Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

„A legjobb politikai oknyomozó újságírás mesterművei” – ezt írta Hahner Péter történész az Élet és Irodalomban Murányi Gábor történelmi tárgyú cikkeiről tavaly, amikor gyűjteményük megjelent (A múlt szövedéke, 2005, Noran). A recenzens kolléga annyira fején találta a szöget, hogy az ő találata nekem is jó lesz fölütésnek. Murányi Gábor valóban oknyomozó újságíróként írja a történelmet, amiből követelmények és lehetőségek sajátos egyesülése következik.

Az oknyomozó újságírót és a történészt a ténytisztelet köti össze, de az oknyomozó újságíró abban a meggyőződésben nyomozza és tiszteli a tényeket, hogy azok közvetlenül rávilágítanak valami itt és most fontos, nyitott problémára, a történész pedig abban a meggyőződésben, hogy a múlt föltárásának – bármiképp hasson vagy ne hasson a jelenre – önértéke és öntörvénye van. A témaválasztást, a témák hierarchiáját – a szerzőtől független, külső tényezők mellett – az első esetben a jelenismeret hiányai és a jelen idejű tét, a második esetben a múltismeret hiányai és a feltárás belső logikája határozza meg. A tényállítások legitimitását az első esetben az újságírói szakma etikai szabályai, a második esetben a történészi szakma tudományos követelményei határozzák meg. A hatásosság az első esetben a szabatossággal egyenrangú, míg a másodikban annak alárendelt szempont.

Aki beáll a két szakma metszetébe, és mindkettő követelményeit vállára veszi, a kettős teher alatt, ha van hozzá szellemi és erkölcsi ereje, eljuthat odáig, hogy hatásosan, olykor hatalmasan kitágítsa jelenbéli nyitott kérdéseinket – összenyitván őket a történelemmel. Újságírói érzékenységgel kiválasztott témákat és tudományos aggályossággal rögzített fölfedezéseket hordozó, professzionális hatásismerettel fölépített cikkekben.

Ez keveseknek sikerül, és ritkán, Murányi Gábornak viszont gyakran. Önérdeme mellett nyilván azért is, mert ehhez ideális helyen volt a rendszerváltás-korabeli Magyar Nemzetnél, és ideális helyen van a HVG Szellem rovatánál. Ott, ahol erre leginkább volt, illetve van kereslet és megrendelés.

A kettős érvényességet és a kettős hatást akkor lehet megőrizni, ha a történelmi tények hallgatólagosan hatnak. Explicit aktualizálás nélkül aktualizálódnak az olvasó fejében, és átsugároznak a jelenre. Az újságíró-történész újságíró fele arra törekszik, hogy megtetesse az olvasóval, amit a történész fele nem tenne meg. Murányi Gábor nagyon sok cikket írt az elmúlt másfél évtizedben – évfordulókról, kitüntetésekről, díjakról, jelképekről, jelszavakról, régi médiaháborúkról és nyelvháborúkról, könyvek, művészek, írók és írószervezetek sorsáról, politikusokról és pártokról stb. –, amelyek erre fölöttébb alkalmasak voltak.

„Kimaradtam a történelemből. Zarándokút előtt állok.” Ezzel zárja Murányi az első cikkgyűjteményének (Az átkos múlt hetek, a szerző kiadása, 1996, 10. o.) élére tett cikket (Zarándokút), mely 1989 júniusában, a nagy temetés után íródott, és egy évvel később jelent meg. A történelemből való kimaradottság azt jelenti, hogy Murányi múlt nélkül kezdte írni a múltat. Legalábbis a közelmúltat. Korábban azt sem írta róla, amit szabadott, azt sem, amit nem. ’56-ot az általános iskolában nevezte utoljára ellenforradalomnak „és tavaly [1988 – R. S.] augusztus óta nevezem minden fenntartás nélkül a forradalmat forradalomnak… Előtte az »ötvenhatos eseményekről« igazából nem volt véleményem… a hallgatás volt az egyetlen reagálásom évtizedekig. Még a kérdések sem nagyon érdekeltek… Sokáig egész egyszerűen nem érdekelt a XX. század második fele.” (Uo., 5–6. o.) Az érdeklődés önvédő, tudatosan tudattalan lehatárolása folytán Murányi nem hozott magával terheket és érdemeket, önigazolási feladatokat és lehetőségeket abból a múltból, melyet nyomoz. (Nagy és ritka könnyebbség.) Az a heves és termékeny érdeklődés, amely Murányit ezen a történetíró zarándokúton lassan két évtizede előrehajtja, nyilván mégsem támadhatott a semmiből. Le volt szorítva a vörös sáv alá, a második világháború előtti időkbe, József Attila koráig. Onnan tört föl napjainkig. A föltörésben jelentős szerepe volt Lajos Ivánnak, aki egy évvel volt fiatalabb József Attilánál, és egy évvel a világháború után tűnt el a gulágon. A velük egyidősek között voltak még, akik megérték a rendszerváltást.

Amikor Murányi Gábor 1984-ben rávetette magát Lajos Iván egykor nevezetes, de a köztudatból már rég kiradírozott Szürke könyvére, mely a Váci utcai antikváriumban akadt a kezébe, a múlt iránti érdeklődés biztonságos, vörös sáv alatti tartományában érezhette magát. Meg is jelent a könyvecskéről szóló cikke a Magyar Nemzetben, mert ott sem tudta senki, hogy hová nyúlik Lajos Iván történetének tragikus vége. A megjelenés után a szerző telefonon azt a tanácsot kapta egy idős úrtól, hogy „egyszer s mindenkorra felejtse el Lajos Iván nevét. Maga nem tudja, mit csinál!” (170. o.) Aztán megtudta, mivel az idős úrtól a jó tanács után egy Lajos Ivánról szóló irat- és idézetgyűjteményt is kapott. Ebből indult ki az a kutatás, mely két évtizeddel később elvezetett az idős úr, Meggyesi János emlékének ajánlott életrajzhoz.

Cikkgyűjtemények, dokumentumgyűjtemények, forráskiadások, kézikönyv-fejezetek után Murányi Gábor most adott ki a kezéből először történeti monográfiát. A könyv erényeit és hiányosságait röviden összegezhetjük, mert az előbbiek kevés szóval leírhatók, az utóbbiakból pedig kevés van. Aztán rögvest rátérünk a könyv tárgyára.

A múló időben jól elrejtett személy jól elrejtett történetének föltárása meglehetősen strapás, nem éppen szapora munka. Lajos Iván kevés nyomot hagyott maga után nagy területen szétszórva, jó néhány levéltárban és irathagyatékban. Az ilyen hálátlan, nehezen megművelhető témák éppen olyan szívós, kitartó és aggályosan etikus embereknek valók, mint Murányi Gábor, aki után soha nem érdemes maradékért bóklászni, mert ahol ő szüretel, ott fogyasztható szem nem marad a tőkén. Lajos Iván könnyen kerülhetett volna olyanok kezébe, akik a történet látványos részét kizsákmányolják, nehezen föltárható elemeit (meg persze a föltárhatatlanokat) pedig találgatásokkal hozzápótolják. Mázli, hogy olyan ember írta el előlük a sztorit, akit a munka könnyebbik vége kifejezetten taszít, aki a leírást szigorúan a tárgyánál tartja, aki a tanulságok levonásában visszafogott, s aki példás önfegyelemmel tartózkodik a spekulatív hiány- és munkapótlás mindenféle formájától. (A módszertani kérdésekben nálam bizonyára kompetensebb és szigorúbb Rainer M. János is kiemelte Murányinak ezt az erényét a Mozgó Világnak írt recenziójában: Szürke zóna, szűrt fény. 2006. július.)

Ha Murányi nem követte volna végig következetesen a kezébe akadt szálakat, alighanem éppen az egyik legnagyobb fölfedezését mulasztotta volna el – Baranyai Jusztin börtönben írt hosszú beszámolóját, mely a Mindszenty-per iratai között lapult, s a magyar legitimista mozgalom egyik legértékesebb forrásának tűnik.

A könyvnek két hibája van, egy szerkezeti és egy tartalmi. A szerkezeti abból fakad, hogy a szerző a legerősebb vivőanyagot (vivőeseményt) kidobta a könyv elejére, mintha újságcikket írna. A Szürke könyv nagy és heves botrányával telik meg az első fejezet, és a könyv hőse már túl is van élete nagy történetén, mire a második fejezetben megszületik és fölnevelődik. A HVG Szellem rovatában egy cikket valóban azzal kell indítani, amivel az olvasót a legerősebben meg lehet markolni, mert a lapolvasó könnyen ellapoz, ha nincs eléggé megmarkolva. A könyvolvasó azonban másfajta lény, ha nem érdekli eleve a történet, nem is kezd bele. Azt pedig borítón, fülön, előszóban kell elintézni, hogy érdekelje.

A tartalmi hiba az, hogy a történet középpontjában álló, nehezen hozzáférhető és legkevésbé sem közismert Szürke könyv ismertetése nagyon vékony. Lényegében Lajos Iván szándékának és álláspontjának ismertetésére szűkül, a füzetben fölhalmozott tényanyag és érvanyag bemutatását a szerző nem érzi föladatának, pedig az lenne, mert enélkül az olvasó nem tudja fölmérni a Szürke könyvre rázúduló korabeli vádak tárgyi megalapozottságának, illetve megalapozatlanságának mértékét. Holott ez egyáltalán nem mellékes. Murányi Gábor úgy véli, hogy a Szürke könyv „részleteiben ma már jószerével szinte követhetetlen” (8. o.). Kölcsön kapván és elolvasván a szerző példányát, mely a szép emlékű Váci utcai antikváriumból került ki, ezzel nem tudok egyetérteni.

Murányi Gábor könyve, amennyire hiánypótló, annyira hiányteremtő mű is. (A hiánypótló művek általában ilyenek.) Murányi krónikás és nem elemző. Pótolta egy krónika hiányát, és megteremtette egy életmű és egy politikai mozgalom elemzésének, illetve újraelemzésének hiányát.

A Lajos Iván Szürke könyvének hatástalanításáért folyó kampányban igen drámai körülmények között, a létező legnagyobb tét nyomása alatt figyelhetjük meg a tényelhárítás, a valóságelhárítás politikai technológiájának működését. Ebben sűrűsödnek össze a történet tanulságai.

Lajos Iván rövid élete, amennyire ismerhető, egy szálon futott, egy eszme szolgálata töltötte ki. A legitimizmusé. Családot nem alapított. Képességeihez és ambícióihoz képest nehézkesen, döcögősen haladt a pályája harmincas éveinek elejéig, a Szürke könyv megjelenéséig. Berobbanásáig. A továbbiakat pedig ez a berobbanás határozta meg. Az első tanulság rögtön az, hogy egy ekkora robbanás is milyen mélyen el tud merülni a feledésbe, ha sok, súlyos érdek nyomja le oda.

A könyv hőse agitatív történetírást művelt. Munkáinak elsődleges célja nem a múlt leírása, hanem a jövő befolyásolása, ezért anyagának válogatásában és elrendezésében a jövőre irányuló argumentáció az elsődleges szempont. Ettől még persze azt írja, amit történelmileg is igaznak gondol, és amellett érvel, amiről őt a történelem meggyőzte, csak éppen a meggyőződés továbbadását és nem a múlt leírását tekintette hivatásának. Olyan időket élt, melyek bőven indokolták, hogy minden egyéb szempontot és feladatot a végzetelhárítás mögé soroljon. Bátor és szenvedélyes ember volt, aki úgy ment fejjel a falnak, hogy a faltörés kollektív érdekében készséggel beszámított taktikai szempontokat, és készséggel racionalizálta mondandóját, csak a fejvédelem egyéni szempontjai szerint nem.

A Szürke könyv a meggyőzőerő maximalizálása szempontjából rendkívül jól, racionálisan és taktikusan szervezett mű. A rendelkezésre álló tényanyagból nagyobb meggyőzőerőt nem nagyon lehetett volna kifejteni. Ez az egyik oldal.

A másiknak ott van az a Rátkai Károly leírásában idézett 1944-es mauthauseni jelenet, amely Lajos Iván életének szimbóluma lehetne: A deportált legitimisták Lajos Iván szemére vetik, hogy a Szürke könyv érvei szerint a németeknek már rég el kellett volna veszíteniük a háborút. Lajos Iván vak szenvedéllyel védi könyvét és igazát először szóban, majd elkezdi írni a Szürke könyv védiratát (ami a háború után meg is jelent). Se lát, se hall, egymás után rója tele az oldalakat a németek közelgő vereségéről, s észre se veszi, hogy már rég mögötte áll a rettegett Oberscharführer, és nézi, mit csinál. (127–128. o.) (Ezt még megúszta.)

Lajos Iván a legitimisták Habsburg-párti, karlista vonalát képviselte. Ő írta az első monográfiát IV. Károlyról. A Habsburg-párti legitimisták fölfogása szerint a legnagyobb veszély, ami Magyarországra leselkedett, a Közép-Európát magába szippantó német nagyhatalom kialakulása. Ezzel a veszéllyel szemben a kis közép-európai országok külön-külön tehetetlenek. Az európai egyensúlyt csak a Habsburg-monarchia restaurációja biztosíthatja. A harmincas évek végére, az iszonyatos iramban fegyverkező, félelmetes teljesítményre képes, totalitárius német birodalom kialakulása, a tengely létrejötte, az Anschluss és a müncheni szerződés után a legitimisták által jelzett veszély a lehető legközvetlenebbé vált. A magyar legitimisták vezetője, Sigray Antal meg is próbálta a legitimizmus zászlaja alatt összefogni a náciellenes erőket.

Ekkor jelenik meg a Szürke könyv, a Felvidék és Kárpátalja visszatérése, a második zsidótörvény, Csehország és a Memel-vidék megszállása és Franco győzelme, valamint közvetlenül a nyilasok nagy előretörését hozó országgyűlési választások után. És három hónappal a világháború kitörése előtt. Akkor tehát, amikor a jövővel kapcsolatos remények és félelmek intenzitása gyorsan és egyszerre nőtt, s az ezeket erősítő és gyengítő információk iránt a legnagyobb érzékenység mutatkozhatott. A legitimisták belső körein kívül ismeretlen pécsi tankerületi fogalmazónak a pécsi egyetem által kiadott, Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében címet viselő, százoldalas füzetét a betiltásáig eltelt másfél hónap alatt kilenc kiadásban, becslések szerint legalább hetvenezer példányban adták el. Erről beszélt az ország. Hét nyelvre fordították le, pillanatok alatt megjelent angolul s a Paris Match folytatásos közlésében franciául.

A füzet a hitleri Németországban legálisan kiadott könyvek, sajtótermékek és a birodalom irányításában részt vevő személyek megnyilatkozásai alapján kimutatja, hogy Németországnak – a látszattal és a magyar nyilvánosságot uraló kincstári optimizmussal szemben – egyáltalán nincsenek jó esélyei a háború megnyerésére, de az se lenne jó nekünk, ha lennének, mert a német birodalmi politika céljai nem egyeztethetők össze a magyar érdekekkel. Ennek alapján a szerző a Mindenki felelős! címet viselő, sodró erejű, szenvedélyes bevezető fejezetben óvja az országot attól, hogy újra elkövesse azt a tragikus hibát, amit egy emberöltővel azelőtt Németország mellett hadba szállva és kitartva már egyszer elkövetett, s ami a germán óriás legyőzhetetlenségébe vetett hit szétfoszlása után Trianonhoz, Csonka-Magyarországhoz vezetett.

Lajos Iván a füzet méreteihez és a kutatás lehetőségeihez képest meglehetősen gazdag anyagot szolgáltat, rejtettebb tényezőket és összefüggéseket is figyelembe vesz, a hadiipari kapacitás, a pénzügyek, az infrastruktúra, a nyersanyag- és üzemanyag-ellátás, a munkaerő-kínálat, az élelmezési és a demográfiai helyzet stb. áttekintésén túl például számol a totalitárius társadalom- és gazdaságszervezés, a mesterségesen túlfűtött gazdaság és erőszakos autarchia korlátaival és hátrányaival is – az addigi tapasztalatok szűkösségét figyelembe véve egészen meglepő éleslátással.

Lajos Iván legerősebb – és a legerősebb visszhangot kiváltó – érve az volt, hogy Németországgal szemben ki fog alakulni egy hatalmas világszövetség az akkor még eltökélten izolációs politikát folytató Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval (mely a Szürke könyv megjelenése után két és fél hónappal megnemtámadási szerződést kötött Németországgal).

„Éljünk barátságban hatalmas szomszédunkkal, de csak magyar célokat kövessünk” (5–6. o) – írja az a Lajos Iván, aki egyrészt néhány lappal később Hitler és híveinek szövegei alapján kimutatja, hogy Németország céljai között szerepel Magyarország jelentős részének bekebelezése és népének alávetése, másrészt harcosan nemzetállam-ellenes koncepciót képvisel. Ez az idézet persze arra a banális, de fontos dologra is figyelmeztet, hogy semmilyen mű semmilyen részletét nem lehet megítélni – nemcsak a mű, de a kor – szövegkörnyezetében való elhelyezése, a taktikai kényszerek és a korabeli „píszí” figyelembevétele nélkül. De ezen túl arra is emlékeztet, hogy a Habsburg-párti legitimisták számára a nemzeti szuverenitás alárendelése a birodalmi szuverenitásnak egyáltalán nem jelentette a nemzeti érdekek alárendelését a birodalmi érdekeknek vagy bármi másnak. Az ő meggyőződésük az volt, hogy a magyar nemzet az adott korban a birodalmi kereteken belül töltheti be történelmi szerepét az európai egyensúly fönntartásában, a birodalmon belüli részleges függetlenség a függetlenség legmagasabb foka, amit Magyarország elérhet a német és az orosz (majd szovjet) birodalom közé szorult közép-európai térségben. És valóban, nem is ért el magasabb fokot a huszadik század végéig.

A háború küszöbén égető és sürgető igény lett volna a Szürke könyv állításainak tényszerű cáfolatára, csak tények nem voltak hozzá. Sem a német nagykövet, Erdmannsdorf heves sürgetésére, sem Teleki Pál miniszterelnök kérésére nem tudtak Berlinből olyan cáfoló anyagot küldeni, amire hivatkozva a könyvet betilthatták volna.

Persze azért betiltották. Teleki, aki Lajos Iván szerint „maga is a könyv osztogatójává szegődik” (186. o.), jó másfél hónapig tudta föltartóztatni az elkobzási végzést, miközben egyfelől a német nagykövet, másfelől a parlamentbe diadalmasan beözönlött nyilaskeresztesek szorongatták a nyakát, a kurzussajtóról nem is szólva. Csáky István külügyminiszter tájékoztatta is Erdmannsdorfot arról, hogy a Lajos Iván elleni eljáráshoz „a törvényes alap gyenge”. Ezen a gyengeségen úgy segítettek, hogy Lajos Ivánt a Kultuszminisztériumban államérdekre hivatkozva lebeszélték róla, hogy fellebbezzen a könyv betiltása ellen, és cserében nyilván megígérték, hogy a „valótlan hírek terjesztése” címen ellene indított eljárást nem fogják végigvinni. Nem is vitték, az ügyet elfektették, majd néhány hónap múlva egy amnesztia keretében az eljárást megszüntették. A Magyar Nemzetben még meg is jelenhetett föltűnő tálalásban, hogy Lajos Iván azért nem élt „felfolyamodással” könyve elkobzása ellen, mert „a magyar kormányhoz közel álló hivatalos személyek rámutattak előtte arra, hogy ez nem volna nemzeti érdek. A nemzeti érdek előtt pedig mindig meghajolt.” Teleki kvázi üzent, hogy nem azonosul az intézkedésével.

A Szürke könyv elleni nagy sajtóoffenzíva az elkobzás után kezdődött, amikor a füzetet legálisan birtokolni, idézni, arra hivatkozni nem lehetett. Ez az offenzíva, éppen mert fokozhatatlanul drámai helyzet és sorsdöntő erőben fölülmúlhatatlan kérdés dagasztotta, fölöttébb alkalmas a tényekkel való szembesülés kivédésére szolgáló technikák tanulmányozására. Ilyenek például:

• A retorikai föleresztés, miáltal kis mennyiségű (ellen)érvanyag nagy mennyiségű és nagy indulatú szöveggel, nagy gyakorisággal előadva elsöprő erejűnek hat.

• A figyelem átirányítása a tényállításról a tényállítóra, személyére, érdekeltségére, céljaira, miáltal a tényállítások cáfolás nélkül is cáfoltnak tűnnek nemtelen motivációk tételezésével.

• A figyelem átirányítása a tényállításról az állítás hatására, miáltal azok cáfolás nélkül is elutasításra méltóvá válnak hatásuk kártékonyságának tételezésével.

• A tényállítások igazságtartalmát jelentéktelen mértékben befolyásoló pontatlanságok döntő jelentőségűként való bemutatása.

• A tényállítások átdolgozása oly módon, hogy cáfolásra alkalmassá váljanak, holott eredeti formájukban nem azok.

• Nem létező, de cáfolható tényállítások bekeverése a létező, de nem cáfolható tényállítások közé.

Milotay István a szovjetek hadierejét nullának minősítő Új Magyarság hasábjain úgy ajánlja hatalmas vezércikkben a hatóságok figyelmébe Lajos Ivánt, hogy egyetlen tényállítását sem vizsgálja. Kibédi Varga Sándor a Függetlenségben fűz „néhány kritikai megjegyzést” a Szürke könyvhöz úgy, hogy valamennyi kritikai megjegyzése a könyv defetista hatására vonatkozik, a tényállításokról csak annyi a mondandója, hogy ellenőrizni kell őket.

Szenzációs leleplező cikkek sorában állítják a Szürke könyvről, hogy forrásai kommunistabarát, németellenes zsidó-emigráns kiadványok – azon az alapon, hogy az ilyennek minősített kiadványok ugyanazokat az adatokat merítik ugyanazokból a hivatalos német forrásokból, mint Lajos Iván, vagy pedig német vezetők nem cáfolt kijelentéseit idézik. Az emigráns szociáldemokraták lapjából, a Neue Vorwaertzből például Himmler egyik előadásának anyagát idézi Lajos Iván, melyben Himmler többek között arról beszél, hogy a megbízhatatlan elemeket koncentrációs táborokba kell összegyűjteni. A Válasz a Szürke könyvre című műben (melyről alább még szó lesz) a szerzők fölháborodva konstatálják, hogy ilyen hazaáruló lapra hivatkozva adja elő „rémtörténeteit” Lajos Iván.

A Virradat fölfedezi, hogy Lajos Ivánnak, „az utóbbi évek legveszedelmesebb politikai méregkeverőjének” a „sógora nem más, mint Neumann szigetvári zsidó cipőgyáros”, s ebből következően „a szigetvári cipőgyár élére is kormánybiztost kell állítani” (72–73. o.).

Ősszel, az első német hadisikerek után a kurzuslapok triumfálva idézték Lajos Iván „áltudományos fércmunkájának” látványosan megbukott előrejelzéseit, csak éppen ezek az idézett, hivatkozott előrejelzések a könyvben nem is voltak benne.

Lajos Iván következtetéseinek az volt a lényegük, hogy Németország villámháborús győzelmet nem arathat, egy elhúzódó háborút pedig elveszít. A hamisítások tömege nyomán azonban – mint az a mauthauseni történetből is kiderül – még Lajos Iván elvbarátai is úgy emlékeztek, hogy ő a Német Birodalom viszonylag gyors bukását jósolta.

Egyetlen komolyabb kísérlet történt arra, hogy a Szürke könyv tényállításait cáfolják. A németországi magyar nagykövet védnöksége alatt működő berlini Magyar Nemzeti Front bízott meg három Berlinben élő magyar állami ösztöndíjast a Válasz a szürke könyvre című mű megírásával. A szerzők amellett, hogy bőven élnek a föntebb sorolt és példázott technikákkal, valóban találnak a Szürke könyvben egy-két hibát, de elenyésző mennyiségben ahhoz képest, hogy állításuk szerint (amit aztán a magyarországi sajtó jelentős része attól kezdve adottnak vesz) „pontról pontra” megcáfolták a Szürke könyv állításait.

A cáfolás lényegében azt jelenti, hogy más forrásokból, egyéb szempontokat figyelembe véve más következtetésre is lehet jutni, mint Lajos Iván, és egyáltalán, tudománytalan vállalkozás, mert lehetetlen előre jelezni a háború kimenetelét, mert az beláthatatlanul sok tényezőtől függ – a hadiszerencsétől például. Ha pedig az előrejelzés lehetetlen, akkor abból kell kiindulni, hogy „nemzeti céljaink csak Németország oldalán nyerhetnek ma kielégítést” (18. o.). A válaszfüzet retorikájában követi a kurzussajtót, de a jövő kilátásairól szólva fölöttébb visszafogott. Csupán annyit mondanak: egyáltalán nem biztos, hogy mindaz a Németország számára kedvezőtlen fejlemény, mellyel Lajos Iván számol, bekövetkezik. Azt viszont nem mondják, hogy ez irreális lehetőség, s azt sem, hogy ha valóra válik, akkor nem következik belőle Németország veresége: „S ha valóban olyan lenne a hadi helyzet, hogy a Német Birodalom ellen eredményesen lehetne blokádot alkalmazni, akkor valószínűnek is tartjuk, hogy Amerika hatalmas erőtartalékai a nyugati demokráciák felé billentenék a hadi győzelem serpenyőjét is.” (Arató István – Csikós-Nagy Béla – Török Tibor: Válasz a Szürke könyvre, Magyar Nemzeti Front, Berlin, 1939, 21. o.)

Eddig nem említettük, de Murányi Gábor kötetének majd felét két eddig kiadatlan Lajos Iván-mű foglalja el. Mindkettő az alatt az egyetlen év alatt keletkezett, ami Lajos Iván Mauthausenből való hazaérkezése és végleges eltűnése között eltelt.

Lajos Ivánt hősként fogadták, a rádióban beszéltették Kasszandra-könyvéről és meghurcoltatásáról. A Kultuszminisztérium állományába vették, és ott a köztisztviselők felülvizsgálata során „a demokrácia országos nevű és nagyműveltségű, sokat üldözött harcosának” minősítették. Amikor ezt a minősítést fogalmazták, a minősített már több mint egy hónapja a szovjet hatóságok foglya volt. Legitimista összeesküvőként és az angol hírszerzés kapcsolataként ítélték el. Egy kazah büntetőtáborban halt meg 43 éves korában.

Lajos Ivánt bevonták a béke-előkészítésbe. A béke-előkészítő csapat tagjaként exkluzív lehetőséget kapott rengeteg titkos, mások által még soha föl nem dolgozott külügyminisztériumi dokumentum megismerésére. Ebből született a kötetben közreadott két hosszú tanulmány. Az egyikben (Az első válaszút) Lajos Iván azt igyekezett igazolni, hogy 1920–1921-ben igenis komoly lehetőség volt arra, hogy a német orientáció helyett Magyarország a francia-angol orientációt válassza, és egy francia segítséggel, a Habsburg-dinasztia közreműködésével létrejövő új államszövetség tagjaként emelkedjen föl elesett, csonka állapotából, és elkerülje a Németországnak való kiszolgáltatottságot. Hiszen az antantnak is érdeke, hogy Németországnak megfelelő ellensúlya legyen. Magyarország a végzetes hibát akkor, 1920–1921-ben követte el, amikor ezt a lehetőséget elszalasztotta.

A másik dolgozat (Magyarország felelőssége a második világháborúban) voltaképpen a béke-előkészítés keretében és annak igényei szerint készült apológia. A háború előtti Magyarország külpolitikájának apológiája a mentőkörülmények gondos és részletgazdag rendszerezésével. A két dolgozat, az ostorozás és az apológia összefügg, hiszen Lajos Iván koncepciójának a lényege az, hogy Magyarország végzetes úttévesztése 1920–21-ben történt, s a rossz útról való letérésre később már nem volt reális lehetősége: „Amennyire nem tudok mentséget találni és amennyire fenntartás nélkül elítélem az 1920–21-es évek magyar külpolitikáját, annyira mély együttérzéssel követem és találom ezen időtől kezdve a mentségek hosszú sorát, bár soha nem helyeseltem ezt, a magyar külpolitika részére.” (182. o.)

Lajos Iván alighanem azzal szolgálta saját végzetét, amivel szolgálni vélte hazáját. A kedvezőbb békefeltételek érdekében Magyarország háborús felelősségének csökkentése irányába kellett érvelni, a „régi rend szétzúzása” érdekében meg éppen az ellenkező irányban. Ami az egyik szempontnak megfelelt, a másiknak nem. Mert például Lajos Iván apológiájából az is következett, hogy „az utolsó hat év külpolitikájának (1944. március 19-éig természetesen) intézéséért nem mernék senkit az akasztófára küldeni”. (153. o.) Márpedig „a régi rend szétzúzása végett” Bárdossynak is, Imrédynek is lógnia kellett.

Lajos Iván meggyőződése és minden érve, elve a nyugati orientációhoz kötődött. Béke-előkészítő dolgozatában még jól ki is hangsúlyozza, hogy nemzetünk hivatását az európai egyensúly minden irányú fenntartásában látja.

Miközben a fölszínen még hős volt, már rátapadt az ÁVO. Rainer M. János lehetségesnek tartja, hogy a szovjet állambiztonságiak magyar kollégáik kérésére tüntették el a lassan „kényelmetlenné” váló hőst, kivált hogy számukra is kényelmetlen ismeretekre tehetett szert a titkos diplomáciai iratok között turkálva. Lajos Iván nem egyedül tűnt el, de nem is sokad-, csak harmadmagával. A másik kettő a magyar legitimisták Ottó által épp leváltott és épp kinevezett vezetője, Pálffy Géza és Pallavicini György volt. A lefejezéshez már csak az ő feje kellett a legfőbbeké mellé. Ez volt az epizodista főszerepéhez az abgang.

Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe – Lajos Iván történész élete és halála.
Noran, 2006, 319 o.

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges