Lattmann Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az ENSZ Hágában működő, államok közötti jogviták rendezésével foglalkozó intézménye, a Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice) hat évtizedes történetében kevés olyan esetet jegyezhettünk fel, melyek a látványos konfliktusokra vonatkoztak. Ennek oka, hogy e bírói fórum elé csak olyan esetek kerülhetnek, melyeket az érintett felek maguktól bocsátanak elé, mégpedig vagy magát a konkrét ügyet prezentálva, vagy valamely absztrakt ígéretben fogadva el a bíróság joghatóságát. Az államok jellemzően az őket érintő, komoly politikai ügyeket nem szokták egyetértésben a bíróság elé terjeszteni, amennyiben pedig egyikük kérésére a bíróság mégiscsak megállapítja (valamely korábbi ígéret alapján) a joghatóságát, az gyakran a vonakodó fél ellenkezését, végső soron pedig az eljárásból való kivonulását eredményezi. Ez utóbbira láthattunk példát Nicaragua perében az Amerikai Egyesült Államok ellen (melyet 1984-ben a kormányzattal szemben álló „kontrák” támogatása miatt indított), illetve az Egyesült Államok által Irán ellen (a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása és a diplomáciai személyzet túszul ejtése miatt) előterjesztett ügy (1979) esetében.

Megállapítható tehát, hogy a bíróság tevékenységének vizsgálatakor sok esetben a joghatósági kérdések vizsgálata az érdemi döntésekhez hasonló fontosságú lehet, hiszen joghatóság hiányában semmilyen érdemi döntés nem születhet. Mint ebben a perben is látni fogjuk, ennek döntő jelentősége is lehet.

Sokan számítanak arra, hogy vizsgálatuk tárgya, a Bosznia és Hercegovina (eredetileg még Jugoszláv Szövetségi Köztársaság) által Szerbia ellen indított ügy lesz az első, melynek eredményeképpen egy nemzetközi bírói fórum kimondja egy állam nemzetközi felelősségét népirtás elkövetéséért. Az ugyancsak Hágában működő „Jugoszlávia Törvényszék” természetesen elmarasztalhat népirtás bűnében, de csak egyéneket. Ez nemcsak morális kárpótlást jelenthet a délszláv konfliktus áldozatainak – legalábbis az egyik oldalon –, hanem anyagi kártérítés alapját képezheti. E tényezők miatt komoly várakozás előzi meg az ítéletet, melyet a bíróság ez év végére ígér.

Előre kell bocsátanom, hogy bár egy eljárásról beszélünk, a Bosznia és Hercegovina által a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen indított eljárás mellett, azzal szoros összefüggésben más bírói eljárások is zajlottak Hágában, melyekre ki kell tekintenünk ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a kérdésről. Ezeket a kitérőket természetesen jelezni fogom.

Mi a népirtás?

Mielőtt magát a konkrét esetet megvizsgáljuk, feltétlenül szükséges a népirtás fogalmának tisztázása, és annak magyarázata, hogy miért olyan nehéz annak megállapítása. A közvélekedéssel ellentétben a népirtás nem azonos az emberek nagy tömegben való lemészárlásával, illetve a népirtás bűntette elkövethető akár tényleges emberölés nélkül is.

Ennek az az oka, hogy ha büntetőjogi szemlélettel közelítünk a népirtás bűntettéhez, akkor megállapíthatjuk, hogy e bűncselekmény esetében a jogi tárgy nem csupán maga az emberélet, hanem egy valamilyen szempont mentén meghatározható embercsoport léte, illetve az ahhoz fűződő egyetemes érdek. Így jogi értelemben vett népirtásról csak abban az esetben beszélhetünk, ha az elkövetőt az adott csoport fizikai megsemmisítésének szándéka vezeti. Emiatt helyenként igen nehéz lehet elválasztani egymástól a több rendbeli emberölést és a népirtást, hiszen az utóbbi megállapításához szükséges szándék bizonyítása különösen bonyolult lehet. Az ugyancsak Hágában működő, az ENSZ Biztonsági Tanácsa által felállított Jugoszlávia Törvényszék (ICTY) több esetben is megállapította a népirtás elkövetését. (Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy a szándék hiánya esetén még mindig beszélhetünk egyéb háborús vagy emberiesség elleni bűntettek gyanújáról is.)

Ám a Nemzetközi Bíróság talán még nehezebb helyzetbe került, mivel az ő feladata lett eldönteni, hogy az egyének által elkövetett népirtás bűntettek mennyiben tudhatók be egy adott államnak, mennyiben felelős maga az állam az ilyen cselekményekért. Ez a kérdés már a törvényszék előtt is felmerült az állam vezetőjének szintjén, ám Milosevics volt jugoszláv elnök eljárás közbeni halála nem tette lehetővé, hogy a törvényszék állást foglaljon a kérdésben. [A Milosevics-per félbeszakadásáról ld.: Lattman Tamás – Valki László: Egy diktátor korai halála. Beszélő, 2006. április–május.]

Az 1948-ban elfogadott és 1951-ben hatályba lépett Népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény (elterjedt nevén: genocídiumegyezmény) a következő cselekményeket tekinti népirtásnak, ha azt valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával követik el: a csoport tagjainak megölése, súlyos testi vagy lelki sérelem okozása, pusztulást okozó életfeltételek ráerőszakolása, csoporton belüli kényszerített születésgátlás, a gyermekek erőszakos átvitele másik csoporthoz. Mint látjuk, e cselekmények nem mindegyike eredményez halált, viszont mindegyik alkalmas az adott csoport megsemmisítésére. Az egyezmény büntetni rendeli a fenti cselekmények előkészületét, kísérletét és az arra való felbujtást is. A legtöbb állam, így a Magyar Köztársaság is az egyezmény előírásának megfelelően beépítette a fentieket saját büntető jogszabályai közé.

Meg kell jegyezni, hogy a csoport meghatározásakor az eredeti tervek szerint önálló csoportként jelent meg az azonos politikai állású, illetve társadalmi státusú személyek csoportja is, ám a Szovjetunió tiltakozása miatt ezeket a végleges szövegből végül kivették.

Finomított az értelmezési nehézségeken, hogy 1992-ben, éppen a jugoszláviai események hatására a Biztonsági Tanács 780. sz. határozatával felállított egy szakértői bizottságot abból a célból, hogy az elkövetett jogsértéseket vegyék tüzetesebb vizsgálat alá. E bizottság népirtással kapcsolatos egyik megállapítása szerint a népirtás megállapíthatóságához nincs szükség a teljes megsemmisítésre irányuló szándékra, elég olyan cselekmények együttes láncolata is, melyek alkalmasak arra.

Az eljárás

Az ügy főbb érvei nagy vonalakban a jelen állás szerint a következők. A felperes, Bosznia-Hercegovina álláspontja szerint a JSZK részes a genocídium-egyezményben, és megszegte azt. Az egyezmény kimondja, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság joghatósággal bír az egyezmény megsértésének eseteire, így a bíróság jogosult az ügyben érdemi döntést hozni. Bosznia azt igényli, hogy a bíróság állapítsa meg, a JSZK felelős a népirtás elkövetéséért, illetve annak támogatásáért. Ezzel szemben az alperes Szerbia – elsősorban eljárásjogi alapú – érvelése annyiban foglalható össze, hogy mivel a kereset előterjesztésekor nem volt ENSZ-tagállam, ő a Nemzetközi Bíróság előtt annak statútuma szerint nem lehet fél, így vele szemben kereset sem terjeszthető elő. Ráadásul ő magához a genocídiumegyezményhez is csak 2001-ben csatlakozott, ráadásul akkor az egyezmény vonatkozó cikkéhez fűzött fenntartás eszközével a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát is kizárta magával szemben. Így a bíróságnak nincs joghatósága az ügyben, ezért nemhogy érdemi ítéletet nem hozhat, de eljárnia sem szabad.

Az ügy alapjául szolgáló keresetet Bosznia és Hercegovina az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) ellen még 1993. március 2-án nyújtotta be a bírósághoz a genocídiumegyezmény IX. cikkére alapozva. (A mellékelt ábrán az eljárás 1. számmal jelölve.) E cikk kimondja, hogy a „Szerződő Felek közötti, a jelen Egyezmény értelmezéséből, alkalmazásából vagy végrehajtásából adódó vitákat, ideértve azokat is, amelyek valamely államnak a népirtásért (…) való felelősségére vonatkoznak, a vitában részt vevő bármely Fél kérelmére a Nemzetközi Bíróság elé kell terjeszteni”. Ez a cikk tehát a szerződésben részessé váló államokkal szemben minden további nélkül biztosítja a bíróság eljárási joghatóságát, kivéve azt az esetet, ha egy állam e cikk előírásával szemben fenntartással él. Ezt tették például a nagyhatalmak, az Egyesült Államok, Kína és több más állam mellett a szocialista blokk országai is, többek között hazánk is, de a rendszerváltozás időszakában ez utóbbiak ezeket a fenntartásokat többségében visszavonták (Magyarország pl. 1989-ben). Ám az akkor még Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) nevet viselő állam a szerződés 1948-as aláírásakor, illetve annak 1950-es megerősítésekor ilyen tartalmú fenntartást nem terjesztett elő, így rá nézve a szerződés 1951-ben a IX. cikkel együtt lépett hatályba.

Bosznia és Hercegovina azt kérte a bíróságtól, hogy az állapítsa meg a JSZK felelősségét népirtás elkövetésében (illetve egyéb jogsértésekben is), illetve rendeljen el ideiglenes intézkedést annak érdekében, hogy utóbbi állítsa le a folyamatban lévő bűncselekményeket. A bíróság még abban az évben úgy döntött, hogy prima facie („első ránézésre”, azaz a joghatóság teljes, átfogó és alapos vizsgálata nélkül) rendelkezik joghatósággal, és fel is szólította a JSZK-t arra, hogy az biztosítsa, hogy semmilyen, az irányítása vagy befolyása alá tartozó szervezet, illetve személy ne kövessen el népirtást. Ekkor még a Bíróság nem vizsgálta a JSZK ENSZ-tagságát, hiszen maga a JSZK is a JSZSZK után a folyamatosság alapján ENSZ-tagállamnak és a genocídiumegyezmény részes államának tekintette magát. Bosznia és Hercegovina ugyan utalt arra, hogy a nemzetközi közösség és az ENSZ Biztonsági Tanácsa sem fogadja el a JSZK folyamatosságra vonatkozó álláspontját (a JSZK azonosnak tekintette magát a JSZSZK-val, azaz szerinte nem utódlás következett be, hanem az anyaországról leváltak köztársaságok, de a JSZK – nevet változtatva – kisebb területen önmagával azonos maradt), de mivel érdekeit akkor a bírói intézkedés megszületése szolgálta, nyilvánvalóan nem akarta a bíróság joghatóságát aláásni, így ezt a kérdést nem erőltette. A bíróság maga is észlelte a kérdés bizonytalanságát, de úgy döntött, hogy ezzel akkor még nem foglalkozik.

Végül 1996-ban a bíróság a joghatóság kérdésében végleges döntést is hozott. Július 11-i határozatában elutasította a JSZK pergátló kifogásait, és kimondta, hogy rendelkezik joghatósággal a fentebb már bemutatott IX. cikk alapján, így nincs akadálya a kérdés érdemi vizsgálatának. A JSZK ENSZ-tagságával még ekkor sem foglalkozott, döntését a genocídiumegyezmény joghatósági rendelkezésére alapozta.

Ezután azonban tovább bonyolódott a helyzet: A JSZK 1997 júliusában ugyanis viszontkeresetet nyújtott be Bosznia és Hercegovinával szemben, melyben ugyanazon a jogalapon, ugyanazzal vádolta meg perbeli ellenlábasát (a mellékelt ábrán a 2. számmal jelzett eljárás). Álláspontja szerint az a területén élő szerbek sérelmére követett el népirtást és etnikai tisztogatást. Ezután ráadásul ugyanezen jogalap megjelölésével a NATO légicsapásai okán 1999 áprilisában a szervezet akkori tagállamai közül tíz ellen is keresetet nyújtott be, azt állítva, hogy azok népirtást követnek el (valamint a nemzetközi joggal össze nem férő módon alkalmaznak erőszakot), és kérte a bíróságot, hogy ideiglenes intézkedésként tiltsa el őket e tevékenységtől (Az erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügy, a mellékelt ábrán a 4. számmal jelzett eljárás). Itt érdemes megjegyezni, hogy közvetlenül ennek az eljárásnak a megindítása előtt a JSZK a joghatóság biztosítása érdekében kötelező joghatósági nyilatkozatot tett a Bíróság Statútumának 36. cikke alapján, hiszen az erőszak jogszerűtlen alkalmazásával kapcsolatos igényét nem alapíthatta a genocídiumegyezmény IX. cikkére. Ennek egyértelműen az volt a célja, hogy megindíthassa az eljárást, ám ez az aktus arról árulkodó újabb bizonyíték, hogy ekkor még a milosevicsi JSZK egyértelműen ENSZ-tagállamnak és a statútum részes államának tekintette magát, hiszen e cikk rendelkezése alapján ilyen tartalmú nyilatkozatot csak ezek az államok tehetnek.

A bíróság a NATO-tagállamok ügyében viszonylag gyorsan döntésre jutott a joghatóság előzetes vizsgálatának kérdésében. Júniusi határozatában kimondta, hogy prima facie nincs joghatósága az ügyben: Spanyolország és az Egyesült Államok esetében azért, mert ez a két állam az egyezmény IX. cikkéhez annak megerősítésekor fenntartást fűzött, így még ha megállapítható lenne is a népirtás, akkor sem foglalkozhatna az üggyel azok hozzájárulása nélkül, a többi tagállam esetében pedig azért, mert úgy ítélte meg – helyesen –, hogy szó sincs népirtásról, így a genocídiumegyezmény nem alkalmazható. Emiatt nem írt elő ideiglenes intézkedéseket sem. Egy hónappal később, 1999 júliusában Horvátország is keresetet terjesztett elő a JSZK ellen a bíróságnál népirtás elkövetése miatt. (Ez az eljárás jelenleg a pergátló kifogások vizsgálatánál tart, de a jelen cikkel kapcsolatban nem különösebben releváns, így bővebben nem foglalkozunk vele – a mellékelt ábrán 5. számmal jelezve.)

A 2000 őszén, a Milosevics-kormány bukása után, a hivatalba lépő új kormányzat nyilvánvaló okokból nem folytathatta elődje külpolitikáját. Ez egyben új, együttműködőbb, ám taktikusabb és a saját érdekeit ugyanúgy szem előtt tartó cselekményeket eredményezett. A JSZK, szakítva az addigi milosevicsi politikával (mely szerint a JSZK a JSZSZK-val azonos maradt, így tagsági jogviszonya is fennállt), felvételét kérte az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, ahová 2000. november 1-jén fel is vették. Ez a tagfelvételi aktus utólagosan azt az addig az ENSZ és a JSZK-n kívüli minden egyéb volt jugoszláv tagállam által képviselt álláspontot szentesítette, mely szerint a JSZSZK szétesése után csupa új állam jött létre.

Ezután 2001 márciusában bejelentette, hogy csatlakozik a genocídiumegyezményhez (hiszen ha a JSZSZK államként megszűnt, a JSZK pedig nem volt ENSZ-tagállam, úgy álláspontja szerint az egyezmény XI. cikke alapján újra csatlakoznia kell) – ám ez alkalommal már fenntartást fűzött annak IX. cikkéhez, melynek értelmében csak kifejezett hozzájárulásával állapítható meg a bíróság joghatósága. Emellett még ráadásul azt is kijelentette, hogy Bosznia és Hercegovinát nem tekinti az egyezményben részes félnek, hiszen annak szuverenitása „a nemzetközi joggal ellentétes módon” keletkezett a volt JSZSZK rovására. Álláspontja szerint Bosznia és Hercegovina emiatt nem lehet részes az egyezményben, de ezzel együtt úgy tartja, hogy a népirtás tilalmával kapcsolatos szokásjogi erejű szabályok természetesen kötelezik. A cél itt is egyértelmű: ezzel a megoldással ugyanis a JSZK arra törekedett, hogy aláássa a bosnyák fél perbeli joghatóságát. Hiszen a genocídiumegyezmény szabályai közül sokat tekinthetünk egyértelműen szokásjogi erejűnek, de a IX. cikket, mely a Nemzetközi Bíróság joghatóságát alapozza meg, és amely alapján a felperes az eljárást megindíthatta, nyilvánvalóan nem. Ezzel a JSZK első olvasatban természetesen a bosnyák perbeli legitimációt tűnt támadni, ám ennek logikus következménye, hogy ha a bíróság ezt elfogadja, akkor azt kölcsönösségi alapon őrá nézve is érvényesíteni kell, és máris megszűnik a bíróság joghatósága felette is.

Ezzel a fenntartással szemben nyilvánvaló okokból Horvátország májusban, Bosznia és Hercegovina pedig decemberben kifogást nyújtott be. Álláspontjuk lényege érthető okokból és egyértelműen is az volt, hogy a JSZK-nak nem kell újra csatlakoznia az egyezményhez, hiszen annak a JSZSZK jogutódjaként folyamatosan részese volt. Horvátország többek között a JSZK-nak Jugoszlávia felbomlásakor, 1992-ben tett nyilatkozataira és a bíróság 1996-ban, a pergátló kifogások kérdésében hozott ítéletére hivatkozott. Bosznia és Hercegovina taktikusabb volt. Az év júniusában – hosszú idő után – ugyanis a volt Jugoszlávia öt volt tagállama (Horvátország, Bosznia és Hercegovina, Szlovénia, Macedónia és a JSZK) tető alá hozott egy szerződést, melyben az államutódlással kapcsolatos kérdéseket rendezték. E szerződés szerint az öt volt tagállam „a volt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság öt egyenlő szuverenitással bíró” utódállamának minősül. A bosnyák fél értelmezése szerint a JSZK 2001-es csatlakozási okirata egészen egyszerűen érvénytelen, semmis, hiszen már részes állam esetében értelmezhetetlen az újabb csatlakozás. Bosznia ezt a tényt tekintette az év decemberében előterjesztett kifogása leglényegesebb elemének, miközben megismételte a horvát kifogás elemeit is. Természetesen e tiltakozásokkal a bosnyák cél a horváthoz hasonlóan nem az volt, hogy „kitúrják” a JSZK-t a genocídiumegyezményből, hanem az, hogy annak 2001-es csatlakozását, de főként az annak során tett, a IX. cikket kizáró fenntartását üssék ki. Álláspontjuk szerint a JSZK 2001-es lépésével arra játszott, hogy utólag, mesterségesen teremtsen a bíróság számára eljárási akadályt. Érdemes megjegyezni, hogy 2002 áprilisában Svédország is a bosnyák kifogás tartalmához hasonló, a JSZK fenntartását ugyancsak érvénytelennek tekintő nyilatkozatot tett, véleménye szerint az jogutódlással folytatja a JSZSZK részes állami státusát az egyezményben, így a 2001-ben előterjesztett fenntartás a szerződések jogáról szóló 1969-ben elfogadott bécsi egyezmény 19. cikke alapján nem tekinthető érvényesnek. A hivatkozott előírás alapján fenntartások megtételére csak az adott nemzetközi szerződés létrehozásának (pontosabban az adott, részessé válni kívánó államra gyakorolt kötelező erejének kialakításának, így például a szerződés megerősítésének vagy az ahhoz való csatlakozásnak) szakaszában van lehetőség – márpedig a JSZSZK, illetve jogutódja, a JSZK számára ez az időszak 1949–1950-ben volt.

Ez alatt a JSZK nem zavartatta magát, és haladt tovább a saját maga által kijelölt és sikerrel kecsegtető úton. Még áprilisban visszavonta a Bosznia és Hercegovina által indított ügyben előterjesztett viszontkeresetét, és szinte azonnal újrafelvétel iránti eljárást kezdeményezett a bíróság statútumának 61. cikke alapján az 1996-ban, a pergátló kifogásokkal hozott ítélettel kapcsolatban (a mellékelt ábrán a 3. számmal jelzett eljárás). Álláspontja szerint az a tény, hogy újra ENSZ-taggá vált, olyan új tényt jelent, mely bizonyítja, hogy 1992 és 2000 között nem volt az ENSZ tagállama, és így a bíróságnak nem volt joghatósága az ügy elbírálására (Felülvizsgálati kérelem ügye), hiszen az ENSZ által működtetett Nemzetközi Bíróság előtt fő szabály szerint félként csak az ENSZ tagállamai szerepelhetnek. Mivel a JSZK-t 2000-ben formális eljárással tagnak vették fel a szervezetbe, nyilvánvalónak tűnik, hogy addig nem lehetett tag, hiszen tagállamot nem lehet újra felvenni.

Az 1992 utáni állapot valójában minden szempontból bizonytalan volt, hiszen a JSZK ugyan nem vehetett részt például a Közgyűlés munkájában, ám akkori álláspontja szerint továbbra is fennállt a tagsági jogviszonya. Lobogóját az ENSZ központjában továbbra is felvonva tartották, fenntarthatta misszióját és irodáit. Továbbra is fizette a volt Jugoszlávia utáni tagdíj arányos részét, és maguknak a különböző ENSZ-tisztviselőknek a nyilatkozatai is következetlenek voltak. A nemzetközi politika főszereplői leginkább saját politikai érdekeiknek megfelelő véleményeket hangoztattak (a Biztonsági Tanács 777. sz. határozatát megelőző nyilatkozatok alapján az USA szerint például a JSZK tagsági viszonya egyértelműen nem állt fenn, míg Oroszország véleménye ennél finomabb megfogalmazással utasította el a JSZK folytatólagossággal kapcsolatos érvelését, ám az államnak a szervezetben való folyamatos tevékenységét támogatta – így egyfajta felfüggesztett státust vélt felismerni). A JSZK szerint a 2000-es felvételi eljárás utólagosan egyértelműsíti ezt a helyzetet, tehát egészen addig nem volt ENSZ-tagállam.

Érdemes lehet megjegyezni – és ez a kérdés bonyolultságát is példázza –, hogy más, jelentős nemzetközi szervezetek gyakorlatának vizsgálata sem nyújt segítséget ebben a kérdésben. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank például azt a megoldást választotta, hogy a JSZSZK összes volt tagállamának tekintetében elismerte a folytatólagosságot, így azok mind taggá válhattak, és nem kellett a kérdéssel foglalkozni. Mindezek mellett a jogi szakirodalom is megosztott volt a kérdésben.

A cél az lett volna, hogy ha a bíróság elfogadja az érvelést, úgy utólag helyt adhatott volna azoknak a pergátló kifogásoknak, melyeket 1996-ban elutasított, és így megállapíthatta volna joghatóságának hiányát, mely egyben a Bosznia és Hercegovina által előterjesztett kereset elutasítását is jelentette volna. Ezt a felülvizsgálati kérelmet azonban a bíróság 2003 februárjában elutasította. Úgy döntött, hogy a tagfelvétel mint a jövőre nézve joghatással bíró aktus önmagában nem jelent olyan tényt, melyre alappal lehetne hivatkozni abból a célból, hogy visszamenőlegesen, a múltra nézve váltsanak ki joghatást. A bíróság ezzel a döntéssel lényegében elkerülte azt a kérdést, hogy állást kelljen foglalnia a JSZK korábbi tagállami státusával kapcsolatban, elismerve annak különleges, szokatlan jellegét, de megkímélve magát attól a feladattól, hogy konkrétan meg is határozza azt.

Ám a bíróság által a NATO-államokkal szembeni, az Erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügyekben hozott, 2004. decemberi ítélet már jobban szolgálta a megújult szerb taktikát. Ebben az ügyben a bíróság úgy találta, hogy a JSZK 1992 és 2000 között nem volt ENSZ-tagállam, így nem lehetett a bíróság statútumának sem részese, ennek következtében az ügyet joghatóság hiányában elutasította. A bíróság történetében némileg szokatlan módon maga a felperes kérte, hogy a bíróság vizsgálja személyes joghatóságát, az alperes NATO-tagállamok pedig a gyors pernyertesség reményében nem tiltakoztak ez ellen. Végül a bíróság döntése egyhangú volt ugyan, de magával az indokolással, mely többek között azt is kimondta, hogy a JSZK 1992 és 2000 között nem volt ENSZ-tagállam, a 15 bíróból csak 8 értett egyet. A másik 7 bíró egy közös nyilatkozatban fejtette ki ellenvéleményét, melynek esetünkben lényege, hogy a joghatóság hiányát más, ennél relevánsabb anyagi vagy időbeli joghatósági okok miatt kellett volna megállapítani. Ugyanakkor ez a nyilatkozat sem foglalkozik érdemben azzal, hogy pontosan milyen státusa volt a JSZK-nak az ENSZ szervezetében, és a hét bíró közül is csak egy érvelt amellett, hogy a JSZK ENSZ-tag lett volna a kérdéses időszakban.

A látszat csalóka: bár a JSZK a pert nem nyerte meg, hiszen érdemi tárgyalásra nem is került sor, és keresetét már a joghatóság vizsgálatakor „ejtette” a bíróság, annak az ENSZ-tagságról tett megállapításai a Bosznia és Hercegovina által előterjesztett – és minden szempontból jelentősebb – ügy tekintetében a szerb érvelést támasztották alá (nem is beszélve a közben Horvátország által is benyújtott keresetről). Ráadásul a NATO-ügyeket 1999-ben még Milosevics alatt kezdeményezte a JSZK, így ezek az új vezetés számára külpolitikai szempontból több mint kellemetlen tényezőnek számítottak. Így viszont különösebb presztízsveszteség nélkül meg lehetett szabadulni tőlük, mielőtt érdemi szakaszba léptek és nyilvánvaló megalapozatlanságuk (a perelt NATO-tagállamok népirtási szándékának nyilvánvaló hiánya) miatt kifejezetten kínossá válhattak volna.

A 2004-ben született ítélet után Bosznia és Hercegovina perbeli képviselői kellemetlen helyzetbe kerültek, hiszen hirtelen amellett kellett érvelniük, amivel addig az általuk képviselt állam minden fórumon szembehelyezkedett, nevezetesen a JSZK ENSZ-tagságával 1992 és 2000 között. Álláspontjuk szerint a 2004-es ítélet nem tekinthető precedensnek, hiszen a bíróság maga rendkívül megosztott volt, a döntés pedig nem egy ténylegesen kontradiktórius, azaz a felek adott kérdésben kialakított ellenkező álláspontjain alapuló eljárás eredményeképpen alakult ki. Érvelésüket a hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) korábbi ítéletével is alá tudták támasztani, mely az egyik ügyben kimondta, hogy a JSZK-t az ENSZ tagállamának kell tekinteni a Biztonsági Tanács által meghozott határozatok szempontjából. A JSZK ezzel szemben a fentiekre válaszként meggyőző ellenérveket fejtett ki.

Az ítélet előtt

A Bosznia és Hercegovina által a JSZK (mely állam ekkorra már a Szerbia és Montenegró nevet viselte, a legutóbbi idők eseményei, Montenegró elszakadása után pedig immár Szerbia) ellen indított ügy szóbeli szakasza 2006. február 27. és május 9. között zajlott le. Az ítélet várhatóan az év végére születik meg.

A peres felek záró nyilatkozataikban több kérdést is előterjesztettek:

Bosznia és Hercegovina annak megállapítását kérte, hogy Szerbia és Montenegró közvetlenül saját szervei, illetve általa irányított szervezetek felhasználásával, illetve ilyenek támogatásával megsértette a genocídiumegyezményt azzal, hogy többek között Bosznia és Hercegovina területén szándékos támadást intézett a nem szerb nemzetiségű, különösen az iszlám vallású személyek ellen, illetve támogatta az ilyen cselekményeket. A népirtás bűntettével kapcsolatban felrótta Szerbia és Montenegróval szemben a bűntett összes lehetséges stádiumának és formájának (felbujtás, előkészület, megakadályozás elmulasztása) elkövetését, melyek az egyezmény alapján önmagukban is mind jogsértésnek számítanak. Ezek mellett még annak kimondását is kérte, hogy az alperes állam folyamatosan megszegi az irányú nemzetközi kötelezettségeit is, melyek alapján a népirtással vádolható személyeket a Biztonsági Tanács által felállított hágai nemzetközi büntető törvényszéknek (Jugoszlávia Törvényszék – ICTY) ki kellene adnia. Álláspontja szerint ezek a jogsértések egyértelműen megalapozzák az alperes állam nemzetközi felelősségét, ami egyben annak kártérítési kötelezettségét is felveti. A bíróságtól azt kérte, hogy ezt a kártérítési felelősséget is mondja ki, azzal, hogy a kártérítés számszerű összegét a felek későbbi egyeztetése során határoznák meg – kudarc esetén pedig majd maga a bíróság állapítsa meg. Ez a kártérítési kötelezettség mind az áldozatok, mind pedig a sérelmet szenvedett állam irányában fennáll, és természetesen kiterjed a vagyoni és a nem vagyoni károkra egyaránt. Ezek mellett Bosznia és Hercegovina azt is kérte a bíróságtól, marasztalja el Szerbiát az 1993-ban meghozott ideiglenes intézkedések nem teljesítésében is, és ezért is állapítson meg kártérítési felelősséget.

Szerbia és Montenegró ellenkérelmében a hangsúlyt nem az érdemi, hanem nem meglepő módon a fentebb már taglalt joghatósági kérdésekre helyezte. Álláspontja szerint két okból sem áll meg a bíróság joghatósága. Elsősorban azért, mert a kereset beterjesztésekor az ENSZ-tagság, illetve a szükséges feltételek hiányában nem lehetett fél a Nemzetközi Bíróság előtti eljárásban. Másodsorban pedig azért, mert a JSZK álláspontja szerint sem a kereset által érintett időszakban, sem pedig utána nem bírt kötelező erővel felette a genocídiumegyezmény IX. cikke, az egyetlen olyan jogszabályhely, mely a bíróság joghatóságát megalapozta volna. Az ellenkérelem érdemi részében (mely abban az esetben kerülne vizsgálatra, ha a bíróság a fentiek ellenére mégis megállapítja joghatóságát) pedig annak megállapítását kérte, hogy sem ténybeli, sem pedig jogi alapja nincs a népirtás vádjának. Amennyiben a bíróság úgy találja, hogy történt népirtás, úgy állapítsa meg, hogy az a cselekmény nem róható fel az államnak. Emellett – egyfajta utolsó mentsvárként – azt is kérte, hogy ha a bíróság meg is állapítja joghatóságát, majd kimondja a népirtás elkövetését, és abban Szerbia és Montenegró felelősségét, akkor mondja ki, hogy a genocídiumegyezmény alapján a bíróság csak deklaratív hatályú ítélet kimondására jogosult, kártérítés megállapítására nem. Az ideiglenes intézkedésekkel kapcsolatos felperesi kérelemre reakcióként annak megállapítását kérte a bíróságtól, hogy „nem tartozik a bíróság hatáskörébe, hogy az eljárás során a peres felekkel szemben hozott intézkedések kikényszerítése céljából hatékony jogorvoslati eszközöket hozzon létre”, és így utasítsa azt el.

Az ítélet és következményei

Nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy milyen ítéletet várhatunk. Azt az eddigi előjelek alapján kijelenthetjük, hogy ez az ügy minden bizonnyal alapvetően a joghatósági kérdéseken áll vagy bukik majd.

Abban viszonylagos konszenzus látszik ugyanis körvonalazódni, hogy történt-e népirtás. A hágai Büntető Törvényszék (ICTY) ugyanis már több ítéletében is népirtásnak minősítette például a szrebrenicai mészárlást, melynek során mintegy hétezer bosnyák férfit végeztek ki. A kérdés ezután már csak az lehet, hogy vajon a bíróság megállapítaná-e, hogy ez az állami politika részét képező módon értékelhető-e egyfajta állami magatartásként, amely alkalmas államfelelősség keletkeztetésére. Az ICTY Milosevics volt jugoszláv elnök elleni eljárása során kihallgatott tanúk vallomásai ezt támasztják alá.

Ugyanakkor a joghatósággal kapcsolatos kérdések kemény diónak tűnnek, ráadásul a bíróság itt szembesülhet az egyik, aggodalomra leginkább komolyan okot adó problémával is. Az általa 2004-ben, a JSZK által a NATO-tagállamok ellen indított, Az Erőszak alkalmazásának jogszerűségére vonatkozó ügyekben hozott ítélete minden jel és a JSZK perbeli képviselőinek, többek között Várady Tibornak a magyar médiumokban tett nyilatkozatai szerint is egyfajta béklyót jelentenek.

Ha a bíróság fenntartja a 2004-ben, a NATO-tagállamok elleni ügyekben kifejtett álláspontját, és ismét úgy ítéli meg, hogy a JSZK 1992 és 2000 között nem volt ENSZ-tagállam, akkor nincs más választása, mint hogy elutasítsa a keresetet, hiszen ebben az esetben nem rendelkezik joghatósággal az ügyben. Ebben az esetben viszont az ugyanebben az ügyben hozott 1996-os, a pergátló kifogásokról hozott ítéletének mondana ellen, illetve még a 2003-ban, a felülvizsgálati eljárásban megszületett ítéletét is súlytalanná tenné. Nagyon szerencsétlen, a jövőre nézve káros jogi helyzetet eredményezne, ha a bíróság egy ügyben olyan végső ítéletet hozna, mely ellentétes lenne a korábbi, pergátló kifogásokról hozott ítélete ellen benyújtott újrafelvételi kérelmet elutasító döntésével.

Amennyiben viszont ebben az ügyben a bíróság megállapítaná joghatóságát, azzal a 2004-es ítéletének mondana ellent. Ebben az esetben viszont foglalkozhatna az ügy érdemével, és hozhatna egy történelmi jelentőségű ítéletet, melyben akár ki is mondhatja Szerbia-Montenegró népirtásért való felelősségét.

Mind a két esetnek komoly politikai következményei is lennének. Ezekkel természetesen a bíróság elvben nem foglalkozik, de azért érdemes megemlíteni őket. Számos vélemény szerint egy esetlegesen megítélt kártérítés (dollár-tízmilliárdokról van szó) generációkra tönkretenné Szerbiát, újra feltépné a sebeket, és nem oldana meg semmit. Bosnyák oldalon hasonló lehetséges politikai következményeket vetnek fel az elemzők a kereset elutasítása, a legalább szimbolikus igazságtétel elmaradása esetére. Ráadásul akárhogy is dönt a bíróság, annak mindenképpen hatása lesz a Horvátország által a JSZK ellen indított eljárásra is.

Hoffmann Tamás kollégám a Kül-Világ internetes külpolitikai folyóirat (www.kul-vilag.hu) aktuális számában közzétett, az ügy egyes jogi szakkérdéseiben mélyebben elmerülő tanulmányának végén arra a következtetésre jut, hogy „a legmegalapozottabb döntés annak megerősítése lenne, hogy 1992 és 2000 között a JSZK nem volt ENSZ-tagállam”, és ezzel elutasítaná a keresetet. Álláspontja szerint ezzel „a Bíróság helyrehozná azt a hibát, amit az egész nemzetközi közösség és saját maga is elkövetett azzal, hogy nem tisztázta a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság jogi státusát ebben az időszakban”. Lamm Vanda, az MTA Jogtudományi Intézetének igazgatója, aki 2005-ben egy átfogó, a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatósági rendszerével foglalkozó művet is megjelentetett, melyben a fenti kérdésekkel is bőven foglalkozik, a Határon Túli Magyarok Hivatala által 2005 decemberében megszervezett Dayton, tíz év után című konferencián óvatosabban fogalmazott, az ügy bonyolultságára tekintettel kijelentette, hogy „jobb lenne, ha a felek maguk megegyeznének az ügy lezárásában”.

Sajnos ez utóbbira nincs esély. Szerbia többször is javasolta már az eljárás lezárása mellett az ügy politikai, tárgyalásos rendezését, de erre Bosznia és Hercegovina csak abban az esetben lett volna hajlandó, ha az előbbi beismeri felelősségét. Erre természetesen nem került sor. Egyébként pedig mind a két fél úgy véli, hogy számára előnyös ítélet születhet majd a bíróság előtt.

Viszont mindenképpen megér egy gondolatot az előbbi elképzelés. Jómagam úgy vélem, hogy mivel a bíróságnak alapvetően két rossz döntés közül kell választania, lehetőségeihez képest a kisebb rosszat fogja választani, illetve azt, amelyik a jobban védhető megoldást jelenti.

A joghatóság megítélésével a bíróság szembefordulna ugyan saját 2004-es ítéletével, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy az az ítélet, pontosabban az indokolás az egész bíróságot megosztotta. Ráadásul sokkal könnyebb és a bíróság számára is kényelmesebb lenne egy olyan érvelést követni, mely szerint az ENSZ 2000-es tagfelvételi eljárása elhamarkodott, politikai motivációk által megtett, jogilag hibás lépés volt (végül is politikai értelemben az ENSZ szervezete sokat kibír), a 2004-es ítélet indokolása pedig a hibás helyzet hibás mérlegelése eredményeképpen született hibás érvelést tartalmaz (ami indokolja is a bíróság megosztottságát). Ez nem jelentene akkora presztízsveszteséget, hiszen az akkori érdemi döntés más érveléssel is ugyanaz maradt volna. Ellenkező esetben viszont a bíróságnak két, ráadásul egymással konzisztens határozatára kellene keresztet vetnie (a pergátló kifogásokról hozott döntésére, illetve a felülvizsgálati eljárásban hozott ítéletére). Ugyanakkor a bíróság 2004-es ítéletét övező bírói bizonytalanságok nem a körül a kérdés körül csúcsosodtak, hogy vajon a JSZK ENSZ-tagállam volt-e, hanem hogy a tagság hiánya önmagában elég volt-e a joghatóság hiányának kimondásához.

Álláspontom szerint a bíróságnak mindenképpen felül kell vizsgálnia a JSZK tagállami státusával kapcsolatos döntését (vállalva annak kellemetlen következményeit), nemcsak a jelen ügy, hanem általában az ENSZ köré szerveződő világrend és magának az ENSZ-szervezet komolyságának fenntartása érdekében is. Ha most a joghatóság hiányának kimondásával bebetonozódik a jelenlegi jogi helyzet, akkor felmerül a kérdés: ebből az ügyből okulva mostantól kezdve egy állam nemzetközi jogi felelősség alóli gyakorlati mentesüléséhez elég lesz, ha saját ellenfeleivel politikai feszültséget teremtve (lásd az USA erőfeszítéseit az 1992 utáni időszakban a JSZK ENSZ-ből való eltávolíttatása érdekében) bizonytalan jogi státust hozat létre saját maga számára? Márpedig jelen ügyben ez történt. A JSZK hol erre, hol arra hivatkozott. A saját ENSZ-tagsága ügyében tett nyilatkozatai egyértelműen annak fényében változtak, amit épp pillanatnyi érdekei diktáltak. Ez az érintett állam szempontjából természetesen elfogadható, de a bíróságnak nyilván nem az érintett állam, hanem elsősorban a jog objektívebb érdekeit kell szem előtt tartania – az igazságról pedig már beszélni sem merek. Azt pedig külön hangsúlyoznám, hogy a bíróság nem arról döntene, hogy vajon a 2000-es tagfelvétel jogszerű volt-e vagy nem (az az ENSZ politikai jellegű döntése, melyet jogi alapon nem lehet felülbírálni), hanem az 1992 után kialakult jogi helyzetet minősítené jogilag, amire viszont minden alapja megvan.

A bíróság 2006. február 7-én megválasztott új elnökének, a brit Rosalyn Higginsnek (aki az első női elnöke, sőt női tagja a bíróságnak) egy, a megválasztása után nem sokkal az egyik civil szervezet számára adott interjújából az olvasható ki, hogy az általa irányított bíróság sem tekinti szentírásnak korábbi döntéseit, illetve szó szerint jelenti ki, hogy „nem élnek elefántcsonttoronyban”. A bíróság az ítélkezése során, amennyiben több helyes jogi megoldás is kínálkozik, megpróbálja szem előtt tartani a lehetséges következményeket is. Természetesen a fentieket nem a konkrét ügy vonatkozásában, hanem általános jelleggel jelentette ki, de azért levonhatunk belőle következtetéseket.

Mivel a Nemzetközi Bíróság korábbi ítéleteihez nincs kötve, így elméletben dönthet a 2004-es ítéletében foglaltak ellen is. A népirtás kimondásának politikai következményei pedig tompíthatók lennének, különösen a kártérítés tekintetében. Mégha a bíróság ki is mondja Szerbia és Montenegró felelősségét, a kártérítés összegének meghatározása végső soron az ő kezében marad a felek eredménytelen – márpedig minden bizonnyal eredménytelen – tárgyalása esetén.

A fenti gondolat természetesen csupán spekuláció, anélkül hogy megkísérelnék gondolatolvasást végezni a hágai ítészek elméjében. A végső szót ők mondják majd ki, elvileg valamikor az év végén. Kíváncsian várjuk, hogy a kilátás szemrevételezése után tényleg kilépnek-e az elefántcsonttoronyból.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges