németországban a zsidóknak olyan üldözése kezdődött, ami egyre erősödni fog, és kiterjed a német befolyás alatt álló országokra is. A konferencia célja: hogy keresse a segítés és a mentés módját.

Soos Géza így ír készülődéséről: „A kormányzó fogadott utazásom előtt. Református egyházi körökből igen jól ismertük egymást. A kihallgatás közel egy órán át tartott. Arra kért, hogy nagyon óvatosan viselkedjem, de ugyanakkor igen alaposan nézzek utána a zsidóság üldözéséről szóló mendemondáknak” [kiemelés tőlem, K. L.]. A svájci protestáns egyház vezetői tudtak megbízatásáról, és összehozták olyan humanista személyekkel, akik komoly figyelmeztetést küldtek Magyarországra, hogy az „emberi gonoszság és démonitás megszállja a világot, romba dönti az európai kultúrát és a zsidók millióit küldi megsemmisítő táborokba. Ezért ki-ki a maga módján harcoljon a fasizmus minden megnyilvánulása ellen.” (Soos Gézának ez nyilván egy háború utáni megfogalmazása, mert a nyugati világ csak 1942-ben szerzett tudomást a gázkamrákról.)

Ebben az időben kapcsolódott be Soos Géza a Magyar Közösségbe. Történetírásunk eddig vagy semmilyen, vagy igen eltorzított képet festett erről a titkos szervezetről, pedig éppen egy ilyen ember csatlakozása teszi figyelemre méltóvá, mint amilyen Soos Géza volt, aki a szervezet egyik célját így határozta meg a háború után: „A pillanatnyi legégetőbb feladat: minél nagyobb belső konszolidációt létrehozni, és a német expanziónak minél eredményesebben ellenállni... Nem nézhetjük ölbe tett kézzel a náci pénzen szított antiszemita propagandát, amikor a náci német ölelés halálos.”

1941-ben Teleki Pál halála és az azt kiváltó, egyre élesedő helyzet növelte egy szervezettebb ellenállás szükségét. A munka Szent-Iványi Domokos körül alakult ki, résztvevői a Magyar Közösség, valamint a Teleki Munkaközösség embereiből verbuválódtak. Megint Soos Géza szavait idézzük: „Mikor 1942 őszén először mehettem hivatalos külföldi útra, Svéd- és Finnországban azonnal a Szövetségesekkel kerestem kapcsolatokat, 1943 tavaszán pedig Svájcban a protestáns világmozgalmak és a Szövetségesek mellett a Cionistákkal is kapcsolatba léptem, és nagyszabású ajánlattal jöttem haza a hazai zsidóság és ezzel kapcsolatosan Erdély megmentésére vonatkozóan. A Magyar Közösség vezetői azonnal nagy lelkesedéssel vették tudomásul beszámolómat.”

„1942-ben... csatlakoztam egy antifasiszta, németellenes szervezkedéshez, ellenállási mozgalomhoz” – nyilatkozta Éliás József, református lelkész Szenes Sándornak, a magyar holokauszt-irodalom egy kimagaslóan fontos és szép könyvében (Befejezetlen múlt. Budapest, 1986). „Még gimnazista koromban jó ismeretségbe, barátságba kerültem dr. Soos Gézával, a Soli Deo Gloria református diákszövetség világi elnökével... Meghívást kaptam Gézától Szilicére... A konferencia egyik estéjén Géza különvont néhányunkat bizalmas beszélgetésre. Úgy emlékszem, kilencen voltunk... Soos Géza ezután kifejtette... hazájukat szerető, nemzetüket féltő magyarok ellenállási mozgalom szervezését kezdték meg. A mozgalom... igyekszik összefogni azokat az embereket, akik meg akarják szabadítani az országot hitlerista elnyomóitól, a nyilas veszélytől, a Horthy rendszer minden szociális nyűgétől... és a vesztes háborúval járó összeomlástól. ...szeretné, bízik benne, hogy vállaljuk a mozgalom céljait, feladatait, szigorú fegyelmét, titoktartását és a részvétellel járó veszélyeket is.”

„Géza Szilicén külön is beszélt velem... – folytatja Éliás József – azt mondta, hogy ő lesz mozgalmi instruktorom, legyek készenlétben, és ha szükség lesz rám, meg fog keresni... Fél évvel később 1942 decemberében, dr. Ravasz László... fölrendelt Budapestre. Tőle kaptam megbízatást szolgálatom megkezdésére, mint a Jó Pásztor Bizottság lelkésztitkára... Neve a bibliai jó pásztor történetéből eredt, aki »életét adta juhaiért«... Ezért a Jó Pásztor munka középpontjában már kezdettől – különbségtétel nélkül – az embermentés egyre nagyobb méretű és egyre nehezebb feladatai álltak... Röviddel Pestre érkezésem után Soos Géza is felkeresett, s ettől kezdve... szakadatlanul kapcsolatban álltunk egymással, Szálasiék hatalomra kerülése szakította ezt meg.” [Kiemelés tőlem, K. L.]

„Az 1944 márciusi szégyenletes német megszállás után – idézünk Soos Géza egy 1947-ben írt nyilatkozatából – megint csak a Közösség emberei (Saláta Kálmán, ifj. Csicsery-Rónay István stb.) követelték elsőnek a nyílt ellenállás megszervezését. Ekkor már minden »származásbeli« különbség nélkül igyekeztünk a lehető legszélesebb összefogást létrehozni, s így született meg a Magyar Függetlenségi Mozgalom...”, mely a jelek – de nem az elmúlt kor történetírása – szerint a legjelentősebb magyar ellenállási és embermentő szervezkedés volt. Úgy sejtjük, hogy ebben már Soos Gézának jutott a szervezés és irányítás szerepe, noha a legfelsőbb vezetők Szent-Iványi Domokos és ifjú Horthy Miklós voltak. Az MFM tagjai mind a társadalom „felszínén” (tehát – legalábbis akkor még – nem illegalitásban) működő emberek voltak, akiket a Magyar Közösségben megfogadott és jól begyakorolt titoktartás védett. Éliás József: „...íratlan, de annál erősebb szabályunk, ügy- és önvédelmi kánonunk volt, hogy amit nem tudunk, azt maximális kínzással sem vehetik ki belőlünk. Ebből következett, hogy tilos volt a fecsegés, hogy nem akartunk olyasmiről tudni, ami nem ránk tartozott, nem tettünk föl egymásnak kíváncsiskodó kérdéseket, és nem adtunk egymásnak a másikra nem tartozó értesüléseket.” – Soos Gézáné Tüdős Ilona: „Nekem politikai ténykedéséről soha semmit nem mondott, mert egyrészt titoktartás kötelezte, másrészt nem akarta, hogy részvételemmel én is ki legyek téve a veszélynek. ...későn – nem egyszer a hajnali órákban – jött haza, nagyon kevés magyarázattal szolgálva.”

Soos Géza vezető szerepe, amelyet a Horthy és Kállay környezetében kialakuló és a háborúból való kiugrást célzó akciókban betöltött, épp mostanában nyert megerősítést, nem várt forrásból. Özvegy Horthy Istvánné, aki kulcsszerepet játszott a királyi várból irányított titkos tevékenység lebonyolításában, nemrég megjelent visszaemlékezéseiben (Becsület és kötelesség 1. – Budapest, 2001) a sógora, ifjú Horthy Miklós által vezetett, úgynevezett „kiugrási iroda” másik két tagjaként Szent-Iványi Domokost és Soos Gézát nevezi meg.

Soos Géza Éliás József és a Jó Pásztor mozgalom segítségével együttműködést épített ki a különböző vallásfelekezetek zsidómentő akciócsoportjaival. Éliás József és mások zsidómentő akcióiról a fent említett Szenes-könyvben olvashatunk részleteket. Éliás, mint idéztük „szakadatlanul” kapcsolatban állt Soos Gézával, bár e kapcsolat mibenlétéről sem ő, sem Soos Géza nem szól részletesen.

„Zsidó menekültek ezrei szöktek Magyarországra Lengyelországból és Szlovákiából... – írja R. L. Braham A Magyar Holocaust címen 1988-ban Budapesten is kiadott könyvében. – Jó néhányukat a budapesti [zsidó] Mentőbizottság (Vaada) segítségével csempészték be...” Egy ilyen méretű mentőakció – amihez még a lengyel menekült katonák becsempészése is járult – elképzelhetetlen egy jól megszervezett, nem zsidókat is nagy számban magába foglaló mozgalom nélkül.

Az Auschwitzi Jegyzőkönyv

Soos Géza 1947-ben egy levelében így ír: „Mihelyt az első zsidóellenes intézkedések [1944. március 19. után] napvilágot láttak, a Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM), illetve a Közösség azonnal kiküldött engem és Saláta Kálmánt, hogy az üldözöttekkel a kapcsolatot felvegyük és segíteni próbáljunk. Mindketten az egyházak zsidómissziói szerveivel (Szentkereszt-Egylet, Cavallier József, P[áter] Jánosi, ...Jó Pásztor alapítvány, Éliás József, Bereczky Albert, Muraközi Gyula), valamint a különféle zsidó szervezetek (...) tagjaival (Komoly Ottó, Kemény György) vettük fel és tartottuk rendszeresen a kapcsolatokat ...főként Éliás Józseffel beszéltünk meg és dolgoztunk ki terveket. Éliás Józsefet rendszeresen értesítettem mindarról, amit a Külügyben, a Kormányzóságon és az egész MFM-hírszolgálatunk révén megtudtam és a zsidókat érintette.” [Kiemelés tőlem, K. L.]

Ennek a tevékenységnek egyik fontos mozzanata az úgynevezett Auschwitzi Jegyzőkönyv magyarországi története és szerepe. Az akkor egyedülállónak számító, megrendítő dokumentumot a szlovákiai zsidómentő földalatti mozgalom 1944. április végén vagy május elején juttatta el Soos Gézához (eddig még nem tisztázott módon). Éliás József elmondta a drámai jelenetet, miként adta át neki Soos Géza a dokumentumot azzal a megbízással, hogy a legnagyobb titoktartás mellett fordíttassa le hat példányban, és juttassa el a három keresztyén egyház fejéhez valamint Komoly Ottóhoz, a cionisták vezetőjéhez. Az ötödik példányt Török Sándor, a keresztyén zsidók szervezetének képviselője kapta, akit az MFM már korábban megbízott, hogy legyen titkos összekötő a zsidó ellenállás és az özvegy kormányzóhelyettesné, Horthy Istvánné között.

A közelmúlt történelmével foglalkozók sokat mérlegelték, mi késztette Horthyt végül is arra, hogy 1944. július 6-án vagy 7-én letiltsa a zsidók deportálását. XII. Pius Pápa és V. Gusztáv svéd király üzenetét vélték legtöbben meghatározónak. Ma már biztosnak látszik, hogy a Soos Géza által megszervezett Auschwitzi Jegyzőkönyv-akció volt döntő hatású. Özvegy Horthy Istvánné említett könyvéből idézünk: „Ezen a július 3-án tartották unokatestvérem (...) esküvőjét... ennek a napnak vége minden mást elhomályosított. Csak azt tudom – naplóm szerint –, hogy ...amikor visszatértem a Várba, jött fel hozzám Török Sándor. Ekkor adta át nekem az Auschwitzi Jegyzőkönyvet, és az ő jelenlétében olvastam el... Valahogyan az ember rögtön érezte, hogy ebben az írásban minden szó igaz... szólni sem tudtunk, mert minden szó zokogásba fulladt volna. Amint Török Sándor elment, lementem a csigalépcsőn apósomék lakosztályába, ahol csak anyósomat találtam... arra kértem, hogy most rögtön olvassa el. Magdamama sírva olvasta végig, és ígérte, hogy átadja Miklóspapának... Nem voltam jelen, amikor apósom elolvasta a jegyzőkönyvet... [De] mikor azon a napon este találkoztunk, megkérdezte, mi a véleményem az általam átadott jegyzőkönyv hitelességéről. Azt válaszoltam, meg vagyok győződve a valódiságáról... Teljesen egyetértett velem.”

A kormányzó döntésének következményeiről Soos Géza így írt: „Ezt azonban a németek nem akarták annyiban hagyni és magyar ügynökeikkel megbeszélve puccsra készülődtek. Július elején váratlanul Budapestre rendeltek több SS- és Gestapo-különítményt és két csendőrzászlóaljat, hogy ezek puccs-szerűen szállítsák el a budapesti [»zsidó-házak«-ba tömörített] zsidókat... A polgári vonalon nekem volt kötelességem, hogy Éliás Józseffel védelmi tervet dolgozzak ki. Ez a következő volt: Megszerveztük a 2600 budapesti zsidó ház »hírszolgálatát«”.

Erről Éliás József csaknem 40 évvel később így vall: „A Kolozsvárra összpontosított 24 ezer zsidót – így hallottuk – mindössze negyven csendőr hajtotta ki a városból és préselte a vagonokba. Ahogy a Bibliában írva van: »mint juhok, amelyek mészárszékre vitetnek«, úgy mentek az emberek. ...[M]ár hírlett: nemsokára a budapestiek is sorra kerülnek ...ezt lehetetlen tétlenül bevárni, módját kellene találni, hogy legalább a budapesti zsidóság tehessen valamit önmentése érdekében.... [M]egpróbáltunk összehozni egy bizottságot... Kétszer jöttünk össze két vasárnapon az MSZKE [Magyar Szent Kereszt Egyesület] Múzeum utcai helyiségében... Sebestyén András az MSZKE részéről... dr. Földes István az Izraelita hitközség részéről, Komoly Ottó a cionista mozgalom... képviseletében, Soos Géza, az SDG elnöke, dr. Kemény György. Ott volt Muraközy Gyula ...főnököm és dr. Kemény Lajos, a budapesti evangélikus esperes. ...Sebestyén András kész, kidolgozott tervet hozott... Megbízható, bátor fiatalokból szervezzünk meg 2-3 főből álló... mozgékony kis csoportokat, katolikus, protestáns és zsidó fiúkat és lányokat. ...[H]a elkezdődnék a budapesti deportálás... menjenek a csillagos házakba, és szervezzék meg az ott lakókat, hogy lehetőleg együtt, mindannyian vonuljanak ki a legközelebbi nyilvános parkba, térre, ott üljenek, feküdjenek le... csak egyenként és csak erőszakkal hurcolhassák el őket... ha meg kell halni – ez volt az alapgondolat – az áldozatok ne engedjék, hogy a gyilkosok titokban és zavartalanul öljenek... Sebestyén, Soos Géza, Komoly Ottó, dr. Földes vállalták, hogy megbeszélik a tennivalókat arra alkalmas, megbízható fiatalokkal... Kemény Györgyöt felkértük, tájékozódjék: ...számíthatnánk-e a szociáldemokrata, szakszervezeti szervezett dolgozók támogatására sztrájkokkal, tüntetésekkel... Egy héttel később... már ott voltak a megbeszélésen a felekezeti ifjúság képviselői is. Nevekkel nem szolgálhatok, nem volt tanácsos felírni... hárman az izraelita ifjúságtól jöttek – azt hiszem cionista, ortodox és neológ csoportok megbízottai voltak –, a katolikus, református evangélikus fiatalok is küldtek egy-egy képviselőt.”

Nyár elejétől a Jó Pásztorhoz is és a Szent Kereszthez is áramlani kezdtek a zsidó szülők, hogy biztonságban szeretnék tudni a gyerekeiket valamilyen védőotthonban. Ezzel megkezdődött a Jó Pásztor Bizottság munkájának egyik legnehezebb, ugyanakkor legeredményesebb szakasza. Megint Éliás József: „Mivel a tennivaló már felmérhetetlen volt, kérésemre az evangélikus egyház... delegálta Sztehló Gábor... lelkészt, aki... vakmerőségig bátor és leleményes volt. A gyermekmentő otthonok története csak az ő kiváló munkájának elismerésével és méltatásával teljes. ...Október 5-én nyílt meg az első otthon negyven gyerekkel. Összesen kétezren találtak menedéket, oltalmat gyermekotthonainkban: 1580 gyerek és 420 felnőtt [gondozónő, többségük szintén üldözött]. ...Háborús vagy üldözéses cselekmények miatt egyetlen gyerek sem vesztette életét.” [Kiemelés – K. L.]

Wallenberg

Történetünk elején egy fegyveres akciót említettünk, amelyben Wallenberg és a „Diplomata” fedőnevet viselő Soos Géza közösen vett részt. Vizsgáljuk meg ennek a realitását.

Per Anger beszámolójából (Wallenberg, Letters and Dispatches, 1924–1944 – New York, 1995) tudjuk, hogy amikor Raoul Wallenberg 1944. július 9-én megérkezett Budapestre, revolvert viselt, ami diplomatáknál szokatlan. Viccelődve mondta, ez ad neki bátorságot. A hiedelemmel ellentétben számtalan utalás van arra, hogy jó együttműködést épített ki egyes magyar hatósági szervekkel, akiket megnyert különböző védő és segítő akcióinak engedélyezésére vagy tolerálására. Ennek a nyilas uralom sem vetett véget (A. Handler: A Man for All Connections, Praeger, 1996). Anger tud arról, hogy Wallenberg szervezett olyan akciókat, melyek során nyilas egyenruhába bújtatott árja külsejű fiatalok fegyveres fogolyszabadításokat hajtottak végre. Hogy hány zsidót mentett meg Wallenberg – teszi fel Anger a retorikus kérdést –, azt aligha lehet megválaszolni. Számunkra azonban bizonyos, hogy egy ilyen sokrétű, hónapokig tartó, ezreket érintő mentőakciót egymaga, vagy csak a semleges országok követségeinek alkalmazottaival karöltve aligha tudott volna lebonyolítani. Feltételezzük, hogy nagyszámú budapesti polgári és hatósági személy működhetett közre, akiknek neveit és tetteit most már mindörökre homály fedi, bármilyen csekély vagy életfontosságú szerepet is játszottak.

Soos Géza 1947-ben erről ezt írja: „Így léptem érintkezésbe a legendás hírű Wallenberg Raoullal, aki Budapestre érkezve az elsők között keresett fel, majd én töltöttem nála és Anger barátjánál egy hosszú estét. Vele, és főként Éliás Józseffel beszéltünk meg és dolgoztunk ki terveket...” Éliás József pedig ezt: „Raoul Wallenbergtől a JPB [Jó Pásztor Bizottság, L. K.] 1500 kitöltetlen svéd menlevelet kapott. Ezeknek a szétosztását a Hajós házaspárra bíztam...”

A 80 éves beteg hölgy korábban idézett kéziratában van még egy fontos mozzanat: „1944. november végén volt az óbudai Lajos utcai titkos lakáson a Szövetség vezetőinek megbeszélése, 18 személy volt jelen, személyesen gr. Bethlen István is, Wallenberg nagyon sápadt, fáradt volt, ismertette a vészesen rossz eseményeket, árulásokat stb. ...[A]z értekezleten határozták meg a jövőbeni feladatokat, személyekre vonatkozóan. Az asztalon voltak iratok, fotók, tanúsítványok, jegyzőkönyvek stb. élő igazolása a magyarság többségének humánus helytállásáról, Európában egyedülálló segítségnyújtásának hiteles bizonyítékairól. Mindenről készült több példány másolat. Wallenberg el akarta juttatni a szövetségesekhez azokat... Wallenberg itt figyelmeztette Soos Gézát, hogy minden órában elfoghatja a Gestapo, azonnal menekülnie kell. Eszterházy Pál herceg segítségével szervezték meg, hogy a Pápai reptér kettős parancsnoksága... segít, hogy alkalmas repülőgépet szerezzenek... Soos Géza fontos, az asztalon lévő dokumentumok másolatait magával viszi Olaszországba, ahol az angol vagy amerikai parancsnoknak kell átadnia... Átvette az elkészített, vászonba varrt papírokat, melyet a mellére kötve az inge alá tett, a »Diplomata« elindult, sokadik életveszélyes, hazáját mentő küldetését teljesíteni.” A kirepülést és az olaszországi megérkezést több forrásból ismerjük.

Wallenberg és Soos Géza kapcsolatára van még egy másik titokzatos adat. Egy a U. S. News & World Report-ban megjelent cikk (amiről még alább szó lesz) egy 1944. november 7-i amerikai titkosszolgálati (OSS) jelentést idéz, ami megemlíti, hogy Soos Gézával a svéd követségen keresztül lehet érintkezésbe lépni, és Wallenberg tudni fogja, hogy Budapesten tartózkodik-e.

Soos Géza egy dátum nélküli, valószínűleg 1945-ben készült rövid nyilatkozatban így határozta meg az olaszországi küldetés célját: „a) az összeköttetés újbóli megteremtése egyrészt a Szövetségesekkel (...), másrészt a Mozgalom már Moszkvába ment vezetőivel (Faragho Gábor, Szent-Iványi Domokos stb.) – b) annak közlése, hogy az összes demokratikus erők összefogásával a lehetőségek határain belül a Mozgalom megszervezkedett s a Szovjet hadvezetőség utasításait és lehetőleg fegyvereket kér, – c) közölje, hogy a budapesti földalatti erők – megállapodás szerint – milyen jelet várnak, ha a szovjet hadvezetőség a támadás megindulásakor a belső erők megmozdulását szükségesnek tartja.” A zsidóüldözés dokumentumairól – így az Auschwitzi Jegyzőkönyvről – sem ebben, sem más ez időben született nyilatkozataiban nem tesz említést.

1986-ban Karsai Elek közli (A Ráday Gyűjtemény Évkönyve IV-V. 1984–85) annak a kiértékelésnek eredeti angol szövegét, amit az amerikai hírszerző hivatal [OSS] készített Soos Gézával és Hadnagy Domokossal 1944-ben. A bevezetőben ez olvasható: „A december 13-31. közötti időben esetenként lezajlott kihallgatások [eredetiben: interrogation] mellett ez az analízis még bizonyos számú dokumentumon alapul, amit a Soos-csoport magával hozott. A dokumentumokról az analízis megfelelő helyein lesz majd szó.” [ford. K. L.] Az értékelés a továbbiakban csak egy helyen említ zsidókkal kapcsolatos dokumentumot, mégpedig az egyházakról és a zsidók deportálásáról szóló részben. Egy nem egészen odaillő lábjegyzetben Soos Gézát idézik, aki elmondja, hogyan zsúfolták marhavagonokba a zsidókat, és milyen körülmények között szállították őket Lengyelországba. [Nem áll itt, vagy nem írták le Auschwitz nevét, holott S. G. tudta, s talán mondta is, hová szállítják a zsidókat.] Szlovákiába érkezvén, az SS megnyugtatta az áldozatokat, hogy most már minden rendben lesz, és még postakártyákat is adtak nekik, hogy hozzátartozóikat értesíthessék jólétük felől. Majd: „Soosnak több ilyen kártya van a birtokában.”

Nehéz elképzelni, hogy akinek birtokába jutott az Auschwitzi Jegyzőkönyv, és azt sokakat veszélyeztetve magyarra, sőt angolra is lefordíttatta, és – ha igaz – Wallenbergtől is kapott dokumentumokat, nem hozott volna magával és mutatott volna meg az amerikai titkosszolgálatnak mást, mint néhány postakártyát. Karsai Elek, aki a jelentés szövegét a washingtoni National Archives-ban megtalálta, a bevezetőben említett dokumentumokkal kapcsolatos lábjegyzetében megjegyzi, hogy: „Ezeket az iratokat nem mellékelték az összefoglaló jelentéshez, és másutt sem kerültek elő.”

Egy a holokausztot tagadó könyvben (A. R. Butz: The Hoax of the Twentieth Century – Historical Review Press, é. n.) bukkantam még egy adatra. A könyv azt állítja, hogy a nürnbergi per Auschwitzot érintő vádanyaga arra a két szökött szlovák zsidó által összeállított dokumentumra támaszkodott, amiket Soos Géza, az MFM főtitkára hozott Olaszországba. A dokumentumot egy beszámolóhoz csatolták, amelyik 022-L szám alatt része a vádiratnak. – Talán itt kéne keresni a hiányzó Auschwitzi Jegyzőkönyv eredetijét a többi dokumentációval együtt.

Fenyvesi Károly és Victoria Pope egy tanulmányban (The angel was a spy, US News & World Report, May 13, 1996) akkor nyilvánosságra került dokumentumok alapján arra a következtetésre jut, hogy Wallenberg 1944-ben az amerikai titkosszolgálatnak is dolgozott, és hogy budapesti kiküldetése mögött is nagy részben az OSS állt. Ez a körülmény magyarázná meg, hogy a szovjet titkosszolgálat Wallenberget azért tette el láb alól a háború végén, mert tudta, hogy amerikai ügynök. Ez magyarázatul szolgálna arra is, hogy Wallenberg neve és a zsidóüldözésre vonatkozó dokumentumok, esetleg fényképek nem szerepelnek az említett összefoglalásban, mert azt mint titkosszolgálati jelentést nem akarták – az akármilyen szűk, de mégiscsak – nyilvánosság elé tárni, és Wallenberg nevét kompromittálni, aki akkor (1944 decemberében) csak mint Budapesten dolgozó svéd diplomata volt ismert. Bár az sem lehetetlen, hogy Soos Géza tudott róla vagy megsejtette Wallenberg amerikai hírszerzői feladatkörét, vagy talán együtt is működött vele ebben.
A fent említett Fenyvesi–Pope cikkben szó van egy Veres Tamás nevű, New Yorkban élő fényképészről, aki elmondta: Wallenberg őt Budapesten azért fogadta fel, hogy fénykép-dokumentációt végezzen, nem csak a zsidók elhurcolásáról, de például a Budapest környéki dombokon elhelyezkedő orosz tüzelőállásokról is.

A háború végén és utána írt nyilatkozataiban és följegyzéseiben Soos Géza nem tesz említést dokumentációs anyagról. Mintha tudatosan kerülné ezt a témát. Lehetséges, hogy a zsidóüldözésről és Wallenberg budapesti tevékenységéről külön beszámoló készült, amelyet az amerikai titkosszolgálat, mivel saját emberéről volt szó, titokban tartott, és a dokumentáció (a levelezőlapokkal együtt), ezekhez volt csatolva, Soos Gézát pedig titoktartásra kötelezte, hogy ezzel is védje Wallenberget, akinek sorsa akkor bizonytalan volt. Ez az anyag talán még a CIA archívumában lappang, más Wallenberggel kapcsolatos dokumentumokkal együtt.

Az amerikai titkosszolgálat 1945. május elejéig tartotta „barátságos őrizetben” Soos Gézát. Hazamenni ezután sem tudott. „...Budapest ostroma után, AZONNAL kértem, hogy hazamenjek. Április elején kaptam meg az elvi engedélyt, de a gyakorlati mind ez ideig késett” – írja egy 1945. december 9-én kelt levelében. Időközben volt titkárnőjét, Balázs Lillát a magyar titkosrendőrség letartóztatta, mire Soos Géza felesége három kisgyermekükkel (időközben egy kislányuk meghalt és egy megszületett) Svájcba menekült. 1946 januárjában Soos Géza mégis hazamegy, hogy leigazolják, és elfoglaljon egy osztálytanácsosi állást a külügyminisztériumban. Nem engedik ismét külföldre. „Én nem tudok a magam ügyében verekedni...” – írja egyik levelében feleségének. Végül hajszálon múlott, hogy az őt kereső Államvédelmi Hatóság nem tudta elfogni. Egy nappal később csodával határos módon sikerült kiszöknie az országból. Az embermentő megint a régi hű barát és fegyvertárs, Éliás József és egy neki életéért hálás államvédelmi tiszt.

Soos Géza nem mondta el, talán nem is tudta, miért üldözték őt, az ellenálló „antifasisztát”, 1946-ban. Tudta-e, hogy Wallenberg az oroszok rabja? S ha a szovjet amerikai kémként tartja fogva Wallenberget, vajon nem volt-e kémgyanús Soos Géza is, aki együttműködött vele, és „összekötőként” anyagot vitt az amerikai titkosszolgálatnak Olaszországba, majd hónapokig az OSS „vendége” volt? Nem a szovjet politikai rendőrség szerette volna-e kézre keríteni a magyar segítségével? S ha ez sikerül, Soos Géza is Wallenberg sorsára jut, s ugyanúgy örökre eltűnik ő is a kétségek űrjében.