Nyomtatóbarát változat

Fontos-e a mai Magyarországon, hogy az ember melyik generációhoz tartozik?

F. G.: Szerintem fontos. Mára kialakult az a szemlélet, hogy a mai magyar társadalom három generációból áll, és ez már önmagában arra készteti az embert, hogy valahová besorolja magát.

K. Á.: Számomra az, hogy egy generációhoz tartozom, azt jelenti, hogy bizonyos terheltségektől mentes lehetek, nem elsősorban a saját egyéni kiválóságomnak köszönhetően, hanem objektív okok folytán. Bizonyos dolgokat én már nem éltem meg, és ez a hiány inkább pozitívumnak tekinthető. Nem látok ugyan ellentétet a generációk között, de közlekedést sem. És itt nem is egyes emberek közötti kapcsolatra gondolok, hanem az eszméknek vagy a tapasztalatoknak az áramlására. Mintha minden generáció úgy érezné, hogy akik utánuk jönnek, azok erkölcsileg vagy intellektuálisan silányabbak, és nem is érdemes velük foglalkozni, nincs mit nekik átadni, vagy nem érdemes, mert úgysem értik meg, mert nem élték meg azt, amit mi megéltünk. Ez a közlekedés nagyon hiányzik, mert ha a generációnk gondolkodását nem is, de a tárgyi környezetét nagy mértékben meghatározza az, amit az előző generáció teremtett. És ha nem adják át azt a szellemi tapasztalatot is, amivel ezt megcsinálták, akkor ott leszünk ezek közt az idegen díszletek közt, és nem tudunk velük mit kezdeni.

Nevezzük meg ezt a három generációt.

F. G.: Néhány napja beszélgettem itt dolgozó külföldiekkel, akik számára úgy jelenik meg a magyar társadalom, hogy három csoportra oszlik: hatvanon felül, harmincöt és hatvan között, és harmincöt alatt. Hatvanon felül németül beszélnek, hatvan és harmincöt között oroszul, de rosszul, és harmincöt alatt hat hónap alatt megtanulnak angolul.

A politikai szocializáció tekintetében azt lehet mondani, hogy van a ’45-ös generáció, akik a ’45–48 közti időszakot már felnőtt fejjel élték meg, s azután megélték ’56-ot is, aztán a ’68-as generáció, akiket a reformkommunizmus virágzása idején érték a meghatározó élmények, és egy késői Kádár-korban nevelkedett, ’89-es generáció? Mondhatjuk-e azt, hogy a mai kereteket uralja valamelyik generáció?

K. Á.: Szerintem döntően a középső generáció uralja a mai politikát Az az érzésem, hogy ezek az arcok, amelyeket a politikában látunk, durván 70 százalékban a középső generációból kerülnek ki. Persze ez pártonként változik. Azokban a pártokban, amelyek történelminek vallják magukat, az első generáció jóval nagyobb szerepet kap, és a harmadik generáció is feltűnik azért itt-ott, elsősorban persze a Fideszben. De ez inkább csak a látszat, az, ami a médiában megjelenik. Azt gondolom, hogy a harmadik generációnak ugyanakkor nagyon fontos szerepe van – a szakértői rétegben és a gazdaságban. Talán egyedül ők rendelkeznek konvertálható tudással, amely kapcsolati tőke nélkül is megállja a helyét. Aki mondjuk 1980-ban került be a Közgazdasági Egyetemre, az olyan dolgokat tanult, amelyeket kamatoztatni tudott, már a rendszerváltás előtt is. Ez a generáció meghatározó szerepet játszik, de ők jóval kevésbé szeretik a szereplést a nyilvánosságban. Ami nem jelenti, hogy az érdekeiket ne tudnák érvényesíteni. Az első két generáció egyértelműen szeret politizálni – igaz ezt neveltetésükből fakadóan olyan módon teszik, amely a harmadik generáció számára avíttsága miatt elidegenítő. Sokszor mondják, hogy túlzottan ideologikus a magyar politikai élet – ez önmagában talán még nem lenne baj. Inkább az a baj, hogy ezeknek az ideológiáknak a kommunikálása nagyon rosszul megy. Olyan hívószavakat próbálnak kommunikálni a pártok, nagyon rosszul, amelyek Nyugaton már nem így működnek, és nem tudják ezeket összekötni a gyakorlati élettel.

Szokták mondani, hogy most van először kialakulóban Magyarországon egy yuppie réteg – Young Urban Professionals (fiatal városi diplomások) vagy Young Upstart Professionals (feltörekvő fiatal diplomások) –, ami talán azt jelenti, hogy ez a generáció megtett egy ugrást, és bizonyos értelemben életstílusában és értékrendszerében felzárkózott ahhoz, ami Nyugaton vagy Amerikában meghatározó. Mondhatjuk, hogy a harmadik generáció behozta a lemaradást, mert ők már szabadon utazhattak, hozzájuthattak nyugati ösztöndíjakhoz?

F. G.: Mindenképpen, és szerintem nemcsak azért, mert hozzáfért bizonyos dolgokhoz, hanem azért is, mert a saját lehetőségeiben is többet látott, más volt a motivációja. Korábban kevésbé számíthatott arra valaki, hogy a szaktudását tudja kamatoztatni, inkább a kapcsolati tőkére támaszkodhatott az ember. Másfelől ennél az utolsó, feltörekvő generációnál az alkalmazkodást, a pozíciók elfoglalását hátráltatja az, hogy az előző generáció is úgy érzi, most jött el az ideje, hogy most tud pozíciókat szerezni. Ez erősíti a generációs tudatot a mi nemzedékünkben – harcot kell vívnunk, nemcsak a gazdasági és politikai pozíciókért, hanem a társadalmi és eszmei minta-szerepért is, azért, hogy ki az, aki meghatározza a következőkben a fejlődés vonalát, ki adja meg a stílusát.

K. Á.: Én is érzem ezt a generációs torlódást. Megérkezett egy generáció, amely a piacon hasznosítható ismeretekkel rendelkezik, és ott az előző generáció, amelyik tart attól, hogy előbb-utóbb az ő bőrére megy a játék.

Van egy másik, fontosabb probléma is: mintha ez a harmadik generáció meglehetősen vékony lenne. Van ugyan egy yuppie-réteg, de mintha a társadalmi mobilitás eldugulna: ez a felfelé törekvő csoport nem táplálkozik elég széles rétegekből. Döntően két csoportból áll össze: azokból, akik már az előző rendszerben is sikeresek voltak, tehát volt kapcsolati tőkéjük, és ezt tudták kamatoztatni, és egy előző generáció utódaiból – nevezzük ezt nemzeti középosztálynak –, akik pontosan azért igyekeztek piacosítható ismereteket átadni az utánuk következőknek, mert úgy látták, hogy ez az egyetlen, ami, ha majd elmúlik a rendszer, konvertálható lesz. És ez be is jött. Úgy érzem, hogy az ellentét, amelyet megéltünk a ’89 utáni időkben, nemcsak a népies és az urbánus csoport ellentéte volt, hanem a két különböző generáció által nevelt utódok ellentéte is. Az a döntő, hogy milyen örökséget hozott valaki otthonról, de ez nem tudatos formában jelenik meg.

Mondhatjuk-e azt, hogy a mai politikai nyelvezetet a két korábbi generáció nyelve és ideológiai ellentétei határozzák meg, hogy a politikai ideológiák befagytak valamilyen szinten? Hiszen még a szakértelem jelszavát is kisajátította az az apparátus, amely rendelkezik ugyan apparátusi szakértelemmel, de ez egészen másfajta szakértelem, mint az a piacosítható szakértelem, amelyről az előbb beszéltünk.

F. G.: Én azt mondanám, hogy nem elsősorban az ideológia az, ami korábbi, hanem ennek a közvetítése. Azokban az országokban, ahol volt kontinuitás a demokratikus rendszerekben, volt azért mód arra, hogy ezeket az ideológiákat lassanként csiszolgassák, és a megváltozott technikai és kommunikációs feltételekhez próbálják igazítani. Nálunk ’47-ig a pártok és az értelmiség beszélhettek ideológiákról, de azután ez a lehetőség megszűnt. Azután a nyolcvanas évek végén, a demokratikus ellenzékben és a népi ellenzékben is megjelentek ezek az ideológiák, de itt egy elég szűk csoporton belül maradtak, mivel nem lehetett kommunikálni őket. Aztán mikor hirtelen jött a lehetőség, mi mást vettek volna elő, mint a ’47-es eszméket, amelyek lehet, hogy korszerűek voltak akkor, de ma már nem azok.

K. Á.: Nem is az ideológiák koptak el, de nekünk még nincsenek szavaink ahhoz, hogy elmondjuk, mi az, hogy liberalizmus, mi az, hogy konzervativizmus, a szociáldemokráciáról nem is beszélve. A szociáldemokrácia képviselete Magyarországon elég reménytelennek látszik, és ez nem jó. Nem tartozom ugyan a hívei közé, de jó lenne, ha lenne. Egyértelmű, hogy a legjobb helyzetben a liberalizmus van, pontosan azért, mert a demokratikus ellenzék bizonyos profizmust fel tudott mutatni a kommunikáció terén – egyrészt mert ők törekedtek is erre, másrészt mert ez volt az, amit Nyugatról a leginkább tudtak támogatni. Nyilvánvaló, hogy a konzervatívok általában nem szeretnek rendszert alkotni, úgyhogy ők eleve hátrányban voltak.

F. G.: Szerintem a régi ideológiák teljesen meghatározzák a mai politikai életet, legalábbis a két korábbi generáció egymás közti birkózását. Elég, ha megnézzük, hogy milyen rétegeket képvisel a mai MSZP: egészen hajmeresztő, hogy egy olyan politikai párt, amely egymással ennyire ellentétes érdekű rétegeket képvisel, egy ideológia köré próbálja szervezni magát.

Igen, úgy néz ki, hogy a legnagyobb ideológiai harcok az MSZP-n belül folynak, és a többi párt között inkább csak retorikai különbségek vannak. Említenék most néhány érdekes dolgot abból a kis amatőr felmérésből, amit magyar középiskolákban és egyetemi kollégiumokban csináltam. Az egyik fő kérdésem az volt, hogy mennyire fedezhető fel generációs kötődés a 18 évesek és huszonévesek körében a Fideszhez. A következő derült ki: a 18 évesek, a végzős gimnazisták, szakközépiskolások és szakmunkásképzősök körében egyáltalán nincs ilyen kötődés. Mintegy 40 százalékuk – hatalmas arány – azt mondta, hogy egyik magyar politikai párt sem rokonszenves neki, semmilyen értelemben, vagy nem tud választani közülük, a fennmaradó 60 százalék pedig nagyjából a mai parlamenti erőviszonyoknak megfelelően oszlott meg a pártok között. Mondanom sem kell, hogy ahogyan lefelé haladunk az iskolatípusokban, úgy csökken a pártválasztások aránya, és úgy nő a politika elutasítása. Ugyanakkor az egyik elit egyetemi kollégiumból beérkezett kérdőíveken a Fidesz kifejezetten felül van reprezentálva, s csak az SZDSZ jelenik meg még – sokkal kisebb arányban – a pártválasztások között. Ezek az egyetemisták kifejezetten liberális lapokat olvasnak – már az is figyelemre méltó, hogy egyáltalán olvasnak politikai lapokat –, emellett egy másik kérdés szerint Európa-centrikusak (vagyis az Európához való tartozás, Európa mint pozitív mérce fontos számukra). És Fidesz-pártiak – annak ellenére, hogy a Fidesz retorikája az utóbbi években a nemzeti konzervativizmus felé fordult, s a liberális értékrendet már nem is mindig vállalja fel. Úgy látszik, hogy van egy fiatal elit réteg, amely – függetlenül attól, hogy a Fidesz retorikájában milyen elemek jelennek meg – őket tekinti a saját képviselőjének.

K. Á.: Az, hogy a 18 év körüliek nem nagyon választanak pártot, nem különösebben meglepő – akik választanak, azok nyilván elsősorban a szüleik választását közvetítik. Ami a fiatal elitet illeti, ha ők pártot választanak, azt nem elsősorban a retorikája szerint, hanem inkább a kommunikációs stílusa szerint teszik. Azt lehet mondani, hogy az utóbbi egy-másfél évben csak a Fidesz parlamenti kommunikációja volt jó – tehát követhető és konzekvens. A kormánypártok ezen a téren mindig hátrányban vannak, és úgy érzem, nem is nagyon igyekeztek, hogy behozzák ezt a hátrányukat, a többi ellenzéki párt pedig persze azért van hátrányban, mert már volt kormányon. Másfelől én nem érzem a Fideszben ezt a nagy értékváltást – mondhatjuk, hogy megtartották a régi, liberális alapot, és képviselik a nemzeti értékeket is. De azért alapjában elfogadják azt, amit liberális minimumnak szokás nevezni – persze senki sem tudja, hogy mi ez, de értsük ezen az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékeket. Ugyanakkor ők ezt is másképpen kommunikálják. Az SZDSZ-ben például erősen jelen volt egy emberi jogi-alapú irányzat, amely az utóbbi időben mintha elhalványulna. Egy darabig jelen volt ez a Fideszben is, most viszont már nincsen meg. Lehet azon vitatkozni, hogy ez baj-e vagy sem, de az nyilvánvaló, hogy nem nagyon van rá igény. Ez a fajta yuppie-értelmiség ezt nem igényli. Az ő felfogásuk az, hogy legyen jogállam, mert enélkül az ország nem működhet normálisan, de utána beszéljünk a gazdaságról. Csak egy kicsi, a politikai értékek iránt elkötelezett politikai réteg az, amely az emberi jogokat komolyan veszi.

F. G.: Úgy érzem, olyan helyzet állt elő, mint amikor, a szomszéd szomszédját jobban szereti ember, mint a sajátját – az, hogy a fiatalokat nem akadályozza meg a Fidesz választásában az, hogy a Fidesz a liberális értékek mellett a konzervatív értékeket is zászlajára tűzte, részben talán a második és a harmadik generáció egymással való viaskodásából ered. A harmadik generáció tehát készen áll arra, hogy az első generáció értékeit is elfogadja, a másodikkal szemben. Az első és a harmadik generációt összekapcsolja a közös nevező, a jogállam, s egyébként nem keresnek doktriner ellentétet konzervativizmus és liberalizmus között.

Nemrégiben vitatkoztam valakivel arról, hogy a népi–urbánus ellentét reprodukálódik-e a mi generációnkban. Ő azt mondta, hogy a vita a harmincas évek óta folyamatosan tart. Én viszont úgy látom, hogy – legalábbis az irodalomban, amit jobban ismerek – a népi–urbánus ellentét a harmincas évek után igazából ebben a bizonyos második generációban jelent meg, és a ’45-ös, NEKOSZ-os stb. generációra kevésbé jellemző, az ő körükben sokkal szabadabb a kommunikáció a két oldal között, sokkal kevésbé jelenik meg a személyes gyűlöletig menő ellentét. Azután a mi generációnkban mintha megint kevésbé jelentkezne ez az ellentét; arra gondolok, hogy sem különösebb antiszemitizmus nem tapasztalható, sem súlyosabb vidék–Budapest ellentét, sem a magyar és az európai értékrend közti választás kényszere nem áll fenn, legalábbis a mai fiatal irodalmárok esetében, akiket jobban ismerek. Ez a generáció már jórészt egy nemzetközi ifjúsági kultúrában és ha volt módja rá, hogy bejusson az egyetemre egy nemzetközi egyetemi kultúrában szocializálódott. Szóval az én álláspontom az volt, hogy a népi–urbánus ellentét tulajdonképpen erre a második generációra korlátozódik, amely ’89 után elég erősen meghatározta az elit politikai gondolkodását.

F. G.: Az, hogy nem létezik, talán kissé merész állítás, de azzal egyetértek, hogy lebomlófélben van, legalábbis ez az értelmiségi generáció az ellentét lebontására törekszik. Talán ebben hasonlít a harmadik generáció az elsőre, ahol szintén megvolt az újrakezdés és a szélesebb összefogás szándéka, ha ez meg is maradt puszta szándéknak.

K. Á.: A húszas-harmincas években a népi–urbánus ellentét még tényleg koncepciók ellentéte volt. Ma viszont más jellegű problémákkal áll szemben a társadalom, és a népies–urbánus vita ezekre nem tud választ adni. Igazából ’90 és ’96 között sem adott választ, de akkor egy viszonylag vékony értelmiségi réteg belső harcát a sajtó extrapolálta. A rajtuk kívül álló társadalmi rétegeket ez nemigen érdekelte, s a vitán kívül állók mindebből azt szűrhették le, hogy ezek csak egymással törődnek, és nem velünk. Én ezt tartom ebben a vitában a legveszélyesebbnek: sikerült nagy mértékben kiábrándítaniuk azokat, akik még elhitték, hogy az értelmiség alkalmas a politikai vezető réteg szerepére. Ez egy kicsit még a harmadik generációban is megvan: ne bízzuk a humán értelmiségre az ország vezetését, mert azok megint ezt fogják előadni, jöjjön akkor inkább a szakértelem vagy a pragmatizmus. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy kialakult a pragmatizmusnak egyfajta mítosza. Persze a szakembereket igénylő dolgokat szakemberekre kell bízni, de ez nem jelenti, hogy a politikai ideológiákat ki kellene vagy akár ki lehetne irtani a politikai közéletből.

Visszatérnék az utánunk jövő generációkra. Ebben a kérdőívben megkérdeztem, hogy szerintük fontos-e a politika, és miért igen vagy miért nem. Őszintén szólva azt vártam, hogy a 18 évesek nagyobb része azt fogja mondani, hogy nem fontos. Ehelyett mintegy 70 százalékuk azt mondta, hogy fontos, de vagy hozzátette, hogy „de engem nem érdekel”, vagy olyan igencsak általános magyarázatot adott, hogy pl. „fontos, mert befolyásolja az életünket”. Az derült ki ebből, hogy az elmúlt évek változásai abban jelentkeznek, hogy a politikát fontosnak tartják, de politikai tájékozódásról vagy tájékozottságról nem beszélhetünk. Ez megmutatkozik abban is, hogy milyen lapokat olvasnak, illetve milyen műsorokat néznek – színvonalas napilapot és hírműsort keveset. (Egyébként állíthatom, hogy az a mítosz, amely szerint a fiatalok tévéfüggőek lettek, teljesen hamis; a gimnazisták, saját bevallásuk szerint, például szinte egyáltalán nem néznek tévét, az egyetemistáknak pedig végképp nincs erre idejük.) Van tehát egyfajta távolság a politikától. Ez talán részben az életkornak tudható be és az ismeretek hiányának, de talán annak is, hogy a politika nem képes olyan nyelvet használni, ami meg tudná szólítani a 18 vagy huszonéveseket. Wéber Attila a Fideszről írott könyvében azt mondja, hogy a korai, alternatív Fidesz-imázs ellehetetlenülésének részben az volt az oka, hogy akik vevők voltak erre az imázsra, azok politikailag passzívak vagy olyan anarchoid tendenciát mutatnak, amely alkalmatlan a komoly politizálásra. Mintha a fiatalok Nyugaton is kiszorulva éreznék magukat a politikából – elég, ha az X-generáció fogalmára gondolunk, vagy megnézzük a Hal Hartley- és Quentin Tarantino-féle filmeket. Lehet, hogy Magyarországon is létrejön egy ilyen, a politikától elidegenedett fiatal réteg?

K. Á.: A dolgot két részre kell osztanunk. Vannak az egyik oldalon az alternatív, anarchoid szubkultúrákhoz tartozó fiatalok. Szerintem még ők jelentik a kisebb problémát, mert nekik legalább vannak értékválasztásaik – igaz, hogy ezek jóformán alkalmazhatatlanok a közélet területén. Nagyobb probléma, hogy a másik, ennél jóval szélesebb réteg számára – akikkel az ember egy farmerboltban találkozik, akik csak vásárolnak, akik csak fogyasztanak – a politika és a közélet nem képvisel értéket. Az a régebbi felfogás, amely szerint a közélet olyasmi, amiért érdemes személyes áldozatot hozni, és nem feltétlenül karrierista az, aki elkezd politizálni, teljesen eltűnt, és a politizálást profi dolognak tekintik. Nyilvánvaló, hogy a politika mai állapota megkívánja a professzionalizálódást, de ez egyrészt teljesen kiöli a személyességet, másrészt megjelenik az a gondolat, hogy a közjó és a közérdek nem igazán számít, teljesen külön szféra, mert nekem csak az a dolgom, hogy fogyasszak. A politikus az, aki a politikával jól keres, ül a parlamentben és a „mi zsírunkon élősködik”. A mai gazdasági rend persze nyilvánvalóan erre épül, de egy forráshiányos gazdaságban előbb-utóbb kiderülnek a korlátok. Kiderült például, hogy a zöld mozgalmaknak sok mindenben igazuk van. És ha az ő próféciáik beigazolódnak, akkor szükség lesz egy olyan rétegre, amely kész arra, hogy közérdekből vagy a közjóért működjön, hiszen nem a fogyasztás növekedését kell majd fenntartani, hanem egyáltalán magát a fogyasztást. Ez felértékeli majd a politikát.

F. G.: Az alternatív kultúra veszélyét én sem érzem komolynak, hiszen ez egy korosztályhoz kötődik, és az az érzésem, hogy ezután még választhat valaki más értékeket. A veszély tényleg az, hogy a politika is fogyasztási cikként jelenik meg – és ha valaki számára ez nem fogyasztási cikk, akkor egyszerűen nem választja, ahogy nem választ mondjuk bizonyos ruházati cikkeket. Úgy érzem, hogy népszerű személyiségek a politikában már nem tudnak kialakulni, mert azt teljesen uralja a technokratikus gondolkodás. A meghatározó személyiség már nem a politikus, hanem a kutató, a zöld mozgalom képviselője, vagy valamilyen lecsúszott csoport szószólója, aki a politikában viszont nem játszik szerepet.

K. Á.: Pontosan ez az a hiány, a személyiség hiánya, amit a populisták mindig megéreznek. Szerintem a mai demokráciákban a populizmus az egyetlen, nem igazán jó, de a saját céljait tekintve sikeres próbálkozás arra, hogy ezt a szakadékot áthidalják, és el tudják hitetni a választókkal, hogy most az egyszer végre róluk van szó. Más kérdés, hogy a megoldásaik nem szoktak bejönni. Érdemes megfigyelni, mi az, amivel a populisták meg tudják szólítani az embereket. Például elmennek mindenhová – lehet, hogy mindenhol csak ígérgetnek, de az emberekben nyilván megvan arra az igény, hogy személyesen lássák, megízleljék, megszagolják azt, akit a tévében látnak. Aki tehát elmegy, és a saját képeit osztogatja az embereknek, az erre az igényre érez rá. És ez nyilván jelzés arra, hogy a klasszikus ideológiáknak is meg kell tenniük ezt a lépést: egyrészt meg kell tanulniuk profi módon használni a tömegkommunikációs eszközöket, másrészt meg kell próbálniuk erősíteni a személyes jelenlétüket.

F. G.: Ez az, amit fogyasztói rendszernek neveztem a mai politikában. Ha valaki ma a politikában nem sikeres, vagy megbukik, az már nem tekintély többé. A mai politikusok olyan emberek, akiknek a politika hozza meg a tekintélyt, a politika emeli őket pozíciókba, s ezért a tekintélyük is elvész, ha le kell köszönniük. Ez elfordítja az embereket a politikától, mert látják, mennyire tiszavirág-életűek ezek a karriertörténetek.

Ez visszahat a közéleti kultúrára, illetve annak hiányára is. Mintha nem létezne a pártoktól függetlenül politizáló civil szféra.

K. Á.: ’89 után nem volt nap, hogy a rádióban vagy a tévében ne hallhattunk volna erről, de mostanra elhallgattak ezek a hangok, mert kiderült, hogy a dolog, amelyről beszéltünk, nem létezik. A megközelítés sem volt szerencsés: állandóan arról beszéltünk, hogy meg kell teremteni a civil szférát. A civil szférát nyilván nem lehet megteremteni, az vagy létre fog jönni magától – vannak ígéretes kezdeményezések –, vagy nem. Ez tipikusan időigényes dolog. A civil szférához infrastruktúra kell, anyagi feltételek kellenek, ehhez pedig nagyon fontos a tulajdon. A civil szféra lényege az autonómia lenne – ha felülről teremtik meg, akkor nem autonóm. A politika annyit tehet, hogy megteremti a feltételeit – látjuk most a non-profit törvény körüli vitákat. A civil szféra félreértését jelenti, ha úgy gondolkodnak, hogy úgyis kevés a pénz, minek adjunk akkor egy egyesületnek. Másrészt én látok egy ideológiai problémát is. Az a fajta liberális elképzelés, amely ’90-ben elterjedt, nem ismert az egyén és az állam között közvetítő szférákat. Sokat beszéltek az egyén szabadságáról, és sokat beszéltek arról, hogy az államot minimalizálni kell. Csak mostanában kezd megjelenni az az alapjában konzervatív nézet – ezt újabban republikánus liberalizmusnak is nevezik –, hogy az egyén és az állam között nagyon fontosak a közvetítő szervek. Éppen azért, mert az egyén, aki elmegy választani, csak annyit lát, hogy a szavazatát bedobja egy dobozba, és aztán vagy történik valami, vagy nem. A közéletiséget vagy a politizálást kicsiben kell megtanulni, de erre nem tartom alkalmasnak az olyan művi próbálkozásokat, mint a diákparlament.

F. G.: Az egyén hangsúlyozása hosszú távon nem elegendő, hanem ezeket a köztes közösségeket is támogatni kell, amelyekben az egyéni fogyasztásnak nincs olyan nagy szerepe. A civil szférában van egyfajta igény arra, hogy ne engedelmeskedjék az ember a fogyasztói politika performancia-elvének, a napilap stílusú politikának. Igény van arra, amit manapság polgári társadalomnak neveznek, és erre érzett rá például a Fidesz.

Mintha a mi korosztályunk körében, bár itt persze már egy nagyon szűk csoportról van szó, az emberi jogi liberalizmussal szemben eléggé hódítana az a republikánus liberalizmus, amely mondjuk Tocqueville nevével fémjelezhető, tehát amely nem annyira az emberi jogok védelmét és az állam korlátozását hangsúlyozza, mint inkább a politikai participációt, a közélet megteremtésében való részvételt – az alacsonyabb szinteken is, akár csak abban, hogy valaki megpróbál legalább tájékozódni. És ezen a ponton a liberalizmus és a konzervativizmus nem is válik már el annyira egymástól. A magyar politikai életben az ilyen közéletiség igényét leginkább az MDF patrióta-retorikája jelenítette meg, de mivel ez más, nem túlzottan korszerű értékekkel is összekapcsolódott, sokak számára nem volt vállalható. Amikor először megláttam az Egyetemi Széchenyi Kör plakátjait, ezt az igényt láttam bennük megjelenni.

K. Á.: Ez a tendencia talán annak tudható be, hogy a klasszikus emberi jogi liberalizmus egy kicsit kifulladt, pontosan azért, mert a lényegi követeléseit már alkotmányba iktatták. Ehhez már nem lehet hozzátenni olyan követelést, amely a társadalom szélesebb rétegeit megmozgatná. A kisebbségek védelme tipikusan olyan dolog, amit a kisebbségeknek kell kikényszeríteniük, és néhány, hogy úgy mondjam, nagylelkű többségi ezt támogatni fogja. Nem lehet arra számítani, hogy a többség valaha is a kisebbségek érdekeire fog figyelni – ez nem lenne normális. Éppen ezért ezt az irányt csak radikális liberalizmussal lehet fenntartani, valamivel, amit leginkább a század eleji polgári radikalizmushoz tudnék hasonlítani. Ez pedig mindig egy értelmiségi szubkultúra politikai mozgása lesz. Másrészt ez az újfajta tájékozódású réteg úgy látja, hogy újabb emberi jogokkal már nemigen tudna mit kezdeni, már csak azért sem, mert ezeket a jogokat már nem tudjuk finanszírozni. Már az alkotmányba iktatott jogainkat sem tudjuk finanszírozni! Ha pedig mi nem tudjuk finanszírozni, akkor oda jutunk, hogy finanszírozza az állam. Csakhogy akkor szembekerülünk azzal a célkitűzéssel, hogy az államot minimalizálni szeretnénk.

A liberális gondolkodás, ha jól látom, abból indul ki, hogy az egyén mit tehet meg az államban, és miféle eszközei vannak ehhez – az államot tehát eszköznek tekinti. Az MDF-nek ez a participációs gondolata, amelyet rosszul kommunikáltak, és nem jutott el a társadalomhoz, de amely, ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen közel van a thatcheri népi kapitalizmushoz, igen modern gondolat, de konzervatív oldalról indult el. Ez a fajta gondolkodás az államot értéknek tekinti – olyasminek, ami az embernek fontos kereteket ad. Másfelől viszont elfogadja azt is, hogy az államot igenis korlátozni kell. Ez a fajta gondolkodás tehát a liberalizmust a konzervatív gondolkodás korrekciójaként fogadja el, míg a másik irány a liberalizmus alapján áll, és konzervatív gondolatokkal korrigálja önmagát. A közjó vagy a közérdek felfogása tehát más oldalról indul, de valóban van azután egyfajta konvergencia.

A Széchenyi Körről még nem beszéltünk.

K. Á.: Az eddigi beszélgetésünkre utalva, azt mondanám, hogy az ESZÉK a civil szféra része. Mi abból indultunk ki, hogy egyetemisták vagyunk, és egyetemistaként szeretnénk részt venni a közéletben. Nem vagyunk ugyanakkor egyetemista érdekvédelmi szerv, hiszen az már van, és nem vagyunk valamilyen párt ifjúsági szervezete sem, hiszen abból is van elég. Mi azt az űrt szeretnénk kitölteni, amelyről beszéltünk, s amely abból következik, hogy a politika idegennek tűnik a fiatalok számára – ezért hívunk meg politikusokat. Az egyetemen belül is, a karok között szeretnénk valamilyen „interdiszciplináris” légkört kialakítani – erre szolgálnak azok az önképzőkörök, ahol különféle aktuális problémákról beszélünk. Volt szó az Internetről, az asszisztált reprodukcióról, ezek jogi vonatkozásairól, a szlovák műkincsigényekről, tehát olyan légkört igyekszünk megteremteni, ahol nemcsak a közélethez szólhatunk hozzá, hanem egymás szakterületéhez is. S végül van egy harmadik formája a működésünknek, ez pedig a hagyományos értelemben vett társasélet – kirándulások, tánciskola, ez a „kellemes oldal”.

F. G.: Nem utasítjuk el a közéletet, a politikát, vannak politológia-szakosok köztünk, vannak, akik később politikai pályára szeretnének lépni, de ez semmiképpen sem meghatározója az ESZÉK-nek. Senki sem szeretné, hogy az ESZÉK eltolódjon valamelyik párt felé.

Viszonylag egységes, de párthoz nem kötődő szellemiségről sem beszélhetünk?

K. Á.: De, arról mindenképpen.

F. G.: Egy olyan polgári értékrendről lehetne beszélni, amely a konzervatívizmustól a hagyományos liberális értékekig terjed. De úgy érezzük, az mindenkinek a magánügye, hogy később hol, melyik pártban akar karriert befutni. Ha nem próbálnánk egyensúlyt tartani, akkor hamar elveszítenénk azt az érdeklődést, amely – főleg az ELTE-n – megvan az ESZÉK iránt.

Folyamatosan növekszik az érdeklődés?

K. Á.: Az eddigi rendezvényeink mind látogatottak voltak. Nemrégiben volt például egy vita az alapszerződésről, ahol Tabajdi Csaba és Németh Zsolt vitatkoztak, és bár, mint tudjuk, nagyon eltér az álláspontjuk, de jó érzéssel mentem haza a vitáról, mert az egész olyan európai légkörben zajlott. Annál többet szerintem nem tehetünk, mint hogy igyekszünk olyan embereket meghívni, akik el tudják hitetni, hogy lehet kulturáltan politizálni, és hogy a politika vállalható értelmiségi hivatás.

Mennyire van az ESZÉK-tagoknak elittudata? Mondhatjuk-e, hogy az ESZÉK keresztmetszete a mai egyetemi populációnak, vagy pedig egy bizonyos szempontból vett elitet tükröz?

F. G.: Az a célunk, hogy a lehetőséget teremtsük meg azok számára, akik érdeklődnek, akik veszik a fáradságot, hogy csütörtök este 6-tól 9-ig még beüljenek egy előadásra, mert van valamilyen személyes és közösségi ambíciójuk, ami mögött meghúzódhat valamiféle elittudat.

K. Á.: Ha az elitet jó értelemben vesszük, szellemi és erkölcsi értelemben, akkor szerintem az valami pozitív dolog. Minden civil szervezetben kialakul egy „mi”-tudat, és szerintem ez egészséges. Szerintem sokféle ilyen tudatra van szüksége egy embernek – tartozzék egy horgászegylethez, legyen tagja az ESZÉK-nek, és legyen tagja esetleg valamilyen pártnak is, és erre mind legyen büszke.

• Játéktér