Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Aztán jön Bibó, Michnik és persze Márai, akitől már hánynom kell, mert Németh Miklós Attilától kezdve Nothoff Ingriden át a kenós­lányig mindenki tőle idéz mostanában, na, ő úgy hátba van veregetve posztumusz, hogy azóta is köhög.
(Cs. I. Z.: Csinálják a fesztivált. NOL, 2007. jan. 29.)

A Helikon megjelentette Márai Sándortól A teljes nap­ló első öt kötetét. (2006-ban az 1943–1944-es és az 1945-ös köteteket, 2007-ben az 1946-ost és az 1947-est, 2008-ban az 1948-ast.) Több mint másfél ezer oldalon át olvashatjuk az 1943-tól 1948-ig keletkezett följegyzéseket. Néhány év múlva nyilván teljes lesz a sorozat. Hogy mit jelent „a teljes Márai” filológiai szem­pontból, majd megvizsgálják a filológusok. Ebben a dolgozatban arról lesz szó, hogy mit jelentene a magyar közéletben a teljes Márai. Ha meg­jelenne. De a magyar közéletben a teljes Márai nincs megjelenőfélben. Ez baj, de érthető. Az alábbiakban megpróbáljuk elmesélni elsősorban az új naplósorozat első öt kötetének segítségével, hogy miért baj és miért érthető. Az ezredfordulón, amikor az ország tudomást vett Márai nagy nyugat-európai diadalairól, és amúgy is itt volt a századik születésnap, heves kisajátítási verseny kezdődött, mely a kisajátítási vádak versenyével egészült ki. Mindenki kiváló esélyekkel indult.

Márai Sándor szépirodalmon túli életműve, elsősorban naplójegyzeteinek tömege fölöttébb alkalmas mindenféle kisajátításra és mindenféle kisajátítás cáfolatára. Részleteiben. Egészében pedig nem nagyon alkalmas semmire, mert a részek nem állnak össze – mélyebb és tartalmasabb – egésszé. Amilyen jól hasz­nálhatók a rész-Máraik mindenre, annyira nem használható a teljes Márai semmire.

Márainál van idézet-bunkó bőven – mindenki kezébe s mindenki fejére. A Naplókat bízvást tekinthetjük mindenkit kiszolgáló s mindenkit fenyegető bunkóraktárnak.

A polgári antipolgár

Máraira azért hivatkozhatnak a legkülönbözőbb világnézetű emberek, mert néki magának nem volt világnézete. Tudatosan és, mondhatnánk, ars poeticusan törekedett rá, hogy ne legyen. Mert azt vallotta, a vi­­lág­­nézet korlátozza, minőségi kompromisszumokra kény­szeríti a művészt. Márai ugyan polgárnak vallja ma­gát, de kizárja, hogy polgáriságát világnézeti el­kö­te­le­zett­ségként értelmezzék: „Polgári származású, neveltségű vagyok. Mi az utam ebben a világban, mely a szo­cia­lizmus felé halad? Semmi esetre sem az, hogy irány­zatok szolgája legyek. Csak egy feladatom lehet: a mi­nőségi munka. De ez a munka csak világnézeti kompromisszum nélkül lehet minőségi értékű. Erre kell vigyáznom.” (A teljes napló 1945, 273.) És: „A »pol­­gári író« – (ugyan miféle lehet ez?...) – mindig cél­táb­lája az alkalmi sortüzeknek. Az ember, aki nem pártra és világnézetre, hanem egy műveltségre és a mi­nőség versenyének elvére esküdött fel, mindig ellenfél.” (A teljes napló 1945, 360.) És aki mindig ellenfél, az mindig szövetséges is.

Akik balról jobbra, és akik jobbról balra csapkodnak Máraival, többnyire megegyeznek abban, hogy Márai polgári társadalomeszményt képvisel. Csak az a vita tárgya, hogy a csapkodók közül ki szolgálja ezt az eszményt, és ki árulja el. Csakhogy Márai ilyesféle eszményt egyáltalán nem képvisel. Nem híve azoknak a társadalmi rendszereknek, melyeket a társadalomtudomány és a politikai közbeszéd polgári jelzővel illet. Ráadásul nem képviseli a polgárságot sem mint társadalmi réteget. Márai nem volt liberális, hiszen a szocializmus valamilyen (nem totalitárius) formájában hitt, már amikor és amennyire antropológiai pesszimizmusa bármiben is hinni engedte. Egy helyütt Márai maga ugyan polgári szocializmusnak ne­vezi az ő társadalomeszményét (A teljes napló 1943–­­1944, 270.), de ezzel ma már senkinek sem se­gít, mert akik ma őt polgáriként kívánják magukénak tudni, nem tudják magukat szocialistának.

Márai igazán nagyra értékelte Churchillt, de na­gyon boldog volt, amikor a háború után megbukott. Mert úgy vélte, a kapitalizmus bukott meg vele. „Ang­liá­ban huszonhét millió szabad ember – az emberiség egyik elitcsoportja – úgy döntött, hogy a szocializmus az út, melyen ez eltömegesedett emberiségnek el kell indulni, ha új és emberhez méltó termelési és fogyasztási módszereket, életformákat akar teremteni. Ez a választás az egész világnak szól. S ez jól van így...” (A teljes napló 1945, 273.) És: „Az én »polgári« érdekem egyezik most a világ többségének érdekével, s ez így hangzik: ennek a háborúnak legmélyebb értelme a küzdelem a szocializmus és a kapitalizmusnak nevezett (de már régen nem az!) gazdasági és társadalmi rendszer között. […] A szocializmus az út (tökéletlen út, nem ad egyéni szabadságot – de ki és mi ad?), s a világerők eb­ben az irányban őrölnek.” (A teljes napló 1945, 250.)

Az alábbi idézetben – a fentebbivel ellentétben – Márai már egyenesen szembeállítja egymással polgári és írói lényét – a szocializmus vonatkozásában. Az „angol-kapitalista” vonal megerősödésének lehetőségéről beszél, „amit én kívánok mint polgár és »finom ember«, de nem kívánok mint ember, mint író, mert a szocializmusban hiszek, mint az egyetlen életformában, mely békét adhat a világnak!” (A teljes napló 1945, 295.)

Márai persze a maga szocializmusát távolra teszi a kommunizmustól. De lát utat a kettő között: „Ha a kommunizmus a demokrácia felé fejlődik, akkor a kapitalista demokráciák a polaritás és nivellálódás törvényei szerint – a szocializmus felé fejlődnek. S ha a két fejlődési folyamat valahol találkozik, ez a találkozás hosszú időre nyugalmat adhatna a világnak. Talán ez és ennyi e borzalmas háború értelme.” (A teljes napló 1945, 61.)

Amiben Márai ritka optimista pillanataiban hitt, annak sűrű pesszimista óráiban kevés esélyt adott, ha egyáltalán. Alapvetően azt gondolta, hogy az embe­riségnek nincs jövője, az eltömegesedés ellen nincs orvosság, az „ösztönök lázadásának rémuralma”, a „fel­lázadt barmok”, a „gátlástalan ösztönállatok” nem­sokára föltétlenül elpusztítják a világot újra, s – atommal bírván – ezúttal véglegesen: „az emberi tömegnek semmiféle erkölcsi, műveltségi gátlása nincs többé. A műveltség meghalt, a nihil él. Az agressziós ösztönöket nem cenzúrázza többé eredményesen semmiféle erkölcsi vagy értelmi tekintély. […] Miért higgyek a békében? Józan ésszel nem hihetem, hogy néhány évnél – három, öt évnél – tovább tarthat ez a közjáték. Aztán elpusztítják, ami még megmaradt.” (A teljes napló 1946, 67.)

De amikor Márai mégis lát valami esélyt, azt csak­is a nemzetállami keretek föloldásában, a közös Euró­pában látja. 1942-es röpiratában (Röpirat a nemzet­nevelés ügyében. Révai, 1942) a háború utáni nagy gazdasági egységesülés, az „egyetlen globális versenypályává” váló világ víziója szerint határozza meg a magyarság esélyét és feladatát. A Naplóban is ezt a víziót dédelgeti tovább, csak már sokkal kevesebb reménységgel: „Nagy gazdasági egységek megteremtése lebontaná a nacionalista ellentétek nagy részét: közös vámhatárok, közös pénz… De ez túl szép és okos lenne ahhoz, hogy megvalósuljon.” (A teljes napló 1945, 204.) Márai lelkesen egyetértett Bevinnel, az angol külügyminiszterrel, aki az európai határok légiesítéséről beszélt az ENSZ-ben. Úgy vélte, ha Európa megosztott marad, akkor tíz-húsz év múlva ugyanott tart majd a világ, ahol a háború előtt, „de ha [a határok légiesítése – r. s.] sikerül, meglehetősen közömbös lesz, miféle ha­tár­vonalakat húznak meg most Párizsban, s Nagyvárad itt van-e, vagy ott.” (A teljes napló 1946, 259.) Ez a meg­győződés határozza meg Márai viszonyát Tria­non­hoz is: „Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kín­lódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyar­or­szág, amely elveszett – a tör­ténelmi –, hanem az, amely megmaradt.” (Uo.)

Márai számára nyilvánvaló volt, hogy a világ elpusztul, ha partikuláris indulatok uralkodnak univerzális értékek felett. Ha az identitások hierarchiája fölborul, és nem az egésztől halad a rész felé: „Én magyar vagyok, és keresztény, de elsőbbrendűen va­gyok ember, s ha emberi voltom és hitem rovására követelnék – mint ahogy követelték nemrégen! –, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt.” (A teljes napló 1946, 85.) Ebben a szellemben beszél a Napló Kassáról – Márai számára a világ legfontosabb városáról – is. Márai számára az a tény, hogy szülővárosa egy – általános emberi értékek szerint – rosszabb rendszerbe kerül, elsődleges ahhoz képest, hogy ismét a hazájához tartozik. Ha a hazája rosszabb, mint az az ország, melyhez a szülővárosát csatolták, akkor jobb, ha a szülővárosa a szülőhazáján kívül marad: „a magyarság nem azon a napon vesztette el Kassát, mikor az orosz csapatok oda bevonultak; elvesztettük, véglegesen, a napon, mikor 1938 novemberében Horthy csapatai megjelentek a Dóm előtt. Elvesztettük, mert amit hoztunk, a legrosszabb fajta reakció volt… mert hoztuk a ma­gyar méltóságosuram-szellemet egy városba, mely a csehek alatt megismerte a demokráciát… nem érdemeltük meg Kassát. Nem akadt becsületes őslakos Kassán ez években, aki ne várta volna vissza a cseheket.” (A teljes napló 1945, 41.)

Márai múltképében a polgárnak valóban kulcsszerepe van. De a jövőképében nincs! Az építő, alkotó, művelt és műveltséget teremtő polgárt győzte le Márai szemlélete szerint a huszadik század lázadó tömege, de nem a polgárság lesz az, mely a pusztulásba rohanó tömegtársadalommal szemben képviselni tudja a mű­velt­séget, az alkotó szellemet, a művészetet, a mi­nő­ségi építkezés távlatát, mert erre a polgárság már nem ké­pes: „Polgár vagyok, osztom a magyar polgárság sorsát, de nem hiszek a jövőjében, erkölcsében… megvetem, mert láttam pőre valóságában, láttam aljasságát, amint cigány hóhérokkal szövetkezett, amint megtagadott mindent, ami értékes, hogy a minőségi verseny elkerülésével, osztályminősítés alapján szabadon rabolhasson és kegyetlenkedhessék.” (A teljes napló 1945, 163.)

1942-es röpiratában Márai azt állítja, hogy „a dolgozó magyar tömegek műveltsége a válság fordulójában mélyebb és igényesebb, mint a polgáré” (91.). Nem a polgárok, hanem „a dolgozó tömegek” azok, melyek – helyesen megnevelve – be tudják tölteni azt a kulturális és gazdasági vezető szerepet, melyre a háború teremtette helyzet a magyarságot a Duna-medencében kijelölte. Márai a háború után is úgy látta, hogy „akik a bolsevizmussal szemben meg akarják »védeni« a magyar »polgári demokráciát«, nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy a polgárság még prolongálhatja osztályérdekeit. »Polgári politika« ma csak egyféle lehetséges: a föltétlen revízió. Az osztály minden bűnének, önzésének, kapzsiságának nyílt és őszinte megvallása.” (A teljes napló 1945, 180–181.)

A Röpiratban Márai – kézenfekvő műfaji és taktikai okokból – sokkal optimistábbnak mutatkozott, mint amilyen volt. Nyilván nem célszerű, ha egy közvetlen közéleti hatásra törekvő írás kilátástalanságot sugároz. A Naplóból lépten-nyomon kiderül, ami egyéb­ként is elég nyilvánvaló, hogy Márai nem vélte „a dolgozó magyar tömegek” műveltségét mélyebbnek és igényesebbnek, mint a polgárokét. Nem volt számottevő társadalmi réteg, melynek föltámasztó erejében bízott volna.

A parasztság és a benne a társadalom megújító erejét látó ún. népi írók kiváltképp távol álltak tőle. „Ezek a szerencsétlen költők, élükön a jobb sorsra és szerepre méltóbb Illyéssel, akik nem látják, hogy amikor vakon és esztelenül pozitívek a parasztság iránt, elveszejtenek egy műveltséget, s megszűnnek pozitívek lenni a magyarság egésze iránt.” (A teljes napló 1946, 270.) Illyés, „ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse”. (A teljes napló 1946, 267.) Márai az ördög – szenvedélyesen elfogult – ügyvédje volt az „ezeréves perben”: „Magyar­or­szágon a nagy per nem a zsidók, nem is a munkásság és a polgárság körül zajlik; e perekben meg lehet egyezni egy napon. Az igazi per a ma­gyar paraszt körül tart, a Veres Péterek és Illyés Gyulák által sunyin szított parasztlázadás körül, amely – türelmetlenül, alamuszian és igazságtalanul – messzi a pa­raszt­ság jogos érdekein túl követel e társadalmi réteg számára vagyont, hatalmat, jogokat. Parasztnak lenni társadalmi állapot, komoly és értékes emberi feladat… De parasztnak lenni ezzel a kapzsi dühvel és alat­tomos mohósággal, ahogyan nemcsak a földet akar­ják, hanem tetejében – potyán, csak úgy! – a zon­go­rát is, a zseb­­órát is… parasztnak lenni úgy, hogy zsidó, polgár, keresztény, értelmiségi, mindenki, aki nem paraszt, pusztuljon: ez az igazi magyar per.” (A teljes napló 1946, 207–208.)

Maradt volna nemzetföltámasztónak a munkásság: „a munkásság egészében kétségtelenül a magyar társadalom legintelligensebb része – átlagos műveltségben messze fölötte áll a parasztság és a középosztály átlagának –, de szociális helyzete s a nevelési módszerek nem adtak módot arra, hogy egészében megszerezze azt a műveltséget, mely vezetésre jogosítaná.” (A teljes napló 1945, 57.) Márai igyekezett ugyan túlértékelni a munkásság műveltségét, de annyira nem tudta, hogy megfelelhessen annak a meghatározó szerepnek, amit Márai a műveltségnek tulajdonított. Vé­gül is csupán a munkásság egy kicsi és sajátos része az, melyet Márai az általa föltételezett általános társadalmi züllöttséggel és bunkósággal szembe tud állítani: „E romlott, kapzsi, műveletlen és tunya társadalomban csak a régi, szociáldemokrata ipari munkásság ér valamit.” (A teljes napló 1945, 227.) „Ez a legjobb emberi fajta: a régi szociáldemokrata munkások, akiknek van még munkafegyelmük, munkaöntudatuk és becsületük.” (A teljes napló 1945, 289.) Tán ők hivatkozhatnának Máraira a legtöbb joggal, ha léteznének még…

Az antikommunista

Debreczeni József egy cikkében, melyben bizonyítani kívánja, hogy „jobboldal – szellemi értelemben – ma nem létezik Magyarországon”, ezt írja: „a jobboldal írószentje ma egy Wass Albert nevű dilettáns. Himnusza a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyar­or­szág című »alpárian könnyzacskófacsaró, irredenta álműdal, a fülhasogatóan hamis, krajcárosan üzleties mű­ha­zafiság émelygést keltő« megnyilvánulása. (Az idézőjeles kifejezések egy valódi polgári írótól, Márai Sándortól valók.) A jobboldal erkölcse ma: az antikommunizmus.” (Az írástudók ájulása. Nép­sza­bad­ság, 2006. március 11.)

Az ám, csakhogy Márai is „a mai magyar jobboldal egyik kitüntetett szerzője, az úri dilettáns Wass Albert gyékénytársa”, ahogy azt Bán Zoltán András A teljes napló első köteteiről írott recenziójában – csudálkozva bár, de – megállapítja. (Mai aladároknak. Ma­gyar Narancs, 2007. április 5.) Ráadásul Márai er­köl­csének is fontos összetevője az antikommunizmus, s – mint fentebb láttuk –, az a sugallat is hamis, hogy egy „valódi” polgári erőnek a „valódi polgár” Márai lehetne a vezérlő csillaga. A mai magyar jobboldal hamisságát nem az mutatja, hogy nem tiszteli szentként Márait, hanem éppen az, hogy tiszteli!

Mint oly sok antikommunista, Márai is kommunistaként kezdte. 1918 novemberében ott volt a Kom­munista írók aktivista és nemzetellenes (!) csoportjának alapítói között. 1919-ben a Vörös Lobogó állandó szer­zőjeként hevesen agitált a Tanács­köz­tár­saság mel­lett, és terrorisztikus intézkedéseket sürgetett (l. Ró­nay László: Márai Sándor. Magvető, 1990, 13–15.). Márai akkor még szinte gyerek volt, 18-19 éves. Van azonban három szempont, ami ennek az ifjonti kommunistaságnak mégis jelentőséget ad.

1. Márai mindkét háború végén azok közé tartozott, akik úgy látták, a béke egyetlen lehetősége a (politikai) nemzet fogalmát eltörlő vagy legalábbis alárendelő új nemzetközi rend. Ezt írja Babus Antal a Máraiék által alakított 1918-as, „nemzetellenes” csoport történeti környezetéről: „A pártok, eszmék, világnézetek kavalkádjának kora volt ez, de a számtalan árnyalat és különbség közepette megfigyelhető, hogy – mint oly sokszor a történelem során – alap­vetően két tábor állt egymással szemben: a nemzetiek és a nemzetköziek. Ez volt a politikai vízválasztó… A nemzetköziek a társadalmi kérdéseket a nemzeti érdekek elé helyezték. A baloldali, liberális körökben ez volt az uralkodó életérzés. Egy nemzeti elfogultsággal aligha vádolható baloldali szerzőtől [Halasi Andortól – r. s.] tudjuk, hogy Budapest utcáin a forradalmi napokban gyakran felhangzott a »Le a ha­zával!« jelszó. S ez nemcsak az utca embere, a »csőcselék« hangja volt. 1918 novemberében Kassák, Ka­há­­na Mózes, Halasi Andor, Franyó Zoltán, Barta Sán­dor, Nagy Lajos, Szélpál Árpád, Győri Ernő, Ara­nyos­sy Pál és Márai Sándor megalakította a Kom­mu­nista írók aktivista és nemzetellenes csoportját. 1919 februárjában Babits azt fejtegette, hogy »az Em­be­ri­ség előbbre való, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek...« (Babits Mihály: Az igazi haza. In: A vádlott: Babits Mihály. Doku­men­tumok, 1915–1920. Szerk. Téglás János. Bp., Universitas, 1996, 321.) A hasonló példák szinte vég nélkül sorolhatók.” (Babus Antal: Fülep Lajos az 1918–1919-es forradalmakban. Új Forrás, 2002/4.)

2. Márai jobboldali kisajátítói az 1918-as őszi és az 1919-es tavaszi forradalmat egylényegűnek tekintik, Márai pedig egyáltalán nem. Ő antikommunista korszakában sem tagadta meg az őszirózsás forradalmat, sőt azt tekintette az ország nagy lehetőségének: „Hu­szon­hét évvel ezelőtt itt volt a pillanat, hogy Ma­gyar­országot beépítsük az európai demokráciába. Károlyi engedte és tűrte, hogy ez a kísérlet belefulladjon a ta­nács­köztársaság zűrzavarába...” (A teljes napló 1946, 161.) A mai jobboldalon a „hazaáruló ballib” szellem jelképes alakjaként emlegetik Linder Bélát („A 20. századi magyar történelem egyik legocsmányabb gazembere”, Bayer Zsolt, Magyar Hírlap, 2007. november 20.), aki tíz napig volt a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s menten áthelyezték, amint kiderült, hogy nem óhajt többé katonát látni. Márai viszont Linder híres beszédét úgy emlegeti, mint az első világháború utáni általános pacifizmus dicséretes megnyilvánulását azzal a harciassággal szemben, ami a második világháború után jellemezte szerinte a tömegeket: „A múlt háború végén… teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki ki­ejtse ezt a szót: háború. Agyonverték volna. A Ká­ro­lyi-kormány honvédelmi minisztere híres beszédében kijelentette, hogy »nem akar többé katonát látni«. Akkor ez volt a természetes. Mindenki gyűlölte a háborút, a katonaságot, a tisztek disztinkcióit letépték az utcán stb.” (A teljes napló 1946, 72.)

3. A mai jobboldali retorika egyik pillére, hogy bárki lekommunistázható, aki valaha kommunista volt, ezért e retorika szentjei és művelői között található exkommunisták múltja automatikusan kínossá és tabuvá válik. Márai Sándoré éppúgy, mint Illyés Gyuláé, Sütő Andrásé vagy Csoóri Sándoré. Szalay Károly, a Demokrata kolumnistája, aki 2000-ben né­hány hónap alatt hét cikkben verekedett meg Márai­ért, éppen azzal az állítással vezette bele a jobboldalt a kisajátítási harcba, hogy Vásárhelyi Miklós kommunista múltjára való tekintettel „alkalmatlan arra, hogy az ő nevével bárki Máraira merészeljen hivatkozni”. Aki hivatkozott, nem maga az „exkommunista” volt, hanem a lánya. „A származás firtatását a nácik vezették be, a kommunisták fejlesztették tökélyre” – ítéli el Szalay a firtatást keményen, mielőtt keményen fir­tatna maga is (Márai mint bunkó. Demokrata, 2000. jú­nius 1.). (Nb. Püski Sán­dor, Soros György és Cseres Tibor mellett Vásárhelyi Miklós volt az, aki a nyolcvanas évek végén mindent megpróbált, hogy Márai művei még az író életében visszatérjenek Magyar­or­szágra. „Soros György és Vásárhelyi Miklós segítőkészsége és kitüntető érdeklődése jóvoltából újra találkozhattam Márai Sándorral”, írja Furkó Zoltán, az utolsók egyike, aki még hosszabb beszélgetéseket vehetett föl Máraival San Diegóban. L. Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Püski, 1990, 67.)

Sokan hangsúlyozzák, hogy Márai a kommunizmust minden más rendszernél rosszabbnak tartotta. Vannak idézetek, amelyekkel ezt alá lehet támasztani. Például: „a bolsevizmus a legfőbb rossz, ami valaha is a világra szakadt.” (Ami a Naplóból kimaradt, 1950–­1952. Toronto, 2001, 144.) Még Gyurcsány Ferenc is ilyesféle – 1950-ből származó – idézeteket hoz Má­raitól, ami­kor a szocialisták jelene és a kommunista múlt kö­zötti távolságot igyekszik kihang­sú­lyozni: „»A demontázs, amelyet a bolsevikok elkezdettek Magyar­or­szá­gon, tökéletes: ilyen módszeres, szigorú rendszer szerint még nem szedtek darabokra, ízekre egy ezer­éves országot: mindent szétszednek és elhordanak, a társadalmat, a műveltséget, a nyelvet.« Vagy: »Ami a ma­gyar­sággal történik, rosszabb, mint ami a tatár- és tö­rök­dúlás idejében történt. Akkor pusztult nép, vagyon, folyt vér, prédálták a magyarság értékeit: de a bolsevista-orosz pusztítás mélyebben roncsol, a nemzet életidegét, öntudatát akarja átvágni.«” (Gyur­csány Ferenc: Szembenézés. Népszabadság, 2007. ja­nuár 26.)

De persze olyan idézeteket is találunk bőven, melyek szerint a nácizmus a legfőbb rossz, sőt olyat is, mely szerint a tökéletlen amerikai demokrácia a legveszedelmesebb, „éppen olyan veszedelmes, mint a nemzeti és faji kapzsiságtól és tébolytól fűtött fasizmusok voltak” (A teljes napló 1946, 41.); s „a Wall Street-kapitalizmus, szemforgató, burkolt vagy nem is olyan burkolt fasiszta eszközeivel legalább úgy tör az egyén és a szellem szabadsága ellen”, mint a bolsevizmus. (A teljes napló 1948, 204–205.)

Márai már csak ilyen. Nála minden rosszabb, mint minden más. Az ő tollából bőven folynak a végletes ítéletek, melyekből túl sok van ahhoz, hogy összeegyeztethetők legyenek egymással. Túl könnyen jönnek nála a súlyos szavak ahhoz, hogy megőrizzék súlyukat.

Az antikeresztény-antinemzeti

Magyarországon az egymással szemben álló nagy po­litikai táborok a liberális demokráciához vezető rend­szerváltás előtti két nagy antiliberális és antidemokratikus kurzussal, a „jobboldali” Horthy-korszakkal és a „baloldali” Rákosi–Kádár-korszakkal hozzák kapcsolatba egymást. Így (is) igyekeznek ellenfeleiket szembeállítani a rendszerváltással és az utána létrejött (vagy létrehozandó) rendszerrel. Azzal vádolják egymást, hogy a saját oldalukhoz tartozó kurzus bűneit, az abban való részvétel jelentőségét relativizálják, folyamatosságot próbálnak teremteni a gyökereiket őrző múlttal, annak antidemokratikus örökségét át akarják emelni a mába, miközben a másik kurzust a történelmi körülményektől elszakítva értékelik, bűneit abszolutizálják, szereplőit ki akarják átkozni a magyar köz­életből vagy a magyar történelmi panteonból. Itt most nem mehetünk bele annak taglalásába, hogy ezekben a vádakban mennyi az igazság, a lényeg az, hogy a két kurzus bűneit egyforma hévvel „abszolutizáló” Márai minden vádhoz passzol. Viszont csak egyetlen affirmatív történelmi örökség van, ami Máraival együtt vállalható, ez viszont egyben a szocialisták és a liberálisok találkozási pontja is a történelemben: az őszi­rózsás forradalom. Ami azután történt…

„Mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdek­szö­vetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar.” (A teljes napló 1943–1944, 246.)

„Magyarországon az elmúlt huszonöt évben a vezető rétegek »keresztény, nemzeti« politikát követtek. […] A kereszténység nagy fogalmával simoniát űztek, úgy árulták a maguk kereszténységét, mint a papi címeket és kegyszereket. A nemzet nagy eszméjét úgy forgatták, mint a fütyköst; mindenkit tarkón sújtottak vele, aki másképpen mert a nemzet jövőjéről vélekedni, mint ők, az osztályuk és származásuk szerint hiteles keresztények és nemzetiek.” (A teljes napló 1945, 13.)

Ez a huszonöt év Márai leírásában mintha a kádári öncenzúrás puha diktatúra előképe lett volna:

„Huszonöt éven át – nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! – mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele benne maradt a töltőtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom, mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyűrűs hivatalnokok kézintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar szellem hangversenyét!” (A teljes napló 1943–1944, 279–80.)

A „középosztály” pedig, mely „egyfajta láthatatlan hitbizomány élvező örökösének tudta magát”, „nemcsak gyáva, irigy, hanem mérhetetlenül lusta is. Ezért reszket az elkövetkező időtől, amikor majd igazán dolgozni kell”. (A teljes napló 1943–1944, 250–251.)

Márai adott muníciót Teleki Pál, sőt Bárdossy László rehabilitálásához is (A teljes napló 1943–1944, 13–14.; A teljes napló 1946, 18–20.), de Horthy és Bethlen apologétái a legkevésbé sem számíthatnak rá. Úgy látta, Horthyé és embereié a „végső felelősség” Magyarország pusztulásáért (A teljes napló 1943–1944, 368.), és a „Horthy-rezsim felelőssége példa nélkül való a magyar történelemben; a tatárjárás és Mohács árnyéka csak annak a borzalmas valóságnak, melyet ez a nemzedék fölidézett” (A teljes napló 1945, 39.), s ha van a Horthyénál is súlyosabb felelősség, akkor az Bethlen Istváné: „Mindinkább kitetszik, hogy mindazért, ami történt és még történni fog, Bethlen István és emberei viselik a felelősséget. Horthy műveletlen volt, és korlátolt, báb az okos, cinikus, gőgös és művelt Bethlen kezében. Nagy felszabadulás lehetett számára, mikor Bethlen bukása után végre a zupásőrmester Gömbös állott rendelkezésére, ez az otromba parvenü, aki hajbókolva kiszolgálta ura minden reakciós, lappangóan fasiszta hajlamát…” (A teljes napló 1945, 142.) Márai nemhogy Horthy hajlamaiban, de még „a tisztességesebb jobboldal mögött is” meglátta a „fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust”. (A teljes napló 1947, 168.)

Márai sohasem volt vallásos, de kereszténynek vallotta magát, és, ha a keresztények Istenében nem is, a kereszténység történelmi-kulturális hivatásában és „etikai értelmében” mélyen hitt, legalábbis abban a korszakban, amelyet A teljes napló eddig megjelent kötetei átfognak. (Élete utolsó évtizedeiben ebben az értelemben is távolodott a kereszténységtől, l. Sze­gedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Akadémiai, 1991, 31.) Kora egyházát azonban nem tartotta al­kal­masnak arra, hogy a kereszténység hivatását betel­jesítse: „Mi segíthetne? Az a szocializmus, amely a kereszténység etikai értelméből társadalmi gyakor­latot csinál. (S az Egyház, mai alkatában, legkevésbé alkalmas erre!)” (A teljes napló 1946, 174.)

A kereszténység földi küldetésének éppenséggel az egyház a kerékkötője, mely földi hatalomra tör: „A kereszténység igen nagy erő. Talán az egyetlen kivezető erő ebből az anarchikus zűrzavarból, amelyben a világ elsüllyedni látszik. De féltem a kereszténységet az Egyháztól. És féltem a papoktól. Két kereszténységről beszélünk, az Egyház, a papok és mi, másféle keresztények, akik az egyház és a papok szemében valószínűleg pogányok és eretnekek va­gyunk. Én csak olyan kereszténységben hiszek, amely tagadja a nemzeti és földi hatalmat. Az Egyház és a papok akarják a földi hatalmat… Ha továbbra is papi iskolákra bízzák az ifjúság nevelését, akkor a demokrácia elvesztette minden fejlődési lehetőségét.” (A teljes napló 1946, 305.)

Márai ennek megfelelően nem egyszerűen támogatta, hanem az egyik legfontosabb teendőnek tartotta az iskolák államosítását: „az egyházi iskolák államosítása az a küszöb, amelyen át kell lépni a magyar társadalomnak, ha valamilyen katarzisra akar érettnek lenni.” (A teljes napló 1948, 202.)

Márai egyszerre rühellte a bolsevista forradalmat és a Mindszenty vezette „ellenforradalmat”. A hercegprímásról Rákosi jutott az eszébe, és fordítva (l. A teljes napló 1947, 216–217.). Megértette az egyházakat, amikor hűségnyilatkozatot követeltek tőlük üldözésükhöz és javaik elrablásához (A teljes napló 1948, 192–193.), de „csaknem” megértette a Mindszenty vezette „reakcióval” szembetalálkozó kommunistákat is: „Néhány korty Egerből, ebből a sűrű aszú, édes-tömör reakcióból; s csaknem megértem a kommunistákat. Amíg ezt írom, az ablakon át bekong hozzám a szobába Mindszenty beszéde. Az »ezeréves Magyar­ország feltámadásáról« beszél, amelyet a pogány sem tudott elpusztítani. […] A tömeg a bazilika előtt szorong, s a prímás a bazilika lépcsőzetén áll, előtte az emlékmű, melyet az oroszok emeltek győzelmük emlékezetére, valamilyen asszír-bizánci, keleti dölyffel és esztelenséggel – s a helyzet csakugyan félelmetes.” (A teljes napló 1947, 218–219.)

Márait megdöbbenti Mindszenty szavainak hatása, de úgy véli, hogy ehhez a hatáshoz Istennek nincs sok köze: „mit akar ez a nép? Papjai a hatalmat akarják, a régi rendet – és a nép? Megkapta a földet, s azt vissza nem adja többé, papjainak sem, semmiképpen. Hát akkor mit akar? Mit vár vissza ilyen szenvedélyesen abból, ami elmúlt? Istennek kevés köze e perhez. Valamilyen sértődött és szorongó magyarság öntudata dereng talán e sötét tömeg tudatának alján…” (A teljes napló 1947, 217.)

Antimagyar, antinémet, antiszemita

Márai nemcsak hívő, materialista sem volt. A történelmi folyamatok és jelenségek mögött nem keresett sem isteni szándékot, sem objektív törvényszerűségeket. Sokkal inkább tömegesen jelentkező, csoportokra, rétegekre, társadalmakra, nemzetekre jellemző szubjektív vonásokat és karakterjegyeket. Ezért Márainál a társadalombírálat nemzetostorozássá válik; a tragikus történelmi állapot kollektív nemzeti bűnökből következik. Mindenekelőtt magyar, német és zsidó bűnökből.

A háborús idők Naplóira nemcsak a Röpirat pedagógiai optimizmusa, hanem pozitív magyarságképe sem jellemző. A Naplóban gerincetört, fölhígult magyarság sodródik a végzete felé, és bizony Márai ebben a fölhígulásban (a korszellemnek megfelelően) genetikai okot is tételez: „A magyar anyag ernyedt; urak és cselédek mellett elhatalmasodott a sváb és a zsidó; most árad a szlávság szívós-feminin ereje felénk és közöttünk; s az anyag, amely felelni kénytelen erre a kihívásra, nem ellenálló.” (A teljes napló 1943–1944, 232.) A magyarság gerince Márai anamnézise szerint kétszer is eltörött, először a török hódoltság idején, majd „valamikor negyvennyolc után”. (Uo.) Néhány nappal később belép a Naplóba egy zsidó kisgyerek, kinek szüleit, nagyszüleit deportálták, ő pedig egy intézetben, ahová eldugták, egy vasárnapi ünnepségen Pósa Lajos általa választott versét szavalta: „Magyar vagyok, magyarnak születtem / Magyar nótát dalolt a dajka felettem / Magyarul tanított imádkozni anyám / És szeretni téged, gyönyörű szép hazám… s a néhány ember a teremben, aki ismeri a gyerek sorsát, sápadtan ül. A hideg végigszalad a hallgatók hátán.” (A teljes napló 1943–1944, 235.) Nyilván az ilyen szentimentális sápadozástól lesz olyan ernyedt a magyar anyag, hogy el tud rajta hatalmasodni a zsidó (is)…

Márainak az a határozott véleménye, hogy a magyarság megérdemli a kollektív megvetést: „Az ország elmerült a bűnben… S még azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség legyen.” (A teljes napló 1943–1944, 253.) Néhány nap múlva viszont már csak néhány gonosz miatt szenvedi el a megbélyegzést az ország egésze: „Indexen vagyunk, néhány gyilkos, szadista és kapzsi gazember bűne miatt, az egész magyarság. […] S mindezt el kell viselni – talán magyar nemzedékeknek! – néhány gazember miatt.” (A teljes napló 1943–1944, 258.) Még néhány nap, és már megint reakciós az egész nemzet: „Ez az ország többségében őszintén reakciós és németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakciós tetszik itt a bugrisnak; gyáva hozzá, hogy önként elszánja magát erre a szerepre, de ha rákényszerítik, örül és tapsol neki.” (A teljes napló 1943–1944, 305.) És: „Ezek a nyilasok nem is igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok. De bűnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.” (A teljes napló 1943–1944, 308.) Aztán a lakbéres hónap elmúlván az egész nemzet szemben áll azzal a „néhány” nyilas „gazemberrel”: „A szakadás teljes: egyik oldalon a nyilasok, másik oldalon a magyar társadalom egésze. Munkások, szocialisták, kommunisták, legitimisták, polgári pártok, zsidók, keresztények, mindenki a másik oldalon, szemközt a söpredékkel.” (A teljes napló 1943–1944, 336.) De hiába áll a néhány gonosszal szemben a nemzet, Márai nem hisz benne: „nem hiszek többé az emberi anyagban, mely magát nemzetnek nevezi; nem hiszek benne többé, akárhogy címkézik, csomagolják is.” (A teljes napló 1943–1944, 338.) Mindazonáltal: „Általános vádak mindig igazságtalanok…” (A teljes napló 1943–1944, 348.) De hiába igazságtalanok, ha egyszer: „ez a magyar társadalom őszintén reakciós. […] Ezzel a reakcióval csak a forradalom tud végezni, amely […] borzalmas lesz, nem válogat majd, és senkinek nem lesz ideje bemutatkozni; természetesen a magamfajtának sem.” (A teljes napló 1945, 128.)

Az emigrációban viszont se a forradalommal, se a „reakciós magyar társadalommal” nem kell többé kommunikálni: „el kell menni innen, mert ezen a nyelven cigánynál is rosszabb fajzat beszél, amely nagyúrinak meri nevezni magát… inkább hebegve és süketen halódni valahol, mint ezzel az erkölcstelen, tolvaj, gyáva, kapzsi, kegyetlen néppel vitatkozni.” (A teljes napló 1945, 130.) Mert nemcsak reakciósságában, hanem lophatnékjában is egységes a nemzet: „Az egész nemzet ilyen csendes örömben él… mert végre azt cselekedheti, vasúton, hajón és országúton, amihez igazi kedve és hajlama van: intézményesen és egyénien, szervezetten és ötletszerűen, de lophat.” (A teljes napló 1946, 22.) Röviden: „Alnép vagyunk a virtusban, a bűnben, mindenben.” (A teljes napló 1946, 201.)

Márai a németekkel kapcsolatban sem érvényesíti fent idézett meggyőződését, miszerint az „általános vádak igazságtalanok”: „Nincs többé megbocsátás és irgalom a németség számára. A magyarság átkozhatja ezt a népet, amíg élnek magyarok” – írja Márai akkor, amikor „a németek elutasították az oroszok méltányos ajánlatát”, s ezért állandósult Pest ostroma. (A teljes napló 1945, 9.) A németek javíthatatlanok: „Talán neveléssel? Jellemeket nem lehet nevelni, s a németek jellemhibája, hogy szeretik a háborút, a katonáskodást, a halált. Fogalmam sincs, mit lehet kezdeni a németekkel, most, miután megverték őket.” (A teljes napló 1945, 152.) Márai Woodward nyo­mán bizonyítva látja, hogy „a németség Hit­lerben és a ná­ciz­musban nem kapott új eszmét, de tökéletesen kifejezve kapta lényegét.” (A teljes napló 1945, 296–297.) Ellenben vitatkozik a Hitler elől emigrált Wilhelm Röpkével, aki a nácik és a németek azonosítása, az „általános vádak” ellen tiltakozik: „Röpke szidja a nácikat, és sajnálja a németeket, de ezt a sopánkodást nem tudom együttérzéssel hallgatni. Nem látok nagy különbséget a németek és a nácik között; a nácizmus csak jelmez volt, a németség készségesen, büszkén viselte…” (A teljes napló 1946, 313.)

Amikor azonban tényleg nem volt „megbo­csátás és irgalom a németség számára”, akkor Márai fölemeli erélyes szavát a kollektív büntetés ellen: „A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marha módra hajtják el őket, száz- és százezret, csordában. Nem rokonszenves fajzat. De a zsidók sem azok. Nem erről van szó. A kollektív büntetés elve mint nemzetközi gyakorlat, elviselhetetlen. […] hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének vége.” (A teljes napló 1945, 367.) Az elvi alapú ellenzésről később már teljesen levált a szubjektív együttérzés: „A svábok ellenszenves fajzat, s azokat, akik valóban németnek vallották magukat, nem kell különösebben sajnálni. Végül is nem az auschwitzi gázkamrába küldik őket, hanem »haza«, fajtestvéreikhez. De akkor is helyesebb, ha egyéni ítélet sújtja őket, nem pedig kollektív döntés, pereputtyostul.” (A teljes napló 1946, 114–115.)

Márai hevesen ellenzi népek kollektív elítélését, és hevesen gyakorolja népek kollektív megítélését. Ragaszkodik tehát – kevesedmagával! – a polgári társadalmak jogállami normáihoz, melyeket ekkor valamennyi polgári nagyhatalom fölrúgott (a kisebbekről nem is beszélve), viszont megmarad – sokadmagával – abban a meggyőződésben, hogy lehet a népeknek kollektív jellemük és kollektív bűnük. Márpedig ez az a meggyőződés, mely a kollektív büntetést igazolja, és az ellene szóló érvek erejét elveszi. Nehéz a kollektív büntetést elvetni a kollektív bűn elismerése mellett.

Márainak a kollektív bűnhöz való sajátos és át­gon­­do­lat­lan viszonyát mutatja az a passzus, mely szerint a zsidók kollektíve bűnösök a kollektív vádemelésben: „Mégis azt hiszem, a zsidóság nagy ál­ta­lánosságban, San Franciscótól Moszkváig, tör­­ténelmének egyik legveszedelmesebb játékát játssza, amikor kollektíven vádat emel mindenki ellen, aki nem zsidó. Egy napon tudatosítják ezt az emberek. Tragikus nap lesz, de bosszút akkor sem akarok.” (A teljes napló 1948, 186–187.)

Márai nagyjából úgy lép fel a zsidók mellett és ellen is, mint a németek ellen és mellett. Beke Albert összeszámolta, hogy Márai a naplóiban és a publi­cisztikájában 1942-től a haláláig, 1989-ig „ötvenkilenc al­ka­lommal bírálja a zsidóságot, mégpedig nagyon ke­mény hangon”. (Beke Albert: Márai Sán­dor a ma­gyar­ságról és a zsidóságról. Szenczi Molnár Társaság, Buda­pest, 2002, 180.) Beke mindazonáltal úgy véli: „Márai nem lehetett antiszemita, hiszen a zsidók üldözését nálánál nagyobb mértékben senki nem ítélhette el” (uo. 181.). Ilyen alapon persze Márai németellenes sem lehetne, mert az ő üldözésüket is elítélte.

Márai szépen összefonja egymással a népek bű­neit és szenvedéseit, mint amelyek egymást ma­gyarázzák: „a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban: áligényük – miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét s legvégül az egész magyarság pusztulását okozták.” (A teljes napló 1943–1944, 278–279.) Hát, így.

Márai időközönként úgy gondolja, nincsenek sajátlagosan zsidó bűnök, máskor meg úgy, hogy vannak. Ez többek között attól függ, mit olvas éppen. Dubnov és Vas István például jó hatással vannak rá: „nincsenek »zsidó bűnök«; a zsidók »bűnei« általános emberi hibák vagy bűnök, minden nép bevallhat ilyen bűnöket, ha őszinte; de kisebbségnek lenni mindig nagy veszély” (A teljes napló 1947, 106.); „s hogy a zsidók, a zsidóság a történtek után sok vonatkozásban olyan lehetetlen módon viselkedik, hatalommal, kapzsisággal, hiusággal és kegyetlen­séggel – nem lehet ezt megérteni? Mit gondolnánk, cselekednénk mi, keresztények, ilyen élmények után?” (A teljes napló 1947, 108.)

Nézzük viszont a következő, 1946-os naplórészletet: „A zsidókkal baj van. Nem az a baj, hogy a sok szenvedésből és nyomorúságból nem tanultak semmit – ki tanult valamit? Senki. Nem, az a baj, amit tanultak. Megtanulták a fasizmust, s a maguk zsidó módján csinálják tovább. Megtanulták, hogy a nihil forradalma, ez az anarchikus életérzés lehet üzleti, társadalmi gyakorlat. Minden szabad és lehet, csak mert lehet. Ennél veszélyesebb leckét nem is tanulhattak. S hajlamuk van erre.” (A teljes napló 1946, 39–40.) Ez a szöveg nem is lehetne antifasiszta, ha nem lenne egyben antiszemita is. És fordítva. Hiszen az állítás lényege: két negatívum azonosítása. Ha valaki szemben áll az egyikkel, szemben kell állnia azzal is, amit azonosít vele. (Természetesen mindig vitatható, mit lehet antiszemitának nevezni. Az ezzel kapcsolatos álláspontomat itt nem fejthetem ki, mert szétfeszítené az írás kereteit, de megírtam egy másik dolgozatban: Ki légyen antiszemita? Élet és Irodalom, 2008. június 13.)

Márait a zsidókkal kapcsolatban sem kísérti meg a következetesség: „Sajnálom a zsidókat, megértem kétségbeesésük és otthontalanságuk, de nem hiszem, hogy bármilyen munkaterületen együtt lehet még dolgozni velük.” (A teljes napló 1946, 136.) Ellenben: „svábok és zsidók nélkül Magyarországon nagyon nehéz lesz rendet tartani. A svábok, mint a zsidók, emberek, emberek, tehát kapzsiak stb. De vállalkozni, vállalkozást végrehajtani, kivitelezni svábok és zsidók nélkül bajos lesz.” (A teljes napló 1946, 162.) Se velük, se nélkülük.

Márai egyetlen megoldást lát – ne legyenek zsidók a zsidók, mert, amíg azok lesznek, pogrom is lesz, és ebben ők is ludasak: „Nem hiszek semmiféle olyan megoldásban, mely a »zsidókérdést« megnyugtatná. A kunmadarasi pogromot követő napon zsidó tüntetők járták be Budapest utcáit – a néma és jogos tüntetés helyett fenyegetőzve kiabáltak, két útjukba akadó keresztényt megvertek, majd B. [Balogh István – r. s.] páternek, mikor a miniszterelnökség nevében megnyugtató szavakat mondott nekik, ezt kiáltották: »Halál a keresztény papokra!« Tehát a kunmadarasi gyilkosságot újabb kunmadarasok követik majd. A fasiszta kivégzések közönsége nagyrészt zsidó söpredékből áll össze, vérszomjas szemet szemért alakokból; azok a szegények, akik igazán szenvedtek, akik ártatlanul elszenvedték a zsidóüldözések vesszőfutását, akik megkínzott, nyomorult halottaikat gyászolják, otthon maradtak. De ez a nagyvárosi, hangos, szemérmetlen és kegyetlen alzsidóság, ez a söpredék, amely üzletben, utcán, hivatalban képviseli most a zsidóságot, igen nagy veszélyeket idéz föl a megmaradt zsidóság egésze számára. S nem lehet tenni semmit ellene. A zsidók számára egy út van: legyenek keresztények, lelkükben is, életmódjukban is. A kereszténység mint életforma és pedagógia, igen nagy erő. Más utat nem látok a zsidóság számára.” (A teljes napló 1946, 178–179.) Néhány nappal később azután talál Márai a zsidóknak két másik utat is: a cionizmust és a szocializmust. (A teljes napló 1946, 190–191.) De a lényeg az, hogy az együttélés nem megy. Vagy külön kell válni, külön országot építeni, vagy beolvadni egy univerzális közösségbe – legyen az akár az egyetemes kereszténység, akár a nemzetközi munkásmozgalom –, ahol eltűnnek azok a sajátosságok, melyeket a többség nem képes elviselni. Ezt nagyon sokan gondolták így, keresztény, szocialista és kommunista antifa­siszták Máraival együtt, akár a kisebbséget tartották felelősnek, amiért „elviselhetetlen”, akár a többséget, amiért a másság elviselésére képtelen, akár mind­kettőt. Márai természetesen mindkettőt.

Ő a fordulat évében már egyenesen úgy látta, hogy a magyar zsidóság a magyarság és Magyar­or­szág vesztét kívánja: „Olyan emberek, mint a jezsuita J. páter és mások, akik az elmúlt években minden következménnyel, életük veszélyeztetésével védték a zsidóságot: most megdöbbenten jelentik ki, hogy nincs a magyar zsidóságon mit védeni többet, mert nyíltan nem akar mást, mint a nemzet egészének feláldozásával megtartani Közép-Európában az utolsó szovjet-zsidó hídfőt, ahol meghúzhatja magát a zsi­dóság, feláldozni Magyarországot…” Ellenben Bul­gá­riá­ban (!) és Jugoszláviában, „ahol nemzeti erők kormányoznak”, még a kommunisták is elfordulnak „az imperialista Szovjettől”. (A teljes napló 1948, 221.)

Nem megyünk végig a Beke által összeszámlált 59 „kemény zsidóbírálaton”, de egyet még ide kell illesztenünk: „ez ma a közszellem; akit nem sütöttek meg Auschwitzban, annak nincs joga élni, utazni, nincs joga semmihez; ezek helyeslik a Bé-listát, mert »a zsidókkal is ugyanez« történt, s ha megmondod nekik, hogy amit csináltak, aljasság volt, de aljasságot nem lehet igazságtalansággal kiegyenlíteni, akkor reakciós vagy; ezek árulják meggyilkolt rokonaik és családtagjaik mártiriumát állásért, sápért és koncért; s az egész ország kezd nagyon fáradt lenni ettől a hangtól és magatartástól.” (A teljes napló 1946, 308–309.) Ennek a kirohanásnak az volt az előzménye, hogy egy zsidó szerkesztő azt írta a hetilapjában: nincs joga Márainak a többi meghívott magyar íróval együtt Svájcba utazni, mert békésen, jól élt idehaza, és a „tollát villogtatta”, miközben az üldözöttek a munka- és haláltáborokban szenvedtek. Ez a támadás fölháborítóan igazságtalan volt, hiszen a deportálások idején, a német megszállás után Márai egy sort sem publikált Magyarországon, s bár a háborús viszonyokhoz (és a Naplóból kicsapó panaszáradathoz) képest valóban jól élt, de a zsidók mentéséből is kivette a részét. Márai maga is azt teszi, amit támadója: „aljasságot egyenlít ki igazságtalansággal”, midőn ezt a támadást közszellemnek minősíti, s a reakciós jelzővel való tényleg sűrű és vérlázító kommunista és szocdem visszaélést zsidó manipulációnak minősíti.

Ha a kedves olvasó jól meggondolja: valamilyen aljasságot kiegyenlítő igazságtalansággal kellene azonosulnia annak is, aki akár Márai antifasiszta elkötelezettségének, akár antiszemitizmusának komolyságát elvitatja.

---

Röviden meg kell még emlékeznünk Márai margi­nális antiságairól.

Márai – a háború utáni társadalom túlnyomó többségéhez hasonlóan – nem vett tudomást a cigányok üldözéséről. Elhurcolásuk, legyilkolásuk nem foglalkoztatta őt. Persze az ellenkezőjén kellene csodálkoznunk. Akkoriban különcnek és deviánsnak számított Magyarországon az a maroknyi ember, aki a cigányokról mint jogokra jogosult emberi lényekről és állampolgárokról gondolkodott. A cigányok megítélése Márai számára nem okoz problémát, reflektálatlanul azonosul a legsötétebb sztereotípiákkal. A cigányság a Naplóban csak a minősítésre érdemes népek durva jellemzésére alkalmas szitokszóként kerül elő. Például: „Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda…” (A teljes napló 1943–1944, 258.) „Ki fog megint törvényt írni ennek a népnek, amely az Árpádok alatt erős és fegyelmezett volt, s ma tolvaj cigányhadra emlékeztet, amelyet kapzsi vajdák vezetnek?” (A teljes napló 1945, 24.) „Cigányok ezek, nem nemzet.” (A teljes napló 1946, 22.)

Teljesen apolitikus ellenszenvvel emlékezik meg Márai a homoszexuálisokról és a sántákról (!), mint torz és diszharmonikus lényekről. „Nem szeretem a homoszexuálisokat; társaságuk… kínos ellenérzéssel tölt el. Nem az ellen van kifogásom, ami számukra a nemi élet megoldási képlete, ez teljesen közömbös, hanem jellemük, lényük ellen, ami torz, beteg, harmóniátlan.” (A teljes napló 1947, 81.) „Lehet, hogy vannak kivételek, de minden személyes tapasztalatom szerint a sánták – különösen az ún. »tuskó lábúak« – nem tudják harmonikusan elintézni lelkükben és jellemükben ezt a testi szerencsétlenséget; valamennyi nyomorék között ők azok, akik alattomos, ingerülten gonosz szándékkal felelnek a világnak. A vakok sokkal harmonikusabbak.” (A teljes napló 1946, 225.)

A nők is csak addig harmonikusak, amíg nem felejtik el, hogy ők „altesti lények. Egyetlen nőnek sem hiszek, aki el akarja hitetni velem, hogy több és más is, mint altesti lény.” (A teljes napló 1947, 87.)

(Aki abban a reményben keresi vissza a fenti idézeteket, hogy talál körülöttük olyan szövegkörnyezetet, mely dialektikusan föloldja az „ellentmondásokat”, és azok látszólagosságának bizonyítására lehetőséget ad, próbálkozzék nyugodtan – csalódni fog. Már csak azért is, mert nem is létezik olyan összefüggő szövegkörnyezet, melyekből az egyes megállapításokat ki lehetne ragadni. A Napló különálló jegyzetek halmaza, melyek nem épülnek össze gondolatmenetté. Az sem járhat sikerrel, aki a Naplóban hemzsegő végletes megállapításokat egy végletes történelmi helyzetből fakadó végletes lelkiállapottal magyarázná, mert a békeidők naplói is ilyenekkel vannak tele.)

Anti- és filo- – Márai és az oroszok

Márai, mint láttuk, minden népről ellentmondásosan gondolkodik (a cigányok kivételével, akikről egyáltalán nem is gondolkodik), de ez az ellentmondásosság az oroszokkal kapcsolatban válik igazi ambivalenciává.

Máraira (is) hivatkoznak azok, akik 1945-öt felszabadulás helyett megszabadulásnak tartják és mondják (erős indokkal, hiszen Magyarország megszabadult történelmének legsötétebb rezsimjétől és megszállásától, de nem vált szabaddá, tehát nem szabadult föl). Márai a Föld, föld című emlékezéseiben írta le, hogy személy szerint nem érzett semmiféle felszabadulást, mint ahogy a többség sem: „megszabadulásnak” nevezhető, ami történt (Akadémiai, 1991, 101–102.). A háború utáni üresség-szabadság-félelem érzés különös együttesét jeleníti meg az őt megerőszakoló orosz katonát meggyászoló, megtisztogató lány története, a Szabadulás (Helikon, Szombathely, 2000).

De a háború sötétségében, a bombahullásban még Márai sem sokat töprengett a szabadulás igekötőin: „minden tisztességes ember felszabadítóként várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat.” (A teljes napló 1943–1944, 306.)

És miután megérkeztek: „Most látjuk, hogy az oroszok a megszállás e tíz napjában csakugyan egyféle felszabadulást hoztak – nem csak a zsidóknak, mindenkinek.” (A teljes napló 1945, 21.)

Márai, amikor a Föld, földet írta, nyilván visszavetítette későbbi élményeit, ezért vélte úgy, hogy már az első percben sem érezte felszabadulásnak ő és a többség azt – ami valóban nem volt az.

Amikor a leányfalusi bérelt villájában Márai először találkozik orosz katonákkal, „az új embert” üd­vöz­li bennük: „Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek; más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bi­zonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket hagyott; nem rosszakat; inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.” (A teljes napló 1943–1944, 364–365.)

Ez a bizakodás kitart egy darabig: „Talán az oroszok töltik meg új árammal ezt a kihűlt nyugati életformát. Most, hogy kezdem megismerni őket, hiszek ebben.” (A teljes napló 1945, 36.) Márai megemlékezik művelt, érdeklődő orosz tisztekről, akikkel elbeszélget irodalomról, a magyar katonák oroszországi pusztításairól, és akiknek egyike néhány kéziratlapot is kér tőle emlékbe. Éppen a számára legfontosabb tekintetben, a műveltség tekintetében talál Márai lelkesedésre okot adó vonásokat az orosz karakterben: „Az oroszok készülnek a műveltségre, izgatja őket a műveltség, tudják, hogy ez a legtöbb és legjobb, amiben embernek a földön része lehet… Izgatja őket a műveltség kalandja és élménye – hívja és húzza őket, úgy készülnek reá, mint egy hódításra, felfedezésre… Nagy élmény ez: látni egy népet, mely vad erővel, minden idegével készül a legnagyobb emberi kalandra, a műveltség kalandjára.” (A teljes napló 1945, 280.)

Az orosz megszállók viselkedése kellemesen lepi meg Márait: „A valóságban inkább jóindulatúak, ezek a fosztogatások egyéni vállalkozások, s minden megszálló hadseregben akadnak ilyen vállalkozások a legyőzött országban. A magyarok gaztetteket követtek el Oroszországban; […] Az oroszok nem tartoznak nekünk semmivel, s inkább csodálni kell, hogy így és csak így viselkednek.” (A teljes napló 1945, 42.)

Még a tömeges nemi erőszakra is van pozitív nemzetkarakterológiai magyarázat: „Az oroszok nemi izgalma nem mesterkélt, mint a miénk, európai embereké. Ezek az emberek pattanásig feszültek a nemi géntől. Potenciájuk valamilyen fájdalmas, elemi szükséglet, mint az éhség, a szomjúság. Számukra a szerelem nem finom és gonosz játék, hanem ősi szükséglet. Ezért a kínos nőhistóriák, mindenütt, ahová eljutnak…” (A teljes napló 1945, 280–281.)

Ahogy múlnak a hetek, Márait egyre inkább megviseli a beszállásolás, az egyedüllét lehetőségének hiánya, a kényszerű együttélés idegen kultúrájú katonákkal, a szűkösség, a piszok, de mindezt a háborúért felelős magyarok számlájára írja: „mindezt nem emberi rosszindulat okozza, hanem egy helyzetből következik, melyet mi, magyarok idéztünk fel, hívtunk ide. Tehát szótlanul és panasz nélkül el kell viselni. Ezért akármi következzék is még, nem szabad az oroszokra haragudni. De érzem, hogy olthatatlan gyűlölettel telik el a lelkem a magyarok iránt, akik kapzsiságból, erkölcstelenségből, műveletlenségből és bitangságból ide juttatták a nemzetet és az egyéneket.” (A teljes napló 1945, 55.)

Márai sok mindent elhisz, amit az orosz katonák a Szovjetunióról mesélnek, ezért arra a következtetésre jut, hogy a szovjet társadalmi berendezkedés „az elmúlt huszonöt évben sokat fejlődött a demokrácia felé. Valószínű, hogy a nagy háború teherpróbája – találkozás a nyugati civilizációval… sietteti ezt a fejlődést.” (A teljes napló 1945, 57–58.)

És Magyarországon sem ítélik halálra a demokráciát: „valószínű, hogy az oroszok nem is lesznek imperialisták: korrektek lesznek, betartják a békeszerződést, nem falnak fel kis népeket, lehet, hogy arra sem kényszerítik őket, amitől sokan félnek: nem kívánják, hogy a nyugati peremnépek a Szovjet tagköztársaságai legyenek… Beérik az országokban egyfajta rózsaszín demokráciával. De a tény, hogy itt vannak, a szláv erő kisugárzása eldönti a magyarság sorsát, talán örökre.” (A teljes napló 1945, 180.)

A bizonytalanság optimista hónapjait a bizonytalanság pesszimista hónapjai követik: „Lehet, hogy Oroszország a jövőben, a találkozás után, nemcsak bolsevista marad – ellentétben a »demokratikus« jóslatokkal –, hanem még sokkal merevebben rákapcsol a kommunista vonalra.” (A teljes napló 1945, 270.) „Nyugati demokrácia vagy keleti diktatúra: ez dől el most s a következő hónapokban… de nem biztos az sem, hogy eldől. Lehet, hogy egyik sem lesz, a kettő között alakul ki valamilyen társadalmi, politikai helyzet. Az oroszok tartják pozíciójukat, amennyire lehet, s az angolszászok időnként fél kézzel igazítanak egyet a helyzeten, amennyire módjuk és kedvük van ehhez. Közben a magyar társadalom fuldoklik a szegénységben, elerőtlenedik, feléli tartalékait.” (A teljes napló 1945, 213.)

Lassacskán kibontakozik a ködből „az oroszok” és a fasiszták közötti rokonság: „Az oroszok nem haragszanak igazán és őszintén a fasisztákra. Szidják, de nem érzik őket idegeneknek. Idegen mindig csak a másfajta ember, aki nem fasiszta és nem is kommunista. […] a fasizmus, ha egyszer megszűnt imperialista veszély lenni, a fasiszta emberanyag nem reménytelen az oroszok számára: átnevelhetik, kezdhetnek vele valamit… az őszintén antifasiszta »burzsuj«, aki a fasizmusban, mint a kommunizmusban, a terror egyik megnyilatkozását látja csak… Ő az igazi ellenfél.” (A teljes napló 1945, 220–221.) Mint látjuk, az „orosz” itt a bolsevista fedőneve.

Aztán meg fordítva: „Magyarország ezeréves történelme során soha nem élt még ilyen veszélyben, mint most. Az ország a sír szélére jutott. A szlávság – melynek számára a bolsevizmus csak eszköz – lassú, szívós feminin erejével felszívja. Húsz-huszonöt év elég ehhez. Az oroszok már telepítenek.” (A teljes napló 1946, 128.)

A fosztogatások „egyéni vállalkozásokból”, melyek „minden megszálló hadseregben” előfor­dulnak, az általános rettegés okai, mindent elrontó világtörténelmi tényezők lettek: „Ezek a rabló oroszok az orosz külpolitika európai, talán világesélyeinek oly kártevői, mint amilyen kárt semmiféle ellenpro­paganda nem okozhat. A Vörös Hadsereget igazán párt- és osztálykülönbség nélkül várta itt mindenki. Ha tapintatosan lépnek föl, ma talán megnyerik Európa e részében nemcsak a háborút, hanem a békét is. Így, ahogyan történt, elrontottak mindent. Szegény, gazdag, úr, proli, zsidó, keresztény, mindenki retteg tőlük.” (A teljes napló 1945, 322–323.) (Ezzel együtt ezért két érzelgős, giccses és „a szó bonyolultabb értelmében – nem erkölcsös” amerikai film megtekintése után Máraiban fölmerül, hogy „ezek a davajozó, kíméletlen erőszakos oroszok, kezdetlegességükben, mindenestől mégis nem emberibbek” az „amerikaiaknál”? – A teljes napló 1945, 326.)

A következő lépésben már Európa államilag szervezett kirablásának alanyai lesznek „az oroszok”: „Az oroszok ezekben az években, Moszkvából küldött megbízottaik segítségével módszeresen, rendszeresen kirabolják Finnországot, Lengyelországot, a keleti Németországot, a Baltikumot, Magyar­or­szá­got, Csehszlovákiát, Romániát, Bulgáriát, Ausztriá­nak egy részét, még a kis Albániát is… […] Óriási »üzlet« ez, a történelem egyik legnagyobb rablóhadjárata; soha még »győztes« ilyen következetesen, ilyen speditőri tökéletességgel nem rabolt ki legyőzött országokat…” (A teljes napló 1948, 268.)

„Az ember, ez a járvány”

Márai úgy antiszemita, ahogy antimagyar, antinémet stb. Nagyon és ellentmondásosan. Ezek az antiságok Márai általános mizantrópiájának felbontásai. Márai úgy gyűlöl minden népet külön-külön, ahogy a tömeget általában. Sok mindent átvesz a populáris sovinizmusok közhelyei közül, de maga a populáris sovinizmus, mely a saját előny elvén működik, távol áll tőle. Márai a kollektív ítélkezést éppoly kegyetlenül és igazságtalanul gyakorolja saját népével (és saját felekezetével, a kereszténységgel) szemben, mint másokkal szemben. Márai sovinizmusa elitista, s célpontja a tömeg maga: „Az ember, ez a járvány.” (A teljes napló 1943–1944, 195.)

Ez a mondat egy teljes naplóbejegyzés a háború villámai közül, melyet ilyesfélék követnek: „Ha mód van rá elvenni emberek szabadságát, emberi méltóságát, esetleg életét, miért hőköljön meg ez a kancsi, eszelős, dühben romboló és fosztogató tömeg bárki vagyona, személye előtt? A lángnak mindegy, mit éget, csak legyen mit hamvasztani.” (A teljes napló 1943–1944, 196.)

„Az eltömegesedés korában az alkotó szellem vezető jogát hirdetni: bátorság, tehát műveltség kérdése.” (Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 95.) Ez lett volna Márai krédója. Ha hitt volna benne: „Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat. Nem hiszek abban, hogy az ember másképp is tud méltányos és igazságos lenni, mint gyávaságból, szükségből vagy pillanatnyi érzelmességből.” (A teljes napló ­1943–­1944, 197.) Az emberiség mintha megvakult, megsüketült volna, „csak hasának, ösztöneinek, szenvedélyeinek él. S néhány elitember egy napon megint kiemeli az emberi fajtát a sötétből.” De az az „egy nap” a jelenben élők látótávolságán kívül van. (A teljes napló 1943–1944, 199.)

Az emberiséget Márai szerint jelentős mértékben a túlszaporodás juttatta ilyen nyomorúságos helyzetbe. Nem túl kevesen, hanem túl sokan vagyunk. Nem­csak mások, de mi magyarok is. A magyar nacionalizmus közkeletű irányzatainak követői az általuk magyarnak tartott népesség és a többiek szaporodását ellentétesen ítélik meg. Az első esetben a gyenge szaporulat tragikus, a másik esetben az erős. Márainál ez nem így van. Ő arra biztat: merjünk mi is kicsik lenni. „Semmi szükség a társadalmi költőgépekre. Kevés ember és minőség, ez lenne az eszmény. Mind több ember, s mind selejtesebb minőség; ez a valóság.” (A teljes napló 1945, 206.) „A szelekciótlan szaporodás, az emberi tömeg kóros sarjadzása mind jobban korcsosítja az egyén lelkében is a szabadságigény bensőségét. A termeszek világa az emberi társadalomban ma nem olyan elképzelhetetlen, mint volt ötven év előtt.” (A teljes napló 1945, 239.) „Az elszaporodott tömegek minden mesterségen belül kitenyésztették a képességek nélküli versenytársak tömegét. Ezek senkit nem gyűlölnek úgy, mint a tehetséget. Ha módjuk van reá – s most módjuk van reá –, megölik. […] Csak a minőség érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges, államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek, olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket; inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad népek között az európai műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.” (A teljes napló 1943–1944, 299.)

Márai nemcsak a népekkel, de mindenféle közösségi partikularitással szemben is „anti”. A mérték univerzális (mint idéztük: „ha emberi voltom és hitem rovására követelnék…, hogy magyar és keresztény legyek, megtagadnám mindkettőt” – A teljes napló 1946, 85.), a mérendő az individuum. Az em­beriség távlata az individuum forradalma: „Egy napon feláll majd egy hős, és kimondja, hogy minden emberi – egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. […] Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első igazi forradalom a világon.” (A teljes napló 1943–1944, 107–108.)

Minden embertömeg tömegemberekből áll, kiknek egyéniségük nincs, ezért kollektíve jellemezhetők, s a jellemük kollektíve rossz. Ez a tételezés áll Márainál minden németezés, magyarozás, oroszozás és emberezés mögött. És természetesen a zsidózás mögött is. Amilyen határozottan állítjuk, hogy Márai antiszemita, ugyanolyan határozottan állítjuk azt is, hogy – a fölhasznált zsidóellenes sémák hasonlósága ellenére – másképp antiszemita, mint azok, akik az ő zsidóellenes szövegeit lobogtatják.

A kettétépett Márai

Márait meg kell csonkítania annak, aki az ő tekintélyét politikai vitákban hasznosítani kívánja. Amit az egyik lecsonkol, azt hasznosítja vele szemben a másik. Az antiszemita Márait antiszemita szerzők hasznosítják, idézik egyetértőleg és perdöntőleg (l. pl. Bayer Zsolt a Sajtóklub 2002. augusztus 16-i adásában. Magyar Demokrata, 2002. augusztus 21.; Lovas István: Gyűlölettel a gyűlölettörvény ellen II. Magyar Demokrata, 2004. január 29.; Lovas István levele Wittner Máriához. Magyar Demokrata, 2006. március 10.; Lovas István levele a másik oldalnak. Magyar Demokrata, 2004. április 22.).

„Ide figyeljetek! Néhány hónapja figyelmeztettelek titeket, hogy ne merészeljetek Máraiból a polgári oldal ellen tőkét kovácsolni. Megígértem: ha ezt megteszitek, tovább idézek tőle” – így vezeti fel Lovas István a Máraitól vett antiszemita idézeteinek egyik csokrát. És idéz „attól az embertől, aki akkor se támogatott volna ma [sic!] titeket, ha elevenen égetik el.” (Magyar Demokrata, 2004. április 22.) Miután a jobboldal nem tud viszonyulni azokhoz a Márai-idézetekhez, amelyekből kiderül, hogy őket aztán végképp nem támogatta volna Márai, Lovas voltaképpen racionálisan zsarol. És ez a zsarolás mindaddig racionális és hatásos, ameddig „a másik oldal” Máraival kívánja megmutatni, milyen is az igazi „polgári” oldal, milyennek kellene lennie a Lovas- és Orbán-párti jobboldalnak, ha valóban polgári lenne. Hiszen, ha ebben Márai autentikus, akkor az autentikus polgári oldalnak antiszemitának kell lennie. „A másik oldal” bizony öngólt ló, ha az antiszemita Márai fölfedezését meghagyja az antiszemitáknak. Nagyon érdekes, hogy akik folyvást siránkoznak, mennyire immúnissá vált a közbeszéd a rasszista szövegekre, s mennyire szalonképesek ezek kibocsátói a „jobboldalon”, eltökélt némasággal hallgatnak arról, hogy antiszemita szövegeket Márai tekintélyével legitimálnak, s még maguk ajánlják Márait igazodási pontként a jobboldal számára!

„Olvassunk sok-sok Márait”, „figyeljünk a mesterre mindig”, „figyeljünk nagyon Máraira” – ezekre a biztatásokra épül Bayer Zsoltnak az Orbán-kormány bukása után íródott cikke, melyben – ezúttal nem antiszemita idézetekkel – útmutatást ad tábora számára, miként végezzék el magukban mindennap a maguk kicsi „nemzeti forradalmát” („ahogy elvégzi a lassan magához térő, jobbra tolódó Európa is, Le Pen most pofozott fel benneteket, másságrajongók!”). (A lélekről és arról, mi fog történni. Magyar Nemzet, 2002. április 23.) Vásárhelyi Mária ugyancsak Márai olvasására biztatja a „jobboldalt”: „Ha én jobboldali, konzervatív értelmiségi lennék (aminek persze nincs sok realitása), akkor mostanában esténként a nemzet sorsa és a saját osztályom iránt érzett aggodalomtól vezetve elalvás előtt kötelezően egy Bibó és egy Márai nevű valódi polgár műveit olvasgatnám, hogy egyetlen pillanatra se feledkezzek meg arról, hogy »ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ’jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint ’keresztény magyar ember’, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért mert ’keresztény, magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény, magyar’ vagy ’úriember’, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: (...) amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.« (Márai Sándor: Napló, 1943–­1944.)” (Vásárhelyi Mária: Kinek a szégyene? Élet és Irodalom, 2000. április 7.)

Ezt a naplóbejegyzést (l. A teljes napló 1943–­1944, 366–367.) perdöntőleg idézik lépten és nyomon. (L. Pomogáts Béla: Márai Sándor pályafordulása – emigráció előtt és után. Európai Utas, 2000/2.; Gereben István: Márai Sándor szellemi, politikai hagyatékának kisajátításáról. ÉS, 2001. július 20.; majd ismét Vásárhelyi Mária: Nobel-díj történelmi keretben. ÉS, 2002. október 18.; végül A teljes naplóról írt recenziójában Bán Zoltán András: Mai aladároknak. Magyar Narancs, 2007. április 5.)

Hogy miért nem reflektálnak a „jobboldali” harcosok Márai jobboldal-ellenes, magyarellenes, nemzetellenes, egyházellenes stb. állításaira, az elég világos. Azért nem, mert első-, másod- és harmadsorban propagandisták. Ami Márai propagandaértékét csökkenti, azzal nem foglalkoznak. Sokkal érdekesebb kérdés, hogy az antiszemitizmusra egyébként kivételesen érzékeny szerzőket miért hagyja teljesen hidegen mindaz, amit Márai a zsidókról összehord.

„Hogy Máraiból, ebből az intranzigens antiná­ciból…, a meggyőződéses demokratából, a Horthy-rendszer esküdt ellenségéből, a nyilasok halállistájának egyik prominens tagjából hogyan lett a mai magyar jobboldal egyik kitüntetett szerzője, az úri dilettáns Wass Albert gyékénytársa, az a mély magyar titkok és szégyenek egyike” – veti föl Bán Zoltán András idézett recenziójában. De hát lehetséges, hogy akit igazán érdekel ez a „mély magyar titok”, nem számol a közös ellenségképekkel? (Kommunisták, imperialisták, zsidók.)

Kertész Imre „metsző tisztánlátást” tulajdonít Márainak, amit élete végéig megőrzött. „A korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomatának” nevezi a Naplót. Különös jelentőséget tulajdonít annak, hogy Márai naplójegyzeteiben fölbukkan a budakalászi téglagyár, ahol ő is a deportálásra várt. (Kertész Imre: Vallomás egy polgárról. Élet és Irodalom, 2000. július 28.)

Ha Kertész valóban (és nyilván) olvasta, amiről ír, akkor a „metsző tisztánlátás” eredményének kell tekintenie például ezt is: „A zsidóság. Két frontja van ma: egyik kapitalista, másik bolsevista; egyik a vagyonát védi minden áron, másik az életét. De mindkét tábor megegyezik abban az égő, olthatatlan gyűlöletben, ahogyan a magyarság egészének vesztét kívánják. Nem igazságot és jóvátételt kívánnak, ha­nem bosszút, az elszenvedett, valóban irtózatos és kegyetlen gyötrelmek és veszteségek miatt, bosszút hetedíziglen, tekintet nélkül a nemzet egyedeinek személyes bűntelenségére vagy felelősségére. Egy­formán kívánják, hogy pusztuljon el a nemzet…” (A teljes napló 1947, 304.) Ha Kertész és éppen Kertész megszólal Márai ügyében, akkor lehetetlen, hogy a tisztelői ne várják el tőle a szembenézést Márai sok-sok „kemény zsidóbírálatával”. De hiába lehetetlen: nem várják el.

Szalay Károly megvádolta Kertészt Márai meghamisításával. De persze nem azért, mert elmulasztotta tekintetbe venni Márai „zsidóbíráló” megjegyzéseit, hanem azért, mert az író emigrációját elsősorban a magyar néppel, a magyar társadalom történelmi torzulásaival való meghasonlásából vezette le, miközben Szalay szerint Márai egyértelműen „az orosz kommunisták és hazaáruló moszkovita bérenceik elől ment külföldre”. (Meghamisított történelem – kiforgatott Márai. Magyar Demokrata, 2000. szeptember 7.) Természetesen Szalay is tud hivatkozásokat tenni az állítása mellé, hisz Márainál mindenre van idézet, de alapvetően Kertésznek van igaza. Még messze voltak az oroszok, amikor Márai már kisikoltott a naplójából, hogy „elmenni innen, mihelyst lehet… Nem: ha francia vagy angol, nem: ha cseh, román vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt. Egy nemzet szellemi öntudata az oxigén, amelyben egy-egy alkotó szellem fáklyája lángolni kezd. E légkör nélkül minden fáklya füstölni kezd, kihuny.” (A teljes napló 1943–1944, 102.) Ugyanakkor még 1948 márciusában, fél évvel végleges elutazása előtt is hoz olyan döntést, miszerint nem megy el, amíg rá nem kényszerítik, amíg kompromisszumkötés nélkül is van valamicske életlehetősége itthon. És a maradás hősiességébe is nagyon bele tudta élni magát: „Itt van a pillanat, amikor dönteni kell. Így döntöttem: amíg valamilyen életlehetőségem van itthon, nem megyek el, itthon maradok, megeszem az utolsó nadrágom, és letöröm a plombát a fogamból, de nem megyek el. Mert itthon a helyem. Mert jogom van itt élni. Mert magyar író vagyok.” (A teljes napló 1948, 84.)

Az emigráció elsődleges oka: ez lett a kisajátítási harc kulcskérdése. Ez részben érthető, de mégiscsak némi magyarázatra szorul. Mindkét oldal igyekszik a másik orra alá dörgölni, amiről a másik makacsul nem hajlandó tudomást venni. A „jobboldal” arról, amit Márai a Horthy-korszak Magyaror­szágáról, a keresztény-nemzeti kurzusról, a jobboldal s a fasizmus viszonyáról és (sajnos) általában a magyar népről ír. Hogy ez miért fáj a „jobboldalnak”, az világos. De az már sokkal kevésbé, hogy miért lenne kínos a véle hadakozóknak az, amit Márai a kommunistákról ír. Kertész Imre, Bán Zoltán András, Vásárhelyi Mária, Gereben István – hát ők aztán éppen nem a kommunizmus apologétái, hanem szenvedélyes ellenfelei. Miért is zavarná őket annyira az a Márai által is terjesztett „makacs legenda”, hogy a jeles tisztánlátó a kommunisták miatt emigrált? Hiszen a kommunista uralom is elég ok lett volna néki az emigrálásra, ha nem lett volna rá elég oka a kommunisták nélkül is. (Az emigráció okairól és folyamatáról l. Serf András: Naplóba fojtva. HVG, 2008. május 3.) Erre egy magyarázat van: ahogy a Horthy-korszak gyalázása és a magyargyalázás, úgy ér össze Márainál a háború után kibontakozó diktatúra gyalázása a zsidógyalázással. Nehéz leválasztani az antikommunista Márait az antiszemitáról. Aki az egyiket tabu alatt kívánja tartani, a másikat sem hagyhatja szabadon érvényesülni.

Márai Sándor szellemi, politikai hagyatékának kisajátításáról cím alatt Gereben István egy kis idézetgyűjteménnyel vesz részt a kisajátítási harcban. Tiltakozik az ellen, hogy Márait a szélsőjobboldal szószólói saját álláspontjuk apostolává igyekeznek átformálni, „s teszik ezt magabiztos tájékozatlansággal, azt feltételezve, hogy nincsenek már emlékező tanúk, nincsenek már hiteles életműve egészét olvasó, csodáló, hagyatékát hamisításoktól megőrző, félő tisztelői.” (Élet és Irodalom, 2001. július 20.) E bevezető után egy teljesen egyoldalú összeállítás következik, melyből Márai zsidóképére nézve kizárólag hamis következtetéseket lehet levonni. Gereben primitív kisajátítási kísérletnek minősíti Stifner Gábornak a Vasárnapi Újság 2000. november 12-i adásában föltett kérdését, miszerint nem minősítenék-e Márait a rendszerváltás utáni Magyarországon „szélsőségesnek, kirekesztőnek, fasisztának”. E kérdést nyilván csak akkor lehet érvényesen minősíteni, ha mellétesszük (Gereben persze nem teszi) azokat a Márai-idézeteket, amelyek bizony éppen olyanok, mint amilyeneket a rendszerváltás utáni Magyarországon baloldaliak és liberálisok szélsőségesnek, kirekesztőnek és fasisztának szoktak bélyegezni. Vagy nincs és nem volt nekik igazuk (nekünk igazunk) ebben a bélyegzésben, vagy igaza van Stifnernek is abban, hogy Márait ma ugyanígy minősítenék (minősítenénk).

És valóban, ha a fasiszta minősítést talán nem is mindenki, de a másik két jelzőt a baloldaliak és a liberálisok egyöntetűen kiosztanák Márainak, ha élne, és fönntartaná korábbi véleményeit. Igazuk is lenne (az első két jelző tekintetében). A „jobboldal” pedig azokat a jelzőket osztaná ki neki, amelyek nekünk, „ballibeknek” és „idegenszívű” tollnyűvőknek járnak. Márai minden szégyenpadra odaférne. Wass Albert és Döbrentei Kornél mellé is, Kornis Mihály és Petri György mellé is.

Jelképes eset: Gusztos Péter 2003. október 15-én az SZDSZ – Új Generáció emlékünnepségén a Ter­ror Házánál Márai-idézettel kezdte beszédét: „A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hajtják őket, száz- és százezer embert. A kollektív büntetés mint nemzetközi gyakorlat a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a zsidók, ma a svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek…” Erre az idézetre támaszkodva tett hitet Gusztos egy olyan politika mellett, mely „ellentmondást nem tűrő következetességgel utasít el minden kirekesztést, minden faji, nemzeti, vallási vagy más alapú előítéletet…” A Gusztos által használt formában szerepel ez az idézet Gereben Istvánnál is, mivel így jelent meg a Napló első kiadásában. Ámde a teljes naplóban (mint föntebb már idéztük), ott van még a marha­csordás mondat és a kollektív büntetés elutasítása között az is, hogy „nem rokonszenves fajzat. De a zsidók sem azok. Nem erről van szó.” (A teljes napló 1945, 367.) Bizony szó sincs róla, hogy a kollektív büntetés elutasítása az előítéletek (pláne következetes) eluta­­sítását jelentené Márainál. Ter­mé­sze­tesen Gusztos sem, Gereben sem ismerhette a teljes szöveget, hiszen 2007-ig így nem jelent meg sehol (az Ami a naplóból kimaradt sorozatban sem). De mindketten ismerhettek éppen elég Márai-szöveget, melyek kizárják, hogy Márai „az előítéletek következetes elutasításának” példája lehessen.

A harmadik utas népiesek vonalán haladó Beke Albert az, aki (nem különösebben mélyenszántó füzeteiben) őszintén szembe tud nézni Máraival. De neki könnyű, mert ő nem szereti, és nem is tartja nagy írónak. Nem vele, hanem ellene kíván érvelni. „Kemény zsidóbírálatát” (naná!) értékeli, de szenvedélyesen elítéli „parasztellenességét”, „népellenességét”, Illyés Gyula, Veres Péter és általában a magyarság lené­zését, „gőgjét”, „fölényeskedését” és „sznobságát”, mely „visszataszító és elviselhetetlen” (Az emigráns Márai Sándor a magyarságról és önmagáról. Szenczi Mol­nár Társaság, Budapest, 2003, 11–13.) Beke, amint az első Márai-füzetének (Márai Sándor a ma­gyar­ságról és a zsidóságról. Szenczi Molnár Tár­saság, Budapest, 2002) fülszövegében olvasható, azzal az ambícióval látott munkához, hogy „meggyőzően leszámol a Márai által magasztalt polgár legendájával”, s azt remélte, hogy ezzel „jelentős vitát fog kiváltani”. Nem váltott ki. A heves viták a Márai-legendák kö­zött folynak, és nem a Márai-legendákról.

A Márai-életmű értékelésében az én véleményem közkeletű vélemény: fölöttébb egyenetlen oeuvre, melynek néhány darabja korszakos remekmű. A legtöbben ezt gondolják, akik gondolnak egyáltalán valamit Márai munkásságáról. A Napló értékelésében annál inkább magányosnak kell éreznem magam. És ezt a magányt nehéz földolgozni. Miként lehetséges, hogy a magyar szellemi élet ilyen széles közmeg­egyezéssel túlértékel egy ennyire inkoherens írásfolyamot, amelyben mindenki bőséggel találhat számára tökéletesen elfogadhatatlan, mi több, gyű­löletes mondatokat? Ezt a Naplót egy nagyon bizonytalan ember vezette, aki bizonytalanságát sok hatá­rozott, de ellentétes értelmű állításban oldotta fel. Hogyan lehet a magyar szellemi élet a Napló szelektív befogadásában és egyáltalán Márai nézeteinek szelektív tudomásulvételében ennyire egységes? Ennyire eltökélt? Ennyire eltökélten vak?

Elsősorban a Napló túlértékelésén alapul Márai orákulumként való használata, mely a súlyosan megosztott magyar közbeszéd egészére jellemző! Az orákulumság azt jelenti, hogy a forrás maga a gondolat érvényességének garanciája. Ez a garancia nem lehet részleges, mert nem témakörökhöz, hanem személyhez kapcsolódik. Ha tehát a közíró, a közbeszélő orákulumként használ valakit, akkor felelősséget vállal gondolatvilágának egészéért. Ha elismerné, hogy a forrásból, melyből merít, összevegyülve folynak igazságok és téveszmék, a forrás elvesztené áldó erejét. A Márait hasznosító közírók pedig nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy lemondjanak erről az áldó erőről, a név garanciális erejéről. Hallgatólagosan mindenki felelősséget vállal tehát az ő elveit megsemmisítő mondatokért, az ellenlábasait megsemmisítő mondatok kedvéért.

És akik ezt Máraival megteszik, bárkivel, bármivel megtehetik. És ez borzasztó.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges