Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Tavaly az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) elnöke azt nyilatkozta, hogy személyesen szeretné elmagyarázni Orbán Viktornak, téves a kormányfő által közölt 7,2 milliárd forintos adat, a kormány valójában kevesebbet költ romákra. A miniszterelnök válaszra sem méltatta Farkas Flóriánt.

Sok jele van annak, hogy a kormány maga sem veszi komolyan a „romaügy” finanszírozásáról közölt adatokat, a számszerűsített támogatási összegről szóló rendszeres jelentés a rutinszerű kormányzati magyarázkodás része. Ha valaki óvatlanul rákérdez a részletekre, azzal csak beavatatlanságát árulja el, és azt kockáztatja, hogy megalázó módon semmibe veszik.

A cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására irányuló középtávú intézkedéscsomag létrehozta a Cigányügyi Tárcaközi Bizottságot (CTB), és előírta, hogy az egyes szaktárcáknak éves „akcióterveket” kell készíteniük, megjelölve a megfelelő forrásokat azok végrehajtásra. Mindazonáltal a cigányokat elérő szolgáltatások és transzferek zömének természetesen nincs etnikai címkéje; a roma diákok – egyelőre, szerencsére – nem romaként, hanem állampolgárként járnak iskolába, a munkanélküli romák pedig állampolgárként kaphatnak pénzbeli támogatást. A közvetlenül romákat célzó normatív és projekttámogatások összege annyira csekély, hogy alkalmatlan hatékony nyomásgyakorlásra képes lobbi megszerveződésére. A kisebbségi önkormányzatok létrejöttük óta politikai vákuumban működnek, érdekeik kormányzati szintű képviseletét egyetlen tárca sem vállalja. Különösen a helyi igazgatásért felelős Belügyminisztérium nem vállal konfliktust a kisebbségi önkormányzatokért, főként a települési önkormányzatok rovására nem, függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (NEKH) súlya addig is korlátozott volt, amíg a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozott, ám 1998 óta a kisebbségi ügyekben illetéktelen igazságügyi tárca alá gyűrt hivatal jelentősége végképp elolvadt.

A magyar kormány az EU éves országértékeléseire reagálva fogalmazza meg rendszeres igazoló jelentéseit a romák helyzetének javítását szolgáló intézkedéseiről. Az üzenetváltás rutinszerű és súlytalan, mindkét fél tudja: a romák helyzete nem szerepel a csatlakozási tárgyalások agendáján.

A zámolyi romák kivándorlása azonban bizonyos értelemben új kommunikációs kihívást jelentett, és új típusú bizonyítványmagyarázatra késztette a kormányt. A hazai és a nemzetközi közvélemény számára megfogalmazott kormányzati credónak két fő állítása van. Az egyik a korábbi kormánytól „megörökölt”, de 1999 tavaszán módosított középtávú intézkedéscsomagban testet öltő szándékot méltatja, és nem kevesebbet állít, mint hogy a magyarországi végrehajtó hatalomnak olyan stratégiája van a cigány kisebbség helyzetének javítására, amely Európában egyedülálló.

A másik fő állítás nevesíti a romákat célzó támogatásokat, megállapítva, hogy 2000-ben a kormány 7,2 milliárd forintot különített el erre a célra. A kabbalisztikus 7,2 milliárd forintos összeg a költségvetési év végéig minden elemző cáfolattal szemben állta a sarat a kormányzati retorikában, és azóta is bázisszámként hivatkoznak rá. A Miniszterelnöki Hivatal által közzétett kétéves összefoglaló akkurátusan közli, hogy a kérdéses összeg pontosan két és félszerese a Horn-kormány által nevesített roma-büdzsének. 2001-ben már 9,2 milliárd forintról szólt a hivatalos jelentés, megint csak utalva arra, hogy idén „30 százalékkal növekszik a romák támogatása” a bázisnak tekintett tavalyi összeghez képest. Néhány százaléknyit ugyan füllent a kormány, az inflációról már nem is beszélve, de az ördög ezúttal nem a részletekben van. Annyira kevés pénzről van szó a koncként odavetett anyagokban, hogy az elemzés óhatatlanul is félrevezető, mert a számoszlopok böngészése eltereli a figyelmet a filléres állami szponzoráció szánalmas nagyságrendjéről, arról, hogy a kormány kérkedik azzal, amit titkolnia illene.

A középtávú intézkedéscsomagot bírálók azzal érvelnek, hogy az nem más, mint az egyes tárcák részfeladatainak tematikus csoportosítása. Az egyes tárcák csak azt teszik, amit intézkedéscsomag nélkül is tennének; a kormány valójában csak nagyon csekély pótlólagos feladatot és forrást határoz meg a romák támogatására. A 7,2 milliárd forintos támogatási főösszeg ellenében megfogalmazott bírálatok önkényesnek és esetlegesnek tartják ezt az összeget, mivel számos olyan kiadási tételt is tartalmaz, amely nem kizárólag romákat céloz.

Mindkét állítás helytálló, de a lényeg, az, hogy a „menynyit költ a társadalom a romákra” kérdés valójában értelmetlen és megválaszolhatatlan, közben elsikkad. A kormány romapolitikáját számon kérő kritikusok nem számolnak a cigánytámogatási bázisszám magyarázkodó jellegével és azzal, hogy a magyarázkodásnak természeténél fogva nem az a szándéka, hogy bárkit is meggyőzzön. A cigányügyi számmisztika jelentése az, hogy a magyar kormánynak csak amolyan virtuális stratégiája van a félmilliós roma kisebbség helyzetének javítására, amelyhez nem lehet forrásokat lehívni, és sem kényszert, sem kedvet nem érez ahhoz, hogy költségfedezettel bíró programot dolgozzon ki arra: hogyan lehetne visszavezetni az aktívkorú generációkat a munkapiacra, miként lehetne támogatni a cigány fiatalok továbbtanulását, hogyan lehetne emberi otthonhoz juttatni a nyomortelepeken élő családokat. Ábrándokat kerget mindenki, aki a korrekció igényével igyekszik megérteni a kormány romapolitikáját.

Számokba fúlva

Sétáljunk bele a kormányzati számmisztika csapdájába, vizsgáljuk meg közelebbről a 7,2 milliárd forint összegű támogatás összetételét, és próbáljuk összevetni a meghatározó ágazatok állami feladatfinanszírozásával. A kormány 2000. november 14-én kelt összefoglalója a korábbi két év cigány kisebbséget érintő intézkedéseiről szakfeladatok szerinti bontásban tartalmazza a 2000. évi feladatok végrehajtására elkülönített forrásokat, míg a NEKH összefoglalója a szaktárcák fejezeteiben nevesített feladatokat és az azokhoz rendelt összegeket közli. Mindkét dokumentum már a bevezetőben tisztázza, hogy a 7,2 milliárd forint összegéből a középtávú intézkedéscsomag végrehajtására a szaktárcák fejezeteiben csak 4,86 milliárd forint állt rendelkezésre, a fennmaradó 2,34 milliárd forint a kiegészítő közoktatási normatívát, a cigány kisebbségi önkormányzatok, illetve civil szervezetek támogatását tartalmazza.

A szakfeladatok szerinti bontást tartalmazó kormányzati dokumentumból sehogyan sem lehet összerakni a tárcaszintű bontásban közölt végösszeget. Ennek részben az az oka, hogy a minisztériumok hajlamosak az egyes szakfeladatok teljes összegét romákat célzó támogatási összegként jelenteni, jóllehet azoknak csak egy része ér el ténylegesen cigány kedvezményezetteket. A ctb ülésein ugyanis a minisztériumoknak évről évre vizsgázniuk kell cigányügyből, és a bizottság szavazással dönt arról, hogy az adott tárca átment-e a vizsgán. Kezdetben előfordult, hogy a bizottság meghúzott egy-egy tárcát, és a jelen lévő helyettes államtitkár kénytelen volt pótvizsgára feliratkozni; így például a bizottság 1999. november 26-án elutasította a Gazdasági Minisztérium 2000-re készített cigányügyi akciótervét.

Jóllehet a bukásnak nincsenek messzemenő következményei, azért senki sem szereti a zakót; döntően ez az oka annak, hogy a romaügyekre elszámolt összegek dinamikusan nőnek. A közmunka- és a közhasznú foglalkoztatási programok, a szociális földmunkaprogramok vagy a különféle átképzési, munkaerő-piaci reintegrációs programok természetesen nincsenek – nem is lehetnek – „etnikailag megcímkézve”, a cigány résztvevők arányát csak becsülni lehet. Ugyancsak romaprogramként szerepel a jelentésben a Szociális és Családügyi Minisztérium 600 millió forintos családpolitikai pályázatának teljes összege, amely bármilyen család- és gyermekvédelmet erősítő programot támogat, például családi kohéziót erősítő szolgáltatásokat, rendezvényeket. Növeli a végösszeget, hogy a kormány a programok „bruttó” költségeivel számol, így például a Phare programok által megkövetelt irodai infrastruktúra költségeit, illetve a külső szakértők tiszteletdíját is romatámogatásként nyugtázza.

Ha mégis követjük a középtávú intézkedéscsomag logikáját, és megkíséreljük szakfeladatok szerint csoportosítani a romákat célzó kormányzati támogatásokat, akkor nagyjából három fő támogatási irányt figyelhetünk meg: a közoktatáshoz és a felsőoktatáshoz kapcsolódó támogatásokat, a foglalkoztatáspolitikai támogatásokat és a lakhatási, illetve területfejlesztési projekteket. Az oktatási támogatásokat tovább bonthatjuk ösztöndíjra, illetve más egyéni, intézményi támogatásokra. A foglalkoztatást segítő támogatásokat is tovább bonthatjuk a munkanélküli-ellátás rendszeréhez illeszkedő közhasznú foglalkoztatásra, meghatározott beruházásokhoz kapcsolódó közmunkaprogramokra, megélhetési támogatásokra, illetve speciális reintegrációs projektekre. A lakhatási és területfejlesztési támogatások a forráshiányos családok, illetve települések helyett próbálják fedezni a lakásépítési, fejlesztési projektek által megkövetelt önrészt.

Az olvasás éhe

A roma fiatalok iskoláztatását általánosságban mindenki kulcskérdésnek tekinti, de a konkrét stratégiai célok meghatározását hiába keressük a középtávú intézkedéscsomagban. A kilencvenes évtized közoktatását sajátos kettőség jellemzi. Az általános iskolákban gyors társadalmi és etnikai szegregációs folyamatok indultak meg, ugyanakkor a középiskolákba beiratkozott diákok aránya jelentősen megnőtt, igaz, a beiskolázási arányszámok látványos növekedését inkább a demográfiai apály magyarázza, mint a keretszámok növelése. Mindenesetre az évtized során a gimnáziumban tovább tanulók aránya a 14 éves korosztályon belül 20 százalékról 32 százalékra, a szintén érettségit adó szakközépiskolákba felvettek aránya pedig 27 százalékról 39 százalékra növekedett.

Az érettségizettek aránya a 18 éves korosztályon belül 36,9 százalékról 53,6 százalékra növekedett.[1] A közoktatás általános trendjei érintették a roma diákokat is. Az Oktatáskutató Intézet 2000-es vizsgálata szerint a gimnáziumba felvett roma tanulók aránya az általános iskolát elvégzett korosztályon belül 1993 és 1999 között 0,6 százalékról 3,6 százalékra; az érettségit adó szakközépiskolába felvettek aránya pedig 10 százalékról 15,4 százalékra emelkedett. A továbbtanulás dinamizmusa még akkor is impozáns, ha középfokon a roma és nem roma tanulók közötti szakadék tovább szélesedett. A vizsgálat tanúsága szerint ugyanakkor az általános iskolába járó cigány gyerekek szegregációja a kilencvenes években rendkívül gyorsan növekedett, jórészt azért, mert a középrétegek gyorsan megtalálják az igényeiknek megfelelő iskolatípusokat, illetve iskolákat, míg a többiek kénytelenek beérni a leértékelődő iskolákkal.[2] A középrétegek iskolai elvándorlása mellett még mindig nem sikerült felszámolni azonban a roma tanulók mesterséges elkülönítésének korábbi gyakorlatát, sőt, néhány kiegészítő normatív támogatás az elkülönítés új formáit ösztönözte.

1. táblázat: Az önkormányzatok általános és középiskolai feladatainak ellátásához nyújtott állami normatív támogatás teljes összevont összege 2000-ben
 

A tanszabadság és a szabad iskolaválasztás elvére alapozott liberális közoktatás-irányítás alapvető dilemmája az, hogy az intézményrendszer diverzifikációjából fakadó egyenlőtlenségeket hogyan képes ellensúlyozni a csak közvetett eszközökkel bíró kormányzat. Az iskolafenntartó kistelepülések hátrányainak mérséklésére és a helyi szegregációs nyomás ellensúlyozására az állami oktatásfinanszírozási rendszerbe az évek során egyre több kiegészítő támogatás épült be. 1999-ben az összes támogatásnak még csak 21 százalékát kapták az iskolafenntartó önkormányzatok „rászorultsági elven”, illetve speciális oktatási célok finanszírozására, 2000-ben már 37 százalékát. Az egyre cizelláltabb támogatási szisztéma is legfeljebb csak „követni” képes a közoktatás trendjeit, amelyek döntően a helyi politikai, oktatáspolitikai arénákban, a regionális oktatási piacon és az iskolák falain belül formálódnak. A stratégiai tervezéshez a szaktárcának csak elégtelen eszközei vannak, amelyek révén nem képes megteremteni az esélyegyenlőség minimumát.

A roma tanulókat döntően három kiegészítő normatíva érinti: a nemzetiségi és etnikai programok központi támogatása, az úgynevezett felzárkóztató normatíva és a gyógypedagógiai ellátás, vagy régebbi, ismertebb nevén a kisegítősök oktatásához nyújtott kiegészítő támogatás.

A nemzetiségi és etnikai normatívák összege csak töredéke, mindössze 6,6 százaléka az összes kiegészítő normatív támogatás összegének. A költségvetési előirányzat adatai alapján nem lehet elkülöníteni a roma, illetve a nemzetiségi nyelvi oktatásra adott normatív támogatást, pedig a kétféle támogatásnak eltérő a szerepe. A középtávú intézkedéscsomag kormányzati beszámolója szerint 1,7 milliárd forint, tehát az összes kiegészítő normatívának mindössze 2,1 százaléka jutott célzottan roma tanulók támogatására, legalábbis elvben. A valós helyzet rosszabb.

2. táblázat: A roma tanulókat érintő kiegészítő oktatási támogatások 2000-ben
 

A nemzetiségi és etnikai feladatok ellátásához nyújtott normatív támogatást részben a nemzetiségi nyelvoktatást vagy két tannyelvű oktatást folytató iskolák fenntartói kapják, másrészt azoknak az iskoláknak a fenntartói, amelyek roma tanulóik számára speciális „népismereti” programokat nyújtanak.[3] A hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztató normatívája a „kisegítős” osztályok mellett a cigány tanulók iskolai elkülönítésének legfontosabb eszköze. Jóllehet, mindkét típusú normatív támogatás kötött felhasználású, tehát csak a pályázatokban meghatározott célokra költhető, a fenntartó önkormányzatok azt mégis könnyen eltüntethetik saját költségvetésükben. Nem kell mást tenniük, mint annyival csökkenteni az iskoláknak nyújtott pótlólagos támogatást, mint amennyit a kiegészítő normatíva révén kasszíroz a helyi büdzsé.

A legnagyobb baj azonban az, hogy a roma diákokra hivatkozva igényelt mindkét típusú kiegészítő normatíva – ha célba ér – általában kifejezetten diszfunkcionális célokat szolgál. A felzárkóztató normatívát az iskolák többnyire cigány tanulóik elkülönítésére használják. Jobb esetben például kizárólag roma nebulók számára szervezett külön iskolai kirándulásokat stilizálnak speciális programokká, az általános gyakorlat azonban az, hogy külön „felzárkóztató” tanulócsoportot szerveznek a cigány gyerekek számára. Etnikai programok címén általában olyan dilettáns és előítéletes „népismereti” kurzusokat tartanak, amelyek haszna több mint kétséges.

A gyógypedagógiai oktatásban részt vevő tanulók után igényelhető kiegészítő támogatás jóval nagyobb összegű, az összes kiegészítő normatív támogatás 14 százaléka, és változatlanul komoly vonzerő a polgármesterek és az iskolaigazgatók számára. Mintegy két évtizede közhely, hogy a kisegítő osztályokba irányított gyerekeket sokkal inkább szociális helyzetük, illetve roma származásuk alapján választják ki, mint tényleges értelmi képességeik alapján. Borsod-Abaúj-Zemplén megye aprófalvaiban például évtizedekig gyakorlat volt (sok helyen még ma is), hogy a roma gyerekeket automatikusan a kisegítő osztályokba küldik.[4] A megye kisegítő iskolásainak 90 százaléka cigány. A gyógypedagógiai elkülönítés gyakorlatán láthatólag nem fog az idő, és ez nem csak a cigány gyerekek számára tragikus, de magát a gyógypedagógiai oktatást is tönkreteszi.

Ha a középtávú intézkedéscsomagnak lenne valós elképzelése a roma diákok iskoláztatásának támogatására, akkor két kézenfekvő intervenciós lehetőség kínálkozna: az etnikai szegregáció fékezése és a középfokú továbbtanulás támogatása. A szegregációval kapcsolatban a kormánynak még csak elvi álláspontja sincs, a továbbtanulást ösztöndíjrendszerrel, illetve kollégiumi fejlesztésekkel igyekszik támogatni. Ebben az esetben is a támogatások nagyságrendje különbözteti meg a virtuális cigánypolitikát a valós és hatékony állami szponzorációtól. A teljes normatív oktatásfinanszírozás százmilliárdos nagyságrendjéhez képest eltörpül a cigány diákok oktatásának támogatására elszámolt néhány milliárd forint; a támogatás hatékonyságának mégis inkább az a kritériuma, hogy vajon az ösztöndíj támogatások és az alternatív oktatási intézmények képesek-e érdemben befolyásolni a roma diákok iskolai esélyeit.

A két minisztérium és két közalapítvány által folyósított 193 millió 335 ezer forint összegű ösztöndíj támogatások esetében a leginkább egyértelmű a támogatás célzottsága. A támogatottak roma diákok, fiatalok, többnyire önbevallás alapján, de ez a gyakorlatban általában nem jelent problémát: a cigány identitás olyanfokú társadalmi stigma, hogy aligha vállalnák sokan a nem túl nagy összegű havi járandóság fejében. Az ösztöndíj megítélésének kritériuma általában a tanulmányi eredmény. 2000-ben 2208 általános iskolai diák és – feltéve, hogy mindenki csak egy kormányzati forrásból kapott ösztöndíjat – 2584 középiskolás, valamint 248 felsőoktatási tanulmányokat folytató hallgató, illetve leendő hallgató részesült ösztöndíjban. A keretszámokat nem feltétlenül a tervezett összegek szabták meg; a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány 2000-ben akár 5000 tanulót is támogatni tudott volna, de az elégtelen tájékoztatás és az iskolák egy részének ellenérdekeltsége miatt – az ösztöndíjak megpályázása ugyanis az adott iskolák számára némi túlmunkát jelent – sok helyen nem is tudtak erről a lehetőségről.[5]

3. táblázat: Közoktatási és felsőoktatási ösztöndíj támogatások, illetve egyéb tanulmányi támogatások 2000-ben
 

Forrás: A kormány összefoglalója a korábbi két év cigány kisebbséget érintő intézkedéseiről (2000. november 14.)4. táblázat: Oktatási intézmények támogatása, illetve fejlesztése 2000-ben

Forrás: A kormány összefoglalója a korábbi két év cigány kisebbséget érintő intézkedéseiről (2000. november 14.)

Az Országos Cigány Önkormányzat közvetítésével a rászoruló családoknak juttatott tanszer és taneszköz támogatás odaítélésének feltételei nem ismertek. Az összeg és az OCÖ bevonása meglehetősen ötletszerűnek tűnik, hiszen a települési önkormányzatok is adnak beiskolázási támogatást rászoruló családoknak. Ugyanakkor a tendencia világos: a kormány egyre több transzfer elosztásába kívánja bevonni az OCÖ-t. Az ösztöndíj támogatásokhoz képest jóval nagyobb összegű az iskolarendszerből idő előtt kiesett fiatalok integrálását célul tűző Phare program, amely nem kizárólag cigányokon kíván segíteni. Ez önmagában természetesen nem baj, sőt, nem is lenne jó, ha minden projekt kizárólag romákat vagy nem romákat célozna. A kétféle támogatás közötti nagyságrendi különbség ugyanakkor utal az ösztöndíjprogramok elégtelenségére.

Az intézményi támogatás legnagyobb tételét a Gandhi gimnázium működtetése, illetve részbeni bővítése vitte el. A romákat célzó legjelentősebb közoktatási beruházás a szintén Phare támogatással kialakítandó két kollégium létrehozása. A szaktárca által nyújtott 20 millió forintos támogatás a speciális roma képzésű iskolák (például Kalyi Jag Szakiskola, vagy a Don-Bosco Általános Iskola és Szakiskola) működését segítette. A kollégiumi férőhelyek bővítésére előirányzott 150 millió forintra csak 2001-ben lehetett pályázni.[6]

5. táblázat: A kisebbségi oktatásra fordítható kiegészítő normatív támogatás óvodás, általános iskolás és középiskolás fiatalok után 2000-ben

Forrás: A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal összefoglalója a középtávú intézkedéscsomag 2000. évi végrehajtására vonatkozó központi költségvetési forrásokról.

Az oktatási célú támogatásokat részletező jelentés számszerűsíti a roma diákokra hivatkozva igényelt kiegészítő normatívát, de utal arra, hogy az iskolafenntartó önkormányzatoknak több jogcímen átadott kiegészítő normatívák hangsúlyozottan nem részei a kormány középtávú intézkedési csomagjának; a normatívák haszna több mint kétséges. Ugyanakkor 2000-ben több pénzt költött a kormány a cigány tanulókat célzó normatív támogatásokra, mint ösztöndíj támogatásokra és intézményfejlesztő támogatásokra együttvéve.

Munkanélkülözés

A középtávú intézkedéscsomag által nevesített támogatások másik nagy csoportja a romák foglalkoztatási helyzetén kíván segíteni. Igaz, a foglalkoztatási és megélhetési programok többsége kapcsán a szponzorok nem áltatják magukat azzal, hogy kitörési pontot kínálnak a kedvezményezetteknek, csupán a támogatott családok túlélését kívánják segíteni; a támogatások kisebb hányada egyéni vállalkozóknak nyújt kedvezményes hitelt. A leszakadó rétegek visszajuttatása a munkaerőpiacra költséges és bizonytalan vállalkozás.

A rendszerváltást követően a gazdaságilag aktív népesség 1,4 millióval, a foglalkoztatottak száma 900 ezerrel csökkent. A regisztrált munkanélküliek aránya 1993-ban tetőzött, ekkor a 15-59 éves korosztály 13 százaléka volt regisztrált munkanélküli. A következő évtől kezdve a regisztrált munkanélküliek aránya fokozatosan csökkent, ez azonban nem jelentette a foglalkoztatási helyzet javulását. A foglalkoztatottak száma ugyanis egészen 1997-ig csökkent; ekkor mindössze 3646 ezer embernek volt állandó munkája, ami a rendszerváltozást megelőző időszakhoz képest 26 százalékos csökkenést jelent. A megindult gazdasági növekedésnek köszönhetően a következő két évben a foglalkoztatottak száma mintegy 200 ezer fővel nőtt.[7]

A korkedvezményes, illetve rokkantnyugdíjazás, az anyasági ellátások és a felsőoktatásban tanulók létszámának jelentős emelkedése csökkentette a munkanélküliek számát, így az ellátórendszerre nehezedő nyomást. A munkanélküliek aránya valamivel kisebb a szigorúbb ILO-standard szerint, amely a tényleges munkaerő-kínálatot veszi alapul, tehát csak azokat tekinti „valóságos” munkanélkülieknek, akik intenzíven munkát keresnek, és készek arra, hogy minél előbb ismét munkába álljanak. A regisztrált munkanélküliek és az ILO-standard szerint definiált munkanélküliek csoportja egyre kevésbé fedi egymást; tehát a regisztrált munkanélküliek egyre kisebb hányada keres ténylegesen munkát, míg a valóságosan munkát keresők egyre kisebb hányada regisztráltatja magát. Nőtt azoknak a munkanélkülieknek aránya, akik már nem látják értelmét a munkakeresésnek; ebben az értelemben reménytelen volt a munkaerő-piaci helyzete a munkanélküli férfiak 33,7 százalékának, és a nők 36,7 százalékának 1998-ban.[8]

A romák munkaerő-piaci helyzete a rendszerváltozást követő néhány évben katasztrofálisan alakult. 1993-ban az aktív korú romák közel 50 százaléka volt regisztrált munkanélküli – szemben az össznépesség 13 százalékos rátájával. A 15 és 59 év közötti cigány férfiaknak mindössze 29 százaléka dolgozott, míg az össznépességen belül az aktív korú férfiak 64 százaléka volt foglalkoztatott. A nők esetében a rés még nagyobb; a roma nők 15 százalékának volt állandó munkaviszonya, míg az össznépességen belül a nők 66 százaléka volt foglalkoztatott 1993-ban. Összehasonlításként, az aktív korú cigány férfiak 85 százaléka volt foglalkoztatott a rendszerváltozás előtti években. Arra vonatkozóan nincsenek megbízható adatok, hogy az évtized végén megindult gazdasági növekedés hány romát juttatott ismét munkához.[9]

A munkanélküli-ellátó rendszert az Orbán-kormány 2000-ben jelentősen átalakította, részben a javuló foglalkoztatási helyzetre hivatkozva. A foglalkoztatottak számának lassú növekedése azonban a legkevésbé a tartósan munkanélkülieket érintette, míg az ellátórendszer átalakítása elsősorban a 120 ezer tartósan munkanélküli ellátását kurtította meg. Az intézkedés hatásának megítéléséhez érdemes megjegyezni, hogy a kilencvenes évtizedben drasztikusan csökkent azoknak a munkanélkülieknek az aránya, akik bármilyen pénzbeni ellátásban részesültek. A munkanélküli-járadékosok aránya 61 százalékról 22,4 százalékra csökkent 1992 és 1998 között. Igaz, a munkanélküli jövedelempótló támogatásban részesülők aránya viszont ugyanebben az időszakban 6,5 százalékról 22,8 százalékra növekedett, de az összes ellátott munkanélküli aránya így is lecsökkent 63,4 százalékról 45,2 százalékra. Az ellátások értéke is zuhant; míg 1993-ban a munkanélküli-járadék még a korábbi bér 72,3 százalékát fedezte, addig 1998-ban már csak 50,2 százalékát.[10]

6. táblázat: Munkanélküliek pénzbeni ellátása 2000-ben

Forrás: 2001. és 2002. évi költségvetés.

7. táblázat: A szociális ellátások sarokszámai 2000-ben

2000 májusától megszűnt az ellátás középső eleme, a munkanélküli jövedelempótló támogatás, és kilenc hónapra csökkent a munkanélküli-járadék folyósításának időtartama. A tartósan munkanélküliek egy évig rendszeres szociális segélyt kaphatnak, de ennek minimálisan egy hónapos közcélú munkavégzés elfogadása a feltétele. Ugyanakkor a rendszeres szociális segély finanszírozása a korábbi jövedelempótló támogatás mintájára alakult át: a költségek 75 százalékát a központi költségvetés visszatéríti, 25 százalékát az önkormányzat állja. Látszólag csak egyszerűsödött a korábbi rendszer, valójában azonban többről van szó.

Bizonyos, hogy a szigorítás forráskivonást jelent az ellátórendszerből, de ennek mértékét egyelőre nem lehet megítélni. Az Orbán-kormány szociálpolitikájában két elvet érvényesít. Az anyasági, valamint gyermektámogatások esetében a szociális transzferjövedelmek elosztását drasztikusan átalakította a felső- és a középrétegek javára, illetve az alacsony jövedelműek rovására, ugyanakkor a munkanélküli-ellátó rendszerben erősítette a segélyszerű ellátások súlyát, és kényszerfoglalkoztatási projektekkel kívánt jövedelemszerű ellátásokat helyettesíteni.

Az anyasági, illetve családtámogatási ellátásokhoz és főként az adókedvezményekhez képest az önkormányzati segélykassza szabad és kötött felhasználású finanszírozása szolidnak tűnik.[11] Az univerzális ellátások reálértéke folyamatosan csökken, a középrétegeket célzó ellátások, illetve az adókedvezmények értéke viszont dinamikusan nő. A legszegényebb lakossági csoportok egyre inkább rászorulnak az önkormányzati segélyezésre. A KSH vizsgálata szerint 1999-ben a családok 33 százaléka részesült valamilyen segélyfajtában, méghozzá zömük kifejezetten anyagi okok miatt, ami arra utal, hogy az önkormányzati segélykassza meglehetősen túlterhelt. A segélyezettek körében folyamatosan nő a tartósan szegények aránya, a legszegényebbek éppen azok, akik munkanélküli jövedelempótló támogatásban részesültek.[12]

A helyi segélyezés növekvő súlya miatt azt hihetnénk, hogy az önkormányzatok költségvetését nagyon megterheli az egyre szegényebb segélyezettek ellátása. A valóságban azonban nem ez a helyzet, az önkormányzatok abszolút többsége a szociális normatíva bizonyos hányadát más ágazatok finanszírozására használja. Bizarr módon a lokális költségtervezők számára a szociális ágazat gyakorta forrásteremtő, amely más ágazatok, illetve fejlesztések finanszírozásához járul hozzá. A munkanélküli-ellátáson belül az önkormányzati segélyezés súlyának növelése tehát akkor is forráskivonást jelent – és éppen a legszegényebbek ellátásának rovására –, ha a költségek állami finanszírozása nem változik.

A középtávú intézkedéscsomag végrehajtásáról szóló jelentés szerint a kormány foglalkoztatási és megélhetési programokkal, illetve speciálisan roma munkanélkülieket támogató programokkal igyekszik segíteni a cigányok munkaerő-piaci helyzetén. A romatámogatásként elszámolt programok még annyira sem különülnek el az általános aktív foglalkoztatáspolitikai büdzsétől, mint az oktatáspolitika cigánypénzei.

Foglalkoztatási programnak tekinthető minden olyan projekt, amelynek célja a résztvevők munkaerő-piaci reintegrációja, vagy pedig más, járulékos haszna is van az érintettek számára. Így például a kormány külföldieknek készített sajtóanyaga külön is nevesíti a nyíregyházi Guszevtelep rekonstrukcióját, amelynek munkálatait részben az ott élők bevonásával, közmunkaprogram keretében kezdték el.[13] A megélhetési programok esetében a szponzor eleve azzal számol, hogy az általa támogatott projekt csak a résztvevők elemi szükségleteit fedezi, és nem ringatja magát abban a hitben, hogy az adott gazdasági tevékenység idővel piacképessé tehető. Ez természetesen nem zárja ki a társfinanszírozást vagy azt a szándékot, hogy a projekt idővel pénzügyileg a saját lábára áll, de az önállósulás nem önfinanszírozást jelent, hanem azt, hogy más szponzorok lépnek a „gyutacspénzt” biztosító ágens helyére, illetve a projekt résztvevői megtanulják a „fund raising” fortélyait.

8. táblázat: Államilag finanszírozott foglalkoztatási és megélhetési programok 2000-ben
 

Forrás: A kormány összefoglalója a korábbi két év cigány kisebbséget érintő intézkedéseiről (2000. november 14.)

A foglalkoztatási és megélhetési programok nem kizárólag romákat céloznak – megint csak hangsúlyozzuk, hogy ez egyáltalában nem baj. Ugyanakkor a közmunkaprogramok egy része talán projekttámogatásnak tekinthető, a közhasznú foglalkoztatás azonban semmiképpen sem, hiszen már 2000 előtt is szerves része volt a munkanélküliek ellátásának: az önkormányzatok zöme közhasznú munkavégzéshez kötötte a tartósan munkanélküliek segélyezését, illetve közhasznú munkavégzés révén igyekezett a munkanélkülieket ismételten jogosulttá tenni a munkanélküli-járadékra. A 2000 májusában életbe lépett új szabályozás pedig egyenesen törvényileg teszi a közhasznú, illetve közcélú munkavégzést a tartósan munkanélküliek segélyezésének feltételévé.

Sajátos átmenetet jelent a foglalkoztatási, sőt, vállalkozásfejlesztési, valamint a megélhetési támogatások között a népjóléti tárca által 1992-ben elindított szociális földprogram, amely eredendően a kilátástalan helyzetben lévő falusi közösségek megélhetését kívánja támogatni. A válságtérségek számára kiírt, meghívásos pályázatok nyertesei, illetve a részt vevő családok kedvezményesen kapnak termőföldet és mezőgazdasági szolgáltatásokat. Az első években a program révén többnyire mezőgazdasági vállalkozók, önállóságukat megalapozó volt tsz-vezetők jutottak kedvezményes forrásokhoz, később már nőtt a kedvezményezettek között a valóban rászorulók és a romák aránya. Tekintettel arra, hogy a magyarországi romák 40 százaléka kistelepülésen él, sokan bíztak abban, hogy a falusi cigányok számára egyfajta „utóparasztosodás” kínálja a legnagyobb esélyt egzisztenciájuk megteremtésére, és ehhez az agrártámogatási programok, így a minisztérium szociális földprogramja, vagy az Autonómia Alapítvány agrárprogramja, nagy segítséget nyújthatnak.[14] Kezdetben a minisztérium is abban bízott, hogy a szociális földprogram által támogatott családok többsége idővel képes lesz gazdaságát önellátóvá vagy piacképessé tenni, de ezek a remények csak ritkán igazolódtak. A foglalkoztatási, illetve szociális földprogramokban részt vevő romák arányára vonatkozó minisztériumi becslések komolytalanok, nem csupán azért, mert a becslés „módszertana” ismeretlen, de azért is, mert ennyi erővel a kormányzat bármilyen közoktatási, szociális, lakhatási vagy más szolgáltatást megcímkézhetne a romák bizonytalan részvételére hivatkozva.

A fiatal roma munkanélküliek munkába állítását segítő, 2000-ben elindított többéves program a népjóléti tárca legnagyobb szabású, cigányokat érintő vállalkozása, amely előre láthatóan közel kétezer embert érint. Eredményeit csak néhány év múlva lehet felmérni.

9. táblázat: A megyei munkaügyi központok által 2000-ben indított, fiatal roma munkanélküliek munkába állítását segítő többéves programok

Forrás: A kormány összefoglalója a korábbi két év cigány kisebbséget érintő intézkedéseiről (2000. november 14.)

Le nem tett parketták

A középtávú intézkedéscsomag harmadik kalapjában a területfejlesztési és lakhatási támogatások krajcárjai csilingelnek. Ennek a támogatási formának az a jellegzetessége, hogy nem önálló projekteket finanszíroz, hanem a családok és önkormányzatok által igénybe vehető támogatások önrészét fedezi.

10. táblázat: Térségfejlesztési támogatás 2000-ben

Forrás: A kormány összefoglalója a korábbi két év cigány kisebbséget érintő intézkedéseiről (2000. november 14.)

Az Országos Cigány Önkormányzat közbeiktatásával a települési önkormányzatoknak juttatott térségfejlesztési támogatást csak közvetve és áttételesen tekinthetjük romákat célzó projekttámogatásnak. Az összeget szegény, jórészt romák által is lakott települések kapják, akik a különféle település-, illetve területfejlesztési pályázatok által megkövetelt önrészt saját forrásból nem tudnák állni. A szaktárca szerint 2000-ben az OCÖ – közvetve – mintegy 3,7 milliárd forint összegű fejlesztésben vett részt a térségfejlesztési támogatás révén. Ez a transzfer inkább tekinthető a forráshiányos településeknek juttatott kiegészítő támogatás sajátos részének, mint igazi projekttámogatásnak. Az OCÖ közreműködésének – bár teljesen ellentmond a kisebbségi önkormányzatiság alapelveinek – mégis lehet bizonyos kedvező hozadéka, mivel a helyben élő többségi lakosság szemében azt a látszatot keltheti, hogy falujuk fejlesztési célokra „cigány pénzeket” kap.

Az Országos Cigány Önkormányzat révén próbálta a kormány támogatni azokat a cigány családokat, akik szociálpolitikai kedvezménnyel kívántak lakást építeni, de nem rendelkeztek a szükséges 35 százalékos önrésszel. Az OCÖ, illetve az általa alapított Szociális Építő Kht. a korábbi években 40 millió forintot kapott arra a célra, hogy ingyenes típustervekkel és nagy tételben vásárolt olcsó építési anyagokkal segítsen forráshiányos roma építtető családokat. A „szocpolos” építkezések 1995-ben gyorsultak fel, miután a Horn-kormány jelentősen felemelte a gyermekek után járó kedvezményt. A Pénzügyminisztérium megbízásából a Magyar Művelődési Intézet 1997-ben négy megyére és 600 háztartásra kiterjedő vizsgálatot folytatott a kedvezményes lakásépítésekkel kapcsolatosan. A mintában szereplő építtető háztartások 32 százaléka volt roma. A költségek 35 százalékát csak az építtető családok 55,6 százaléka volt képes teljes egészében állni, míg a családok 25 százaléka kizárólag a kedvezményből építette fel házát, tehát egy fillér saját erővel sem rendelkezett; a forráshiányos családoknak már a nagy többsége cigány volt. Az elkészült lakások 15,5 százalékában nem volt vezetékes víz, a forráshiányos családok lakásainak 47 százalékában még fürdőszoba sem volt. A forráshiányos családok 80 százaléka erre az üzletágra szakosodott vállalkozókkal építtetett, akik általában az építési anyagokkal spekuláltak, illetve képtelenül rövid idő alatt húzták fel a házakat.[15]

Az OCÖ, illetve a közhasznú társaság 250 lakás felépítésének támogatását vállalta, ám 1999 végéig – tehát egy évvel a második határidő lejárta után – összesen 111 olyan lakás felépítéséről számolhatott be, amelyre az illetékes építési szakhatóságok kiadták a lakhatási engedélyt. Ha ehhez hozzáadjuk azokat a lakásokat, amelyek a jelentés szerint legalább 80 százalékos készültségi fokig megépültek, akkor is csak 161 lakás építésénél bábáskodott az eredeti 250 lakással szemben.[16] Önmagában ez a szám még nem lenne perdöntő annak megítélésében, hogy ez a konstrukció hosszabb távon alkalmas-e arra, hogy hatékonyan segítse a roma családok lakásépítését. Az alapvető baj az, hogy az adatbázis fiktív. Az említett épületek többsége ugyan elkészült, csak éppen nagy részük nem a kht. közreműködésével. Megszületett ugyanis a projekt mutációja; helyi cigány kisebbségi önkormányzatok, OCÖ-képviselők, helyi roma vezetők – névleg a kht. megbízottjaiként – saját feltételeik alapján alprogramokat indítottak. A helyi lakásprogramok vezetői gondosan megkülönböztetik a saját bábáskodásukkal felépült lakásokat azoktól, amelyek – többnyire korábban – „tényleg” a kht. segítségével épültek fel. Aztán 1999 vége felé, amikor már nyakukon volt a végső határidő, a helyiek „átadtak” néhány címet a kht. igazgatójának, hogy tudjon valamit jelenteni, természetesen nem ellenszolgáltatás nélkül.[17]

A 2000. évre vonatkozó kormányzati romatámogatási jelentés nem tartalmaz lakhatási célú támogatásokat. A 2001 januárjában hatályba lépett otthonteremtési támogatási csomagnak két eleme érintheti a romákat. Megmaradt a korábbi „szocpolos”, illetve „félszocpolos” támogatási konstrukció, bár összegét nem indexálták. Ugyanakkor az OCÖ, illetve a kht. újabb 300 millió forintos támogatást kapott, jóllehet soha nem számolt el hitelt érdemlően a korábbi 40 millió forinttal. Az átlátható pénzfelhasználás helyett a kormányfő megelégedett azzal, hogy foghegyről odavesse, reméli, hogy a cigány családok nem fogják megint tönkretenni szép új otthonaikat.

Stafírung

A kisebbségi önkormányzatok, illetve a civil szervezetek költségvetési támogatása megint csak nem része a középtávú intézkedési csomagnak. Az országos és helyi kisebbségi önkormányzatok és a roma civil szervezetek működési célra több mint háromszor annyi pénzt kaptak, mint amennyi a teljes ösztöndíj támogatás, másfélszer annyit, mint amennyit a fiatal cigány munkanélküliek integrációjára költött a kormány. Az országos önkormányzat bőkezű kistafírozása arra utal, hogy a kormány rentábilisabbnak ítéli a cigány „politikai osztály” lekötelezését, mint a roma diákok vagy munkanélküliek támogatását. A több mint 800 helyi kisebbségi önkormányzat természetesen úgy érzi, hogy csak filléreket kap a költségvetéstől (egyenként 620 ezer forintot), ami természetesen nem elegendő számukra. Ők is kiszolgáltatottak a finanszírozó települési önkormányzatoknak. Ezáltal a kisebbségi önkormányzatiság lényege enyészik el, az autonómia és az érdekérvényesítés képessége. Ezért nem csak az aktuális kormányzati szándék a felelős, hanem a kisebbségi törvény, illetve az általa létrehozott intézményrendszer átgondolatlansága. A kisebbségi önkormányzatok működési költségeit jórészt az állami költségvetés, valamint a települési önkormányzatok költségvetése fedezi, ami kiszolgáltatott helyzetbe hozza őket, és kétségessé teszi, hogy autonóm módon élhetnek-e szűkre szabott egyetértési jogaikkal.

11. táblázat: Az országos és helyi cigány kisebbségi önkormányzatok támogatása, civil szervezetek támogatása 2000-ben

Forrás: A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal összefoglalója a középtávú intézkedéscsomag 2000. évi végrehajtására vonatkozó központi költségvetési forrásokról.
Játék a tűzzel

Összességében a középtávú intézkedési csomag feladataihoz rendelt „nettó” – tehát a kisebbségi önkormányzatok és a roma civil szervezetek támogatását és a romákat célzó kiegészítő oktatási normatívákat nem tartalmazó – kormányzati összeg 2000-ben 3 644 804 ezer forint volt. Ehhez az összeghez hozzáadhatjuk még a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány – ösztöndíj támogatásokon felüli – 234 265 ezer forintos tételét, ebből fedezték a cigány vállalkozók visszatérítendő támogatását, a cigány közösségeknek nyújtott vissza nem térítendő megélhetési támogatást, valamint a konfliktusmegelőző tréningeket, a jogvédő irodák ügyvédi költségeit, a különféle pedagógiai programokat és a diákok úgynevezett erdei iskola programját. Ugyanakkor levonhatnánk a végösszegből a közhasznú foglalkoztatás romákra vetített 770 millió forintos támogatási összegét. Eleve nem számoltunk az Országos Cigány Önkormányzat által működtetett Országos Cigány Információs és Kulturális Központ működési költségeire átadott 35 millió forinttal. Akárhogy is, a pontos összeget aligha tudjuk meghatározni, csak az látszik biztosnak, hogy a kormányzati támogatások összege kevesebb, mint 7,2 milliárd forint, illetve a kormányzati jelentésekben „nettó” – tehát a középtávú intézkedéscsomaghoz rendelt – 4,8 milliárd forint. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy rendkívül csekély összegről van szó, és akkor is ez lenne a helyzet, ha igaz lenne a 7,2 milliárd – nettó 4,8 milliárd – forintos összeg.

„A zámolyi romák többet kaptak ettől az országtól, mint amennyit ők tettek magukért” – fogalmazott a szociális és családügyi miniszter a tavalyi exodus kapcsán. A cigányügyi számmisztika nem szándék nélkül való; a közvélemény állhatatosan – stílszerűen: még ha ótvaros cigánygyerekek potyognak is az égből – meg van győződve arról, hogy adóforintjaiból túlságosan sok jut romák támogatására. A romák iránt jóindulatúan érdeklődők is többnyire készpénznek veszik a kormányzati támogatások növekedésének dinamikájáról szóló beszámolókat, anélkül hogy figyelembe vennék a tényleges számok nagyságrendjét. A romák támogatásáról szóló viták jellemzője, hogy résztvevőik kerülik a számszerű érveket.

A romák iránt felelősséget érzők kétféle módon közelítik meg a cigányok támogatásának problémáját. Az egyik szemlélet óhatatlanul is átveszi a miniszter „költség/haszon” elemzését: a források bővítését, hatékonyabb felhasználását, partneri kommunikációt és a döntések további decentralizációját javasolja. Az efféle szocdem vagy szoclib elveket vallók az általuk „tematizált” viták során a jogegyenlőséggel kompatibilis pozitív diszkriminációs technikákon törik a fejüket, és igyekeznek meghatározni az általános – vagy a politically correctness világából importált fogalommal: „színvak” –, illetve a kifejezetten romákat célzó támogatások helyes arányát. Az államellenes dühvel érvelő neoliberálisok ugyanakkor a romák nyomorúságának legfőbb okát a diszkrimináció mellett az agyonsegélyező, agyontámogató és demoralizáló állami függőség béklyójában látják. Reményeiket a piacba vetik, a civil önszerveződésbe, valamint a nem állami szponzorok támogatásaiba. Szívesebben hivatkoznak Hayekre, mint a költségvetés vaskos köteteire, igaz, az előbbi lényegesen kellemesebb olvasmány. Mindenesetre hírből sem ismerik a témához kapcsolódó tényadatokat, ami csak azért baj, mert ezáltal kissé megnehezül az értelmes vita lehetősége.[18]

A roma önszerveződéshez, illetve a nem állami szponzorokhoz fűződő remények eltúlzottnak látszanak. A roma civil szervezetek – éppúgy, mint a nem roma civil szervezetek zöme nem plusz pénzeket pumpál a közfeladatok finanszírozásához, hanem költségvetési támogatásért előszobázik. Igaz, 1995 óta, tehát a kisebbségi önkormányzati rendszer létrejötte óta a roma civil szervezetek központi támogatása minimálisra zsugorodott. A magánszponzorok hozzájárulása a romaügy támogatásához – a feladat nagyságához mérve – szolid. A Világbank 2000 tavaszán megkísérelte összegezni a – részben vagy egészében – romákat is érintő foglalkoztatási, oktatási, lakhatási és egészségügyi programokat 1990 és 1999 között.[19] Az adatbázis 1398 projektet regisztrált; a projekttámogatások teljes összege egy egész évtizedben – folyó árakon számolva – 3 636 744 ezer forint volt, 1990-es árakra számolva pedig 973 528 ezer forint. Igaz ebben nem szerepel a Ghandi gimnázium létrehozására és fenntartására nyolc év alatt fordított 1 348 740 ezer forint és az ösztöndíj támogatásokra négy év alatt fordított 1 904 000 ezer forint. Az adatbázisban szereplő támogatásoknak alig harmadát fizették nem állami szponzorok; a romákat célzó nem állami szponzoráció majdnem kizárólag a Soros Alapítvány és az Autonómia Alapítvány tevékenységére korlátozódik. A Soros Alapítvány egymagában az összes – állami és nem állami – romákat célzó projekttámogatások 23 százalékát finanszírozta a kilencvenes években; az alapítvány támogatási politikája sokrétű, ösztöndíj támogatásoktól foglalkoztatási projektekig, egészségügyi prevenciós programoktól intézményfejlesztő beruházásokig sok mindenre kiterjed. Az Autonómia Alapítvány az összes projekt 7,5 százalékát szponzorálta; kizárólag bejegyzett szervezetek megélhetési, jórészt agrárprogramjait támogatva. A többi magánszponzor hozzájárulása elenyésző.

Filléres összegek mozognak a roma büdzsében, igaz, arra vonatkozóan sincsenek megalapozott kalkulációk, hogy mennyibe kerülne egy hatékony ösztöndíjrendszer, vagy egy olyan középiskolai kollégiumi hálózat, amely valóban képes lenne hatékonyan növelni a továbbtanulni kívánó roma nebulók esélyeit. Biztosan rossz viszonyítási pont az Országimázs Központ több tízmilliárdos támogatása, vagy a Happy End Kft. által elnyert 4,2 milliárd forint keretösszegű kétéves belső imázsjavító projekt; még ennél is demagógabb lenne a magyar foci felvirágoztatására szánt húszmilliárdos nagyságrendű stadionprogramra hivatkozni. Nem is tesszük. Elégedjünk meg annyival, hogy az Állami Számvevőszék friss jelentése szerint a tavalyi augusztus 20-ai rendezvények kapcsán a Happy End Kft. 927 millió forintot számlázott, és a mákos bejglinek szánt tűzijáték tényleg szép volt. Cigányok is nézték.

Az írás hosszabb, elsősorban a romáknak szánt projekttámogatások elemzését tartalmazó változata A romákat segítő projektek a rendszerváltás óta című kötetben jelenik meg. A tanulmány létrejöttét a Világbank budapesti regionális irodája és a Közkontroll Egyesület támogatta.

Jegyzetek

[1] . Lannert Judit: Továbbhaladás a magyar iskolarendszerben. In: Társadalmi Riport, 2000. TÁRKI, Budapest, 2000.

[2] . F. Havas Gábor: Kitörési pont: az iskola. Beszélő, 2000/11.

[3] . Lásd erről bővebben a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosának 1998. évi jelentését.

[4] . Lásd erről bővebben Loss Sándor: Egy csapásra. Cigány gyerekek útja a kisegítő iskolába. Beszélő, 2001/1. 69–84. o.

[5] . A Magyarországi Cigányokért Közalapítvány 2001-ben már 4992 általános iskolás roma diákot támogat.

[6] . Kadét Ernő: Romaprogramok támogatása. Heti Világgazdaság, 2001/29.

[7] . Vukovich György, Harcsa István: A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében. In: Társadalmi Riport, 2000, TÁRKI Budapest, 2000.

[8] . Nagy Gyula: Munkanélküliség a kilencvenes években. In: Társadalmi Riport, 2000, TÁRKI Budapest, 2000.

[9] . Kemény István: Előszó. In: Romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Osiris, MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 2001.

[10] . Nagy Gyula i. m.

[11] . A költségvetés 2000-re 48,8 milliárd forint, 2001-re pedig már 82,2 milliárd forint adókedvezményt tervezett. Ferge Zsuzsa számításai szerint a 2001-ben igénybe vehető adókedvezmény összege 130 milliárd forint, a kormány tehát retorikájával szemben eleve azzal számol, hogy a kedvezményt a családoknak nem csak 17 százaléka, de sokkal nagyobb hányada nem lesz képes igénybe venni. L. erről Ferge Zsuzsa: A költségvetés szíve. Beszélő, 2001/2.

[12] . Harcsa István: Az önkormányzati segélyezés és a segélyezett családok életkörülményei. KSH, 1999.

[13] . L. erről Zolnay János: Pro Urbe. Beszélő, 2000/9–10.

[14] . L. erről Szuhay Péter: Cigányok a falu társadalmában. A Falu, 1995/4.  24. o.

[15] . Őrszigethy Erzsébet: Szocpol panoráma. Kritika, 1999/8., 12.

[16] . A Nógrád megyei Endrefalván a Szociális Építő Kht. 14 családdal lebontatta korábbi nyomorúságos hajlékát, azzal az ígérettel, hogy a telkekre felépülnek az új házak. A 14 „szocpolos” házból azonban csak kettő épült fel, egy további pedig torzón maradt, falai ma is állnak. A kht. alvállalkozója eltűnt, a kht. pedig a szerződések szerint nem visel jogi felelősséget az építkezésekért.

[17] . Nógrád megyében egy helyi roma vállalkozó önálló projektet indított cigány „szocpolos” építtetők támogatására. A vállalkozó ugyan maga is tagja az OCÖ-nek, de projektje független a OCÖ Szociális Építő Kht.-jától, és természetesen független a kht. által kapott 40 millió forintos állami támogatástól is. A vállalkozó saját kiterjedt megyei politikai és üzleti kapcsolatrendszerét kamatoztatja, a kivitelezők számára pedig a nagybani, kedvezményes építőanyagár és a rohammunka révén elérhető megtakarítás teszi kifizetődővé az építkezéseket. A projekt keretében 2000-ig 42 felépült lakásra adtak ki építési engedélyt, és további 26 lakás építése volt közel a befejezéshez. Igaz, a lakásokat néhány hét alatt húzták fel, ami nem ígért hosszú élettartamot. Ebből a csomagból „kapott meg” a kht. 10 elkészült és 22 befejezés előtt álló lakást, hogy legyen mit jelentenie 2000 tavaszán.

[18] . Az Élet és Irodalomban 2000-ben folyt vitában például Örkény Antal és Székhelyi Mária érvelt a szociális újraelosztás bővítése mellett. Bíró András az állami támogatások nagyságrendjének önmagában nem tulajdonított különösebb jelentőséget; inkább a források felhasználásának radikális megváltoztatását és partneri kommunikációt javasolt, valamint a döntések jelenleginél is erősebb decentralizációját. Ungváry Rudolf és Seres László képviselték a legradikálisabban a neoliberális álláspontot.

[19] . Az adatbázis összeállítását követően 12 kiválasztott projektről részletes esettanulmány készült. A munkában Bernáth Gábor, Kóczé Angéla, Kolompár József, Kovács Katalin, Zádori Zsolt és Zolnay János vett részt.

• Roma-dosszié