Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Az egészségügyi reform és a kormánykoalíció bukása, valamint a sokáig állékony alkotmányos rendszer megrendülése indokolttá teszi, hogy megvonjuk a szabadelvű társadalompolitika két évtizedének mérlegét. Kiinduló állításunk az, hogy a liberális politika két év­tizede akkor is rajta hagyta nyomát a magyar társadalmon, ha az SZDSZ kibukik a parlamentből. A párt szabadelvű társadalompolitikájának egy része meggyökeresedett, és valószínűleg túléli a szabadelvű alkot­mányos rendszert. Igaz ez annak ellenére is, hogy az SZDSZ bicskája éppen története legnagyobb szabású társadalomátalakító vállalkozásába tört bele, és a vá­lasz­tók egyértelműen a döntéshozók értésére adták, hogy ragaszkodnak addigi, korrupcióval korrigált biztonságukhoz, vagy annak látszatához, és ha kell, hajlandóak azt jobboldalról is megvásárolni.

Mégis fenntartjuk állításunkat: a szabadelvű fundamentumra épített magyarországi önkormányzati rendszer, az önkormányzati hatáskörbe utalt társadalompolitika, mindenekelőtt az oktatáspolitika mélyen beépült a társadalom szövetébe. Olyannyira, hogy szívósan és sikeresen ellenáll a szintén liberális indíttatású esélyegyenlőségi, szegregációellenes jogszabályok végrehajtásának. A paradoxon megoldhatatlan: ha a szabadelvű pártnak az egészségügyi reform mellett volt másik, heroikus és vesztésre álló vállalkozása, az éppen az esélyegyenlőségi oktatáspolitika, a szegregáció elleni küzdelem és nem utolsósorban a roma diákok közoktatási pozíciójának javítása. Az SZDSZ hanyatlásának oka nem az, hogy a párt képtelen megfelelni a támogatottságánál állítólag jóval népesebb liberális szavazótábor elvárásainak, hanem hogy nagymértékben beszűkült a szabadelvű társadalompolitika mozgástere.

A szabadelvű társadalompolitika paradoxona

Az igazi kérdés persze az, hogy létezhet-e egyáltalán liberális társadalompolitika; nem önellentmondás-e ez a jelzős szerkezet. Hiszen a szabadelvű politikai hitvallás alapja éppen az, hogy megakadályozza bármilyen társadalmi vízió jogi kényszerrel történő megvalósítását. Az elosztási igazságosság fogalma még csak értelmezhető a liberális paradigmán belül, a társadalmi igazságosság fogalma azonban már csak nyögvenyelősen; márpedig aligha beszélhetünk társadalompolitikáról anélkül, hogy ne lenne valamilyen képzetünk az igazságos társadalomról.

A korszakhatárt világosan jelzi a társadalmi igazságosság szabadelvű értelmezésének összeomlása. A szabadelvű színekben játszó emblematikus rendszerváltó politikusoknak igenis voltak elképzeléseik arról, hogy miféle társadalom tetszene nekik. Nem igaz, hogy csak az öngondoskodás volt számukra fontos, és csak a kívánatos elosztási elvekhez ragaszkodtak, de az már hidegen hagyta volna őket, hogy milyen egészség- vagy nyugdíj-biztonsági garanciák működnek, mekkorák a jövedelmi különbségek, hányan élnek szegénységben vagy nyomorban, hány gyerek nem fér hozzá elfogadható szintű oktatáshoz. Fogódzót nyújtottak a korábbi évtizedek rendszerkritikus, társadalomtudományi elméletei, amelyek bizonyítottnak tekintették, hogy az államszocializmus újraelosztási mechanizmusai mindig a magasabb jövedelmű rétegeknek kedveztek. Mind­addig tehát, amíg a rendszerváltást követő évek társadalompolitikája deregulatív volt, tehát amíg leépítette a korábbi szabályokat és elosztási rendszereket, a szabadelvű politikusok nemcsak a költséghatékonyságot, de az igazságosabb elosztást és az igazságosabb társadalom létrejöttét is célul tűzhették.

A szabadelvű fogantatású társadalompolitikai intézményrendszer fundamentuma az önkormányzati rendszer. Az 1990 nyarán, epés visszaemlékezők szerint „erős felindulásból” megalkotott önkormányzati törvény a szabadelvű ellenzék akaratának megfelelően alakult: törvénykezési kényszer volt, a kormánypártoknak engedniük kellett. A szabaddemokraták politikai tőkéjük jelentős részét hosszú évekre az önkormányzati rendszerbe, illetve önkormányzati pozíciójukba fektették. De az alapítóknak határozott társadalomjobbító szándékaik is voltak. Abban bíztak, hogy a centralizáció évtizedeit követően az ön­kor­mányzatiság nemcsak a tönkretett kistelepülések revitalizációját teszi lehetővé, de az önkormányzati intézmények részleges újraalapítása, illetve az önkormányzatok önkéntes együttműködése költséghatékony, szükségletorientált és igazságos közoktatás és helyi szociálpolitika létrejöttét segíti majd elő.

A bajok akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy a redisztribúció-kritika kiinduló tétele részben hamis, vagy legalábbis leegyszerűsítő, ugyanis a legigazságtalanabb újraelosztási rendszer visszavonása is növelheti az egyenlőtlenségeket. Az önkormányzati forrás-újraelosztás a legfontosabb területeken ugyan­csak nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli az egyenlőtlenségeket. Az önkormányzati rendszer, illetve az önkormányzati társadalompolitika kritikusai nem azzal érveltek, hogy a szisztéma igazságtalan, hanem hogy drága. A korrekciós törekvések csak csendes visszakozást és némi költségmegtakarítást ígértek, az igazságosság képzete, értelmezési kerete azonban elenyészett.

Csakhogy az ezredfordulót követően nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarországi közoktatás másfél évtized alatt a fejlett országok egyik leginkább egyenlőtlen rendszerévé vált, és az oktatásirányítás aligha kerülhette meg azt a kérdést, hogy mekkora ebben az iskolafenntartó önkormányzatok szerepe. Az a kérdés azonban politikai tabu maradt, hogy lehetséges-e egyáltalán az önkormányzati oktatáspolitika keretei között javítani az iskolai esélyegyenlőségen. Végképp nem lehetett a racionálisan megvitatható politikai témák közé emelni azt a kérdést, hogy a kistelepülések iskolái növelik vagy pedig csökkentik az érintett diákok közoktatási esélyegyenlőségét, tehát annak lehetőségét, hogy jó iskolába járhassanak, és piacképes szakmát szerezhessenek, illetve jó középiskolákban folytathassák tanulmányaikat. Mély hallgatás övezte azt, amit amúgy mindenki tudott: a kistelepülések esetében az oktatási esély­egyen­lőségnek nincs felelőse: ellenérdekű tele­pülési önkormányzatok saját megfontolásaik alapján alakítják oktatáspolitikájukat; ellenérdekű iskolák küzdenek a tanulókért.

A többcélú kistérségi társulások, az alsó tagozatos iskolák kötelező „betagosítása”, illetve a finanszírozás és az intézményi önállóság létszámminimumhoz kötése az elmúlt években ismét a szakmai viták és a politikai elhallgatások középpontjába állították a kistelepülési iskolák problémáját. A folyamatot kritikusan szemlélők egyenesen lopakodó újrakörzetesítésről beszélnek; úgy vélik, hogy az intézményhálózat, illetve az ellátások racionalizálása és részleges kistérségi szintű megszervezése révén a kormány valójában az önkormányzati autonómiát korlátozza, ennek a folyamatnak pedig szükségképpen a rosszabb helyzetű, kisebb, gyengébb alkupozíciójú, részben pedig romák által lakott települések lesznek a kárvallottjai.1 A kényszerintegráció és a többcélú kistérségi társulások intézményesítik a feladatellátásra kötelezett önkormányzatok közötti alkufolyamatokat; az effajta alkuknak pedig ismét csak a gyenge érdekérvényesítő csoportok, intézmények, települések lesznek a vesztesei. Végül pedig a témánkat közvetlenül érintő feltevés: a folyamat szükségképpen felerősíti az oktatási szegregációt.2

Szögezzük le, hogy nem osztjuk a lopakodó új­rakörzetesítéssel, az önkormányzati autonómia esetleges korlátozásával és a kisiskolákkal kapcsolatos aggodalmakat. Pontosabban a dilemmát félrevezetőnek tartjuk. Az oktatási javak és szolgáltatások egyenlőtlen eloszlását nem egyszerűen az iskolafenntartó önkormányzatok vagy a társult önkormányzatok kö­zöt­ti alkuk „hozzák létre”, hanem a jó pozíciójú szü­lők és iskolák kíméletlen érdekérvényesítése. A dön­tő kérdés az, hogy az oktatáspolitika képes-e hatékony esélykiegyenlítésre. Az eddigi tapasztalatok alap­ján aligha állíthatja bárki is, hogy az önkormányzati autonómia és a kistelepülési iskolák az oktatási esélyegyenlőség zálogai lennének.

„Fordított virilizmus”

A kilencvenes évtized derekára a világ egyik leginkább decentralizált és a településeknek rendkívül nagy politikai és gazdálkodási önállóságot engedő önkormányzati rendszere alakult ki Magyar­or­szá­gon. Nem csupán azért, mert valamennyi településnek önálló önkormányzata van, az önkormányzati szintek kapcsolata pedig mellérendelt. Település­cent­rikus önkormányzati rendszerek éppúgy működnek szerte a világban, mint olyan szisztémák, amelyek nem a tele­pülések szuverenitásának, hanem a feladatellátás szempontjából optimális önkormányzati, igazgatási egységek létrehozásának adnak elsőbbséget.3 Ami a ma­gyarországi önkormányzati rendszerben egye­dül­álló, az a falvak, városok rendkívül nagy társada­lom­po­li­ti­kai mozgástere és gazdálkodási önállósága. A köz­igaz­­gatási hivataloknak csak államigazgatási és nem szakigazgatási feladatuk van, a települések pedig ön­ál­lóan alakítják oktatáspolitikájukat és jóléti politikájukat: dönthetnek intézmények létrehozásáról, megszün­tetéséről, összevonásáról, önálló vagy közös fenn­tartásáról, a beiskolázási körzethatárokról, a helyi pedagógiai, középiskolai és szakoktatási kínálatról; nagyfokú önállósággal alakíthatják jóléti és segélyezési gyakorlatukat.

Ehhez járul még az önkormányzati feladatok fi­nan­szírozásának rendszere, illetve az önkormányzatok példátlanul nagyfokú gazdálkodási önállósága, amelyet akár hungarikumnak is tarthatunk. Köz­fe­la­dataikat a központi költségvetés normatív módon, méghozzá döntő többségében szabad felhasználású normatívák révén finanszírozza. Az önkormányzatoknak tehát közfeladataikkal kapcsolatban jogcímük keletkezik meghatározott központi normatív támogatásokra. A lehívott normatívákat azonban tetszésük szerint használják fel: átcsoportosíthatják ágazatok között, ágazatokon belül, intézmények és ellátotti csoportok között. A források többszörös reallokációja részben az egyes ágazatok, is­kola vagy intézményhasználók, illetve segélyezettek pozíciójától függ, részben pedig az adott települések fejlesztési prioritásait tükrözi.

Az elmúlt másfél évtized nem igazolt két nagy, az önkormányzati szisztémával kapcsolatos várakozást. Az egyik, hogy az önkormányzatok képesek lesznek célzott és szükségletorientált társadalompolitikai költségtervezésre. A finanszírozó központi állam képtelen kontrollálni az önkormányzatok forrásigényét, és még azt sem tudhatja, hogy a támogatásokat valójában milyen célokra költik el. A legtöbb normatív támogatás szabad felhasználású, és az ön­kor­mány­zatok a helyi erő- és érdekviszonyoknak megfelelően belátásuk szerint használhatják fel a különféle jogcímeken kapott összegeket.

A másik elvárás, amely nem teljesült, hogy az önkormányzati forrás-újraelosztás, illetve az önkormányzati intézményhálózat és a helyi jogszabályok, a szükségletek pontosabb ismeretében igazságosabb és az esélykülönbségeket hatékonyabban kiegyenlítő elosztást és szolgáltatásokat eredményezzenek, mint a központi elosztásban és jogszabályokban testet öltő szándék.

Az önkormányzati forrás-reallokáció mértékéről nincs pontos adatbázis, csak az eseti vizsgálatok, illetve egyes önkormányzati költségvetések részletes elemzése ad képet a források tényleges felhasználá­sáról. Eszerint az önkormányzatok többszörös, ágazatok közötti, ágazatokon belüli, intézmények és ellátotti csoportok közötti forrás-újraelosztásának legsúlyosabb következménye éppen az esélykülönbségek növelése, különösen a segélyezés4 és a közoktatás területén: minden esetben a gyengébb pozíciójúak járnak rosszabbul.

A rendszerváltó parlament célja 1990-ben az volt, hogy a falvakat, kistelepüléseket visszavezesse egy ideálisnak vélt fejlődési útra, feltételezve persze, hogy létezik olyan ideális fejlődési út, amely az önkormányzatiságukat elnyert települések számára járható.5 A rendszer létrehozását több kimondott vagy ki nem mondott feltevés előzte meg. Az egyik ilyen előfel­tevés az volt, hogy az önkormányzatiság, illetve az intézmények, mindenekelőtt a bezárt iskolák, alsó tagozatos iskolák újraindítása a kistelepülések revita­lizációjának döntő tényezője lesz. A második szerint az optimális méretű kistérségek határát éppen a települések szabad együttműködése fogja megrajzolni. Végül bíztak abban, hogy a kisvárosok, alközpontok közoktatási, ellátási vonzása csak olyan méretű lesz, ami nem veszélyezteti a környékbeli kistelepülések iskoláinak, intézményeinek fenntarthatóságát.

Ez a jogalkotói koncepció a falut funkcionális egységként szemlélte, éppúgy, mint Erdei Ferenc falutipológiája, amelynek etalonja a szabályos parasztfalu.6 Az a lényegi ismérve ennek a típusnak, hogy a pa­raszt­f­alu mérete, társadalmi összetétele, birtokszerkezete, kereskedelmi és intézményi hálózata harmonikus egységet alkot a paraszti világgal, a paraszti életformával. „A szabályos parasztfalu mérete és társadalmi teljessége teszi azt is lehetővé, hogy közellátása is a szükségszerű mértékben teljes.”7 Csakhogy a szabályos pa­raszt­falu már Erdeinél is csak a települések kisebb halmazát öleli fel,8 az 1980-as évek végén pedig végképp nem gondolhatta senki, hogy helyreállítható az agrármunkahely és a falusi lakóhely egysége, még ha sikerülne is a mezőgazdaságban a családi gazdaságokra épülő földbirtokszerkezetet, és ami még fontosabb, földhasználati szerkezetet létrehozni. Még kevésbé érvelhetett volna a törvényhozó akképpen, hogy a polgárok hozzáférése a közszolgáltatásokhoz, a közoktatáshoz, illetve a szolgáltatások minősége függővé tehető az érintett település „társadalmi teljességétől”.

Bizonyos településméret alatt az iskolafenntartás disz­funkcionális. Hangsúlyozni kell, hogy nem a na­gyobb fajlagos költségekre gondolunk, hanem arra, hogy a közoktatási és jóléti szolgáltatásokat igénybe vevők lényegesen rosszabbul járnak, mintha közeli, nagyobb lélekszámú településeken lennének a társadalompolitikai szolgáltatások „fogyasztói”.

A kritikus lakosságszám persze esetenként változik, mint ahogy a települések pénzügyi helyzete is, éppen ezért kudarcra ítélt minden olyan kormányzati próbálkozás, amely mechanikus mutatók alapján próbálja meghatározni azoknak a településeknek a körét, amelyek esetében ésszerűnek és támogatandónak tartja önálló intézmények, önálló iskolák fenntartását. A települési önkormányzati kompetenciába utalt társadalompolitikának, így az oktatáspolitikának is éppen az a jellegzetessége, hogy a helyi társadalmi és politikai viszonyok bizonyos fokig minden egyes település esetében rajta hagyják nyomukat az egyes ágazatok és intézmények finanszírozásán és a szolgáltatások minőségén.

A kistelepülési társadalompolitika fő dilemmáinak leírásához utaljunk egy régen letűnt jogintézményre, a virilizmusra. Az analógiának több alapja is lehet. Az önkormányzatiság lehetőséget teremthet különféle indíttatású és mentalitású gazdasági elitcsoportoknak, hogy közös fejlesztési érdekeiket képviselve közösen kormányozzanak egy települést, jóllehet az üzleti életben kerülik egymást. Még fontosabb ha­sonlóság az elitcsoportok érdekeltsége a közintézmények, közszolgáltatások magas szintű működteté­sében, va­lamint az infrastruktúra-fejlesztésben, illetve a vál­lal­kozási típusú fejlesztésekben. Vízválasztó, hogy a döntésekre befolyással bíró elitcsoportok ma­guk is hasz­nálói-e a helyi közintézményeknek és szolgálta­tá­soknak: a helyi iskolákba járatják-e gyerekeiket, igénybe ve­szik-e a helyben elérhető jóléti ellátásokat. Ha nem, akkor érdekeltek lehetnek az infrastruktúra fejlesztésében, még inkább a vállalkozói típusú beruházásokban, de minden bizonnyal a lehető legkevesebb pénzt akarják a közszolgáltatásokra fordítani. A kisebb falvakban az a döntő tényező, hogy az elit, a képviselők, a polgármester helyben lakik-e, vagy éppen egy közeli na­gyobb településen.

Az egyes közszolgáltatások esetében azonban eltérő a fenntartói-használói érdekeltség. A közoktatás esetében egyértelműen az „elit iskolahasználók piaca” érvényesül, tehát a családok egy része kiválaszthatja a számára megfelelő iskolákat, illetve azt a távolságot, amelyen belül még vállalhatónak tartja gyerekei utaz­tatását. A szociális intézményeket igénybe vevők ér­dek­­érvényesítő képessége és mobilitása jóval kisebb, mint az iskolahasználóké, ugyanakkor az intézmények fenntartásában, fejlesztésében és bőkezű finanszírozásában érdekeltek befolyásos lobbit képesek szervezni. A segélyezés esetében egyértelműen a segélyező ön­kor­mányzatok, illetve az intézmények és az erősebb ágazatok forráselszívó dominanciája érvényesül.

Virilis modellről beszélhetünk tehát, ha az adott település különféle gazdasági, igazgatási, értelmiségi stb. elitcsoportjai egyaránt érdekeltek a közszolgáltatások, közintézmények fenntartásában és jó színvonalú működtetésében, és emellett fontosnak tartják a települési infrastruktúra fejlesztését is. A helyi forrás-újraelosztás lehet ugyan egyenlőtlen, és a különféle intézményeket szelektív módon is fejleszthetik és finanszírozhatják, de a közszféra ágazatai legalább összességükben nem tartoznak a vesztesek közé. Tekintsük ezt a modellt etalonnak.

Más a helyzet, ha a fenntartói érdekeltség szelektív. Ebben az esetben egyes ágazatok vesztesek, alulfinanszírozottak, illetve a finanszírozásukra kapott összegek egy részét az önkormányzat részben más ágazatok vagy fejlesztések finanszírozására költi.

„Fordított virilis modellről” beszélhetünk, ha a helyi elit teljes mértékben ellenérdekelt a közszolgáltatások működtetésében; minimális szinten biztosítja csak a szolgáltatásokat, és alulfinanszírozza az intézményeket.

A legrosszabb a helyzet, ha az elit részben már nem is az általa kormányzott településen él, és már a helyi infrastruktúra fejlesztésében is csak olyan mértékig érdekelt, amennyire ottani vállalkozási telephelyei szükségessé teszik.

Ez a mechanizmus megszabja a települések funkcionális hierarchiáját is, tehát azt, hogy mely települések lesznek az egyes alközponti funkciók alanyai. Az oktatási központokat a választási lehetőséggel rendelkező elit iskolahasználók jelölik ki akár az iskolafenntartó önkormányzatok szándéka ellenére is. Többféle verziót is megfigyelhetünk. Az egyik, amikor a fenntartó önkormányzat vagy az iskolafenntartó társulás települései szeretnék, ha iskolájuk vonzó lenne a helybeliek és esetleg a környékbeli települések számára, de a helyi szülők számottevő része mégis más iskolákba íratja gyerekeit. A másik, amikor az adott település iskolahálózata az egyházi vagy magániskolák miatt olyan mérvű szívóhatást gyakorol, amit az adott önkormányzat már nem tart kívánatosnak.

Előfordul az is, hogy egy iskolaközpont önkormányzata igyekszik korlátozni saját intézményhálózatának szívóhatását, például úgy, hogy normatíván felüli költséghányadot is követel azoktól az önkormányzatoktól, amelyek nem társfenntartói iskoláinak, vagy más beiskolázási körzethez tartoznak, de az ott élő tanulók saját iskolái egyikébe jelentkeznek. A szocializmus évtizedeiben a bürokratikusan ve­zérelt oktatásirányítás az igazgatási központokhoz igazítva alakította ki a beiskolázási körzeteket és az iskolafenntartó településeket. Az oktatási piac és a hatalmi erőviszonyok persze az elvben hasonló stá­tusú iskolákat is hierarchiába rendezték; a tagozatos és a zeneiskolákat például az elitcsaládok gyerekei számára hozták létre, míg a másik oldalon a kisegítő iskolák létszámának felduzzasztása a cigány osztályok és cigány iskolák felszámolását követő években a roma gyerekek növekvő elkülönítésének eszközei voltak.9 De az adott terület közoktatásában illetékes döntéshozók, mindenekelőtt a megyei tanácsok és pártbizottságok művelődési osztályai, számíthattak arra, hogy intézkedéseiknek többé-kevésbé kiszámítható következményeik lesznek, vagy legalábbis adott a korrekció lehetősége.

A rendszerváltást követő liberális közoktatási rendszerben a jogilag egyenlő státusú települési önkormányzatok felelőssége lett az általános iskolai oktatás, de a fenntartók oktatáspolitikai mozgástere korlátozott. A tényleges iskolacentrumok gyakorta nem esnek egybe az intézményi központokkal, a társulási központokkal, a más ágazathoz tartozó ellátási központokkal vagy éppen a fejlesztési, gazdasági központokkal, és persze az iskolafenntartó települések szándékaival sem. Az iskolafenntartó önkormányzatok közül csak azok képesek szakigazgatási eszközökkel hatékonyan befolyásolni a közoktatási folyamatokat, amelyek elég széles kínálattal rendelkeznek ahhoz, hogy megfeleljenek a helyi keresletnek; és azok az önkormányzatok is csak abban az esetben számíthatnak sikerre, ha döntéseik egybeesnek a helyi oktatási piac értékítéletével.

A közoktatási beruházások hatása kiszámíthatatlan, mivel a tanulólétszám bizonytalansága miatt a fenntartó képtelen megítélni, hogy milyen mértékben ésszerű beruháznia. Önmagában semmilyen közoktatási beruházás, iskolaépület vagy infrastruktúra-fejlesztés nem képes megváltoztatni egy adott iskola rossz reputációját és kedvezőtlen pozícióját a helyi oktatási piacon. Előfordulhat, hogy nagy összegű beruházás ellenére a felújított iskolaépület tanulói létszáma néhány év alatt a fenntarthatóság határa alá csökken.

A közoktatási esélyegyenlőség szempontjából a következmények még súlyosabbak. Nemcsak települések, de tanulói csoportok is vákuumhelyzetbe kerülhetnek. A vákuumhelyzet fogalmát voltaképpen a közoktatási kirekesztés speciális esetének megnevezésére használjuk. A közoktatási hátrányok bizonyos fokú halmozódása esetén, ha a választási lehetőséggel nem rendelkező, elkülönítetten oktatott tanulók közoktatási hátrányai behozhatatlanokká válnak, közoktatási kirekesztésről beszélhetünk annak ellenére is, hogy a közoktatás alapellátás, amelyből jo­gilag senkit nem lehet kizárni, sőt, igénybevétele a tankötelezettség végéig kötelező. Közoktatási vákuumhelyzetbe vákuumhelyzetű iskolafenntartó kistelepülések diákjai kerülhetnek. Nekik elvileg sincs menekülési lehetőségük, mivel egyetlen környékbeli iskolafenntartó sem köteles az ő iskolai esélyeik javítása érdekében intézkedéseket tenni. Ugyanakkor iskoláik fenntartói is ellenérdekeltek abban, hogy a minimálisan szükséges mértéken túl pénzügyi felelősséget vállaljanak az oktatás tárgyi és személyi feltételeinek javításáért.

Drávaszögi alközpontok

A vizsgált térséget északon Siklós és Nagyharsány, délen pedig két határátkelőhely, Drávaszabolcs és Beremend határolja. Drávaszabolcs és Beremend között fekszik Matty, amely 16 évig működtetett rendkívül kis tanulólétszámmal nyolc évfolyamos iskolát; Alsószentmárton, amely négy évfolyamos iskola fenntartója és Egyházasharaszti, amely öt falu iskolafenntartó gesztortelepülése.10

Településföldrajzi értelemben az Ormánság és a Drávaszög határa a Harkányt a drávaszabolcsi határátkelőhellyel összekötő út. Az Ormánság része a ma már közigazgatásilag Harkányhoz tartozó Terehegy és a drávaszabolcsi beiskolázási körzethez tartozó Drávapalkonya és Drávacsehi is.

Az Ormánság falvainak hanyatlása már a XIX. század első felében elkezdődött, amikor a megkésett legelőelkülönítések és a szabad erdőhasználat megszüntetése véget vetett a korábban domináns külterjes állattartásra épülő gazdálkodásnak. Ugyancsak hanyatlásnak indult a háziipari fafeldolgozás, mivel csak addig volt kifizetődő, amíg a bognárok, kádárok, kerékgyártók ingyen jutottak hozzá a szükséges fához. Az ormánsági gazdák képtelenek voltak alkalmazkodni az új helyzethez.11

A drávaszögi térség leginkább abban különbözik az Ormánságtól, hogy jó néhány településen egészen a hatvanas évekig prosperáló paraszti gazdálkodás folyt. A két legmódosabb falu, a református Old és Matty sokban hasonlított egymáshoz: a külterületükön alapított puszták, Tótok földje, Eperjespuszta, Keselyűsfapuszta és Gyűrűspuszta telepesei korábban errefelé ismeretlen zöldségkultúrát honosítottak meg, a falvak belterületén élő gazdák pedig messzemenően kihasználták a háztáji gazdálkodás nyújtotta lehetőségeket. Az ormánsági falvakkal ellentétben az itteniek prosperáló gazdaságaikat igyekeztek meg­védeni a termelőszövetkezeti kampányoktól. Az 1960-as években a szövetkezeti háztáji gazdaságok keretében fóliás zöldségtermesztésre álltak át azok a gazdák, akik nem menekültek el a mezőgazdaságból. Old, Matty és a hozzájuk tartozó puszták a terme­lőszövetkezetek összevonását követően kerültek periferikus helyzetbe, mert nemcsak a helyi szövetkezeteket, szakszövetkezeteket számolták fel, de igazgatási önállóságukat is. A puszták néhány év alatt elnéptelenedtek, a gazdálkodás megszűnt, néhány házat nyaralóvá alakítottak át új tulajdonosai.

A drávaszögi települések sokkal kevésbé vannak zárványhelyzetben, mint az ormánsági falvak. A drávaszögi térségből Horvátországba két, egymáshoz közel fekvő határátkelőhely is biztosítja az átkelést. A térségnek több olyan alközpontja is van, amelyek nem, vagy nem kizárólag a szocialista korszak településfejlesztésének köszönhetik regionális szerepüket. A harkányi termálvizet 1823-ban fe­dez­ték fel, és ekkortól kezdett fürdőtelepüléssé ki­épülni a falu. Siklós méreténél fogva sokkal inkább „va­lódi” kisváros, mint az Ormánság bármelyik települése. A nagyharsányi kőbánya a XX. század elején nyílt meg. Be­re­menden 1910-ben épült meg a ce­ment- és mész­mű, részben a nagyharsányi mész­kőbányához kapcsolódva. Villány évszázadok óta ki­vételes adottságú borvidék központja. A pécsi piacra pedig még a hatvanas években is hetente kétszer szállították portékájukat a fóliás zöldségtermesz­téssel foglalkozó gazdák Mattyról, Oldról és a környékbeli pusztákról.

A drávaszögi települések részbeni „elcigányosodásának” többféle oka volt. Természetesen a közigazgatási központok, illetve a székhelyközségek közös tanácsainak döntéseire befolyással bíró települések általában képesek voltak „megvédeni” magukat a roma családok telepfelszámolásokhoz kapcsolódó szervezett beköltöztetésétől. A Gordisa melletti telep felszámolását követően a székhelyközségre, Drávaszabolcsra és a privilegizált helyzetben lévő Mattyra nem költöztettek romákat, ugyanakkor lehetővé tették, hogy a Gordisán, Drávapalkonyán és Drávacsehiben megürült parasztházakat cigány családok vásárolják meg. Az Oldhoz tartozó Lankapuszta egykor uradalmi beás cigánytelep volt; az 1950-es években, a Tito-ellenes kampány közepette azonban a megbízhatatlannak tekintett beás családokat áttelepítették az oldi dögkút mellé. A körjegyzőség, illetve a hatvanas évektől székhelyközség Egyházasharasztiba nem engedtek roma családokat beköltözni.

Az „elcigányosodás” folyamatát és jellegét ugyan­akkor nem kizárólag a szervezett telepítések ma­­­gya­rázták. Két településen a munkaerő-politikai igényeknek elsőbbségük volt a vélt vagy valós tele­­pü­lésfejlesztési érdekekkel szemben. Nagyharsányba az ottani termelőszövetkezet munkaerőhiányának enyhítésére költöztettek muncsán cigányokat az alsó­szentmártoni cigánytelepről a hatvanas évek elején, Be­re­mendre pedig a Beremendi Cement Művek (BCM) 1972-es bő­vítését követően költöztek be nagyobb számban romák. Mindkét település elég nagy lélekszámú volt ahhoz, hogy státuscsökkenés nélkül befogadhassa a roma jövevényeket, a hosszú távú ok­tatáspolitikai következményeket pedig a szocialista kor­szakban senki sem láthatta előre. A kisebb falvak esetében sem a cigányok beköltözése volt a hanyatlás egyedüli oka. Old például soha nem vált volna cigány többségű faluvá, ha nem minősítik szerepkör nélküli településsé, és adminisztratív módon nem akadályozzák, hogy az ottani családok építkezhessenek.

Alsószentmárton „elcigányosodása” nem szervezett akció eredménye volt. A faluhoz tartozó telepen élő muncsán családok számára, akik korábban soha nem éltek uradalmi függőségben, elsősorban az építőipar kínált pénzkereseti lehetőséget, méghozzá a mezőgazdaságnál jóval magasabb bérekért, lehetővé téve, hogy a hatvanas évektől kezdve fokozatosan megvásárolhassák a kiköltöző sokác családok házait. A település fokozatos „elcigányosodása” persze kétségtelenül gyorsította a sokác családok elköltözését. Az alsószentmártoni romák számára tehát, ellentétben a gordisai, oldi vagy a nagyharsányi cigány családokkal, nem a paraszti, félparaszti vagy termelőszövetkezeti alkalmazotti státus elérése volt a cél. Telepes öntudattal vették birtokukba a falut, és jóval kevésbé követtek asszimiláns stratégiát, mint a szomszédos falvakba beköltöző roma családok.12

Alsószentmárton ma kizárólag beások által lakott falu, sőt a muncsán dialektust beszélő nyelvi, etnikai csoport legfontosabb központja is: a zárt kö­zös­ségben még a gyerekek is anyanyelvüket használják az egymás közötti érintkezésekben. A Siklós­­nagy­faluban élő muncsán beások ma már többségben vannak, de mégiscsak református magyarokkal élnek együtt, és eredendően a paraszti világhoz kellett al­kal­mazkodniuk. A Nagyharsányra és Siklósra el­szár­­ma­zott, elköltözött muncsánok pedig a paraszti, al­kal­mazotti életformához igazodtak.

A térség közigazgatási hálózata gyakran módosult, mindenekelőtt azért, mert a központi tervezés során a döntéshozók nem vették figyelembe az Ormánság és a Drávaszög közötti érzékeny határt. Az 1960-as évektől kezdve a kormány Siklóst tudatosan a „központhi­ányos” ormánsági és drávaszögi kistérség legfontosabb re­gionális központjává akarta fejleszteni, ezért a Siklóstól néhány kilométerre fekvő fürdőtelepülést, Harkányt 1963-ban társközségként igazgatásilag Sik­lós­hoz csatolta. A közigazgatási összevonás előz­ménye, hogy az 1950-ben megalakult harkányi termelőszövetkezet 1956-ban felbomlott, és a második téeszesítési hullám során Harkányban már nem szerveztek szövetkezetet; a harkányi gazdák arra kényszerültek, hogy a siklósi szövetkezetbe lépjenek be. A református hagyományú és részben ormánsági identitású Harkány azonban nem nyugodott bele önállóságának elvesztésébe, és csaknem másfél évtized múlva kiharcolta igazgatási önállóságát. A két települést ettől kezdve „ikerközpontként” kezelték, ugyanakkor Harkány és Siklós vonzáskörzete lassan szétvált.

A harkányi és a siklósi városvezetés viszonya a mai napig rossz, olyannyira, hogy a ma már csaknem összeérő két település képtelen kihasználni az együttműködésben rejlő lehetőségeket. A siklósi önkor­mány­zat a szomszédos Harkány rovására tervezi fejlesztéseit: élményfürdőt és ahhoz kapcsolódó turisztikai komplexumot akarnak kialakítani, kapcsolódva a siklósi vár rekonstrukciójához, illetve hasznosításához. A siklósi vár nyugati oldalának mentén fekvő utcákba az 1970-es évektől kezdtek beköltözni alsószentmártoni beás családok. A projekt egyik rejtett célja éppen az, hogy a vároldali utcákból, mindenekelőtt a Váralja utcából kivásárolja az ingatlanokat, és elköltözésre bírja az ott élő roma családokat. A siklósi beruházás tovább csökkentheti Harkány vonzerejét, és végső soron az egész régió veszíthet a projekten.

A Harkánytól néhány kilométerre délre fekvő Drávaszabolcs is központi döntésnek köszönhette fejlesztési lehetőségeit. Az 1960-as években újjáépítették a második világháborúban lerombolt Dráva-hidat, ismételten megnyitották a határátkelőhelyet, a falu határában lévő lengyár pedig fénykorában több mint 400 embert foglalkoztatott. Ezzel párhuzamosan Drávaszabolcs a környékbeli négy falu, Dráva­csehi, Drávapalkonya, Gordisa és Matty székhelyközsége, illetve körzeti iskolája lett. A társközségek közül Matty privilegizált helyzetben volt, mivel a közös tanács elnöke évekig mattyi volt. A hanyatlást nem sikerült megakadályozni, de azt igen, hogy a faluba romákat telepítsenek. A rendszerváltást követően Drávaszabolcs alközponti szerepe meggyengült, iskolaközponti szerepe pedig teljesen megszűnt, jóllehet három szomszédos településről ma is a drávaszabolcsi iskolába járnak a diákok.

A másik határátkelőhely, a Drávaszabolcstól keletre fekvő Beremend és a tőle mintegy tíz kilométerre északra lévő Nagyharsány mindenekelőtt annak köszönhette regionális pozícióját, hogy 1972-ben korszerűsítették és bővítették a beremendi cementgyárat; a nagyharsányi kőbánya pedig jórészt a cementgyárat látja el mészkővel. A cementgyár korszerűsítése, az ipari munkahelyek vonzása jelentős számú roma lakosság beköltözéséhez vezetett. A két település kistérségi pozícióját tehát a cementgyár és a kőbánya alapozta meg, de idővel mindkét település iskolaközponttá is vált. Beremend ma is iskolaközpontnak számít, Nagyharsány azonban már nem.

A rendszerváltás után a közoktatási folyamatok alaposan átrendezték a tényleges oktatási központokat. Jóllehet 1990 őszét követően a legfontosabb oktatáspolitikai döntéseket a települési önkormányzatok, illetve az önkormányzatok önkéntes társulásai hozzák meg, az új oktatási alközponti rendszert mégsem a megnövekedett hatalmú önkormányzatok rendezték át, hanem a döntési helyzetben lévő szülők, illetve a szelekciós lehetőségekkel rendelkező iskolák. Az önkormányzatok kezdettől túlértékelik saját társadalompolitikai mozgásterüket, miközben részben követni tudják csak a folyamatokat.

A térségben három fontosabb oktatási központ alakult ki: Siklós, Harkány és Villány, de kisebb mértékben Beremend is oktatási központnak tekint­hető.

A siklósi iskolaközpont azért különösen érdekes, mert az egyházi iskolák visszaadását követően a város iskolahálózata nagymérvű és kettős szívóhatást gyakorol a környékbeli falvakra. A rendszerváltást követően a város két önkormányzati iskolája a beiskolázási versenyfutásban maga mögé utasította a két egyházi iskolát, és lefölözi a város és a környékbeli települések jó társadalmi helyzetű és jó képességű gyerekeit. A város vezetésének efölötti öröme azonban nem felhőtlen, túl nagy árat kell ugyanis fizetni a győzelemért: a két egyházi, különösen a katolikus iskola csak a környező települések cigány tanulóinak elszívásával tudja biztosítani a fennmaradáshoz szükséges létszámarányt. A katolikus iskola diákjainak jelenleg 60%-a roma.

Drávaszabolcs és Nagyharsány a rendszerváltást követő években nemcsak iskolaközponti szerepét veszítette el, de a két település iskolájának túlélését csak az „elcigányosodás” révén képes biztosítani.

A közoktatási kirekesztés jellemző típusai

A drávaszögi településeken a közoktatási kirekesztés négy jellemző típusa figyelhető meg.

1. A rendkívül kis tanulólétszámmal, részben osztatlan tanulócsoportokkal működő iskolák színvonala szükségképpen alacsony. Ezek az iskolák a megszűnés határán vannak. A tanulók esélyeit döntően az határozza meg, hogy a környékbeli iskolacentrumok ké­pe­sek, illetve hajlandóak-e átvenni a tanulókat. Végzetes lehet, ha az önkormányzatok abban állapodnak meg, hogy összességében mindenkinek inkább megéri az iskola fenntartása, mint a tanulók elhelyezése. Ugyancsak elvágja a tanulók esélyeit az a megoldás, ha egy már szegregált intézmény fogadja be őket.

2. A sajátos nevelési igényű vagy annak minősített tanulók számára az intézményen belüli szegregáció a legrosszabb megoldás; még a speciális iskola is több lehetőséget kínál számukra. Szélsőséges kirekesz­tésnek tekinthetjük, ha nemcsak elkülönített osztályokban, csökkentett pedagógiai program alapján, de osztatlan tanulócsoportban kénytelenek eltölteni általános iskolai diákéveiket. Így tanulnak a siklósi katolikus iskola és az egyházasharaszti iskola sajátos nevelési igényűnek minősített diákjai.

3. „Elcigányosodás” fenyeget minden olyan iskolát, ahol a roma tanulók aránya meghaladja azt a kü­szöbértéket, amely már iskolai elvándorlásra készteti a szülőket, feltéve, hogy a közelben vannak őket befogadó iskolacentrumok. Ha az „elcigányosodás” fo­lya­mata elindult, azt sem iskolabővítéssel, sem infrastrukturális fejlesztéssel, sem pedig pedagógiai innovációval nem lehet megállítani. Az integrációs projektek könnyen azzal a nem kívánt eredménnyel végződhetnek, hogy felgyorsul az iskolai elvándorlás és az „elcigányosodás” folyamata. Így járt a kiváló színvonalú nagyharsányi iskola.

4. Közoktatási vákuumhelyzetről akkor beszélhetünk, ha a szegregált és mostoha körülmények között mű­ködő iskolát fenntartó önkormányzatok ellenérdekeltek az iskola működtetésében, és sem anyagi, sem erkölcsi felelősséget nem vállalnak azért, hogy az intézmény legalább minimálisan kielégítő feltételek között működhessen. Ugyanakkor az iskola felszámolásának költségeit sem vállalják, így nem engedik ki a tanulókat a csapdából. A tanulók számára nincs menekülési út, mert egyetlen környékbeli iskolacentrum sem fogadja be őket, illetve csak másik szegregált és rossz színvonalú iskolába mehetnek. Ilyen, szélsőségesen kirekesztett helyzetben van az egyházasharaszti, illetve az alsószentmártoni iskola 220-230 diákja.

A nem kívánt vonzerejű központ: Siklós

Bizonyos értelemben Siklós évtizedek óta küzd azzal, hogy méreteihez képest túlzott regionális feladatokat kell ellátnia. A rendszerváltást követően a kisváros regionális szerepe bizarr módon változott. Miközben a siklósi önkormányzat saját lehetőségeit túlértékelve és az együttműködés potenciális előnyeivel nem számolva mindent elkövet annak érdekében, hogy a térség legfontosabb turisztikai központja legyen, a siklósi iskolák közoktatási kettős szívóhatása korántsem tölti el egyöntetű lelkesedéssel a városvezetést. A siklósi oktatáspolitika nagy fegyverténynek tartotta, hogy a rendszerváltást követő években az egyházi iskolákkal szemben megnyerte a beiskolázási küzdelmet. Ugyan­akkor a folyamat következményeivel nem számolt a siklósi városháza: sem a fejlesztésekért, sem pedig az oktatásért felelős vezetők nem nézik jó szemmel, hogy a város egyházi iskolái egyben a környékbeli roma, illetve hátrányos helyzetű gyerekek egyik legfontosabb céliskoláivá váltak az elmúlt években.

A siklósi közoktatási intézményhálózat az egyházi iskolák 1948-as államosítása után fokozatosan épült ki. A település lassan kinőtte az 1. számú általános iskolát, tehát a katolikus egyháztól elkonfiskált belvárosi épületet, és 1971-re elkészült a 2. számú általános iskola, a mai Batthyány Kázmér Iskola. A városi rang elnyerésének feltétele volt, hogy Siklós regionális oktatási feladatokat is vállaljon, és általános iskolai kollégiumot építsen. A 3. számú, ma már Kanizsai Dorottya nevét viselő iskolaépület 1982-ben nyílt meg.

A rendszerváltást követően a katolikus egyház visszaigényelte régi épületét, és 1991 őszén tanulókkal, tanárokkal együtt átvette a város legjobbnak, legelőkelőbbnek tartott 1. számú iskoláját. A református egyház is úgy döntött, hogy újraindítja egykori iskoláját. Csakhogy a volt református iskolának nem volt jogutódja a szocialista korszakban, ezért az iskola három évfolyammal indulva fokozatosan építette fel a nyolcosztályos képzését, ezért eleve versenyhátrányba került.

A siklósi iskolák száma az 1990-es években tehát háromról négyre emelkedett, miközben a tanulólétszám az 1990-es években már erőteljesen csökkent.13 A tízezres városban mindenképpen iskolai túlkínálat alakult ki, amit csak a környékbeli beiskolázási körzetek rovására lehetett ellensúlyozni. Az új intézményrendszer kialakítását követően a fenntartók azonnal megkezdték iskoláik „pozicionálását”. Nem egyszerűen az infrastruktúra és a kínálat javítására törekedtek, hanem relatív helyzetük optimumát akarták elérni, ami legalább annyira a rivális iskolák vonzerejének rontását is jelenthette, mint saját presztízsük javítását.

A siklósi iskolák új rangsorát alapvetően a katolikus iskola presztízsének és népszerűségének gyors romlása határozta meg. A katolikus egyház 1991-ben a város legvonzóbb, ének-zene tagozatos iskoláját vette át, és az új fenntartónak minden esélye megvolt arra, hogy megőrizze az iskola pozícióját. Ha ez bekövetkezik, akkor az önkormányzatnak drasztikusan le kellett volna építenie saját intézményeit. Nem így történt. A fenntartó az oktatás színvonalánál fontosabbnak tartotta, hogy azonnal és kíméletlenül érvényesítse az általa fontosnak tartott elveket; megkövetelte például, hogy a tanárok látogassák a va­sárnapi szentmiséket. A tanároknak azonban volt menekülési lehetőségük: a két önkormányzati iskola szívesen fogadta őket, mivel sok szülő a diákokat is átíratta. Néhány év múlva az intézmény felügyelete közvetlenül a pécsi megyéspüspökhöz került, de ekkor már késő volt, a folyamatot többé már nem lehetett megállítani. A siklósi szülők szemében a katolikus iskola a siklósi általános iskolák rangso­rában legutolsó helyre szorult.

Az iskola átadása előtt az 1. számú iskola hatékony szelekciós technikákkal tartotta távol a roma diákokat, és ezt a gyakorlatot kezdetben az új fenntartó, a katolikus egyház által kinevezett új vezetés is folytatta. Siklósi tanulóinak vészes létszámcsökkenése miatt azonban a katolikus iskola rákényszerült arra, hogy egyre nagyobb számban vegyen fel vidéki gyerekeket, ami egyben azt is jelentette, hogy megnyitotta kapuit a roma diákok előtt. Az alsószentmártoni katolikus óvoda már régtől arra számított, hogy minél több leendő kisdiákot sikerül majd a siklósi katolikus iskolába irányítani. Az 1990-es évtized második felében az iskola vezetése és a fenntartó is belátta, hogy az iskola léte függ a vidéki, azon belül is az alsószentmártoni gyerekek beiskolázásától, de a váltás bizonyos értelemben máig tabunak számít. A fenntartónak az a prioritása, hogy a beiskolázott elsős tanulók száma ne essen olyan kritikus szint alá, amely már az intézmény létét, illetve finanszírozhatóságát veszélyeztetné. Ugyanakkor váltig ellenzi, hogy az iskola részt vegyen bármiféle olyan programban vagy pályázaton, ami arra utalna, hogy az iskola cigány többségű, vagy nagyobb arányban oktat hátrányos helyzetű diákokat. A tanári kar sem vállalja fel szívesen az iskola tényleges helyzetét és a tényleges helyzetével adekvát programokat, jóllehet az iskola távlatosan speciális szakiskolai osztályokat akar indítani.

Valószínűleg a frusztráció is oka annak, hogy a tanárok egy része időnként nem tartózkodik a tettlegességtől. A siklósi cigány kisebbségi önkormányzat többször interveniált, sőt egyszer feljelentéssel fenyegette meg az egyik pedagógust, ha az iskolában nem szűnnek meg a hasonló incidensek.

A városháza oktatáspolitikájának fontos eleme, hogy közvetett és közvetlen eszközökkel igyekszik a két egyházi fenntartású iskolába irányítani a hátrányos helyzetű és a sajátos nevelési igényű tanulókat. Az önkormányzati iskoláknak vagy nincsenek sajátos nevelési igényű tanulói, vagy nem vesz róluk tudomást. A katolikus iskola sajátos nevelési igényű tanulóit három osztatlan tanulócsoportba szervezve, szegregáltan tanítja. Ehhez hasonló gyakorlatot csak az egyházasharaszti iskola folytat a térségben.

Az integráció vesztese: Nagyharsány

Közoktatási szempontból a nagyharsányi iskolakörzethez tartozó három település, Nagyharsány, Kisharsány és Nagytótfalu is vákuumhelyzetben van, de a fenntartó és az iskola vezetése ezt a tényt évekig nem akarta tudomásul venni. A nagyharsányi önkormányzat úgy vélte, hogy a falu mérete és a kőbánya biztosította gazdasági szerepe miatt az iskola vonz­ereje is megmarad legalább olyan mértékben, hogy érdemes legyen hosszabb távra tervezni. Az ön­kormányzat jelentős összegért felújította az iskolaépületet; a munkára mintegy 100 millió forintot fordítottak, az összeg felét pedig az önkormányzat saját forrásaiból állta. Beépítették a tetőteret, tornacsarnokkal, könyvtárral, szaktantermekkel bővítették az épületet. Az iskola vezetése pedagógiai kínálatát integrációs programokkal egészítette ki. Az igazgató, Hirt János nevét érdemes megjegyeznünk.

A nagyharsányi iskolában a fizika- és a matematikaórákon multimédiás eszközöket használnak. Az angol- és németnyelv-oktatás kapcsán az iskola résztvevője az ELTE Email-nyelvoktató projektjének: a diákok egy bizonyos nyelvi szint elérését követően rendszeres levelező kapcsolatban állnak az angol és német partnerintézmények diákjaival; az iskola tanulói kiemelkedő eredményeket értek el az országos idegen nyelvi levelező versenyeken. A két társfenntartó település, Kisharsány és Nagytótfalu diákjait háztól házig szállítja az iskolabusz. Négy óvónői és tanítói diplomával egyaránt rendelkező pedagógusuk középső óvodai csoporttól az általános iskola harmadik osztályáig viszi a gyerekeket. Ugyancsak áthidaló a nyelvoktatás: középső csoporttól harmadik osztá­lyig idegen nyelvi szakköröket tartanak, majd a szakköröket fokozatosan váltják fel a tanórák.

Az iskola 2003-ban lett integrációs bázisintézmény; ennek feltétele természetesen a sajátos nevelési igényű tanulók integrációja volt. Az alsó tagozatos kisdiákokat egyszerre, a felső tagozatos sajátos nevelési igényű tanulókat felmenő rendszerben integrálták. Az integrációnak voltak előzményei. Néhány évvel korábban a készségtárgyak óráin már közösen vettek részt társaikkal a sajátos nevelési igényű tanulók. Az együttnevelés során a matematikát és magyart tanító tanárok megjelölték a tanmeneteknek azokat a részeit, amelyeket az immár társaikkal együtt tanuló sajátos nevelési igényű diákok nehezebben értenek meg, és az órai munka során ezekben a szakanyagrészekben igyekeztek pótlólagos segítséget nyújtani azoknak, akiknek valóban nehézségeik voltak a tananyag követésében. Szükség esetén gyógypedagógus szaktanár is segített. Az együttnevelés tehát lehetőséget adott arra, hogy a sajátos nevelési igényű tanulóknak az egész tananyagot „felkínálják”, míg a szegregált oktatás során eleve csökkentett tananyagot tanítanak. Másrészt a módszer lehetőséget adott arra, hogy sajátos nevelési igényű tanulók státusa részben rejtve maradjon társaik előtt.

Az iskola megnyert egy HEFOP 2.1.3 pályázatot; a pályázat célja a hátrányos helyzetű tanulók integrációs felkészítésének támogatása intézményi együttműködés keretében. A két konzorciumi partner a drávaszabolcsi és a kémesi iskola volt. Igaz, mire a projekt elkezdődött, annak legfőbb tartalmi eleme, az IPR (Integrált Pedagógiai Rendszer) bevezetése ellehetetlenült. A nagyharsányi iskolában már csak egyetlen évfolyamon voltak párhuzamos tanulócsoportok; a beiskolázás során az iskola vezetése igyekezett ellenállni a szülők szelekciós nyomásának. A drávaszabolcsi iskolában nincsenek párhuzamos osztályok, miként a kémesi iskolában sem. A három település között nincs iskolai migráció. Még lényegesebb akadálya az érdemi integrációs programok megvalósításának, hogy mindhárom beiskolázási körzet „iskolai migrációs” egyenlege negatív, így aligha válogathatnak a diákok között. Ellenkezőleg, a drávaszabolcsi és a nagyharsányi iskola léte függ attól, hogy sikerül-e megfékezniük a beiskolázási körzetben élő tanulók további elvándorlását. A projekt során a nagyharsányi iskola a matematika és a magyar nyelv és irodalom szaktantárgyi integrációs modellt dolgozta ki. A két konzorciumi partneriskola hozzájárulása a projekthez inkább csak formálisnak látszik: a drávaszabolcsi iskola az életvitelre vonatkozó programok; a kémesi iskola pedig az iskola és a szülők együttműködésére vonatkozó programok kidolgozására vállalkozott.

Nagyharsányba az 1960-as években költöztek nagyobb számban muncsán anyanyelvű cigányok Alsószentmártonból, mivel a helyi termelőszövetkezetnek szüksége volt munkájukra. Jelenleg az iskola 151 tanulójának mintegy harmada roma, és ez az arány végzetes. Nagyharsány hozzávetőlegesen egyenlő távolságra van Villánytól, Beremendtől és Siklóstól; a két társfenntartó település valamivel kö­ze­lebb is van Siklóshoz, mint a gesztorközség. A roma tanulók aránya pedig magasabb, mint a konkurens három iskolafenntartó település önkormányzati iskoláiban. Csakhogy ma már rendkívül nagyarányú a tanulói elvándorlás a nagyharsányi beiskolázási körzetből; ha valamennyi körzetes tanuló a nagyharsányi iskolába járna, a roma tanulók aránya csak 20 százalékos lenne, igaz, ez az arány is magasabb, mint a környező szívóiskolákban. Ma már nehéz megállapítani, hogy vajon a roma tanulók viszonylag magas aránya vagy az integrációs programok indították-e el a végzetes tanulói elvándorlási folyamatot.

Mindenesetre az iskola a létét veszélyeztető csapdahelyzetbe került. Az integrációs projektek egyre inkább elriasztják a nem cigány szülőket, és ezen az iskola impozáns pedagógiai kínálata sem segít. A nagyharsányi iskolakörzetben élő nem cigány szülők egy része a szó szoros értelmében akár gyengébb iskolát is hajlandó választani gyerekének, csak azért, mert ott alacsonyabb a roma tanulók aránya. Ha az elvándorlás folyamata nem áll meg, akkor a nagyharsányi iskola tanulólétszáma a fenntarthatóság határa alá csökken, és az iskolát be kell zárni, vagy legalábbis tagiskolaként be kell tagosítani valamelyik környékbeli nagyobb iskolához. Az intézmény hosszú távú fennmaradását csak az „elcigá­nyosodás” biztosítaná, ha esetleg sikerülne nagyobb számban roma diákokat idecsábítani a környékbeli falvakból, mindenekelőtt az egyházasharaszti iskolakörzetből. Csakhogy ebben az esetben végképp ellehetetlenülne az integrációs program.

„Fordított virilis helyzetű” falvak

Matty 1966-ban veszítette el közigazgatási önállóságát és gazdasági „önrendelkezését”: a falu, a hozzátartozó Keselyűsfapusztával és Gyűrűspusztával együtt, Drávaszabolcs társközsége lett, a mattyi szövetkezetet pedig összevonták a drávaszabolcsi szövetkezettel. Bezárták a falu iskoláját is, a mattyi gyerekeket pedig a drávaszabolcsi iskolába irányították. Matty tehát a székhelyközség, Drávaszabolcs negyedik szatelittelepülése lett, ám a helybeliek soha nem voltak hajlandóak beletörődni falujuk erőszakos körzetesítésébe. A fóliás zöldségtermesztésnek és az intenzív állattartásnak köszönhetően ugyanis Matty mindig is prosperáló, a környékbeli településeknél jobb módú falu volt. A rendszerváltással aztán váratlanul lehetővé vált az, amiben kevesen bíztak: a mattyiak önálló önkormányzatot választhattak. Csak­hogy az egykori fóliázó zöldségtermesztésre alapozott háztáji gazdálkodás már végleg lehanyatlott, és ezen az önállóság visszaszerzése sem segített.

A falu polgármestere évtizedek óta a falu meghatározó személyisége, jóllehet „gyüttmentként” az ötvenes években Ózdról került ebbe a református, zárt és rátarti faluba. Balogh Antal nevét is érdemes megjegyezni. Volt tsz-elnök, tanácselnök, majd miután a szövetkezetet és a falut Drávaszabolcshoz körzetesítették, újrakezdte a szamárlétrát. A hetvenes években már a közös tanács elnökeként lett Matty mentora. A rendszerváltást követően harmadszor is váltott, és két év kivételével 16 évig volt az immár önállóvá váló település polgármestere.

Az önállóság leglátványosabb eredménye a nagyszabású összefogással felépült iskola volt, amelyben 1991 őszén nyolc osztállyal és nagyon kevés tanulóval indult el a tanítás. Az alacsony tanulólétszám miatt az iskola léte az első perctől fogva bizonytalan volt. Látszólag Mattyot is utolérte a drávaszögi és ormánsági református magyar falvak sorsa, az alacsony születésszám és a csökkenő népességszám. A mattyi iskoláról azonban nem a demográfiai hanyatlás, hanem a falu befolyásos családjai mondták ki a végzetes ítéletet, méghozzá az első tanítási évet követően: átíratták gyerekeiket a siklósi iskolákba. A polgármester döbbenten vette tudomásul, hogy munkájának legfőbb eredményét, az iskolát maguk a mattyiak teszik tönkre. Az elit családok már 1992-ben világossá tették, hogy a saját iskolaválasztásuk során nem a falu iskolájának érdekeit tartják elsődlegesnek. A polgármester nem is bírta nézni a folyamatot, és a ciklus közepén lemondott. Pályafutása végén aztán neki kellett lebonyolítania a felső tagozat megszüntetését.

A jegyzőség és az intézmények újraalapítása után tehát kiderült, hogy a falu önállóságát és öntudatát korábban garantáló tényezők ma már anakronisztikusak. Pontosabban a falu rendszerváltást követő helyzetét nem egyszerűen csak a népességszám kritikus határ alá csökkenése határozta meg, hanem az a tény, hogy a falu gazdasági elitje már kifejezetten ellenérdekelt a helyi közszolgáltatások fejlesztésében és finanszírozásában. Mi több, a választási lehetőséggel rendelkező elit iskolahasználók is ellenérdekeltek az önálló nyolcosztályos iskola fenntartásában, az önkormányzat és persze a képviselőtestületben domináns elit családok pedig egyre kevésbé hajlandók vállalni a kirívóan kevés tanulóval működő iskola fenntartásának költségeit. A falu nagyformátumú polgármesterének pedig tudomásul kellett vennie, hogy ennek az új elitnek ő már nem tagja.

A tanulóknak ellenben volt „menekülési lehetőségük”, mindenekelőtt azért, mert Mattyon nem élnek romák, a mattyi iskolának pedig nem voltak roma diákjai. Siklós közel van Mattyhoz, és a város hajlandó is volt arra, hogy egyik iskolája, a Batthyány Kázmér Iskola átvegye a mattyi felső tagozatos tanulókat, majd tagiskolaként a mattyi alsó tagozatos iskolát.

A szomszédos öt településen is hasonló, de lé­nyegesen súlyosabb helyzet alakult ki. Öt falut, Alsó­szentmártont, Egyházasharasztit, Siklósnagy­fa­lut, Oldot és Kistapolcát a közös igazgatás, a közös tsz, majd pedig a közösen fenntartott iskola kötötte össze. Jóllehet Egyházasharaszti már az 1930-as években közigazgatási központ volt, az 1960-as években csak azért válhatott a szomszédos négy község integratív központjává, mert a szocialista hatalom kikényszerítette a gazdasági, igazgatási és a közoktatási centralizációt.

A több fázisban fokozatosan összevont falusi termelőszövetkezeteket 1961-ben egyesítették, méghozzá a közigazgatási centralizáció logikáját követve; ez a párhuzamosság pedig megpecsételte a szatelittelepülések sorsát. A hatvanas évek elején döntés született arról, hogy az öt község összevont közös tanácsának székhelye Egyházasharaszti lesz, így a szövetkezet központja is Egyházasharasztiba került, jóllehet az öt község közül messze az oldi szövetkezet volt a legerősebb. A fonák helyzet megakadályozta, hogy a szövetkezet megvédje érdekeit és pozícióját a külső politikai nyomással szemben. A közös termelőszövetkezet első elnöke a siklósnagyfalui szövetkezet korábbi elnök lett, a vezető pozíciókat jórészt oldiak töltötték be. A második elnököt azonban már a járási pártbizottság erőszakolta az összevont szövetkezetre. Az oldi gaz­dáknak a háztáji gazdaságuk elvben visszavonulási lehetőséget kínált, csakhogy Oldot az Országos Tele­pü­lés­hálózat Fejlesztési Koncepció szerepkör nélküli településsé nyilvánította, és a helybeliek nem kaphattak építési engedélyt. Ez gyökeresen megkülönböztette a hasonló társadalomszerkezetű Mattytól. Meg­kez­dő­dött hát az elvándorlás Oldról, és ezzel párhuzamosan a roma lakosság számarányának növekedése. Ha­sonló folyamat kezdődött Siklós­nagy­faluban is. Egy­há­zas­haraszti tehát az öt község diszfunkcionális központja lett: képtelen volt betölteni gazdasági, igazgatási in­teg­ráló szerepét, ugyanakkor a szabályozás tönkretette a szomszédos falvak intézményeit, prosperáló pa­rasz­ti gazdaságait, és elköltözésre késztette a tehetősebb családokat.

A folyamat harmadik eleme az iskolák összevonása volt. Az egyházasharaszti iskola az 1962–1963-as tanévtől fokozatosan vált körzeti iskolává. Siklós­nagy­faluban és Oldon 1976-ban szűnt meg az alsó tagozatos iskola. Alsószentmártonban 1941-től működött sokác és külön cigány iskola. A cigány iskola negyedik osztályát az 1960-es években integrálták a sokác iskolába, ami felgyorsította a sokác lakosság elvándorlását a faluból. Az alsószentmártoni iskola felső tagozatát 1971-ben szüntették meg; a felsősök azóta az egyházasharaszti iskolába járnak. Alsó­szent­mártonban csak alsó tagozat maradt, majd alsó tagozatos, később pedig felső tagozatos kisegítő iskolai részleg működött. A puszták közül korábban az Oldhoz tartozó Tótok földjén volt önálló alsó tagozatos elemi iskola.

A rendszerváltozás után azonnal felbomlott az öt falu mesterségesen létrehozott integrációja. Kis­tapolca, Siklósnagyfalu és Alsószentmárton kivált az egyházasharaszti körjegyzőségből; később Siklós­nagy­falu a kistapolcai körjegyzőséghez csatlakozott, Alsószentmárton pedig önálló jegyzőséget hozott létre. Az egyházasharaszti körjegyzőségnek csak Old maradt a tagja. A termelőszövetkezet felbomlott.

Csak az iskolát működtette továbbra is az öt falu intézményfenntartó társulása. A nem cigány szülők az 1993-as tanévben kezdték tömegesen elvinni a gyerekeiket Siklósra és Beremendre; az iskola egy-két év alatt teljes egészében cigány iskolává vált. Egészen abszurd, és az iskolahasználó gyerekek oktatási esélyeit illetően súlyos helyzet alakult ki.

A környékbeli iskolák kétféle szívóhatást gya­korolnak az egyházasharaszti beiskolázási körzetre. A helyi iskolánál összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket és oktatási kínálatot nyújt a beremendi iskola és a két siklósi önkormányzati iskola. Ugyan­ak­kor a roma szülőknek lehetőségük van arra, hogy a siklósi katolikus iskolába írassák gyerekeiket. A „le­fölöző” önkormányzati iskolák tették lehetővé, hogy a ki­lenc­­venes évek elején a nem cigány szülők elvihessék gyerekeiket az egyházasharaszti iskolából, ám ma már semmiféle konkurenciát nem jelentenek a teljesen „elcigányosodott” egyházasharaszti iskolának. Ugyan­akkor a siklósi katolikus iskola szívóhatása miatt az egyházasharaszti iskola fenyegetve érzi magát: az igazgató attól tart, hogy a tanulólétszáma kritikus szint alá süllyed. Újabban a siklósi református iskola is konkurensként jelent meg a helyi közoktatási pi­acon. A krónikus gyerekhiány miatt a megszűnés ha­tárára került iskola igazgatója belátta, hogy a túlélés egyetlen lehetősége az, ha megnyitja kapuját a környékbeli falvak roma tanulói előtt.

Az egyházasharaszti iskolát fenntartó öt település közül a gesztortelepülés, Egyházasharaszti és Kis­ta­polca nem cigány tanulói kivétel nélkül máshová járnak általános iskolába; az összes kistapolcai tanuló a közeli beremendi iskolát választja. Az egyházasharaszti isko­lába kizárólag roma tanulók, döntő többségükben a szomszédos, cigány többségű társfenntartó falvakból átbuszozó roma tanulók járnak. A gesztortelepülés, Egy­há­zasharaszti és a szomszédos cigány többségű falvak között csaknem százszázalékos a tanulócsere.

Az iskolafenntartó társulás öt településének érdekeltsége az iskola fenntartásában szelektív, és rendkívül alacsony. Az iskolafenntartó társulásban állandó viták tárgya a társfenntartók szavazati joga és az iskola finanszírozása. Az iskola egyre kevesebb fenn­tartói kiegészítő támogatást kapott, a gesztortelepülés polgármestere pedig 2006-ban deklarálta, hogy az iskolának kizárólag a normatív támogatásból kell fedeznie költségeit. A roma többségű társfenntartó falvak, Alsószentmárton, Siklósnagyfalu és Old polgármesterei viszont úgy érvelnek, hogy ha a gesztor­önkormányzat nem járul hozzá az iskola költségeihez, akkor a társfenntartó önkormányzatok sem nyúlnak a zsebükbe. A 2006-os pénzügyi évtől kezdve az iskoláért lényegében egyetlen fenntartó sem visel anyagi felelősséget. A krónikusan alulfinanszírozott iskola lényegében minden pályázati lehetőségtől el­esett, mert a fenntartók nem hajlandók állni a szükséges önrészt, illetve előfinanszírozni a költségeket.

Az alulfinanszírozott iskolában rendkívül mos­toha körülmények között folyik a tanítás. Az iskolában nincs tornaterem, a számítógéppark pedig néhány régi, elavult gépből áll. A 4–8. évfolyamon angolt tanítanak, ugyanakkor elsőtől nyolcadikig román nyelvet tanít egy Marosvásárhelyről idetelepült tanárnő. A sajátos nevelési igényű tanulók 2007-ig szegregáltan, sőt, há­rom osztatlan tanulócsoportba szervezve tanultak. Az igazgató ugyanakkor szintén azok közé tartozik, akikkel érdemes közelebbről is megismerkedni. Katona Imre oldi születésű, és azoknak az utolsó tekintélyes oldi gazdacsaládoknak a tagja, akik nem költöztek el a faluból. Az igazgató is tehetséges, formátumos személyiség, aki a legtöbbet szeretné kihozni a képtelen helyzetből. Nem rajta múlik, hogy ez lehetetlen.

Az iskola fenntartását leginkább ellenző egy­házasharaszti képviselők egyike sokak véleményének ad hangot, amikor úgy fogalmaz: „Legszívesebben kerekekre raknám az iskolát, és áttolnám Alsószent­már­ton­ba.” Az előzmények ismeretében nem az a kérdés, hogy mi lehet az oka a fenntartók anyagi felelőtlenségének, hanem, hogy miért nem esett még szét az irracionálisan működő iskolafenntartó társulás.

Végkifejlet

Alsószentmárton polgármestere 2004-ben úgy döntött, hogy az alsószentmártoni alsó tagozatos iskolát leválasztja Egyházasharasztiról, és önállóan működteti. A kisiskolások szülei immár három lehetséges iskola közül választhattak: az egyházasharaszti, a siklósi katolikus és a helybeli alsó tagozat közül. Az intézményi szétválás nem volt zökkenőmentes. Az új igazgató nagymértékben ki akarta cserélni a tanári kart, ezzel máig tartó, állandósult bizonytalanság kezdődött el.

Hiba lenne azonban az alsószentmártoni önkormányzat akkori döntését kizárólag személyi ambíciókkal vagy a remélt haszonszerzéssel magyarázni: hosszabb távon az önkormányzat önálló hatosztá­lyos, majd nyolcosztályos iskolát szeretett volna felépíteni a faluban, „hazahozva a gyerekeket” az egyházasharaszti iskolából, és persze a siklósi katolikus is­ko­lából is. Minden bizonnyal figyelmen kívül hagyták, hogy a katolikus egyház befolyása rendkívül nagy a faluban. Márpedig az egyház, illetve Lankó József katolikus tisztelendő, aki évtizedekkel ezelőtt köl­tözött a faluba, megtanulta a helyiek nyelvét, és aki a nagyformátumú személyiségek egyike, minden erejével arra törekszik, hogy kimenekítse az alsószentmártoni gyerekeket a helyi, illetve az egyházas­haraszti iskola kínálta szegregált és silány feltételeket biztosító oktatás csapdájából. De ő is csak a cigány többségű siklósi katolikus iskolát ajánlhatja, ami semmivel sem jobb, mint az egyházasharaszti, alsószentmártoni iskola. Ráadásul Egy­házasharasztiban a tanulók legalább megismerkedhetnek a román nyelv­vel, tehát egy olyan irodalmi nyelvvel, amely anyanyelvükhöz nagyon hasonló. Siklóson erre nincs lehetőség, a város vezetése és részben a katolikus iskola tanárai pedig kifejezetten ellenségesek velük szemben.

Az alsószentmártoni iskolafejlesztési tervek persze semmivel sem kevésbé irracionálisak, mint az egyházasharaszti iskola fenntartása. Az önkormányzat nem számolt az önálló intézmény reális fenn­tartási költségeivel, miként azzal sem, hogy a pedagógusok nagymérvű és gyakori cseréje nemcsak a szakmai munkát lehetetleníti el, de az elbocsátott munkatársaknak fizetendő végkielégítések, illetve a sokasodó munkaügyi perek pótlólagos költségspirált indítanak el. Ugyanakkor kezdettől világos volt, hogy ha az önálló intézményfenntartás kudarcba fullad, a megszüntetésnek, illetve a „visszatagosításnak” is nagy ára lesz.

Az alsószentmártoni tagiskola kiválására hivatkozva Egyházasharaszti hétmillió forint rendkívüli támogatást kapott a Belügyminisztériumtól. A kö­vetkező évben az iskolafenntartó társulás önkormányzatai megszabadulhattak volna az iskolafenntartás terhétől és a képtelen beiskolázási helyzettől, vagy legalábbis megkísérelhették volna rávenni a környékbeli iskolákat, hogy befogadják az itteni tanulókat. A HEFOP 2.1.7 deszegregációs pályázata ugyanis lehetőséget adott volna a kizárólag cigány gyerekeket tanító egyházasharaszti iskola felszámo­lására. Az előzetes tervek szerint a 2005–2006-os tanévtől az iskola tanulóit a siklósi, a beremendi és a nagyharsányi iskolákba irányították volna, lehetőség szerint törekedve arra, hogy ne hozzanak létre új szegregációs spirált egyik befogadó intézményben sem.

Az integrációs projekt lebonyolítására 50 millió forint állt rendelkezésre. A leendő befogadó iskolák fenntartói ugyan még nem adták áldásukat a tervre, ám a döntés az egyházasharaszti iskolát fenntartó önkormányzatok kezében volt: ha megszüntetik az iskolát, azzal kényszerhelyzetbe hozhatták volna a környékbeli leendő befogadó iskolákat, illetve fenntartóikat is. Az öt község polgármestere támogatta a projektet; már csak arra volt szükség, hogy az érintett önkormányzatok állják az iskola felszámolásának költségeit, mindenekelőtt hajlandók legyenek saját költségvetésük terhére kifizetni a végkielégítések összegét. A polgármesterek azonban azt követelték, hogy a végkielégítéseket is a projekt költségvetése terhére fizethessék ki. Erre természetesen nem volt lehetőség, így az iskolát fenntartó önkormányzatok visszaléptek a pályázattól. A fenntartók sem az is­kolafenntartás, sem pedig a tisztes finanszírozás költ­ségeit nem voltak hajlandóak állni. A tanulók szem­pontjából a legrosszabb döntés született: a gesz­­­torönkormányzat deklarálta, hogy az iskolának ki­zárólag a normatív támogatásból kell fedeznie mű­ködési költségeit.

Időközben az alsószentmártoni önkormányzat kénytelen volt tudomásul venni, hogy a 2005-ben mó­dosított közoktatási törvény hosszú távon nem teszi lehetővé alsó tagozatos iskola önálló működtetését. Elvileg két lehetőségük volt: vagy továbbfejlesztik az iskolát, és önálló hat-, majd nyolcosztályos iskolát építenek a faluban, vagy pedig tagintézményként „visszatagosítja” az iskolát az egyházasharaszti iskolához.

A 2006-os önkormányzati választások mindkét iskolafenntartó településen jelentősen átrendezték a politikai erőviszonyokat. Alsószentmártonban új polgármester került az önkormányzat élére, aki elődjénél iskolázatlanabb, kiszámíthatatlanabb személyiségű ember, és a falu oktatáspolitikájával kapcsolatban meglehetősen amorf elképzelésekkel rendelkezik. Egyrészt folytatta elődje veszélyesen költséges és a bizonytalanságot fokozó személyi politikáját: azonnal felmondott a korábbi jegyzőnek, majd nem sokkal később visszavonta az iskolaigazgató megbízását. Rövid távon vissza akarta tagosítani a négyosztályos iskolát az egyházasharaszti iskolához, ugyanakkor váltig hangoztatta, hogy hosszú távon az a célja, hogy „hazahozza a gyerekeket”, tehát nyolcosztályos általános iskolát szeretne fejleszteni Alsószent­már­ton­ban.

Az egyházasharaszti polgármester 2006-ban is megőrizte posztját. A képviselőtestületből azonban kiesett mindkét képviselő, akik személyesen érdekeltek voltak az iskola fennmaradásában, így többségbe kerültek azok, akik határozottan ellenzik az alsószentmártoni iskola „visszatagosítását” és egyáltalán, az iskola fenntartását.

Alsószentmárton polgármestere hivatalának elfoglalása után nem sokkal, 2006. november végén normatívaigénylést nyújtott be a 2007. évre, majd ezt követően tárgyalásokat kezdett az egyházas­haraszti polgármesterrel arról, hogy az alsószentmártoni négyosztályos iskolát már 2007 januárjától vissza kívánja adni. Ezzel végzetesen lerontotta tárgyalási pozícióját. Az egyházasharaszti polgármester ugyanis joggal hivatkozott arra, hogy nincs ga­rancia, hogy a normatívát az alsószentmártoni önkormányzat időben átutalja majd Egyházas­ha­raszti számlájára. Alsószentmárton polgármestere csak a becsületszavát adhatta, ám ez kevés volt, mivel az alsószentmártoni önkormányzatnak számolnia kellett azzal, hogy hitelezői inkasszóval le­emelhetik számlájáról követeléseik összegét. Az önkormányzat például korábban bérhitelt vett fel, ráadásul munkaügyi perek sokaságára számíthat a jövőben. Egy­há­zas­haraszti tovább feszítette a húrt: azt követelte, hogy az alsószentmártoni önkormányzat adjon lehetőséget arra, hogy Egyházas­­haraszti leemelje a számlájáról a pénzt. Ebbe az alsószentmártoni polgármester nem egyezhetett bele, így neki kellett viselni az ódiumát annak, hogy a megállapodás nem jött létre.14

Az alsószentmártoni négyosztályos iskola fenntartója tehát 2007 első félévében is az alsószentmártoni önkormányzat maradt. A polgármester 2007 februárjában megszüntette az általános iskola igazgatójának kinevezését. A tanárok egy része felmondott, mások betegállományba mentek, vagy kivették szabadságukat. Májusban új igazgató került az általános iskola élére, aki két további pedagógust vett fel. A tanév végére kezelhetetlen, kaotikus helyzet alakult ki.

Nyáron újrakezdődtek a tárgyalások az iskola „visszatagosításáról”. Az egyházasharaszti polgármester kemény feltételeket szabott: az összes munkaügyi jogvita következményeit Alsószentmártonnak kell állnia. A megállapodás tervezete 2007. július 5-én került az egyházasharaszti képviselőtestület elé. A testület elutasította a megállapodást. Az egyházasharaszti képviselőtestület a július végén megtartott testületi ülésen sem engedett: mindenáron meg akartak szabadulni az iskolától, még ha fizikailag nem is tudják eltávolítani a faluból. A 2007–2008-as tanévtől kezdve a gesztor­település Alsószentmárton, ugyanakkor az alsószentmártoni négy osztály „visszatagozódott” az iskola tagintézményévé. Egyházasharasztit 2007 nyarán már egyértelműen a „fordított virilis helyzet” jellemezte: a falu meghatározó vállalkozó családjai, akik ellenér­dekeltek az iskola fenntartásában, immár többségben vannak a képviselőtestületben, és kategorikusan elutasítják az oktatáspolitikai, illetve társadalompolitikai felelősségvállalást a kistérség legrosszabb pozíciójú tanulóiért.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a tanulók szempontjából az elképzelhető legrosszabb megoldás született. Az egyházasharaszti iskolába és az alsószentmártoni iskolába járó mintegy 220-230 diák továbbra sem szabadulhat ki a vákuumhelyzetként leírt szituációból: egyetlen közeli iskolacentrum sem lenne hajlandó őket befogadni, ugyanakkor a jelenlegi fenntartó társulás önkormányzatai is ellenérdekeltek a két székhelyen működő iskola fenntartásában, ebből adódóan minimális anyagi felelősséget sem vállalnak az iskoláért. Az oktatás személyi és tárgyi feltételei bizonyosan nem javulhatnak a jövőben. Ráadásul a gesztortelepülés Alsószentmárton lett, amelynek 2006-ban megválasztott polgármestere eddigi munkájával bebizonyította, hogy még kevésbé képes racionális, következményekkel is számot vető, felelős döntéseket hozni, mint elődje vagy egyházasharaszti kollégája. A 220-230 diák helyzete szélsőségesen kirekesztett: senkinek sem kellenek, és senki sem hajlandó felelősséget vállalni értük.

Összegzés

Öt év sikertelen integrációs és szegregációellenes oktatáspolitikája után a döntő kérdés az, hogy lehetséges-e egyáltalán az önkormányzati fenntartású közoktatási rendszer keretei között számottevően javítani a közoktatási esélyegyenlőséget, megállítani a szegregáció növekedését, és javítani a közoktatási javak és szolgáltatások kirívóan egyenlőtlen eloszlásán.

A rendszerváltást követően kialakult, rendkívül decentralizált önkormányzati rendszer, illetve az önkormányzati jóléti és oktatáspolitika protagonistái összemossák a települési és a társadalompolitikai esélyegyenlőség problémáját, nem véve tudomást arról, hogy az önkormányzatiság a legkisebb településen is kőkemény politikai erőtereket hoz létre, a döntéshozó elit érdekeltsége a társadalompolitikai szolgáltatások fenntartásában pedig ágazatonként és településenként igen eltérő lehet. A néhány évvel ezelőtt önálló önkormányzatot létrehozó Pest megyei Csörög diákjai például egyszerűen eltűntek a Magyar Köztársaság közoktatási térképéről, ugyanis egyetlen általános iskola beiskolázási körzetéhez sem tartoznak. Ha bármelyik iskola fölveszi őket, azt szívességből teszi, a fenntartó pedig viszontszívességet vár el a csörögi önkormányzattól. És sem a közigazgatási hivatal, sem a kormány nem volt képes érvényt szerezni az ottani diákok jogainak.

Nem az önkormányzati rendszer felett akarunk pálcát törni, de néhány illúzióval le kell számolni. A kistelepülések által fenntartott önkormányzatok esetében a közoktatási esélyegyenlőségnek, a szegregációnak, a közoktatási javak és szolgáltatások egyenlőtlen eloszlásának nincs, nem is lehet számon kérhető felelőse, mert az iskolafenntartók csak a tágabb közoktatási piac páriái lehetnek. Ha pedig az ottani tanulók szegregációs csapdahelyzetbe kerülnek, akkor nincs számukra menekülés.

Az eredeti tanulmány az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány (EÖKIK)
vizsgálatának keretében készült:
Kirekesztés, szegregáció, vákuumhelyzet
a drávaszögi kistérség iskolakörze­teiben. EÖKIK Műhelytanulmány 31. Budapest, 2007.
A rövidebb változat megjelent: Törzsök Erika, Paskó Ildi, Zolnay János (szerk.): Cigánynak lenni Magyarországon. Jelentés 2006. A romapolitika kifulladása. EÖKIK Budapest, 2007. www.eokik.hu 

A vizsgálatban nagy segítséget nyújtott Virág Tünde, Mitrovics Zoltán és Neumann Eszter. Önzetlen, hozzáértő segítségükért mindnyájuknak köszönettel tartozom.

Jegyzetek

1   A legélesebb kritikát Ladányi János és Szelényi Iván fogalmazta meg. L.: Ladányi János, Szelényi Iván: Az újra körzetesítés társadalmi ára. Kritika, 2005. 1. sz.

2   Az újrakörzetesítésről szóló vitát összefoglalja Váradi Mónika Mária. L.: Váradi Mónika Mária: A többcélú kistérségi társulások és az oktatás. Kutatási beszámoló. Kézirat. MTA Regionális Kutatások Központja.

3   A posztszocialista országok önkormányzati modelljeiről l.: Horváth M. Tamás (2000): Decentralization: Experiments and Reforms. In: Local Governments in Central and Eastern Europe. Volume 1. OSI LGI Budapest http://lgi.osi.hu/publications/books/decentralization/

4   Az önkormányzati forrás reallokáció jóléti politikára gyakorolt következményeire elsőként Szalai Júlia hívta fel a figyelmet. L.: Szalai Júlia: A helyi ön­kor­mány­zatok szociálpolitikájáról. In: Landau Edit – Si­­mo­nyi Ágnes – Szalai Júlia – Vincze Péter (szerk.): Az államtalanítás dilemmái: szociálpolitikai kényszerek és választások. Aktív Társadalom Ala­pít­vány, Budapest, 1995.

5   A jogalkotó csak abból a feltevésből indulhatott ki, hogy a magyar településhálózat fejlődésének nagy kisiklása a szocialista korszak centralizációs politikája volt. A termelőszövetkezetek összevonása révén a szabályos parasztfalvak is hanyatlásnak indultak. A közigazgatási centralizáció a székhelyközségekké degradált falvakat megfosztotta érdekérvényesítő képességüktől és attól a lehetőségtől, hogy számottevő fejlesztési forráshoz jussanak. A falusi kisiskolák megszüntetése felgyorsította az értelmiség elvándorlását. Az 1971-ben kormányhatározatként megszülető Országos Tele­pü­lés­hálózat-fejlesztési Koncepció pedig a magyarországi települések kétharmadát a tizenegy fokú skála utolsó, „egyéb”, vagy „szerepkör nélküli település” kategóriájába sorolta.

6   Erdei Ferenc tipológiájában a szabályos parasztfalunak legalább 1000, legfeljebb 10 000 lakosa van. A falu ha­tára legfeljebb 10 000 hektár, hogy a gazda naponta kijárással művelhesse. Lakói között az önálló parasztgazdák túlsúlyban vannak. Van annyi iparosa, kereskedője, amennyire a gazdáknak szükségük van. Emellett van a faluban anyakönyvvezetés, községi bíráskodás, egészségügyi ellátás, elemi iskola, stb. L.: Erdei Ferenc: Magyar falu. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974.

7   I. m. (kiemelés tőlem – Z. J.)

8   Erdei szerint 1930-ban 1225 falu tekinthető szabályos parasztfalunak a trianoni Magyarországon.

9   L.: Kemény István: A romák és az iskola. Beszélő, 2001. 1.

10  L.: Virág Tünde: Ez itt a reménytelenség vidéke – falvak a Dráva mentén. In: Váradi Mónika (szerk.): Kis­­­tele­pülések lépéskényszerben. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2007.

11  Az Ormánság falvainak szegregációs tendenciáiról l.: Baranyi Béla (szerk.): Roma szegregációs folyamatok a csereháti és a dél-baranyai kistérségekben. Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2005.

12  L.: Havas Gábor: A Baranya megyei teknővájó cigányok. In: Andor Mihály (szerk.): Cigányvizsgálatok. Mű­ve­lődéskutató Intézet, Budapest, 1982.

13  A nyolcadikosok között a demográfiai hullám az 1989–1990-es tanévben tetőzött: akkor országosan 170 891 tanuló végezte el a nyolcadik évfolyamot. A vég­zett nyolcadikosok száma a 2001–2002-es tanévben már csak 118 200 fő volt.

14  Nehezítette a döntéshozatalt, hogy a 2006. októberi önkormányzati választásokat követően több hónapig döntésképtelen volt az iskolafenntartó társulás, mivel Siklósnagyfalu újraválasztott polgármesterét még a választások előtt jogerősen letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Polgármester hiányában nem lehetett összehívni a képviselőtestületet, illetve polgármesteri jelölés hiányában nem lehetett alpolgármestert választani. Az interregnum a 2007 februárjában megismételt polgármester-választásig tartott.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges